Stargate Multiverse - Szörnybarlang 12. rész

***

Sophie az egyik száraz szörnytetemet pécézte ki magának. Egy helyenként folytonossági hiánnyal küzdő, mindennemű nedvességet nélkülöző tetem belső felépítését láthatóan sokkal jobban lehet tanulmányozni, mint mondjuk egy szitává lyuggatott hullát. Rachel vette észre egyedül azt a végtagot, ami semmiképp sem tartozhatott gerinces emlőshöz. Egy jó ötven centi hosszú, kék és lila szőrrel borított pókláb hevert a padlón, kicsit már befedve pókhálóval. A végtagot láthatóan letörte valami az eredeti helyéről. 
Nikosztratosz bólintott Jan felvetésére és fegyver után nézett. Pedig neki megvolt a kardja hüvellyel együtt és két kése is az övében pihent. Azt már tapasztalatból tudta, hogy a Tau'rik-nak a kardnál sokkal jobb fegyvereik vannak, így késeket szedett össze és kínált fel a többieknek. 

Ezt a mosolyt hamar letöröltem, mert egy póklábat találtunk a földön.
- Dr. Nightingale, a lábat leharapták, vagy le vágták a testről? A lábat az egyik itt heverő ember, vagy szörny távolíthatta el a pókról?
Kérdeztem a nőt, s beindult a nyomozós énem.
~ Remélem Zsákos Frodó járt erre. ~
Ekkor megérkezett Nikosztratosz. A kért kard helyett tőröket hozott, de megértettem, hiszen a vallása, lehet nem tette lehetővé, hogy a harcos társát megfossza a kardjától, amire szüksége lehet az alvilágban.
- Köszönöm.
Mondtam és megnéztem a kést. Kissé megtépázott volt, valamilyen erős sav, vagy lúg marhatta szét, de azért jónak tűnt a hálók átvágására. Ezután a katonákra tekintettem. Nem nézett ki túl jól se a pajzsuk, se a ruhájuk.
- Ne időzzünk itt túl sokáig. Szerintem ez az élőlény éléskamrája. - Mondtam a kis társaságnak. [Jan Templar]

Hogyan segítsünk egy számára teljesen idegen és rémisztő terepen lévő, komfortzónájából ezerszeresen kimozdított civil orvos lelki békéjének a helyreállításában? Közöljük vele, hogy nincs esély a segítségre és a fegyverek sem teljesen megbízhatóak. És igen, még teátrálisan forduljunk meg, és melodramatikus hangon közöljük, hogy "egyedül vagyunk". Nem kell csodálkozni, hogy Rachel arca fehérré vált Templar biztató szavaira, és a keze még jobban remegett, mint korábban. Hát még amikor meglátott a földön egy méretes ízeltlábat.
Lehajolt hozzá, erőt véve undorán és anélkül, hogy hozzáérne, megvizsgálta. Nem ismerte a pókok anatómiáját, csak a mérgeit és a kezelési módjait, de azt laikusként is meg tudta mondani, hogy ez a láb egy hatalmas döghöz tartozott.
- Törés inkább, se vágás, se harapásnyomot nem látok - tájékoztatta Templart a megfigyeléseiről, majd újra felállt, és szaporán tekingetett körbe, szemét meresztve a sötétségbe.
 - Nem akarunk inkább gyorsan kimenni azon az ajtón? - kérdezte a csapattól, mikor látta, hogy mindenki szétszóródva vizsgálódik a barátságos, vendégmarasztaló barlangban. Nagyobb biztonságban érezte volna magát, ha tudja, hogy az ajtó működik, és nem fog itt maradni a barlangban, várva, hogy egy pók - vagy rosszabb - csáprágója csattan a nyaka körül.
Örömmel szorította a kezébe a tőrt, egy biccentéssel köszönte meg Nikosztratosznak, legalább a pókhálókat nem kézzel kell leszedni az ajtó körül. Mikor Jan jelentette, hogy hamarosan indulunk tovább, őszinte megkönnyebbüléssel indult az ajtó irányába, készen, hogy a többiek egy szavára kinyissa azt. [Rachel Nathingale]

***

Mindenki megkönnyebbülésére az ajtó engedelmesen kinyílt a kis csapat előtt, így elhagyhatták a feltételezett éléskamrát. A következő helyiség már nagyobb volt az előzőnél és hasonlóképp ki volt világítva. A mint egy nyolcszor hat méteres helyiség legfőbb látványossága egy a fél col-tól negyven col-ig terjedő átmérőtartományba eső csövek elég sűrű hálózata, és a hozzá tartozó több tucat szivattyú volt. A csövek legnagyobb része a padlón át futott be a helyiségbe és egyetlen, jó másfél méter átmérőjű csőben egyesült ami végül az egyik falban, jó két méter magasságban tűnt el. Mindegyik csőhöz külön szivattyú tartozott, amiket elektromos kábelek kötöttek össze egy a helyiség sarkában található, derékmagas konzollal. A konzolhoz egy főkábel csatlakozott, ami a mennyezetben, pontosabban az álmennyezetet alkotó, majd négy méter magasan terpeszkedő, összefüggő pókhálórétegben tűnt el. A fenti pókhálóleplen nem lehetett átlátni, még a mennyezeti lámpák - ha voltak egyáltalán ott olyanok, - fénye sem hatolt keresztül rajta. Alatta legalább már ritkásabb volt a pókháló, bár így is mindent vastagon befedett. A falaktól a csöveken át a szivattyúkig, még a sarokban álló konzolnak is csak a sziluettje és a zöldes fénye látszott. Itt nem volt egyetlen tetem sem, ám így is akadt épp elég pókháló, amibe bele lehetett akadni.

Ahogy beléptünk az új helyiségbe, azonnal körbe néztünk kis csapatommal. A helyiség nem emlékeztetett egy ismert helyre sem. Nem látszott sem Atlantiszinak, sem Lidércnek. Bár ez azért is lehetett, mert mindent pókháló borított.
- Mik folyhatnak ezekben a csövekben? A gyógyvíz?
Kérdeztem a hátam mögött lévőket, s mikor feléjük néztem, már Rachel és a Tok'ra el is dőltek.
- Hogy az a...
Csúszott ki a számon a pókot látva és azonnal felemeltem a fegyverem lövésre, ám a hoplita megelőzött és lesúlytott.  [Jan Templar]

Rachel óvatosan lépett be a többiek nyomában, és az ajtó mellett, a falnak támaszkodva megállt, tisztes távolságban a pókhálóktól. Hagyta, hogy a többiek térképezzék fel az termet, ami cseppet sem volt bizalomgerjesztőbb, mint az előző terem, sőt a pókháló csak sűrűbbnek tűnt. A színes csövek futurisztikus gyári hangulatot árasztottak, és a körüljáró csapatot is szép színekbe öltöztette.
Végül Rachel is beljebb lépett a terembe, rezignált mozdulattal újra és újra kikotorva az arcából a vizes, csapzott haját, ami hajgumi híján makacsul az arcába mászott. 
A következő pillanatban már a földön van. A hirtelen zuhanástól és a vele eső test súlyától kipréselődött minden levegő a tüdejéből, pánikba esve kapkodott lélegzet után, közvetlen közelről belemeredve nyolc tompa szempárba és egy méretes csáprágóba, ami Sophie vállába fúródott. Pillantása találkozott Sophie fájdalmas grimaszával, és a halk, elkínzott nyögése kellemetlen csomót kötött a torkában.
Mielőtt bármit csinálhatott volna egy kard suhant el Sophie feje fölött. A pók kettévált, villámgyorsan el is tűnt a szeme elől.
Nehézkesen felült, kezével gyorsan lefogva a sebet. Sophie még mindig az őt megmentő pózba volt dermedve, arcát már Rachel vállába temetve fájdalmasan nyöszörgött, majd legördült róla.
Ahogy lekerült róla a súly, gyorsan felpattant, hátrább botladozva a színhelyről. Ijedten látta Sophie komoly sebét, a belőle folyó vért, ami az erőteljes sebessége ellenére sem tudta kitisztítani a véráramba került mérget. Látta, hogy az őket megmentő hoplita derekasan harcol a pókkal, látta a másik két pókot, aki feléjük tartott.
- Vigyázz Sophie - kiáltotta,átkarolta a mellkasát, és magával húzta, hátrább a pókoktól. A szabad kezével szorosan markolta a kését, készen, hogy előreugorjon. Szerencsére kolléganője jó három centivel alacsonyabb volt nála, így átlátott a válla felett, és lehetősége volt arra is, hogy a sebet a mellkasához nyomva kicsit csökkenthesse a vér folyását. Szerencsére nem volt túl heves a vér folyása, és talán tisztító hatású is volt a sebre, de a hiányzó hús aggasztotta Rachelt. A méreg jobban. De legjobban a feléjük tartó két pók. [Rachel Nathingale]

Szerettem volna lőni, de a páros úgy ide oda ingázott, hogy féltem, a férfit lőném le. Idő közben a két nő is felkászálódott, akik felé két pók közeledett. Mivel sokan voltak a tűzvonalban, nem lőttem, helyette előkaptam az egyik fény-hang gránátomat, kihúztam a biztosító kapcsot, s úgy próbáltam pizíciónálni, hogy az Nikosztratosz, a két nő és a pókok közé essen. Mivel a gránát egésze műanyag, így nincs repesze, ami kárt okozna bárkiben. Kizárólag a száznyolcvan decibeles hang és a két millió gyertya fénye érvényesül négy ezredmásodpercig. Ez az ezredmásodpercnyi idő is elegendő arra, hogy az ellenfeleket hét-nyolc másodpercre megbénítsa, bár pókokra nem tudtam milyen hatással van.
Még nem dobtam el a robbanóeszközt.
- Mindenki a földre! - Kiálltottam, hogy mind a hárman a földre essenek és ne legyenek tűzvonalban.
Ahogy kiengedtem a kezemből a gránátot, már fordultam is hátra száznyolcvan fokban térdelő helyzetet igyekezve felvenni, közben a fülemet befogtam úgy, hogy a szemem is takarjam a kezeimmel. Amint elhagyta a kezem a fegyver, két másodperc volt a "detonációig". Próbálkoztam magamban számolni, de a gránát tudatosította velem mikor felrobbant, mert a fülemet hiába fogtam be, csak tompítottam a hatását. Felegyenesedés közben vissza fordítottam testem száznyolcvan fokban, a gépkarabélyom vállamhoz emeltem, céloztam és egy pókot megcélozva lőttem. [Jan Templar]

Pániktól zúgó füle alig értette meg Jan szavait, és az adrenalintól ködös agya sem segített abban, hogy felfogja, mi az a számára ismeretlen tárgy, ami közéjük repült.  [Rachel Nathingale]

Zirion a felé repülő tárgyat látva igyekezett Rachel testének minden négyzetcentijét eltakarni. Ez a magasságkülönbség miatt nem sikerülhetett neki teljesen. Arra legalább elég volt hogy a tarkója Rachel szeme elé kerüljön, így mérsékelve valamicskét a kolléganőjét érő fényhatáson. Mivel Nikosztratoszt Jan parancsa épp egy párharc közepén érte, a hoplita kissé habozott teljesíteni azt. Ám csak néhány tizedmásodpecig, aztán hasra vágta magát és a fejére szorította a karjait. Ennek köszönhetően neki sem ártottak a Templar százados által generált effektek. Dr. Nightingale-nek annál inkább. A fülét semmi sem védte a száznyolcvan decibeltől, viszont ezúttal nem zuhant rá senki. Ahogy a fényorgia és a hangorkán közepette megbotlott és hanyatt zuhanni kezdett, Zirion mindét kezét kitárta és el is kapott velük egy-egy csövet. Nagyjából harminc fokot zárt be a padlóval, mikor a csövekbe kapaszkodva a zuhanása teljesen lefékeződött. Már ez sem eshetett jól a sebének, az meg pláne nem, hogy az egyik karjával őt átkaroló Rachel reflexből belé kapaszkodott és mivel az ő zuhanása nem állt meg, rántott egyet Zirionon. A Tok'Ra ennek ellenére sem engedte el a csöveket, így Rachel bár végül a padlón kötött ki, ez az esés nem fájt neki és a késével sem sebesített meg senkit.

- Árgh - nyögött hangosan Rachel doktor, és a szabad kezét szorosan rányomta a szemére. Ez azonban egy cseppet sem csökkentette a éles fénypontokat a szeme előtt, mivel azok sajnálatosan a szemhéján belül táncoltak. A hallása sem volt jobb állapotban, csak távolról hallotta a csata zajait. [Rachel Nathingale]

Jan tért magához legelőször. A három pók összezavarása sikeresnek bizonyult. A két rohanó pók megtorpant és Nikosztratosz potroh nélküli, ötlábú ellenfele is felhagyott a támadással. A három pók láthatóan összezavarodott, az ő érzékszerveiket is erősen megterhelhették a fény-hang gránát hatásai.

Elégedett voltam a gránátom hatásával, mivel a pókok összezavarodtak tőle. Így rögtön ki is végeztem egyet azok közül, melyek a Tok'ra és Rachel felé igyekezett. Halálát azzal jelezte, hogy a hátára borult és lábait felfelé tarotta. A társa ekkorra már összeszedte magát, s én is elkezdtem a hölgyek felé igyekezni. Közben láttam, ahogy a spártai levágja a potroh nélküli pók egy lábát, aki szinte visított ettől. Ám Nikosztratosz nem kímélte, s kardjával mellkason döfte, amire a pók szinte földre rogyott. A hoplita ekkor megadta neki a kegyelemdöfést és kardját a fejébe mártotta a döglődő bestiának. Ekkorra én is új pozíciót vettem fel és az utolsó, állva maradt pókba bele eresztettem a maradék töltényemet. A puska kattogó hanggal jelezte, hogy kiürült. A körülbelül fél tárnyi golyótól a lény alig tudott állva maradni, menni pedig még nehezebben. Közelebb léptem hozzá, előhúztam pisztolyom, kibiztosítottam és négy töltényt lőttem a fej részébe, mire végül feladta és összerogyott. Ezután tárat cseréltem a gépkarabélyban és körbe tekintettem a teremben a taktikai lámpát használva. [Jan Templar]

Zirion éberen figyelte a két férfit és a három pókot, de nem szállt be a pókirtásba. Köszönhetően annak, hogy Rachel, Ziriont is magával húzva, előzetesen eltávolodott a pókoktól, a két doktornő kissé távolabbról szemlélhette az ízeltlábúak pusztulását. 
- A pók mérge csak bénításra való. Azt semlegesíteni tudom. Létfontosságú szervet nem károsított a csáprágó döfése, de a seb mély. A vérzést nem vagyok képes egyedül elállítani és a jobb karomat sem szívesen mozgatnám a továbbiakban. - Adott gyors állapotjelentést kolléganőjének Zirion már a pókok halála után.

Lassan felült, a szédülés hiánya rámutatott, hogy szerencsére semmi baja nem esett. Mármint az állandó jellegű torokszorító kellemetlenségen kívül, amit egyesek akár félelemnek, pániknak neveznének. Ennek az érzésnek az elűzésére egy jó módszer, hogy hasznossá teszi magát az ember. Így, mikor a csengő füle dacára felfogta, hogy Zirion miről tájékoztatta, gyorsan felállt, leporolta magát és munkához látott, ügyet se vetve a csámborgó katonákra, a még utolsókat rezgő póklábakra. Jól beletörölte a kezét a hasonlóan nem túl tiszta nadrágjába és közelről, a lehető legkevesebb kontaktussal megvizsgálta a sebet.
- Ne aggódjon, sec-perc alatt befoltozzuk ezt a kis lyukat - tájékoztatta a beteget. Na de mivel? Gyorsan végignézett magán, koszos, vizes göncein, ami minden használható elemet nélkülözött. Templar századosnál ugyan ott kellett hogy legyen a rendszeresített elsősegély csomag, de azt végszükség helyzetére tartogatta a doktor - már ha a százados nem azok közé tartozik, akik meghallva, hogy orvos is tart velük, gyorsan tehermentesítik magukat. Körülnézett a barlangban, és megakadt a szeme Nikosztratosz szép piros köpenyén, amit az Isten is kötözőanyagnak teremtett.
Pattogó parancsokat kezdett osztogatni, akárcsak a műtőasztalnál:
- Nikosztratosz, kérem adja ide a köpenyét! - nyúlt ki ellentmondás nem tűrően a katona felé. Az kicsit kelletlenül, de átnyújtotta a ruhadarabot, így Rachel a késével ügyesen egy jó méretű anyagot vághatott belőle. Akkurátusan és jó szorosan, stabilan Zirion vállára, sebére kötözte, amit a páciens-doktor fájdalmas sziszegéssel jutalmazott, és hamarosan készen is lett az első osztályú rögtönzött nyomókötés alá Szent Márton.
- Hasznos, főleg a jelen helyzetben, hogy egy felszerelt laborként rögtön tudja, hogy mi van abban a méregben. A húst is képes pótolni Zirion? Mert ha nem, akkor ebből egy csúnya sebhely lesz. - kérdezte még kötözés közben, hogy úgy ahogy elvonja Sophie figyelmét a műveletről. Mikor a kötözéssel végzett, így folytatta:
- Kész is vagyunk. A vállát nem rögzítem le, mert ebben az ördöglyukban szüksége lehet még rá. De ha feleslegesen erőlteti, megteszem, mert jól tudom, hogy az orvosokból lesznek a legrosszabb páciensek, és maga most már az is! - nyomatékosította a figyelmeztetést szigorú és ellentmondást nem tűrő pillantással. [Rachel Nathingale]

Újabb pókok nem érkeztek fentről, így míg Zirion pihent, Jannak volt ideje kicsit körülnézni. Az egyedüli haszna ennek három ajtó felfedezése volt. Gyakorlatilag a helyiség mind a négy falának középtáján volt egy-egy. Ebből a négyből az egyiken jött be a szivattyú-terembe a kis csapat és a másik hármat fedezte fel Jan. Sajnos a két oldalsó ajtó panelje nem volt jó állapotban, kétséges volt a működőképességük. Egyedül a negyedik, az egyetlen kétszárnyú ajtó tűnt használhatónak.

 Újabb pókoknak semmi nyoma nem volt. A spártaira és a két nőre néztem, majd a szemem a Tok'ra sebén megakadt.
- Most lett még egy indok, hogy mielőbb elmenjünk erről az átkozott helyről. Zirion, képes lesz kijutni a barlangból a saját lábán, vagy megkérjük spártai barátunkat, hogy vigye önt?
Kérdeztem miközben ellátták a sebét, ám amint megjött a válasz, nézelődésbe kezdtem. Elmerengtem az elpusztult pókokon és sajnáltam, hogy egyet sem tudtunk befogni élve, sőt a potroh miatt is szomorú voltam, mert szívesen magammal vittem volna Atlantiszra. A tudósok biztos tudtak volna kezdeni vele valamit és pár év múlva sikeresen kidolgoznak egy új golyóálló ruhát, ami könnyű, ugyanakkor erősebb a ma ismert és rendszeresített védő ruháknál. Talán a neve is Templar-kevlár lenne.
Ahogy végeztem a pókokkal, az ajtókhoz mentem. Hihetetlen mérnöki tudásommal kettőről megállapítottam, hogy szinte használhatatlan és csak egy ajtó nyílhat ki. Így hát a paneléhez léptem és megpróbáltam kinyítni. A gépkarabélyom a kezem ügyében tartottam, hogy elsüthessem, amennyiben nem várt szörnyel találnám szembe magam. [Jan Templar]

Miután az ifjú mérnökzseni, Jan Teplar százados és precíziós villáskulcsa az M4A1 elvégezték a pókok karban tartását, a legtrendibb stylistokat is kenterbe verő divatdiktátor, Dr. Rachel Nightingale is elkészíthette a Szent Márton kollekciót, azaz az estélyi, vörös nyomókötést. 
- A hús hiányán sajnos nem segíthetek. - Válaszolt Zirion mozdulatlanul ülve az egyik csövön. Mondandója ez utáni részét már Jannak szánta, de őrá sem nézett, nem akart mozogni, miközben Rachel ellátja. - A támadás többi következménye Dr. Nightingale szakértelmének is köszönhetően már nem ad okot aggodalomra. Járó- és szükség esetén harcképes vagyok.

A beavatkozás végével a kezével újra az önálló életet élő hajába tűrt, és kicsit fáradtan nézett körbe a teremben, ahol végre minden megnyugodott egy pillanatnyi szünetet engedélyezve nekik. Ekkor persze meglátta az ajtót kinyitó Templart, aki sikeresen megint felnyomta a lassan megnyugodó vérnyomását:
- Nem várt volna a következő rémszoba kinyitásával, míg biztosan befejezem a doktornő járóképessé pofozását? - kiáltott rá felháborodottan. [Rachel Nathingale]

Nem sokkal később Zirion hálás mosollyal nézett Rachelre. - Ne aggódjon doktornő, könyörtelen következetességgel fogom betartatni Sophieval az Ön orvosi utasításait. - Árnyalatnyival komolyabb lett. - Kitűnő munkát végzett doktornő, remélem nem kell majd viszonoznom.

Nightingale doktornő számára izgalmas, felfedezendő terület volt a szimbionták pontos működése. Mivel éveket töltött különböző betegségek és vírusok ellenszerének kutatásával, lenyűgözte a szimbióták gyógyítási képessége. Ugyan olvasta a néhai Fraiser doktornő lenyűgöző kutatásait amit Teal'c-cel együtt végzett a Program korai éveiben, de a kutatás sem tudott mindenre kiterjedni. Szívesen beszélgetett volna Zirionnal erről még, de a hely sem idő nem volt rá alkalmas, így elengedte a témát, visszatért a küldetésre.
- Ugyan - legyintett Zirion aggodalmára - velem sosem történik semmi, nem kell aggódnia a viszonzáson. [Rachel Nathingale]

Eddigre Jan már az ajtóval bíbelődött, mellette ott állt Nikosztratosz. A hoplitán egy karcolás sem volt, még csak nem is lihegett. Ugrásra kézen áll Jan mellett, hogy bármit megöljön, ami be akar jönni a kinyitandó ajtón. Azonban semmi nem akart bejönni.
Az ajtó túloldalán egy két méter széles folyosó várta az érkezőket. A berendezés nélküli helyiségből sem hiányzott a pókháló, de itt legalább meg lehetett állapítani a helyiség belmagasságát. Majd hat méter magasan volt a mennyezet. Viszont a folyosó két oldalán sorakozó két-két ajtó normál méretű volt. A paneljeik azonban ezeknek sem voltak épek. A tizenegy méter hosszú folyosón még a világítás is kihagyott néha. Pedig energiagondok nem lehettek, mert a folyó túlsó végén lévő erkélyen állandóak voltak a fényviszonyok. Azon az erkélyen kívül a csapat másfelé nem mehetett. 

Örültem Sophie válaszának, miszerint akár harcolni is képes lenne. Jó volt végre egy jó hírt is hallani és még az ajtót is sikerült kinyitnom mindenféle robbantás nélkül. Persze ezt a doktornő nem tűrte szó nélkül.
- Nyugi, ura vagyok a helyzetnek. - Mondtam a vállamon át az orvosnak  és már el is kezdtem masírozni a folyosón, oldalamon a hoplitával, mögöttem pedig még két társammal. Hamarosan két ajtóba botlottunk, ám ezek használhatatlanok voltak.  [Jan Templar]

Két-három lépésnyire járhattak már csak az erkélyről, mikor  újabb négy óriáspók toppant eléjük. Méretben az előző háromhoz hasonlítottak, magatartásban viszont nem. Ahogy befordultak a folyosóra, a pókhálón felszaladtak a mennyezetre és a négy emberre rá sem hederítve végigrohantak a folyosó mennyezetén, majd berohantak a Jan által kinyitott ajtón. Abba a helyiségbe ahol Ziriont megmarta az egyik társuk. Eltűntek szem elől és nem mutattak több életjelet. 

Tovább menve újabb két pók közeledett felénk. Ám amint megláttak minket, felmásztak a plafonra és elsüvítettek felettünk be abba a szobába, ahonnan jöttünk. Még álltunk ott vagy két percet, mire továbbot intettem a csapatnak.  [Jan Templar]

Felkászálódott, és lemondóan felzárkózott a többiek mögé ahogy kisorjázott a csapat a teremből egy másikba. Magában puffogott kicsit a százados túlfejlett önérzetén. Mi lett volna, ha az ajtó mögött egy óriási pók várt volna, mondjuk ezeknek a kedves mamája, ők meg még mindig a kötözéssel bíbelődnek?
A sértődését egy pillanat alatt elűzte Jan szerencséjére a közeledő négy pók látványa. Rémülten hátrább lépett, összehúzta magát, de azért keményen megmarkolta a tőrét.
- Nem tudnánk keresni egy teleportáló kütyüt és elhúzni ebből a pókfészekből? Már érzem, hogy fejlődik ki bennem az araknofóbia és nem tudom mennyi adrenalin löketet vagyok még képes elviselni - mondta enyhén remegő hangon, dübörgő szívére szorítva a kezét, miután a pókok a fejük fölött elmenekültek attól a valamitől, ami valószínűleg még nagyobb és rémisztőbb, és pont ott van, amerre tartanak.
Vett pár mély lélegzetet, hogy lenyugtassa a dübörgő szívét, és mivel nem volt más választása, folytatta az útját a többiekkel. [Rachel Nathingale]


Nikosztratosz volt az első, aki megértette a sietségük okát. Óvatosan kukucskált ki a sarkon, az ezt követő szavai egyszerre voltak döbbentek, haragosak és talán árnyalatnyit ijedtek is. 
- Mennydörgő Zeusz!
Visszafordult a csapathoz és még mindig az imént látottak hatása alatt szólalt meg.
- Nézzenek ki.
Kikukucskálva a folyosóra, az első látványosság egy tágas tér volt. Egy húsz méterszer húsz méteres, négyzet keresztmetszetű függőleges akna, ami leginkább egy bérház belső udvarára emlékeztetett.
Alatta még egy szint volt, plusz a földszint, ami egyetlen helyiséget alkotott. A csapat felett másik hét szint magasodott még. A majd három méter széles erkélyek egyben  lépcsőházként is funkcionáltak. A falak mentén spirálisan épített, a leesés ellen a padlótól a plafonig érő rácsokkal felszerelt, százhúsz centi széles lépcsők mellett pedig több lift is akadt. 
Maga az akna, azaz a belső udvar egyetlen gigantikus pókfészek volt. Az egybefüggő, de elég ritkás pókháló mozgott. Két emelettel magasabban, az akna keresztmetszetének egyik legtávolabbi sarkában egy az eddigiekkel nagyságrendileg megegyező méretű pók küzdött az életéért. Egy másik, jó nyolc méter hosszú pók szőtt rá egyre vastagabb hálóréteget. A hatalmas állat hat lábbal kapaszkodott, két leghátsó lábával pedig a potroha végén lévő szövőszemölcsiből áramoltatott pókhálót fonta egyre szorosabbra prédája körül. A csapdába ejtett nyolclábú kétségbe esetten próbált szabadulni, ám esélye sem volt lehámozni magáról a ragacsos rétegeket. S még ha le is hámozta volna, mire két lépést tesz, a nyolc méteres bestia már a nyomában lenne és újabb rétegeket aggatna rá. A pók-szörny már gyakorlott kannibál lehetett, hálóját már másik két szárazra szívott, hatvan-hetven centis póktetem ékítette. Ezen felül több szörny hullája és hoplita ruhás, emberi múmia is lógott a hálókon.

Ziront azonban még ez sem zökkentette ki észrevehető mértékben a gyakorlatiasságából.
- Addig jussunk ki innen, míg a nagy pók a kicsivel van elfoglalva, a többi kicsi meg rémülten lapul a hálója mélyén. - Kérdőn nézett Janra. - Válasszon százados. Felfelé vagy lefelé?

Most már én mentem leghátul, hogy fedezhessem a társaim hátát. De csak a sarokig, ahol Nikosztratosz esett ámulatba. Mellé siettem, hogy lássam, amit Ő lát. Kilestem, ám engem nem ejtett ámulatba a hatalmas, földalatti komplexum. Ugyanis Én már láttam hasonlót, magát a CSKP-t. Kijebb lépdelve már megláttam a lényeget. Egy óriási pók volt felettünk két szinttel feljebb. Az óriás pók épp egy kisebb pókot evett, ami aggodalomra adott okot.
- Azt hiszem az a pók már nagyon régen evett igazi élőlényt. - Sutogtam társaimnak, majd Zirionra fordítottam tekintetem. - Próbálkozzunk egy szinttel lejjebb. Ha ott nem jutunk semmire, kitalálok valamit. [Jan Templar]

- Basszus - mormolta, mikor Nikosztratosz bemutatta nekik az emlegetett pókanyukát, ami gond nélkül csemegézett csemetéiből és a hatalmas, igazi pókfészket. Hányingere lett a látványtól, biztos volt benne, hogy falfehérré is vált. Már nagyon elege volt ebből az egész helyből, haza akart menni. Sőt lassan el is felejtette, hogy miért is vannak itt. Elveszett felderítőcsapat? Remélhetőleg nem itt vannak a pókhálóban. [Rachel Nathingale]

Amint elindultunk, már körvonalazódott is bennem egy elég merész ötlet.
- Mit gondolnak, statikailag mennyire stabil ez az épület? Kibírna pár kisebb robbanást, vagy egy nagyobbat?
Kérdeztem suttogva társaimat, ámbár Zirion, a Tok'ra szakértelmében bíztam leginkább és az ő válaszára vártam.

Sietős és csendes léptekkel követte a csapatot egy emelettel lejjebb. Ha így folytatják, vagy minden veszélyen nevetni fog és bátran belevetni magát a küldetésekbe, vagy nyugtatókkal és fehér köpenyes dokikkal felszerelt gumiszoba fogja várni. Köztes állapot nincs.
- Ki akarjuk robbantani magunkat, vagy magunkra az épületet? - kérdezte Jantól, reménykedve, hogy jó terve van a katonának. [Rachel Nathingale]

A pókfészekben történő drámát és az onnan érkező zajokat leszámítva az épület kihalt és néma volt. 
- Nyugalom kollegina. - Tette Ziron nyugtatólag Rachel vállára a kezét, mikor a göndör hajú nő elsápadt az óriáspók láttán. Bátorítóan mosolygott az ijedt nőre. 
Nem sokkal később már Jan kérdésén gondolkodott. Fojtott hangon ugyan, de jól hallhatóan gondolkodott, miközben a csapat elindult egy emelettel lejjebb.
- Az ilyen belső aknák legfőbb szerepe általában a természetes fény biztosítása. De ez fedett, aligha szolgált valaha is ablakként. Ráadásul a gyógyvizes tó vízvonala alatt kerültünk abba vízicsúszdába és a víz aligha folyik felfelé. Nem csak a vízvonal alatt volt a bejárat, hanem abban a sziklafalban, ami a tó vízvonala felett még ötven méter magasra nyúlik. Tehát vagy valahol a velünk érkezett, és a sziklafal tetején táborozó hoplita harcosok lába alatt vagyunk, vagy annál valamivel messzebb a sziklafatól, de mindenképpen föld alatt. Egy föld alatti építménynek nagyon szilárdnak kell lennie. Aligha árthatna meg neki egy ajtó, vagy akár egy válaszfal robbanóanyaggal történő átlyukasztása. Viszont ez az épület kétséget kizáróan régi. Nem láttam repedéseket a falakon, de ez még nem bizonyítja, hogy az idők során a tartószerkezet teljesen ép maradt. Robbantson ha úgy látja jónak százados, de lehetőleg ne tegyen kárt se a vastagabb falakban, se a mennyezetben.

Csapatunk, ahogy ballagott tovább, Rachelt és Ziriont is figyelmesen végig hallgattam a kérdésemet illetően.
- Semmi esetre sem az volt a tervem, hogy kirobbantsuk magunkat. Csak a gránátvetőm bevetésén gondolkodtam a nagy pók ellen. - Nyugtattam meg mindenkit, ha ez megnyugtató lehetett. Közben a hajamból szedtem ki a pókhálókat.  [Jan Templar]

***
Ismét a barlangban találták magukat. Távollétük alatt érdemi változás nem történt. Dr. Portman, Dr. Norman és Hatakeyama professzor állapota nem javult, de legalább nem is romlott. Tromotnak eszébe jutott, hogy szereti a mogyorót és szomorúan vette tudomásul, hogy nincs nála. Az erőtér még megvolt és a túloldalán továbbra is ott állt az erősítés, azaz néhány Atlantiszi katona. A lábuk mellett egy kisebb halomnyi táska hevert, mindegyiken vörös kereszt. Keller nézett végül komolyan Rodneyra. 
- A Professzor és asszisztensnője állapota nem sok jót ígér. Le kell venned azt a pajzsot, a kint lévő felszerelés sokat segíthetne.

~ Héé! Még nem is mondtam, hogy Szezám tárulj! ~ gondoltam, de a következő pillanatban már a barlangban álltunk ismét. 
Érdeklődő hangok és két ismerős doktornő próbált belőlem és Dr. McKay-ből valami egészségi állapotra vonatkozó információt kicsikarni. Annyi dolog és gondolat rohamozott meg, hogy először csak sután rávágtam: 
-Jó. Jól vagyok... 
Ekkor megálltam és először a fejfájásom enyhe jelenléte lepett meg. Keresni kezdtem a fájdalmaim többi forrását és meglepődve láttam, hogy azok mind eltűntek. 
~ Ez megdöbbentő...ez...~ az előbbi esemény az új tudással érdekes reakcióba lépett. ~ Okos fülke. Regenerált arra az állapotra, amiben először talált. ~ 
Mivel már elég bizonyos volt a fülke működésének egy részlete, azonnal eszembe jutott Dr. Norman. 
Előtte mégis Dr. McKay-hez fordultam és a táblagépen levő szöveget néztem. 
- Ugye ezt te is el tudod olvasni? - tettem fel a kérdést bizalmasabb hangon, mert reméltem ebből kiszűrni, hogy én is értem az ott látott jeleket. 
Még a válaszát vártam, és Keller mondandóját hallgattam, elterveztem egy saját tervrészletet. Így mikor csend lett, megszólaltam. 
- Doktornő! Kérem készítsék elő Dr. Norman-t. Azt hiszem rendbe tudom hozni. Meglehet, hogy én is eltűnök ismét egy időre, de nem lesz bajom. Dr. Mckay kézben tartja az ügyet itt kint. Ha kell, megpróbálhatom kikapcsolni a pajzsot is, mivel először is én kapcsoltam be. - Sóhajtottam. - Elnézést, kissé sok minden van a fejemben. - Nagyon komolyan néztem Jenniferre. - S ezt most szó szerint mondom. Vagyis kérem készítsék elő Dr. Norman-t, mert beviszem a fülkébe. Amennyiben a rendszer úgy működik, ahogy azt remélem, akkor a saját lábán jön ki onnan. - A pillantásomban látszódott, hogy tudom mit csinálok, de jobb, ha nem kérdeznek semmit.  [Emilia Von]

A két doktornő megkönnyebbült, hogy legalább még Emili és Rodney jól vannak. Dr. Gellernek feltűnt, hogy Emili túlságosan is jól, még élénken emlékezett a fiatal tudós kardpárbajára a szörnnyel és az akkor szerzett sérüléseire. Ebből megértette miért tenne jót Dr. Normannak egy látogatás a fülkében. 
- Rendben, egy perc és mehetnek.
Közben Kellernek is feltűnt Emili állapotának javulása és ő is rájött, hogy ezt az a fülke okozhatta. 

Dr. Geller válasza megnyugtatott. Főleg azért, mert egyik orvos sem érdeklődött többet, miért akarom bevinni Norman-t a fülkébe. Azt hiszem erre maguk is rájöttek. Nem vártunk sokat, a sebesültet segítettem megtartani arra az időre, míg utasítottam a fülkét, hogy teleportáljon be minket.  [Emilia Von]

Percekkel később Dr. Normant és Emilit elnyelték a fehér fények. Ugyan az a fülke fogadta őket, ahová az ifjú tudós már lassan hazajár. A teleport kifelé is gond nélkül működött. Dr. Normant is regenerálta a korábbi állapotára. A pszichológus ijedten tekintett szét a szörnytetemekkel, vértócsákkal és súlyos sérültekkel teli barlangon.
- Még is mi történt itt? - Nézett kérdőn Emilire. Ám a halott szörnyeket látva alighanem beugrottak neki a korábbi ütközet emlékei mert nyelt egyet. Kissé tanácstalanul nézett végig magán. 
- A legutolsó emlékem, hogy törött karral és vérző sebekkel repülök egy fal felé. Most meg... - Emilire nézett. - Hogyan? Miért én? - Pillantott a földön heverő japán professzorra és asszisztensnőjére. - Miért nem ők? Én... - Elharapta a mondatot és sóhajtva nézett körül. - Tudok valamit segíteni?

Az egész beavatkozás nem telt bele pár percbe sem, a fülke meg már ismerős volt. Már nem voltam rá se túl kíváncsi, se nem féltem attól, ami ott várt. A rutin beavatkozás - persze a fülkének -, teljes sikerrel zárult. Miután újra kint álltunk észrevettem, hogy Dr. Norman eléggé lesokkolódott a képtől, ami fogadta. Nem hibáztattam érte. Az első kérdését nem reagáltam le azonnal, mert érezhetően nem fejezte be. Így bizakodó pillantással vártam meg, hogy a végére érjen. 
- Először is nyugodjon meg Dr. Norman - kezdtem bele. - A fülke hozta helyre. Talán azért nem ők – néztem a sérült professzorra és asszisztensére -, mivel csak maga járt bent ott, rajtam és Dr. McKay-en kívül. Így csak a mi biometrikus állapot adataink tárolódtak le - körülnéztem. - Mindenkire szükség van. Adjon egy kis időt.  [Emilia Von]
Dr. Normannak kellet pár pillanat, hogy megértse a magyarázatot. 
- Köszönöm. Így már világos.
Láthatóan jó hatással voltak rá Emili szavai, megnyugodott. 
Megnyugtatott az, hogy Norman úgy tűnt gyorsan képbe került az események összefoglalója által.  [Emilia Von]

Megkerestem McKay-t és odaérve megkérdeztem. 
- Hogy áll a pajzs? Valami új információ? Ki kell jutnunk innen. Nem várhatunk meg mégy egy nagyobb szörnycsoportot. - A barlangban levőkre néztem. - Dr. Norman jól van. Segítene, de meg kell szerveznünk a kifelé vezető utat.  [Emilia Von]

Rodney annál nyugtalanabb volt. Annak ellenére is, hogy a hozzá intézett kérdésre, válaszként lekapcsolt a pajzs. Atlantisz vezető tudósa elégedetten állapíthatta meg, hogy munkája nyomán a CsKA-6 eddig odakint várakozó két tagja is bebocsátást nyert a barlangba. Meg persze velük együtt a kisebb halomnyi egészségügyi felszerelés, amit a két orvos néma ovációval fogad. A két nő és Preston főhadnagy az eszméletlen professzor és asszisztensnője köré gyűltek, hogy tovább növelhessék azok életben maradási esélyeit. Emili pedig Rodney-val egyesítheti erejét és hamar megérti McKay nyugtalanságának okát. Az önmegsemmisítő még aktív, a gépre csatlakoztatott tabletek jobb felső sarkában a visszaszámlálás húsz percnél jár. A fülkében lezajlott korábbi tanfolyamnak köszönhetően mindkét tudós tisztában van vele, hogy ha nem állítják le a folyamatot, akkor a föld mélyére épített geotermikus erőmű robbanása több kilométeres körzetben fogja átrajzolni a térképet. Maga a leállítás folyamata a fülkében szerzett ismeretek fényében viszonylag egyszerű. Ám egy kód kell hozzá, amit természetesen a tanagyag nem tartalmazott. A kód feltörése mellett a másik út a felülírás lenne. Erre azonban csak a geotermikus erőművet közvetlenül irányító gépházban van lehetőség. De azt csak az általa energiával ellátott hatalmas komplexumon át lehet megközelíteni és ezt az utat húsz perc alatt gyalogosan megtenni elég bajos lenne.

De McKay-t valami zavarta. Elég jól ismertem már, hogy tudjam mikor ideges a szokottnál is jobban. Ez aggasztott, így mikor a pajzs lekapcsolt, nem reagáltam le. Mégis gyors pillantásaim szögébe került a jelenet, mikor a kint várakozók bejöttek. Emellett a felszerelés is végre a megfelelő kezekbe került. Tudtam, hogy az orvosok most már valamennyivel nyugodtabbak lehetek. A csapat munkához is látott. Tudták a dolgukat, én is. Már minden figyelmem az előttem levő tudóson és a táblagépen volt. A tudást felhasználva, amit nemrég kaptunk, már meg tudtam állapítani mit látok. 
- Mégis mikor kapcsolhattuk be az önmegsemmisítést? Egyáltalán miért aktív? Én kapcsolhattam be? - félve sóhajtottam. - Ugye nem? - az előttem levő szerkezetre néztem, talán választ várva. Ezután vissza a táblagépre. - Húsz perc. Mielőbb el kell tűnnünk innen! - néztem komolyan Rodney-ra. - Mert, ha nem kapcsoljuk ki, akkor gond lesz... - már értettem, amit eddig nem a piros és villogó jelzésről, a körökről. - Tehát erre próbált meg figyelmeztetni - állapítottam meg -, Geotermikus robbanás...Mondd, hogy le tudjuk állítani...Rodney! - néztem rá, de folytattam is. - Van ötleted a kódra? 
Eltöprengtem. Alteran vagy lidérc, vagy Vanír...vagy az a negyedik lecke kellenen most? Valahogy a negyedikre tippeltem. Ám azt, hogy mi lehet a kód, azt nem tudtam még megmondani. Ránéztem a fülkét rejtő falra és a transzportgyűrűkre. Valami motoszkálni kezdett a fejemben. 
~ Mégis mi az a fülke? Renden, emlékfelelevenítő, meg tudás átadó, biometrikus adatletároló és abból az alany állapotát regeneráló...de minek van itt? Főleg elrejtve? Biztos, hogy...ez nem egy lift vagy valamiféle transzporter? ~ még nem mondtam ki semmiféle erről felvetődött ötletemet McKay-nek. Vártam, hogy mit válaszol az előbbi dologra. [Emilia Von]

***
Közben a csapat gond nélkül lejjebb ment egy szinttel. Mindenkire ragadt némi pókháló közben, ami csiklandozta a szabad bőrfelületeket. De ennél kellemetlenebb dolog nem történt az út alatt. Nikosztratosz ment elől, mögötte Zirion, aki elsősorban Rachelre próbált vigyázni. A két katonáért nem aggódott annyira, bízott az önvédelmi képességeikben. Nikosztratosz is túltette magát az óriáspók látványán és akkor sem rezzent meg, mikor az óráspók jól hallhatóan az áldozatába döfte a csáprágóját. 
Ekkor a csapat már a célba vett szinten állt, ám útjában volt egy vastag pókfonal. Nikosztratosz egyszerűen elvágta a kardjával. A pókselyemből font kötél elpattant ám ez megmozgatta az egész óriási pókfészket. A kötélvastagságú pókfonalat nem véletlenül rögzítette egy tucat kisebb pókfonal a falhoz. Az elvágott szál a pókfészek egyik tartóeleme volt és elpattanására még az épp gondtalanul falatozó nyolc méteres pókmama is felfigyelt. Lassú, megfontolt mozdulatokkal indult meg a lakása megrongált része, ezzel együtt a csapat felé. Eddigre már a rongáló is rájött, hogy kissé elhamarkodta a kardsuhogtatást. 
- Oda be. - Biccentett egy az erkélybe torkolló mellékfolyosóra a hoplita. 
A pók közben rájött, hogy újabb eleség van a láthatáron, így igencsak meggyorsította lépteit. A négy ember ennél is gyorsabb volt, a kelleténél rémültebb csapattagokat szükség esetén Zirion könyörtelenül magával rángatta. Nikosztratosz elszántan hátra maradt, hogy a ha kell védhesse a visszavonulókat. Nem kellett, a mellékfolyosó közel volt, mindenki sértetlenül elérte. Az óriáspók hamar feladta az üldözést, egy emberekre méretezett ajtón esélye sem volt átpréselnie magát, meg sem próbálta. 
Ez a folyosó szintén hat méter belmagasságú volt mint az előző és a szélessége is két méternyi lehetett. Ám ez már több mint tizenöt méter hosszú volt és az oldalfalain nem voltak ajtók. Egyedül a folyosó végén volt egy nehéz acélajtó, félig nyitva.
Az ajtó túloldalán egy ötször nyolc méteres helyiség fogadta az érkezőket. Négy méter magasságban a pókháló itt is álmennyezetként függött és vékony rétegben minden mást is beborított. Pókoknak egyelőre nem volt jele, de néhány múmiává aszott hoplita tetemének tanulsága szerint nem járhattak messze. Mindez azonban eltörpült a pókhálóréteg alatt rejtőző látnivalóktól. Az egyik rövidebbik fal közepén volt a bejárat, vele szemközt egy íróasztal nagyságú konzol. A hosszanti falak mentén végig sztáziskamrák sorakoztak, összesen harmincan és mindegyikben egy-egy, Jan és Rachel számára túlságosan is ismerős szörny aludta álomtalan álmát.

A hoplita gondterhes arcára persze felfigyeltem, miután átvágott egy pókhálót. Már készítettem is a gépkarabélyomon lévő gránátvetőt, de Nikosztrartosz beterelt minket egy folyosóra és inkább engedelmesgedtem a veterán, harcban edződött katonának. Ahogy feladta a pókfajzat az üldözést, csak egy irányba mehettünk és az élre álltam. Elsőként mentem át az acélajtón és felderítettem a terepet. Pókhálók borítottak mindent. Társaimmal körbenéztünk.
- Ne nyúljanak semihez, először nézzek meg a kamrákat.
Mondtam , majd megindultam a sztáziskamrák felé Rachellel az oldalamon. Kezemet végighúztam az első kamra ablakán és ahogy megláttam mi van bent, végig futott a hátamon a hideg. A taktikai mellényemben lévő C4-nek utána néztem. Csak két tömb volt nálam, ami elég nagy robbanásra képes, de ahhoz kevés, hogy lecsípve belőlük kissebb robbantásokat hajtsak végre és minden sztáziskamrára jusson annyi, hogy megölje a bent levő pokolfajzatokat.
- Ez a hely egy zsákutca. Sajnos vissza kell mennünk a nagypók felé. Én megyek elől, majd maguk jönnek, öt méteres távolságból követve engem.
Mondtam társaimnak az utasításaim, s ahogy mindannyian felkészültek az esetleges harcra, már indultunk is. [Jan Templar] 

A négyes minden baj nélkül hagyhatta maga mögött a hibernált szörnyekkel telezsúfolt helyiséget és térhetett vissza a folyosóra. A folyosó másik végén kilesők láthatták, ahogy a nyolc méteres óriáspók tőlük néhány méterre javítja a fészkét. A Nikosztratosz által elvágott pókfonalat rögzítette nagy gonddal vissza a falra. Közben rendszeresen eltávolodott és visszatért, hogy néhány feleslegessé vált szálat a csáprágójával elvágjon és újakat készítsen helyettük. Zirion érdeklődve figyelte a műveletet, majd egy percig az ajtóból, közben szemét végig a pókon tartva hagyta helyben Jan ötletét.
- Ennél jobb alkalma aligha lesz a gránátvető használatára. Ám arra kérném várjon egy kicsit.
Ezek után a Tok'Ra még percekig figyelte a fel-alá rohangáló nyolclábút, majd hirtelen kislisszolt a folyosóra és hátát a falnak vetve, gyors tempóban tett meg tíz métert a pókkal ellentétes irányban. Nikosztratosz, aki eddig a szörny-szoba ajtaját figyelte, nehogy onnan érkezzen valami kellemetlen meglepetés, kardot rántott és megállt az ajtóban, hogy szükség esetén fedezhesse Zirion visszavonulását. Erre azonban nem volt szükség, a pók épp távolodott az erkélytől és nem vette észre, hogy a hálórongálók már megint ott vannak. A Tok'Ra egy emelettel lejjebb nézett, a legalsó szinten tanulmányozot valamit, de hogy mit, az a pókháló miatt az ajtóból nem látszott. Fél percen belül pedig már ismét a folyosón volt és érdekes hírrel szolgált.
- A szemben lévő erkély alatt van egy űrhajó. Nagyjából akkora mint egy tel'tac, három energiavezeték csatlakozik hozzá. Távolról egy még működőképes teherhajónak tűnik, érdemes lenne közelebbről is megnézni miután a százados szabaddá tette az utat.

 

 

Kategória: Szörnybarlang | Hozzáadta:: Emilia (2018-12-28)
Megtekintések száma: 3 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Összes hagulatjel
Kód *: