Stargate Multiverse - Szörnybarlang 7. rész

***

Su parancsát mindkét férfi tudomásul veszi, Tromot  a mosolyt is viszonozza. Dartonhoz képest viszont még Ronon is egy viháncolós csitri. A hadnagy szó nélkül követi Su-t az ugróhoz, leül a pilótaszék melletti "anyósülésre" és szobormereven várja az indulást. 
Ahogy kiadta az utasításokat, a társai rögtön végrehajtották. Már csak a bakancsuk sarkának összecsapásának a hangja, és a szalutálás hiányzott a jelenetből.
~ Öröm lesz Ronon vigyorát viszontlátni ~ gondolta a százados. A sebe nem volt vészes, de Tromot analizálása őt is elgondolkodtatta kicsit, míg elértek az ugróhoz. 
Hamar elérkezett a pillanat, és ismét visszakapta a jó öreg ugróját. Feloldotta az álcát, lenyitotta a rámpát, majd belépett.
- Megérkeztünk! Darton hadnagy, pattanjon a helyére - utasította viccesen a férfit, aki még mindig túl kimértnek tűnt.
- Alexander, lazítson kicsit, úgy látom tele van visszafojtott feszültséggel. Akar róla beszélni, míg vezetek? - kérdezte enyhe vigyorral, hogy ugrassa a hadnagyot, talán attól feloldódik.
Kényelmesen elhelyezkedett, mintha csak egy jó kis Lamborghiniben ülne, majd gondolataival üzembe helyezte a verdát.  [Susan Croft]
A vicces utasításra Darton semmit nem reagált, egyszerűen leült. Az ugratásra és a kérdésre is mindössze két tárgyilagos szóval válaszolt, a nélkül, hogy Su-ra nézett volna.
- Köszönöm nem. - Még ez a nagyon rövid mondat is telítve volt a temetések és a kripták komorságával. A hadnagy meg sem rezzent még akkor sem, mikor az ugró Su-nak köszönhetően nagyon gyors magasságvesztésbe kezdett. 
Az indulás fennakadás nélkül meg is történik. Ronon hamarosan feltűnik a vízeséssel szemközti partszakasztól néhány száz méterre. Sértetlennek tűnik, tempósan úszik a part felé, nem veszi észre az ugrót mivel az a háta mögül érkezik. A szörnynek nincs nyoma még az életjeldetektoron sem. 
Az időjárás enyhén hűvös, de legalább szélcsendes. Csak egy-két kóbor szellő fodrozza meg néha a tó tükrét. Az állandóságot a továbbra is szakadatlan pittyegő S.O.S jelzés adja.

Pár perc repkedés után, közben az ugró jelét figyelve, hamar megtalálták az elveszett rasztás fiút, aki magányos farkas módján úszkált a vízben és észre sem vette őket.
- Heuréka, meg van a Nagyfiú! - kiáltott fel hangosan és kicsit erősebb ereszkedésbe kezdett.
~ Remélem nem kap infarktust szegény hadnagy itt mellettem ~
- Kár, hogy duda nincs az ugróban, bár akkor biztosan pár szörny figyelmét felkeltenénk, de szerencsére az életjeldetektor nem mutat egyet sem. Felvesszük az úszóbajnokot, utána meglátogatjuk Sheppard fővezért.
Leszállt a vízpartra, majd az ugró kinyitása után kilépett a friss levegőre és mielőtt Ronon odaért volna hozzájuk gondolta megpróbálja a sebét belelógatni a vízbe, ha nem segít, akkor maximum iszik belőle, legfeljebb helyre jön a gyomorműködése, ami a rádió folyamatos csipogása miatt összeszorult. [Susan Croft]

A leszállás tökéletesre sikerült és főképp zavartalanra. Szörnyek továbbra sem mutatkoztak. Ronon egyenesen a karját a vízben áztató százados felé tartott. 

A százados gyorsan belelógatta karját a gyógyvízbe, ami csípte, mintha több méhecskével találkozott volna.
Azt hitte látványosabb lesz a gyógyulás, de egyenlőre maradt a seb olyan, amilyen volt.
~ Nem egy Star Trekkes bőrregenerátor az biztos, de legalább nem kell beleinnom, remélem nem változom át valami lénnyé a karmolástól ~ morfondírozott. [Susan Croft]

Közben Ronon is odaért. A ruhái rongyokban lógtak rajta és borzalmasan össze volt karmolva. Szerencsére kényes testrészek nem látszottak ki, de a vizes, szakadt, véres öltözék aligha felelt már meg eredeti rendeltetésének. A férfi ettől függetlenül úgy tűnt nem sérült meg súlyosabban. Bár némelyik karmolás kifejezetten csúnya volt, már egyik sem vérzett és aligha fog bármelyikük is elfertőződni. A jelek szerint fájdalmak sem gyötörték az úszóbajnokot.  De ettől még morcos volt kissé.

Felnézett a víztől és meglátta a nagyfiút elég furcsa stílusban. Nem tudta egyenlőre megállapítani, hogy dühös vagy szomorú.
A ruhái úgy lógtak rajta, mintha hippi falváról jönne, de a karmolásokból, ami a testén voltak, meg lehetett állapítani, hogy harcban szakadtak el. Ami nyilvánvaló volt, hisz kettecskén, egy aliennel ugrottak a vízesésbe.
Susan csodálkozott is, hogy a férfi egyáltalán túlélte, nem csak a találkozást az idegen lénnyel, hanem a mélybe való esést is. Hirtelen mulatságosnak tűnt a jelenet, mintha egy Ace Ventura filmet nézne, de a helyzet komolyabb volt, mint egy vígjáték.
- Látom, te nyertél - mondta, mielőtt kiderült volna, hogy mi Ronon problémájának a forrása. Mintha egy szakításról jönne, olyan hangon adta elő késének elvesztését, így a százados próbált vigasztaló hangnemet felvenni. [Susan Croft]

- Benne maradt az egyik késem. - Adta meg Ronon hangulata magyarázatát, bár a ruhája cafatkáit elnézve szinte hihetetlennek tűnt, hogy a férfinél még mindig volt legalább egy kés.  - A fegyverem meg a barlangban maradt.
Közben Darton előhozta az elsősegély ládát és szó nélkül végigellenőrizte Ronon összes sebét tekintet nélkül azok elhelyezkedésére. Olyan magától értetődő tekintéllyel tette a dolgát, hogy még Ronon sem ellenkezett egy szóval sem. A művelet végén Darton ugyan olyan szó nélkül helyezte vissza az elsősegélycsomagot a helyére, mit ahogy elvette onnan. Mindössze egy biccentéssel jelezte páciensének, hogy minden a legnagyobb rendben. 

- Kések. Jönnek...mennek. Ugyan, ne keseredj el, biztosan van még nálad pár darab. De ha a kedvenced volt, akkor megértem letörtséged. Ami a fegyvert illeti.. - próbálta volna folytatni, de Darton megelőzte, aki hirtelen előtűnt az ugróból, majdnem leterítve Ronont és gyorsan elkezdte vizsgálgatni a sebeit. Gyors volt és precíz. Miután végzett láthatóan kissé érzéketlenül biccentett és visszapakolta a cuccait. [Susan Croft]
- A késeimnek nálam a helyük és nem egy tó fenekén. - Bosszankodott tovább Ronon, miközben akaratlanul megadta a rátámadó szörny tartózkodási helyét is. Darton érzéketlensége nem kedvetlenítette el Ronont, sőt talán még örült is neki, hogy nem kell oktondi orvosok felesleges kérdéseire válaszolnia, hanem csak ellátják és kész. A fegyverének kifejezetten megörült, olyannyira, hogy még válaszolt is Su ugratására, még hozzá egy nagy mosollyal.


~ Két jégemberrel jöttem. Micsoda hangulat lesz itt. ~ gondolta letörten.
- Ezek szerint jól vagy, ennek örülök. - elővette taktikai mellényéből a rasztás fegyverét, úgy, ahogy a régi francia dámák a dekoltázsukból a zsebkendőt, hogy eldobják szívük hercegének, majd átnyújtotta neki. - Nos, ezt a helyet mindenki másnak nevezi. De barlang? - próbálkozott megint az ugratással, ami lassan feleslegessé vált két ilyen érzéketlen férfi társaságában. [Susan Croft]
- Talán nálad is van olyan jó helyen az a fegyver mint nálam. - A hangsúlyból ki lehetett érezni, hogy a férfi a fegyver addigi tárolási helyére gondolt.  - De ettől még nehéz lesz elnyerned. - Mosolygott tovább a férfi utalva Su barlangbéli ötletére.
- Mi a következő lépés? - Érdeklődte meg Ronon a rádió állandó S.O.S. jelzései közepette.
- Következő lépés? Először ruhát kéne neked szerezni, talán van az ugróban valami terepruci. Utána megnézzük a főnököt, mert ez az S.O.S jelzés már egyre jobban idegesít. Tudja valaki a faluba az utat? Ha nem, akkor a járgányunk megtalálja. Nos, akkor dologra emberek. [Susan Croft]

A százados az ugróban elkezdett kutatni, nagyjából tudta, hogy merre lehetnek a plusz ruhák ilyen esetekre.
Sikeresen talált is egyet, nagyjából megnézte, hogy jó-e a Nagyfiúra, de abból kell gazdálkodni, ami van.
Átnyújtotta neki, majd elfordult, hogy a lovag át tudjon öltözni. Mikor készen lett és visszafordult, nehezen tudta visszatartani nevetését, hiszen Ronon úgy nézett ki, mint egy kamasz, aki kinőtte az ingét. Végignézett rajta, mintha értene a divathoz.
- Legfeljebb letéped az ujjait.
- Nos, ha mindenki kész, akkor indulhatunk. - majd beült a szokásos helyére és a levegőbe repülve kutatták a falu helyzetét. [Susan Croft]

***
Ismét a gyűrűplatformon landoltam, végre útitársam is mellettem volt, aminek örültem. 
- Jó, akkor itt is lennénk... - mondtam.  [Emilia Von]
Dr. Geller szólalt meg először.
- Jól vannak? - Közben már gyakorlott pillantással mérte végig az előkerőlőket, mintegy állapotfelmérést végezve. Arckifejezése alapján elégedett volt az eredménnyel és erre minden oka meg is volt, hisz nem volt semmiféle sérülése egyik civilnek sem.
Dr. Geller kérdése ütötte meg a fülem, s utána pásztázó pillantásai mértek körbe engem és Brice-t...vagy Dr. Normant... 
- Jól, jól... - feleltem gyorsan a feltett kérdésre.  [Emilia Von]
- Ezt eddig hol rejtegették? - Nézett egy nagy mosollyal a japán prof a katanára mutatva. 
- Ez eddig nem volt nálunk. - Hökkent meg Brice, majd kérdőn Emilire nézett. - Vagy igen?
~ Akkor most kiderül, hogy melyik tudat van most jelen...~ gondoltam magamban, majd kizökkentett a professzor úr mondandója és Brice szavai. Ekkor vettem észre, amit talán már láttam az előbb, de nem tudatosodott bennem a jelenléte. Igazán ez az agyamig Birce utolsó kérdésekor és meghökkent arckifejezéskor jutott el. Tágra nyílt szemekkel bámultam a lábam előtt heverő kardot. Először csak sejtelmesen mosolyogtam. 
- Hát az úgy volt, hogy eszembe jutott, hogy talán egy kardnak hasznát vehetnénk, de azt soha sem gondoltam volna, hogy itt terem egy előttem... - néztem még mindig csodálkozva.  [Emilia Von]
A beszélgetést végül külső zajok szakították félbe. A súlyos léptek, morranások és karistoló hangok alapján nem Susanék érkeztek meg. Viszont az érkezők is többen vannak. Susan magával vitte az ugró életjeldetektorát. A katonák egy pillanat alatt alkotnak sorfalat a civilek előtt és féltérdre ereszkedve céloznak a barlang szája felé. 
Ám a cseverészést nem várt hangok szakították félbe, és nagyon úgy hangzottak ezek a hangok, hogy nem a csapat többi része érkezett vissza. Először megijedtem, de tudtam, hogy nem szabad, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. Su magával vitte az ugró eredeti életjeldetektorát, de szerencsémre és mindig hordok magamnál egy másikat. Ami jelenleg is a jobb kezemben volt. Rápillantva a sok pontra, nem hittem el azt, amit láttam. A velünk levő katonák sorfalat álltak előttünk és féltérdre ereszkedtek, hogy a célpontokat be tudják mérni. Félelemmel teli hangon szólaltam meg, s belül egyre jobban nőtt a feszültség keltette izgatottság és félelem elegye. Ez lassan talán valamiféle rettegéssé fog fajulni. 
- Tizenöt lény igyekszik felénk!!! 
Ám bennem kattogtak a gondolatok, majd újból megszólaltam. 
- Hatakeyama Professzor Úr! Tudják már mi ez a szerkezet? - kérdeztem és tekintetemet rászegeztem a gépre.  [Emilia Von]
A kérdésére a prof  tárgyilagos választ adott.
- Eredeti rendeltetése harcászati célokat szolgálhat, ugyanakkor számos kiegészítővel van felszerelve. Ez a pár eszköz itt a barlangban koránt sem a teljes berendezés csupán egy része annak. A többi a talpunk alatt van és egy elég erős energiaforrás működteti. Sugárzást bocsájt ki, ami hosszú távon megöli az élőlényeket.
Hatakeyama professzor hangjára figyelmesen figyeltem. Reméltem, hogy sikerült  valamit megtudniuk a szerkezetről, míg mi a fülkében voltunk. 
~ Hadászati célok...igen, valami ilyesmi volt az Arcturus projekt, már amit tudok róla… ~ gondoltam, majd a professzor további szavaira felé fordultam és kicsit érdekes pillantással néztem rá ~ Kiegészítő? Igen, a fülkét is vehetjük annak, s ha így áll a helyzet a többiről még nem is tudunk...erős energiaforrás? Talán egy ZPM? - a kardra tévedt a tekintetem. - Mi lehet itt még, ha ezt a helyet tényleg egy ZPM irányítja? - kérdeztem magamban. 
Bal kezembe vettem át az életjeldetektort, majd a kard felé nyúltam. Még soha nem volt a kezemben ehhez hasonló tárgy, hát most nagyon úgy nézett ki, hogy lesz és mi több, használnom is kell majd.  
~ De, hogyan? ~ kérdeztem magamban. Ám ekkor bevillant valami. ~ Ha kardot sikerült "kívánni", akkor talán.... ~ s félelemtől és izgatottságtól teli tekintetemmel körbepillantottam talán valamit keresve, amit nem láthatok. 
~ Kérek egy erőteret! A szörnyek elé, hogy ne jussanak ide be...vagy körénk, hogy ne bántsanak... vagy egy kerítést, vagy akármit...hahó, szerkezet! Kardot adtál, most erőteret is adhatsz...Vagy vigyél innen mindenkit egy másik, nagyobb fülkébe! Csinálj valamit! Ha reagáltál rám, ne most hagyj  cserben... - s egy pillanatra behunytam a szemem. 
Mikor újra kinyitottam a kard előttem volt, s én félelemmel tekintettem rá. Jobb kezemmel erősen markoltam s fogalmam sem volt, hogy mit fogok ezzel kezdeni. Ám ekkor eszembe jutott a pukkancs is. 
- Lehet aktiválnunk kéne a pukkancsot, nem? Talán elriasztja őket - mondtam idegesen. Közben vártam, hogy a szerkezethez elsorolt dolgokból lesz-e valami.  [Emilia Von]

Az erőtér nem jelent meg, helyette csak valami halk búgást generáltak a gépek. A búgás egyre erősödött, ám ez koránt sem riasztotta el a tizenöt házigazdát. A szörnyek megtámadták a csapatot és másodpercek alatt elismerésre méltó ámokfutást végeztek. A katonák ugyan azonnal tüzet nyitottak rájuk, de csak az első hármat sikerült leszedniük mielőtt a támadók elérték az arcvonalat. Rongybabaként repítették el mindhárom katonát, akik aztán döglött bogárként zuhantak a talajra miután nekiütköztek a barlang falának. Dr Portman a mellkasán tátongó hatalmas sebtől üvöltve rogyott a földre. Mire talajt ért, elájult a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Hatakeyama professzor a nála lévő hosszúkás műszert a támadója jobb szemébe döfte és feltolta egész a szörny agyáig. A szörny kimúlt, de rögtön egy másik termett az öreg háta mögött és kiharapott egy kisebb darabot a prof oldalából. A prof a fájdalomtól könnybe lábadt szemmel pördült meg a saját tengelye körül, hogy aztán támadója egyetlen farkcsapásától két törött lábbal puffanjon a talajon. Brice sem úszta meg sérülés nélkül, szintén lefejelte a barlang falát, ám az ő talajtérésének hangját már elnyomta a közben sivítássá magasodó búgás. 

A gép reagált, ám nem úgy, ahogy azt elsőre vártam volna. Halk búgást lehetett észrevenni és ez jelen helyzetünkben engem egyáltalán nem nyugtatott meg. Főleg, hogy a szörnyeket a búgás nem, hogy el nem ijesztette, hanem egyáltalán nem volt rájuk hatással. Még akkor sem, ha a búgás észrevehetően egyre hangosabb és hangosabb lett, amitől talán én lettem csak még idegesebb. A katonák lövéseire figyeltem fel, de ekkor már elszabadult a szörnysereg. A katonák a falnak csapódtak, s a pillanat tört részében azt sem tudtam hirtelen hova nézzek, vagy mit csináljak. Meredten álltam a történések közepén, miközben a szörnyek nekiestek a bent levőknek. Üvöltés hallatszott, amitől még jobban nőt bennem a félelem és a kétségbeesettség. Megláttam Dr. Portman-t a sebbel a mellkasán, s kevés hiányzott, hogy el ne ájuljak helyben. A professzor is áldozatul esett a szörnyek támadásának. Kezdtem úgy érezni magam, hogy ebből nem kerülünk ki épségben. Ha egyáltalán kikerülünk. Körülöttem hihetetlen gyorsasággal történtek az események. Birce a falnak esett, s az egyre fogyó még eszméletüknél levő emberek láttán egyre jobban éreztem magam tehetetlennek. 
Ekkor kezdett a búgás egyre jobban hangosodni s sivítássá magasodott hangereje eléggé rémisztő volt a már amúgy is katasztrofális helyzetünkben. 
Fájdalmat éreztem, és lepillantva az egyik szörny a bal combomat sértette meg. Nem tűnt túl mélynek a seb, de attól még vérzett és fájt. Támadóm lendületét vettem csak észre és szinte a levegő is belém szorult. Gondolataim lefagytak. Hirtelen csend lett és egy kékesen fénylő erőtér jelent meg. A támadóm kezét az erőtér sikeresen likvidálta, aminek hála a rám sújtó csapás is elmaradt. Az előbbi sokk után kapkodva vettem a levegőt és magamban megszólaltam, egy szerkezethez beszélvén. 
~ Köszönöm, hogy nem hagytál cserben…~ pedig nagyon jól tudtam, hogy az csak egy szerkezet. De akkor is most ennek a szerkezetnek és a véletlen időzítésének voltam a szerencsés túlélője. 
Magamhoz térvén gyorsan körbepillantottam, felmérve a helyzetünket. Egy másik szörnyet az erőtér teljesen kettévágott. Elmondhatatlanul borzalmas látvány volt, talán ezért nem orvosira mentem. A lábam fájt és a vérzés sem állt még el, de nem voltunk egyedül. Egy példány még a védelmet nyújtó kék derengésen belül tartózkodott. Ez a fenevad sebesítette meg Dr. Portman-t az előbb, aki borzalmasan festett. A szörny felém fordult. Némán álltam, fájó lábbal, amit már az ereimben és a fejemben lüktető adrenalin valamennyire háttérbe szorított. Furcsán viselkedett, mert még nem támadt. Ekkor vettem észre Dr. Gellert, aki az események eddigi alakulását sértetlenül átvészelte. 
~ Miért nem támadt rá? ~ néztem furcsán a szörnyre, aki talán felmérte, hogy csak én jelentek rá veszélyt. ~ Te jó ég! Én????!!! ~ futott át riadt pillantásom a kardon, majd újra a szörnyre sodródott át a tekintetem. 
A helyzet állásából már leszűrtem, hogy Dr. Geller-nek nem sok hasznát fogom venni. Egyedül maradtam. A szörny elindult felém, lassan s közben figyelt. Dr. Geller magához tért és Dr. Portman életét kezdte menteni, ez végre kissé megnyugtatott. A szörny ismét figyelmen kívül hagyta Dr. Geller-t. Ez ismét furcsa volt számomra. Egy pillantást vetettem a többiek eszméletlen alakjára, majd sóhajtottam. A szörny minden pillantásomat figyelte. Én pedig csak álltam ott és azon törtem az agyam  - miközben persze az egész ezelőtt lejátszódó borzalmat próbáltam elnyomni -, hogy mit csináljak. Csend volt a barlangban. A gépek némán tartották fent az erőteret, legalább a többi szörnyet távol tartva innen. Ami egy picivel enyhített a rettegésen, amit éreztem. A vízesés hangjára figyeltem fel, ami most csak zúgásnak hatott. Ekkor tudatosodott csak bennem, hogy most rajtam áll a többiek életének sorsa is. Amennyiben én kudarcot vallok a szörny ellen, az-az erőtéren belül mindenkivel végez...
~ Te jó ég...én...én most...~ s nem tudtam még megszólalni sem, de értelme sem sok lett volna. 
A szörny furcsa módon megállt tőlem nagyjából talán öt méterre. Mintha csak várta volna, hogy én támadjak. Kezemben a kard szinte remegett. Az életjeldetektort talán most vettem csak észre, s óvatosan a taktikai mellény bal zsebébe csúsztattam, miközben a szörnyet figyeltem. 
~ Miért vár? Mire? Minek? Hiszen erősebb nálam...ezt ő is pontosan tudja... ~ futottak át a gondolataim az agyamon, mikor is egy őrültség jutott eszembe. 
Talán a helyzet hozta ezt, talán a félelem, jobb kezemben megszorítottam a kardot. Kicsit balra döntöttem és egy félénk lépéssel elindultam a szörny felé. Kissé sántítva a lábamat ért sebesülés miatt. S ekkor beszélni kezdtem, de csak magamban. Mintha csak arra várnék, hogy a szörny kiolvassa, megérti, felfogja a mondanivalómat. 
~ Mit kerestek itt? Kik vagytok? Miért támadtok ránk? Miért támadtok mindenkire? - kis szünetet tartottam és próbáltam a szemébe nézni a fenevadnak ~,  Nem hiszem, hogy a szerkezetek miatt vagytok itt...Nem ezért jöttetek...Ha értenétek hozzájuk, nem a karmaitok élesítésére használtátok volna őket ~ lassan balra kezdtem fordulni, s reméltem követ majd. ~ Az előbb nem támadtad meg a védtelenül levő Gellert, és most is csak azért vársz, mert tudod, hogy én jelentek rád veszélyt. Ezt felfogtad, vagyis nem lehetsz annyira együgyű lény, mint azt gondoljuk...Nos? ~ s ekkora talán két métert tettem meg. Vártam, de fogalmam sem volt, hogy az előbbi monológomnak volt-e egyáltalán értelme. Ha a szörny nem is értette meg, de legalább én szedtem össze egy kis bátorságot ezzel, hogy ha kell, szembeszálljak vele. S erre már tervem is volt.  [Emilia Von]

***

A település határánál az ugró utasai szokatlan jelenetre figyelhettek fel a levegőből. Egy másik ugró, feltehetően Kócos Jóképű Főnökúré, a talajon vesztegelt, körülötte pedig vagy húsz ember járt körtáncot, égő gyertyákkal a kezeikben és közben mozgott a szájuk. Az öltözékük és a falu látképe alapján aligha lehettek fejlettebbek mint a középkori európai népek. Hogy mit beszélnek abból egy árva hangot sem lehetett hallani, de egyértelműen beszéltek és alighanem ugyan azt mondták vagy énekelték vagy kántálták. Az esemény ugyan úgy lehetett örömünnep mint ördögűzés, vagy épp üdvözlési forma. Bármi is volt, hamar vége lett, amint a résztvevők megpillantották a Su által irányított ugrót. Az összes ember hanyatt-homlok rohanni kezdett egyenesen a szűk egy kilométerre lévő falu felé.

Kis idő után meglátta a másik járművet és furcsa jelenetre figyelt fel, ami igen szokatlan volt.
- Nagy valószínűséggel az alezredes járgánya, de mit csinálnak vele? - feltéve a költői kérdést, amire nem nagyon várt választ, teljesen lekötötte a látvány, hogy emberek kőrtáncot járnak egy tárgy körül.
Félelmet, izgalmat és kisebb vidámságot érzett, bár a magasból pontosan nem lehetett látni, hogy mi történik odalent, csak annyit, hogy az ugrót körbevették a falusiak. 
~ Az alezredes rendszerint bajba kerül, de az Őrangyala jól és igen keményen dolgozik miatta, vajon most hol lehet? ~ gondolta a százados.
- Megáldották, vagy ördögűzték a pocsolyaugrót, mintha Hawain volnék, már csak a virágok és a hiányos öltözetű nők hiányoznak.
- Megpróbálom a rádiót, hátha itt már működik - Három lehetőség van, vagy le leszek szúrva, hogy mit keresek itt, vagy örülni fog nekünk, vagy itt sem működik a rádió. [Susan Croft]

Mielőtt Su megpróbálta volna a rádiót, valami szakadó hang ütötte meg a fülét a háta mögül, majd közvetlen ez után Ronon dörmögése.
- Hoznom kellett volna tartalékot.
A mondata bizonyára a ruhára utalt, aminek ujjai megadták magukat és vállból kiszakadtak. Ronon lehámozta magáról a két ruhaujjakat, bár ez a székben ülve azon a kis helyen nem volt egy egyszerű mutatvány. A férfi egyszerűen az immár mellénnyé avatott ruhadarab zsebébe tette a jól összetekert anyagdarabokat.
A három lehetőségből végül az utolsó jött be, de az is csak részben. Bár úgy tűnt, hogy itt már működik a rádió, Sheppard még sem válaszolt.

Croft épp a rádiójával akart próbálkozni, mikor hirtelen fura hangra lett kíváncsi, mint amikor hízott kicsit és szétszakadt rajta a nadrágja, pont a legkritikusabb helynél.
Gyorsan sikerült beazonosítania a hang forrását, és már csak annyit látott, hogy Ronon tépkedte új szerkójának az ujjait.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy ezeket a gyakorlókat nem ekkora izomzatú és alakú emberekre tervezték.
- Nézzük pozitívan a dolgokat Nagyfiú. A helybéli asszonyok bizonyára le lesznek taglózva a muszklijaidtól. Nem lesz meleged és lesz plusz kötözőanyagunk. [Susan Croft]
Ronon is feszélyezve érezte magát kicsit Dartontól így vevő volt Su poénjára a helybeli asszonyokról. 
- Ha nem lesznek lenyűgözve, akkor majd körbetáncolnak minket is gyertyákkal a kezükben énekelve.

Végignézett a feszült hadnagyon.
- Darton, maga mennyit gyúr egy nap? - csak hogy oldódjon a feszültség. [Susan Croft]

Darton viszont nem vette a poént. Tényszerűen válaszolt.
- Rendszeresen gyúrok. Katonaként ez elvárás.

Susan enyhén elmosolyodott Ronon humorizálására, az viszont már meg sem lepte, ahogy Darton reagált a gyúrós kérdésére.
~ Nem volnék a neje. ~  
- Örömmel kamerázom majd le mikor eljárják azt a körtáncot, főleg, ha Alexandernek lejtenek a hölgyek - ezt nem hagyhatta ki. [Susan Croft]
A poénra Ronon elmosolyodott, Alexander azonban meg sem rezzent.

Ismét megpróbálkozott a rádiójával, ami sikeresen már nem bip-elt, hanem a szokásos hangot adta ki.
- Alezredes, itt Croft. Hall engem? -  kérdezte, de válasz nem érkezett rá, azért megpróbálta még egyszer, de a második alkalom sem sikerült.
~ Nos, nincs leszúrás, sem az öröm kifejezés egyik formája sem ~ búslakodott magában.
- Ugrócska, meg tudod keresni Sheppard helyzetét és hogy vannak-e a közelünkben élőlények? - kérdezte hangosan, amit általában csak gondolatban szokott és figyelte a kijelzőt, azaz a járgány ablakát.
- Ha tiszta a terep, leszállunk.
~ Rononnál van vajon toll az autogram osztásra? ~ mosolyodott el az ovis gondolatára. [Susan Croft]

Az ugrócska Su becézgetésére azonnal felhozta a képernyőt és azon a falu alaprajzát. A főutca volt a leghosszabb,  majdnem két kilométer. A falu központja a Főút melletti hatalmas tér lehetett amit a templom, az iskola, az osrvosi rendelő és egyéb középületek szegélyeztek. Ezek közelében kőből épült impozáns lakóépületek emelkedtek, amiket földi viszonyok között is nyugodtan lehetett volna villának nevezni. Távolabb már fából épült lakások sorakoztak és ezekre is büszke lehetett a tulajdonosa. Még távolabb már szerényebb faházak sorakoztak, a falu peremén pedig már csak apró nádfedeles vályogviskók düledeztek szerényen. A településszerkezet megállapíthatatlan volt mert a Főúton és a vele párhuzamosan futó tíz utcán kívül csak ezek keresztutcái voltak legalább majdnem egyenesek, a városközponttól távolabb a házak és egyéb épületek már festői összevisszaságban hevertek mint mikor egy gyerek szétszórja a legóit. 
A település nagyjából háromezer fős lehetett a mérete alapján, de ehhez képest elég néptelen volt. A lakosság jó része valószínűleg a környező földeken dolgozott. Aki még is az utcán járt-kelt, az amint meglátta az ugrót azonnal rohanni kezdett a templom felé, ami messze a legnagyobb és legmasszívabb épület volt. 
Az ugró által megjelenített alaprajzon szépen kirajzolódott a település és benne a kék pöttyel jelölt emberek. Egyetlen piros pötty volt a képen, de az sem a faluban hanem annak túlsó oldalán a településtől pár kilométerre. A pöttyhöz egy jelölés is tartozott ami ugróul nagyjából annyit tesz: Századosocska ott van Sheppard, az életjele stabil.

Az ugró gyorsan felhozta a falu látnivalóit. Mint a legtöbb helyen a Földön, itt is megtalálható volt a templom, iskola és a főbb épületek, amik az emberek szükségleteit kielégítik.
Kicsit meg is nyugodott, hogy elég felvilágosultak lehetnek, ha már van iskola és orvosi rendelő, persze attól függetlenül még lehetnek köztük elvadult hívők.
Ahogy közeledtek a falu vége felé egyre lepukkantabb lettek a házak.
~ Talán London nézhetett ki így annak idején, mielőtt összeolvadt volna Westminsterrel a 11. században, míg a 16. században fővárossá lett. ~ gondolt vissza hazájának egy apró történelmére.
Nem volt nagynak nevezhető a település, de ahogy meglátták az ugrót, rögtön elszaladtak a templom felé.
A százados jól látta a embereket, akik kék színnel villogtak, majd szerencséjére megpillantott egy piros jelölést is, ami John helyzetét mutatta.
~ Meg van az én hősöm ~ 
- Megtaláltuk az alezredest, bár elég messze van a falutól. Úgy látom jól van és egyedül. Mit keres arra? - tette fel a költői kérdést.
- Uraim, keressünk egy leszállóhelyet. Látogassuk meg Lord Sheppardot és javítsuk meg a rádióját - adta ki a feladatot.
~ Csak gondolkodjunk pozitívan, hogy a rádió rossz és nem elvették tőle a rossz és csúnya falu lakók, vagy huncut, férjre váró leányok ~ gondolta, amit persze teljesen megértett, hisz ki tudna ellenállni ilyen kócos és sármos fiatalembernek. [Susan Croft]

A terep Sheppard környékén néptelen volt. A leszállást semmi nem zavarta meg a düledező vályogviskó mellett. A földszintes épület nagyjából egy nagyobbacska családi ház alapterületével rendelkezett és az ugró jelei alapján ebben volt Sheppard. Az ugró nem tévedett. A rádiója továbbra is néma maradt és az alezredes egyéb más módon sem adott életjelet magáról. Bár a tölgyfából készült vastag bejárati ajtó okozott némi kellemetlenséget mivel zárva volt, nem volt nehéz bejutni. A makacs nyílászáró egy apró előszoba szerű helyiséget takart. A döngölt földpadlós szoba alig volt nagyobb egy mosdónál, bútor sem volt benne, de nyílt belőle három ajtó. 
A jel szerint Sheppard a középső ajtó mögött volt. Az az ajtó már nem okozott kellemetlenséget, annál kevésbé volt bizalomgerjesztő az általa feltárt látvány. Itt is döngölt földpadló volt, a pár szekrényből, egy asztalból és három székből álló bútorzat pedig sokat szenvedhetett az egerektől. A középső székhez kötözve ott ült a keresett személy és igen felélénkült mikor meglátta hogy végre nincs egyedül.
- Azt hittem itt felejtettek. - Mosolyodott el, majd gyorsan beszélni kezdett. - Az itteniek azt hiszik, hogy az előző ideküldött atlantiszi csapat egyik résztvevője a szörnyek ura. Engem meg a csatlósának hisznek és követelték, hogy küldjem el a szörnyeket különben máglyán elégetnek. Gyorsan tűnjünk el innen.

Susan talált egy nem éppen ideális leszállóhelyet, de ez is megfelelt az ugrónak. 
A település kihalt és lepusztult volt, látszott rajta, hogy nyomornegyed lehet. Az életjeldetektor pontosan megmutatta az alezredes hollétét, így könnyen rátaláltak a házra. Lenyomta a kilincset és kicsit meglepődött mikor nem nyílt ki az ajtó, hiszen úgy gondolta, hogy ilyen helyen igazán nincs mit ellopni, de tévedett. Így két hajcsatot kivett a hajából, majd óvatosan és halkan betört a viskóba.  
- Ne rontsunk ajtóstul a házba – suttogta a srácoknak, majd belépett a bútor nélküli picinyke szobába, amiből három másik nyílt. A kis műszere már pontosabban mutatta főnökük életjeleit, egyenlőre rajtuk kívül nem volt senki, így csak elintegette, hogy a középső ajtó mögött rejtőzik a meglepetés. 
Szerencsére oda már nem kellett betörnie, de amit látott az olyan volt, mint egy lepukkant gettó valahol Mexiko nyomortelepén. 
Padló nem volt, pontosabban sem parketta, sem pedig padlószőnyeg, hanem föld, régi falusi módon döngölt föld. A bútorokat sem a londoni Ritzből hozták, hanem épp, hogy nem dőltek össze, főleg Sheppard alatt, aki a középső székhez volt kötözve.
~ Alezredes, csak nem rossz kisfiú volt? ~ 
- Általában szeretem váratni a férfiakat. Tíz percet illik késni, Uram. – mondta, míg az alezredes beszélt, addig ő szabaddá tette, hogy le tudjanak lépni.
- Szörnyek Ura? Gyűrűje is van? Pedig nem is néz ki Hobbitnak….csak a haja….mintha két szarva lenne. – mondta kis huncut mosollyal.
- Emili és a fiatal doki eltűnt a barlangban, az Ön rádiója nem működött, így iderepültünk, a két legviccesebb kollégával, de….szökjünk meg, sok minden történt, útközben elmesélem. [Susan Croft]

- Nem tíz perce vagyok ám itt. - Dörgölte meg kis mosollyal a kötelektől frissen szabadult csuklóit az alezredes. - Gyűrűm nincs, de ha lett volna ezek azt is elszedték volna. Még a taktikai mellényemet is leráncigálták rólam, mert azt hitték az is valami varázsholmi. 

- Majd akkor a fehérnyuszis trükköt megmutathatná Uram, ha haza……. – válaszolta míg elértek az ajtóig, de egy robbanás belé fojtotta a szót. [Susan Croft]

A mondat végére a csapat már a bejárati ajtónál tartott és szaporán igyekezett kifelé. A világ pedig ezt a pillanatot választotta, hogy a feje tetejére álljon. Tekintélyes robbanás rázta meg a házikót, amit értelem szerűen nem erre terveztek. Az épület összedőlt és a romok maguk alá temették a négyest. 

Gyorsan történt a dolog, Susan hirtelen a hátára esett, ami nem volt túl kellemes, és a mellénye sem nagyon fogta fel az ütést. Először levegőért kapkodott, de a portól jóformán alig látott valamit és a levegő sem volt tiszta.
- Legalább még élek – mondta hangosan, próbált felülni, de nem tudott. A jobb keze, amit sűrűbben használt a háta alá szorult, viszont nem érzett fájdalmat. A feje enyhén zúgott, a fülében, mintha méhecskék dongtak volna, csengett a robbanás hangjától. A lábai beszorultak egy gerenda alá, ahogy végignézett a leeső ház alkatrészén meglátta, hogy főnöke csak pár centire van tőle, de ő még jobban a gerenda alá volt temetve. 
- Ronon, Darton meg vannak még? – kiabált a ház maradványai közül, választ nem kapott, így csak remélte, hogy nem esett nagyobb bajuk.
- Uram,… Alezredes…- szólongatta, de nem kapott választ.
Egyedül maradt.
Először igyekezett lenyugodni, így kezdett kicsit kitisztulni az agya, hogy az adrenalin ne öntse el teljesen, bár attól erősebbnek érezte magát.
Mély levegőt vett és próbálta kiszabadítani a lábát, de hirtelen a mélyből megszólalt az életjeldetekora elég erőszakos és gyors csipogással. Mikor megtalálták az alezredest beletette az egyik zsebébe, de most nem tudta elővenni, hisz csak a bal kezét tudta használni. Sebezhetőnek és gyengének érezte magát, mint egy sebzett őzike. Nem szerette ezt az érzést, de elhesegette ezt a gondolatot, mert nem tudta, hogy a helyi démonűzők vagy a szörnyek közelednek feléjük. 
Gondolta, ha szörnyek, akkor rájuk dobja a gránátjait, amik az övén voltak, de akkor nekik is annyi, vagy használja a pukkancsát, ha elő tudja szedni. Így csak egy lehetősége maradt, a még mozdítható kezével kivette a bal combján pihenő pisztolyát, majd próbált fény keresni, amin talán bejönnek a delikvensei, hogy rájuk lőjön.
- Merlin szakállára, remélem egy CSK csapat, gyógyító vízzel – reménykedett. [Susan Croft]

Su reménye nem vált valóra. Hamarosan már hallhatta a közeledők nem túl sietős lépteit. A léptek alapján legalább öten tartottak a romok felé. Ebből hárman is beszélgettek. 
- .... ha még élnek. - Dörmögte egy férfi.
- A robbanás aligha ölte meg őket. Ahhoz kevés volt a puskapor. - Mondta egy füstös női hang.
- Ami összedönt egy házat az megöl egy embert nem? - Jött az előző dörmögés.
- Épp ezért tettem a hordókat a padlásra, a hátsó helyiség fölé. Onnan nem érte el őket a robbanás. - Magyarázta a nő, mire egy ingerült férfihang megrótta.
- Korábban kellett volna meggyújtanod a gyújtózsinórt. Majdnem kiértek a házból mire a zsinór végig égett.
- Ha én nem tervezem meg ezt a csapdát a puskaporral - dühödött fel a nő, - akkor ezek a szörnyidomárok egyszerűen megölnek titeket, amiért elfogtátok az urukat. Így viszont élve elkaptuk őket, harc nélkül. Tehát nekem egyikőtök se ossza az észt. 
A beszélgetés ezzel lezárult és újabb pár lépés után az érkezők elérték a ház maradványait. 

Merlin szakálla nem segített rajta sokat.
Az érkezők hangjából illetve és a beszélgetéseik tárgyából kiderült, hogy nem CSK csapat, hanem helybéliek, akik az alezredest is elkaphatták.
Sőt, a házat is ők robbantották fel a fejük felett, ami alatt még mindig eszméletlenül hevernek társai, ő pedig próbált küzdeni lába és másik keze kiszabadításával.
Férfiak és egy nő, akinek túl sok whisky folyhatott le a torkán, már ha van itt egyáltalán ilyesmi. Mit nem adna most egy kis meggylikőrért.
A hallása teljesen kitisztult, elmúlt a robbantás utáni csengése. Így hallotta, ahogy az emberek elkezdik pakolni a léceket, házelemeket, hogy megkeressék őket.
Hirtelen világosság támadt, majd rögtön rá is fogta az egyik férfire a pisztolyát, de túl sok esélye nem volt, mert nem egy taggal, hanem három férfival nézett majdnem farkasszemet, így inkább leengedte a karját a fegyverrel.
~ Kár, hogy nincs sokkolóm vagy egy kábítópisztolyom ~ 
Nem szívesen lőtte volna le egyiket sem, de, ha az élete múlna rajta, akkor minden gondolkodás nélkül.
~ Mit tenne most Kócos Alezredes? ~ gondolta, hisz ez csak egy aprócska félreértés. [Susan Croft]

- Itt van a nő meg a főkonkoly. - Kiáltott le egyikük, egy rókaképű suhanc. 
- A nő magánál van. - Folytatta az ismertetőt egy megtermett, harminc körüli férfi a már ismert dörmögéssel.
Kicsit messzebbről egy eddig ismeretlen férfihang kiáltott.
- Megleltem a hosszú hajút. Nincs magánál.
Ekkor jelent meg a füstös hangú, negyvenes nő a nyílásnál és gonoszul Su-ra mosolygott.
- Látod csibém? Nem minden ám a repülő vas meg a szörnyhadsereg. Ajánlom légy jó kislány különben kinyírom a haverjaidat. Aztán téged is.

Hirtelen megjelent a piás hangú nő, stílusából ítélve Susannak az volt a benyomása, hogy ő lehet a vezetőjük. Ráfogta pisztolyát a főnökasszonyra, kicsit kényelmetlen volt ez a testhelyzete, hogy hanyatt fekve, beszorult végtagokkal kell ezt a műveletet csinálnia.
- Először is üdv! Másodszor ne nevezzen csibémnek. Harmadszor, ez valami félreértés, mi nem vagyunk semmilyen szörnyimádók, kereskedni jöttünk a népükkel a gyógyító víz miatt és megtalálni az eltűnt spártai hoplita csapatot. Ráadásul a szörnyeket kiiktatni, de nem imádni. Maga tűnik a vezetőjüknek, egy okos, törtető, magabiztos nő, akárcsak én, beszéljük meg a dolgot emberi körülmények között. Amint hallom az embereim tagjai eszméletlenek, nem szeretném, ha bajuk esne. Főleg a férjemnek. – hazudta a nőnek, hátha megenyhül kicsit, bár túl sok pénzt nem tett volna rá.
- Első lépésként és bizalmam jeléül leengedem a fegyverem. - Remélte, hogy ez bejön, és kiszabadítják őket a romok alól. [Susan Croft]
   
- Nem az eszed miatt vett feleségül a vigyori igaz? -  Kérdezte mint egy mellékesen a nő majd utasította az embereit. - Szedjétek ki a két másikat és hozzátok őket ide.
A férfiak ezzel eltűntek a nyílás széléről a nő pedig visszafordult Su felé.
- Először is, figyelj csibém. Másodszor, nem érdekel imádod e ezeket a vörös szemű dögöket vagy sem. De hogy szörnyidomár vagy az fix. Az előző bandátok egyik tagja a szemem láttára valami varázslattal megtanította repülni azokat a rémségeket, mire azok olyan pokoli vitustáncba kezdtek, hogy azt hittem ott helyben elkárhozom. - Megkeményedett a hangja. - Ti hoztátok ide őket. Tudni akarom honnan, hogyan és miért. Te pedig vagy elcsiripeled nekem csibém vagy kitépem a tollaid.  Két választásod van. Az egyik, hogy megadod magad és kiüríted a zsebeidet. Ha nem éred el mindet ne aggódj, segítünk kiüríteni őket. A másik lehetőség, hogy elviszem a másik két muksót, neked meg a fejedre robbantom ezt az egész törmelékhalmot. Ne aggódj, azt a robbanást már nem élnéd túl sem te sem drága vigyori hitvesed. - Majd ismét visszatért a lazább stílushoz. - De tudod mit? Van egy ajándékom. Ha jó kislány leszel akkor nem hívlak többé csibémnek.
Elhallgatott és szinte mosolyogva várta a választ.

 

Kategória: Szörnybarlang | Hozzáadta:: Emilia (2018-12-28)
Megtekintések száma: 4 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Összes hagulatjel
Kód *: