A május jóval kevesebb esőt hozott, mint az előző hónapok: a vándorok ragyogó napsütésben, nyárias melegben rótták az utat, miközben a számukra idegen vidékkel ismerkedtek. Bár Ádám annak idején sokszor járt Németországban, rendszerint vonattal vagy autóval közlekedett, ami merőben más volt, mint az embert próbáló gyalogtúra. A hónap végére elérték Bajorországot, így jó esélyük volt rá, hogy a kijelölt időben megjelennek Párizsban. Feltéve persze, hogy marad erejük végigcsinálni a hátralévő távot is, ami azonban kétséges volt néhányuknál.
Nem is a fizikai erőnléttel volt az igazi gond: a Duna völgyében haladva nem ütköztek igazán nagy akadályokba, és harapnivaló is akadt mindennap. Géza sem forszírozta a folyamon való átkelést, és a német nyelvterület sem volt vadabb környék, mint az alföldi puszta, sőt. Az irtóháború ellenére ez a táj jóval népesebbnek bizonyult, és messze szervezettebbnek, mint Magyarhon. A kiépített kereskedelmi utak mentén felhúzott szállók, a városkörnyéki művelt mezők, és a feltűnően ritkás romházak mind arra engedtek következtetni, hogy errefelé a jaffák többre tartják a békés gazdálkodást, mint a pusztítást. Úgy hallották, Lash-per, a müncheni főkapitány még tavaszünnepet is szervezett, aminek messze földön híre ment.
Fiatal vándorainknak tehát nem lehetett panaszuk utazásuk körülményeire. Sokkal inkább emésztette erejüket a lelki megfáradtság, a nyugalmas otthon utáni vágy, és ezt az érzést nem enyhíthette semmilyen, a dicsőséges győzelemről vagy halálról szőtt álom.
Eszter halálát – látszólag – pár nap alatt feldolgozták, hiszen – úgymond - láthattak ők már sok halált, arról nem is beszélve, hogy utazásuk részleteinek megtervezése, a betevő falat naponkénti előteremtése, vagy a helybeliekkel való ismerkedés minden figyelmüket lekötötte. Mégis, ha valahogyan szóba került a neve, mindenki elhallgatott, a gyulaváriak szívét pedig a szomorúság és a düh különös elegye töltötte el. Karola meg is nevezte egyik nap az okát. Hiszen – fejtegette – látni valakit botfegyver által elpusztulni ebben a megszállt világban elég gyakorivá vált. Ráadásul a nyilvánvaló fájdalmat tompítja is a túlélés iránti vágy, ami egy támadás alkalmával a gyászról a menekülésre fordítja a figyelmet, és így segít azt feldogozni. A betegség viszont napokig, hetekig érleli a kétségbeesést, táplálja a hiú reményeket, végül egy üres, szorító érzést hagy maga után: azt, hogy az egésznek nem így kellett volna történnie! Ha nem úsznak át a folyón, ha nem kell sietniük, ha van Pesten gyógyszer...
Géza továbbra is vezette a kis csapatot, de a bizonytalanság már benne is gyökeret vert. Minden alkalommal, amikor elhagytak egy békés falucskát, és búcsúzóul visszanéztek, furcsán idegennek érezte magát, és ettől elszorult a szíve. Kívülállóként egy emberlakta világban – bénító gondolat volt ez, amitől a győzelem álma csak még inkább távolinak tűnt, sőt szinte elérhetetlennek.
- Tulajdonképpen mi lesz, ha odaértünk? - kérdezte tőle egyszer Imi félszegen.
- Tudod: megkeressük a többieket, aztán ha jön a jel, elfoglaljuk a hajót... - Nem bírta folytatni. Olyan hihetetlennek tűnt így kimondva.
- Aha... - jegyezte meg a másik.
- Miért? - kérdezett vissza Géza, hogy hárítson. – Eddig is erről volt szó.
- Á, semmi, minden oké – így társa, majd hátramaradt, de a vezér nem hagyta annyiban:
- Mi van, meggondoltad magad?
- Nem, dehogy! Csak kérdeztem, minden nélkül.
- Figyelj: attól, hogy Eszter...
- Hagyjuk! Menjünk.
- Én sem tudom, mi lesz, ha odaérünk! - hadarta ingerülten Géza.
- Akkor miért mész még mindig? - bukott ki Tibiből.
- Te miért? Emlékezz a bátyádra, meg Norbira!
- Mi van vele? - kérdezte Karola fagyosan.
- Tőlem vissza is fordulhattok! - jelentette ki Géza, de nem mindenki értette a váltást.
- Senki nem akar visszafordulni – lépett mellé Szilvi, aztán a gyulaváriak felé fordult. – Ugye?
- Nem – morogta Tibor.
- Helyes. Menjünk! Mindjárt itt az este – javasolta szelíd hangon Anna.
Nem tudták volna megmondani a falu nevét, ahol megszálltak, de nem is igazán érdekelte őket. Számukra lényegesebb volt az a tágas, félig fedett kempingszerűség, ahová mind a heten be tudtak húzódni, védve a széltől, esőtől, egy jókora kökénybokor takarásában. A szálló vezetőjétől vásároltak egy pár kopasztott csirkét, tüzet gyújtottak, és amíg elkészült a vacsora, mindenki megcsinálta a fekhelyét szalmából, üres zsákokból, meg a magukkal hozott pokrócokból. A lányok ugyan hiányolták a fürdést, de végül megelégedtek a folyóvízi mosdózás ígéretével, amire egy-két nap múlva talán már sort is keríthetnek.
Szép, meleg este volt; a tűz fénye odavonzott pár repülő bogarat, a közelben madarak csiviteltek a naplemente után is lobogó fényforrásra, és teljes tisztaságában borult föléjük a csillagokkal teleszórt éjszakai égbolt.
- Min gondolkodsz? - kérdezte Karola Imit, miközben letelepedett mellé, kezében egy sovány csirkeszárnnyal. A fiú unottan hevert matracán az eget fürkészve, de most felült, megvonta a vállát:
- Semmin. Csak kikapcsoltam kicsit, bambultam – nézett a lányra, és megállapította, hogy a tűz fényénél nem látszik szemének életteli kéksége. Egykedvűen elnézett mellette.
Hallgattak. A fiút egyre jobban idegesítette Karola halk csámcsogása. Megszólalt, csak hogy hangja elnyomja a bosszantó zajokat:
- Fáj a bokám. Igazán ott lehetnénk már... Talán akkor jobb lesz. Nem tudom.
- Nem vágysz vissza Váriba néha? Én egyre jobban, ahogy távolodunk.
- De igen. Csakhogy az nem... - elszorult a torka. – Mindegy. Milyen a csirke?
- Jó – bólogatott a lány. – Örülnünk kell a kis dolgoknak is, mi?
- Hát ja... Ez igaz. Együnk jókat, amíg lehet!
A lány erre nem tudott mit mondani. A halvány mosoly eltűnt az arcáról, helyét komolyság, vagy talán közöny vette át: - Úgy valahogy.
- Te hogy bírod... az utat? - kérdezte kisvártatva Imi, mikor észrevette Karola komorságát. Úgy érezte, változtatnia kell kesergő, mogorva hozzáállásán.
- Ez a nadrág... néha kicsit meleg már. De... majd kitalálok valamit.
- Igen, tényleg sok... - bólogatott Imi, miközben mindketten a tüzet bámulták.
- Szerinted milyen lehet belülről egy olyan piramis? - élénkült meg egyszer csak a lány. – Szerintem szörnyű hely lehet.
- Hát... nem szívesen tudnám meg. Pedig ez vár ránk.
- Félsz? - nézett rá együttérzően Karola, és ettől a nézéstől minden tartózkodás és indulat elszállt Imi szívéből.
- Kicsit... igen. Csak minél távolabb... akarok lenni mindentől, ahol veszély van...
- … de mivel az ellenség mindenhol ott van, szembetalálod magad vele, bármerre is mész – egészítette ki a gondolatot a lány. – Én is így érzek.
- Akkor tartsunk össze – mosolygott keserűen a fiú – Akkor legalább egy irányba futunk... Mármint, ha üldöznek... - Zavartan elhallgatott.
A lány nem értette teljesen, de bólintott: - Jó.
Kicsit még beszélgettek a környékbeli falvakról, a német emberekről, meg az útitársaikról, aztán Karola aludni tért.
- Pihennünk kell. Holnap sem lesz egyszerű menet. Jó éjszakát, Imre.
- Imi. Jobb szeretem így... Közvetlenebb.
A lány nagyon kedvesen ránézett, bólintott, majd elmosolyodott.
- Aludj jól, Imi!
- Te is, Karola.
Még nézte egy darabig a lányt, amíg az el nem helyezkedett saját matracán, és magára nem húzta takaróját. Utána viszont valami megmagyarázhatatlan magányosság tört rá. Mit nem adna érte, ha elmesélhetné ezt a különleges beszélgetést valakinek! Emlékezett, annak idején mennyire reménytelennek tűnt, hogy valaha is szóba fog állni vele a lány, és most, amikor itt van, a közvetlen közelében, és olyan édesen mosolyog rá, a falu, ifjúkori vágyainak színhelye már sehol...
Lassan három éve, hogy a világon a goa'uld az úr; egy ellenség, amit azelőtt nem is ismertek. És most ők azért vannak úton, hogy ennek az uralomnak véget vessenek. De visszahozhatja-e a sikerük azt, ami elpusztult? És haláluk megmentő áldozat lehet-e? Vajon nagyobb-e az esély szerelmes ábrándjai beteljesülésére most, a halál küszöbén, elpusztult otthonnal a háta mögött, gyenge idegeik és kontrollálhatatlan félelmeik közepette? Mint egy élőhalott, aki virágra vágyik; szerelmes zombi a sírhant peremén... 
Keserű merengésében el is feledkezett róla, hol van és mi felé halad, sőt már a leégett falu sivár emlékképe is hátrahúzódott elméjében. Csak egyedül érezte magát, mintha a csillagok között lebegett volna, fényévekre mindenki mástól; mintha ő maga sem lenne más, csak egy tétova porfelhő, ami nevetségesen rövid létezés után szétoszlik a világűrben, nem hagyva hátra mást, mint fekete ürességet...
Nem sokkal később elnyomta az álom, és a Föld csak forgott tovább vele együtt, egyenesen az új, fényes nappal felé röpítve őt...

A június szinte észrevétlenül múlt el fölöttük, olyannyira belefeledkeztek az út eseményeibe. A hónap végére átvágtak egész Németföldön, legalábbis a fiúk úgy vélték, a megtett távolságot saccolgatva. Nem voltak egészen biztosak benne, hogy jó irányba haladnak, de, gondolták, egyszer csak elérik a Rajnát, és akkor jobban képben lesznek a továbbhaladás felől.
A változatos, idegen tájak, a viharoktól tarkított nyári meleg, a hosszú kalandban való egymásra utaltság különös módon felrázták az ifjakat hitetlen, keserű hangulatukból, ami eleinte teljesen uralma alá kerítette őket; úgy tűnhetett, az idő még az átélt szörnyű veszteségek emlékét is tompítani tudja.  Mikor sajgó derékkal nekiindultak az aznapi távnak, a baráti tréfák olajozták meg ízületeiket; amikor dideregve kuporogtak valami fal tövében, jó volt összebújni, felmelegíteni egymást; ha egy sikertelen nap után éhen kellett lefeküdniük, a közös ima volt a táplálék... Találóan jegyezte meg Imre egyik este: a nehéz, bizonytalan véggel kecsegtető út családdá formálta a kis csapatot.
A „családfő”, Géza már nem távoli, dicsőséggel teli álmaira figyelt, hanem józanul a jelenben élt, napról napra megküzdve magában félelmeivel és kétségeivel. Sokszor érezte úgy, hogy ez után a menetelés után már gyerekjáték lesz magukkal együtt halálba küldeni földönkívüli uralkodójukat... Vagy valami ilyesmit. Túl sokat nem gondolkodott a rá váró feladaton.
- Mikor állunk meg egy kis gyakorlatozásra, Géza? - kérdezett rá időnként Szilvi, aki a mindennapos kapcsolatnak köszönhetően apránként a fiú lelkiismeretévé, érzékenyebb énjévé nőtte ki magát... Sőt, talán ennél is többé.
Mindazonáltal, valóban szükség lett volna az izomerősítő gyakorlatokra, ha a nyár végén ténylegesen szembe akarnak szállni a jaffákkal. A naponkénti menetelés, bár rendesen kifárasztotta őket, nem adott túl sok rugalmasságot, keménységet testüknek, így aztán – egy-egy szélvédett hegyi tisztáson – időről időre letáboroztak, hogy erőnlétükben is felkészüljenek a közelgő összecsapásra. Azt persze nem mondhatjuk, hogy a hatás átütő, vagy akár csak jó esélyekkel kecsegtető lett volna: bár a lelkesedés még csak-csak fellángolt bennük, az öngyilkos küldetés fanatizmusa is lassan gyö­keret vert újra a szívükben, ám a hiányos, szűkös táplálkozás mégiscsak legyengítette az ifjú ellenál­lókat. Mikor Imi húsz fekvőtámasz után a földre rogyott, Ádámnak begörcsölt a nyaka a felülések közben, Karola nem bírta tíznél tovább a húzódzkodást egy fa alsó ágán, Anna pedig lezúzta mind­két térdét egy sziklamászás során, valószínűleg mindannyian ugyanarra gondoltak: a közelébe sem fognak jutni annak az űrhajónak. Ez a gondolat pedig cseppet sem volt kellemes a számukra.
Persze volt részük néhány szívderítőbb élményben is. Amikor hírét vették, hogy az egyik város környékén jaffák portyáznak, hogy rabszolgákra tegyenek szert, kalandfilmekre hajazó, izgalmas fél nap alatt sikerült átvágniuk egy erdőn, miközben néha szó szerint csak néhány bokor választotta el őket az ellenségtől. Micsoda öröm volt utána épségben egymásra találni a megbeszélt helyen! Máskor, egy-egy szívélyes parasztgazda jóvoltából, kiadós lakomát ülhettek, kacsasülttel, túrós lepénnyel és igazi német sörrel csillapítva éhségüket. Feledhetetlen pillanatok voltak még a fiúknak is, amikor virágzó hegyi réteken vágtak keresztül; a lányok tarka koszorúkat fontak a szépséges szirmokból, és úgy viselték azokat, mintha menyasszonyként épp az esküvőjükre indulnának. Nem lehetett őket nem csodálni ezért.
Egyszer-egyszer még híreket is hallottak messzi földekről. Ezek kivétel nélkül arról szóltak, hogy a hódítók a NAMSA szétverése után nyugalomba helyezték fegyvereiket, és minden erejüket világbirodalmuk szervezési feladataira fordították: palotákat, őrtornyokat építettek, és új gyárakat helyeztek üzembe. Ez azt is jelentette, hogy a magyarokhoz hasonlóan életben maradt külföldi testvérek gond nélkül elrejtőzhettek, hogy aztán Párizsban gyűljenek össze egy váratlan és mindent eldöntő, halál utáni ellencsapás céljából.
Valamikor a hónap végén az ifjak egy szűk, szélvédett sziklahasadékban éjszakáztak, és nem sokkal napkelte után már útnak is eredtek, aznap ugyanis – Ádám előrejelzése szerint – el kellett érniük a Nyugat-Európa határát jelképező Rajnát, ami nem kis izgatottsággal töltötte el valamennyiüket. Út közben az esélylatolgatásra terelődött a szó az idegen seregek ellenében, a hangulat mégis inkább bizakodónak volt mondható.
- Figyelj: Pesten sem voltunk jobb erőnlétben, mint most, mégis elbántunk azzal a négy féreggel – magyarázta Tibi.
- Először is: ketten voltak. Másodszor: most másznunk, futnunk is kell, meg lopakodni... És hát mi leszünk a támadók...! Már az is gáz, ha egyvalakit elkapnak! - ellenkezett Imre.
- Miért kapnának el? Gemündennél is milyen szépen kikerültük őket! - kapcsolódott be Anna. Mostanában sok időt töltött a fiúkkal, s különösen Tóvárit szerette ugratni.
- Szerencsénk volt... Egy anyahajót biztosan jobban őriznek!
- Majd kitalálunk valamit! - vetette oda idegesen Géza. Zavarta, hogy még mindig erről beszélnek. - A többiekkel együtt.
- Ha lesznek egyáltalán „többiek” – dünnyögte Ádám, de a másik nem hallotta meg.
- Nézzétek! - mutatott előre Szilvi, aki Karolával beszélgetve kissé továbbhaladt már a vita helyszínétől. Mindketten egyszerű, piszokszínű, hosszú szoknyát viseltek, ami menekülés esetén nem volt túl előnyös, viszont remekül állt nekik.
- Mi az? - szólt vissza Géza fölöslegesen, ugyanis addigra mind észrevették, hogy ritkul az erdő, és hamarosan egy gáton találták magukat.
Előttük egy folyó, nem messze pedig egy város.
- Ez lesz az – jelentette ki Ádám. – A Rajna.
De azért amint észrevett egy rőzsét cipelő embert az úton, megszólította:
- Herr, Guten Tag! (Jó napot, uram!)
- Guten Tag! (Jó napot.)
- Können Sie mir sagen, welche Fluss ist der? (Meg tudná mondani, melyik folyó ez itt?)
- Rhein (Rajna) – válaszolta az, kissé meghökkenve.
- Und welche Stadt ist die? (És a város?)
- Koblenz.
- Danke schön. (Köszönöm.)
Majd odafordult a többiekhez: - Jól gondoltam. Viszont... - Levetette a táskáját, hogy előkotorja gyűrött térképét. Rámutatott egy pontra a papíron.
- Ez az. Koblenz. Kicsit eljöttünk észak felé, de nem gond.
- Nem gond? - nézett rá Anna. – De az időpont...
- Simán odaérünk – jelentette ki Géza, majd elnézett a folyó mentén. – Gyerünk!
Elindultak utána, bár az izgatottságtól összeszorult a gyomruk, és hevesebben kezdett verni a szívük. Most készültek átkelni a saját Rubiconjukon, fizikai és lelki értelemben is, ami után már tényleg nincs visszaút, és egytől egyig mindegyikükre a győzelem vagy a halál vár...
Karola ki is mondta, ami a szívét nyomta:
- Hú, ha ez a víz most nem sodor el... Akkor már nincs, ami visszatartson; menthetetlenül célba érünk.
- Gondolod, hogy Franciaországban megmaradtak a hidak? - nézett rá Ádám, akinek nyilván fogalma sem volt, mire gondol a lány.
- Hülye – sziszegte Karola, és játékosan oldalba bökte a fiút.
- Most mér'? - tátotta el ő a száját értetlenül, és zajosan követelt magyarázatot.
Imi végigkövette az egész jelenetet, és egy szúró érzés nyilallt a szívébe, feledtetve vele az úticéljuk közelsége miatt érzett félelmet. Ahogy itt évődnek ezek egymással... Balsejtelmei ellenére igyekezett helyrerakni a gondolatait. „Ugyan már, ez nem jelent semmit! És ha mégis: mit görcsölsz ezen? Gondolj arra, ami rátok vár! Nyugodj meg, neked jóval több esélyed van nála; mennyivel régebben ismered őt...?!” Még küzdött egy darabig az érzéseivel, lehajtott fejjel kullogva társai után, aztán arra ocsúdott föl, hogy Karola penderedik mellé, belekarol, és húzni kezdi magával:
- Gyere, Imi! Géza nem akarja váratni a kompot... Képzeld, ingyen átvisznek! - lelkendezett, mire a fiú szívét melegség szállta meg, és gondolatban így korholta magát: „De bolond vagyok!”
Egymással karöltve futottak le a vízhez, hogy átjussanak a napsütötte Nyugatra.

*
Júliusban újból esősre fordult az időjárás, így mire francia nyelvterületre értek, minden ruhájuk csatakossá, gyűrötté vált, és ketten is szaporán tüsszögtek, valahányszor csak nyugovóra hajtották fejüket egy-egy út menti ólban vagy tanyán. Errefelé az utak sokkal rosszabb állapotban fogadták őket, mint a németeknél, a mezei ösvények viszont csak újabb sárban dagonyázást ígértek, hát inkább botladoztak a kátyúk között, éberen figyelve a körülöttük közlekedők minden mozdulatára.
Az Európát és Közép-Ázsiát uraló Ro’kri herceg fővárosa felé közeledve egyre szembetűnőbbé vált számukra az idegen uralom kizsákmányoló hatása. Odahaza is lépten-nyomon találkoztak a pusztítás nyomaival, de az itteni kihalt városok, jaffa kolóniák, sholva-gettók különösen nyomasztó és félelmetes benyomást tettek rájuk, csökkentve szemükben a táj szépségeit. Egyik alkalommal, amikor épp ragyogó napsütés örvendeztette meg a didergő vándorokat, és a mezőkön szorgoskodó földművesekből is éneket csalt elő a tiszta kék ég, zajos harci felvonulás hervasztotta le a mosolyt arcukról: tűnődve szemlélték rejtekükből az irdatlan ármádiát, és csak remélték, hogy nem falut rombolni indultak.
- Ez nem lehet igaz. Már a harmadik a héten! - csóválta a fejét Tibi.
- Rosszabb, mint otthon volt – helyeselt Imi, de rögtön meg is bánta.
- Azért annál nem sok rosszabb van – nézett rá szigorúan Karola. 
- Honnan jönnek ezek? Ha mindenütt a világon ennyien vannak...
- Emlékezz vissza, Sziszi, mit tanultunk a hírvivők útján: jóval több jaffa él és gyakorlatozik a ha'tac környékén, hogy megvédjék uruk hatalmi központját – idézte fel Anna. – Nem hiszem, hogy az afrikai dzsungelekben is ilyen parádékat tartanak.
- Affene, akkor oda kellett volna mennünk! - ironizált Tibi.
- Ne bolondozz, ezt fontos tudnunk! - torkolta le a lány. – Ugye, Jimmy?
- Ne szólíts Jimmy-nek – sóhajtotta a fiú bosszúsan, majd bólintott. – De az tényleg nem baj, ha nyitva tartjuk a szemünk és a fülünk.
- Mire is gondolsz, vezérem? - nézett rá gúnyosan Karola, aztán elmosolyodott.
- Mindegy. Géza, mennyi van még hátra? - fordult a szokatlanul hallgatag sráchoz.
- Ha az a tábla jó irányba mutatott, nemsokára St. Quentin-be érünk, és ott töltjük az éjszakát – válaszolta tűnődve. – Ha nem jön közbe semmi – tette hozzá morogva.
- Akkor gyerünk – élénkült meg Ádám – én ma pástétomot eszek, bármibe kerül is. Franciaországban vagyunk! - kiáltotta el magát, majd haptákba vágta magát, és menetelni kezdett. A többiek nevetve követték példáját.
Jókedvük nem valami erőltetett reakció volt, hogy tudatuk mélyén tartsák félelmeiket és kétségeiket. Napról napra egyre jobban reménykedtek ugyanis abban, hogy út közben egyszer csak másik NAMSA-tagokba botlanak, valahogy felfedik egymásnak titkukat, és immár egyetlen, növekvő létszámú osztagként indulnak harcra a főhajó ellen. Átható pillantásokkal fürkészték a szembejövőket, néha félhangosan elismételték a reine des abeilles (méhkirálynő) kifejezést, ha valakiből, aki mellett elhaladtak, kinézték, hogy társuk lehet, vagy hogy legalább nem nézi őket bolondnak, amiért ezt ismételgetik. Bár igazi felismeréseket ők sem vártak az ilyen alkalmak során, kellett valami, amibe kapaszkodhattak, ami lélekerőt adott számukra, és elhitette velük, hogy együtt képesek mindazokra a hőstettekre, amelyekre vállalkoztak, amelyekre a NAMSA vezetői képesnek találták őket, és amelyet az Isten szánt nekik. A népek közül származó testvérekkel vállvetve belevágni utuk utolsó, végső felvonásába... Nem volt ennél nagyobb vágyuk.
Később persze belátták, hogy nincs sok esélyük felismerni a jövendő harcostársakat, míg a megbeszélt gyülekezőhelyre el nem érnek, így azután erőnek erejével igyekeztek mihamarabb Párizsba érni, néha a teljes kimerülésig hajszolva egymást.
- Gyerünk Karola, még túl kell jutnunk azon a kanyaron! - sürgette Imi kedvesét, hiszen – mint az lenni szokott – a fiúk türelmetlenkedtek többet a lányokkal.
- Én pedig innen egy tapodtat sem megyek tovább! - vágta ki a hisztit az aranyhajú szépség, aki ezen a ponton inkább lángoló fejű fúriához hasonlított.
- Lehet, hogy te robot vagy, de ez őrület. Hová rohantok? - állt meg mellettük Anna is. – Eléggé elcsigázottak vagyunk így is! - ült le a gyulai lány mellé a fűbe.
- Mi van ott? - kiáltott hátra Géza. – Gyertek, nincs már sok!
- Keresünk egy védett helyet, és ott gyakoroljuk a húzódzkodást – ígérte Ádám, azt gondolva, hogy ezzel engedményt tesz a lányoknak. Arca verejtékben fürdött a tűző délutáni napsütéstől, de csak annál elszántabban ment előre.
- Csakhogy én már nem bírok tovább menni, pláne húzódzkodni! - fakadt ki Karola, miközben a kimerültségtől vöröslő arccal kapkodott levegő után. – Értsd már meg!
- Nincs hiszti. Feláll, megy tovább – adta ki a tréfásnak szánt parancsot Tibike, de csak azt érte el vele, hogy a lánynak eleredtek a könnyei tehetetlenségében.
Anna részvéttel nézte őt, majd Imihez fordult:
- Ez így tényleg nem lesz jó.
A fiúk tanácstalanul néztek egymásra, majd végül Szilvia szólalt meg:
- Géza, kérlek! Emlékezz: azt mondtad, tiszta fejjel és békés szívvel kell a harcba indulnunk, készen, hogy életünket adjuk egymásért.
- Szép gondolat – bólogatott Tibi. – Nekünk miért nem mondasz sose ilyeneket?
- Vajon miért? - vágta nyakon alacsonyabb társát a vezér, majd pihenőt fújt.
Szükségük is volt minden józanságukra és az összetartozásuk erejére, ha arra gondoltak, ami rájuk várt. Az invázió ellenére megmaradt közlekedési táblákon egyre gyakrabban pillantották meg a „Paris” helységnevet, amely közel hozta hozzájuk az ijesztő valóságot. Mert hiszen egy lerombolt faluból elindulni jó döntés, logikus. Felkeresni a budapesti túlélőket kötelesség. Beutazni Németföldet tanulságos élmény. De átlépni a Rajnát abból a célból, hogy egy, a bolygót uralma alá hajtó, példátlan erőfölénnyel bíró birodalmat vezérlő, elképzelhetetlen hatalmat gyakorló, sosem látott földönkívüli személyt megöljenek... Ez a gondolat egyszerre volt sokkoló és izgalmas, nevetséges és halálos, rémületkeltő és végletesen letisztult. A kényelmes, biztonságos falvak felé visszahúzó szálak egyszer csak elpattantak, és ők gondolatban ott maradtak egy hullámzó tenger felszínén, egyre csak azt várva, mikor süllyednek alá, és csap össze a fejük fölött a víz.
Egyik nap, mikor már Párizs egyik kiterjedt elővárosában jártak, egy barátságos helybéli család hív­ta meg őket ebédre, miután a lányok elbeszélgettek az asszonnyal a gombafőzés fortélyairól. Vélet­lenül futottak össze, amíg a fiúk harcra alkalmasabb vándorbotok után kutattak egy lomtelepen, és ők lepődtek meg leginkább, mikor visszatérve Annát látták társalogni a jókora ko­sarat cipelő hölggyel. Elmondták neki, hogy itteni barátaikat jöttek meglátogatni, és ha sikerül, munkát is szeretnének, mert hazájukban rosszabbra fordultak a dolgok az ottani helytartó miatt. Ezzel tulajdonképpen nem is mondtak valótlant, a hölgyre pedig olyan jó benyomást tettek a kedves, udvarias, és még franciául is beszélő külföldi fiatalok, hogy meginvitálta őket közeli otthonukba. Megérkezés előtti utolsó ebédjüket tehát szívmelengetően otthonos körülmények között költhették el: a házigazdák szívélyessége, az ízletes ételek, az asztal körül hancúrozó három gyerkőc, és a ház mögött hosszan elnyúló veteményeskert látványa kis időre minden nehéz érzésüket eloszlatta, ami a küldetéssel kapcsolatban élt bennük.
Este, amikor ki-ki kényelembe helyezte magát a ház mögötti száraz fészerben, óhatatlanul szóba került közöttük a másnap.
- Július huszonkilenc, vagy harminc van ma – merengett Géza. - Holnap beérünk Párizsba, néhány nap alatt megtaláljuk a többieket... Szóval jól állunk.
- Ez a család olyan kedves! – jegyezte meg Karola, hirtelen témát váltva. – Milyen régen is volt ilyen kényelemben részünk! - paskolta meg a tömött matracot maga alatt.
- Azért nem annyira régen – figyelmeztette Ádám. – Emlékszel, amikor még odaát...
- Jól van, hagyd már...! - szólt közbe Anna. – Ő sem azt mondta, hogy Gyulaváriban aludt volna jól utoljára... Nem kell mindig piszkálódni. Itt viszont tényleg nagyon családias.
- Az – hagyta rá a fiú, de rossz kedvvel, mert eszébe jutott, ő maga milyen régen aludt már egy jót. A családiasság pedig... Bármilyen nagyszerű is volt, még a rajtaütés előtt, ez a „testvériség”, csak részben adhatta vissza azt a bensőséges érzést, amit két évvel ezelőtt meggyilkolt barátnője mellett érzett egykor. És hát mióta a jaffák megtizedelték a csapatot...
- Mi újság, Tibi? Nagyon csöndben vagy! - szólt oda Imre a barátjának.
- Á, csak elgondolkodtam azon, amit Géza mondott. Meg felidéztem, miért akartam harcolni... még az elején. Időnként jó megújítani az elhatározást, nem?
- Hát igen – bólintott Tóvári, aztán Karolával hármasban kezdtek beszélgetni mozgalmuk kez­deteiről, a KECSKE-gyakorlatokról, Eszterről... Anna érdeklődéssel hallgatta az eddig nem ismert vidéki sztorikat. Géza Szilvia lelkét ápolta, Ádám pedig – látszólag egykedvűen – a tető sarkában tenyé­sző pókhálót fürkészte. Próbálta meglátni benne halott kedvese vonásait, de nem járt sikerrel.
Nyugodt volt az este. Tücskök ciripeltek, kutyák ugattak, madarak daloltak, mint bármikor, de a levegő illata más volt. Idegen. Ha megrezzent egy bokor, enyhe félelem suhant át rajtuk, ha valahogy a holnapra terelődött a szó, valami belül megfeszült; vidám csevegésüket mélabú járta át.
Későre járt már, amikor Géza így szólt:
- Na de most már eleget jártattuk a szánkat. Holnap harcra kelünk!
- Jó, jó, de előbb aludjunk – javasolta Tibi.
- Ilyen zajban nem lehet... - tromfolt rá Ádám.
- Érzitek ezt a virágillatot? - szaglászott Anna.
- Azt hiszem, valami fáról jöhet – találgatott Tóvári.
Pár perc múlva, mikor mindannyian elhelyezkedtek, Karola odasúgta a fiúnak:
- Szép nap volt a mai. Aludj jól, Imi!
- Te is, Karola – válaszolta ő a sötétben, könnyeivel küszködve.

Párizs ekkortájt – majdnem három évvel a támadás után – az utazók legvadabb rémálmait meghaladó látványosság volt. Nappal még csak az omladozó romok között vásárra igyekvő, szakadt tömeg, meg a csatornákban nyüzsgő patkányrajok kelthettek az érkezőben undort, éjszaka viszont előbújtak odúikból a tolvajok, szerencsevadászok, emberrablók és szajhák, úgyhogy aki tisztes munkájából kívánt megélni, és családját biztonságban akarta tudni, az vagy bezárkózott sötétedés után, vagy már régen kiköltözött a biztonságosabb, földműves vidékre. Bármerre is néztek a fiatalok, mindenütt a pusztulás és a szenvedés nyomaival találkoztak, és a mosolyt, amely a kifejezéstelenné keményedett munkásarcokon néha-néha felragyogott, úgy üdvözölték, mint a betontörmelékek közül kikandikáló százszorszépeket.
A négy fiú, ahogy tudta, körbevette a lányokat, keményen megmarkolták husángjaikat, mint az életüket is feláldozni kész testőrök, de szívük mélyén érezték: ha valamelyik nagy létszámú, az utcákon lépten-nyomon feltűnő tolvajbanda állná útjukat, bizony inukba szállna a bátorságuk.
- Őrület. Egy hetet sem bírnánk ki itt... - nézett végig a bezúzott kirakatok néma során Imi. – És a jaffák még ezeken az öntörvényű hordákon is képesek uralkodni!
Lopva az egyik sikátorba nézett, ahol három fiatal épp egy negyediket gyomrozott, majd befejezte a gondolatot: - Hogy bírunk majd el velük mi?
- Beszélsz megint össze-vissza, drága barátom – szólt rá Tibi. – Nekünk tervünk van, meg célunk, ez nem egy kategória a bandákkal! Ezek nem halnának meg a világ szabadságáért, alapvetően gyávák, szóval könnyű őket kordában tartani, érted?
Budapesten már hallhattak eleget a városi fiatalok céltalan lázadozásáról a jövőjüket leromboló goa'uld karhatalom ellen, és most szánalommal nézték ezeket az erős, tehetséges fiúkat és lányokat, akik munka vagy a bölcs építés helyett egész nap az utcán lófráltak, kövekkel hajigálták a jaffákat, gyümölcsöt loptak, és jó pénzért bárkit eltettek láb alól. Remélték, hogy a párizsi testvérek sokukat meg tudták nyerni a valódi szabadság ügyének, de ennél a reménynél többjük nem volt, amit adni tudtak volna. Menniük kellett tovább, az idő egyre fogyott.
Mindazonáltal, pontos meghatározással nem bírtak arra vonatkozóan, hol is lenne a gyülekező. Az nem volt valószínű, hogy mind a kétezer testvér – ennyire számított Géza – egy kocsmába seregle­ne, így hát jobb híján körülkémleltek minden útba eső italboltot, de az eredmény kétségbeejtő volt.
- Mint tűt a szénakazalban – jegyezte meg Anna.
- Vagy inkább öngyilkos terroristákat a járókelők között – nézelődött bambán Ádám.
- Ez nem is rossz meghatározás; elvégre azok vagyunk, nem? - nézett fel Szilvi. Odafordult Gézához:
- Mi lenne, ha kérdezősködnénk? Puhatolóznánk, infókat gyűjtenénk...
- Kockázatos – jelentette ki a fiú. – Ha egy kém kihallgat, és leadja a drótot, holnapra egy rakat jaffa lesz a nyomunkban. Emlékezz, itt sokkal több sholva él, lépten-nyomon ellenség néz vissza ránk...
- Jó, jó, csak egy ötlet volt... - mondta a lány, de látszott rajta, hogy nem tett le teljesen elképzeléséről.
Egy Szajnához közeli fogadóban kerestek szállást éjszakára, csak hogy ne a veszélyes utcán kelljen dideregni az esőben, kitéve a tolvajok és gyilkosok kénye-kedvének.
Délutáni félelmei ellenére Imi eljátszott a gondolattal, hogy mit tenne, ha valami léhűtő csöves-banda pont őket pécézné ki magának: az biztos, hogy a lányokat foggal-körömmel védené, és tudta, hogy a többiek sem futnának el. De jobbnak tűnt, ha nem hősködnek; elég lesz nekik a saját harcukat megharcolni, nem kell még ilyen kétes végkimenetelű kalandokba is bocsátkozniuk. Ez a szálló ideális választásnak tűnt: jobbára a folyón árut szállító melósokkal, más megélhetés után kutató földművesekkel, és az ilyen vendégkörhöz mért alacsony árakkal találkoztak. Úgy tűnt, nyugodtan tudnak pihenni.
Miután a vacsoránál eljátszották az érdektelen, nagyevő, magukkal mit kezdeni nem tudó bagázs szerepét, és így – reményeik szerint – elaltatták a fogadós gyanúját (Géza negyed óra után rámondta a nagydarab férfira, hogy spicli), kivettek két szobát és bezárkóztak, előre átbeszélve a szükséges óvintézkedéseket.
Éjfél után aztán – amikor végre el tudtak volna aludni az utcáról beszűrődő, ijesztő zajok ellenére is – az étkező felől izgatott beszélgetésre lettek figyelmesek. Nem volt zavaró, a pihenést nem gátolta volna különösebben, de Géza azzal a szent meggyőződéssel pattant ki az ágyból, hogy most valami rendkívüli dolog történik odalent.
- Mit csinálsz? - szólt rá suttogva Imi, mikor látta, hogy vezetőjük óvatosan kinyitja az ajtót, és ahogy volt, mezítlábasan kioson a folyosóra. Mivel választ nem kapott, Tóvári követte őt, intve két álmosan pislogó szobatársuknak, hogy maradjanak.
A lépcsőhöz vezető út poros, fénytelen némaságba burkolózott, és ez a csend már szinte zavaró volt annak tudatában, hogy a jobbról-balról sorjázó ajtók mögött emberek alszanak; mintha a lenti nyüzsgésre mindenki felébredt volna, és most lélegzetvisszafojtva hallgatózna, a kulcslyukon át kémlelve a sötétséget. Imi rettegett arra a gondolatra, hogy tapogatózásukban véletlenül rálépnek a fogadós macskájára és az állat elárulja őket nyávogásával; volt egy olyan érzése, hogy a kínos magyarázkodáson kívül súlyosabb következményei is lennének a lebukásnak.
Géza már a földszintről felszűrődő fénytől megvilágított lépcső mellé kuporodva hallgatózott, mikor társa utolérte. Innen még erőteljesebben lehetett hallani a lenti felfordulást, de látni csak sietősen lépkedő lábakat láttak, abból viszont sokat.
- Négyen vagy öten lehetnek – suttogta Géza – Meg a tulaj.
- Jaffák? - tűnődött Imi magában, mert nem tudott másra gondolni.
Ekkor kinyílt az egyik ajtó a közelben, mire ők gyorsan behúzódtak az árnyékba.
- Qu'est-ce que l'enfer est-ce? (Mi az ördög?) - dünnyögte valaki, és egy zömök férfi csoszogott a lépcsőhöz. Olyan álmos volt, hogy észre sem vette a tőle karnyújtásnyira rejtőző, mozdulatlanná merevedett fiúkat; folytatta útját a földszintre. Odalent parancsoló, erőteljes hangok keltek érkezése nyomán, majd rövidesen újra feltűnt a fickó, ezúttal jóval gyorsabban szedve lábait.
- Merde; il y en aura ennuis! (A fenébe; ebből még baj lesz!) - motyogta szobájába visszasietve, és Imi is jobbnak látta visszamenni. Odaszólt Gézának:
- Gyere! Jaffa razzia, de hátha nem minket keresnek...
Barátja tétovázott, de aztán rábólintott:
- Azért öltözzünk fel, hátha gyorsan le kell lépnünk.
Visszahúzódtak a szobába, becsukták az ajtót, majd szólongatni kezdték a többieket a sötétben:
- Tibi, Ádám, ébresztő! Baj van; szólunk a lányoknak is...!
Elnémultak. Társaik ágyai üresek voltak! Senki nem felelt nekik, lépteket sem hallottak a szobában... Odaátról, a lányoktól viszont hangok szűrődtek át!
- Mi van, mi történt? - hadarta Imi, amint benyitottak a szomszédos helyiségbe, de a látvány, ami fogadta őket, valósággal mellbe vágta.
Egy olajlámpás pislákoló fényében két alakkal: egy idegen férfival és nővel találták szembe magukat. A nő Karola torkának kést szegezve nézett rájuk, miközben lábát az ájult Tibi mellkasán nyugtatta; a férfi pedig egy zatnikutelt fogott az érkezőkre, másik kezével Ádámot nyomva a földre. Anna és Szilvia segítségkérően pillantottak a fiúkra, akik viszont meglepetten pislogtak az állóképre.
- Mit akarnak? - szaladt ki Imre száján, de a férfi csak annál szigorúbban nézett rá. Magas, karcsú, de szemmel láthatóan harcedzett ember; legalábbis ahogy a fegyvert tartotta, meg ahogy elintézte Ádámot, az gyakorlottságra utalt. Mondott pár szót franciául. Volt valami a tartásában, az öltözködésében, a tekintetében, ami arra vallott, hogy nem egy bajba került helybéli, aki épp csekélyke pénzüktől akarja megfosztani őket.
- Reine des abeilles? - dadogta Anna, mire a nő hirtelen, mint aki váratlan hírt kap, ránézett.
- Ils vou le vouliez entendre? (Ezt akarta hallani?) - folytatta a lány. A férfi elengedte Ádámot, bólintott, majd így szólt:
- Oui. Désolé, mes amis! Mon nom est Santo, le sieu est Dianev. Ou es venu de la Tok'ra. (Igen. Ne haragudjatok, barátaim! A nevem Santo, az övé Dianev. A Tok'ra-tól jöttünk.)