Stargate SG1- Az új kezdet 11. fejezet - TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI - Történetek - StargateLives - Csillagkapu Fan Fictions


Főoldal » Cikkek » TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI

Stargate SG1- Az új kezdet 11. fejezet
Sam felriadt, de nem nyitotta ki a szemét. Olyan kellemes és kényelmes volt csak így feküdni Jackhez simulva, betakarózva. Tudta, hogy a férfi nem alszik, hallotta a lélegzésén, érezte a mellkasa ütemes emelkedésének és sülyedésének ritmusából. Ahhoz, most fáradt volt, hogy beszélgetést kezdeményezzen, de az ellen nem tehetett, hogy a legutóbbi küldetésük emléke meg ne rohanja fáradt elméjét. A Lounden-nek, a terhes Zira, Vitol kis csapdája és az elrontott tárcsázó, ami annyi fejtörést okozott neki, most mind ott keringtek a fejében. És ott volt még a beszélgetése is Kawalsky-val, aki nem hiába volt a női szívek avatott szakértője. Az övében is úgy tudott olvasni, akár egy nyitott könyvben, de persze ez elől az ezredes sem menekülhetett.

Nem is olyan rég volt, még ott, azon a bolygón. Már több órája dolgozott. Az idő múlására figyelmeztette a felkelő nap gyenge fénye is, halk sóhajjal kapcsolta ki a kezdetleges lámpát, ami ugyan elektromossággal működött, de a hozzácsatlakozó akkumulátor szerepét betöltő szerkezet nagyon hangos volt, viszont a helyiek hirtelen csak ezt tudták felhajtani. Megviselt fülének most mennyei áldás volt a csend. Kawalsky ott gubbasztott az egyik fa mellett, kezében a fegyverével. Látszott rajta, hogy fáradt, hisz egész éjszaka nem aludt. Samet valamikor az éjjel elnyomta az álom, az őrnagy két óra pihenést "engedélyezett" neki, majd finoman felrázta. Nem sokkal azután, hogy a helyiek meghozták a világítást.

- Hogy állsz Sam? - élénkült meg Kawalsky is.

- Hát nem túl jól, annyit már tudok, hogy az energiaellátásért felelős kristályt eltávolították, és ezért hiába...

- Sam, a részletek nem igazán érdekelnek, - szakította félbe mosolyogva Kawalsky a lelkes beszámolót.

- Mintha csak az ezredest hallottam volna, - nevetett fel Sam és a fejét csóválva fordult volna vissza a tárcsázóhoz, mikor Kawalsky ismét megszólalt.

- Ha már az ezredes került szóba... - kezdte az őrnagy és közelebb sétált Samhez. - Már régóta meg akartam kérdezni valamit... Tulajdonképpen, hogy álltok egymással?

- Ezt nem értem, mire gondolsz pontosan? - adta az ártatlant Sam, de Kawalsky-t nem tudta megtéveszteni.

- Ugyan már Sam, lehet, hogy az asztromicsodához nem sokat értek, de azt látom, hogy néztek egymásra, mikor azt hiszitek, hogy senki sem figyel benneteket. Csak úgy szikrázik közöttetek a levegő.

- Asztrofizika, - javította ki nagyot sóhajtva Sam és leült a kapuhoz vezető feljáró egyik lépcsőjére.

- Nekem nyugodtan elmondhatod, és nem fog ártani pár perc szünet, - telepedett mellé az őrnagy, barátilag átölelte a vállát. Egy pár pillanatig csak ültek egymás mellett, egyikük sem szólalt meg.

- Szerelmes vagy belé? - kérdezte Kawalsky hirtelen és Sam meglepetten kapta fel a fejét. Nem gondolta volna, hogy ennyire nyilvánvalóak az ezredes iránt érzett érzései. - Ne aggódj, más nem tudja, - nyugtatta meg az őrnagy. - De én már fél éve szinte mindig veled vagyok, ráadásul O'Neill a barátom...

- Igen, az vagyok, - ismerte be végül Sam, azt amit már úgy is tudott Kawalsky.

- Ő is ugyanúgy oda van érted... - mondta halkan az őrnagy.

- Talán, - vonta meg a vállát Sam.

- Én ebben egészen biztos vagyok, Sam.

- És most hogyan tovább? - tette fel a kérdést Sam, amin már olyan sokat gondolkodott.

- Hát én abban egészen biztos vagyok, nagyon jól néztek ki ti ketten együtt, - mosolyodott el az őrnagy, és Sam visszamosolygott rá.

Mióta először meglátta, nagyon sokat gondolt az ezredesre, a csókra, amit az Abydoson váltottak... A Fény Földjén elkapott fertőzés alatt történtekre is. Bár Janet azt mondta, hogy az Alfa hímet, a vezért látta az ezredesben, mikor megpróbálta elcsábítani, de így utólag belegondolva, pontosan tudta, hogy csak a már korábban is benne tomboló vágyak törtek felszínre akkor. Az ezredessel azóta is gondosan kerülték a témát. Az érintése emléke még most is, hónapokkal később is élénk volt. Még többet szeretett volna, és nemcsak a szexre vágyott, bár már a gondolattól is kiszáradt a szája és nyelnie kellett egy nagyot, hanem az együttlétre, a lehetőségre, hogy bármikor megérinthesse.

SJSJSJ

- Mennyit késnek? - kérdezte Hammond tábornok Waltert, aki a tárcsázó számítógép billentyűzete előtt ült. Késő este volt már, az éjszakai váltás épp most vette át a szolgálatot a nappalisoktól.

- Már majdnem egy órát, uram, - jelentette az őrmester az órájára pillantva.

- Tárcsázza a címet, - adta ki a parancsot a tábornok.

- Egyes ékzár kódolva... - kezdett hozzá a szokásos eljáráshoz Walter. - A féregjárat létrejött, - jelentette pár másodperccel később.

- O'Neill ezredes, itt a Parancsnokság, kérem, jelentkezzen, - szólt az őrmester a rádióba, de csak a statikus zörejt hallották, - O'Neill ezredes, itt a Parancsnokság, kérem, jelentkezzen, - az őrmester már épp harmadszor is hívni akarta az ezredest, mikor a rádió végre megelevenedett.

- Itt O'Neill, vége.

- Ezredes, mi a helyzet? - vette át a szót a tábornok, aki bár nem mutatta, igencsak megkönnyebbült, hogy végre hall valamit a CSK-1-ről.

- Uram, ez egy hosszú történet lesz, majd leírom a jelentésemben, de dióhéjban annyit, hogy a tárcsázó nem működik, - jelentette az ezredes. Hammond tábornok a döbbenettől meg sem tudott szólalni, pedig az ezredes még be sem fejezte a jelentését. - Az ittenieket evakuálnunk kell majd, épp segítünk a csomagolásban. Jó lenne, ha valaki fel tudná venni a kapcsolatot a Fény Földjével, úgy is jönnek nekünk eggyel...

- Ezredes, pontosan miért is kellene evakuálnunk az ott lakókat? - vágott a beosztottja szavába a tábornok.

- Uram, ők Ré rabszolgái voltak eddig, de sikerült kicselezniük és egész fejlett civilizációt hoztak itt létre, de Apophis embere rájött, hogy ők már nem azok, akiknek mutatják magukat. Mielőtt elment, hogy erősítést hozzon, elrontotta a tárcsázót, hogy az itteniek ne tudjanak elmenni. Carter ott van, épp azt bütyköli. Uram, mivel miattunk halt meg Ré, kötelességünk segíteni ezeknek az embereknek...

- Értem, ezredes, tegyenek meg, amit tudnak. Hogy állnak a tárcsázóval?

- Tábornok, itt Carter. Van egy kis gond az energiaellátással, épp azt próbálom megoldani. Az ittenieknek van egy kezdetleges atomreaktora, most épp egy átalakítót...

- Carter... - érkezett a rádióból az ezredes fáradt hangja. - Képes megoldani vagy nem?

- Ha lesz elég időm, és kaphatok néhány dolgot otthonról, akkor meg, - jelentette ki magabiztosan Sam.

- Mennyi idő kell még hozzá? - szólalt meg a tábornok, magában megmosolyogva a beszélgetést. Az ezredest nem igazán érdekelték a részletek, ő katonaemberként inkább az eredményre volt kíváncsi. A kezdet kezdetén aggódott a csapat miatt, főleg Carter és Amedor beilleszkedése miatt, hisz O'Neill és Kawalsky már korábban is dolgoztak együtt. De az elmúlt félév bebizonyította, hogy jó döntést hozott, és megérte támogatnia az ezredes kérését Amedorral kapcsolatban. A doktornő is felülmúlta minden várakozását, bár neki egyáltalán nem volt harci tapasztalata, mégis jól megállta a helyét rázós helyzetekben is. Persze a 'fiúk' is úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére.

A tábornokot a doktornő hangja térítette magához a gondolataiból.

- Olyan gyorsan dolgozom, ahogy csak tudok. Remélem végzek, mielőtt Apophis hajói visszatérnek, - mondta Sam, majd hirtelen elhallgatott.

- Mi az, Carter? - kérdezte O'Neill.

- Ha Apophis embere visszatér és megtalálják a kiürített várost, keresni fogják az embereket, nem hiszem, hogy túl sokáig tartana a tárcsázóból letölteniük a legutolsó címet...

- Igaza van, kell egy B terv az eltereléshez. Van valakinek valamilyen ötlete? - kérdezte O'Neill.

- Az atomreaktor, amit a tárcsázáshoz használunk, egy atomrobbanás elfedne minden nyomot, - mondta Sam. - Tábornok, McKay-nek elküldenék egy listát a szükséges felszerelésről.

Hammond tábornok kérdően nézett Walterra, aki egy bólintással megerősítette, hogy a lista megérkezett gépére.

- Intézkedem, hogy vegyék fel a kapcsolatot a Fény Földjével, óránként bejelentkezünk, Hammond vége.

SJSJSJ

A városiak viszonylag nyugodtan készülődtek a kiürítésre, voltak ugyan páran, akik a világvégének eljövetelét emlegették és lázítottak, de Vitol emberei gyorsan és csendesen gondoskodtak róla, hogy a házukban maradjanak. O'Neill-nak nem volt szimpatikus a férfi, mégis el kellett ismernie, hogy remek vezető. Amedort ott hagyva a városban, ő épp a Kapuhoz tartott, személyesen akarta ellenőrizni, hogy mi a helyzet. Carter már második napja piszmogott a tárcsázóval, de mikor legutóbb beszéltek a rádión, azt jelentette, hogy alig pár óra és kész lesz. Szerencsére goa'uld aktívitásnak nem volt nyoma. Azt is be kellett vallania magának, hogy hiányzott neki a nő. A jelenléte, a nevetése, még az a sok technoblabla is, amiből egy kukkot sem értett. Most Kawalsky őrködött Carter mellett, ő és Amedor folyamatosan váltották egymást. O'Neill most saját maga szerette volna átvenni ezt a feladatot. Részben Carter miatt, részben viszont Vitol miatt, aki kezdett az agyára menni. A férfi még mindig pikkelt rájuk a Zirával történtekért, aki nemet mondott az ismételt kérésére is, hogy hozzámenjen feleségül.

Mikor kiért a tisztásra, az erdő közepén ahol a Kapu állt, ott találta az őrnagyot alig pár méterre a Kaputól, de Cartert nem látta sehol sem. Kérdő pillantására Kawalsky csak intett egyet a fejével a sebtében felállított asztal és szék felé, amit a tárcsázó félig eltakart.  A nő az elektronikus felszerelésekkel teli asztalra borulva aludt épp. Szinte szürreális látvány volt. A szétszerelt tárcsázó alkatrészeivel, a hosszú kábellel, ami a közeli áramelosztóhoz vezetett. Az itteniek szerencsére alig pár kilométerrel arrébb építették meg az egy fő energia elosztójukat. És Carter ott aludt mindennek a közepén. Az arca olyan nyugodt volt, a haja lófarokba összekötve a tarkóján. Ha küldetésen voltak, mindig így hordta, de otthon kibontva viselte. O'Neill meg sem tudta volna számolni, hányszor érzett ellenállhatatlan kényszert, hogy beletúrja a kezét. De most nem volt idő ilyen gondolatokra. Ezeket otthonra tartogatta, mikor esténként egyedül feküdt az ágyában, és már elég sötét volt, hogy ne tudja kivenni a fia arcát a képen, amit az éjjeli szekrényén tartott.

- Üdv ezredes, - köszöntötte az őrnagy mosolyogva.

- Üdv, Kawalsky.

- A doktornőt elnyomta az álom, alig félórája, arra gondoltam, hogy hagyom pihenni egy kicsit, egész éjjel dolgozott és már reggel kilenc is elmúlt, - mondta az őrnagy. Szerencsére ezen a bolygón a napok 25 földi órából álltak, így a napszakok váltakozása majdnem teljesen egyforma volt a Földével.

- Rendben őrnagy, menjen pihenjen maga is egyet, - mondta az ezredes. Az őrnagy biccentett, tudomásul véve a parancsot és elsétált a város irányába.

Carter alig egy óra múlva magától riadt fel és csodálkozva nézett az alig pár méterre álldogáló ezredesre, aki az erdőt figyelte.

- Ezredes?

- Jó reggelt, Carter, remélem jól aludt, - pillantott hátra O'Neill.

- Hát tudnék még aludni... - mosolyodott el Sam.

- Majd eljön annak is az ideje, - mosolygott rá vissza O'Neill. A nő mosolya mindig megdobogtatta a szívét. - Hogy áll az előkészületekkel?

- Az átalakító már kész van, csak arra várok, hogy az itteniek beállítsák az erőmű energialeadását, nem szeretném, ha a tárcsázó felrobbanna egy nagyobb energia lökettől. A kristályok ugyan képesek kompenzálni az energiaingadozást...

- Carter... - szólt közbe figyelmeztetően az ezredes. Most tényleg nem volt türelme végig ülni egy kiselőadást a kristályok ellenállásáról vagy miről. - A B tervvel hogy áll?

- McKay átküldött egy időzítőt és némi robbanóanyagot, elég lesz, hogy beindítsa a reakciót.  Viszont az utolsó pillanatra kell hagynunk, mert ha a goa'uldok meglátják a kiürített várost, minden hiába volt. Az egész galaxist át fogják utánuk kutatni.

- Igaza van, én maradok és elindítom, csak mutassa meg, hogy kell.

- Nekem is maradnom kell, bármi közbejöhet.

- Feltétlenül szükséges ez, Carter?

- Igen, az. Bármi balul üthet ki, és csak én ismerem a módosításokat...

- Rendben, akkor együtt csináljuk. Szólok az első csapatnak, hogy készüljenek.

- Ezredes, nem tudom, hogy hányszor tudunk majd tárcsázni, ezért jó lenne, ha minél többen mennének át egy-egy turnusban. Tulpo már várja őket a túloldalon.

- Igen, tudom, figyeltem a beszélgetésüket McKay-el, - mondta O'Neill nyugodtan. Bár mikor meghallotta, hogy McKay a maga esetlen módján randira invitálta Cartert, ha ennek vége lesz, izgatott lett. Csak akkor nyugodott meg ismét, amikor meghallotta Carter csilingelő nevetését, miközben elhárította az ajánlatot.

- Ugyan Rodney, ezt már számtalanszor megbeszéltük. Inkább azt a barnát kellene meghívnia, aki alig tudta levenni magáról a szemét múltkor az étkezőben. Beszélhetnénk inkább a munkáról?

- Rendben, Kék Szemű, mit tehetek érted?

O'Neill még most a beszélgetés után pár órával is érezte, hogy a gyomra összeszorul a gondolatra, hogy Cartert randira hívták. Még élénken élt az emlékezetében Narim is.

- Doktornő, kérem, válaszoljon... - szólalt meg hirtelen mindkettejük rádiója. Az egyik tudós volt az erőmű személyzetéből.

- Itt Carter, hallgatom.

- Elkészültünk doktornő, bármikor kezdheti a tárcsázást.

- Köszönöm, amint felkészültem, jelentkezem. Carter vége.

- A feltétlenül szükséges személyzeten kívül mindenki csatlakozzon a neki kijelölt csapathoz, - tette hozzá az ezredes. - O'Neill vége.

- Rendben... Sok szerencsét mindenkinek.

SJSJSJ

Az evakuálás a terveknek megfelelően zajlott. Gyakorlati okokból rögtön a Fény Földjére tárcsáztak, a Parancsnokság ugyanis képtelen lett volna ennyi embert befogadni, a biztonsági megfontolásokról nem is szólva. Wood őrnagy legrosszabb rémálma válna valóra, ha ennyi ember egyik pillanatról a másikra elözönlené a bázist, de volt a dolognak egy jó oldala is. Most majd eltöprenghetnek, hogy egy hasonló esetben mi lenne a legjobb megoldás.  

A CSK-1 minden tagja fellélegezett, mikor az utolsó csapat is elhagyta a bolygót. Több tucat tárcsázás és majdnem két nap ment el rá.

- Rendben, akkor robbantsuk fel ezt a helyet, és menjünk haza, - mondta az ezredes fáradt hangon. - Carter tárcsázzon.

- Rendben, - felelte a nő, elkezdte beütni a Föld koordinátáját és a Kapu forogni kezdett, bár kissé lassan. Már a hetedik ékzárnál tartottak, mikor a Kapu hirtelen megállt és a tárcsázóból szikrák törtek fel.

- A fenébe... - szólalt meg Sam, és megpróbálta a kezével eloszlatni a feltörő füstöt. - Eddig bírta az átalakító.

- És most mi legyen? - kérdezte az ezredes szarkasztikus stílusban.

- Mivel a tárcsázás majdnem befejeződött, valószínű, hogy csak egy kis energialöket kellene, ha kiiktatjuk a tárcsázót és közvetlenül a kapura kötjük az energiát lehet, hogy elég lesz...

- Rendben, fogjon hozzá, - biccentett egyet O'Neill, és kicsit hátrább lépett, hogy helyet adjon a többieknek.

A Carter asszisztenseivé előléptetett Amedor és Kawalsky meglepő hatékonysággal hajtották végre a nő utasításait. Alig pár perc alatt elkészültek, a vezeték egyik végét Carter rögzítette a kapun, de a másik még ott feküdt alig 10 centire. Carter már épp odalépett volna, hogy zárja az áramkört, mikor meghallotta O'Neill hangját.

- Ezt inkább én, Kawalsky magáé a detonátor, - jelentette ki.

Odasétált a kapuhoz, felvette a szabadon álló vezetéket, még egyszer hátrapillantott a visszafojtott csendben álldogáló embereire, vágott egy O'Neill-es grimaszt, majd zárta az áramkört.

Az utolsó ékzár is záródott, és mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére létrejött a féregjárat. O'Neill átküldte a kódját, majd átvette Kawalsky-tól a detonátort. Az őrnagy és Amedor léptek át először a Kapun. O'Neill még megvárta, míg Carter összeszedte a felszerelését, és mikor a nő fellendítette a láthatóan nehéz zsákját a vállára, megnyomta a detonátort. Alig egy pillanattal később már látták is a jellegzetes gombafelhőt, nem volt vesztegetnivaló idejük. O'Neill még vetett egy utolsó pillantást hátra, és Cartert szorosan követve átlépett a kapun.

SJSJSJ

O'Neill egy borzasztóan hideg helyen tért magához, a fájdalom szinte mellbe vágta, a lába és a bordája valószínűleg eltörtek. Mikor magához tért a fájdalom első hullámából, körülnézett. Egy jégbarlangban volt. Hát ez egyre jobb lesz, gondolta.  

- Carter, Amedor, Kawalsky, - kiáltotta el magát, és megpróbált felülni. Ekkor vette észre, hogy egy hálózsákon fekszik, és egy másik van ráterítve. Valószínűleg ez mentette meg a fagyhaláltól. Hol lehetnek a többiek?

- Ezredes, úgy örülök, hogy magához tért, - hallotta meg hirtelen maga felett Carter hangját.

- Hol vagyunk? - kérdezte a nőtől, miután az lecsúszott a jégfalon és lehuppant mellé.  

- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy csak mi vagyunk itt.

- A többieknek semmi nyoma?

- Sajnos nincs, átnéztem az egész helyet és a rádióval is próbálkoztam.

- Mióta vagyunk itt?

- Én két órája tértem magamhoz, de az órám szerint már több, mint három óra telt el, hogy elhagytuk a bolygót.

- Három óra... A lábam piszkosul fáj, - szisszent fel O'Neill.

- Valószínűleg eltört. Próbáltam nem nagyon mozgatni, amíg betakartam, nehogy még nagyobb bajt okozzak. Sajnálom, de nem mertem fájdalomcsillapítót adni, amíg nem tért magához, rögtön hozom az elsősegély felszerelést, - mondta Sam, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta. - Sínbe kell raknunk a lábát.

- És mi a jó hír? - ironizált az ezredes.

- Van az is, - mosolyodott el Sam. - Mikor átnéztem a barlangot, megtaláltam a tárcsázót, jég borítja, de azt hiszem, ki tudom ásni. De előbb még sínbe teszem a lábát.

- Essünk túl rajta doktornő.

- Sajnos nem olyan doktornő vagyok, - sóhajtott nagyot Sam és elsétált a közeli fal mellett takaros rendben összepakolt hátizsákjaikhoz.

Mikor visszatért, egy szabványos elsősegély felszerelést tartott a kezében.

- Felkészült?

- Van választásom? - felelte O'Neill és a karjával eltakarta az arcát. Sam látta, hogy az állkapcsa és a szája megfeszült.

- Nincs.

- Akkor rajta, csak csinálja minél gyorsabban.

- Rendben, - mondta Sam és amilyen erősen csak tudta, megrántotta az ezredes lábát. O'Neill fájdalmasan felkiáltott.

- Hagyja abba, - szűrte a fogai között. - Hagyja abba... - a hangja most sokkal erőteljesebb volt.

- Sajnálom, de még nincs a helyén, újra meg kell próbálnom, - mondta Sam és mielőtt még a férfi válaszolni tudott volna, egy erőteljes mozdulattal a helyére illesztette a csontot. O'Neill fájdalmas ordítása ott csengett a fülében. - Kész vagyunk, adok egy kis fájdalomcsillapítót, de nem sokat, mert végesek a készleteink.

- Köszönöm Carter, azt hiszem utána én egyszerűen elájulok, - nyögött nagyot a fájdalomtól O'Neill.

- Érez még valahol fájdalmat?

- Igen, azt hiszem a bordám is eltörött, de azt inkább ne rakja sínbe... - próbált viccelődni elhaló hangon O'Neill, és sikerült is egy fáradt mosolyt kicsalnia Carterből. - Mi a helyzet? Van bármilyen ötlete, hogy merre lehetünk?

- Egy gleccser hasadékban. Találtam egy feljárót, ahol esetleg fel tudnék kapaszkodni, de előbb megpróbálkoznék a tárcsázóval, persze ahhoz előbb ki kellene ásni. Ott van felettünk az egyik jégkupac alatt, - mutatott fel Sam.

- A többieknek semmi híre?

- Már többször is hívtam őket rádión, de nem válaszolt senki sem, pedig minden csatornát végigpróbáltam. Nem tudom, hol vannak, de itt rajtunk kívül csak két fagyott Jaffa van ott a barlang túlsó sarkában, - intett a fejével a túl oldalra Sam.

- Jaffák? Mi jöhet még ma?

- Hát átnéztem a készleteinket, és nem túl sok mindenünk van, de legalább a vízzel nem lesz gondunk, viszont bárhol lehetünk a galaxisban és kicsi az esély, hogy ránk találnak, nekünk kell megkeresni a kivezető utat.

- Rendben Carter, akkor próbáljuk meg kiásni azt a tárcsázót, - mondta O'Neill és Carter tiltakozása ellenére felmászott a tárcsázóhoz és ő is ásni kezdett. Csak akkor volt hajlandó visszafeküdni a helyére, mikor már vért köhögött fel, és a fájdalomcsillapító hatása múlni kezdett. Az addigi elviselhető tompa lüktetés éles nyilallássá vált minden egyes mozdulattal és levegővétellel. Mivel nem akarta elhasználni a gyógyszerkészletüket, úgy döntött egy kis pihenés jót fog tenni neki. Visszavackolódott a hálózsákok közé és próbálta hasznossá tenni magát. Egy kis tábori melegítőn havat olvasztott, már csak a tudata is mennyei volt, hogy végre langyos folyadékhoz juthat.

- Carter, jöjjön le, - kiáltott fel a nőnek, aki rendületlenül folytatta az ásást.

- Mindjárt ott vagyok, - szólt vissza Sam.

- Ugye nem akarja, hogy elhűljön?

- Nem is tudtam, hogy tud főzni, - jegyezte meg Sam, miközben óvatosan lecsúszott a jégen az ezredes mellé.

- Nem is tudok, de az olvasztott jegem az isteni, - vigyorodott el O'Neill.

Pár percig egyikük sem szólalt meg inkább csak ittak és melengették a kezüket a csésze oldalán. O'Neill Cartert figyelte, a nő nagyon fáradt volt, a szemei karikásak, a kezei vöröslöttek a hidegtől és folyamatosan remegett.

- Carter, ha nem tudunk tárcsázni, akkor itt kell hagynia engem, - mondta O'Neill és mélyen a nő döbbent szemébe nézett. - Én nem tudok mozogni, de magának van még esélye, hogy kijusson ebből a barlangból.

- Szó sem lehet róla, nem fogom itt hagyni, - jelentette ki elszántan Sam, akinek már a gondolattól is elakadt a lélegzete, hogy itt hagyja egyedül meghalni a férfit.

- Carter ez nem kérés volt, hanem parancsot adtam, ha nem tud tárcsázni, akkor itt hagy engem és megpróbál eljutni a legközelebbi településre, - O'Neill nem beszélt hangosan, de Sam érezte, hogy nem szabad tovább feszítenie a húrt.

- Majd megbeszéljük, ha nem sikerül a tárcsázás, - mondta és nagyot nyögve felállt, hogy visszamenjen a tárcsázóhoz.

- Sam, ígérd meg, hogy megteszed, - kérte O'Neill lágyan. Sam még soha nem hallotta így beszélni.

- Tudod, hogy nem ígérhetem meg neked, - felelte és anélkül, hogy hátrapillantott volna, felkapaszkodott a tárcsázóhoz és folytatta a munkát.

O'Neill elbóbiskolhatott, mert Sam hangjára riadt fel.

- Kiástam, megpróbálok tárcsázni, - kiáltotta fáradtan és elkezdte beütni a Parancsnokság címét. A Kapu, ami eddig sötét árnyként magasodott felettük, most hirtelen megelevenedett és forogni kezdett. Az ékzárak sorban egymás után záródtak, de végül mégsem történt semmi. A féregjárat nem jelent meg, és a kapu kis remegés után ismét sötétségbe borult.

- Ezt nem értem, - szólalt meg Sam. - Pedig minden rendben ment, nem tudom, mi lehet a baj.

- Semmi gond, Carter, tudom, hogy megoldod, - próbált belé lelket önteni O'Neill, tudta, hogy érzi most magát a nő, aki hozzá hasonlóan nagy reményeket fűzött a tárcsázóhoz.

- Lentebb ások és megpróbálom megjavítani, - döntötte el Sam és minden további időfecsérlés helyett munkához látott.

O'Neill pedig csak feküdt ott és próbálta visszafogni az egyre erőteljesebben jelentkező remegését. Tudta, hogy a mozdulatlanság nem segít a helyzetén, és olyan óvatosan, ahogy csak tudta, megpróbálta átmozgatni a testét. A törött lába és bordája nem igazán örült ennek a tervnek, így alig pár próbálkozás után inkább abbahagyta az egészet.

Nem tudta mennyi idő telhetett el, mikor meghallotta Carter hangját a feje felett.

- Nem értem, működnie kellene, - kiáltotta a nő elkeseredetten. - Minden kristályt átnéztem, kivettem, megtisztítottam és visszatettem. Mégsem működik... Működj már, te átkozott, - káromkodott a nő és O'Neill meglepetten vonta fel a szemöldökét, még soha nem hallotta, hogy a nő csúnyán beszélt volna. Ráférne egy kis pihenés, gondolta.

- Carter, gyere le ide és pihenj egyet, és nem ártana megmelegedned sem, - kiáltott fel neki és bár nem fűzött hozzá sok reményt, mégis örömmel vette tudomásul, hogy a nő engedelmeskedik.

Mikor Sam leért, vacogva ült le mellé a hálózsákra és O'Neill szó nélkül betakargatta, amennyire tudta.

- Mi a helyzet odafent, - kérdezte tőle pár perccel később.

- Nem tudok rájönni, hogy mi a gond, a tárcsázó működik, és mégsem jön létre a féregjárat, - suttogta Sam lehajtott fejjel.

- Azt hiszem ideje, hogy elindulj, - mondta halkan O'Neill, és oda sem kellett néznie, úgyis tudta, hogy Sam felkapta a fejét és döbbenten bámul rá.

- Ne kérd azt tőlem, hogy hagyjalak itt egyedül, - kérte Sam elhaló hangon.

- Pedig nem látok más megoldást, el kell menned, minél tovább vársz, annál kisebb lesz az esélyed...

- Nem hagylak itt egyedül, és ne is kérj erre, - mondta Sam elszántan.

- Most nem rólam van szó, hanem rólad... Én megsérültem, ilyen hidegben nem fogom sokáig húzni, és a készleteink is végesek.

- Akkor együtt halunk meg, - jelentette ki egyszerűen Sam, és már indult is volna vissza dolgozni, de O'Neill hangja megállította.

- Ezt nem engedem, - mondta a férfi elszántan, szinte kiabált a nővel.

- Jack, felesleges ezen vitatkoznunk, tudod, hogy miért nem akarok menni, és az Abydoson te sem hagytál magamra.

- Ez most más... - kezdte volna O'Neill, de Sam még nem végzett.

- Nem tehetünk úgy, mintha semmit sem éreznénk egymás iránt, - mondta ki végül.

- Sam, ennek semmi értelme, együtt dolgozunk, idősebb is vagyok nálad jó pár évvel. Te egy gyönyörű, fiatal nő vagy, aki előtt még ott az egész élet. Én pedig csak egy... - O'Neill egy pillanatra elhallgatott, mintha csak a megfelelő szavakat kereste volna, - egy vén csataló vagyok, aki csak azért kapta meg ezt a munkát, mert kellett nekik valaki, aki nem habozik megnyomni a gombot...

- Ez mind  nem számít, - vágott a szavába Sam, - csak az, hogy szeretlek, és azt akarom, hogy ezt tudd!

O'Neill szava elállt, szinte mellbe vágta, hogy a nő végre kimondta, amit érzett. Mikor meglátta, hogy Sam kinyújtja felé a kezét, végleg elveszett. A takaró alól kinyúlva megszorította azt.

- Én is szeretlek, - mondta ki ő is a szavakat, amik már hónapok óta ott lüktettek az agyában.

- Csak ennyit akartam tudni, - felelte ekkor a nő és folytatta a félbeszakított munkáját, mintha mi sem történt volna.

O'Neill Samet figyelte, ahogy az a Kaput és az ékzárakat ellenőrizte, még mindig nem adta fel a reményt, hogy hazajutnak. Megfordult párszor az agyában, hogy tovább győzködi Sam-et, hogy mégis induljon el, de egyelőre letett róla. Ha a Kaput is rendben találja Sam, és ennek ellenére sem tudnak féregjáratot nyitni, akkor drasztikusabb lépésekhez fog folyamodni, döntötte el. Az oldalfegyvere itt volt a sérült lábára csatolt combtokban. Gyors lesz és fájdalommentes. Még évekkel ezelőtt kigondolta, hogy pontosan hová érdemes szorítania a fegyvert a fejéhez, ahhoz, hogy a lövés biztosan végzetes legyen. Nem szívesen kényszerítette volna így Samet, de ha szükséges lesz, meg fogja tenni. Egyelőre viszont fáradt volt és fázott, úgy döntött alszik egyet, megadja a lehetőséget a sorsnak, hogy helyettük döntsön, hisz ilyen hidegben és ilyen sérülésekkel lehet, hogy már fel sem ébred a kihűlés miatt.  Talán így lenne a legjobb, gondolta és vetett még egy pillantást Samre, aki épp dermedt ujjait próbálta belehelni a szétszerelt Kapunál, majd lehunyta a szemét.

És mindenek ellenére mégis felébredt, a hozzásimuló női testből áradó kellemes meleg átjárta elgémberedett tagjait, és minden, de tényleg minden testrészébe életet lehelt. Sam a fejét az ő vállán nyugtatta, és a hátát fordította felé. Jack az egyenruhán keresztül is érzete a nő testének minden hajlatát.

Nem tudta, mióta feküdt ott Sam haját, nyakát és arcának ívét figyelve, és a gondolataiba merülve, felidézve az elmúlt félévet, mikor Sam félig-meddig felébredt és átfordult a másik oldalára, arccal pont felé. A szemei félig kinyíltak és elmosolyodott, mikor meglátta, hogy Jack ébren van.

- Jó reggelt, - szólalt meg álomittas hangon.  - Remélem nem bánod, hogy idefeküdtem melléd, de ilyen hidegben sokat segít, ha egymást is melengetjük.

- Egyáltalán nem bánom, - vigyorodott el Jack és a karjával, ha lehet még szorosabban magához húzta a nőt, majd ezzel egy időben fel is szisszent a törött bordája miatt, az oldalába nyilalló fájdalomtól.

- Sajnálom, remélem nem én okoztam, - húzódott hátrább egy picit Sam.

- Semmi gond, - felelte Jack. - A Kapuval mi a helyzet?

- Nem találtam ott sem hibát, egyszerűen nem értem, hogy miért nem működik, - felelte Sam.

- Sam, azt hiszem, ideje lenne indulnod, - mondta az ezredes és gondolatban már felkészült rá, hogy ha kell, használni fogja a fegyverét.

- Már felkapaszkodtam a felszínre és nincs fent semmi sem, csak hó, ameddig csak a szem ellát, és hóvihar is van, esélyem sem lenne, hogy segítséget hozzak.

- Értem, - felelte O'Neill.

Egy pár percig mindketten csendben voltak, de ennek ellenére mindkettejük fejében ugyanaz a gondolat cikázott át. Meg fognak halni.

- Sajnálom, Sam, - szólalt meg O'Neill végül.

- Mit, Jack?

- Hogy ez lett a vége.

- Én nem bántam meg semmit sem, - jelentette ki határozott hangon Sam.

- Semmit sem? - kérdezett rá az ezredes.

- Jack, az elmúlt félévben olyan dolgokat láttam és tapasztaltam meg, amit pár éve még csak el sem tudtam volna képzelni, - kezdte Sam. - Bár egy valamit azért sajnálok.

- Mit, Sam?

- Hogy mi ketten eddig vártunk és ennyi időt elfecséreltünk.

- Ezt én is nagyon sajnálom, - és Jack tényleg így is gondolta.

- Mi lett volna, ha nem mindketten a Parancsnokságon dolgozunk?

- Nem hiszem, hogy találkoztunk volna még egyszer, - mondta elgondolkodva Jack. - Én pár hét múlva elmentem volna a küldetésre, és ha te nem vagy ott, akkor nem is jutottam volna vissza. Emlékszel? Te találtad meg a címet.

- Igen, még élénken él az emlékezetemben az a küldetés. Nem is kerestél volna meg?

- Tényleg nem tudom. Mégis mit ajánlhattam volna fel neked? Egy rövid kalandot, pár éjszakát, hogy utána örökre eltűnjek? Nem lett volna jogom hozzá.

- Nem a jogaidról kérdeztelek, hanem arról, hogy mit tettél volna.

- Nem tudom. Tényleg, - próbált kitérni a válaszadás elől Jack.

- Csak mondd meg, és ne köntörfalazz! Megkerestél volna?

- Igen, megkerestelek volna és elhívtalak volna egy randira, még akkor is, ha nem találkoztunk volna utána soha többé, - mondta ki végül és közben Sam reakcióját figyelte. - Eljöttél volna?

- Igen, - válaszolta gondolkodás nélkül Sam.

- És behívtál volna a lakásodra egy italra utána?

- Igen, - mondta Sam, de valami eszébe jutott, amit feltétlenül tudnia kellett. - Elmondtad volna előtte, hogy csak egy éjszakánk lesz együtt?

- Igen, - vágta rá O'Neill gondolkodás nélkül.

- Akkor jó.

- A fenébe is, most már tényleg van, amit megbántam, - vigyorodott el szélesen O'Neill és a fájó bordája ellenére odahajolt Samhez és szenvedélyesen megcsókolta.  

- Most már én is, - lehelte Sam, mikor ismét levegőhöz jutott. Olyan szorosan simult Jackhez, ahogy csak tudott, kezével megkereste az övét, és ujjaikat összekulcsolták. - Nagyon fáradt vagyok.

- Pihenj csak. Nagyon szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek, - felelte Sam, és lehunyta a szemét. Alig pár pillanat múlva már mélyen aludt.

Jack csak akkor hunyta le a saját szemét, mikor észrevette, hogy Sam lélegzése egyenletessé és mélyebbé válik. Olyan békés volt minden. Csak itt feküdni Sam mellett. Sóhajtott egy mélyet és alig pár perc múlva ő is elaludt.





Kategória: TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2011-08-19)
Megtekintések száma: 149 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: