Főoldal » Cikkek » SMARAGD TÖRTÉNETEI

Stargate Atlantis: Karácsony Atlantiszon

Karácsony Atlantiszon


***

– Rodney, állj meg! – kiáltott barátja után John Sheppard, Atlantisz katonai parancsnoka.
– Hagyjál, John! – érkezett az ingerült válasz. – Fontosabb dolgom is van, mint jópofizni egy rakás balga között.
– Rodney, hagyd ezt abba! Elizabeth külön kérte, hogy mindenki legyen jelen, és ha nem vetted volna észre, eközben pont rád nézett.
– Észrevettem, de ettől még nem leszek ott.
– Ez a harmadik karácsony, amin nem jelensz meg… – kezdte el John, de Rodney dühösen a szavába vágott, miközben visszafordult és megindult felé.
– Te beszélsz? Te sem voltál ott egyiken sem! Vagy talán már nem emlékszel, hogy az elsőt az ugró fedélzetén töltöttük, mert az meghibásodott? A másodikon meg ottragadtunk az ősbázison?
– Nem hinném, hogy ez az én hibám lenne – jegyezte meg szárazon John. – Egyik alkalommal sem én találtam ki, hogy fontos és halaszthatatlan ügyben el kell hagynom Atlantiszt. Ha jól emlékszem, mindkét alkalommal éppen te voltál az, aki fantasztikus felfedezést tett, és egy működő ZPM ígéretével vetted rá Elizabethet, hogy engedélyezze az utat.
– Ez nem fer tőled – állapította meg Rodney bosszúsan. – Te is támogattad az ötletemet, és épp olyan lelkes voltál, mint én. Nem én tehetek róla, hogy tízezer év használat után mindkét ZPM csaknem teljesen le volt merülve.
– Rendben, ejtsük a témát. Kapd a felszerelésed és gyere velem.
– Nem. Megmondtam, hogy fontosabb dolgom is van…
– Nem érdekel Rodney, ezúttal nem fogsz kibújni a kötelező megjelenés alól. Ha szeretnéd parancsba is adhatom.
– Most komolyan a rangoddal akarsz jönni? – kérdezte Rodney elképedten.
– Ha kell, megteszem.
– Ugyan már! Ez nem egy katonai vészhelyzet, csak egy nyavalyás karácsonyi ünnepség.
– Pontosan, és számodra kötelező a megjelenés – jelentette ki John vidám mosollyal az arcán. – Elizabeth kifejezetten kérte, hogy ott légy, így én csak betartatom Atlantisz főparancsnokának utasítását.
– Nem… – sápadt el Rodney –, te ezt nem érted John. Nézd meg! – mutatott izgatottan a kezében lévő táblagép kijelzőjére. – Itt, látod ezt a jelet? Ez az egyik múlt héten átvizsgált terület. Tegnap még nem volt itt ez a jel, ma reggelre viszont megjelent.
– Melyik? – vetett rá egy érdeklődő pillantást Sheppard. – Ez az a csarnokféle azokkal az oszlopokkal?
– Igen, pontosan! – bólintott izgatottan McKay. – Ott nincs semmi, de eszerint a jel szerint, valamit nem vettünk észre.
– Igazad van – értett vele egyet John elgondolkodva.
Rodney egy pillantással felmérte barátja arckifejezését és érezte, hogy nyert ügye van. Már éppen folytatni akarta a meggyőzését, mikor egy tompa moraj kíséretében megremegett a kihalt folyosó. A fejük felett gyanús csikorgást hallottak, majd törmelékdarabok kíséretében valami zuhanni kezdett feléjük.
– Vigyázz! – lökte odébb John erősen megtaszítva, miközben ő is utána ugrott.
– Au! – kiáltott fel Rodney, ahogy fejjel előre megérkezett a talajra. A kezében lévő táblagép kirepült a szorításából és egy gyanús csörrenés kíséretében összetört. – A francba! Nézd meg mit csináltál! Összetört a gépem és enélkül…
– Enélkül mi? Nem tudsz élni? Közlöm veled, hogy ha nem löklek odébb a számítógéppel a kezedben ért volna a szép halál – mutatott John arra helyre, ahol nem is oly rég álltak. A visszavezető folyosó eltűnt mögöttük, egy hatalmas zsilip állta útjukat.
– Oh! – lehelte McKay.
– Nagyon szívesen. Mondanom sem kell, hogy ezért sem megyünk terepre egyedül – nyúlt John az adó-vevőjéhez. – Atlantisz, hallanak engem? Itt John Sheppard és Rodney McKay, van egy kis gondunk.
Miután John megkopogtatta a fülében lévő mikrofont leeresztette a karját. – Ez nem működik.
Rodney a saját adó-vevője után nyúlt. – Itt, dr. Rodney McKay, hallnak engem? – de a mikrofon süket volt. – Igazad van, nem hallanak minket.
– Még jó, hogy a világítás nem ment ki – jegyezte meg John, miközben a lezuhant zsilipet tanulmányozta. – Túl vastag és tömör, hogy robbantással bármi kárt tudnék benne okozni – állapította meg. McKay eközben a falakat vizsgálta meg.
– Nincsenek kristályok – jelentette ki. – Nem lehet kinyitni.
– Remek. – Miután Sheppard még egyszer megpróbálta sikertelenül elérni a vezérlőt Rodneyra nézett, aki már bőszen nyomkodva az összetört táblagépet igyekezett életet csiholni belé. – Mi van nálad?
– Micsoda? – nézett fel értetlenül Rodney a villódzó képernyőről, majd John tekintetét követve a szeme megállapodott a hátizsákján. – Az alapfelszerelés, két palack víz és vagy tizenkét energiaszelet. És nálad?
– A fegyverem. – McKay lemondó tekintetét látva kifakadt. – Még is mit gondoltál Rodney, majd teljes menetfelszerelésben indulok utánad? A francba is, én nem felderítésre készültem!
– Jó-jó, oké. Én nem mondtam semmit – emelte fel McKay megadóan a kezeit. – Tudom, hogy ez is az én hibám – sóhajtotta lemondóan, miközben a használhatatlan gépet kezdte el ütögetni.  
– Hagyd abba – szólt rá John határozottan. – Ez ugyanannyira az én hibám is. Senki nem tudja, hogy itt vagyunk, így nem is várhatunk segítséget.
– Talán Zelenka…
– Nem emlékszel? Mindenki a karácsonyi partira készül. Nincsenek kint csapatok, így az irányítóteremben is maximum csak egy-két ember tartózkodik.
– Igazad van – sóhajtott lemondóan Rodney. – Magunkra maradtunk.
– Mindig maradj mögöttem – igazította meg John a vállán a fegyvert, miközben ellenőrizte a zárszerkezetet. Megkönnyebbülve látta, hogy a lezuhanó törmelék nem okozott kárt a P 90-esben. – Milyen nehéz az a hátizsák?
– Elbírom – kapta fel Rodney a vállára, miközben besorolt John mögé.
– Oké, akkor irány előre – kapcsolta be John a P 90-es lámpáját.

***

– Dr. Weir! Dr. Weir! – rontott be Zelenka kopogás nélkül Elizabeth irodájába. – Éppen az irányítóteremben jártam, mert ellenőrizni akartam egy számításomat, amikor…
– Igen, Radek? – nézett fel Elizabeth lemondóan a kezében tartott papírokból.
– Ő… sajnálom asszonyom, de ez fontos. Éppen az irányítóban voltam, amikor észrevettem valamit Atlantisz kijelzőjén.
– Mutassa, mi az – pattan fel Elizabeth az asztala mögül, és követte Zelenkát az irányítóba.
– Ez az – mutatott egy villogó pontra a tudós a város frissen feltérképezett részén. – Próbáltam életjel detektort küldeni rá, de ott nem működnek a szenzorok. Talán a beázás miatt – találgatott.
– Szólt már Rodneynak? – kérdezte Elizabeth.
– Igen, de nem érem el.
– És Johnnak?
– Őt sem értem el.
– Mi? Hol van Lorne?
– Már szóltam neki.
– Itt vagyok asszonyom – érkezett futva az őrnagy.
– Találtunk egy gyanús jelet Atlantisz nyugati szárnyában, a múlt héten átkutatott szakaszon – számolt be gyorsan Elizabeth a helyzetről. – McKay és Sheppard nem elérhető, keresse meg őket és nézzenek utána.
– Igenis, asszonyom – sietett el Lorne.
– Zelenka, próbálja meg kideríteni, hogy mi lehet ez. Maradjon kapcsolatban Lorne őrnaggyal és folyamatosan tájékoztassanak a fejleményekről – sóhajtott fel Elizabeth lemondóan. Bármibe le merte volna fogadni, hogy John és Rodney ott vannak, ahonnan a jel érkezik.

***

– Nem emlékszem, hogy a múlt héten is ennyit gyalogoltunk volna – jegyezte meg Rodney lihegve.
– Pedig Atlantisz nem lett nagyobb – mondta John egy elfojtott mosoly kíséretében. – Pihenjünk egy kicsit.
– Oké – egyezett bele Rodney lelkesen. Lihegve ledobta a hátizsákot a válláról és leroskadt mellé a földre. Kicipzárazta a táska első zsebét, és elővette a törött táblagépet. – Működik törött kijelzővel is, de eléggé akadozik.
– Hagyd, talán még jó lesz valamire később. Ne merítsd le az akut – mondta John, miközben leereszkedett mellé.
– Persze – értett vele egyet McKay gyorsan. – Csak valahogy olyan elveszettnek érzem magam nélküle.
– Tudom, hogy mire gondolsz. Egy életjel detektornak most én is jó hasznát tudnám venni – sóhajtott fel John.
– Hát nem fura? – nevetett fel Rodney. – Itt vagyunk ebben a csodálatos városban, olyan dolgokat láttunk, amiről az emberek nagy többsége még álmodni sem mer, és mi néhány kütyün siránkozunk.
– Ezt éppen te mondod, Mr. Mindent Meg Akarok Érteni Hogy Működik? Most is itt ülünk egy elhagyott folyosón, ahelyett, hogy a jól megérdemelt szabadnapunkat töltenénk.
– Már mondtam, hogy sajnálom, John. De nekem ez a kikapcsolódás, nem vagyok jó a társas összejövetelekben. Az emberek többsége nem is érti, hogy miről beszélek a másik fele meg nem kíváncsi rá.
– Tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz.
– Persze – bólintott Rodney, miközben visszatette a táblagépet a hátizsákba. – Menjünk tovább.
– Rendben – egyezett bele John, majd felállt.

***

– Dr. Weir, itt Lorne. Sheppard és McKay nincs meg. Dr. Zelenka szerint a kaput senki nem használta, így itt kell lenniük Atlantiszon. Az embereimmel megnézzük a nyugati folyosót.
– Értettem őrnagy, vigyázzanak magukra.
– Igenis, asszonyom.
Elizabeth sóhajtva szakította meg a kapcsolatot. Rodney és John a két legjobb embere, de ők okozzák számára a legtöbb fejtörést. Még jó, hogy Teyla és Ronon a szárazföldön vannak, mert így csak két eltűnt emberrel kell számolnia.

***

– Hát itt lennénk – nézett szét John a teremben. – Ha már nem jutunk vissza, akár meg is nézhetnénk, hogy honnan jön a jel.
– Már mondtam, hogy sajnálom.
– Munkára, Rodney!
McKay beletúrt a táskába és kivett egy kis detektort.
– Ez végig nálad volt? – kérdezte John csodálkozva.
– Igen, miért?
– Mondhattad volna, csak beállítás kérdése, és szervetlen helyett szervest is tud érzékelni.
– Tényleg? Nem tudtam. Különben is, te ezt honnan tudod?
– Én, ő… izé, tudom és kész.
Rodney vetett Sheppardre egy furcsa pillantás, de John feltűnően másfelé nézett, így visszatért az elsődleges témára, ami már órák óta izgatta.
Körbejárta a termet, miközben a kijelzőn végigkövette az értékeket, de semmi kiemelkedő eltérést nem vett észre. Már éppen fel akarta adni a kutatást, amikor meghallotta John hangját.
– Rodney, gyere ide.
McKay gyorsan megindult visszafelé. – Mi van? Ott már jártam és nem találtam semmit – már készült kifejteni a véleményét, amikor is döbbenten megtorpant. Az oszlopnak hitt dolog fényesen ragyogott, és ősi jelek villantak fel rajta. – Mit csináltál? – kérte számon Johnt.
– Semmit, csak megérintettem.
– Jellemző – morgott magában Rodney. – Had nézzem.
Rövid vizsgálgatás után megjegyezte. – Innen jön a jel.
Míg Rodney az oszlopot vizsgálta John sem tétlenkedett. Sorra járta a többi oszlopot és mindet megérintette.
– Érdekes – szólalt meg elgondolkodva. Hangjára Rodney is felfigyelt, felnézett a kijelzőről és elállt a szava. Az össze oszlop fényesen ragyogott, szinte bevilágították a szobát. Felületükön ősi jelek futottak.
– Jól jönne most Elizabeth, ő el tudná olvasni, hogy mi van rajtuk. Csak pár szót értek, de az hiszem, hogy ezek valamiféle üzenő oszlopok lesznek – jelentette ki McKay izgatottan. – Olyan elven működhetnek, mint a Sodan oszlopok, csak itt emberek helyett üzenetek teleportálódnak.
– Remek, de azt hiszem egy Sodan oszlopnak most jobban örülnék – jegyezte meg John, miközben leült a fal tövébe. – Még ha tudnánk is üzenni rajta; egy: nem tudnánk, hogy hol jelenne meg, kettő: nem tudná senki elolvasni, három: nem is tudjuk, hogy hogyan kell használni és négy: mi sem tudjuk elolvasni.
– Ezek valóban nyomós érvek – ült le mellé Rodney is fáradtan. – Sajnálom…
– Ne kezd újra – nézett rá John figyelmeztetően. – Inkább együnk, ugyanis valaki miatt kihagytam a reggelit.
– Én tényleg saj… – harapta el Rodney a mondatot. – Jó, együnk.
Előkotort a táskájából két-két energiaszeletet, és egy-egy palack vizet.
– Örülök, hogy itt vagy velem – jegyezte meg csendesen, miközben átnyújtotta Johnnak a részét. – Úgy értem, inkább készültem volna arra az átkozott karácsonyi partira, de ha már így alakult, örülök, hogy nem vagyok egyedül.
John halkan felnevetett.
– Nem fogod elhinni, amit most mondok, de én is sokkal szívesebben vagyok itt veled, mint azon a hülye karácsonyi partin.
– Hogy micsoda? – nézett rá Rodney döbbenten.
– Csak azért akartam annyira, hogy te is ott legyél, hogy ne kelljen egyedül mennem – érkezett a halk válsz, miközben kibontotta az egyik energiaszeletet.
– Én ezt nem értem – jegyezte meg Rodney két falat között. – Téged mindenki szeret, bárkivel jól el tudsz társalogni, a te mondanivalóra figyelnek.
– Az lehet, csak éppen a karácsony nem olyan ünnep számomra, amin örömmel részt akarok venni. Egy cseppet sem sajnáltam, hogy az előző kettőt kihagytam.
– Én sem – nevetett Rodney. – Még senkinek nem mondtam, de utálom a karácsonyt – merengett el. – Meséltem, hogy szegények voltunk, ugye? – nézett Johnra.
– Igen.
– Szánalmas volt az a kis bányászfalu, ahol felnőttem – mondta csendesen. – Mint már mondtam szegények voltunk, és ez karácsonykor éreztette magát igazán. Hamar megtanultam, hogy a karácsonyban nincs semmi jó. A semmiből nem lesz ajándék a fa alatt, és egy idő után gyűlölni is kezdtem.
John felnevetett.
– Ne haragudj, nem rajtad nevetek, csak az irónián – jegyezte meg keserűen. – Te azért utálod a karácsonyt, mert szegények voltatok, én meg azért, mert a szüleim gazdagok voltak. Nálunk a karácsony sosem volt csendes, nem volt meghitt és családi ünnep. A szüleim minden évben partit adtak, és idegenek előtt kellett kibontanom az ajándékaimat – nevetett fel John újra. – Gyűlöltem minden percét, az egész kirakat karácsonyt! És tudod, hogy mi volt a legborzalmasabb?
– Nem.
– Hogy ez abban az évben sem volt másképp, amikor az öcsém meghalt – emelte meg felé John a vízespalackját, majd nagyot húzott belőle.
– Sajnálom, azt sem tudtam, hogy volt egy öcséd.
– Mert nem szeretek róla beszélni – sóhajtott fel John. – A karácsony a halálára emlékeztet, azóta nem ünneplem.
– A húgom erre azt mondaná, hogy mindketten szánalmasak vagyunk.
– A húgod? Nem is tudtam, hogy van egy húgod.
– Istenem, valóban szánalmasak vagyunk! – nevetett fel Rodney. – Szép kis barátok vagyunk, mondhatom.
– Azt hiszem igazad van – nevetett vele John is. – Hihetetlen, hogy nem beszéltünk még erről.
– Talán annyira nem is – jegyezte meg Rodney elgondolkodva. – Én mindig a laboromban vagyok, te meg a terepen. Az is csoda, hogy mi egyáltalán barátok vagyunk.
– Igen – értett vele egyet John. – A Földön biztosan észre sem vettelek volna, de Atlantisz kicsi, és az én felelősségem az itt élő kétszáz ember élete.
– És az enyém is – bólintott rá Rodney.

***

– Dr. Weir! Itt Lorne.
– Igen, őrnagy?
– Itt vagyunk a nyugati szárnynál. Nem tudunk tovább menni, egy zsilip elzárja az utat. Dr. Zelenka mindent megpróbált, de nem tudjuk megmozdítani.
– Értettem, őrnagy.
– Visszamegyünk asszonyom, és szétnézünk kívülről egy ugróval.
– Köszönöm, őrnagy, majd tájékoztasson a fejleményekről.
– Lorne kilép.
Elizabeth sóhajtva meredt a kezében tartott jelentésre. Még három óra és kezdetét veszi a karácsonyi ünnepség.

***

– Induljunk – állt fel John. – Próbáljunk meg kijutni a szabadba. Van nálam jelzőrakéta, talán azzal tudunk kezdeni valamit.
– Vagy talán utunkba akad egy működő teleportáló fülke, esetleg egy labor, ahonnan tudunk üzenni az irányítóterembe – jegyezte meg Rodney vágyakozva. – Nevetséges, hogy itt vagyunk Atlantiszon, és nincs aki segítsen.
– Ez van, ha ismeretlen városrészbe támad kedved kirándulni.
– Jó-jó, tudom, de ez a jel tényleg ígéretes volt…
– …és te mindent hajlandó vagy megtenni azért, hogy ne kelljen ott lenned a karácsonyi ünnepségen – fejezte be John a mondatot.
– Tudod mit? Ha kijutunk innen, el fogok menni, de csak egy feltétellel… Neked is ott kell lenned.
John ránézett, majd bólintott.
– Rendben, megegyeztünk – nyújtotta ki a kezét.
– Megegyeztünk – szorította meg Rodney a felé nyújtott tenyeret, majd egy ötlettel magához húzta Johnt és megveregette a vállát –, és köszönöm, hogy a barátom vagy.
John viszonozta az ölelést. – Én is köszönöm, hogy meghallgattál.
– Hé, John! – szólt utána Rodney egy kicsivel később, hogy elindultak. – Mutatsz majd róla egy képet? Az öcsédről.
– Igen, Rodney – villantott rá John egy mosolyt.

***

– Dr. Beckett, tartsa egyenesen!
– Én megmondtam, fiam, hogy ez nem jó ötlet – nézett a doki az őrnagyra. – Szabad területen még elvezetem az ugrót, de itt a városban teljesen más.
–  Ne izguljon doki, jól csinálja. Kövesse az utasításaimat és nem lesz baj.
– Maga könnyen beszél, nekem kell vezetni – nézett Lorne-ra, Carson Beckett.
– Így van, doki – intett felé az őrnagy –, ezért figyeljen is oda.
– Ó, Jézusom! – rántott egy nagyot az ugrón Beckett, amikor túl közel értek az egyik toronyhoz.
– Lassítson le, mindjárt a nyugati szárnynál vagyunk. Most pedig gondoljon arra, hogy az ugró mutassa az életjeleket.
– Azt meg hogyan kéne…?
– Hát pontosan így – mutatott az őrnagy az ugró elejére. Megjelent előttük Atlantisz nyugati szárnyának vázlata, és hamarosan két kis pötty jelezte Sheppard és McKay helyzetét.
– Ott vannak! – mutatott Carson izgatottan maga elé.
– Rendben, doki. Szépen lassan, próbálja meg letenni a gépet, azon a teraszon.
– Rendben, de én nem garantálom, hogy…
– Gyerünk doki, meg tudja csinálni.
Beckett összeszorította a száját, majd erősen koncentrálva odakormányozta az ugrót a teraszra, és egy hatalmas döccenéssel letette.
– Szép volt, doki! – csapott a vállára Lorne. – Gyerünk emberek, mozgás kifelé! Találjuk meg az alezredest és dr. McKayt!

***

– Gyerünk Rodney, mindjárt ott vagyunk, talán a szabadban az adó-vevő is működni fog – kocogtatta meg a fülében John a mikrofont, mikor hirtelen meghallotta benne a recsegést. – Atlantisz, hallasz engem? Itt Sheppard.
– Tisztán és érthetően, alezredes!
– Lorne, maga az?
– Igen, uram. Pár perc és odaérünk magukhoz.
– Oh, hála istennek! – nyögött fel McKay. – Már éppen ideje volt.
– Mozgás, Rodney – vette át tőle John a hátizsákot. – Legközelebb majd kétszer is meggondold, hogy egyedül mászkálj Atlantiszon.
– Ott vannak! – kiáltott fel valaki előttük.
– Uram – tisztelgett Lorne őrnagy, mikor odaértek.
– Lorne – bólintott felé Sheppard.
– Az ugró odakint vár. Beckett nagyon fog örülni, hogy nem neki kell visszafelé vezetni – jegyezte meg mosolyogva az őrnagy.
– Nagyszerű! Szép munka, őrnagy – nyúlt az adóvevője felé John. – Elizabeth?
– John? Örülök, hogy hallom a hangját.
– Köszönöm, Elizabeth. Negyed óra és az irodájában leszek.
– Várom, alezredes. Weir kilép.
– Rodney, Sheppard, jól vannak? – kérdezte Carson aggódva.
– Minden rendben Beckett, nincs semmi, amit egy forró zuhany és egy váltás ruha meg nem oldana – nézett szét koszos kinézetükön John.
– Ez már igaz uram – nevetett fel Lorne.
– Gyerünk, emberek, még hátravan egy karácsonyi ünnepség.

***

Egy óra múlva kopogás hangzott fel John ajtaján.
– Rodney – üdvözölte az érkezőt. – Szóval nem gondoltad meg magad?
– Nem, John. Tartom a szavam, ott leszek, ha te is.
– Oké – sóhajtott fel John. Mélyen legbelül reménykedett benne, hogy McKay nem jön el, de ha már így alakult ideje levetkőzni a régi beidegződéseket, és ki tudja? Talán még élvezni is fogja az ünnepséget. – Ő volt az öcsém, Max – nyújtott felé egy képet, és Rodney elvette. Gondosan tanulmányozta a képet, amin egy jóval fiatalabb Sheppard és egy még fiatalabb hasonmása mosolygott önfeledten.
– Hasonlított rád – jegyezte meg csendesen.
– Igen – merengett el John. – Csak ő még nálam is meggondolatlanabb volt.
– Ezt nehéz elképzelni.
– Pedig így van. Egyszer például, elkötötte apám lovát, és kilovagolt vele a tóhoz. Csakhogy Éjfél utálta a vizet, amit persze ő nem tudott – mesélte John vigyorogva. – Éjfél bevágta a tóba, és mint aki jól végezte a dolgát hazaporoszkát. Max fél éjszakát gyalogolt haza a sötétben, mire rátaláltam. Persze apáéknak egy szót sem mondtunk az esetről.  
– Már értem – nevetett fel Rodney. – Ő Jennie, a húgom – vett elő egy képet a zsebéből –, elhoztam hátha kíváncsi vagy rá.
– Hát persze, ne hülyéskedj – vette el tőle John a képet –, még szép, hogy érdekel a lány, aki olyan sokáig kibírta veled egy fedél alatt.
– Az utóbbi időben nem igazán tudom, hogy mi van vele, de ma írtam neki.
– Jól tetted Rodney, a család fontos, de a legtöbben ezt már csak akkor tudják meg, amikor nincs.
– Menjünk John, mielőtt még meggondolom magam.

***

Két órával később John az erkély korlátjának támaszkodva figyelte az önfeledtem szórakozó embereket. Rodney Zelenkával és egy csapat tudóssal beszélgetett, valószínűleg az oszlopokról tartott nekik lelkes beszámolót a kézjelzésekből következtetve. A gondolataiba mélyedt, így észre sem vette, hogy Elizabeth ott áll mellette, két pohárral a kezében.
– Gyerünk John, karácsony van. Ne légy mindig szolgálatban, ideje, hogy igyál egy pohár pezsgőt – nyújtotta felé a nő az egyik poharat.
–  Te figyelsz engem? – kérdezte tőle tréfásan.
– Hát persze, az a dolgom, hogy az emberek karácsonykor jól érezzék magukat. Az élet túl rövid – főleg ebben a galaxisban –, így néha mulatni is kell.
– Rendben – sóhajtott fel John. – Boldog karácsonyt, Elizabeth!
– Neked is, John – koccintották össze a poharaikat. – Már meg akartam kérdezni, de elfelejtettem… Tudtad, hogy a zsilip a nyugati folyosón magától felemelkedett?
– Tényleg? – kérdezett rá John közömbösem. – Előbb is megtehette volna, akkor nem küzdjük át magunkat Rodneyval az egész nyugati szárnyon.
– Valóban? – kérdezett rá Elizabeth egy mindenttudó mosollyal és otthagyta Johnt, meg sem várva a válaszát.
– Tudja a titkod – suttogta a fejében Atlantisz. – Ne aggódj John, megvédem a családod. – John nagyot kortyolt a pezsgőjéből miközben a mulatozó embereket nézte. Atlantisz fényei egy pillanatra erősebben felvillantak. Rodney hirtelen felkapta a fejét és Johnra nézett, de Sheppard ártatlanul pislogott rá vissza. A város élt és kommunikált vele, az ősberendezések szóltak hozzá és tudat alatt engedelmeskedtek neki. Mikor az ugró az első karácsonykor elromlott még nem gyanakodott, de amikor a második karácsonykor rejtélyes módon meghibásodott az ősbázis, rájött az igazságra. Mindkét esetben ő zárta le a rendszert, mert nem akart elmenni a karácsonyi partira.
– Köszönöm, Atlantisz, hogy vigyázol rájuk.
– Boldog karácsonyt, John!

 

Kategória: SMARAGD TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-12-23)
Megtekintések száma: 93 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 4.0/1
Összes hozzászólás: 2
1  
Hello!
Elolvastam a történetedet! Amennyiben jól láttam a chaten ez az első Csillagkapus fanfiction amit írtál? Ahhoz képest egész jó szerintem! A leíró részekből tennék bele többet, és a párbeszédek formázására, tálalására figyelnék oda kicsit jobban! Voltak benne kifejezetten jól elkapott pillanatok! A Beckett féle ugró vezetés tetszett a legjobban!

Arról nem is beszélve, hogy elsőre nehéz fába vágtad a fejszédet mikor a Csillagkapu világából már jól ismert karaktereket szerepeltettél. Én úgy vélem azokat mindig nehezebb hitelesen megjeleníteni egy- egy történetben hiszen személyiségüknek illik tükrözni azt amit a tv- ben már megtudhattunk róluk. Persze látom a történeted adatlapján, hogy AU- tehát innentől kezdve akár máshogy is viselkedhetnek. Ez mondjuk adott is nekem egy ötletet... smile

További sok sikert!
LJL

2  
Szia!
Igen, ez az első írásom. Nem egy tervezett történet volt, csak úgy jött magától, Emilia kiírását látva. Köszönöm, hogy olvastad, és hogy véleményt is írtál.

Név *:
Email *:
Kód *: