Stargate Atlantis - Made in Ősök - 4. rész

***

Az ajtó túloldalán egy négyzet alaprajzú szoba tárult fel. A helyiségnek két kijárata volt. Egy, amin a csapat bement, és egy másik az előzővel szemközt. Mindkét ajtót kékre festették a készítői. A helyiség kellős közepét egy háromszor kettő méteres tárgyalóasztal uralta. Ezen felül az egyetlen berendezési tárgy egy két méter széles és másfél méter magas monitor, ami a csapat belépésekor inaktív volt. A hely egyetlen érdekességének a falakon körben futó, három sornyi lyuk látszott. Ezek a lyukak egyenként még a fél centi átmérőt sem érték el, egymástól szűk három centiméteres tengelytávval futottak körbe a négy falon, nagyjából vállmagasságban. 

Helen is egyetértett Corey-val a próbálkozást illetően, és miután Dr McKay letámadta Nick(ék)et, ő is támogatta a tárcsázást. A próbálkozása után a kijelző megváltozott és kinyílt egy ajtó. Vigyorogva nézett a többiekre, majd látta, hogy valami megváltozott Nick-en. Corey annyira figyelt a szimbólumok helyes sorrendjére, hogy nem is vette észre, ahogy Seisyll teljesen átvette a hatalmat Nick-en, így neki kimaradt a kis intermezzo a tudóstársa és a tok'ra között. Már csak azt látta, hogy Nick leveszi Rodney-ról a szemét, és elindul az újonnan nyílt szoba felé.
A szoba épp akkora volt, hogy befért egy asztal és egy nagy kijelző. ~ Minek van asztal, ha székek nincsenek? ~ gondolta magában Corey ~ Bár jobb lenne ha a fontosabb dolgokkal foglalkoznék, mint hogy miért vannak lyukak végig a falon. ~
- Elég kalandfilmet láttam már, hogy féljek a lyukakból kilövellő nyilacskáktól, úgyhogy tanácsolnám, hogy magunkat összehúzva kóricáljunk odabent. - szólt a többieknek - Nem kellene valakinek kint maradnia, ha esetleg becsukódna az ajtó, egy újabb csapdát állítva nekünk? - [Corey Davis]

Siker. A berendezés végre nem ellenségként azonosította őket, és utat nyitott. A tok'ra azonnal nekilendült a hely felkutatásának, de Helen egyetértett Davisszel, azok a lyukak nem jelentettek sok jót.
- Szeretném azt hinni, hogy nem lép működésbe más csapda most, hogy a rendszer elfogadott minket - mondta, de a hangja világosan elárulta, nem túl optimista ebben a kérdésben. Szemmel tartotta Seisyllt, ahogy a férfi kérte, bár nem tudta, mi mást tehetne azon kívül, hogy szükség esetén visszarántja az ajtó túloldalára.
Közben megkockáztatott néhány pillantást a padlóra. Elég régóta élt a sci-fiben, hogy a padlón is vájatokat keressen. Vagy onnan pattanhatnának elő a székek, melyek hiánya Helennek is szemet szúrt, vagy mozgásérzékelő lapok lehetnének, amik beindítják a csapdát. [Helen Drew]

- Jó ötlet Dr. Davis. - Értett egyet Cass Corey ötletével. - Kint maradok én, önökre odabent lehet szükség.
Elég nemes gesztus volt tőle annak fényében, hogy nem lehet túl rózsás egyedül maradni egy ilyen helyen. A többiek Nick után sorban betódulhattak az új helyiségbe. Helen hiába kutatott a padlón is vájatokat, még egy árva repedést sem talált. Viszont egy hatalmas csattanással bezárult mögöttük az ajtó. Az előző helyiséggel ellentétben viszont itt nem aktiválódott a képernyő és a lyukacsok sem kezdték el kiszívni a levegőt a helyiségből. Pár percig semmi nem történt. Aztán Nick egyszerűen összeesett. A férfi minden előjel nélkül a padlóra hullt és meg sem mozdult többet. Hamarosan pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdatest megmentése reménytelen feladat lenne. A szimbionta ugyan is elhagyta a gazdatestet annak száján keresztül. Láthatóan nem volt túl jó állapotban. Ha nem kap hamar segítséget, azaz új gazdatestet akkor meghal. Ráadásul rajta kívül aligha mondhatná meg bárki, hogy mi történt Hicks századossal. Az emberen ugyan is semmiféle külsérelmi nyom nem látszott. A kezdődő hullamerevséget leszámítva úgy tűnt, mintha csak aludna.

A csapat vezetője jónak találta Corey ötletét, így magára vállalta a kint őrködést. Corey kicsit rosszul érezte magát 
~ Mi van, ha kint történik valami, és a hadnagy pedig egyedül van? ~ de nem ellenkezett. Meggörnyedve, biztonságos távolságba tudva a fejét a lyukaktól lépett be a terembe. Amint mindannyian bementek - a hadnagyot leszámítva - az ajtó becsapódott. 
~ Faaantasztikus! ~ gondolta, aztán kíváncsian várta, hogy mi fog megjelenni a nagy kijelzőn. Általában az ajtó becsapódások és a kijelző életre kelések egy időben szoktak történni, de most semmi ilyesmi történt.
- Öh - adott hangot meglepetésének - most miért nem történik semmi? - kérdezte, majd Nick összeesett. 
~ Mi a ... Kellett nekem kérdezni?! ~ gondolta kétségbeesetten, miközben odalépett tok'ra társához. Megnézte a pulzusát, és abban a pillanatban a világa vetett egy hátraszaltót. Nem akarta elhinni, amit érzett az ujjai alatt. Pontosabban amit nem.
- Úristen, nincs pulzusa - a hangja távolinak tűnt saját maga számára. Tudta, hogy nem életbiztosítás az életmód, amiben töltik napjaikat, de az előző küldetései inkább ígérkeztek veszélyesnek. Előbb az Orici majd a replikátorok, de mind a kettő halálosabb mint egy istenverte szoba. Ráadásul Nickéket eléggé megkedvelte a rövid idő alatt, amit együtt töltöttek. Ez a gondolat helyrerázta, és körülnézett, hátha lát valamit ami megmagyarázza társa halálát. 
~ Nem, erre nem szabad gondolni, valahogy megoldjuk ezt is. ~ majd meglátta a padlón fekvő áldozat másik felét, Seisyll-t. Bár abszolút nem volt szakértő, de azt tudta, hogy a szimbionta túléléséhez gazdatest kell. Lemerevedett, ~ most nekem kéne befogadnom? ~ kétségbeesve nézett a többiekre ~ Ugyanazon jár a fejük mint nekem? Ők is látják a szimbiontát, nem csak képzelődöm? Egyáltalán felfogták, hogy mi történt? ~ Nem tudta elképzelni az életét egy másik lénnyel a gerincvelőjére csatlakozva, viszont azt se akarta, hogy Nick és Seisyll hiába haljon meg. 
~ Ha valaki nem fogadja be a szimbiontát, akkor nem fogjuk megtudni, hogy mi történt az előbb. És mi van, ha a szoba tette ezt, és ha valamelyikünk befogadja, akkor ugyanúgy kilökődik belőle, és ő maga meghal? Vagy Nick azért halt meg, mert ha nem lett volna tok'ra, már emberként nem élne? Én viszont egészséges vagyok. Na és ha ez csak egy teszt az erkölcsi morálunkról, és minden jóra fordul, amint valaki magához veszi a kezdeményezést? Ha nem fejtem meg a feladványt, már rég Atlantiszon lennénk biztonságban, a fenébe is! ~ ezen gondolatok cikáztak az agyában, de mindebből, csak ennyit tudott kinyögni a többieknek:
- Micsi'? - [Corey Davis]

A kanadaival megtörtént az, ami élete során eddig még nem sűrűn; nem tudott megszólalni. Elhűlve nézte, ahogy a fiatal katona összerogy, majd a szimbionta elhagyja a testét. Bár sok élménye nem volt még a tok'rákkal vagy a goa'uldokkal, de azt tudta, hogy ez csak akkor történik meg, ha a gazdatest halott. Dr. Davis a következő pillanatban megerősítette Rodney ki nem mondott gondolatait. Számtalan halált látott már, mióta volt szerencséje bekerülni a Csillagkapu Programba, de ő ezt mégsem tudta megszokni. Lábai remegtek a megrázkódtatástól, de nem mert leülni, kezdett komolyan félni.
 [Dr. Rodney McKay ]

Helennek épp csak annyi ideje volt, hogy megállapítsa, a szoba teljesen üres, amikor becsapódott mögöttük az ajtó. Hicks összeesett, és Davis megállapította a... halál beálltát? Mi? De ez lehetetlen. Ha a tok'ra miatt megtámadta a szoba, hogyhogy a szimbionta még él?
És ha a gazdatest már korábban rosszul érezte magát, miért nem szóltak egy szót sem?
A lényeg a lényeg: a tok'rának gazdatest kell. Rémesen ijesztő gondolat volt, hogy valaki többé ne legyen önmaga, de egy bezárt szobában nem nélkülözhették őt. És McKay nem fogja vállalni - a történetek alapján szorult belé is önfeláldozási hajlam, de Seisyllel nem jöttek ki túl jól, katasztrófa lenne.
- Nem tudom - válaszolta a nő végül Davis ügyetlen, kétségbeesésről árulkodó kérdésére, és mellé lépett. Most nagyjából egyforma közel voltak a tok'rához, és valószínűleg mindketten ugyanarra gondoltak. - Doctor McKay, felhívná Fraiser hadnagyot, hogy megkérdezze, nála mi a helyzet?
Ennél egyértelműbben nem bírta kimondani, hogy pár perc múlva ő talán nem lesz képes erre a feladatra. Seisyllre szegezte a szemét.
~ Válassz te ~ gondolta kétségbeesetten. ~ Nem bírom kimondani, hogy befogadlak, de ha kell, megteszem. De a döntés a tiéd. [Helen Drew]

Corey másik két, még élő társa is hasonlóan le volt döbbenve, és bár Helen odalépett hozzájuk és mondott is valamit, Corey nem fogta fel. Hirtelen bevillant az agyában, hogy nem hagyhatja, hogy régésztársa is Nick sorsára jusson. Ráadásul magát hibáztatta, hogy bekerültek a terembe. Ha tényleg a tok'ra jelenlétét nem bírja a helyiség, akkor nem nézheti ölbe tett kézzel, hogy még egy ember halála az ő lelkén száradjon, hacsak nem a sajátja. Így szeliden eltolta Helent, majd immár higgadtan, így szólt:
- Nekem kell vállalnom, azt hiszem az Idő most szólt, hogy újra kell kezdeni! - utalt félmosollyal az arcán Alex Band egyik számára, bár tudta, hogy a többiek úgyse tudják miről beszél. 
Miközben közelebb húzódott Seisyll-hez, halkan mormolta, immár csak magának - "Mama, úúú, nem akarok meghalni" - [Corey Davis]

Dr. Drew szavai eljutottak a füléig, de a tudatába csak nehezen férkőztek be. Mire felfogta volna, hogy a régész, mit kért tőle, újabb döbbenetes dolgot tapasztalt. Ezek ketten azt fontolgatják, hogy valakinek egyesülnie kell a tok'rával. Még a gondolattól is rosszul lett, úgy érezte rögtön visszaköszön az egész napi étel. Látta társai szemében a tanácstalanságot, és Helenében ugyanazt a viszolygást is, amit ő is érzett. Végül Dr. Davis megoldotta a dolgot, és magára vállalta a leendő tok'ra szerepét. Bár Rodney egy szót sem értett a rocker szavaiból, de tettei mindent elmondtak.
 [Dr. Rodney McKay ]

Corey nem halt meg. Helen és Rodney szeme láttára vált Tok'rává és mindketten láthatták társuk szemének felvillanását egy pillanatra, ahogy az egyesülés végbe megy. 
A férfire pokoli erővel támadt rá a gyász, amint a szimbionta belé költözött. 
~ Köszönöm Dr. Davis. ~ Utalt Seysill az új kapcsolatra. ~ Nick agyvérzést kapott. A Dr. McKay-el lezajlott veszekedés feldühítette, még nálam is kevésbé tolerálja... tolerálta, hogy bárki a Tok'rák ellen szóljon. Mielőtt felfogtam volna mi zajlik, Nick már halott volt...
A szimbionta nem volt képes folytatni, túl mélyen érintették az események. E mellett Corey tisztán érezhette, hogy Nick haláláért a szimbionta önmagát okolja, amiért nem reagált időben. Seysill érzései Coreyt sem hagyták érintetlenül. A gyász őt is lesúlytotta és a Tok'ra is elszorult. Percekbe telt míg végre rendezni tudta magában az érzéseket és a gondolatokat és végre meg is tudott szólalni.

Mire a mormogásának végére ért, a szimbionta a száján keresztül egyesült vele. Azt hitte el fog ájulni, vagy legalább megrázkódik a teste, de igazából semmi nem történt. Persze a felvillanó szemét csak a társai láthatták, de azt leszámítva külsőleg nem jelezte semmi az egyesülést. Corey maga is le volt törve társa halálán, de igazán fel se fogta az egészet, amíg Seisyll belé nem "költözött". Elemi erővel csapott át a feje fölött a már ismerős gyász érzése. Elveszteni valakit, akivel évekig együtt töltötte élete minden percét, együtt harcoltak, küzdöttek, nevettek. Már nem is tudta, hanyadik társát vesztette el, de Nick volt az első, aki teljesen az ő hibájából hunyt el.
~ Na várjunk csak, ezek nem az én emlékeim és érzéseim, de mégis... ~ rázta a fejét.
~ Agyvérzés?! ~ nem tudta folytatni, nem értette az egészet, csak sodródtak a gondolatai. ~ A szobának semmi köze az egészhez, Rodney tudálékossága vezetett ehhez a tragédiához? Na ne, ezt nem tudom elhinni! ~ közben félt, hogy ezeket a gondolatokat Seisyll meghallja, de nem tudott mit tenni. Hozzászokott, hogy senki más nem lát bele a fejébe, teljesen új érzés volt, bár fizikailag nem érezte a tok'ra jelenlétét. Szívesen beszélt volna még Seisyll-el, de érezte, hogy a másik most nincs abban az állapotban.
~ Szedd össze magad, a többiek is itt vannak! ~ mondta magának és végre felállt Nick teste mellől, végignézett Helen-en és Rodney-n. Ahogy megpillantotta tudóskollégáját, önkéntelenül is ökölbe szorult a keze, és megkeményedett az addig zavart pillantása. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy használja a karate tudását. De nem, ezek az érzések Seisyll-től jöttek, különben is " Megtartjuk az udvariasság szabályait, tiszteljük elöljáróinkat és a rangban fejlebb levőket. Tartózkodunk az erőszaktól." ahogy a Dojo kun szól. És továbbra se tudta teljesen elhinni, hogy a túlzott harag okozta Nick halálát, de egyelőre félretolta a kérdéseit, és felmérte a helyzetet.
Még mindig az asztalos, sötét képernyős, lyukacsos falú helyiségben voltak, amelynek a Frasier hadnagy felé vezető ajtaja zárva volt, a másikat pedig még meg se nézték. Az, hogy a lyukakból továbbra se lövelltek ki apró nyilacskák és a levegőt se kezdte el szívni, jó jelnek tűnt.
- Nem a szoba tette. - szólt a többieknek, aztán úgy érezte, hogy magyarázattal szolgál, de nem akarta megmondani, hogy Rodney beszólása miatt volt, úgyhogy inkább nem folytatta. Legalább szerzett magának egy kis időt kitalálni egy hihető indokot, és közben arra gondolt, hogy Seisyll vajon mikor fog magához térni. Bármilyen nehéz is most, muszáj lesz aktivizálódnia, szükségük lehet a tudására.
- Javaslom tegyünk egy próbát a szemközti ajtóval. - [Corey Davis]

Mikor a férfi szemei felvillant, Rodney ösztönösen lépett hátra. Mikor kollégája felállt, és ő meglátta a dühöt a szemében, hátrált tovább, egész a falig.
~ Haragszik rám valamiért. De vajon ő a tok'ra vagy az ember most? ~ filozofált magában a kanadai.
Mikor Corey megszólalt, tudta a választ, de nem értette, hogy kollégájának mi a fene baja lehet vele. Biztos volt benne, hogy valami van a tok'ra emlékei között, ami ezt a hatást váltotta ki ebből az egyébként szelíd motorosból.
- Rendben. - válaszolta a felvetésre. - Azonban először, ahogy Dr. Drew kérte, tájékoztatom Fraiser hadnagyot. Ráadásul nem árt tudnunk, mi van vele.
Azzal a következő szavait már a rádiójába mondta:
- Fraiser hadnagy, itt Dr. McKay! Sajnálatos dolog történt, Hicks százados elhunyt, egyelőre nem tudjuk, mi történt vele. Önnel minden rendben? McKay vége! - Rodney elengedte a rádiója gombját és várta Cassie válaszát.
~ Uram, add, hogy rendben legyen! A szöszi megöl, ha a kis kedvencével bármi is történik. ~ fohászkodott magában.
 [Dr. Rodney McKay ]

- Mi...? Mi történt? - Fraiser hadnagy a kérdésből ítélve még nem fogta fel az esemény következményeit, és az ezzel járó tényeket. - Dr. McKay mi történt pontosan?
Seysill ebben a pillanatban aktivizálódott. Corey érezte, hogy a szimbionta egy pillanat alatt jön elő a maga köré épített elmeburokból és azzal a lendülettel át is veszi az irányítást.
~ Ígérem, nem teszek kárt Dr. McKay-ben. ~ Hallhatta Corey a szimbionta gondolatát, ami egyben egy bocsánatkérés és utólagos engedélykérés volt az irányítás átvételét illetően.
Helen és Rodney mindebből csak annyit észleltek, hogy Fraiser hadnagy kérdésére Coreynek felvillannak a szemei és a szelíd motoros a másodperc törtrésze alatt hidalja át a közötte és Atlantisz vezető tudósa között lévő szobányi távolságot. Rodney láthatja a dühöt a közeledő Tok'ra szemeiben és az a szempár nem sok jót ígér. Ám Seysill betartja a Coreynak tett ígéretét és nem bánjta Rodneyt, mindössze a rádiót tépi ki a kezéből. Majd két lépést hátrál és ő maga válaszol Fraisernek.
- Dr. McKay bebizonyította, hogy a kaputeremben elhangzott mondatom tökéletesen igaz. Ennek az embernek, - néz villámló szemekkel a citromok ősi ellenségére, - mindenkinél jobb módszerei vannak mások bosszantására. Tekintet nélkül bármi másra. Ezt olyannyira jól műveli, hogy épp az imént sikerült szó szerint halálra idegesítenie Hicks századost. - Megpördül a tengelye körül és akkorát csap a terem egyetlen berendezését alkotó asztalra, hogy az ketté hasad. - Ennek az embernek az arroganciája messze túl szárnyalja az összes általam ismert Goa'uldét. 
Corey soha életében nem érzett még ekkora dühöt. Még is nagyon jól tudja, hogy a benne tomboló harag csak árnyéka annak, ami a szimbiontában kavarog. Ugyan akkor érzi, valahol mélyen, apró gyertyalángként a szimbionta bűntudatát is, amiért ilyen helyzetbe hozta a szelíd motorost.
Corey, még továbbra is világító szemekkel Helen felé fordul.
- Tárcsázza kérem Atlantiszt. Dr. McKay megölt egy embert az egójával. Aligha alkalmas a küldetés további folytatására.
Nyílik a kék ajtó és Fraiser robog be rajta. Hicks holttestét meglátva megrökönyödve megtorpan egy pillanatra, majd könnyes szemekkel végignéz három társán. Végül Helenen állapodik meg a tekintete.
- Segíts nekem megnyugtatni őket, jó?

Corey a többiek reakcójából leszűrte, hogy nem elégedtek meg az egyszavas válaszával, de nem firtatták a kérdést. Mindenki a történtek hatása alatt volt, végül Rodney-nak jutott az eszébe Helen előző kérése, és jelentett Frasier hadnagynak. A hadnagy visszakérdésére hirtelen Corey úgy érezte, kirepül a testéből, majdnem felkiáltott, ám Seisyll közlése beléfojtotta és meg is nyugtatta valamennyire. Azonban ezzel egyidőben idegesebb is lett, hiszen ha ilyen könnyen átvehetik a saját teste feletti hatalmat, az nem túl biztonságos.
A szimbionta által irányított teste öles léptekkel elindult Rodney felé, majd kitépte annak kezéből a rádiót, és maga jelentett a hadnagynak.
~ Nagyon metál így hangom! ~ gondolta Corey ~ Tehát ilyen a fordított részegség. Mindenre emlékszem amit igazából nem is én csináltam. ~ majd a gondolatait egy pillanatra megszakította a széthasadó asztal robaja.
~ Remélem ez holnap nem fog fájni! ~ mondta Seisyll-nek, majd ő is megérezte a szimbionta haragját. Hirtelen kedve lett volna még egy bútortárgyat szétverni, kár hogy csak az az egy asztal volt a szobában.
Seisyll ragaszkodott a hazatéréshez, amivel - bár még mindig nem tudta teljesen elkülöníteni a a saját érzéseit - ő is egyetértett. Nem (csak) Rodney miatt, hanem maga miatt is. Egyrészt szoknia kell a tokra létet, illetve ha nem sikerülne megszokni, akkor másik gazdatestet kell találni.
~ "-Tényleg ne haragudj az előbbiért!" ~ szólalt meg a fején belül Seisyll, majd érezte, hogy fokozatosan visszatér a teste fölötti kontroll.
~ "-No problema Amigo" ~ na ez a börtönduma megint honnan jött elő? ~ "-Sajnálom, ha furán reagálok most, de eléggé megzavart az egész helyzet" ~ szabadkozott.
~ "-Nem gond, nem ez a megszokott eljárás egyesüléskor, megértem. És ne aggódj, ha nem tudunk összeszokni, akkor nem maradok, a gazdatestnek ugyanúgy akarnia kell a dolgot az eredményes együttműködéshez." [Corey Davis]

Úgy tűnt a történtek mindenkit annyira lebénítottak, hogy sem Helen sem Rodney nem tudott kinyögni egy árva szót sem. Ezért aztán Fraiser hadnagy az egyetlen használhatónak látszó csapattaghoz fordult. Coreyhoz.
- Sajnálom Seisyll, - kezdte kissé félénken, - de nem küldhetjük haza egyedül Dr. McKay-t. A küldetést vagy együtt folytatjuk vagy sehogy. Mivel önöket érte a legnagyobb trauma, önöket kérdezem, hogy alkalmasnak ítélik e önmagukat a küldetés folytatására. - Eddigre már határozottá vált a hangja. - Ha szeretnének haza menni, tárcsázzuk Atlantiszt és hazamegyünk. 
Corey érezte, hogy Seisyll gondolatban legyint egyet. 
~ Hidegen hagy az egész. ~ A gyász okozta szomorúsága végtelen közönybe fordult, ahogy igyekezett feldolgozni a Hicks százados elvesztésével járó sokkot. ~ Én felfedezni jöttem ide, erre teljesen értelmetlenül meghalt a gazdatestem. Nem ellenség ölte meg, nem csapda, egyszerűen halálra idegesítette őt a saját csapattársa. Ha már a társaim is ellenem vannak, akkor még is miért küzdjek tovább? Nincs értelme. Ha folytatni akarod, folytassuk, segítek ha tudok. ~
A szimbiontában már nyoma sem volt haragnak. Csak mélységes szomorúság és reményvesztettség áradt belőle.

A hadnagy nem egyezett bele a megfogyatkozott csapat további csökkentésében, így döntés elé kényszerítette Seisyll-t és Corey-t. Vagy senki, vagy mindenki hazamegy. Seisyll előbb látott és főleg érzett haragja pillanatok alatt elszállt Corey-ból is, és átvette a helyét a "semmihez nincs már kedvem" érzés. Corey hangot adott kettejük véleményének.
- Seisyll, hm, rám bízta a döntést. - kedte diplomatikusan - Nem tudom miért, de nekem az a megérzésem, hogy ebből már semmi jó nem sülhet ki. Menjünk haza, beszéljük át a dolgot, és talán visszajöhetünk később. - majd csak Seisyll-nek folytatta gondolatban.
~ "-Sajnálom, de én nem érzem magam alkalmasnak a folytatáshoz. Egyszerűen túl sok minden történt egyszerre."
~ "-Ismétlem, nem probléma. Egyetlen kérésem lenne, vigyük haza Nicket."~ Corey gondolatban meg- és egyetértően bólintott. [Corey Davis]

Rodney lebénult. Megtörtént vele az, ami túl sűrűn még nem eddigi életében: nem tudott megszólalni. A százados halála láthatóan nem csak őt sokkolta. Egyet értett Cassandrával, nem folytathatják a küldetést.
- Nézzék - kezdte tőle szokatlanul csendesen - én... nem is tudom, mit mondjak. Tudom, hogy eddig nem sok hasznomat vették, és úgy érzem itt valami nagyon nincs rendben. Egyet értek, menjünk vissza Atlantiszra, vigyük vissza a századost, és később talán felkészültebben az esetleges csapdákra és veszélyekre visszajöhetünk. Tárcsázna, hadnagy? - nézett végül Fraiserre a kanadai.
 [Dr. Rodney McKay ]

Fraiser handnagy megkezdi a tárcsázást. Ekkor a kép szerte foszlik és mindenki a padlón találja magát.
Corey ahogy magához tér lassan tudatosul benne, hogy szétvetett tagokkal hever a padlón és Hicks százados térdel felette.
- Hogy érzi magát doktor Davis? - Szimbionta hangon beszél, így bizonyos, hogy Seisyll is benne van. Felmutat egy apró, nyilacska szerű lövedéket. - Alighanem elkábítottak minket.
Davis kifogástalanul érzi magát. Így hamar megállapíthatja, hogy ugyan abban a szobában van, ahol elvileg Nick meghalt. S nem csak ő, de Dr. McKay és Dr. Drew is ott vannak. Mindketten eszméletlenül hevernek a padlón annak az asztalnak a tövében, amit Corey ismét csak elvileg az imént tört ketté dühében. Az asztalon nyoma sincs sérülésnek, ugyan olyan épen és sértetlenül áll ott, ahogy talán évezredekkel ezelőtt oda tették. Cass-nek nyoma sincs a szobában, a kék ajtó zárva van.
A Tok'ra férfi McKay-t veszi kezelésbe és az ő nyakából is kihúz egy afféle nyilacskát, amit az imént Coreynak felmutatott. Atlantisz vezető tudósa rögtön magához tér és az első amit meglát, az Nick élettől csillogó szeme. 
- Hogy van doktor?
Hamarosan Helen is átesik az ébresztési rítuson. A Tok'ra megvárja, hogy mindenki kicsit magához térjen és feltápászkodjon, a hölgynek előzékenyen kezet is nyújt. Majd előre nyújtja a nyitott tenyerét, benne négy apró nyilacskával.
- Aligha nem elkábították mind a négyünket. Feltételezhetően már az ajtó ránk záródása utáni első percben....
Az említett ajtó életre kelése Nickbe fojtja a szót. Az ajtó kitárul és ennek örömére Fraiser hadnagy be is robog rajta.
- Jól vannak? - Szegezi rögtön a társaságnak a kérdést, de válaszra már nem jut idő mert az eddig néma monitor életre kel.
Egy videó látható rajta. Azzal kezdődik, hogy Dr. Drew, Dr. McKay, Dr. Davis és Hicks százados mögött becsapódik a helyiség ajtaja. Majd Hicks százados össze esik és Seisyll elhagyja a testet és egyesül Dr. Davissel. A doki kitépi a rádiót Rodney kezéből és összetöri az asztalt. Majd nyílik az ajtó és Cass jön be rajta, hogy aztán kimenjen és tárcsázni kezdje Atlantiszt. Ekkor a videó véget ér.
- Még is mi volt ez? - Néz szét értetlenül Cass, akinek láthatóan fogalma sincs róla, hogy nemrég mit élt át a négyes odabent.
- Elkábítottak minket és míg eszméletlenek voltunk, álmunkban tesztelték, hogy mit reagálna a csapat az imént látott körülményekre. - Foglalja össze a dolgot ez úttal Nick, emberi hangon. -Azt hiszem átmentünk a vizsgán. Bár én épp halott voltam, szóval az érdem az önöké. - Mosolyog a három dokira a katona, majd felvillannak a szemei. - S főképp Dr. Davisé, aki hajlandó volt befogadni engem, még ha ideiglenesen is.

A szimbiontából áradó közöny Corey-ra is átragadt, szinte nem is érdekelte, hogy Frasier hadnagy végre tárcsáz. De hirtelen a hadnagy mozdulatai belassultak, minden kezdett sötétülni és halványodni egyszerre, mintha csak álmából ébredezne az ember. Felkiáltott, de már érezte, hogy ebből valószínűleg csak egy nyögést észlelhettek, hiszen tényleg aludt. Konkrétan kezét-lábát szétvetve fejtett ki ellenhatást a padlóra. Szemét kinyitva Nick arca töltötte be a látóterét, aki Seisyll hangján keresztül érdeklődött a hogyléte felől.
- Ezek szerint nélküled. - válaszolt még kissé fakó hangon.
~ Altató nyilak, hát persze. Ezért Rambozhattam befelé jövet... ~
Corey ezután csak figyelte, ahogy a tok'ra felébreszti a többieket is. Időközben megérkezett az igazi hadnagy, legalábbis remélte, hogy most nem álmodik. Egy kijelzőn megjelenő videón újraélhették a nagyon is valóságosnak tűnő látomásukat. Nick a szimbionta segítségével hamar kiheverte a mély álmot, így ő magyarázta el a hadnagynak a dolgokat. [Corey Davis]

***

Pár perccel később nyílik egy újabb ajtó. A zöld ajtó tárul fel és mögötte egy lift méretű helyiség válik láthatóvá. Ez a helyiség olyannyira üres, hogy nem hogy egy bútor darab nincs benne, de még a matt fekete falak is tükörsimák. Sok gondolkodási idő nincs, mert nyílik a másik piros ajtó, és feltartott kezekkel egy lidérc, öltözete alapján egy parancsnok jön elő. Állítása szerint itt ragadt még évezredekkel ezelőtt, de mivel benne nincs ATA-gén így hazamenni sem tudott. Hamar rájön, hogy a csapat fogolyként kezeli és nem bíznak benne. Erre újabb lidércek jönnek elő a piros ajtó mögül és a csapat tűzharcba keveredik velük. Végül a lidércek elfogynak és kiderül róluk, hogy nem is lidércek hanem robotok. Azaz a lidércinvázió is csak egy újabb teszt volt. 

~ Miért nem lehet mondjuk, Itt a piros, hol a pirost játszani tesztként? ~ gondolta Corey, épp hangot is akart adni véleményének, amikor újabb dolog történt. Kinyílt egy ajtó, de mire megfigyelte volna, egy másik is megnyílt, amiből kilépett egy lény.
Bár a jelentésekből már ismerte és képen is látott már ilyen fajt, mégis meglepte, hogy mennyire hasonlítanak és különböznek egyszerre az emberektől a lidércek. Ennek köszönhetően csak két másodperc múlva kapta elő a berettáját, azonban a lidérc megadóan viselkedett. Közben átkozta magát, hogy ez akár valamelyikük életébe is kerülhetett volna, és azt most elég volt egyszer átélni. A jövevény az elmondása szerint még nagyon régen esett csapdába. ~ Jah, persze. És mit ettél annyi éven keresztül? ~ gondolta szkeptikusan. Az arckifejezések alapján a többiek is hasonlóan okoskodhattak. Azonban, mielőtt feltehették volna a kérdéseket, mozgást érzékelt az egyik ajtó irányából. Most nem késlekedett.
- FEDEZÉKBE! - ordította el magát, és ugrás közben az asztal felborításával rögtönzött pajzsot készített. Ezzel sikerült behozhatatlan előnyt szereznie maguknak. A szoba kis méretéből adódóan, no meg az igazán pontosan célozni tudó két katonának hála, hamar pontot tettek az ügy végére. A felszökő adrenalintól nem is vette észre, hogy hamar megadta magát az ellenség, illetve akit eltalált, az sem vérzett. Ahogy lenyugodtak a kedélyek, akkor észlelték, hogy ezek androidok voltak.
- Lidérc androidok? Lidroidok? - kérdezte hitetlenkedve a lövöldözés eredményét még mindig a asztal fedezékéből nézve. [Corey Davis]

Végül nyílik a szürke ajtó és vagy két tucat újabb robot jön be rajta, ám ezek koránt sem lidérceknek néznek ki. A csapatot levegőnek nézve nekiállnak eltakarítani szét lőtt társaikat és helyreállítani a tűzharc során az épületben keletkezett károkat. Sajnos a tárcsázó is megsérült, méghozzá az, ami valóban rá van kötve a kapura és amivel hazajuthatna a csapat. Ezt a robotok nem tudják megjavítani és MyKay sem, mivel a vezérlő kristály sérült meg és nincs belőle másik. Ha lenne, rutin munka lenne a javítás is, de így a tárcsázó üzemképtelen marad.

Újabb ajtó nyílt, újabb robotokkal, de ezek nem törődtek hőseinkkel, takarítók voltak. Miután megbizonyosodtak róla, hogy tényleg ártalmatlanok, kiderült, hogy a csata áldozatává vált a kiutat jelentő tárcsázó is. Rodney-val együtt próbálta volna megcsinálni, de sajnos kristálya senkinek sem volt.
- Sajnálom - fordult a többiekhez - de megfelelő elemek nélkül nem lehet megjavítani. Muszáj lesz valami más kiutat találni, talán a belső ajtókkal több szerencsék lesz. - [Corey Davis]

Annál üzemképesebb viszont a zöld ajtó mögötti kis lift szerű helyiség. A matt fekete falak felfénylenek és kiderül, hogy azok igazából monitorok. Valamiféle alaprajzok jelennek meg rajtuk, amiből könnyen kikövetkeztethető, hogy az üres lifthelyiség igazából az Atlantiszon található transzporter szobák klónja. Ám míg Atlantiszon elég volt egy apró panel, hogy ráférjen a Város alaprajza, addig itt ehhez mind a négy fal szükséges. A hely ugyan is hatalmas és valóban tojás alakú. Az alaprajzok alapján a tojás álló helyzetű és magassága mentén szintekre van osztva. Lépcsők és liftek is vannak benne, s a transzporter szobák sűrűbben helyezkednek el mint Atlantiszon. S mindegyik transzporter szoba ikonja mellett van egy másik ikon mely arra utal, hogy az adott transzpoter szoba hová vezet. Rodney rögtön kiszúrja, hogy az egyik ikonon egy székplatform van és a csapat végül oda sugároztatja magát. 

Így is lett, hiszen az egyik helyiség valójában transzportszoba volt. Kiderült, hogy az épület ahova érkeztek, hatalmas. Nem mellesleg tényleg megtalálták Janus tojását, mivel az egész komplexum egy tojás. Corey próbált valami hasznosat találni az alaprajzon, de közben Rodney-nak egyből megakadt a szeme a következő célon. Rövid tanácskozás után eldöntötték, hogy tényleg az lesz a célszerű, ha a székplatformot nézik meg.  [Corey Davis]

***

A teleportszobából kilépve hatalmas helyiségben találják magukat. Az alaprajzok alapján ez a legfelső szintje a tojásnak és a látvány alapján a vezérlő terme. A kellős közepén a székplatform áll és a falak mentén megannyi berendezés, konzol, monitor sorakozik elborítva a helyiség falait.  S minden tökéletesen működik, láthatóan a karbantartó robotok itt is kifogástalanul végzik a dolgukat. A transzoprter szobán kívül, egy a helyiség közepén lévő, több méter széles lépcső és több lift is vezet ide. Bármit is szeretne a csapat, mindenhez teljes hozzáférése van, így a székbe is bátran be lehet ülni.  Így már könnyen felmérhető a komplexum. 

Legfelső szintje, ahol a csapat tartózkodik valóban a vezérlő terem. A következő néhány szint a lakótér, ahol nem csak a személyzeti szállások, de az étkező, gyengélkedő, raktárak stb. találhatóak. Ez alapján több ezren dolgozhattak ebben a komplexumban egyszerre annak idején. Ezt az is alátámasztja, hogy a még lentebbi szintek komplett gyártó sorok. Két szinten Ugrókat gyártottak. Alattuk kisebb berendezéseket, amik valamiféle kisebb védelmi műholdaknak tűnnek. Újabb két szinten egy eddig ismeretlen hajóosztály sorozatgyártása folyhatott. A tervrajzok is meg vannak, ez alapján a hajóosztály tagjai nagyjából Daedalus-méretűek lehetnek. Matt feketék, mint a világűr sötétje és gyorsak, főképp a hipertérben. Leginkább összekötő, utánpótlás szállító hajónak tűnnek, amik csoportban esetleges rajtaütések végrehajtására is kiválóak. Ugrókat is szállítanak. 
A következő két szint már együtt alkot egy gyártósort. Itt szintén műholdak készülnek. Az a fajta műhold, amiből az egyetlen ismert példány végül Atlantisz első ostroma előtt elpusztított a három kaptárhajóból egyet, majd megsemmisítették a lidércek.  
A következő szintek kohók. Feltételezhető, hogy a komplexumba a nyersanyag ércek formájában érkezett, amit aztán a kohó-szinteken dolgoztak fel, majd a finomított nyersanyagot a gyártósorokon hasznosították.
A kohók alatt a hangárok találhatóak, melyekben akár több Orion osztályú hajó is játszva elfér egymás mellett akár Atlantisz társaságában is. A csapat örömmel konstatálhatja, hogy az adatok alapján egy teljesen kész nagy műhold és egy szintén teljesen kész összekötő hajó található az egyébként teljesen üres hangárban.
A legalsó szinteket a gépház, köztük a hajóművek foglalják el. A komplexumnak pajzsa is van, fegyverzete viszont nincs. A helyet eredetileg tíz ZPM látta el energiával. Ebből nyolc teljesen lemerült mostanra. Egy még teljesen fel van töltve, egy pedig félig, viszont valami folyamatosan eszi az energiát.

A komplexum ugyan is egy leheletnyivel közelebb kering a fekete lyukhoz mint az tanácsos lenne. Létezik az a keringési pálya, ahol a fekete lyuk még eléggé zavarja az érzékelőket ahhoz, hogy a tojás láthatatlan maradjon, viszont még is a nélkül tudjon pályán maradni, hogy a hajtóműveknek komolyabban kellene korrigálniuk a röppályát. Ám a tojás még sem ezen a pályán mozog, hanem valamivel  közelebbin, így a hajtóművek folyamatos pályakorrekcióra kényszerülnek. Hatalmas erőt kell kifejteniük és ez az, ami rohamtempóban meríti a ZPM-eket. A másfél ZPM együtt még nagyjából ezernyolcszáz évig fogja bírni energiával, aztán a komplexum menthetetlenül a fekete lyukba zuhan. Sajnos, ahogy az várható volt, a hajtóművek nem elég erősek hozzá, hogy a Fémtojás elmehessen a fekete lyuk közeléből. Ahhoz túl közel van hozzá és túl nagy. Az adatbázisból kiderül, hogy a tojás eredetileg helyes pályán keringett, ám évezredekkel ezelőtt egy igen rossz állapotban lévő kaptárhajó sodródott erre. A kaptár megpróbált lendületet lopni a hozzá képest hatalmas komplexumtól a hinta-palinta módszerrel. Ám a leamortizált kaptár hajtóművei nem bírták a terhelést és felrobbantak a kaptárral együtt. Ez a robbanás térítette le eredeti pályájáról a Fémtojást. A rendszerek automatikusan új röppályára állították a komplexumot, de ennél többet nem tehettek. Azaz a komplexum önerejéből nem képes elhagyni a fekete lyuk vonzáskörzetét. Kivontatni pedig még a teljes földi flotta együtt sem lenne képes, figyelembe véve az óriási tömegét.

Így a csapat kénytelen volt új tervet találni a szabaduláshoz. A legkézenfekvőbbnek a hangárban álló két űrjármű egyike tűnt, ám hamar kiderült, hogy önerejükből azok sem elég erősek. Ám mindkettő képes kezelni akár több ZPM energiáját is, és egy ZPM-mel feltuningolva a műhold már elég erős hozzá, hogy elhagyhassa a fekete lyuk gravitációs vonzásának hatókörét. Az adatbázison kívül semmi használhatót nem talált a csapat. A teljesen feltöltött ZPM-et a műholdra kötve végül visszatértek Atlantiszra, ám addigra a ZPM teljesen lemerült. A komplexumban ott maradt a fél ZPM, ami még így is több mint hatszáz évig képes lesz pályán tartani a Fémtojást. 

A csapat kapott pár nap szabadságot, majd egy vezérlő kristállyal felszerelve visszatértek a komplexumba, ahol Rodney percek alatt helyre állította a tárcsázót. Ennek eredményeképp a komplexum tejesen üzemképes és a kapun keresztül szabadon bejárható, csak semmit nem lehet elhozni onnan, ami nem fér át a kapun.


Kiderült, hogy helyes döntést hoztak, hisz ez volt a tojás vezérlőterme. Az épületnek rengeteg szintje és szobája volt, különféle hajógyárak. Corey teljesen elámult, hogy egyáltalán hogy tud ez a monstrum működni. Végül erre is fényt derítettek, ezzel együtt újabb problémával kellett szembesülniük. A tojásuk egy lidércbaleset folytán elmozdult a Schwarschild sugárról, balszerencséjükre a fekete lyuk felé, így hiába találták meg, keresztet vethetnek rá.

Az egyik hangárban találtak két hajót is, de egyik sem elég a szökéshez egymagában. Corey kezdte elveszíteni a hitét, mindig találnak valami ígéretest, de aztán kiderül, hogy valami miatt nem felel meg. Átkutatták a járműveket és végre tényleg sikerült belenyúlni a tutiba, az űrhajókat ZPM-el lehetett tuningolni. A komplexum utolsó teljesen feltöltött modulját áttették a műholdba, majd hazautaztak. Út közben sikerült még jobban megismernie társait, a végére úgy érezte, talán Dr. McKay is összebarátkozott Nick-el és Seisyll-el.
Nem kis meglepetést okoztak Atlantiszon a műholddal, Woolsey mindenre kiterjedő beszámolót várt tőlük, de azt mégsem díjazta, mikor Corey arról beszélt, milyen számokat mutatott meg a többieknek a hazaúton. Pedig ő csak teljesítette a kérést. Pár nap múlva a megfelelő kristállyal a fedélzeten visszatértek a tojáshoz, Corey ott legyeskedett Rodney körül, míg a vezető tudós megjavította a tárcsázót. Bár az emberiségnek van még kb. hatszáz éve a komplexum teljes feltárásához, Corey azért sajnálta, hogy nem tudták megmenteni. Ezt leszámítva ő maga sikeresnek ítélte a küldetést, főleg azért, mert rájött, hogy nagy nyomás alatt is tud helyes döntést hozni. [Corey Davis]

Vége 

Kategória: Made in Ősök | Hozzáadta:: Emilia (2018-07-18)
Megtekintések száma: 40 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Összes hagulatjel
Kód *: