Stargate Multiverse - Szörnybarlang 6. rész

***
- Igen, minden rendben. - Válaszolja Dr. Norman. A hangjából ítélve messze áll a pániktól csak kissé meg van illetődve. Kívülről semmi nesz nem hallatszik és a rádió is néma.

A mellettem álló személy válaszolt, miszerint ő is jól van. Ennek nagyon örültem. Úgy látszik, rosszul mértem fel a helyzetet, miszerint Dr. Norman nagyon meg lenne rémülve. Jelenleg már érzem, hogy hasonló állapotban van mint én. 
- Ennek örülök - válaszoltam az előbbi kijelentésére. Eközben jobb kezemben az életjeldetektort figyeltem, míg bal kezemmel a rádióval próbálkoztam. Nem sok sikerrel. - Rádiókapcsolat nincs, és a barlangból sem hallok semmi zajt. - Ismertettem a helyzetet, majd a detektorra szegeztem jobban a pillantásomat.
A kijelzőn egy kicsi fülkét, vagy szobát láttam. Olyan kicsi volt, hogy alig fért el benne valami, vagy esetünkben valakik.
~ Hát ezt nem két személyre tervezték ~ gondoltam magamban.  
A detektor csak egy életjelet mutatott.  
~ Túl közel vagyunk egymáshoz, biztos ezért látok csak egyet ~ folytattam ismét magamban a magyarázatot. 
Ami jobban meglepett, az-az volt, hogy a kezemben tartott szerkezet nem érzékelt mást körülöttünk, mint követ. Pedig az előbb egy ajtón keresztül kerültünk ide. Ami még furcsább, hogy a szerkezet még a csapatot sem látja. Pedig nekik, az ajtónak és még lehet a szerkezeteknek is benne kellene lenniük a hatósugárban. Eltettem a detektort a mellény zsebébe. Ezután a lámpát akartam megkeresni, de erre már nem volt lehetőségem. Hirtelen egy másik helyen találtam magam. 
~ Na, jó... - próbáltam magam összeszedni. - Most hol vagyok? - körülnézve egy iroda körvonalazódott előttem. 
- Iroda? - szólalok meg hallnak ügyet sem vetve még a bent levő személyekre. - Hogy kerül ide egy iroda? - majd zavart pillantásaim után a két férfire terelem a tekintetem.  Eközben az iroda berendezése alapján arra a következtetésre jutok, hogy ez talán egy egyetemi professzor irodája lehet. - Mégis mit keresek én itt? 
Hirtelen a két társalgó férfin akad meg a pillantásom. Az egyik egy negyven éveiben járó férfi, a másik pedig... 
- Dr. Norman? - lepődtem meg rajta. 
Az előbb felismert férfi valamivel fiatalabb, mint az, akit én nemrég megismertem. Elég baráti a társalgás a két egyén között. Sajnos csak szófoszlányokat értek az egészből, mint neuronhálózat, agy és egyebek. Orvosi dolgokról megy a diskurzus. Mivel nem értek hozzá, inkább a jelenlegi helyzetemmel törődve hangosabban megszólalok. 
- Elnézést a zavarásért...én... - de semmi reakciót nem váltottam ki, majd folytattam. - Dr. Brice Norman! - elindultam feléjük -, Dr. Norman! 
~ Mi folyik itt? - kérdeztem magamban. 
- Dr. Norman! Hahó!!!! - Integettem, járkáltam körülöttük, de semmi sem történt. Mintha ott sem lennék. - Hallanak engem?! Itt vagyok!!!! 
Miután párszor körüljártam a beszélgető párost, megálltam. 
- Nem. Nem látnak és nem is hallanak. - Állapítom meg már hangosan. Hiszen semmi értelme, úgy sem tudják, hogy itt vagyok. 
Hirtelen sok gondolat árasztotta el az agyam. 
- Hogy, hogy csak én vagyok itt? Mi van a másik Dr. Normannal? - kérdeztem s közben a két férfit néztem, ahogy beszélnek. - Újból egy párhuzamos világba kerültem, mi több vissza is mentem az időben...vagy... - próbáltam rájönni mi történhetett. - Lehet ennek a jelenlegi helyzetnek köze van ahhoz, hogy a sugárral Dr. Norman is bekerült a fülkébe - álltam ott kicsit idegesebben. - Ha én Dr. Norman múltjában vagyok, akkor Brice az én múltamban lehet, vagy a jövőben? 
Valami nem stimmelt azzal, hogy kiket is láttam jelenleg beszélgetni. Ez kezdett zavaróvá válni számomra. Nagyon koncentráltam az előttem ülőkre. Hallottam a neveket, de valami nem volt tiszta. 
- Brice Brent és Dr. Abraham Norman...Ez mégis, hogy lehet?  - mondtam hangosan.
Az a férfi, akit én ismerek, azt Dr. Brice Normannak hívják. De az a férfi, aki ott ül, azt most Brice Brent-két nevezik meg. Ha nem tudnék arról, hogy a Csillagkapu Program működik és Atlantisz az Ősok városa, akkor azt mondhatnám, hogy ez lehetetlen. Nem tudom, hogy mi történt, de szerintem a jelenlegi Dr. Brice Normannak nagyon sok köze van az itt ülő két személyhez. 
Az életjeldetektor felé nyúltam, hogy szemügyre vehessem a helyet, ahol vagyok. Mikor magamra, vagyis arra a helyre pillantottam, ahol a taktikai mellény zsebe szokott lenni, tágra nyílt szemekkel álltam a jelenség előtt. 
Egy hosszú fehér ruha volt rajtam. 
- Ez... - először azt sem tudtam mit mondjak -, ...gyönyörű. 
Már nem foglalkoztatott az, hogy az eddigi ruházatom, a taktikai mellény és a hátizsák eltűntek. 
Nem kellett gondolkodnom rajta, hogy rájöhessek, ezt az Ősök készíthették. 
A ruha hosszú volt, egész a földig ért. Ahogy hozzáértem, éreztem, hogy valamiféle selyemből készülhetett. Ekkor fedeztem fel, hogy a ruha, a könyökrésznél folytatódik. Felemeltem a kezem, hogy jobban lássam. A könyöknél valamiféle ezüst díszítés húzódott körbe. Leginkább virágokra hasonlítható mintával. Itt a ruha ujja szétvált. A selyemből készült Ős öltözet ezután lefelé folytatódott. Olyan hosszú volt, mint a ruha. Ez a könyéktől lefelé húzódó selyemkendőhöz hasonlító rész lefelé haladva kiszélesedett. Esése lágy volt. 
A ruha követte a derekam vonalát és utána szintén lágy eséssel folytatódott a szoknyája, ami a földet súrolta. Felül fűző volt, ami utána már teljesen összehúzva, a ruhával együtt folytatódott lefelé egy darabig. Ekkor vettem észre, hogy a hajam kibontva a vállamon van. Folytattam a ruha felfedezését. A hajam alatt megérintettem a gallért, aminek egy része takarta a vállam alatt levő ruha többi részét. De valami furcsa volt, így megemeltem az eddig nagy gallérnak vélt részt. Valahogy nehezebb volt, mint gondoltam. Ekkor két kézzel próbáltam meg, mire pár pillanat múlva már rá is jöttem mi az. A ruhán hátul, a gallér egy kapucniban végződött. Az ősi ruha viselete nagyon kényelmes volt. Megemeltem a szoknyát és a lábamra pillantottam. Egy fehér színű, kényelmes, mégis nagyon szép, enyhén magas sarkú, térd alatt végződő csizma volt rajtam. Nagyon tetszett ez az egész kompozíció. Belül nem csak csodálkozást éreztem, hanem valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzést. Felemelő volt ebben a ruhakölteményben lenni. Szinte teljesen Ősnek éreztem magam.  [Emilia Von]

Emilit a ruha csodálatából egy eget rengető robbanás rántja vissza a megoldandó problémáihoz.
Két halálsikló köröz az égen és a tágas szavannán a kapu felé rohanó CSK-csapatot igyekeznek eltalálni. Elég kevés sikerrel, mert az öt tagú csapat egyenlőre sértetlen. De a kapu még elég messze van tőlük. A legelöl futó őrmester is majd kétszáz méterre van a menekülést jelentő kőgyűrűtől. A férfi teljes erejéből cikázik a földet felszaggató sárgás energialövedékek között és láthatóan egyenesen a tárcsázó felé tart. Tőle jó nyolcvan méterre lemaradva egy férfi és egy nő támogat egy másik nőt, miközben egy harmadik férfi rövid de gyakori sortüzekkel igyekszik ráijeszteni a halálsiklókra. Emili ettől a csoporttól kőhajításnyira áll  és egyértelműen felismeri Dr. Brice Normant abban a férfiben, aki a kificamodott bokájú civil nőt támogatja. A civil nő másik támogatója katona akár csak a levegőbe lövöldöző férfi. Utóbbi egy őrnagy és két sortűz között Brice felé tartja a tenyerét.
- Dr. Brent, adja ide a táskáját, úgy könnyebben fog mozogni. 
Brice pedig lekapja a hátizsákját és átadja az őrnagynak.
- Őrnagy úr kérem nagyon vigyázzon rá. Dr. Abraham Normannak van benne egy kis meglepetés aminek biztosan örülni fog.
- Inkább magára vigyázok fiam. - Válaszol a katona miközben újabb sortüzet ad le, de azért annyira óvatosan bánik a hátizsákkal amennyire a jelen körülmények ezt megengedik. 
Az egyik sikló taktikát vált és olyan mélyre ereszkedik, hogy az alja súrolja a  térdig érő fűszálakat. Egyenesen Brice-ék felé repül. De a földi csapat és az vadász között ott áll Emili. Mielőtt az immár ősruhát viselő nő bármit tehetne, a halálsikló egyszerűen keresztül repül rajta mint holmi hologramon és tüzet nyit a csapatra. De a távolból felhangzanak az elől haladó őrmester lövései és a halálsikló a földnek csapódva több tíz méteres barázdát húz a talajba, hogy aztán felrobbanjon. De  előtte még sikerül megsebesítenie a civil nőt támogató katona nőt. A seb nem súlyos, de a katona nő lába eltörik, így most már őt is támogatni kell és egy halálsikló még mindig van.

Mint derült égből a villámcsapás, olyan robaj közepette találtam magam.  
- Te jó ég? Mi folyik itt? - néztem szét s közben két repülő objektumot véltem felfedezni a fejem felett, majd körbe néztem hirtelen, felmérni azt ami körülvesz. 
- Ez egy idegen bolygó lehet, méghozzá a Tejúton... - állapítottam meg, mikor a messze masszívan álló kapura pillantottam. - És az a szerencsétlen csapat épp menekül a tűzeső elől - fordítom pillantásaimat a csapat felé. 
Miközben próbáltam kivenni a csapatot, tekintetem az elől menő férfire terelődött. A tárcsázó lehet a célpontja. Miközben a kapura és a tárcsázóra pályázó katonát figyeltem, egy ismerős nevet hallottam. 
- Dr. Brent..... - mikor a csapat többi tagjára szegeztem a pillantásom, meglepődve tapasztaltam, hogy az egyik férfi, aki egy nőnek segít, akinek a lába megsérült, az-az általam ismert Brice Norman. - Nagyon úgy néz ki, hogy én most valamiféle emlékutazáson vagyok - mondtam miközben hallgattam a beszélgetést. Egy katona elvette Brice, vagyis Brent táskáját. Abraham Norman...visszhangzott a gondolataimban és már biztos voltam benne, hogy a két férfinek tényleg köze van ahhoz a Brice Normanhoz, akit én ismerek. Csak még azt nem értettem, hogyan. Az, hogy mit rejthet a táska, jelen helyzetben nem érdekelt. Inkább azon gondolkodtam, hogy mégis miért kerültem ide. De biztos van ennek valami köze az előbbi, mondjuk úgy emlékvideóhoz. 
Az egyik repülő hirtelen olyan alacsonyan kezdett repülni, hogy szinte levágta a fű tetejét. 
- Csak ne lennének ennyire élethűek ezek az emlékvideók... - mondtam kétségbeesetten a felém tartó jármű láttán. - Ááá...- hunytam be a szemem -, Istenem most segíts... 
Mire kinyitottam a szemem, érzetem, hogy rám nincs veszéllyel az, ami körülöttem folyik. Hiszen a repülő mint egy hologramon ment át rajtam.  Ennek örültem. Megfordultam, lövések hangjai ütötték meg a fülemet. Mire a hajó egyszer csak földet érve jó pár métert feltúrt és a végén felrobbant. Hirtelen az előttem levő csapatban levő egyik nő, aki mellesleg katona volt, nem volt túl szerencsés az iménti történések közepette. Már ő is segítségre várt, miközben egy hajó még maradt, ami rájuk pályázott. 
- Mi lesz ennek a vége? - kérdeztem, bár mintha előre tudtam volna, hogy ezt hamarosan úgy is megtudom. Vetettem egy ideges pillantást a Csillagkapura, ami most a menekülést és a túlélést jelentette a csapat számára. [Emilia Von]

Azt hittem, hogy meglátom mi lett a csapattal. De nem így történt. A következő pillanatban egy kantinban találtam magam. Tudtam, hogy ez az emlékvideó is kötődni fog az eddig történet eseményekhez amiket láttam. Körülnéztem és a bent levő személyek ruhájának viseletéből, és az egyes csapatjelzésekből arra jöttem rá, hogy a Csillagkapu Parancsnokság kantinjában lehetek. Semmi különös nem volt bent. Mint egy normális hétköznap. A következő, amit észrevettem egy ismerős személy volt. Dr. Abraham Norman jött be és elvette a mai ennivalót. Helyet foglalt az egyik asztalnál és evett. Mikor végzett az ennivalóval, előszedett valamit. Gyógyszerre hasonlított. Biztos valami betegség miatt kellett szednie. Kis idő múlva már nem élt. Lehet mérgezés történt, és a kis gyógyszer amit bevett, nem is gyógyszer volt. Nem értettem, hogy miért kellett ezt az emléket is látnom. Már egyre kuszábbak voltak azok a történések, amiket eddig tapasztaltam. Annyit még észleltem, hogy a kantinban levő többi ember felfigyel a férfire és elindulnak segítséget nyújtani neki. Hirtelen sötétség vett körül, majd amilyen gyorsan elmúlt, olyan gyorsan találtam magam újra a fülkében. Az eddigi képek jártam az eszemben, és szinte még lékelben ott sem voltam. Talán fél perc után szólaltam meg. 
- Dr. Norman! Itt van?  [Emilia Von]
- Dr. Norman? - Hallod Brice csodálkozó hangját. - Ő is itt van? Egyáltalán hol vagyunk és Ön kicsoda? Én... Brice Brent vagyok.
A  választ hallva megdöbbentem. Szerencsémre az atlantiszi ruházatom újra rajtam volt, bár az eddigi ruhámat hiányoltam kicsit, az életjeldetektor után a hátizsákomból a zseblámpát kutattam elő. Tudtam, hogy itt most valami egészen különös dolog történt és azt is, hogy nem töksötétben akarok magyarázkodni, igazából én sem tudok sok mindent a jelenleg fennálló helyzetről. 
Mikor a lámpát megtaláltam, a mellettem álló férfi felé irányítottam a fényét, s ezután Brice csodálkozó tekintetét pillantottam meg.  [Emilia Von]
- Mi történt? Mi ez a hely és hol van Dr. Abraham Norman?
~ Ez most nem lesz egyszerű... ~ mondtam magamban. Megszólaltam annyira nyugodtan, amennyire a jelen helyzetben ez lehetséges volt. 
- Üdv! Emilia Von vagyok. Tudom, hogy a jelenlegi helyzet elég furcsa, de megpróbálom elmagyarázni Brice. 
Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy honnan kezdjem el. Az eddigi videókat nézve egyre jobban arra a következtetésre jutottam, hogy az előttem álló férfinek valamilyen szinten kötődnie kell azokhoz az emlékvideókban megtörtént eseményekhez. Így nem volt mit tennem, bele kellett vágnom a közepébe. Még akkor is, ha a Csillagkapu szó hallatán őrültnek nézne. 
- Jelenleg a Pegazus-galaxisban, egy S4Z-175 nevű bolygón vagyunk. Ide a Csillagkapun át érkeztünk, Atlantiszról. - Reméltem nem hisz teljesen eszementnek. - Ön és még páran vagyunk itt, és egy ugróval tettük meg az utat idáig. A maga feladata lett volna tanulmányozni az itt levő szörnyeket. Sajnos ez nem pont így sikerült. Miközben a barlangban voltunk, egy feltehetőleg Ősök által készített szerkezet beteleportált minket ide. Maga túl közel állhatott hozzám, és emiatt kerülhetett velem együtt ebbe a...fülkébe. A szerkezetet valószínűleg én indíthattam be véletlenül. 
Megálltam. Összeszedtem a gondolataimat.  Nem volt mit tenni folytatnom kellett. 
- Jelenleg fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Mi több, eddig még azt sem tudom, én hol voltam eddig. Nem tudom, hogy mi köze van magának Dr. Abraham Normanhoz, de ő nincs itt. Vagyis... - kezdtem összezavarodni és most láttam jónak azt, hogy a csodálkozó férfinek feltegyem a kérdést. 
- Elnézést a kérdésért, de maga mire emlékszik egyáltalán? - kérdeztem. Addig amíg nem tudom, hogy az előttem álló férfi milyen információk birtokában van, addig nem tudtam neki mit mondani. Az, hogy az előbbi elhadart dolgokat megértette-e egyáltalán, fogalmam sem volt. Így hát a zseblámpa fényénél vártam a választ.  [Emilia Von]

Brice egy biccentéssel viszonozza Emili köszönését miközben várja a választ. Már az első mondat után meglepve szakítja félbe Emilit.
- Atlantiszról? Még is mit keresek én Atlantiszon? A CsKP-n dolgozom, Dr. Norman asszisztenseként..... Elnézést. - Kap észbe a férfi és ismét hallgatja a nőt.
- Szóval szörny-pszichológus lettem. De miért nem emlékszem én erre? - A kérdés költői. Brice nem vár rá választ, inkább válaszol Emilia kérdésére.
- Arra emlékszem, hogy a CsKP-n..... - A férfi megáll és végigméri Emilit, majd sóhajt egyet és belevág. - Amit most elmondok az kérem maradjon közöttünk, nem szeretném ha Dr. Normannak baja származna belőle. Dr. Normant az egyetemről ismerem, a tanárom volt. De sajnos autóbalesetet szenvedett, elvesztette a hangját. Az asszintense lettem, én voltam a hangja az előadásokon. Ő összeállította az anyagot én meg elmondtam. Később Dr. Normant felkereste a CsKP egy katonája, a Programnak szüksége volt egy jó neuropszichológusra. Így kerültünk a Programba. De Dr. Norman sosem mehetett más bolygókra  a hangja elvesztése miatt. Ha küldetésre kellett menni, én mentem. Így egy nap egyszerűen..... Hallott az Ősök kommunikációs kövéről? Ez.... mindegy, a lényeg, hogy elintéztem, hogy testet cseréljünk. Abrahamnak azt mondtam, hogy Landry tábornok beleegyezett, de a tábornok még csak nem is tud róla. Az utolsó emlékem az, hogy Dr. Norman az én testemben elmegy a küldetésre, én meg az ő testében elmegyek ebédelni a CsKP-n. 
Ezek után a férfi várakozón függeszti szemeit a nőre.

Brice biccentett talán köszönésképpen, amire mondandóm közepette nemigazán reagáltam. Hirtelen félbeszakított, s ezen meglepődtem. De sikeresen befejezhettem a mondanivalómat. 
~ Hú, tud Atlantiszról. Akkor legalább valamennyire képben van... ~ nyugodtam meg kicsit. 
Ezek után figyelmesen hallgattam azt amit mondott, mert ez most nagy jelentőséggel bírt a szempontunkat nézve. 
~ Csak jó lenne tudni, hogy hol vagyunk...na és mi történt velem az előbb...és főleg mi történt itt Dr. Normannal... ~ folytatom magamban a diskurzust. 
~ Szörny-pszichológus? Nem emlékszik? Na ez egyre bonyolultabb... ~ jönnek a mondandója közben az újabb és újabb kérdések. 
Folytatta, majd megállt s végignézett rajtam. Majd arra kért, hogy ne mondjam el azt, amit most mondani fog senkinek sem. S ez nagyon meglepett. Bólintással jeleztem, hogy a titka biztonságban van nálam. Elkezdte a történetét és lassan kezdett bennem összeállni egy kép. Bár elég bizarr kép volt az, mert sehogy sem tudtam még épp ésszel felfogni, hogy hogy lehet ez. Brice Brent egy asszisztens, akinek a tanára volt Abraham Nornam... Mikor idejöttünk még Dr. Norman volt, most meg teljesen úgy viselkedik, mint aki nem tudja ki is ő. Brice vagy Dr. Norman.  
~ Testcsere? ~ lepődtem meg és az előbbi gondolataim mégis értelmet nyertek. Bár legalább kezdett valami összeállni a kirakós darabjaiból. 
Amikor felvázolta az utolsó emlékét megijedtem. Ezt lehet, hogy felfedezte. Hiába nézett rám válaszra várva nem tudtam még megszólalni. Az emlékvideók elevenedtek meg előttem. Mindegyik, amit láttam. S a legutolsónál már értettem, hogy mi lehet itt. Igaz nem teljesen voltam tisztában vele, de mert jelenleg egy másik galaxisban vagyok, mi több idegen technológiákkal, már semmin sem lepődöm meg. Kissé szomorú lettem. 
Csak kattogtak bennem az újabbnál újabb kérdések s nem tudtam miként döntsek a helyzet jelenlegi állását tekintve. 
~ Ha megmondom neki, hogy Dr. Norman már nem él...akkor lehet rosszabbat csinálok vele, mintha hallgatnák. Be vagyunk ide zárva és nem tudom merre lehet a kiút. Abban már biztos vagyok, hogy a szerkezet hozhatta vissza Brice-ot, de hogy honnan és hogyan azt nem tudom. ~ Álltam még csendben és már nagyon zavart, hogy Brice még mindig kérdőn néz rám, döntenem kellett s megtettem. 
- Ne féljen nem mondom el senkinek sem mi történt Önnel...Önökkel...De azt tudnia kell, hogy a testcsere elég furcsán sikerült. Eddig nem maga volt a saját testében, hanem Dr. Norman. Ne kérdezze, hogy ez miként lehetséges, mert nem tudom. Nem vagyok orvos, sem pszichológus, pláne nem neuropszichológus... De köze lehet ehhez a helyhez és ahhoz, hogy maga is idekerült a sugárral. - Kicsit nyugodtabban néztem rá, majd az életjeldetektort figyeltem. - Csak tudnám, hogy jutunk ki innen...remélem nem fél a sötét és szűk helyektől...csak a levegőnk el ne fogyjon, mert akkor még nagyobb bajban leszünk.  [Emilia Von]

Brice valóban végig kérdőn nézett a töprengő nőre és a nő hangulatváltozásai sem kerülték el a figyelmét. De csendben kivárta, hogy a nő előkerüljön a gondolatai hullámaiból, csak a tekintete volt sürgető. Közbeszólás nélkül hallgatta végig Emilit, csak a végén reagált.
- Köszönöm a diszkrécióját. Én nagyon jól tudom, hogy hogyan sikerült kivitelezni a testcserét Dr. Normannal.  Csak azt nem értem, hogy hogyan került Dr Norman Atlantiszra és onnan erre a küldetésre, pláne annyi idő alatt míg én a CsKP-n eljutottam az ebédig. A testcserét egyébként az Ősök egyik találmányának köszönhetően tudtam megoldani. De azt hiszem ezen találmány hatását leárnyékolja ez a hely, amibe most kerültünk. Így kerültem én vissza a testembe és gyanítom Dr. Abraham Norman most a saját testében van a CsKP-n. - A férfi elgondolkodik. - De továbbra sem értem, hogy került Dr. Norman kevesebb mint egy nap alatt a Tejútról Atlantiszra, onnan meg erre a szörnybolygóra. Ön nem ismeri esetleg a magyarázatot?

Magamban megköszöntem Birce feszült türelmét. Valahogy mégis tartottam attól, hogy mi lesz ezután. Brice újra megszólalt, és vártam, hogy mi derül ki a szavaiból.  Mikor megköszönte, hogy hallgatok a dologról, csak biccentettem. Ám mikor az ebédes szituációt említette, sóhajtottam. 
~ Hát ez nem fog könnyen menni... ~ gondoltam magamban elsőre, mert nagyon olyan érzésem volt, hogy az előttem álló Brice nem áll meg addig, míg meg nem tudja mi lett Dr. Normannal. 
~ Igen...árnyékolás...ez valószínűnek tűnik, vagy talán maga a szerkezet hozta vissza Brice-t. De honnan is hozta vissza? ~ fogalmazódott meg bennem az újabb kérdés. S pörögni kezdtek a gondolatok az agyamban, miközben a férfi szavaira is megpróbáltam koncentrálni. 
Brice újabb kérdése kicsit meglepett, de inkább azért mert éreztem, hogy tudni szeretné a magyarázatot. 
~ Bárcsak tudnám, hogy mi történik itt...akkor legalább tudnák magyarázatot adni... ~ mondtam talán magamnak, majd újabb kérdések jöttek. ~ Ha most Brice van a saját testében, akkor hol lehet Dr. Norman...elméje? Ha pedig a módszer, amivel a cserét megoldották, annak a hatása elmúlt? Akkor Dr. Norman tényleg örökre elment? Vagy ez csak addig lesz így, míg itt vagyunk...vagyis Birce csak addig tért vissza? ~ elmélkedésem közben újból zavart lettem mert Brice várta a választ, de én újból inkább magamban elmélkedtem, mint hogy válaszoljak neki. ~ Akkor kezdjük az elején... ~ vettem egy nagy levegőt és megszólaltam. 
- Nézze Brice...ez most elég furcsa helyzet...tudom. Az igazság az, hogy nem tudom mikor érkezett Atlantiszra Dr. Norman az ön testében. Én nemrég találkoztam csak vele az eligazításon, Atlantiszon... Azelőtt több hétig a jelentésemen dolgoztam, mivel úgy nagyjából négy hete tértem magamhoz a városban egy szerkezetben. A szerkezetben öt hónapot töltöttem, egy másik, párhuzamos univerzumban... - kicsit megálltam, hogy az előttem álló megeméssze a dolgokat -, Az öt...most már talán mondhatni fél év kiesett nekem. Nem tudom ki jött, ki ment el a városból. 
Ekkor eszembe jutott az, hogy Brice azt hiszi, hogy most Dr. Norman a CSKP-n tért magához. Ettől kicsit elszomorodtam. S újabb töprengés vett erőt rajtam. 
~ Ha most megmondom neki, hogy Dr. Norman valószínűleg már nem él, akkor összetörhetem...De ezt mégis mire alapozom? Arra, hogy láttam pár emlékvideót? Még ha én el is hiszem, hogy azok megtörtént események voltak, az nem jelenti azt, hogy Brice is hisz majd nekem... Főleg, hogy tudja, hogy fél évig mit sem tudtam arról mi folyik ebben a galaxisban, mi több fogalmam sincs mi zajlik a Földön. Most mégis mit csináljak? Ha elmondom akkor se jó, ha nem mondom, akkor meg megint nem jó...Ha Brice újra eltűnik, mikor kikerülünk innen, akkor az azt jelenti, hogy Dr. Norman elméje még mindig ott van Brice testében...Ez az!!! ~ picit elmosolyodtam ~ Ha ez a szerkezet, vagy ez a hely visszahozta Brice-ot, akkor az azt jelenti, hogy ő is ott van még a saját testében. Vagyis ez azt jelenti, hogy...két elme egy testben...Na ez lehet, hogy őrültségnek hangzik, ha mégis igaz lenne talán lehetne rajtuk segíteni. Valahogy át lehetne talán rakni Dr. Norman elméjét egy másik testbe...Azt nem tudom, hogy hogyan, de lehet lehetséges lenne...Ebben az esetben pedig el kellene mondanom Brice-nak, hogy mi történt...de nem csak neki...~ újabb sóhaj ~, Várok addig, amíg ki nem derül mi történik velük, ha kijutunk innen...~ rámosolyodtam Brice-ra. 
- Ne adja fel a reményt...találunk megoldást... s kiutat is... - ezután vetettem egy pillantást az életjeldetektor képernyőjére, majd hagyatkoztam az első megérzésre, ami felvetődött bennem. ~ Ha ez Ősi szerkezet akkor gondolkodjunk úgy mit az Ősök...mégis az lennék egy részben... ~ majd a lámpa fényét elfordítottam Birce-ról, miközben megszólaltam. - Bocs... - majd elkezdtem körülnézni a fülkében. Eközben a bal kezembe tettem a zseblámát és az életjeldetektor is. Nem volt könnyű, de kiviteleztem. Elkezdtem a falat simítani a jobb kezemmel, hátha előtűnik egy rejtett panel. S eközben még gondolataimat is erre irányítottam. 
~ Nyílj ki!...Fülke tárulj!...Hol egy ajtó? Ki akarok menni...Fülke! Hahó! Hallod? Ki akarok innen menni! ~ majd ismételgettem ezeket a cselekedeteket újra egymás után, fürkészve a pici helyet amiben rekedtünk.  [Emilia Von]
***
A jelek szerint Emili és Dr. Norman nem hallják Su-t. Legalább is semmi jel nem utal erre. 
- Csak elméleteim vannak erre. - Válaszol tárgyilagos nyugalommal a prof. Su ingerült kérdésére. - Sheppard alezredes említette, hogy azért javasolta Von kisasszonyt erre a küldetésre mert szokatlanul magas az ősgén állománya és az alezredes reméli, hogy ez által Von kisasszony olyan funkciókat is el tud indítani az itt található berendezéseken, ami mások előtt rejtve maradna. Azt hiszem ez történt. A szerkezet érzékelte a hölgy génállományának rendkívül magas egyezési százalékát az ősökével és talán a hölgyet is ősként azonosította be. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy az előző csapat akik a bolygón jártak, szintén jártak a barlangban is és ők nem számoltak be efféle jelenségről. Ha ez a teória a helyes, akkor mind Von kisasszony mind Dr. Norman minden bizonnyal nagyon jó egészségnek örvendenek. Azonban előfordulhat, hogy a gépet valaki szándékosan aktiválta távvezérléssel.  

A százados megkapta a választ a feltett kérdésére a japán professzortól. Miszerint Emili ősgénállománya által tudnák használni és beindítani a berendezéseket, hiszen benne sokkal több található, mint bármelyikükben a csapatban. Abban egyet értett a proffal, hogyha a lány hatására indult be a gépezet, akkor nagy bajuk nem eshet, de azt, hogy valaki szándékosan csinálta volna, azt nem nagyon akarta elhinni.
- Szóval, Emili megérkezik, beindul a génjei hatására az ősgép, majd hirtelen elteleportálódik egy lifthez hasonló helyiségbe, amit az ős műszer még nem is jelez, ezt nem igazán értem, de én pilóta vagyok nem ősgéptechnikus. A végén pedig valakinél van egy távirányító. Ez egyre jobb lesz - összegzi a hallottakat és a feltételezéseit. [Susan Croft]

Mondókája végeztével a prof. és csinos asszisztense követik Su parancsát és nekilátnak felmérni a gépeket. A professzort árnyékként követi a jó étvágyú Preston főhadnagy, a hölgyet pedig egy másik hölgy, Leila Long őrmester. 
A jó hír, hogy további aktivitásnak semmi nyoma, az életjel detektor alapján nincs a környéken szörny. A rossz hír, hogy az életjeldetektor továbbra sem látja a "telefonfülkét".
Mindennek a tetejébe a rádió továbbra is kitartóan hangoskodik.
"bip-bip-bip  bíp-bíp-bíp  bip-bip-bip   bip-bip-bip  bíp-bíp-bíp  bip-bip-bip"
Ezután mindenki tette a dolgát, ahogy megbeszélték, a katonák követik a civileket, nehogy valami bajuk essen.
Folyamatosan figyelte a kis műszerét, szerencsére alien aktivitás nem volt észlelhető, Susan ősgénállománya meg elég kevés, hogy ismét beinduljon a gépezet, ami őt is átnyomná Emiliékhez. Hiába tapogatta már egy ideje a falat, mintha valami masszást végezne egy betontömbön, semmi kapcsolót, kulcsot vagy rést sem fedezett fel, viszont a rádiója folyamatosan nyomta a csipogást. [Susan Croft]
- Ezek morze jelek. - Hasít bele a felismerés Tromotba.
- Méghozzá az S.O.S-t - válaszol Tromot századosnak. [Susan Croft]
- Igen azt, az S.O.S.-t.   -  Erősíti meg Tromot. - Tartok tőle, hogy ez nem valamiféle kommunikációs zavarás eredménye.
Legszívesebben C4-et rakna a fülkét rejtő falra, de ebben a helyiségben nem robbanthat, hiszen teljesen tönkre vághatná az egész berendezést.
- Mindenki maradjon a helyén, kimegyek a barlangból, hátha csak a gépek zavarják a rádiók jeleit és megpróbálom elérni az alezredest. Addig a tudósaink próbálják helyrehozni ezeket a.....szerkezeteket, ha nem sikerül, akkor motozás következik, hogy kinél van az a  távirányító.
~ Majd Herkulesünkkel intéztetem ezt a tapogatózást ~ gondolta. [Susan Croft]
Közben Hatakeyama professzor értetlenül néz Su-ra.
- Motozás? Azt hiszem félre értett százados. Arra próbáltam célozni az imént, hogy talán nem vagyunk egyedül ezen a helyen, hanem van a közelben, de még a detektor hatósugarán kívül valaki, aki nem Atlantiszi. Mint korábban mondottam ez csak feltételezés. Valószínűbbnek látszik, hogy a kisasszony indította be a szerkezetet akaratlanul.
- Én is abban reménykedem professzor, hogy Emili indította be és semmi baja - válaszolt, míg elindult a kijárat felé, közben biccentett Mr. Dex-nek, hogy kövesse. [Susan Croft]
***
Ahogy elsétált a bejárat felé és hagyja el a barlangot, ismét érezte a kellemetlen nyirkosságot, ami ideérkeztekor fogadta és a fény ereje is erősödött. 
~ Lassan csak kiérek ebből az átkozott barlangból ~
Sőt, ahogy kilépett a járatból a vízesés hangja kitöltötte az egész hallójáratát, de látni a vízfüggönytől semmit sem látott.
Lassan kezdte megszokni a fény és hang játékának erejét és megpróbálta ismét az alezredesét elérni, de sikertelenül.
- Alezredes, itt Tavaszitekercs! - nyomogatta a rádiót, de a szokásos morze hang erősebben hallatszott.
~ Talán nem kapta el egy szörny, vagy egy újabb felemelkedett hölgyemény ~ viccelődött magában, de aggódott is kicsit, ezt az aggódást még tetőzte az életjeldetektor jelzése, miszerint körükben üdvözölhet egy szörnyet. [Susan Croft]

Mr. Dex kérdés nélkül ered Su nyomába és szótlanul megy mellette. Csak akkor suhan át a meglepetés egy egészen halvány jele az arcán, mikor a Tavaszitekercs szóba kerül. De a férfi nem kérdez semmit, inkább őrködik, míg felettese a dolgát végzi. Az életjeldetektor hangjelzésére Ronon is felfigyel, Su cselekedeteiből szavak nélkül is megérti, hogy a nő végezni akar a lénnyel. De a fegyverét nem állítja kábításra, mert nem kapott rá parancsot.

Egyenlőre személyesen még nem volt szerencséje találkozni eggyel sem, a műszere szerint pedig jelenleg a feje fele táborozik.
A százados nem igazából az az elbújós típus, így támadt egy őrölt gondolata, hogy mielőbb megszabaduljon az útban lévő lénytől. Először az ellenség likvidálása, majd ráér foglalkozni a rádióval meg a főnökével és Emili eltűnésével.
~ Reméljük, annyira nem okosak, hogy külön felderítőjük lenne. ~  
Gránátot nem használhatott, hiszen a feje fölé nem akarta dobni, így maradt a kicsalogatás, egyenlőre csak egy volt, így úgy gondolta, hogy nem elijeszteni fogja, hanem átküldi egy szörny mennyországba.
A terve a következőkön alapult: a bejárathoz csalogatja valami motoszkálással, vagy a pukkanccsal, csak hogy felkeltse a kíváncsiságát, - már persze, ha van olyan neki egyáltalán - majd mikor lemászik a lény, beleereszt pár ólmot. Bár Rononnak igencsak elit fegyvere van, azzal viszont el lehetne kábítani.
~ Akkor induljon a banzáj! ~ gondolta.
A százados motoszkálására elindult a felettük ácsorgó szörny.
~ Gyere csak szépségem ~ gondolta, de meglepetésére nem volt egyedül. Ahogy elindult, szétváltak a detektoron a jelek és négy pötty lett belőle.
- A francba, ezek négyen vannak - mondta szitkozódva Rononnak. 
Egyre gyorsabban haladtak a lények, mintha Michael elcseszett kísérleti alanyai lettek volna, amivel az alezredese megismerkedett. A százados már majdnem kiolvasta az összes jelentést, ami a régi csapattal történt, de mindig kapott valami elfoglaltságot, így csak az izgalmasabb küldetéseken rágta át magát.
- Ronon ölésre állítsd a fegyvered, majd egy fogadással elnyerem tőled. Kettő a tied, kettő az enyém - próbált kicsit viccelődni ebben az elég durva helyzetben.[Susan Croft]

Rononnak arcizma sem rezdült, mikor a detektor egy szál jele négyfelé vált. Viszont arra már felkapta a fejét, mikor Su a fegyverét és a fogadást egy mondatban említette.
- Előbb nyered el egy lidérctől a kaptárát. - Mondta egy farkasvigyorral, de azért látszott rajta, hogy vette a poént.

Túl sok mindent nem hallott, hiszen a vízesés zaja mindent elnyomott, így csak a műszerére és a látására tudott támaszkodni. 
Meglepetés szerint támadtak a lények, amik rondák voltak és szőrösek, a foguk sem éppen egy fogkrém reklámból estek ki. Hirtelen kirázta a hideg a századost az alienek láttán, és a csúcson járhatott az adrenalin szintje, de összeszedte magát, maga elé kapta a P-90-t és csak lőtte a majd két méter magas ellenséget, remélve, hogy sikerrel járnak.
A századosnak csuklásra sem volt ideje, az átokfajzatok hirtelen támadtak. Biztos, ami fix alapon az egyik lény fejét célozta meg, véleménye szerint mindig a fejlövés a biztos likvidálása az ellenségeknek. A vele harcba szálló Herkules is hasonló taktikát követett, így látta, ahogy az egyik szörny szétrobban, majd neki is sikerült megtámogatni egy kis ólommal a másikat.
- Mínusz kettő! - kiáltotta, de az emberfeletti képességek többszörösével rendelkező maradék két alien rájuk támadt.
Ismét a P90-esét helyezte előtérbe, de a mocsok gyorsabb volt nála és kiütötte a kezéből, majd hirtelen fájdalom hasított belé, először nem tudta, hogy hol sebesítette meg, de eljutott a tudatáig, hogy a karját érhette valami sérülés. 
Az adrenalin még mindig lüktetett benne, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy gyilkoljon, nem csak az életük megmentéséért, hanem már dühből is. 
~ Rohadj meg! ~ gondolta mérgesen.
Vicsorogva előkapta két kedvenc pisztolyát, ami a combövein pihent, miközben ismét ütést vagy egy helyes kis karmolást kaphat teste valamely területére, de hirtelen az ismerős P90-es hangját hallotta, így a vele viaskodó lény szétloccsanó agyát pillanthatta meg. 
Ronont addig nem is érzékelte, míg ő harcolt az ellenfelével, de most, hogy kinyúvadt, észrevette, hogy pegazusi barátuk még küzdött, ráadásul a jó kis fegyvere nélkül, késekkel. A századosnak ideje már nem maradt, hogy a satedai férfinek a segítségére siessen, mert egy szempillantás alatt belezuhant a mélybe a szörnnyel.
Kiszaladt a peremre, miközben helyére tette pisztolyait, azt viszont nem látta, hogy melyikük sérült meg, a szörny vagy Ronon, csak egy kevéske vérnyomot látott a sziklafalon. 
Reménykedett, hogy semmi baja sem történt Rononnak, és a vér a szörny vére, ha vörös egyáltalán, és nem valami elfajzott színe van, mint a lidérceknek. 
- Meg kell keresni - mondta hangosan, elővette az életjeldetektorát, hátha jelzi Dex hollétét, majd hirtelen eljutott a tudatáig, hogy két P90-est hallott a háta mögött küzdés közben, akkor nincs egyedül a barlang bejáratánál. Hirtelen hátrafordult és rutinszerűen előkapta ismét a pisztolyait.

Hirtelen megkönnyebbülést érzett, mikor megpillantotta Tromotot és Daltont, akik végeztek a rá támadó másik szörnnyel. Le is engedte a fegyvereit és visszacsúsztatta a helyére őket.
- Huh, Uraim, épp időben érkeztek. Köszi az életmentést. - picit belerúgott az egyik alienbe. - De ronda vagy és visszataszító. [Susan Croft]
- Szívesen. - Válaszol Tromot Su köszönetére egy kis mosollyal. Darton mereven biccent, Tromot pedig megszólal. 
- Ha az a víz valóban gyógyít is, akkor azt inkább belsőleg teszi, így aligha alkalmas vérző sebek ellátására. - Gondolkodik hangosan. - Bár a fene sem tudja.
Majd mikor odaléptek a százados mellé Susan lefelé mutatott.
- Remélem még él, és ha a víz életmentő elemeket tartalmaz, mint ahogy a jelentésben Dr.McKayt életre keltették, akkor Rononnak semmi baja, csak tartok tőle, hogy a lény is felgyógyul. - mondta, miközben a kis műszere nem mutatott semmi életjelet.
- Nem látok senkit, az életjeldetektor ekkora távolságra már nem jelez, de a közelben nincs még több szörnyecske, az egyik dög viszont végigkarmolta az alkarom - mutatta a többieknek, de tervezte, hogy majd belemártogatja a vízbe. [Susan Croft]
- Odabent a helyzet változatlan. - Tájékoztatja Tromot a felettesét majd utasítást vár, miközben a rádióból továbbra is szakadatlanul pittyeg az S.O.S. 
Darton felveszi Ronon fegyverét és átnyújtja Su-nak.
Tromot tájékoztatta a barlangban történt változatlan helyzetről, miközben még mindig idegesítően csipogta a rádió az S.O.S-t, majd a hadnagy átadta neki a satedai fegyverét, amit a százados belerejtett a taktikai mellényébe. Igaz kicsit nyomta a mellkasát, de kibírható.
~ Jobb lett volna fogadásból elnyerni, mint így, keressük meg a gazdáját ~ gondolta.
- Ezek szerint Emilinek semmi jele. Akkor Tromot százados, maga visszamegy a barlangba az okostojásokhoz, bízom az ön szaktudásában - mosolyodott el.
- Mi a hadnaggyal visszamászunk az ugróhoz és megkeressük a verdával a Nagyfiút, meg érzéseim szerint Sheppard alezredesnek is akadhatott egy kis gondja, remélhetőleg nem került ő is a hopliták sorsára. Kommunikálni nem tudunk, hacsak nem füsteregetéssel. [Susan Croft]

***
Brice csendben hallgatja végig Emilit és elgondolkodva válaszol.
- Talán azok akikkel jöttünk erre a küldetésre, meg tudják nekem mondani miként keveredett ide Dr. Norman.
- Valószínű, hogy a csapat többi része több információval rendelkezik erről - értettem egyet Brice-al. - Kérdezze Sheppard alezredest. Ő biztos tudja. 
Úgy látszik a szerkezet megértette mit akarok. Mert hirtelen fehér fény vett körbe, de valami nem stimmelt. Csak engem ölelt körbe a teleportsugár, a mellettem levő Brice-ot nem. Annyi időm volt csak, hogy rápillantsak Bircera, aki már addig tudatosította, hogy nem úgy áll a helyzet, hogy ő is ki fog innen jutni.  
~ Remélem kifelé visz ez a teleportsugár, és nem egy másik fülkébe...~ futott át az agyamon. 
Ezután hirtelen újra a barlang körvonalazódott előttem. A sugár most valahogy máshova vitt. Arra eszméltem fel először, hogy Hatakeyama professzor meglepődötten hátrált egy pillanatig. Körbepillantottam és megbizonyosodtam, hogy Brice nincs itt, de azt is észrevettem, hogy a gyűrűplatform kellős közepén állok.  [Emilia Von]
- Hogy érzi magát? - Támadja le Emit azonnal Geller doktornő és Tromot rákontráz.
- Hol van Dr. Norman?
~ Na most még csak az kéne, hogy ezzel a gyűrűkkel a Tejútra kerüljek... ~ futott át az agyamon, de egy női hangot hallottam, ami az állapotomról érdeklődött. 
- Jól...én megvagyok... - néztem szét, és egy pillanat alatt tudatosult bennem a körülöttem levő világ -, csak... - s egy másik hang is érdeklődött, de nem rám volt kíváncsi, hanem arra, hogy hol van Dr. Norman. A hanghoz Tromot százados tartozott. - Azt hiszem bent maradt a fülkében. Ki kell hoznunk onnan valahogy. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan - válaszoltam. 
Körbepillantottam, de nyugodt volt a barlangban a helyzet. 
- Maguk hoztak ki, vagy én vettem rá erre azt a szerkezetet? - kérdeztem, majd kicsit idegesen hozzátettem -, Hol vannak a többiek? Croft százados, Ronon...Talán nem történt valami?  [Emilia Von]
- Nem hinném, hogy a kikerülése a mi érdemünk lenne. - Jegyezte meg a japán tudós. Majd Tromot válaszolt Emi kérdésére.
- Időközben megtámadott minket négy szörny. Végeztünk velük, de Ronon Dex eltűnt. Croft százados és Darton hadnagy az ugróval a keresésére indult. Gyanítom, hogy ha megtalálták Ronont, akkor hármasban elindulnak felderíteni az S.O.S. jelek forrását. Egy idő óta a rádiók folyamatosan ezt adják.
A professzortól megtudtam, hogy tényleg én vettem rá a szerkezetet arra, hogy kiteleportáljak. Tromot vette át a szót. 
~ Szörnyek? Remélem Ronon jól van...szerencse, hogy Su is tud repülni...rádió? ~ gondolkodtam magamban. 
Észrevettem, hogy a rádió tényleg sípol egyfolytában. Eléggé idegesítő ez a folyamatos zaj, de ez segítségkérés is lehet. Sheppard küldheti. A gyűrűplatformról elindultam a barlang bejárata felé. [Emilia Von]
Dr. Portman is feltett egy kérdést.
- Mi történt odabent?
A kérdésére nem adtam azonnal választ. Gondolkodtam, hogy miként is mondjam el a történteket. Nem akartam ismertetni Brice és Abraham Norman helyzetét, hiszen megígértem nekik. Ez furcsán jött ki. Hiszen egy ember két tudattal. A barlang falánál álltam és gondolkodtam, pont ott, ahol nemrég a sugár beteleportált a fülkébe Brice-al együtt. 
- A szerkezet valamiféle emlék felelevenítő... - mondtam röviden -, Semmi komoly... - elnézést, de most visszamegyek Brice-ért ha sikerül. 
~ Vissza! ~ s a barlang falára tettem a kezem. ~ Vissza a fülkébe! ~ mondtam újból magamban, miközben koncentráltam. [Emilia Von]
- Rendben, hozza ki. - Bólintott Hatakeyama professzor.
Még hallottam a professzor hangját, de már az első magamban elmondott szó után újra körbeölelt a fehér teleportsugár. 
~ Imádom, hogy azt csinálja, amit mondok neki...~ mosolyodtam el. 
Hirtelen a fülkében találtam magam. Még mielőtt teljesen materializálódnék, pillantásaimmal felmértem a terepet. A fülke olyan volt, mint eddig is. Brice testtartása lepett csak meg.
~ Talán nincs valami baja? ~ röppent át a gondolat az agyamon. 
Sikeres teleportálás után újra tök sötét lett bent. De végre meghallottam a férfi hangját.  [Emilia Von]
- Von kisasszony ön az? A hirtelen fényvillanások majdnem kiégették a recehártyámat. De azt hiszem rendben leszek.
A vaksötétben nem lehetett látni, hogy a férfi mennyire lesz rendben, de a hangja alapján valóban rendben lesz.
- Ki tud innen vinni?
Ebből az derült ki számomra, hogy nincs semmi baja, és hogy az előbb sem vakult meg attól, hogy újra "bejöttem". Ez kicsit megnyugtatott. 
- Igen Brice - feleltem gyorsan. - Elnézést kérek, hogy az előbb itt hagytam. Nem volt szándékos... - elmosolyodtam, de nem láthatta. 
- Azt hiszem igen. Szerencsére úgy tűnik, hogy hallgat rám a szerkezet... - mondtam, de folytattam -, A többiek nagyjából jól vannak. Nemrégiben egy szörnycsoport látogatott ide, így Ronon, Su és Darton hadnagy nincsenek itt. A többiek még jól vannak. - Kicsit megálltam és elgondolkodtam, talán pár másodperc volt csak. - Készítsen elő minden olyan eszközt, ami hasznos lehet egy nem várt szörnytámadással szemeben. Élesítse a pukkancsot és készüljön fel. 
Nem szeretnék összetűzésbe kerülni a szörnyekkel, de jobb felkészülni legalább annyira, amennyire ez a jelen helyzetben lehetséges. A hátizsákomat letettem a földre és a zseblámpát kutattam, hogy láthassunk is valamit. A pukkancsot akartam elsősorban előkeríteni.  [Emilia Von]
- Miután elment, pár pillanatra azt hittem sosem jutok ki innen. - Ismerte be a férfi miközben hallani lehetett ahogy leveszi a hátizsákját. - De aztán győzött a józan ész és keresni kezdtem a kiutat. Sajnos nem találtam meg. Vigyázzon, fény.
Ezzel a férfi felkattintotta a zseblámpáját és a fényben már mindkét civil pillanatok alatt a kezében tudhatta a pukkancsot. Brice e mellett még egy svájci bicskát is előszedett és készen állt a fülke elhagyására.
Miközben Brice ecsetelte, hogy azért kissé megijedt, hogy talán itt marad, sajnálkozóan elmosolyodtam. Eközben a hangok alapján megállapítottam, hogy a velem itt levő személy is a fegyvereit kezdi keresni és a hátizsákjában. 
- Még egyszer bocsánat, amiért szó nélkül távoztam... - mondtam, mikor számítva a fényre kissé behunytam egy pillanatra a szemem. 
- Köszönöm. Így már mindjárt jobban lehet látni - majd tovább kutattam. 
Meg is lett a pukkancs, amit az övemre erősítettem, hogy kéznél legyen. Felhúztam a hátizsákot. Megvártam, hogy Brice is elkészüljön. Egy bicskát is elővett. 
~ Lehet egy karddal most jobban járnánk...~ gondoltam magamban ~, Csak honnan szerezzünk egyet? ~ Vicceltem kicsit, mert már annyival nyugodtabb voltam, hogy tudtam ki tudunk innen jutni. 
Mikor már készen álltunk az indulásra, Brice felé fordultam. Elmosolyodtam. Közelebb léptem hozzá, ám nem kellett sokat menni a fülke kicsiny mérete miatt. A félhomályban a szemébe néztem. 
- Még ki nem jutunk...tudnia kell... - nehezen kezdtem bele -, Dr. Norman és az ön esete... - Pontosan tudtam, hogy ha van rá esély, hogy helyre lehessen hozni a dolgot, akkor meg kell próbálni. De ismételten nem akartam Brice-t sokkolni, így folytattam. - Még köztünk marad. [Emilia Von]
- Szívesen és ne sajnálja. Hisz vissza jött értem. - Mosolygott egy aprót Brice, majd az újabb téma hallatán megkomolyodott. - Köszönöm. 
Ezután, biztonsági szempontból megfogtam Brice csuklóját a bal kezemmel, nehogy ismét bent maradjon véletlenül. Másik kezemben az életjeldetektorra szegeztem a tekintetem. 
- Szezám tárulj! - mondtam s arra gondoltam, hogy vigyen ki minket innen a szerkezet. 
Brice köszönetnyilvánító szavára csak bólintottam, majd hirtelen újra a fehér teleportsugár vett körbe.  [Emilia Von]

Kategória: Szörnybarlang | Hozzáadta:: Emilia (2018-12-28)
Megtekintések száma: 3 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Összes hagulatjel
Kód *: