Főoldal » Cikkek » STARGATE MULTIVERSE » Egy régi ismerős

Stargate Multiverse - Egy régi ismerős - 7.rész

***


Rodney sikeresen leszedi a sebesültekre támadó két szörnyet és a doktornő is felfogja a neki mondottakat. De, hogy Erica végrehajtja e az utasítást, azt Rodney már nem látja. Még elkiáltja magát, hogy magára terelje a még talpon maradt szörny figyelmét, de mielőtt elkezdhetne rohanni, valami végighasítja a hátát. A fájdalom vérvörös ködén át még felfogja, hogy a harmadik szörny hátba támadta, még van ideje egy-két gondolatra, aztán a kín mindent elborító hullámai elöntik és pár pillanattal később már jön is a jótékony sötétség, ahol nem fáj semmi.

Rodney meglepetten állapította meg, hogy likvidálta mindkét szörnyet. Abban a pillanatban, ahogy elindult, hogy elcsalja a harmadik rémséget, iszonyú fájdalmat érzett a hátában.
~ Kész, vége, ennyi volt hát. Csak ne fájna ennyire. Miért kell fájnia? Ha már meg kell halni, nem lehetne, csak úgy... ~ eddig jutottak a gondolatai, mikor elnyelte az eszméletlenség. [Dr. Rodney McKay]

Vyl és Jan hallja a nem túl távoli lövéseket, amiket a Rodney vezette csapat tagjai adnak le a rájuk támadókra és a detektoron látják, ahogy egyre fogynak az életjelek azon a környéken. Csak remélhetik, hogy a szörnyek fogynak. A figyelemelterelés nem sikerül, a három közeli szörny ügyet sem vet a két férfire. Aztán felharsan egy kiáltás Dr. McKay hangján:
- Hééé, ideee!
Szinte közvetlen ezután újabb lövések jönnek egy berettából.  Ám eddigre végre Jan és Vyl meglátja tőlük húsz méterre  a kapunál hagyottakat.  A három férfi eszméletlenül hever a földön. Egyedül Erica van talpon ő adja le a lövéseket a berettából. Körülötte négy élettelen szörny hever és épp az ötödiket igyekszik leteríteni. A egész tárat kilövi rá, de egyszer sem képes eltalálni a talpon maradt ötödik szörnyet. A bulihoz csatlakozik a másik három szörny is és a négy rémség épp azon gondolkodik fél úton állva Erica és Janék között, hogy kit támadjanak meg előbb. Hogy teljes legyen a repertoár, Erica mögött a fák közül kibukkan az a tömeg, amit már az életjeldetektoron is beazonosíthatott az ős. Vagy száz ember középkori parasztruhában, kapákkal, kaszákkal felfegyverkezve. Ez segít a szörnyeknek a döntésben és szinte azonnal mind a négyen megindulnak Jan és Vyl felé. A két férfi még látja, ahogy a falusiak közül kiválik egy fiatal nő és kezelésbe veszi a földön heverő atlantiszi sebesülteket.

 Ahogy a kapu felé tekintettem jól láttam, hogy társainkat elintézték, egyedül az orvos küzdött már.
- Elkéstünk.
Mondtam az ős barátomnak, ami után megláttam a megérkező embereket, kik egyszerű földművesnek látszottak. A tétovázó szörnyek ekkor rögtön tudták, hogy kiket kell megtámadniuk, s megindultak felénk.
~ Legalább a sérültek biztonságban lesznek. ~
Gondoltam, mire nagyot nyeltem és az ős felé fordultam.
- Hívja Simmonsont és kérje, hogy jöjjenek a kapu felé amilyen gyorsan csak tudnak, utána segítsen a képességével, próbálja megállítani őket.
Mondtam, majd a korábban zsákmányolt pisztolyt megmarkoltam és az egész tárat kilőttem a négy idegen lényre, ami után azonnal tárat cseréltem.[Jan Templar]


 McKay hangjára és Földi lőfegyverek hangjára figyeltem fel, épp úgy, mint a társam is. Aztán én is alaposabban körbenéztem, s láttam a kaotikus helyzetet a kapunál és környékén is. Majd az életjel detektorra tekintettem. S láttam azt is, hogy az életjelek is egyre csak fogynak. De nem lehetett be azonosítani, kik halnak meg. Csak remélhettem, hogy nem a mieink közül fogynak az életjelek. Nem sokkal később Jan ismét megszólított és utasított, hogy hívjam Simonsonékat is. Én csak bólintottam, majd cselekedtem is. Gyorsan elő kaptam a Földi adó-vevőm, és máris gyorsan hívtam a többieket is.
- Simonson százados, itt Vyleaus! Amint végeztek a Lucian katonákkal, siessenek a kapuhoz, amilyen gyorsan csak tudnak.  Többre már nem volt időm, mert négy szörny egyenesen felém és a Földi társam felé tartott. Persze a hadnagy utolsó szavait is hallottam, így nem volt veszteni valóm, hát megpróbáltam. Jan felé néztem és jól érthetően felé szóltam pár szót.
- Rendben Jan megpróbálok tenni valamit. Maga kérem, fedezzen, ha valami rosszul sülne el.
Amikor végeztem, egyenesen a négy szörny felé fordultam és elindultam feléjük. Közben elkezdtem olyan erősen összpontosítani és koncentrálni, ahogy csak tudtam. Vártam az alkalmas pillanatra, hogy közbeléphessem. Amint eljött a lehetőség felemeltem a jobb kezem és felemeltem és egy méter magasba emeltem a földtől a négy szörnyet. Aztán kicsit eljátszottam velük és a saját tengelyük körül forgattam meg őket párszor. Majd aztán megállítottam őket, úgy, hogy felém nézzenek. Végül vártam kicsit, míg lehiggadnak, hogy aztán majd folytassam az észhez térítésüket. Közben felkiáltottam, hogy Jan és a többiek is jól hallhassák.
- Még ne lőjön le senki semmit és ne is támadjanak!  Majd vártam kicsit a szörnyek reakciójára. S amint kicsit lenyugodtak, helyre is teszem őket. [Vyleaus]

***

Rodney mikor magához tér, az első benyomása az,  hogy nem fáj semmije. Erica hajol fölé aggodalmasan.
- Jól van?
Atlantisz fő tudósa ott fekszik, ahol nemrég összeesett és érzi, hogy kutya baja sincs. Néhány méterre tőle a két eszméletlen katona hever és egyikükre épp most ken rá valami undorító trutymót egy középkori parasztruhába öltözött fiatal nő. Ott áll még vagy száz ember mindenféle mezőgazdasági szerszámokkal felszerelve és lenyűgözve bámulnak két embert, akik ép javában igyekeznek likvidálni egyszerre négy szörnyet. Nem nehéz felismernie a két férfiban a főhadnagyot és az őst.

A kanadainak fogalma nem volt egy pillanatig, hogy hol van, mikor kinyitotta a szemeit. Meglepetten pislogott néhányat, és megütközve vette tudomásul, hogy nem érzi a korábbi iszonytató fájdalmat.
~ Rendben is vagyunk, a Mennyországban nem fájhat semmi. Elég igazságtalan lenne, ha mégis...  ~ ekkor azonban a dokinő hangját hallotta, amit a hogyléte felől érdeklődött. ~ Ő is meghalt volna? Legalább van ismerős. ~ gondolta, de hirtelen rájött, hogy valami nem stimmel ezzel a Mennyország elmélettel. ~ Miért néz ki minden úgy, mint azon a förtelmes bolygón? Akkor ez mégsem a Menny? Nem, a Pokolba nem juthattam, annyira azért nem voltam rossz... Vagyis ez azt jelenti, hogy élek. ~ vonta le a végső konzekvenciát a világ legokosabb embere.
- Azt hiszem, jól. - válaszolta Ericának szórakozottan, majd körbenézett.
Félkönyökre emelkedve döbbenten nézte a nem messzire tőle folyó eseményeket. A sérült katonákra valamit rákenő nőt, és a rengeteg embert, akik úgy néznek ki, mintha valami kaszásbálba indultak volna, épp csak megálltak szájtátni. Rodney arra fordította a fejét, amerre a tömeg bámult, és Vyleaust és a földi katonát látta négy dühöngő őrülttel harcolni. Felállt, hogy segítsen nekik, de ekkor eszébe jutott, hogy az ő Berettája üres.
- Hé, Hölgyem, maga abban a maskarában! - szólította meg a nőt, aki a két földön fekvő katonát próbálta befedni azzal az undorító valamivel. - Szóljon már a barátainak, hogy talán a bámulás helyett segíthetnének a társaimnak. Van náluk éppen elég éles szerszám, és ha a barátaim kifogynak a munícióból úgyis be kell őket vetni.
Rodney bízott benne, hogy a nő felfogta a mondanivalóját, és tényleg odaküldi a nézőközönséget Jannak és Vyleausnak segíteni. [Dr. Rodney McKay]

- Én a gyógyító lánya vagyok. Nem adhatok parancsokat. - Válaszol Rodneynak a lány, majd folytatja a munkáját.
A kaszásoknak nem igazán akaródzik megmozdulni. Csak szájtátva figyelik a villámló botokat és a maguktól a levegőbe emelkedő szörnyeket. Az egyhangúságot a rádió töri meg Vyleaus hangján, amire Simonson felel.
- Simonson százados, itt Vyleaus! Amint végeztek a Lucian katonákkal, siessenek a kapuhoz, amilyen gyorsan csak tudnak.
- Úton vagyunk.

Rodney-nak már a száján volt a válasz, a nőnek, de inkább nem feszegette a kérdést. Az embereket tekintve ugyanis elkönyvelte magában, hogy ezeket úgy bebetonozták oda, hogy az életben meg nem mozdulnak. Rodney is meglepődött egy pillanatra az ős akciójától, majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait, mikor meghallotta, hogy Simonsonék visszafele tartanak. [Dr. Rodney McKay]

Ugyan ezt a választ hallja Jan és Vyleaus is a rádión keresztül. A gyűrűplatform által iderepített katonának sikerül leszednie két szörnyet, mielőtt a fegyvere tárcserére szorulna. A másik két szörnynek a szája kis kinyílik a csodálkozástól, mikor Vyl a levegőbe emeli őket. A két tátott száj láthatóvá teszi a hús tépésére és a csontok ropogtatására szolgáló félelmetes fogazatot. A csodálkozás hamar dühvé és eszeveszett csapkodásba, kapálózásba megy át, mikor a szörnyduó forogni kezd, mint két függőleges nyársra húzott grillcsirke. Láthatóan fogalmuk sincs róla, hogy ki vagy mi okozza a velük történteket. Őrült tempóban csápolnak össze-vissza, még egymást is megsebzik véletlenül. Ez csak fokozza félelmüket és a dühüket, és dobhártyaszaggató hangerővel kezdenek rikoltozni olyan hangon, mint mikor valaki a tíz körmével kaparja a táblát az iskolában.

Tárcsere után rögtön jött a válasz a rádión, ami ugyan annyira feldobott, mint a két leterített lény látványa.
~ Végre, jön az erősítés. ~
Ennél már csak annak örültem jobban, hogy a lények úgy táncoltak az ős parancsára, mint ahogy a bábok mozognak az irányítójuk akaratára. De ezek nem voltak olyan barátságosak, mint azok a játékok. Fegyverem ismét tüzelésre állítottam, de a fülsüketítő hang, amit én magam a Nazgullok visítására hasonlítanék, megtorpantott. Picit meg is rogytam és a jobb hallójáratom a vállammal nyomtam el, míg a bal oldali fülem az ugyan azon az oldalon lévő kezemet emeltem. [Jan Templar]


A telekinetikus megoldásomnak megvolt az eredménye. Ennek hála nem csak dühösebbek lettek, de nagyon meg is ijedhettek. Közben persze nem is sejthették, mi történik velük, vagy, hogy mi is okozza ezt. Ráadásul már egymást is elkezdték szétmarcangolni az idegességtől. Majd a koncentrációmat az kezdte próbára tenni, hogy cseppet sem kellemes hangokat kezdtek kiadni. Melynek hatására igencsak kezdtem rosszul érezni magam, főleg, hogy én voltam hozzájuk a legközelebb, így én szenvedhettem a leginkább. A cseppet sem kellemes hangok határára kezdtem elveszteni az egyensúlyomat, és az arcomon is remekül tükröződött, hogy igencsak rémes állapotba kezdek kerülni. Már a fejem is iszonyatosan fájt a ricsajtól és már az összeesés határán voltam, mikor a várt erősítés megjött. Mivel a fák felől Földi fegyverek hangja volt hallható, amiből szinte semmit sem hallottam. Tekintve, hogy a fülem a szörnyek terhelésének volt kitéve. Aztán azon kaptam magam, hogy végre csend lett. Persze a sikolynak köszönhetően, kicsit elmehetett a hallásom is átmenetileg, mivel semmit sem hallottam a környezetemből. Viszont a füleim átkozottul sípoltak vagy csengtek a halott szörnyek hangjától. Majd aztán összeszedtem magam annyira, hogy körbe nézzek és Templar hadnagyot követve csatlakoztam a többiekhez.  [Vyleaus]


Bár Rodney jó húsz méterre van a pokoli hangok két forrásától, az ő hallójáratait is erősen próbára teszik a rettenetes zajok.  A falusiak láthatóan végképp eltökélték, hogy soha, semmilyen körülmények között nem mennek oda ezekhez a dögökhöz. Nekik bizonyára fogalmuk sincs róla, hogy a szörnyek levegőbe emelkedése az ősnek köszönhető és minden más csak ennek következménye. A száz fős kaszás különítmény földbe gyökerezett lábakkal és a rémülettől tágra nyílt szemekkel bámulja a számára démonoknak tűnő lényeket, amint a sikoltó lelkek kórusától kísérve vitustáncot járnak a talaj fölött jó egy méterrel. 

A kanadainak be kellett fognia a füleit, a szörnyek úgy visítottak, mintha nyúznák őket. Ami majdhogynem meg is történt, mert ahogy kapálóztak, félelmetes karmaikkal össze-vissza kaszabolták egymást.
~ Jól van, kinyírják ezek egymást, mielőtt földet érnének. ~ biccentett magában megnyugodva Rodney. [Dr. Rodney McKay]

A helyzetet végül a fák közül felugató fegyverek oldják meg, amik könyörület nélkül lövik szitává a félelemtől már így is félőrült lényeket. Miután a két állatkából már csak két levegőben lógó tetem marad, a fák közül előlépnek Simonsonék. A sértetlen Dwighter átveszi a parancsnokságot és Rodneyékhoz tereli Jant és Vylt is. Így végre mindenki egy helyen van.
- Miről maradtunk le? - Kérdezi Simonson vidáman.
Közben a fiatal nő munkájának eredményeképp a Rodneyval hagyott két eszméletlen katona is magához tér, így a nő most a sok viszontagságon átesett, de valami csoda folytán még mindig élő Bornt veszi kezelésbe.

Szerencsére nem tartott sokáig a fülsüketítő zaj. Megérkezett az erősítés és elintézték a megmaradt lényeket az ős utasítása ellenére.
~ Majd ki heveri. ~
Gondoltam, majd biccentettem a megérkező katonáknak és csatlakoztam a menetükhöz. [Jan Templar]


Ahogy ezt gondolta, a fák között megjelentek a többiek és megakadályozták, hogy a két szörny megölje egymást, megtették ők.
- Na végre! - kiáltotta megkönnyebbülten Rodney. - Mi tartott eddig? - nézett szemrehányóan a katonákra. - Ó, semmi különösről nem maradtak le. Kis vérontás, repülő fenevadak, maszkabál. Röviden, tömören ennyi. No, és akkor én mennék is vissza a dolgomra, mert őszintén szólva marhára unom már ezt a szörnyekkel és megkövült farsangolókkal tarkított poklot. - azzal választ sem várva elindult vissza a kapu felé. [Dr. Rodney McKay]

Hamar elértük társainkat, ahol Simmonson kérdésére McKay válaszolt.
- Támogatom doktor. Már alig várom, hogy megkóstoljam az atlantiszi kosztot és megtekintsem újra a várost.
Mondtam neki, majd az őrnagyra néztem.
- Örülök, hogy látom uram. Önöknek miként alakult a sorsa?
Érdeklődtem a felettesemnél.[Jan Templar]


Láthatóan mindenki örült mindenkinek. Aztán valamiről beszéltek és a Földi tudós elment a kapuhoz, bizonyára a munkáját folytatni. S annak se láttam sok értelmét, hogy problémázzak a katonák kis közbelépésük miatt, mivel végül is szívességet tettek nekem is. Mert ha csak pár perccel később értek volna ide, akkor elvesztettem volna a kontrollom és el is ájultam volna. A szörnyekről nem is beszélve. De szerencsére ennek vége. S én is köszöntéssel fogattam a katonatársainkat.
- Üdv újra köztünk Dwighter őrnagy, Simonson százados! Elnézést, a kiabálásomért, de a szörnyeink kis előadása, kicsit a hallásom rovására ment! De remélhetőleg csak átmenetileg! Oh és köszönöm, hogy idejében közbeléptek, szép volt!  Mondtam a két katonának jó hangosan köszönetet. Mely ténylegesen tükrözte, hogy a hallásommal tényleg nem stimmelt valami. Majd gondoltam segíteni indulok Mr. Szuper egónak is, hátha így még hamarabb renbe hozhatjuk a tárcsázót is. Ezen szándékomat jeleztem is a közelemben lévő Dwigher őrnagynak, Simonson századosnak és Templar hadnagynak is.
- Megyek segítek Dr. McKaynek a tárcsázónál, így talán hamarabb kész leszünk vele!  Aztán elindultam én is a tárcsázó felé segíteni a dokinak. [Vyleaus]


- Mindannyian megyünk a kapuhoz. - Válaszol Dwighter a két tudós felvetéseire. - Nem válunk külön, mert ki tudja mennyi van még ezekből. - Azzal az időközben Bornt is talpra állító nő felé fordul. - Hölgyem köszönjük a segítségét. Ön nélkül a társaink talán meghaltak volna.
- Szívesen, örömmel segítek. - Mondja mosolyogva a nő, majd a bokán lőtt és eddig egy vastagabb husáng segítségével sántikáló, de a szörnyek által szintén kiütött katonát veszi kezelésbe és mikor végez vele, akkor egy falevél segítségével fényesre pucolja a kis fatégelyt, amiben a zöld, gyógyító trutymót tárolta. A falevélre kent maradékkal Josh sebeit látja el és ezzel végképp ki is fogy a trutymókészletből.
- Elnézést kisasszony, nekem adná a tégelyt? - Szólal meg Erica. - Ha csak egy hangyányi is maradt az alján a krémből, abból sokat megállapíthatnék az összetételéről.
- Persze tessék. De aligha maradt benne bármi is. - Nyújtja át a gyógyító lánya a kis fatárgyat az orvosnak. 
Közben Dwighter a megkövült farsangolókkal próbál kommunikálni és a jelek szerint sikerrel jár.
- Üdvözlöm önöket, Frank Dwighter őrnagy vagyok. 
- Örülök, hogy megismerhetem őrnagy, Velgar vagyok. - A válaszoló a ruhájából ítélve a falu vezetője lehet. Kissé pocakos, de láthatóan jó kondiban lévő ötvenes férfi. - Köszönjük, hogy elpusztították ezeket a szörnyeket. Alig pár hónapja jelentek meg és a tó környékén van a törzsterületük. Eddig még nem láttunk ennyit egy helyen, de azt hiszem ennél jóval többen vannak. A tárcsázót is megrongálták. A falu szerencsére nincs veszélyben, oda nem merészkednek, mert őrtüzeket égetünk folyamatosan a falu határában. Félnek a tűztől.  De nem bírunk velük. A tó gyógyvizes, azzal kereskedünk az ősi körön keresztül. De senki nem mer oda menni és az ősi kör sem működik már. A családjaink éheznek, ráadásul a falu gyógyítója is eltűnt. Ő ismerte egyedül a gyógyító kenőcs receptjét.
- Értem. Tartok tőle, hogy ide a mi fegyvereink sem elégségesek. Hazamegyünk és a tájékoztatjuk a vezetőinket az itt látottakról. Bizonyára küldenek majd segítséget.
- Tehát most hazamennek, de majd vissza fognak jönni?
- Ha nem is pont mi, de majdnem biztosra veszem, hogy nem maradnak segítség nélkül.
- Értem és köszönjük. A falu északra van a hegyeken túl. Bármikor szívesen látjuk önöket. 
Azzal a kaszás különítmény elindult haza, a lantiszi csapat pedig elvonult a kapuhoz, ahol aztán a tudósok nyugodt szívvel nekiállhattak a több órásnak ígérkező munkának.

Rodney még fél füllel hallotta az őrnagy és az idegen hókuszpókusz nő közötti bájcsevejt, de már nemigen érdekelte. A lényeg az volt számára, hogy vége a rémálomnak és mehet haza. No, persze csak, ha megjavította  a tárcsázót.
Nagy nehezen megállta, hogy ne szóljon vissza valamit Vyleausnak.
~ Persze, mit is várnék tőle, ős.
Egy szóra azonban felkapta a fejét.
- Gyógyvizet mondott? - nézett rá a vezetőnek tűnő emberre. - Mielőtt ide jöttünk egy másik bolygón voltunk, akik önökkel kereskednek. Galbator birodalom a neve. Ők elküldtek ide önökhöz több száz embert és nem tértek vissza. Tudnak erről valamit. Ott ugyanis iszonyú járvány van, és kellene nekik a víz. Talán vihetnének nekik, ha megjavítottuk a tárcsázót. - javasolta, majd ment tovább a tárcsázóhoz, és nekiállt, hogy jobb belátásra - azaz működésre - bírja. [Dr. Rodney McKay]

- Igen, ismerem a Galbator birodalmat. - Válaszolt Rodney kérdésére Velgar. - Magam is sokszor jártam már Hrotgar városában és Onix személyes jóbarátom. Azt mondja katonákat küldött ide? Persze megértem. De sajnos semmit nem tudok a katonák sorsáról és a birodalmon sem segíthetünk, sajnos. Még ha a kapu működne, akkor is ott vannak ezek a lények. Aki az utóbbi hónapban a tó közelébe ment közülünk, azt soha sem láttuk viszont. Sajnálom. Tudom, sok ember, sok nép van veszélyben a víz nélkül. De attól nem gyógyulnak meg, ha mi, vagy önök, esztelenül feláldozzuk magunkat. Mondják meg a vezetőiknek, hogy mi minden segítséget megadunk a lények kiirtásához. Minden bokrot ismerünk a környéken és részben már a lények természetét is sikerült kiismernünk. 

Mikor elindultam én is a tárcsázó felé, a remélhetőleg átmeneti süketségemet úgy próbáltam kompenzálni, hogy megfigyeltem a környezetemet. Mi közben a társaimat és a többi ember reakcióit figyeltem, észrevettem, hogy valami fontosról lehet szó, de nem tudtam kihámozni mi lehetett. Így csak találgattam ki mit mondhat, mivel nem tudtam szájról olvasni. S mikor már Dr. McKay is visszatért a tárcsázó javításának teendőihez, oda sétáltam hozzá, hogy megpróbáljak neki segíteni, amiben csak engedné S hangosan megkérdeztem tőle, mibben segíthetnék neki.
- Dr. McKay meddig jutott a tárcsázót illetően? Kérem, mutassa meg az eddigi eredményeket, mert nem hallanék semmit, ha beszélne. S a szájról olvasás még nem megy.  Mondtam tájékoztatás kép a tudósnak, majd vártam a reakcióit, remélve, hogy bevon a javítási folyamatokba.  [Vyleaus]


Sajnos a kérdésemre nem adott feleletet Dwighter őrnagy, inkább megállította dr. McKayt és az őst. Ezután egy hosszas eszmecsere kezdődött az idegenekkel. Nem volt hozzáfűzni valóm, csak szívtam magamba az új információt.
~ Na csodás, jó messze van a falujuk, és még ugrót sem használhatunk. ~
Gondoltam mikor a falu vezetője beszélt. Nem sokkal ezután a doki ragadta magához a szót, ami után én szóltam.
- Ha lenne nálunk valami tároló, amiben nagyobb mennyiséget tudnánk szállítani, akkor egy pár fős csapattal elmehetnénk a forráshoz, amíg McKay megjavítja a tárcsázót.
Mondtam és közben vonultam a többiekkel a kapu felé, majd ha oda értem a katonák közelében maradtam és közben az erdőt figyeltem a szörnyek után.[Jan Templar]


***


Rodney már nem is igen figyelt oda a válaszra, sokkal inkább érdekelte, hogy végre megjavíthassa a tárcsázót, és mehessen haza. Bízott benne, hogy Woolsey nem akar kitalálni semmit, és a beszámolóval is tud várni.
~ Zuhanyozás, evés, Jennifer, alvás. ~ gondolta végig a sorrendet magában, majd helyesbített: ~ Nem. Jennifer, kaja, zuhany, alvás, remélhetőleg Jenniferrel.
Fél füllel hallotta, hogy Dwighter nem egyezik bele a földi katona javaslatába, aminek szívből örült. Nem sok kedve lett volna ismét nekiállni és ezekkel a szörnyekkel harcolni, főként, hogy nincs is lőszere már.
~ Tudós lennék végül is, nem harcimaci. ~ méltatlankodott magában, de ezen túl figyelmét már semmi sem tudta elvonni a tárcsázótól. [Dr. Rodney McKay]

A tárcsázóhoz érve, csak Dr. McKay reakcióit figyeltem, mikor mit tesz. S mikor láttam, hogy már a tárcsázó szerelését folytatja, néztem, mit csinál és én magam is, bekapcsolódtam a folyamatba. Gyorsan felvettem a munkatempó ritmusát is. S kiderült, hogy a piszkálódó és olykor dühítő modora ellenére képesek vagyunk szinte teljes összhangban együtt is dolgozni.  [Vyleaus]


A részletes válasz, és némi gyaloglás után, a csapat elérte a kaput, ahol a tudósok nekiállhattak a javításnak, miközben Dwighter válaszolt Jannak.
- Negatív főhadnagy. Láthatta, hogy egy ilyen lény is komoly veszélyt jelent, ráadásul falkában járnak. Ide egy komolyan felfegyverzett, felszerelt csapat kell. Ráadásul önnek a lehető leghamarabb haza kell jutnia, hogy beszámolhasson a csapata eltűnésének körülményeiről. A kérdésére visszatérve. Mint azt a mellékelt ábra mutatja, a kiszabadításunk sikerrel járt. Simonson százados, Wright százados, Mauser hadnagy és Ronon Dex egy-egy lövéssel sikeresen kiiktatták a Born hadnagyot és engem őrző négy luciant, így a kiszabadításunk simán zajlott. Apropó lucian. Rononnal , Mauser hadnaggyal és Born hadnaggyal menjenek és hozzák ide a Wright százados által ártalmatlanított férfit, és szedjék össze a halottakat.

- Értettem uram.
Mondtam az őrnagy válaszára, amivel elutasította a felvetésem a vízszerzésre. Annak persze örültem, hogy sikeresen és könnyű szerrel kiszabadították az őrnagyot és a hadnagyot. Ezután végig hallgattam az utasításokat, amire azonnal válaszoltam.
- Born hadnagy nem hiszem, hogy készen áll a cipekedésre, inkább maradjon itt, uram. Hárman is könnyű szerrel el tudjuk intézni a feladatot.
Mondtam az őrnagynak, majd elindultam a feladatomat elvégezni. [Jan Templar]


***

Már alkonyodott, mire a kapu ismét régi fényében tündökölt. Szerencsére újabb vérszomjas teremtmények nem bukkantak fel, így az órák nyugodtan teltek. Dwighter először az Alpha Bázist tárcsáztatta, és elküldte a luciant ajándékba, hogy egy alkalmas időpontban, majd Atlantisz közbeiktatásával, visszaszállíthassák a Tejútra. Aztán Atlantisz következett, és a megfáradt, agyonhajszolt csapat végre hazatérhetett az ősök városába.

Hosszú órák munkája meghozta a gyümölcsét. Bár a nap már lenyugodni készült, mire végeztek, de sikerült, a kapu ismét működött. Rodney gondolatban megveregette a saját vállát, és azért bevésett egy piros pontot ős barátjának is. Dwighter utasítására Rodney tárcsázta az Alpha Bázist, és átküldték a luciant, had örüljenek ott is kicsit. Ez után végre a kanadai tárcsázhatta az ősök városát is, és ő hazatérhetett, hogy meggyötört testét végre pihentethesse és egyre vészesebben korgó gyomrát is lenyugtathassa.  [Dr. Rodney McKay]

Hosszú és kemény órákba telt, de végül sikerült össze hoznunk a tárcsázót, hogy végre rendeltetésszerűen működhessen. 
Mikorra véglegesen megbizonyosodtunk a sikerünkről, fel sóhajtva meg könnyebbültem, hogy sikerrel összehoztuk. Ezek után már nem foglalkoztam semmi mással, és vártam, hogy vissza Térhessek Atlantiszra. Nem sokkal később, aktiváltuk a kaput, Majd Mr Nagy egóval együtt visszatértem Atlantiszra. [Vyleaus]

Először vissza vittük az életben maradt Lucian katonát, majd össze szedtük a holtakat. Amint végeztünk a kapuhoz mentünk és az Alfa bázis tárcsázása után mi jöttünk és visszatértünk Atlantiszra.[Jan Templar]


***
/Pegazus galaxis » M35-117 » Atlantisz » [Központ] Indítócsarnok/

Rodney nagyot sóhajtva lépett ki a kapun Lantiszon. Megkönnyebbülten adta át az egyik ott posztoló katonának a tök üres fegyverét. Szerencsére Woolsey-nak nyoma sem volt az indítócsarnok környékén, és a tudós bízott benne, hogy nem is bukkan fel addig míg ő ott van. Chuck persze kötelességtudóan üdvözölte, amire ő csak egy intéssel válaszolt, és már iszkolt is tovább a gyengélkedő felé. [Dr. Rodney McKay]

A kapun egyszerre értem át Templar főhadnaggyal. Majd egy őrmester köszöntött bennünket, immár Atlantiszon. Aki gyors köszöntés után, röviden informált bennünket. Így hát kezet fogtam búcsúzás kép Jan-nel, és kicsit meg is hajoltam előtte a köszönés lezárásaként. Aztán elmentem a szállásomra. Amely, meglepettségemre, ugyan az a szállás volt, melyet annak idén is használtam. persze, ez valószínűleg, csak a véletlen események tudattalan összjátéka lehetett. [Vyleaus]

Egyszerre értek át a kapun. Egy őrmester vár rájuk. Jannak tiszteleg, Vylt egy biccentéssel üdvözli, aztán tájékoztat.
- Főhadnagy úr. Önt Mr. Woolsey várja a Parancsnoki irodában. Vyleaus. Önre egy csomag vár a szállásán.
A katona távoztával és a gyengélkedő formaságain túlesve útjaik elválnak.

Amint átértünk a kapun, pár katona fogadott minket. Az egyik odalépett hozzánk és egy üzenetet adott át. Itt elköszöntem a többiektől. Mielőtt felmentem volna az irodába, útba ejtettem a gyengélkedőt és a fegyverraktárat. Levettem minden felszerelésem, de a luciantól elorrzott cuccokat nem hagytam ott. A pisztolyokat eltettem egy kisebb dobozba, majd egy táskába. Ezek mellé az adó-vevőt és a bicskát is eltettem.
A gyengélkedőn nem várt hosszú vizsgálat. Gyorsan végzett velem a doktor. Ahogy végeztem rohantam az irodába. [Jan Templar ]

 

Kategória: Egy régi ismerős | Hozzáadta:: Emilia (2017-09-02)
Megtekintések száma: 28 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: