***

// Atlantisz / [Nyugati szárny] Kantin //

Ideérve megtekintem a választékot, aztán szép nagy adag élelmet halmozok fel a tálcámon. Nem tehetek róla, éhes vagyok és kettő helyett kell ennem. Leülök egy üres asztalhoz és amint a többiek ide ideértek biccentek feléjük.
- Jó étvágyat. 
Aztán szótlanul és nyugodtan elfogyasztom a tálcámra halmozott eledelt. Közben Evát figyelem. Bár már sokkal inkább ember mint replikátor, még is a mozdulatai olyan precízek és kiszámítottak, mintha még mindig gép lenne. Egy felesleges mozdulatot sem tesz. Hozzám hasonlóan szótlanul és élvezettel eszik, bár előtte az enyémnél jóval szerényebb adag van.
~ Vigyáz a vonalaira. ~ Mondom nevetve Zirionnak úgy, hogy csak Zirion és én halljuk.
~ Eva tényleg egyre emberibb. Ez az új test talán végképp segít neki, hogy megtalálja a helyét a világban. ~
~ Remélem. Megérdemelné. ~
A két katona csak megáll az asztalunktól pár lépésre és az előbbi esetből tanulva nagyon szorosan markolják a fegyvereiket. Nem mondom nekik, hogy csatlakozzanak hozzánk és egyenek ők is, úgy sem ennének mert szolgálatban vannak. Így hagyom őket békén és nyugodtan eszem. Mikor végzek, visszaviszem a tálcám és hozok magamnak egy pohár narancslevet. Közben Zirion dühe is teljesen elpárolgott, mert sikerült megértetnem vele, hogy Vyleaus mondatai nem gonosz szándékból, hanem tudatlanságból adódnak. Épp ezért mikor mindenki végzett, Bricehez fordulok. 
- Nos, az én történetem mint mondtam, eléggé rendhagyó. De azt hiszem előbb a Tok'rákról kellene mesélnem, főképp önnek. - Nézek Vyleausra. Innentől a Ziriontól megszokott tanáros, de csöppet sem kioktató, pusztán ismeretterjesztő stílusban beszélek, főként a múltból érkezett asztaltársunknak. 
- Abban igaza van, hogy a Tok'rák és a Goa'uldok gyökerei közösek. Abban is igaza van, hogy anatómiailag gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek. De ebben ki is merülnek a közös tulajdonságaik. Igen, az elveik azok, amik megkülönböztetik őket egymástól. Na, de még is mi határoz meg valakit, ha nem a törvények és elvek, amelyeket a magáénak vall? A Tok'rák története nagyjából kétezer éve kezdődött. Egy Goa'uld királynő, Egeria nem nézte jó szemmel, ahogy a Goa'uldok az emberekkel bánnak. Ezért egyre inkább elmérgesedett a viszonya a Goa'uldok legfőbb rendszerurával, Rével. Ez odáig vezetett, hogy Egeria végül a saját utódait igyekezett Rétől és társaitól függetlenül, humánusabb elvekre nevelni. Végül sikerült neki és utódaiból létrehozta a mozgalmat. A Tok'ra, azaz Ré elleni mozgalmat. Sajnos a királynő már nem él. De a műve, a mozgalom fent maradt annak ellenére, hogy pláne eleinte rengeteg akadállyal kellett szembe nézniük. De folyamatos partizánháborút vívtak a Goa'uldok ellen kétezer éven keresztül. Ők nem használják az ős gyógyító eszköz alapján kifejlesztett szarkofágot, mert már tudjuk, hogy annak a használata okozza a Goa'uldok gonoszságát. Épp ezért egy gazdatest átlagosan kétszáz évig hordoz egy szimbiontát. Ez a kapcsolat pedig valóban szimbiózis. A gazdatest biztosítja az életteret a szimbiontának és cserébe a szimbionta hosszú és egészséges életet biztosít a gazdatestnek. Egy Tok'ra szimbionta inkább meghal az előző gazdatesttel együtt, mint hogy erőszakkal elfoglaljon egy emberi testet. Ez az, ami alapjaiban különbözteti meg a Tok'rákat a Goa'uldoktól. A Goa'uldok mindössze eszköznek tekintenek mindenkit, még egymást is. A Tok'rák értékrendje viszont épp ellenkező. Ők saját magukat is feláldozzák azért, hogy jobbá tegyék a galaxist. Kell ennél nagyobb áldozat? El tudná ítélni egy testvérpár mindkét tagját, csak mert az egyikük egy gátlástalan söpredék? Csak mert az egyik testvér gonosz, attól már a másik testvér elpusztítására is törne? Nem lenne sokkal szebb a világ, ha inkább jó szívvel elfogadná a jó oldalon álló testvér békejobbját és közös erővel próbálnának megállítani a gonoszt? Csak kérdezzen meg bárkit, hogy mekkora szerepe volt a Tok'ráknak abban, hogy a Goa'uldok mára a kihalás szélére kerültek. Csak kérdezzen meg bárkit, hogy hányszor fordult elő, hogy egy Tok'ráktól kapott információ mentette meg a Földet a Goa'uldoktól. Egyébként jómagam orvos lennék és ahogy Mr. Normant, úgy engem is nagyon érdekelne, hogy még is hogyan működik önnél a telepatikus képessége. A folyosón adott válaszát viszont nem értem. Mit értett az alatt, hogy ezzel kapcsolatban magunkban keressük a választ? Önnek van telekinetikus képessége nem nekem. - Az utolsó mondatot már nem tanáros stílusban mondom, hanem baráti csipkelődéssel, hogy oldjam kissé az esetleges feszültséget. [Sophie Almond/Zirion]

A kantinban a tálcámat megpakoltam egy adaggal az egyik mai menüből, ami sajtfasírt volt rizzsel és néhány gyümölcsöt vettem még desszertnek. Valamint inni is vittem magammal. Ezután leültem az asztalhoz, a többiek mellé. Meglepődve tapasztaltam, hogy két katona is velünk jött, akiket még a lakosztályoknál láttam, de ők nem ültek le mellénk étkezni. Azt gondoltam, tudom, de valójában sejtésem sem volt, kit őriznek igazából.
~ Ezek szerint őröket állítottak mellénk. Nagyszerű. Jó, hát volt egy kis perpatvar, de ekkora felhajtást csinálni belőle...
Habár éhes voltam, csak lassan ettem. Sophie már végzett a maga adagjával, mikor én még csak a felénél jártam. De azt a felét már nem is kívántam, és csak a vizemet kortyolgattam időnként.
~ Nem tudok az evésre gondolni azok után, ami történt. Alig várom már, hogy indulatos és heves társunk bemutatkozzon és ő meséljen magáról.
Mikor Sophie felém fordult, épp ivás közben talált, így csak bólogatva sikerült kommunikálnom, hogy persze kezdjük a kályhánál.
~ Főleg, hogy egyáltalán nem kívánom siettetni a pillanatot, amikor én kerülök sorra.
Csendben figyeltem, miközben mesélt, számomra is tartalmazott újdonságokat. Hiszen a Tok'rák történelmét messze nem ismertem olyan behatóan, mint a szimbiotikus kapcsolatot, amit nekem is feladatom volt tanulmányozni.
- Igen, azt hiszem, félreértett engem az előbb - mondtam Houdininek. - Nem áll szándékomban megtanulni a képességet, csupán megérteni szeretném. Amennyire a mai tudásunk alapján sejtjük, az agyműködésen alapul az ilyesmi, nekem pedig ez a szakterületem. Egyébként még be sem mutatkozott nekünk. [Brice Norman]

Miután beléptem az étkezőjükbe, elsőként körbe néztem a helységben. Aztán láttam egy étel kiosztó pultot, amihez oda mentem és fogtam egy tálcát. Ezt követően, szinte majdnem minden kínálatból fogtam valamennyit, jól megpakolva a tálcámat. Majd követtem Sophie-t egy üres asztalhoz, ahol én is helyet foglaltam. A többiek, még rá is csodálkoztak, hogy minek ez a hatalmas mennyiségű étel számomra. Mire én, csak mosolyogni tudtam a döbbent arcukat látván. S miközben Sophie megette az ő ételeit, elkezdett mesélni a Tokrák-ról. A hosszú meséjét figyelmesen hallgattam, evés közben. 
~ Hihetetlen, hogy tízezer év után is tanulhatok valamit a kozmoszban történt eseményekről és fajok történelmeiről. Ez briliáns! Micsoda lehetőség is ez. A számomra Bár jobban lelkesednék mind ez iránt, ha más módon nyílt volna erre lehetőségem. Minden esetre, van még mit tanulnom, az átaludt időszakokról ~
Futott át a gondolatmenet az elmémben Sophie története kapcsán. Ezt Brice téves értelmezése és kérdése követte
~ Hát ez hihetetlen! A jelek szerint, nem értik, a gondolat menetemet és a szavaim helyes értelmezését sem igazán tudják felismerni. Hát azért még nekik is van mit tanulniuk az őket körülvevő kozmoszról. Mind azon által, meglehetősen kíváncsi természetűek tudnak lenni ~ 
Gondoltam magamban Brice szavai hallatán. Végül elkerülhetetlenül is én következtem a párbeszédben Elvégre, ha nem mondanék nekik semmit, abból sem következne semmi jó, így tehát elő kellett hozakodnom valami magyarázattal a számukra, ami nem leplez le előttük sem. Lenyeltem a még a számban lévő falatokat, megtöröltem a szalvétával a számat, és bele kezdtem én is
- Nos előszöri, megmondom őszintén, mind azok ellenére, amiket tapasztaltam, és amiket gondolok, azért az ön történelmi ismertetője is szolgált számomra érdekességekkel. - Itt kicsit megálltam, aztán folytattam tovább.
- Ami a képességeimet illeti, egyelőre nem rendelkezem telepatikus képességekkel.  Ekkor Brice-ra néztem, és úgy folytattam. - Amit pedig önnek mondtam a folyosón, azt úgy is gondoltam, csak az ön értelmezése lett téves. Ahhoz ugyanis, hogy az enyémhez hasonló, vagy egyenértékű képességek birtokába jussanak, önmagukat kell megismerniük és összhangba kerülniük. Ez egy fontos előre lépés ebben. Mert ha nem ismerik igaz valójukat, és nem tudnak vele teljes összhangban élni, akkor e lehetőség is a halálukig egy zárt ajtó marad. Éppen ezért, amíg mind ez nem következik be önöknél, addig, ezeket, az erőket sosem fogják még megérteni sem, nem hogy használni is. - Itt ismét tartottam egy kis szünetet, hogy mind a ketten megértsék és elfogadják, az elhangzottakat.
- Vagyis mind ezek eléréséhez, más felfogásra és szemléletre is szükség van, mert a nélkül, mind ez nem lehetséges.  Itt zártam le egyelőre a különleges képességekről szóló bevezetésemet, majd rátértem a személyem bemutatására, mind ezt óvatosan kezelve, a saját érdekemben.
- Elmondom ki vagyok, de kérem önöket, hogy tartsák titokban a galaxis többi népe előtt! - Ekkor felsóhajtottam, aztán belekezdtem hát. - A nevem, Vyleaus. //Dr. John Smith vagy Doktor.// Egy ősi és fejlett civilizáció utolsó tagja vagyok. //A népemet a Goauldok teljesen kiirtották, olyannyira, hogy mára már semmi sem maradhatott, fen belőlük, még történetek sem. A feleségemet és a szüleimet is ők ölték meg a szemem láttára. // A szakterületem végül is a népem technológiai ismeretein túl még az idegen fajok technológiáinak tanulmányozása és megértése lett. Melyekre leginkább úgy nyílt lehetőségem, hogy kalandor lettem, aki bejárta az egész galaxist. Beleértve a Tejútrendszert is. //Aztán egyszer rátaláltam egy Alteran épen maradt bázisra. Ott töltöttem pár évet és megtanultam a nyelvüket és a technológiájuk kezelését és felépítését is. Ott derült, ki, a számomra, hogy a népemnek valami közük is lehetett az Alteranokhoz, mert ahogy a Földön megtudtam, bennem is vagy egy gén, amivel az Alteranok eszközeit és hajóit tudom használni//. - Ekkor ittam pár kortyot az italomból, majd folytattam.
- Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom. Nem lehet, még nem akarom... - Itt kicsit habozva és akadozva folytattam. - Még nem akarom felfedni a múltam egészét. Még nincs itt az ideje.
Zártam le, az éppen elkezdett mesémet. Melyel, nyílván kissé össze zavartam a hallgatóságomat. Azonban megannyi eltelt és eltékozolt idő után úgy éreztem, változtatnom kell. Változtatnom önmagamban is... [Vyleaus]

Vyleaus tálcáját látva magamban elcsodálkozom.
~ Ez a férfi még nálunk is többet eszik. ~
~ A telekinézis bizonyára energiaigényes képesség. ~
~ A másik viszont még Evánál is kevesebbet eszik. Pedig ő még elég fiatal. ~
~ Talán elment az étvágya a folyosón átélt eseményektől. ~
~ Hát igen, szegény pont olyan rég lehet itt mint mi, erre találkozik egy Tok'rával akit aztán elhajítanak. ~  Mosolygok mentálisan lakótársamra. Vyleaus szavait érdeklődéssel hallgatom.
- Van abban valami amit mond, csak az értheti meg igazán a képességet aki használja. De azért mesélhetne róla nekünk. Mondjuk arról, hogyan tett szert rá, és hogy érez e valami testi, vagy érzelmi elváltozást miközben használja. Már elnézést, ha kissé tolakodónak tűnök de orvos vagyok, szakmai ártalom, hogy fel akarom deríteni az általam még nem ismert biológiai folyamatokat.
A bemutatkozása elég érdekesre sikerül, végül bátorítóan szólalok meg.
- Ne sajnálja. Ha úgy érzi, hogy még nincs itt az ideje a kitárulkozásnak, akkor ne tárulkozzon ki. Nekem már az is elég - mosolygok rá - ha nem akar többet falhoz csapni. 
~ Azért sajnálom szegényt. ~ Mondom komolyan Zirionnak. ~ Itt van kitépve a megszokott közegéből, egy teljesen ismeretlen világban, bizonyára teljesen egyedül. Nem csodálom, hogy nem bízik senkiben. ~
~ Én sem bíznék, bár aligha provokáltam volna összetűzést egy ismeretlennel. ~
~ Még is csak az ellenségének hitt, valahol érthető. ~
Zirionnak nincs alkalma válaszolni, mert az eddigi két zord katona mellé egy harmadik társul.
- Doktor Almond, Zirion. Hicks százados és Seisyll hamarosan megérkeznek. Jöjjenek kérem az indítócsarnokba.
- Máris? - Lepődöm meg. - Úgy volt, hogy csak pár nap múlva jön. Természetesen máris jövök. - Bocsánatkérő arccal fordulok asztaltársaim felé, miközben Zirion felfénylő szemei jelzik, hogy átvette az irányítást. - Elnézést kérek önöktől, de egy barátom érkezik a kapun keresztül és nekem kell fogadnom. Ég önökkel, remélem még látjuk egymást.
~ Kár, pedig ez igen érdekes beszélgetésnek ígérkezett. ~
Mondom útban a harmadik katona mögött haladva. Mielőtt eltávolodnék, még hallom, ahogy Eva veszi át az eddigi kezdeményező szerepemet.
- Mr. Norman. Azt hiszem most ön van soron, az ön története következik. [Sophie Almond/Zirion]

~ Milyen jó, hogy én azt mondtam, hogy nem szeretném birtokolni ezt a képességet. Na mindegy.
Tudtam, hogy hanyagolnom kellene a dolgot, hiszen egy olyan egyszerű dologban, hogy milyen szándékkal kíváncsiskodom, már zátonyra futottunk. De nem hagyott nyugodni a dolog. Viszont előbb végighallgattam Vyleaus bemutatkozását.
~ Vyleaus. Vyleaus. Honnan ismerős ez a név?
De nem bírtam rájönni, és nem is volt sok időm ezen gondolkodni, mert hamar a végére ért a történetnek.
~ Nesze semmi fogd meg jól!
Annyi együttérzés azért szorult belém, hogy a végén érzékeltem az elcsuklást a hangjában.
- Tudja, a városban mindig van valaki, aki segít feldolgozni a szokatlan terheléseket, aminek mindennap ki vagyunk téve. Ha jól sejtem, ön az átlag atlantiszinál nagyobb traumát élt meg. Ha elfogad egy kéretlen tanácsot, amikor úgy érzi, hogy már készen áll arra, hogy elmondja valakinek, de még nem tudja, hogy kinek, kezdje a város pszichológusánál. Nem én vagyok az, egyébként. Én a Daedalus hasonló funkciót betöltő agyfurkásza vagyok, de az atlantiszi kolléga bizonyára örömmel segít Önnek.
Ezután Sophie-t elszólította egy váratlanul előreszaladt állapotban levő kötelessége. Sajnáltam, hogy ilyen hamar elmegy, annak ellenére, hogy kényelmetlenül éreztem magam egy Tok'ra társaságában.
- Viszlát! - köszöntem el semlegesen.
Ekkor Eva úgy gondolta, mintegy szóval oldalba bök, hogy én következem.
~ Mintha nem tudnám ezt magamtól is.
- Előbb visszatérve a képességes témára. Szimpatikus megközelítés ez, és szívesen egyet is értenék Önnel abban, hogy a megértés az első lépés kell legyen. Valójában a földi kultúrában számtalan vallásban megjelenik ez a motívum. Például mielőtt az ember bűnbánatot tarthatott, ajánlatos volt megtérnie. A megtérés pedig sokkal inkább olyan megvilágosodást jelentett, amely során az ember megismerte saját magát és a környezetét olyannak, amilyen, nem rosszabbnak és nem jobbnak. De nem múlhat csak a megértésen a dolog. Találkoztunk már olyan telekinetikus erővel, ami génmanipuláció hatására jött létre egy tinédzserben. De itt, Atlantiszon is történt már olyan, hogy egy baleset hatására egy gép felerősítette az egyik emberünk agytevékenységét, és idővel ilyen képességek birtokába jutott. Egyik esetben sem megvilágosodással kezdték az utat. Erről mi a véleménye?
Miután befejeztem, szöget ütött a fejembe valami. Úgy döntöttem, hangot is adok ennek.
- Bocsássanak meg, ha kissé durván hangzik, de nem tudom jobban megfogalmazni - fordultam a katonák felé. - Most, hogy a Tok'ra elment, és újabb összetűzésre nem lehet számítani, mit keresnek még itt? [Brice Norman]

Végig hallgattam mindkettejük válaszait Melyben Sophie, röviden kifejezte együttérzését. Azonban Brice kitért Eva kérdése alól, az előző témához fűzött, hozzá, még pár gondolatot.
~ Érdekes fazon ez a Brice. Ha így folytatja tovább, a galaxisból, megannyi titok és rejtély tárul majd fel előtte, ha elég kitartó és türelmes Ember lesz ~
Ezt követte Brice kis előadása, hogy én is felkereshetnék egy pszihológust, amennyiben késznek érzem rá magam
~ Erre még nem is gondoltam Bár az én helyzetem is eléggé egyedi De talán adnom kéne egy esélyt ezeknek, az Embereknek, hátha tudnak segíteni Legrosszabb esetben, magam maradok a terhemmel együtt ~ 
Futott ár a gondolat Norman felvetése kapcsán a fejemben. Aztán Sophie-t elszólította egy láthatóan közeli ismerősének, érkezése Viszonzás kép én is elköszöntem, bár biztosra vettem, hogy még találkozom vele később is.
- Viszlát Sophie Almond. - Köszöntem én is el tőle Dr. Norman után. Ezek után Norman, érdekes megközelítésben folytatta tovább a telekinézis elsajátításának módszereit, ami számomra, nem volt meglepő, mivel számítottam rá így kénytelen voltam én is jobban belefolyni, az előttem, cseppet sem ismeretlen témába.
- Nos erről heteket lehetne elbeszélgetni önökkel, tekintve, hogy az önök ismeretei, még a felismerés és felfedezés fázisában tart. Ami azt illeti, valójában, a normális evolúciós fejlődést tekintve, az általam elmondott módszer alapjainál kell kezdeni. - Felsóhajtottam, majd folytattam tovább. - Arról, amiről ön beszélt, az egy beavatkozás a természet egyensúlyába. Egy türelmetlen siettetése valami elérésének, ha úgy tetszik. Jól ismerem ezt a megoldást is. De sokkal jobban és bölcsebben meg tanuljuk használni és birtokolni az erőt, ha mi magunk önerőből fedezzük fel az elérhető lehetőségeinket, amiket elérhetünk az életünk során. És nekem elhiheti, temérdek lehetőség áll az Emberiség előtt is, amennyiben felismerik és megfelelően ki is aknázzák azokat. Ha azonban mesterséges úton közelítjük meg ugyan azt a végső eredményt, akkor nem fogjuk igazán értékelni, és megbirkózni vele, mert nem vagyunk rá felkészülve. Fogja fel úgy, mint egy hírtelen és gyorsan jött sikert és elismerést. Ha minden az ölébe hull, akkor az megrészegítheti, és sosem értékelné igazán, mert azt hiheti, hogy azok után, már mindent könnyedén megkaphat. Viszont, ha maga küzd meg a sikeréért és az elismeréséért, akkor azt közben meg tanulja értékelni, megbecsülni és kezelni. Ez az igazi különbség a kettő közt. - Itt megálltam, hogy feldolgozza az elhangzottakat, majd lezártam a véleményemet.
- Ráadásul, a DNS-ünk manipulálása, egy-egyfajta önző beavatkozás a természet egyensúlyába és rendjébe is, megfosztva minket az önkéntes és valami új megismerésétől és megértésétől, feltárásáról Szóval, ha rám hallgat, marad a hosszabb úton, még, ha hosszadalmasabb is így, de sokkal jobb is, mint a rövidebb és simább út. Hibát követtek el, mikor ezt mesterségesen is siettetni akarták - Mondtam bölcsességet tükrözve a szavaimban, bár az utóbbi szavaim közlése során, eszembe jutott, hogy az én kíváncsiságom, is mit eredményezett régen. Bár kicsit meg is bántam azt, ami akkor történt, de már elfogadtam és meg tanultam együtt élni vele. Míg a többiek válaszára várhattam, addig folytattam a szép nagy terítékem elfogyasztását. [Vyleaus]
 
Sosem gondoltam volna, hogy első Atlantiszi napom ennyire érdekes lesz. Persze itt a Város és a berendezései, de utóbbiaknak úgy sem engednek a közelébe. Meghökkentem, hogy egy Tok'rát választottak kísérőmül, aki maga is újonc Atlantiszon. De jó döntésnek bizonyult, Sophie egészen feloldott, Zirion jelenléte pedig a tőlem esetlegesen tartókat nyugtathatja meg. Még a két katona ellenére is egész jól érzem magam, pláne az asztaltársaságot tekintve. Érdekes emberekkel hozott össze a sors és élvezem a kialakult beszélgetést, még ha nem is veszek rész benne. Sophe távozása viszont kissé megijeszt. Itt maradok két katonával meg két emberrel, akik semmit nem tudnak rólam és utóbbiak közül az egyik rá is kérdez az előbbiekre. Csak remélni merem, hogy nem veszik észre a Brice kérdése nyomán fellépő enyhe zavaromat. A katona láthatóan nem veszi szívére a kérdést és minden ellenségeskedés, lelkesedés nélkül egyszerűen közli a száraz tényt.
- Parancsot teljesítünk Mr. Norman.
Megkönnyebbülök, hogy a katona nem buktat le, és az utolsó pillanatban visszatartok egy megkönnyebbült sóhajt. Hogy eltereljem magamról a figyelmet, megszólítom Mr. Normant, hogy mondja el ő is a történetét. Csak remélni merem, hogy az után nem kérdezik meg az én történetemet is. Aki egy Tok'rát is megtámad az aligha tűrne meg maga mellett egy replikátort. Még ha már ember is vagyok majdnem teljesen. De az általam virtuálisan oldalba bökött ember kitér a kérdésem elől és visszatér a képességes témára. Én ennek örülök, mert így rólam nem esik szó, másrészt engem is érdekel a dolog. Vyleaus véleményével egyetértek. Ennek ugyan nem adok hangot, de én is úgy vélem, hogy az ember ne akarjon olyasmit tanulmányozni másokon amit saját maga is elérhet. Bár a másik oldala az, hogy én is szívesen tanulmányoznám a múltól érkezett ember képességeit. Egyet viszont eldöntöttem, én felkeresem majd ezt a pszichológust, bár inkábbb csak Sophieval együtt, nem akarok egyedül lenni, mikor bárkinek is felfedem a történetem.  [Eva Dixon]

Egyetértettem Vyleausszal.
~ Siettetés. Az evolúciónk siettetése. Pontosan ez az oka annak, amiért bár nagyon érdekel az ilyesmi, eszem ágában sincs megtanulni. Hiszen a tanulással is pont valami olyasmit akarunk magunkra erőszakolni, ami talán még nincs is ott. De ha így folytatom, eljutunk a tyúk meg a tojás esetéhez is.
A katonától kitérő választ kaptam. Erre egyáltalán nem számítottam.
~ Nem kapok információt sem arról, hogy mitől akarnak megóvni. Hát ez csodás! Főleg, hogy ha úgy veszem, a fizikai épségem kapcsán nem is saját magamért felelek!
Éreztem, ahogy elönt a düh, a tehetetlenségem miatt, de pontosan tudtam azt is, hogy felesleges újabb kérdéseket feltennem, mert úgysem kapok választ. Hogy lehiggadjak, inkább elkezdtem a filozófia professzoromtól tanult bambuszlélegzést, általában szokott hatni. Beletelt egy percbe, mire hatott a dolog. Addig is iszogattam a vizemet hozzá, még néhány falatot is bekaptam. Ekkor érzékeltem, hogy mennyire ránk telepedett a csönd. Se Vyleaus, se Ava nem szólt egy szót sem. Tudtam azt is, hogy miért.
~ Most már végképp én következem. Még egyébként nem meséltem el senkinek, pedig épp most papoltam erről öt perce, hiszen annyira jó terápiás hatása van a dolgok elmondásának. Mégis, szinte csak a feletteseim tudják a teljes igazságot, a legtöbben, akik tudnak valamit, inkább csak találgatnak vagy pletykákat ismételgetnek. Inkább nem is akarom tudni azokat a pletykákat.
- Nos, ahogy már mondtam, a történetem hosszú, és nem is vagyok rá büszke - sóhajtottam. - Nem annyira régen elveszítettem az életemet. A testemet, a családomat, a legjobb barátomat és az önbecsülésemet. Tulajdonképpen, szakmai szemmel nézve azt sem értem, miért nem lettem még öngyilkos. Egyetlen egy szalmaszálba kapaszkodva próbálom tengetni a napjaimat.
- Az igazi nevem Abraham Norman, programba a legjobb tanítványommal, Brice Brenttel együtt kerültem. Egy baleset miatt nem tudtam beszélni, ezért nem engedték, hogy küldetésekre menjek. A Tok'rák felajánlották a szimbiózist, de már tudják, nem fogadtam el. A tanítványom, aki egyben jó barátom is volt, kieszelte, hogyan tudok mégis ellátogatni egy idegen világba. Tudják, egész napomat a Parancsnokságon töltöttem, egy laborban. Hoztak mindenféle érdekes kütyüt, pácienst, de én magam soha nem léptem bele az eseményhorizontba. Brice azt találta ki, hogy cseréljünk testet, azóta is az ő testében vagyok. Erre egy idegen eszköz segítségével kerítettünk sort. Mialatt azonban én kiruccantam egy idegen bolygóra Brice testében, nos megmérgezték a valódi testemet, vele együtt Brice-ot. Ráadásul ezt az egészet titokban csináltuk, a főnököm nagyon kiakadt. Többé nem térhettem haza két szép unokámhoz és gyönyörű lányomhoz. Részt vettem a saját temetésemen, amelyen valójában a legjobb barátomat temettük el, és ott ezt senkinek sem árulhattam el. Láttam, ahogy az unokáim siratnak, és ahogy a lányom gyászol engem. Ezután kaptam jelenlegi nevemet, melyet tanítványom tiszteletére vettem fel Brice Normanként. Majd kértem az áthelyezésemet, messze attól a helytől, ahol megszégyenültem. És most itt vagyok, folytatom a munkám, és reménykedem a feloldozásban. [Brice Norman]

Miközben ettem az ebédem, egyre érdekesebb történetek kezdtek kirajzolódni előttem.
~ Ez csodálatos! Ott voltam, mikor a civilizációjuk, fejlődésnek indult. S bár kihagytam tízezer évet az emberek fejlődéséből, de valahogy ahhoz képest, amilyen fiatal faj az övék, ennek ellenére, mostanában, mindig elkápráztatnak, valami újjal ~
Futott át a gondolatsor az elmémben, evés közben Majd kicsit megálltam az evést illetően, és elsőként Brice-hoz fordulva folytattam ezt az egyre érdekesebb társalgást.
- Ez fantasztikus! - Mosolyodtam el, miközben bele kezdtem a társalgás folytatásába 
- Maguk emberek, mindig meg tudnak lepni valamivel. Igazi túlélők mind. Bár sajnálom az ön barátját, és ahogy önök szokták mondani Őszinte részvétem az elhunyt barátja iránt.
Fejeztem ki a részvétemet, aztán, ismét folytattam.
- Tudják ott voltam, mikor az önök népe fejlődésnek indult Ahogy kialakultak a sokszínű és változatos kultúráik, ahogy háborúztak egymással, ahogy leküzdték Ré uralmát a Földön, majd elűzték őt. Habár nem voltam pont ott, de sokat hallottam erről is.  S hiába hurcolt el Ré emberek a Földről, önök, még azok után is talpra álltak, mint a szülőbolygójukon, mint másutt a galaxisban.
Tudtam, hogy Brice története, nem éppen örömteli. Ezért a magam módján mással próbáltam enyhíteni az ebből fakadó fájdalmát. Bár a barátját, már nem hozhattam vissza az életbe, de neki, még segíthetek Hiszen az emberi faj, tényleg egy igazi túlélő, bár nem megy nekik zökkenőmentesen, de valahogy mégis mindig sikerül nekik túlélni és lábra állni, és újra kezdeni Aztán hagytam kicsit leülepedni Brice fájdalmas érzéseit, hogy enyhüljenek, a felszínre tört rossz érzések és emlékek fájdalmai
Ezután ismét ettem, pár falatot, aztán ismét én kezdeményeztem. Majd Ava-ra néztem, aki a társalgásunk, eddigi legcsendesebb partnere volt. Mivel eléggé zárkózottnak és visszahúzódónak tűnt. Így, elő kellett vennem azt a meggyőző oldalamat, amit már vagy tízezer éve nem használtam, plusz-mínusz pár hónapja
Így hát elő vettem a kedves, barátságos és igaz tekintetemet, miközben ránéztem, így bizalmat és megértést sugározva az arckifejezésemmel Majd megszólítottam
- És ön Mis. Dixon? Mi az ön története? Bizonyára az ön története, sem hétköznapi... [Vyleaus]

Brice története egyszerre nyűgöz le és szomorít el.
- Őszinte részvétem. - Mondom együtt érzően. - Azóta sem tud semmit a családja hogylétéről? Van valaki aki folyamatosan tájékoztatja önt a lányai és az unokái mindennapjait illetően?
Hiába, még is csak replikátornak születtem  és mint olyan, eléggé gyakorlatias vagyok. Elvégre ha legalább a családja sorsát ismeri, akkor az még is adhat neki valamiféle nyugalmat. 
- Miért van szüksége feloldozásra? Hiszen ön nem bűnös. Nem lopta el előre megfontolt szándékkal valakinek a testét. A véletlenek összjátéka miatt került ebbe a helyzetbe. Az öngyilkosság pedig jelen helyzetben ostobaság lenne, hisz ezzel végképp értelmetlenné tenné a tanítványa halálát. Új esélyt kapott az élettől. Ha a tanítványa valóban a barátja is volt, akkor bizonyára örülne neki, hogy ön él, és azt szeretné, ha ön az önmarcangolás és a bűntudat helyett megpróbálná élvezni az új új életét. Bár az új életének az ára vitathatatlanul túl magas volt, de ezt nem önök akarták így és nem is lehet visszacsinálni. Talán valóban meg kellene próbálnia élvezni ezt a második életét, mielőtt megkeseredik.
Talán azóta nem beszéltem összesen ennyit, hogy Sophieval elhagytuk a lakosztályomat. De Sophie most nincs itt, hogy mondjon pár vigasztaló szót szegény srácnak. Nem sokkal később bekövetkezik az amitől tartottam. Én jövök soron. 
- Ugyan, mely Atlantiszra eljutott ember története lehetne hétköznapi?
A pulzusom egészségtelenül magas szintre emelkedik, de hogy leplezzem az idegességemet, beleiszok a vizembe. A pár korty alatt némiképp megnyugszom és azt is eldöntöm, hogy ostoba dolog lenne hazudnom.
~ Sophie most olyan jó lenne ha itt lennél. ~
Nagyot sóhajtok és végül belekezdek a történetembe.
- Az IOA-nak dolgozó Dr Richard Poole kétezer-nyolcban előállított egy replikátort. Egy katonai modellt, ami nem képes replikálódni. De a modell elszabadult. Megölt több embert, köztük a doktort is. Végül Dr. Pool asszisztensének segítségével, Sheppard alezredes és Ronon Dex állította meg. Azonban az asszisztensről kiderült, hogy ő is replikátor. De őt empátiára és szociális életre programozták, ráadásul hagyta magát elfogni, hogy megmenthesse az alezredes és Mr. Dex életét. Végül elengedték azzal a kitétellel, hogy nem kereshet állást tudományos területen. Természetesen folyamatos megfigyelés alatt tartották. Azonban a Tröszt elrabolta, letöltötte a tudatát a testét pedig megsemmisítette. De a tröszt bázist felszámolták, a replikátornő tudatát pedig eljuttatták Atlantiszra és feltöltötték egy testbe, ami gyakorlatilag már teljesen emberi, mindössze néhány százalék nanitot tartalmaz. - Innentől igyekszem gyorsan beszélni, hogy elmondhassam amit akarok, mielőtt a két férfi rám borítaná az asztalt. - Az a nő én vagyok, Ava Dixon. Ma ébredtem fel Atlantiszon. Mivel Sophienak tevékeny része volt a kiszabadításomban, a trösztbázisról, így őt rendelték mellém, hogy segítse a beilleszkedésemet. A két katona miattam van itt, engem tartanak szemmel. 
Bűnbánóan lehajtom a fejem és várom, hogy beszélgetőpartnereim rám zúdítsák haragjukat. [Eva Dixon]

Nem igazán tudtam mire vélni, hogy Vyleaus kisebb örömkitöréssel fogadta a történetemet. Ava sokkal inkább tudott együtt érezni velem, amiért most igazán hálás voltam, mivel ez volt az első alkalom, hogy azóta bárkinek is elmeséltem volna a teljes igazságot.
~ Lehet, hogy nem loptam el szánt szándékkal Brice testét, de az én felelősségem volt a kölyök, és nem tudam rá vigyázni...
- Köszönöm, Ön igazán kedves - mosolyogtam.
Aztán Ava volt a soros, és mire a végére ért, felment a pulzusom. Olyan erővel pattantam fel, hogy a székemet ellöktem néhány méterre magamtól.
- Maga... maga... egy replikátor-ember hibrid? - kérdeztem vörös fejjel. - Hogyan engedélyezhették ezt? Azok után, ami Dr. Weirrel történt... [Brice Norman]

Az étkezésem közben azért figyelemmel kísértem a környezetemben alakulgató társalgást.  Ugyanis Ava Dixon története, kissé felkavart bennem, pár dolgot, melynek nem mutattam fizikai jeleit, inkább, a higgadtságomat és a nyugalmamat igyekeztem megőrizni. 
~ Ez egyre jobb, nem elég, hogy a népemnek komoly összetűzései voltak a Replikátorokkal és, még háborút is vívtak velük, erre én is összefutok eggyel itt. Bár elismerem, azon kevés Replikator, akikkel egyszer volt szerencsém összetalálkozni, azok, nem is voltak akkor velünk barátságosak. Ezzel szemben, ő hozzájuk viszonyítva, valahogy más... Olyan, olyan emberi Hát igen, itt, már bármennyire is utálom a Replikátorokat, őt, kénytelen vagyok másként kezelni. Ava-t egy ember alkotta meg, más programozásokkal, mint az általam ismerteket, mind-e mellett, ő szemmel láthatóan, szociális és társadalmi célokkal jöhetett létre. Melyet a viselkedése és az eddig kikövetkeztethető jelleme sugallhatott. S bár a haragom a Replikátorok iránt. Ettől, még nem lesz jobb, de azt sajnos, el kell ismernem, hogy Ava Dixon-t, másként kell kezelnem, még nekem is. Okulva és tanulva az eddigi eseményekből... Melyek a sztázisból való felébredésem óta éltem meg, jobb lenne, ha nem rontanák neki mindenkinek, akit ellenségnek vélek, vagy hiszek. Hiszen, az én ismereteim, is tízezer évesek, és az óta történt pár dolog is, ami miatt sokkminden meg is változott. Persze, van, ami több ezer év óta is ugyan az maradt Ideje, az indulataimat a háttérbe szorítanom kicsit, és úgy is szemlélni a világot, mint azelőtt. ~
Ezen hosszas gondolatmenetet, mind az étkezésem közben és Brice és Ava beszélgetése alatt gondoltam végig, míg figyeltem őket. Aztán, valami olyat készültem tenni, amit, talán most tőlem várnának ilyenkor a legkevésbé.
Félbe hagytam az ételem elfogyasztását, a szalvétával, megtöröltem a számat és az arcomat, majd Brice-hoz szóltam, miközben hátra dőltem a székemben.
- Brice Norman! Üljön le, és fékezze az indulatait! - Itt aztán mégis csak felálltam, majd finoman félre hívtam, s miután követett, folytattam.
- Nézze. Tudom, az az, csak sejtem mit érez. Én magam, sem örülök ennek, és a Replikátorokat sem szeretem. Azonban Ava Dixon, nem tehet semmiről. Nem ő akarta, hogy létrehozzák, és az eddigiek alapján, nem is a gyilkolás, vagy más egyéb céljai vannak. Abból, amiket eddig láttam és tapasztaltam vele kapcsolatban, ő, már sokkal inkább emberi, mint Replikátor. Hű, el sem hiszem, hogy ezt pont én mondtam ki - Képedtem el a saját kijelentésemen, Dixon-t illetően, főleg, hogy én sem vagyok olyan baráti viszonyban egy Replikátorral sem. S most pont én vagyok az, aki a korábbi esetek dacára, egészen más színben tűnik most fel. 
~ Ez egyre jobb és érdekesebb napom lesz. ~
Majd visszatértem az asztalhoz és visszaültem a helyemre. S megvártam, míg Norman is visszatér. Ekkor Ava felé fordultam.
- Miss. Dixon. Bár sosem hittem volna, hogy most egy Replikátor, vagy bármi is lett ön most. Az az, hogy az ön pártját fogom most. De az az igazság, hogy igazából sajnálom önt. Ön az önt körül velő világ eseményeinek áldozata. Nem okolhatom, a többi Replikátor okozta gondok, és más hibák, vagy meghalt emberek hibáiért. Főleg, mert ön más, mint ők. S abból, amit eddig tapasztaltam magával kapcsolatban, sokkal emberibb, mint ők valaha is lehetnek. - Itt megint megálltam, érdekes és elképedt arckifejezést produkálva megint. 
- Ez egyre jobb és jobb lesz. Már magam is meglepődöm a viselkedésemen. Ne értsen félre, önnel semmi baj, csak nem gondoltam volna, hogy egyszer valaha is ilyet teszek.  [Vyleaus]

Bár Brice nem válaszol a kérdéseimre, azért kapok tőle egy hálás mosolyt, ami mutatja, hogy jól estek neki a szavaim. Nekem viszont csöppet sem esnek jól az ő szavai. Úgy reagál, mintha azt közöltem volna vele, hogy én mérgeztem meg a testét míg ő tanítványa testével császkált. De igazából nem is vártam mást egyik férfitól sem. Csendesen és tárgyilagosan válaszolok a Brice által feltett kérdésre, miközben végig a szemébe nézek.
- Igen. Én egy replikátor-ember hibrid vagyok. Dr. Weir esetéről nem hallottam. De én nem Dr. Weir vagyok, hanem Ava Dixon. A vezetőség bizonyára tisztában van eme ténnyel ezért engedélyezték ezt. 
Igazából bosszús vagyok és megbántott, és hagyom, hogy ez a hangomon is érződjön. A testet cserélt férfitól vártam volna utoljára, hogy belém köt. Pláne azok után, hogy egy barátságos és nyitott ember benyomását keltette bennem. 
~ Épp az előbb vigasztaltam meg és öntöttem belé némi lelket, erre elköveti velem szemben ugyan azt, amit bizonyára sokan elkövettek már ővele szemben is. Miért nem képesek az emberek felülemelkedni az előítéleteiken? ~
Kérdezem magamtól szomorúan. Vyleaus csendes töprengése meglep. 
~ Talán épp azon gondolkodik, hogyan öljön meg feltűnés nélkül. Aligha jönne jól neki egy a Sophieéhoz hasonló fiaskó. ~
Egyáltalán nem félek. Csak szomorú vagyok. De a szomorúságból meglepettség lesz, miután Vyleaus rendreutasítja, majd félrehívja Bricet. A meglepettségem pedig fokozatosan átváltozik megdöbbenéssé, ahogy az újra asztalhoz ülő Vyleaus hozzám intézett szavat hallgatom. Az arcomra olyannyira kiül a döbbenet, hogy még arra is külön koncentrálnom kell, hogy el ne tátsam a számat.
- Hát... Öö.. Köszönöm. - Kezdem bizonytalanul, de aztán összeszedem magam és a következő mondataim már határozottan csengnek. - De ne sajnáljon engem. Nem vagyok áldozat. Nekem talán örökké bizonyítanom kell majd a megbízhatóságomat, de mint ahogy az ön reakciója is mutatja, vannak akik adnak nekem egy esélyt. De arra kérem önöket, hogy ne adják tovább a történetemet. Nem azért mert titok, csak nem szeretném, hogy pletykáljanak rólam és mindenki előítéletekkel közeledjen hozzám.
Vyleaus szavai jól estek. Különösen az a rész, amiben emberibbnek nyilvánított bármely replikátornál. Bár úgy tűnik, hogy még ő maga is meglepődik a saját szavain. Én igazából nem tudom mi lepett meg jobban. Az, hogy a körülmények megbélyegzett áldozatából hirtelen inkvizítor lett vagy, hogy a Tok'rák múltból ideszakadt inzultálója hirtelen kedves, megértő és empatikus férfivá szelidült. Előbbi rosszul, utóbbi jól esett, és a dolog összességében végül is jobban sült el mint vártam.  [Eva Dixon]

Vyleaus szavai csak tovább izzítják a tüzet bennem.
- Jaj ne már! - bukik ki belőlem. - Az előbb egy tok'rára rátámadt, de egy replikátor az oké? És ne terelgessen már engem!
Kivonom magam a privát sugdolózásból és könyökömet összetéve három lépés távolságból figyelem, ahogy nyal a replikátornak ez a fura figura. Ava válaszát nem állom meg szó nélkül.
- Pff... Előítélet? Előítélet! Megáll az eszem! - köhhentek egyet.
Továbbra sem beszélek hangosan, de akkor sem adom magam könnyen.
- Egyébként is, ez már ma a második eset, amit igazán ki szeretnék vizsgálni, nekem is való, és erre elküldenek szörnyecskéket IQ-lámpázni.
Ismét közelebb megyek, és leülök az Ava melletti székbe.
- Beszéljen csak erről a testről... Azt mondta, csak néhány százalék nanit. Felteszem, nem a gardróbban találta? Én vendég vagyok ezen a világon, ezzel kell élnem, de maga kinek az életét éli? [Brice Norman]

A jelek szerint a reakcióm Brice kiakadására és dühére, résznek jó, részben rossz benyomásokat keltett, emberekre lebontva. Bár, őszintén belegondolva, nem igazán érdekelt Brice, rám nézve negatív véleménye. Őszintén szólva, nem is voltam meglepve Norman reakciójától. De kettőnk közül, legalább nekem meg kellett őriznem, ezúton az objektív és pozitív hozzáállásom a dolgokhoz. Majd előbb Ava-hoz szóltam elsőként.
- Nos szívesen. Ja és nem kell aggódnia, nem adom tovább a történetét, hacsak ön másként nem gondolná. Ami pedig az áldozatos részét illeti - Itt ittam egyet, majd folytattam. Ön és az önhöz hasonlók, vagy a hozzám hasonlók, az emberek számára, még jó ideig áldozata lesz. Nos önnek is mind addig bizonyítania kell a szándékait a Földiek szerint, míg azok, más fel fogást nem kezdenek követni. Jelenleg, az emberek, még nagyon előítéletesek és sokszor csak a látszat alapján ítélkeznek. Bár szerintem önnek már nem kéne semmit sem bizonyítania, hiszen már megtette. Ahogyan, én is megtettem már, csak nekem még sokkmindent meg kell ismernem, ebből a világból, amibe csöppentem.
Feleltem Dixon-nak, így felelve a hozzám fűzött kijelentéseire. S ezután jött a nyűgős és kissé ideges Brice Norman. 
- Ön pedig, jobban tenné, ha a kis hisztis kirohanását, féken tartaná. Megvannak az okaim, arra, mit mért gondolok, mondok, vagy teszek, úgy ahogy teszem. S nem tartozom, magának magyarázattal. Ha eléggé intelligensnek érzi magát, akkor próbálja másként szemlélni a világot, ha már más szemeit használhatja.  Irigylésre méltó higgadtsággal és nyugodtsággal, kezeltem a helyzetet és ismét ittam a poharamból egyet. Aztán folytattam.
- Szóval nyugodjon meg, és élvezze az önnel egy asztalnál ülők társaságát. Mellesleg, ha Ava Dixon, olyan veszélyes és vérszomjas lenne, mint aminek az ön felháborodottsága is mutatja, akkor már nem ülnénk itt ételeket fogyasztva és elmélyült társalgásokat folytatva Abban az esetben a város és a benne tartózkodók épségéért és életéért aggódna most. Azonban, ez nem így van. Szóval, nyugalom, nincs veszély.  Mosolyodtam el, az utolsó mondatom kapcsán, ezzel is nyugalmat, és békességet sugározva Mr. Norman felé. Majd végleg lezártam a hozzá is fűzött gondolatomat.
- Ha pedig jobbnak látja, hogy inkább itt duzzog, és patáliázik, arról, hogy ki itt a barát vagy az ellenség, vagy hogy ki milyen, akkor csak tegye nyugodtan. De szerintem maga semmivel sem különb, mint én vagy Miss. Dixon
Ekkor fejeztem be a gondolatom kifejtését a férfinak, aki nyílván, megint meg lehetősen ki lesz akadva, mert kioktattam. Bár, jobb lett volna, ha nem így alakul 
Majd nyomban vissza is tértem az ebédem elfogyasztásához is.  [Vyleaus]

- Előítélet. - Válaszolom tárgyilagosan Brice köhhentésére. A bosszúságom már elmúlt és a szomorúságom is a háttérbe szorult. Beindult az elemző gondolkodásom és lehiggadtam. Készen állok egy bármeddig elhúzódó objektív vitára. - Ön semmiféle információval nem rendelkezik rólam. Mindössze annyit tud, hogy ember-replikátor hibrid vagyok. Még is veszélyesnek tart. Ez valamilyen szinten érthető, a katonák sem véletlenül kísérnek engem. De az iménti kirohanása bőven átlépte az érthető szintet. Úgy kezelt, mintha biztosra venné, hogy már több emberiség ellenes tettet követtem el. Mindezt azért, mert azokkal azonos módon jöttem létre, akik megpróbálták kiirtani az emberiséget. Mi ez ha nem előítélet? Talán a beskatulyázás kifejezés jobban megfelel önnek? Teljesen mindegy hogyan nevezzük, az iménti viselkedése helytelen volt, de érthető.
Az IQ-lámpás megjegyzését figyelmen kívül hagyom, de a következő beszólása ismét felbosszant egy kicsit. Most azonban már nem hagyom, hogy a bosszúság érződjön rajtam. A hangom továbbra is teljesen tárgyilagos.
- Beszéljek csak erről a testről? Ön most vallat engem? - Húzom fel a szemöldököm. Jobbnak látom nem azzal jönni, hogy beszéljen velem tisztelettel, mert bizonyos vagyok benne, hogy ezzel pont ellenkező hatást váltanék ki. De azért éreztetem vele, hogy rossz hangot ütött meg. - De ha már ilyen szépen megkért, nem tagadom meg a választ a kérdéseire. Valóban nem a gardróbban találtam a testet. Itt, Atlantiszon készítették nekem, miután a tudatomat visszaszerezték a tröszttől. Nem vagyok képes replikálódni. De sem az emlékeim, sem a szándékaim, sem a gondolataim, sem a tudatom bármely más része nem módosítható a nanitok esetleges átprogramozásával. A nanitok mindössze az immunrendszerem részei abban a minőségben, hogy az emberi test helyes működését biztosítják. A kinézetem és a személyazonosságom egy balesetben elhunyt nőé. Nem az ő életét élem, saját életem van. Ezen élet során pedig többször is bizonyítottam a megbízhatóságomat. Ha nem így lenne, akkor nem lehetnék Atlantiszon.
A másik férfi reakcióján is meglepődöm kissé. Olyan érzésem van, mintha Vyleaus meg lenne győződve róla, hogy rokonlelkek, de legalább is sorstársak vagyunk. Ezt nem tudom mire alapozza, hiszen csak annyit tudok róla, hogy a múltból érkezett. De ettől még lehetséges a dolog, talán neki is meg kell majd vívnia a maga harcait.
- Köszönöm Vyleaus. - Reagálom le őszintén a diszkrécióját. - A legtöbbjük nem él előítéletekkel, csak fél. Fél, hogy átverik és ártani fognak neki, kihasználva a bizalmát. Ezért inkább gyanakvóak. Én nem haragszom ezért. Aki úgy érzi, hogy inkább tartaná velem szemben a három lépés távolságot, az tegyen úgy. De a létjogosultságomat nem hagyom megkérdőjelezni. Ami önt illeti, azt hiszem részben igaza van, hogy hasonló cipőben járunk. Mindketten egy számunkra teljesen új helyzetbe kerültünk és ebből kell kihoznunk a legjobbat. Azt hiszem a legjobb amit tehetünk az, hogy megvívjuk a saját harcainkat miközben igyekszünk nyitottak és főképp higgadtak maradni.
A két férfi között kialakult vitába nem szólok bele. A hisztis kirohanást kissé erős kifejezésnek érzem, de azt tény, hogy egy tudóstól igazán elvárható lenne, hogy mérlegeljen mielőtt döntést, ítéletet hoz.  [Eva Dixon]

Vyleaus megjegyzése kiveri a biztosítékot nálam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, azok után, hogy már a replikátor-hibrid ténye is megsokszorozta az adrenalin szintemet, ezt végleg képtelen vagyok ignorálni. Vyleaus sértése egy öregember lelkének büszkeségét és egy fiatalember testének hevességét találta el. Még beszél, de ezalatt szép lassan elvesztem önmagam tudatos irányítását. A következmény immár végzetes, és amint Vyleaus és Ava végre elhallgat, először a replikátorhoz fordulok.
- Igaza van, Ms Dixon, talán kissé ingerültebben beszéltem, mint ahogy azt egy hölgyhöz illik. Várjunk csak, maga csak félig ember, akkor most erre milyen udvariassági szabályok vonatkoznak? Talán meg kellene kérdezni az ENSZ etikett-tanácsadóját! - villanyozódtam fel.
Kezemmel telefont formálok, és a fülemhez emelem.
- Elnézést, hogy zavarom, meg tudná mondani, mi vonatkozik az etikettben a vírusokra? Tudja, azok a mozogni képes izék, amelyek hivatalosan sem élőlények, de elég sok kárt tudnak okozni. Azt mondja, hogy semmi? Köszönöm, ennyit akartam tudni.
Majd úgy teszek, mintha lecsapnám az asztalra a telefont.
- Ezt pedig a hisztis megjegyzésért!
Ezzel életem első jobb horogját küldöm Vyleaus orrára.
Végül, mint aki jól végezte dolgát, fogom a félig üres tálcámat, és faképnél hagyom a társaságot, elindulok leadni a tálcámat. [Brice Norman]

Dr. Norman velem ellentétben képtelennek mutatkozik a higgadt vitára. Beszélgetésünk során a szavaimat nem mérlegeli, egyszerűen felidegesíti magát rajtuk.
~ Miféle tudós az ilyen? Egy ember aki képtelen a higgadt, észérveken alapuló vitára, ne menjen tudósnak. Semmi keresnivalója egy tudományos konferencián.~
Láthatóan a legutóbbi szavaim is leperegnek róla, sőt végképp elveszíti az önkontrollját. Egyre inkább kivetkőzik civilizált mivoltából. A "telefonálása" hidegen hagy. Már végképp nem vagyok bosszús, inkább sajnálom szegény tudóst aki egy egyszerű vitát sem képes a helyén kezelni.
Mivel mostanra számomra teljesen jelentéktelenné vált Dr. Norman véleménye, ezért a szavai nem izgatnak fel. Mivel a doktort elvakítja a düh, így az is elkerüli a figyelmét, hogy a mögötte álló, eredetileg az én szemmel tartásomra kirendelt katona most az egyre hangosabban kiabáló férfi közelébe lép és őt figyeli. Résen van, így még épp időben el tudja kapni a jobb horogra lendülő kart annak csuklójánál fogva. Amint az ütés lendülete elenyészik, a katona azonnal elengedi a doktor csuklóját majd mellé lép és nyomatékosan felszólítja, hogy...
- Dr. Norman. Ez a viselkedés nem megengedett Atlantiszon.
Majd félre áll az asztalt elhagyó tudós útjából. A kedélyek hamarosan lecsillapodnak és tovább beszélgetek Vyleaussal.  [Eva Dixon]