Főoldal » Cikkek » STARGATE MULTIVERSE » Egy régi ismerős

Stargate Multiverse - Egy régi ismerős - 3.rész

***

Sikeresen elvegyültem a fák közt, mintha a természet része lennék. Bár igaz, a ruházatom fekete volt, de ha elég óvatos vagyok, akkor ez sem okozhat gondot. A fák közt elvegyülve elkezdtem felkutatni a hozzám legközelebb eső ellenséges csoportot. Aztán végül sikeresen ráleltem az első Lucian csoportra is, mely négy fős egységet számlált. Ebből már leszűrtem, hogy akár több négy fős egység is lehet még a környező erdős részeken szétszórva. S mikor elég közel értem a négy fős egységhez, arra lettem figyelmes, hogy az egyik férfinak a bal lába csípőből leszakadt. Amire én csak halkan fűztem hozzá egy együtt érző megjegyzést, amit ők nem hallhattak meg-
- Huuu, Ez biztosan nagyon, nagyon fájhatott neki.... 
Közben az arcom is tükrözte az együtt érzésemet, s hogy nem irigylem a helyzetét sem. Ez után ezen remek figyelem lekötő szituációt kihasználva, míg a társai rá figyeltek, én a közelben úgy helyezkedtem el, hogy jól láthassam őket, de ők engem ne lássanak. De nem is maradtam ott sokáig és közelebb merészkedtem, figyelve az óvatos megközelítésre is. Azonban ez nem sikeredett teljesen észrevétlenre, mert a trióból az egyiknek valahogy sikerült észrevennie az óvatos megközelítésem ellenére is. S mikor már készült volna lelőni, valaki a fejére mért egy adag golyó záport, ami őt megölte, engem, viszont megóvott a haláltól. Így a megmaradt Lucian katonák számára szinte láthatatlanná váltam a természet lágy ölén. Amint sikerült egy kedvező pozicíót találnom a megfigyelésükre, rögtön hatást kezdtem gyakorolni a két fickóra a telekinetikus erőmmel, hogy a belső szerveik állapotán rontsak, illetve esetleg eltörjem a láb és kar csontjaikat is. Azonban nagy szerencsétlenségemre az erőm nem akart ezúton segíteni. S úgy döntött, most nélküle kell boldoguljak. Ez után még pár percig próbálgattam, de ezután sem akart működni. Ezért rövid gondolkodás és stratégiai lépések villámgyors átgondolása után a hagyományos ártalmatlanitás mellett döntöttem. Így hát kénytelen voltam egy ősi harc művészet módszereit alkalmazva ártalmatlanná tenni az ellenfeleimet. Így nem maradt más hátra, mint egyenként harc képtelenné tenni őket. Ami elméletileg nem is okozhat gondot, hiszen az általam elsajátított harc művészetben hihetetlenül gyors és pontos tudok lenni, már amilyen gyors csak lehetek a fizikai testemmel. Amint egy villám gondolat sorban elterveztem mindent magamat fennhangon, úgy hogy csak én hallhattam, motiválni is kezdtem kicsit, hisz amire készültem, eléggé veszélyes és kockázatos lépés is lehet. De mivel persze eléggé pontos és gyors is tudok lenni, így az én sérüléseim esélyeit csaknem lenullázhatom. Persze, míg én a becserkészett már-már sajnálni való áldozataimat készültem megtámadni, ők is fokozottabb figyelmet szenteltek a védekezésre is és a tárcsázóra is össztüzet zúdítottak, így rontva az esélyeinket annak megjavítására is.
- Csak aztán el ne találjanak a lövedékeik.... - Majd mondhatni néma járásban, mely szinte a vadállatok nesztelen járását imitálta, megközelítettem a két Lucian fickót, akik a tárcsázó szétlövésével voltak elfoglalva. Majd egy gyors és határozott, pontos mozdulattal a hozzám legközelebb eső férfinak a nyaki ütőérre mértem egy nagy ütést, majd a gerincére és a veséjére is egy rettenetesen erős és gyors ütést mértem. Ennek hatására egy jó pár óráig nagyon nagy fájdalmai lesznek. Végül a vállán található érzékeny izomzatot egy "Vulkáni" mozdulattal ki is ütöttem a nyeregből. Mind ezt pár pillanat leforgása alatt lebonyolítva.  [Vyleaus]


Vyleaus terve csak részben sikerült. Az első katonát sikerrel ártalmatlanította, de a második észrevette, hogy miben mesterkedik az ős és kis híján beleeresztett egy sorozatot. Ám ahogy a lucian szemben állt a célpontjával, és lövésre emelte a fegyverét, hirtelen rémült arcot vágott és hanyatt-homlok elrohant. Nem valószínű, hogy Vyleaustól ijedt meg, inkább valamitől, az ős háta mögött. Megfordulva Vyleaus láthatta, hogy a luci nem véletlenül szaladt el.  Tőle tíz méterre ugyan az a lény állt, ami Bornt megsebesítette és elhurcolta. Bizonyosan ugyan az a lény volt, mert még látszódtak a hegek a golyó okozta sebek helyén. A lény, amint felfedezte hogy felfedezték, támadásba lendült. Néhány lépéssel átszelte a tíz méteres távolságot és mindkét karját felemelte, hogy karmaival végzetes csapást mérjen áldozatára.

***

A sebesültcipelő katona is visszatért a tűzharcba és ő sem kímélte az ellenséget. Rodney sikeresen visszahúzódott a tárcsázó mögé, a nélkül, hogy bármi eltalálta volna. A tárcsázó állapota elég keservesnek volt mondható. Nem ígérkezett ugyan nehéz feladatnak a javítása, de hosszúnak annál inkább. Még az ős segítségével is eltart majd néhány óráig a javítás.  A le nem váltott CsKA-18 csapattag egy " A fenébe!" felkiáltás kíséretében elvágódott. Fedezékbe kúszott, majd felült és a bal lábán felhúzta a nadrágszárat. Mivel Ericanak meglehetősen sok dolga akadt, Ronon vette kezelésbe az újabb sebesültet. Elővett egy kést és nem túl gyengéd, de gyakorlott mozdulatokkal kioperálta a golyót a katona bokájából, majd levette a katonáról annak dzsekijét, csíkokra szaggatta és bekötözte a sebet. A katona jobb volt mint új korában és  folytatta az ellenségre való lövöldözést. Joshnak elfogyott a muníciója. De megoldotta a dolgot. Kizsebelte az Erica által kezelt két sebesültet. Négy berettához való pót tár került elő, ezt testvériesen megfelezte Rodneyval, a P90-esekhez való hat tárat pedig a két katona és Jan között osztotta el igazságosan. 

Rodney magában hálát adott minden felsőbb hatalomnak, hogy megúszta sérülés nélkül, miközben körülötte hullottak az emberek. Ahogy kikukucskált, látta, hogy az egyik katona elesik, majd Ronon doktorosdit játszott a szerencsétlenen. A kanadait a hányinger kerülgette a látványtól, de a tiszt edzettsége előtt megemelte képzeletbeli kalapját, mikor az visszaállt a csatasorba. A vele érkezett alig-alig szimpatikus katona javított az ázsióján azzal, hogy kisegítette a tudóst muníció tekintetében, amit ő egy biccentéssel meg is köszönt. A tárcsázó jól bevált fedezékét igénybe véve, a tőle telhető legnagyobb sebességgel tárat cserélt, majd ismét csak kidugta a fejét és a jobb karját, és már épp lőni kezdett volna az ellenség irányába, mikor megfagyott az ereiben a vér. Az ős mögött felbukkant ugyanis egy szörny, egy rettenetes kinézetű valami, és épp azon mesterkedett, hogy félelmetes karmaival szerte-széjjel kaszabolja a férfit. Rodney a hívatlan vendéget vette célba, és beleeresztette az egész tárat, legalábbis reménykedett benne, hogy eltalálta a bestiát. [Dr. Rodney McKay]

Ahogy lőttem az ellenségünket, a szemem sarkából láttam, ahogy az egyik társunkat lábon lőtték. Szerencsére nem sérült meg komolyabban és fedezékbe tudott kúszni és egy civil ruhás idegen látta el a sérüléseit. Sajnos nem segíthettem rajtuk, a tőlem pár lépésre lévő sebesültet és a doktornőt kellett fedeznem. Csak lőttem és lőttem az ellenséget, a gépfegyverem pedig ontotta a golyókat, egy ideig... Egyszer csak a fegyverem nagyon csúnyán köhögni kezdett. Emiatt nem idegeskedtem, gyorsan, frissen kidobtam belőle az üres tárat, majd egy újat előhúztam a taktikai mellényemből, amit belehelyeztem, a fegyvert kibiztosítottam és két, hármas sorozatot leadtam az ellenségre. Ekkor megérkezett hozzám a tenyeren lőtt férfi és hozott két P90-es póttárat. Köszönés képpen biccentettem felé egyet, majd belehelyeztem a zsebekbe a tartalék lőszert, s ahogy meg voltam vele, újra kihalyoltam és lőttem az ellenséget.[Jan Templar]


A tűzharc tovább folytatódott. A szörny Rodney szeme láttára készült lekaszabolni az őst. Rodney láthatta, ahogy az ős megfordul és halál nyugodtan szembe néz támadójával, sőt mintha még beszélt is volna hozzá. Aztán kinyújtotta a jobb karját és pöccintett egyet a mutató ujjával épp miután Rodney útjára engedte az ólomgolyókat. A kifreccsenő vér alapján tisztán kivehető volt a földi tudósnak is, hogy négy golyó is eltalálta a szörnyet. Az ős ebből annyit látott, hogy miután kinyújtotta a karját a lény hirtelen összerándult. A pöccintés mozdulatát már nem tudta megállítani, így telekinetikus erejével eldobta a szörnyet. A szerencsétlen lény mindebből csak annyit érzékelt, hogy már megint megdobálták valamivel és mikor épp fel akart sikoltani fájdalmában, akkor meg eltűnt a lába alól a talaj és nekirepült egy fának, akárcsak legutóbb, mikor erre az alakra támadt. Jan az előzményeket nem látta. Ő csak a tárcserélés pillanatában pillantott a le nem váltott CsKA csapattagra. Igen furcsa dolgot láthatott a férfi, mert félelemmel vegyes csodálkozás ült az arcán ahogy az erdő egy pontját figyelte. Ahogy Jan is arra a pontra nézett, egy igen félelmetes lényt láthatott vagy négy méter magasan repülni majd fának csapódni és földre hullani. Ugyan az a lény volt, ami a barlangban már rácsodálkozott Jan hirtelen megjelenésére. A nagy, karmos, szőrös és módfelett visszataszító külsejű lény feltápászkodott a fa tövében és láthatóan nehezére esett eldönteni, hogy merre van a fent és a lent. De aztán igen gyorsan eldönthette a kérdést, mert a le nem váltott katona bele eresztett egy sorozatot. A lény pillanatok alatt eltűnt a fák között. A tűzharc folytatódott még vagy tíz percig. Mindenki,  aki a tárcsázó környékén volt, kilőtt még a nála lévő tárakból egyet. Aztán egyszer csak, mintegy varázsütésre elhallgattak az ellenséges fegyverek. Az erdő körös körül hallgatott. Minden néma volt és mozdulatlan, szinte már fenyegető.

~ Na, ennek annyi… ~ gondolta Rodney az őst figyelve, aki szembe fordult a szörnyeteggel. 
Figyelte a férfi mozdulatait, és komolyan megkérdőjelezte az épelméjűségét.
– Ez nem normális… Kinek képzeli magát, valami jedinek? – morogta maga elé miközben látta, hogy némi szerencséje mégiscsak lett, mert négy lövedék célba talált. – Igen, Yoda mester, személyesen. – állt fel, miután a szörny repült egyet.
Ahogy feltápászkodott a lény az egyik katona a biztonság kedvéért még adott neki egy kis ólmot, csak, hogy jól érezze magát, aminek hatására a sebesült szörny a fák közé vetette magát. Rodney ismét csak szegényebb lett tárral, és már épp be akarta volna helyezni a fegyverébe az utolsó tartalékját, mikor kísérteties csendre figyelt fel. Olyan csend lett, hogy még a hangyák is lábujjhegyen jártak volna, ha lettek volna ezen a pokoli helyen. Rodney belső radarja vészt jelzett.
~ Baj van, még az eddigieknél is nagyobb baj. ~ nézett körbe rémülten. [Dr. Rodney McKay]

Ahogy a fegyveremben a tárat cseréltem, a szemem sarkából meg pillantottam egy rémültnek tűnő társam. Tekintetem arra fordítottam, amerre nézett. Én is megdöbbenve vettem tudomásul, hogy még él a szörny, sőt! Még repülni is meg tanult.
~ Ez meg hogy a fenébe kerül ide?
Gondoltam, majd egy baljósabb gondolat lett úrrá bennem.
~ Ha ez a szörny itt van, akkor útközben lehet végzett Dwighter őrnaggyal és Simonson századossal... Hacsak nem kerülte el őket, vagy ez nem egy másik egyed.
A gondolataimból a fához csapódó lény zökkentett ki, aki mégsem tudott repülni. Felkelt, de egy katonatársam sorozata elijesztette a köreinkből. Így eggyel kevesebb problémánk volt. Ki-kikukucskáltam a fa mögül, és amikor lehetett, lőttem az ellenségeinkre egy sorozatot. Az idővel nem foglalkoztam, csak azt vettem észre, hogy a fegyverem újra kattogni kezdett, mivel kifogyott a lőszerem. Tárat cseréltem, de mire ezzel végeztem, addigra elhallgatott a fegyverropogás zaja, s csend lett úrrá a tájon. Ezt a csendet idillinek tartottam volna, ha Svájcban, vagy Ausztriában lettem volna, de egy ellenséges területen ez feszélyező volt. Így álló helyzetből térdelő pozícióba mentem át és csak vártam az események folytatását.[Jan Templar]


***

A csend percekig tartott, majd fegyverropogás váltotta fel. Végül ez is elhallgatott és a lucian kiáltott fel, aki Jan fejét akarta.
- Elfogtuk három társatokat. Felemelt kézzel gyertek elő vagy agyonlőjük őket. Nekünk ti nem kellettek. Mi Szion gyilkosáért jöttünk.
A szavak nyomatékául egy tárgy repült ki az erdőből és a csapat közelében landolt. Ronon ment érte, vigyázva, hogy végig fedezékben legyen. Mikor visszatért a csapathoz kibontotta rongyokba csomagolt valamit. A csomagban egy darab kő volt. Aztán megakadt a szeme a csomagolóanyagon.
- Ez egy egyenruha darabja. Ismerős valakinek a Dwighter név?

Csak vártam, vártam és vártam. Végül lövések hangja törte meg a csendet, de ezek nem minket céloztak és hamar abba is maradt.
~ Ez baj, nagy baj. És vajon mi lehet az? ~
Gondoltam magamban és közelebb masíroztam a társaimhoz, míg egy fura fazon begyűjtötte az ismeretlen tárgyat. Ahogy megérkezett, meglepődtem, majd reagáltam a kérdésére.
- Ő Dwighter őrnagy, egy atlantiszi csapat vezetője. Simmonson százados, Born hadnagy, és az ott fekvő férfi a csapata tagja. - Biccentettem a lefektetett holttest felé, majd folytattam. - Uraim, a Lucian szövetségben nem bízhatunk. Semmi esetre sem tehetjük le a fegyvert. Az őrnagy és emberei már lehet halottak. Javaslom, kérjünk "fogoly" cserét. Az én életem hármójukért. Vagy meg mondhatjuk nekik, hogy nélkülünk nem jutnak haza és az Őrnagy csapatáért cserébe hazavisszük őket. Esetleg blöffölhetjük azt is, hogy véletlen lelőttek engem a katonáik.
Fejeztem be a mondandómat és végig néztem a közelben lévő embereken, hátha van bármilyen hozzászólásuk.[Jan Templar]


Rodney már kezdett felengedni a csend áldásos hatásának köszönhetően, mikor ismét megszólaltak a fegyverek. Egy lépéssel ismét a tárcsázó eddig jól bevált fedezékébe guggolt, és betette a berettába az utolsó tárat.
~ Nem, nem vagy gyáva, Rodney, csak túl értékes az életed. ~ nyugtatta meg magát közben. ~ No, meg, jobb félni, mint megijedni.
Ahogy idáig jutott a gondolatmenetben, és a töltényekkel teli tár is a helyén volt, akkor figyelt fel rá, hogy ezúttal nem rájuk lőnek.
~ Remek, a végén még túsztárgyalásokat is kell folytatnunk. Ó, Elizabeth most hiányzol csak igazán... ~ gondolt Atlantisz korábbi vezetőjére. ~ Woolsey a poros nyomodba nem ér e téren.
Közben látta, hogy Ronon, rutinosan vigyázva a hátsójára, begyűjti a fejvadászok által odadobott koncot, majd kibontja.
~ Egy kő... Ezzel meg mit akarnak? ~ mire hangosan is feltette volna ezt a kérdést, Ronon már tájékoztatta is a társaságot, hogy ez Dwighter ruhájának egy darabja. ~ Persze, a kő csak nehezéknek kellett.
Mielőtt válaszolhatott volna Rononnak új társuk megelőzte. A katona által felvázolt lehetőségek hallatán megcsóválta a fejét.
- Nem hinném, hogy jó ötlet a fogolycsere. Ezek igazi bűnözők, maga is nagyon jól tudja. Sosem látnánk viszont élve. Megmondták, hogy a fejét akarják. Ahogy jöttek, haza is mehetnek, szóval nincsenek ránk utalva. A szörny jó eséllyel lassacskán majdcsak kipurcan, annyi ólmot kapott, így még az sem fenyegeti őket, hogy rájuk támad. Azt sem hinném, hogy bevennék, hogy maga halott. Azt a követ, ha ide dobták, látnak is bennünket. Szóval én amondó vagyok, hogy próbálják meg húzni az időt, addig én megjavítom a tárcsázót, és kérhetünk segítséget Atlantiszról. - fejezte be. [Dr. Rodney McKay]

A tanácskozást Ronon szakította félbe. Feltartotta a kezét jelezve, hogy csendet kér, majd a lucian táborral átellenes erdőrész felé emelte a fegyverét miközben feszülten figyelt. A kialakult néma csendben már hallható volt, hogy valami mozog a közelben. A zajokból ítélve a közeledő egyenesen a tárcsázó környékére tartott. Bárki is volt, meg sem próbálta leplezni itt létét. Végül a fák közül előbukkant egy Atlantiszi egyenruhát viselő férfi. Avatatlan szem azonban soha nem állapította volna meg, hogy az említett ruhadarabok a pegazusi küldetésen rendszeresítettek közé tartoznak. A kabátrész csíkokban lógott. A pólón a sarat alvadt vér tette ragacsossá, a nadrág bal szára pedig végig volt hasítva, akárcsak a férfi lába. Az összképet a férfit tetőtől talpig elborító véraláfutások és kék-zöld foltok egészítették ki, valamint az a vastag bot tette teljessé, amire a sebesült lába miatt támaszkodott. A kabát cafatkáit alaposan megnézve, bárki kiolvashatta a kabát tulajdonosának nevét: Jack Simonson százados. 
- Örülök, hogy látom főhadnagy. - Mondta amint megpillantotta Jant. A két monokli által díszített szempár vidáman csillogott az átélt megpróbáltatások ellenére is. - Idefelé jövet belesétáltunk a lucianokba. Sajna elkaptak. 
- Hogy szökött meg? - Kérdezte Ronon.
- Nehezen. - A válasz vigyorogva érkezett, és mintegy nyomatékul Simonson kiköpött egy darabka alvadt vért. - Dwighter őrnaggyal kieszeltük, hogy amíg ő magára tereli a figyelmüket, addig én elillanok, hogy elmondhassam a lucianok helyzetét. Sajnos az egyikük résen volt és utánam eredt. Akkora kése volt, hogy az kardnak is beillene, ezért aztán piszok nehéz dolgom volt vele.  - Megint elvigyorodott. - Ha tudta volna, hogy a saját késével fogom elvágni a torkát, akkor biztos nem vágta volna csíkokra a kabátomat a harc hevében. 
Aztán a sorolni kezdte az átadni kívánt infókat, immár vigyor nélkül.
- Eredetileg tízen voltak.  Olyan hülyék, hogy még a helyzetértékelő tanácskozásukat is előttünk tartották, így ki tudtuk hallgatni őket. Azért jöttek, hogy elkapják Templar főhadnagyot. A hangadó közöttük valami Morn. Ez állítólag az öccséért akar bosszút állni a főhadnagyon. Azon filóztak, hogy megöljék e vagy csak megkínozzák ha elkapták, mert lehet, hogy Krollnak élve kell a főhadnagy. Ez a Kroll lehet az ész közöttük. Most nincs itt, de sokat emlegetik. Ők egy egyszerű hajtóvadászatra érkeztek ide. Egyáltalán nincsenek felkészülve egy elhúzódó tűzharcra. Két csapatra oszlottak, de az egyiknek a fele elesett a tűzharcban, ráadásul még valami fura fazon is megtámadta őket, akit aztán megtámadott valami szörny. A szavaik alapján egy a Born hadnagyot megsebesítő szörnyhöz hasonló dög. Abból a csapatból két ember maradt. Egyikük csatlakozott a csapathoz a másik eszméletlenül hever valahol az erdőben, mert a fura fazon rommá verte. Az elveszett eszméletlent nem számítva heten maradtak. Abból egy súlyosan megsebesült, egy könnyebben, egyel meg végeztem. Born hadnagy állapota stabil, de ez akár mikor megváltozhat sajnos. Ezek a lucianok nem akarnak semmi mást csak a főhadnagyot. Még csak a földi kapu íriszének kódját sem próbálták meg kiverni belőlünk. Fogalmuk sincs hol vannak és hogy kerültek ide. Azt sem tudják, hogy juthatnak haza. Az a Morn minden áron el akarja kapni a főhadnagyot, a többiek inkább csak félnek üres kézzel visszamenni Krollhoz. 
Amint Simonson befejezte a mondandóját Erica lecsapott rá és azonnal kezelésbe vette a sebeit.

Sokáig nem folyhatott a ki, hova, kivel eszmecsere, mert Ronon jelezte, hogy jó lenne alapállásba helyezni a lepénylesőket. Rodney felháborodottan szólásra nyitotta  száját, hogy "na, őt ugyan egy ilyen vadember nem pisszegheti le", de már ő is hallotta azt, amit a satedai sokkal korábban. Sokáig nem kellett várni, és szerencsére a férfi, aki olyan zajjal érkezett, hogy azzal még a kanadait is felülmúlta volna, szétszaggatott atlantiszi egyenruhát viselt.
~ Szerencsétlen flótással jól elbántak. ~ nézett végig a századoson, aki közben elkezdte ecsetelni, hogyan sikerült meglépni a lucianoktól, akik elfogták őket. Ezek után rátért a lucianok számának ismertetésére. Mivel már csak egy tár maradt a fegyverében, és úgy vélte a többiek sem lehetnek jobban eleresztve muníció ügyileg, Rodney örült annak, hogy a tejúti gazemberek hasonlóképpen gyéren állhatnak. Ahogy hallgatta a századost, felkapta a fejét egy szó hallatán: "fura fazon".
- Milyen fura fazon? - kérdezte Simonsont, akit már a doktornő próbált egyben tartani. - Hogy nézett ki az ember? [Dr. Rodney McKay]

Végig hallgattam Dr. McKayt, amire gyorsan akartam mondani valami.
- Én...
De csak eddig jutottam, mert a nagy magas fickó csendre intett bennünket. A fegyverem megmarkoltam és füleltem. Néhány pillanattal később meghallottam, amit valószínűleg a többiek is hallottak.
~ Csak nehogy a szörny jöjjön vissza. ~
Gondoltam, ám ez hamar elillant, mert Simmonson százados jött ki a bozótosból, nagy meglepetést okozva.
- Én is örülök, hogy látom Százados.
Biccentettem felé és csodálkozva hallgattam a történetét. A katona sok megpróbáltatáson ment keresztül, mire elért hozzánk.
~ Ha az az ájult fickó a volt őröm, akit kétszer is kiütöttem az Al'keshen, akkor ez a nap nem az övé. ~
Gondoltam, majd a többi információra figyeltem. Ahogy befejezte, dr. McKay hangjára lettem figyelmes.
- Azt hiszem jelenleg lényegtelen az ember, vagy idegen kiléte. Először Dwighter őrnaggyal és Born hadnaggyal kellene foglalkoznunk. Magának pedig a Csillagkapu rendbe hozatalával, hogy minél előbb kapjunk erősítést. Különben kénytelenek leszünk megejteni azt a fogolycserét, ami után rohamot kell indítaniuk a megmentésemért.
Mondtam, mivel úgy éreztem Simmonson százados jelentése alapján, hogy jelenleg ez a legjobb megoldás.[Jan Templar]


Rodney-nak tátva maradt egy pillanatra a szája Templar hadnagy válaszától. Szerencsére nem az a típus volt, akit csak úgy le lehetett osztani, és már azonnal kész is volt a válasszal:
– Hé, mégis kinek képzeli magát? Mióta a bojt rázza a sapkát? – tekintete parázslott a visszafojtott indulattól. – Igenis fontos lehet, mert arra gondoltam, hogy talán az elveszett néhány száz római gladiátor egyikével állunk szemben. Azon kívül, ne aggódjon, mihelyst maguk, katonák is teszik a dolgukat, én is tudom tenni a magamét. Viszont addig, amíg én is a maga fenekének megmentésén fáradozom, addig ne nagyon pattogjon itt nekem, hogy mit kellene csinálnom. Merthogy, ha jobban belegondolok, ha maga nincs itt, akkor a lucianokkal sem kell bajlódnunk. Szóval, öregem, most bölcsebb lett volna, ha hallgat. – fejezte be a kanadai, mielőtt kellőképpen belelovalta volna magát a katona kiosztásába. [Dr. Rodney McKay]

Ahogy befejeztem a mondókám a civil tudós igen ingerlékenyen reagált. Már attól tartottam, hogy agyvérzést kap a dühtől.
~ Ez normális?! Olybá tűnik, hogy igazak a pletykák arról, hogy az atlantiszi tudósok magasról tesznek a hierarchiára... És vajon miféle római katonákról beszél ez? A százados csak egy embert említett, nem több százat. Vajon hol hordja a fülét? Mondjuk, lehet, hogy a fenekében hagyta, mikor félelmében a tárcsázó mögött bujdosott... ~
Tűnődtem el, miközben osztotta az észt, ám sajnos nem tudtam reagálni az utolsó mondandójára, mert a Százados úr ragadta magához a szót. Pedig semmi esetre sem akartam szó nélkül hagyni, hogy engem okol az itt kialakult helyzet miatt, de hát erre nem volt lehetőségem, így minden figyelmem a Századosra fordítottam.[Jan Templar]


***

Miután ismét megleckéztettem a lényt, melyre a társaim is becsülettel rásegítettek, a lény eltűnt az erdő rejtekében. Ezt követően, mivel még vagy tíz percig ment az agresszív vélemény csere, majd csend honolt szerte a környéken. Ezt kihasználva óvatosan és gyorsan kerestem egy helyet, ahonnan ráláthatok az eseményekre, amik a Földi társaimat érintenék, közben én rejtve maradjak a Lucianok elől. Majd állva elkezdtem meditatív állapotba lemenni. Melynek hatására a tudatalattimat hívom segítségül a belső békém megteremtéséért. Valamint egyúttal lehetővé teszi számomra, hogy a környezetemet ne a szemeimmel és füleimmel fürkészem, hanem a tudatommal. Melynek köszönhetően lehetőségem is nyílhat többet is látni vagy észlelni az engem körülvett világból, mint a hagyományos módon.....
Persze a siker sem mindig garantált, ezért azon voltam, hogy a meditációm elérje a kellő hatást és mélységét is. Szép lassan kizártam a külvilágot, majd az elmémet ürítettem ki. Végül mikor már úgy tűnt sikerült erősen koncentráltam és harmonizáltam a környezetemmel és az erdővel is. Egyszer csak az ragadta meg a figyelmem, hogy újra lőnek, bár nem láthattam kikre és hova, majd egy pár mondatot hallottam az ellenség vezetőjétől és egy nehéz tárgy megérkezését hallottam a távolból. Mind ez majdnem kizökkentett a meditatív állapotomból is, de végül sikerült ezt meggátolnom. Úgy éreztem valami nincs rendjén, de ezúttal vártam a megfelelő pillanatot és nem tettem semmit, csak figyeltem a változásokat az elmémmel és kicsit az érzékszerveimmel is összhangban, s csak vártam.
A meditációm idő közben sikerrel elérte a kívánt hatását is. Elmém oly tiszta lett, mint a hó, s érzékeim oly éberek lettek, mintha az életem függne azon, hogy megfelelően működjenek. Aztán kinyitottam a szemem, s éreztem, ahogy átjárja egész lényemet a harmónia és a béke, mely teljes összhangban van a természettel, amely körülvett. S mind az érzékszerveim, mint a többi belső érzékeim is jóval élesebbek és érzékenyebbek, mint a meditációm előtt voltak. Mind ez lehetővé teszi számomra, hogy bármilyen élőlény szándékát és közeledtét előbb észrevegyem, mint normális esetben és még idejében reagáljam rá, vagy felkészüljek testileg és szellemileg is. Mivel jelen állapotomban már nem érhet meglepetés, vagy váratlan szituáció, míg ezt az állapotot fenntartom magamban, így hát elindultam vissza Földi társaimhoz is, főleg, hogy most a Lucianok is nyugton vannak kicsit. [Vyleaus]


***

- A személyleírás alapján Vyleausra tippelnék. - Simonson már ülve válaszolt Rodney kérdésére, miközben Erica igyekezett összefoltozni. - A fogolycserének semmi értelme, csak időhúzás és Bornnak épp abból van a legkevesebb.  Be kell őket cserkészni és levadászni mint a nyulat. Mielőtt elfogtak minket, Dwighter őrnaggyal elrejtettünk pár tárat P90-esekhez. - Hét tárat varázsolt elő a nadrágja zsebeiből. - Ezeket idefelé jövet összeszedtem, gondoltam jól fognak jönni. Így majdnem kétszer annyi töltényünk van mint a lucianoknak. Négy sértetlen és egy használható emberük van. A mi oldalunkon öt sértetlen és három használható katona van. - Pillantott az idő közben a csapathoz csatlakozó Vyleausra. - Ha a meglőtt lábú kolléga itt marad a doktornővel, még akkor is heten vagyunk. Azon felül Dwighter őrnagy sem fog tétlenül ülni harc közben, pláne ha neki is kerítünk egy fegyvert és pár töltényt. 
- Nem hinném, hogy okos ötlet lenne akár önt, akár Wright századost harcba küldeni. - Tiltakozott a doktornő.
- Szép őrangyalunk engedd, hogy harcolhassak. Randa a sebem, de nem súlyos. 
Erica és Simonson pár pillanatra egymás szemébe néztek. Előbbi rosszallóan, utóbbi kérőn fúrta tekintetét a másik tekintetébe. Aztán furcsán csillogni kezdett a szemük és Erica elkapta a tekintetét. 
- Mindenesetre összevarrom, aztán tegyen belátása szerint. - Mondotta a doktornő, miközben előkereste a művelethez szükséges eszközöket.
- McKay-nek is itt kellene maradnia, hogy megjavítsa a tárcsázót. - Toldotta meg Ronon a százados javaslatát, Jan szavai alapján.

Otthagyta az okoskodó hadnagyot, és Simonsonra figyelt inkább, aki úgy tűnt szerencsére taktikusabb, mint Mr. Énvagyokazújfőnök. Egyetértően bólintott a százados kijelentésére, és mikor a férfi jó néhány P90-eshez való tárat pakolt ki a zsebeiből, magában adott egy piros pontot neki.
Miután lezajlott egy aprócska vita a doki és a százados között, Ronon közölte, hogy praktikus lenne, ha a kanadai maradna, és a tárcsázóval foglalkozna. Rodney maximálisan egyet értett rasztás hajú barátjával, semmi kedve nem volt az erdőben hajkurászni a lucianokat.
– Ez a beszéd, barátom. – vigyorgott a satedaira, majd se szó, se beszéd, elindult vissza a tárcsázóhoz, hogy végre azt tehesse, amihez ért is.
Végre nyugodtan le tudta szedni a tárcsázó törzséről a burkolatot, és összekötötte a tabletjét a vezérlő kristályokkal.
– No, nézzük, mit ártottak neked, szépségem. – dunnyogta maga elé, miközben megérintette a tablet kijelzőjét. [Dr. Rodney McKay]

 

Kategória: Egy régi ismerős | Hozzáadta:: Emilia (2017-08-05)
Megtekintések száma: 16 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: