Főoldal » Cikkek » TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI

Stargate SG1- Az új kezdet 1. fejezet
Az új kezdet

1. fejezet

Sam Carter még most majdnem két év távlatából is mély csodálattal tekintett a Csillagkapura. Életének elmúlt néhány évét ennek tanulmányozásának szentelte. Többet tudott róla, mint bárki más a Földön. De úgy látszik mégsem eleget, mert lassan három hete, hogy nem jutott tovább a kutatásaiban. Akármelyik úton is indult el, mindig zsákutcába jutott. A kapu energiaellátása okozta az álmatlan éjszakáit. A tárcsázó számítógép hardver része készen állt, a program apróbb pontatlanságait viszont csak a folyamatos és egyenletes energiaellátás biztosítása után tudták volna kijavítani.

- Doktornő!

- Igen? - riadt fel gondolataiból. Hammond tábornok állt mellette. Őt is ugyanúgy lenyűgözte az eléjük táruló látvány. - Van már bármi előrelépés?

- Sajnos nem, tábornok.  Még mindig nem vagyunk képesek állandó és megfelelő erejű energiaellátást biztosítani. Sajnálom.

- Semmi gond, doktornő. Már az eddig elért eredményei is magukért beszélnek. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja oldani ezt a problémát is, - mosolygott rá a tábornok, akivel az elmúlt fél évben, mióta idehelyezték felügyelni a kutatásokat, nagyon jó barátok lettek.

A tábornok jó érzékkel hagyta a Parancsnokság tudósait egy kicsit hosszabb pórázon, mint azt a katonai szabályzat engedte volna. De hát a cél szentesíti az eszközt, és Sam Carter komoly vezetői képességekről tett tanúbizonyságot, mikor a legváltozatosabb tudományágakban jártas embereit terelte egy cél felé. Kevés olyan elhivatott emberrel találkozott pályafutása alatt, mint ez a civil asztrofizikus. Most viszont, már több, mint három hete megrekedt és képtelen volt továbblépni. Az eltelt idő alatt alig hagyta el a bázist, akkor is csak aludni ment haza, vagy tiszta ruháért, mikor a benti készletei elfogytak. Hammond nemrég utasítást adott, hogy alakítsanak ki neki egy szállást valamelyik üres helységben, amiből ebben a régi rakéta silóban nem volt hiány. Mivel a Csillagkapu egyenlőre még csak lábjegyzetként szerepelt a Pentagon költségvetésében és személyzettel sem voltak túlságosan eleresztve, nem okozott semmilyen problémát. A doktornő hálája nyilvánvaló volt. A tábornoknak viszont úgy tűnt, mintha öngólt lőtt volna, mert Sam most már szinte el sem hagyta a Parancsnokság területét, kivéve mikor a szokásos napi futóedzésére ment a környékbeli erdőbe. Most épp arra készült, hogy parancsba adja a nőnek, hogy legalább 72 óráig ne is jöjjön a környékre.

- Doktornő, tudom, hogy milyen elfoglaltak mostanában, viszont Siler őrmester jelentette, hogy jelenleg nincs semmilyen folyamatban lévő teszt vagy szimuláció, ami megkövetelné a jelenlétét…

- Tábornok…- vágott Sam a szavába, de Hammond nem hagyta magát.

- Arra akarok kilyukadni, hogy az elkövetkezendő három napban nem akarom meglátni a Parancsnokságon. Menjen haza, pihenjen egyet. Akár még dolgozhat is, de nem itt. Most péntek délután van, kedd reggel találkozunk - a tábornok hangja ellent mondás nem tűrő volt, és Sam ismerte már annyira, hogy tudja, mikor vitatkozhat vele és mikor nem. Beletörődően sóhajtott egy nagyot.

- Rendben, hazamegyek, de még van pár dolog, amit el kell intéznem.

- Jó pihenést, doktornő.

- Magának is, tábornok.

SJSJSJ

Sam még elintézte ügyes-bajos dolgait az irodájában, elzárta a bizalmas iratokat, lekapcsolta a számítógépeket. De mielőtt hazaindult volna, Siler őrmesterrel még beszélni akart.

Az őrmester, annak ellenére, hogy katona volt, nagyon jól beilleszkedett a civil tudósok csapatába, akik nagy elismeréssel adóztak a tiszthelyettes iránt. Siler őrmester beosztását tekintve ’csak’ technikus volt, de a kezdet kezdete óta ezen a projekten dolgozott és szinte szivacsként szívta magába az információt. Az eltelt évek alatt az egyik legjobb ismerője lett a Csillagkapunak és a tárcsázó számítógépnek. Ráadásul rendelkezett azzal a képességgel, aminek az elméleti tudósok gyakran híján voltak, hogy a tudását képes volt gyakorlatban is kamatoztatni. Ha bármit ténylegesen, két kézzel kellett megszerelni, mindig ő volt az, aki megragadta a csavarhúzót és magabiztosan belevágott.

Sam most a kantinban talált rá az őrmesterre. Épp kávézott, és valamilyen tervrajzot tanulmányozott teljes átéléssel.

- Leülhetek? - kérdezte tőle, az egyik üres székre mutatva az asztalnál.

- Természetesen doktornő, - válaszolta az őrmester és visszatemetkezett a tervrajzba.

- Köszönöm, - ült le Sam, és ő is megnézte, hogy mi is olyan érdekes. A kapuszoba biztonsági rendszerének áramköri rajza volt az. - Szép kis délutáni olvasmány.

- Igen, asszonyom, - jött a kurta válasz. Siler nem igazán volt a szavak embere, inkább a tettei beszéltek helyette.

- A tábornok most adta parancsba, hogy három napig a környékre sem jöhetek, - újságolta a férfinak Sam, akinek ezzel végre fel tudta kelteni a figyelmét. - Azt is mondta a tábornok, hogy egy bizonyos őrmester jelentette neki, hogy jelenleg nincs semmilyen futó teszt vagy szimuláció, ami a személyes jelenlétemet igényelné, - Siler zavara egyértelmű volt. Úgy viselkedett, mint egy kis diák, akik csínytevésen értek.

- Én csak a legjobb tudásom szerint válaszoltam a tábornok kérdésére, - próbált ködösíteni.

- Ugyan már, nem maga volt az, aki egész héten azt szajkózta, hogy pihennem kellene?

- Hát, ez valóban igaz, - ismerte be Siler.

- Végül csak elérte a célját, - Sam arcán megjelent egy fél mosoly. - Kedd reggel találkozunk, addig tartsa a frontot, ha kérhetem. Ha bárkinek gondja támadna, - utalt Sam a tudósokra, akik néha a bolhából is elefántot tudtak csinálni, ha valami nem úgy történt a kutatásaikkal kapcsolatban, mint azt várták volna, - legyen szíves és értesítsen. A mobilomon elérhető leszek.

- Igen, asszonyom, - felelte katonásan Siler. - A legjobb tudásom szerint fogom felügyelni a nagyra nőtt óvodásokat - vigyorodott el az őrmester. Pontosan tudta, hogy Sam idejének, a saját véleménye szerint is, nagy részét tölti a tudóstársai és a katonai személyzet tagjai közötti súrlódások elsimításával.

- Köszönöm szépen, - Sam most már fülig érő szájjal vigyorgott. - Egyébként miért van még itt? Már rég lejárt a munkaideje, és nincs szolgálatban sem.

- Az asszony elment meglátogatni az anyukáját és vitte a lányokat is, - magyarázta Siler, aki a családjával kapcsolatban viszont nagyon is bőbeszédű volt. A bázison mindenki tudta, hogy Siler imádja mind a négy lányát, és az is köztudomású volt, hogy az anyósával viszont nem jött ki túl jól.

- Á, már értem, - bólogatott mindentudóan Sam, aki mint a közvetlen munkatársa, már nagyon sok sztorit hallott ’a lányok’ ügyes-bajos dolgairól. - Most akkor pontosan miért is maradt bent, csak hogy tudjam, ha esetleg valaki rákérdez.

- Doktor Sam Carter hétvégi elfoglaltsága miatt, sajnos az utolsó pillanatban le kellett mondanom az utazást, - ingatta a fejét látszólagos szomorúsággal Siler, de a szája sarkában kis félmosoly ült.

- Most már minden teljesen világos, - kacagott fel Sam és felállt. - Akkor jó munkát a hétvégére.

- Köszönöm, asszonyom. Önnek meg jó pihenést.

- Valószínűleg a hétvégén is dolgozni fogok, mert egyszerűen nem hagy nyugodni az energiaellátás, - válaszolta Sam és látta, hogy Siler csak a fejét ingatja.

- Ha szabad javasolnom, inkább kapcsolódjon ki. Higgye el, ha egy kicsit mással is foglalkozik, a megoldás be fog ugrani. Én mindig ezt csinálom, ha valamivel nem boldogulok.

- Talán megfogadom a javaslatát, köszönöm. Jó munkát, őrmester.

- Jó pihenést, asszonyom.

SJSJSJ

Sam megfogadta Siler tanácsát és eldöntötte, hogy a hétvégén eleget tesz egy régóta esedékes látogatásnak. Korábbi professzora, Ernest Littlefield, és a felesége, Catherine Landford már hónapok óta rendszeresen hívták, hogy töltse náluk a hétvégét.

Littlefield professzor, elismert asztrofizikus volt, aki még nyugdíjba vonulása után is bejárt előadást tartani az egyik közeli egyetemre. Sam az egyetem elvégzése után pár évig a tanársegédjeként is dolgozott. Az idős férfi volt az, aki beajánlotta őt a Parancsnokságra. Mikor két éve, a tervezett visszavonulása előtt pár héttel Littlefield professzor egy sétára invitálta a közeli parkba, Sam még csak nem is sejtette, hogy mennyire meg fogja változtatni az  életét az a pár órás eszmecsere. Korábban is tudta, hogy a professzor rendszeresen el-eltűnik egy-két hétre, és ilyenkor ő tartotta meg az előadásait, de arról fogalma sem volt, hogy hol van ilyenkor, és arról meg végképp nem tudott semmit sem, hogy pontosan mit is csinál. A professzor elmondta, hogy a kormány megkérte, hogy ajánljon valakit maga helyett, aki folytatná a megkezdett kutatásait. Természetesen még ekkor sem mondta el, hogy pontosan miről van szó, csak annyit, hogyha mégsem fogadja el a megbízást, akkor arról, amit ott látott és hallott, soha senkinek sem beszélhet.

- De higgye el Sam, ez a kutatás talán a legfontosabb felfedezés lehet az emberiség életében, - tette  hozzá mosolyogva a professzor, aki nagyon jól ismerte Samet és pontosan tudta, hogy milyen húrokat kell megpengetnie ahhoz, hogy a kívánt célt elérje.

- Rendben van professzor, kíváncsivá tett. Hová kell mennem? - és ezzel a kérdéssel kezdődött el Sam életének következő fejezete. Meghívott előadóként néha még mindig tartott előadást, de az utóbbi évek során elért eredményeit nem oszthatta meg a diákokkal és a kollégáival sem. Pedig azokból akadtak bőven. Több tudományág jelentős eredményeiről bizonyították be, hogy részben, vagy teljesen tévesek, de a titoktartási kötelezettség megakadályozta őket abban, hogy felfedjék az igazságot a kollégáik előtt. Ha bármelyikük is publikálni akart, akkor a tábornok engedélyével tehette meg, és ez nem fordult elő túl gyakran. Több kolléga is távozott már a Parancsnokságról amiatt, hogy nem tudtak együtt élni a szigorú szabályokkal. Sam nem ilyen volt, őt nem a tudóstársai megbecsülése érdekelte, hanem az igazság maga. Az, hogy erről csak egy maroknyi ember tud, nemigen zavarta. Hammond tábornok engedélyével, Littlefield professzornak részletesen beszámolt az elért eredményekről és a korábbi tanára többször is remek ötletekkel állt elő a folytatással kapcsolatban. Abban reménykedett, hogy ez most is így lesz.
A megbeszéltek szerint ebédre ért oda. Az idős házaspár szeretettel üdvözölte.

- Sam, de jó hogy el tudott jönni, már nagyon vártuk, hogy beszámoljon a legújabb fejleményekről - ölelte át mosolyogva Catherine.

- Én is nagyon örülök, hogy itt vagyok, bár az igazat megvallva, szinte kiraktak a bázisról. Hammond tábornok parancsba adta, hogy kedd reggelig nem mehetek vissza - vallotta be a színtiszta igazat Sam.

- Nem dolgoztam együtt vele, de sokat hallottam tábornokról, és a helyében nem szegülnék ellen egy ilyen parancsnak - jelentette ki a professzor félig komolyan, félig nevetve. - Talán menjünk ki a kertbe, ott is ebédelhetnénk, nagyon kellemes ez a tavaszi idő, - invitálta Samet.

Catherine már mindent előkészített, így rögtön asztalhoz is ülhettek. Bár Samnek már viszketett a tenyere a türelmetlenségtől és szerette volna előhozni a problémáját, de ismerte már annyira a házaspárt, hogy tudja csak az ebéd utáni kávézás alatt érdemes bármilyen az asztrofizikával vagy a kutatással kapcsolatos témát felvetnie, így csak élvezte a finom ebédet és gyönyörködött a házban és a kertben.

Mindkettőn látszott, hogy nagy szeretettel gondozzák és a földszintes épületből szinte áradt az otthonosság. A berendezés nagy részét Catherine leletei alkották, aki elismert régészként tevékenykedett egészen addig, míg Ernesttel egy időben vissza nem vonult ő is, hogy kettesben élvezzék a nyugdíjas éveiket. Sam ismerte a fiúkat, Jamest és a lányukat Emily-t is. Ők már mindketten rég kirepültek a családi fészekből és már három unokával meg is örvendeztették a szüleiket.
A Csillagkapu programban Catherine is részt vett, ráadásul, ahogy Sam a jelentések áttanulmányozása után megtudta, az ő apja volt az, aki megtalálta a szerkezetet Egyiptomban. A lelet mellett talált kőtáblákon lévő felirat lefordítása is az ő nevéhez fűződik, de a hét jel kifogott rajta is. Azoknak a jelentésére Sam jött rá, alig pár héttel azután, hogy a Parancsnokságra került. Még ma is emlékezett az érzésre, mikor ráébredt arra, hogy azok tulajdonképpen koordináták és nem hieroglifák. Mikor elújságolta Ernestnek és Catherine-nek a két idős ember egymásra nézett és összemosolyogtak. Ernest finoman biccentett a feleségének, aki megcsóválta a fejét. Sam akkor nem tudta ezt mire vélni, de a felfedezés miatt érzett öröme gyorsan feledtette vele ezt a kis közjátékot.

- És mi újság a Parancsnokságon? - tette fel várva várt kérdést, a kávéját kevergetve a professzor.

- Hát, minden rendben van… - kezdte Sam, de soha nem tudott jól füllenteni, és Littlefield már ismerhette annyira, hogy lássa rajta, valójában nincs minden rendben, mert felvont szemöldökkel, kétkedő tekintettel nézett rá a kávéscsészéje felett.

- Sam, hány éve is ismerjük már egymást? - kérdezte jóindulatúan.

- Tudom, tudom…- mondta Sam és nagyot sóhajtva belekezdett az energiaellátás témájába. A két asztrofizikus annyira belemélyedt a beszélgetésbe, hogy szinte észre sem vette, ahogy Catherine mindenttudó mosollyal az arcán besétált a házba, magukra hagyva őket.

Az eszmecserét egészen éjszakába nyúlóan folytatták, csak a kora esti lehülés miatt bent a kényelmes, meleg házban beszélgettek. Már kilenc óra is elmúlt, mikor Littlefield bokros teendőire, pontosabban egy japán kollégájával folytatott sakkpartira hivatkozva elnézést kért és magára hagyta Samet a gondolataival. Az energiaellátás kérdésére ugyan nem tudtak pontot tenni, de számtalan, a kutatási területükhöz kapcsolódó újdonságot megtárgyaltak.

- Nem éhes, kedvesem? - kérdezte Catherine, felrázva Samet a merengéséből.

- Ó, Catherine. Nagyon sajnálom, hogy így belemerültünk a beszélgetésbe…- kezdett mentegetőzni bűntudatosan Sam, mert így magára hagyták az asszonyt egész délután.

- Semmi gond, Sam. Nekem is megvan a magam dolga. A jövő héten előadást tartok egy konferencián, és még nem vagyok vele teljesen elégedett, - jelentette ki az asszony. - Még nem válaszolt a kérdésemre. Nem éhes?

- De nagyon, köszönöm szépen, - felelte hálásan Sam. Igazán csodálta ezt az asszonyt. Catherine Langford mindent elért, amit akart. Férjhez ment az egyetlen igaz szerelméhez, született két gyönyörű gyereke és már van három unokája. Ráadásul, és nem utolsó sorban, világszerte elismert régész volt. Sam csak követendő példaként tudott rá gondolni.

- Jöjjön, készítettem néhány szendvicset, megehetjük a konyhában, - mosolygott a fiatal nőre Catherine.

SJSJSJ

- Mi nyomasztja, Sam? - a kérdést Catherine tette fel, három szendviccsel később egy nagy bögre csipkebogyó teát kortyolgatva. Sam a sajátját már lassan két perce kevergette, annak ellenére, hogy még nem is rakott bele cukrot. Gondolatban teljesen máshol járt. Aggasztotta az energia ellátás, és a lehetőség, hogy talán csalódást okoz a professzornak, és ezt egyáltalán nem akarta.

- Ó, bocsánat, elgondolkodtam.

- Azt láttam, de nem kell elnézést kérnie. Tudok segíteni valamit?

- Hát, hacsak nem tud egy tökéletes megoldást arra, hogyan lehetne megoldani a földi energiahordozók összekapcsolását a Csillagkapu kristályaival, akkor sajnos nem, - mondta lemondó sóhajjal Sam. Catherine mindenttudó mosollyal cukrot tett a teájába.

- Sam, azt hiszem még nem meséltem magának arról, hogy mikor Ernestet felkérték, hogy javasoljon valaki maga helyet, aki képes folytatni a munkáját, ő azt felelte nekik, hogy egyetlen egy ember van, akit elég okosnak és elhivatottnak ismer ahhoz, hogy egy ekkora horderejű munkát folytatni tudjon, és ez maga volt, Sam. Ernest senki mást nem kérdezett meg, és a Légierőnek is megmondta, hogy ha maga nem vállalja, akkor nekik kell valakit találniuk, - Catherine ivott egy korty teát, várta, míg a szavai leülepednek Samben. Elgondolkodva nézte végig a lányt, csinos volt és fiatal, hosszú, szőke hajjal, gyönyörű arccal és olyan mély, kék szemekkel, amiket hosszú élete során még nem látott, de nem is a külsőségek voltak azok, amik megragadták benne, hanem az a mérhetetlen lelkesedés, amivel belevetette magát a feladatba. Először ő is kételkedett Ernest választásában, nem tudta elképzelni, hogy tényleg képes lesz felnőni a feladathoz, de tévedett, ami nem gyakran esett meg vele. De okos nőként képes volt felismerni és elismerni, ha hibázott. Délután Ernest pillantása szavak nélkül is elmondta neki, hogy ’Látod, igazam volt!’. A lány viszont most segítségre szorult, és ő kész volt rá, hogy megadja neki a kellő bátorítást.

- Sam, én tudom és hiszem, hogy nincs olyan kérdés, amit maga meg ne tudna oldani. Ráadásul az elmúlt két évben a program többet fejlődött, mint előtte két évtized alatt. Ne aggódjon, meg fogja oldani.

- Remélem igaza lesz, - sóhajtott nagyot Sam, de Catherine bátorító szavai jól estek neki.

SJSJSJ

Kedd reggel Sam pontban reggel hétkor hajtott el a kapu előtt. Odabent még alig lézengett valaki, de ő szeretett korán érkezni. Átnézni a napi feladatokat, mielőtt megérkeznek a többiek. Mint mindig, most is a kantinban reggelizett. Elgondolkodva turkálta a reggelijét és épp a hétvégén töprengett, mikor villámcsapásszerűen beugrott neki a megoldás. Arcán üdvözült mosollyal, szinte rohant vissza az irodájába, hogy ellenőrizhesse az ötletét. Mikor Siler őrmester nyolc órakor szolgálatra jelentkezett, Sam már javában futtatott egy szimulációt.

- Jó reggelt, asszonyom! - köszöntötte az őrmester, de ő annyira belefeledkezett a munkába, hogy még köszönni is elfelejtett.

- Megvan, Siler! Kitaláltam, hogyan kapcsolhatnánk össze a két rendszert! És ezt magának köszönhettem, na meg a tábornoknak, ha nem zavarnak el a bázisról, akkor nem megyek el Littlefield professzorhoz, és akkor nem mesél nekem erről az újfajta szupravezetőről, amit kanadai tudósok dolgoztak ki, - hadarta Sam az elképedt férfinak. - Már el is kezdtem futtatni egy szimulációt, hogy az új anyag paraméterei megfelelnek-e a célnak. Remélem, sikerülni fog. Azt viszont még meg kell oldanunk, hogyan hűtsük le az anyagot… - folytatta Sam a magyarázatot, és Siler mosolyogva bólogatott. - … és ha ezt megoldottuk, akkor készen is vagyunk az első próbaindításra.

- Ez nagyon jó hír, doktornő. Hammond tábornokot tájékoztatta már? - tette fel a kérdést Siler.

- Majd, ha sikeres lesz a szimuláció! Csak akkor, nem akarom feleslegesen borzolni a kedélyeket, - Sam maga is próbált megnyugodni, de nem túl sok sikerrel.

SJSJSJ

Délelőtt tizenegy óra körül Hammond tábornok ajtaján kopogtattak. A tábornok épp a biztonsági ellenőrzésről szóló jelentést futotta át, de mivel a bázison nem túl sok minden történt, elég unalmas olvasmány volt, ezért cseppet sem bánta, hogy félrerakhatja.

- Szabad, - szólt ki és az ajtó nyomban kivágódott. Sam Carter viharzott be rajta, nyomában Siler őrmesterrel és egy halom papírt lobogtattak.

- Tábornok! Megoldottuk az energiaellátás kérdését. A szimulációk szerint egy újfajta szupravezető képes arra, hogy az esetleges energiaingadozásokat kezelje, persze a hatalmas energiamennyiség miatt gond lehet a hűtéssel, de ez csak részletkérdés. Az ellenállásokat is módosítani kell, de Siler őrmester a terveim alapján képes lesz megoldani…- Sam végre levegőt is vett, így a tábornok végre szóhoz jutott.

- Doktornő! Ezzel azt akarja mondani, hogy készen állunk egy próbaindításra? - kérdezte a nőtől.

- Még kell egy kis idő, hogy mindent ellenőrizünk… - mondta magabiztosan Sam, - de igen, hamarosan készen állunk egy próbaindításra.

SJSJSJ

Hammond tábornoknak jó előre készen állt a forgatókönyve erre az esetre. Csak egy telefonhívás és már be is indult a gépezet.

Azóta a bázison felpezsdült az élet. Az ’Ébredés’ fedőnevet viselő terv végrehajtásra került. A Parancsnokságon dolgozók létszáma megtízszereződött. Katonák, orvosok, tudósok és a kisegítő személyzet tagjai is szép számmal érkeztek. Hammond tábornok végre elemében érezte magát. Már csak néhányan hiányoztak azok közül, akiket az elmúlt két évben, a felkészülés ideje alatt saját maga válogatott össze a Légierő legjobbjai közül. Minden posztra volt tartalék embere is, de alig néhány esetben fordult elő, hogy az első számú jelölt nem fogadta el a felajánlott beosztást.

Mivel úgy fogadta el a kinevezést, hogy szabad kezet kap mindenben, egy merész lépésre szánta el magát. Vissza akart hívni valakit nyugállományból, hogy ő legyen az egyes számú csapatának a vezetője, és mint ilyen az ő helyettese.  A Légierő vezetése nem igazán volt oda az ötletért, hogy egy már nyugállományba vonult tisztjét újra állományba vegye, mikor olyan sok jó képességű, fiatal katonatiszt szolgált az állományában. De Hammond tábornok ragaszkodott az elképzeléséhez.

Jonathan ’Jack’ O’Neill ezredes. Az aktája önmagáért beszélt. Elég hosszú olvasnivaló volt, tekintettel az ezredes igencsak érdekes pályafutására. Szinte az összes létező hadszíntéren megfordult már, ahol hivatalosan vagy nem hivatalosan hadműveleteket hajtottak végre. Egy sor kitűntetést is kapott, sebesülésért és a bátorságáért. Fenyítései is szép számmal voltak, ezt Hammondnak is el kellett ismernie, ráadásul pár éve elvesztette a fiát egy sajnálatos balesetben, nemrég pedig kimondták a válását is. De ő az új információk birtokában is kitartott a döntése mellett. Az ezredes helytállásáról és bátorságáról ugyanis regék szóltak, és ha csak a fele igaz még annak is, ami a hivatalos jelentésekben szerepelt, akkor ő volt azaz ember, aki kellett neki.

Az ezredessel csak annyit közöltek előzetesen, hogy egy nagyon különleges csapatnak keresnek parancsnokot és a feladat veszélyes is lehet. A tábornoknak viszont az jelentették, hogy mintha az ezredes szeme felcsillant volna, mikor ezt meghallotta. Nem sokat gondolkodott, elfogadja-e a megbízást.

A CSK-1 másik tagját maga az ezredes javasolta, mikor az előzetes személyi elbeszélgetésre sort kerítettek pár hete. Charles Kawalsky őrnagy. A tábornok róla is hallott már, az ezredes aktájában bukkant fel többször is a neve. Az őrnagy szinte árnyékként követte az ezredest akárhová is helyezték az elmúlt években. O’Neill nyugdíjba vonulása után, még a Légierő kötelékében maradt, de átkérte magát kiképzőnek. A jelenlegi felettese nagyon jó értékeléseket adott róla. Hammond tábornok ennek ellenére bevetette a régi kapcsolatait, hogy további információkat szerezzen erről az emberről, de bárki akit csak megkérdezett, csak a legjobbakat mondta az őrnagyról. Mikor felmerült az ezredes neve is, akkor mindenki elismerően bólogatni kezdett, mondván, hogy nincs olyan feladat, amit ez a két ember meg ne tudna oldani. Így ő is bekerült a csapatba.

Hammond tábornok tervei szerint doktor Sam Carter is a CSK-1 tagjai közé tartozna. A doktornő szerencsére pozitívan fogadta az ötletét, de azért közölte a kétségeit azzal kapcsolatban, hogy a csapat többi tagja hogyan fogadja majd egy civil tudós jelenlétét, aki ráadásul nő.

- Ez miatt egy cseppet se aggódjon, doktornő, - nyugtatta meg mosolyogva a tábornok. - Először is a parancs, az parancs, nincs apelláta, ráadásul tudom, hogy jól helyt fog állni köztük.  A tudása a Csillagkapuról viszont felbecsülhetetlen értékű lehet odaát.

Ha a nőnek még bármi kétsége is volt, azt nem mutatta, helyette inkább hozzáfogott, hogy minél hamarabb megtalálja a tudósok között azt, aki át tudja venni a vezető szerepet, amíg ő mással van elfoglalva. A választása Dr. Rodney McKay-re esett, aki ugyan nem volt egy egyszerű személyiség, de megvolt a tartása hozzá, hogy kiálljon a tudósok mellett szükség esetén.

- Rendben, elfogadom a döntését. Biztos, hogy jól meggondolta? - kérdezte a tábornok, akinek a madarak csiripelték, hogy a két asztrofizikus nem mindig értett egyet.

- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Rajtam kívül ő tud legtöbbet erről a technológiáról.  Nem lennék elfogulatlan tudós, ha hagynám, hogy befolyásoljon a jelleme, - felelte Sam, majd nagyot sóhajtott a gondolatra, hogy McKay lesz a helyettese.
Három már megvan. Hammond elégedett volt magával. A negyedik tag személye viszont még kérdéses volt. Több jelöltje is volt, de nem akarta elsietni a választást. Előtte ki akarta kérni O’Neill ezredes véleményét is a kérdésben. Így egyenlőnre félrerakta a jelöltek listáját. Nem túl sok név volt rajta, és amelyikük nem kerül be a CSK-1-be, arra is vár még jó néhány üres poszt a többi csapatban.

SJSJSJ

Hammond tábornok épp haza készülődött egy fárasztó pénteki nap után, mikor kopogtattak az ajtaján.

- Szabad, - szólt ki nagyot sóhajtva, minden vágya az volt, hogy hazamenjen az unokáihoz, akiket a szüleik épp erre a hétvégére hoztak el látogatóba, amíg ők megünneplik a házassági évfordulójukat.

Az ajtón Davis őrmester lépett be. A beosztását tekintve ő is technikus volt, de munkája ennél sokkal szerteágazóbb volt. A tábornok nem hivatalos segédje is volt. Természetesen volt hivatalos segédje is Samuels őrnagy személyében, de a Légierőben eltelt évek megtanították arra, hogy százszor többet ér, ha egy ’öreg’ őrmester, mintha egy fiatal tiszt tartja rajta az ujját a katonai szervezet pulzusán. Davis olyan dolgokról is tudott a bázison, amire egy tisztnek esélye sem lett volna.

- Uram, van egy kis biztonsági problémánk, - jelentette a férfi, és a tábornok szíve egy pillanatra megállt, hogy utána hevesen dobogni kezdjen.

- Mi történt, őrmester? - kérdezte nyugodt hangon. Legfeljebb csak egy szívmonitor tudta volna jelezni a pulzusa változását, az arckifejezése nem.

- Valami rendszeresen beindítja a külső kerítés jelzőrendszerét. A kamerákon viszont nem látható semmi sem. A kiküldött csapatok nem találtak senkit sem, pedig alaposan átfésülték a területet, - jelentette Davis.

- Lehet, hogy meghibásodás történt? - kérdezte a tábornok, bár nem igazán hitt benne, hisz a kerítést alig pár hete húzták fel, mikor ’komolyra’ fordult a helyzet. A biztonságiak vezetője, Wood őrnagy, akkurátus ember volt, aki nagyon komolyan vette a feladatát, és ragaszkodott hozzá, hogy a technikusok rendszeresen leellenőrizzék a rendszert, csak most épp szabadnapja volt. És Murphy törvénye szerint természetesen most kellett valaminek történnie. Hammond remélte, hogy nem kell visszarendelni az őrnagyot.

- Nem hiszem, tábornok úr. Szerintem inkább a nyulak okozhatják a problémát, - mondta Davis.

- A nyulak? Hogy jöhettek be ide a nyulak? Talán lyuk van a kerítésen? Nem kellett volna ezt jeleznie a rendszernek? - Hammond tábornok fejében csak úgy cikáztak a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek azzal kapcsolatban, hogy mi történhet a bázissal, ha már néhány nyuszi is képes volt kijátszani a biztonsági rendszert. Gondolatban már ott járt, hogy vajon Wood őrnagy fejét most rögtön, vagy csak a hadbírósági tárgyalás után válassza-e el a testétől mindörökre.

- Hát, tábornok úr szerintem inkább az történhetett, hogy a nyuszik bent maradtak a kerítésen belül és nem tudnak kimenni, - jelentette az őrmester, és Wood őrnagy esélyei, hogy megéli a következő születésnapját kezdtek egyre jobbak lenni.

- Van valamilyen javaslata őrmester?

- Tábornok úr, Makepeace ezredes már napok óta keres olyan feladatot, ahol felmérhetné az emberei felkészültségét a terepen.

- Rendben van, mehetnek, de a nyulaknak nem eshet bántódásuk, mert ha valaha is az unokáim fülébe jut, hogy parancsot adtam rá, hogy lelőjék őket, soha többé nem állnak velem szóba, - mondta megkönnyebbülten a tábornok.

- Értettem. Nem árt egy kis nehezítés sem a fiúknak, uram, - vigyorodott el az őrmester.

- Leléphet őrmester, - adta ki az utasítást a tábornok, aki már nagyon szeretett volna otthon lenni, hogy jól kipihenje magát és játsszon egy nagyot az unokáival. Mert hétfőn délelőtt 10 órakor kellett jelentkeznie nála a CSK-1 leendő parancsnokának és beosztottjának. Hosszú nap lesz.

SJSJSJ

Jack O’Neill nagyot sóhajtva lépett be a O’Malley ajtaján. Vasárnap este volt és másnap reggel 10-kor kellett jelentkeznie Hammond tábornoknál, úgyhogy nem akart sokáig maradni, de ha Charles Kawalsky hívja meg egy sörre, akkor arra nem mondhat nemet. Megszámolni sem tudta, hogy hányszor mentette meg az őrnagy az életét, és természetesen vica-verza. Bár ahogy Kawalsky-t ismerte, ő biztos napra pontosan emlékszik mindegyik alkalomra.

Hát ezért volt most itt, az O’Malley-ben, ahol állítólag az egész állam legjobb steakjét lehetett kapni. Legalábbis az ingatlanügynök ezt állította, mikor tegnap kifizette neki az új háza vételárát. A pasassal madarat lehetett volna fogatni, mikor egy hete felhívta telefonon, hogy házat vásárolna környéken. A kis ház, amit harmadikként mutatott meg, már jó ideje üresen állt és bőven volt vele tennivaló, viszont nem volt túl messze a bázistól. Amint meglátta kilátást rögtön tudta, hogy ez lesz az ő otthona. Szerencsére az előző tulajdonosok otthagyták a bútorokat, így ezzel sem volt gondja. Majd később apránként kicseréli őket a saját ízlése szerint. A válás után otthagyott Sarah-nak mindent a házban. A Charlie-val kapcsolatos emléktárgyakat felosztották egymás között. A régi fényképeket, a játékokat. Most már ott voltak egytől egyig az új házának hálószobájában, az egyenlőnre még üres könyvespolcra kirakosgatva. Ma reggel is, ahogy rápillantott a fényképekre, elöntötték az emlékek. Jók és rosszak is. Elgondolkodott rajta, hogy esetleg elrakja a tárgyakat, de elvetette az ötletet, mert pontosan tudta, hogy a fia emléke akkor is kísértené.

A feltörő emlékek és a lehetséges veszély volt az, ami miatt elfogadta ezt a megbízást. Kellett valamilyen célt találnia magának, különben beleőrült volna a bűntudatba. A baleset, mert így gondolt rá - habár pontosan tudta, hogy az ő hibája volt - utáni első hónapokra alig emlékezett. Az alkohol viszont csak ideig-óráig hozott feledést. Mire azonban ráébredt a tévedésére, Sarah már elhidegült tőle. A válás kimondása után, Sarah azt mondta neki, hogy nem az ő hibája volt, de ő nem hitt neki. A bűntudata és a fájdalma az eltelt évek alatt szemernyit sem csillapodott. Az elején az is megfordult a fejében, hogy véget vett az egésznek, de nem tudta rászánni magát, Sarah miatt. Épp eleget szenvedett már. Valamit viszont kezdenie kellett magával, és ekkor jött ez az ajánlat, amin kapva kapott. Bár miután megtudta, hogy a Cheyenne hegy belsejében egy mélyűri kutatóállomás van, egy kicsit elbizonytalanodott, hogy tényleg jó döntés volt-e. El sem tudta képzelni, hogy mi lehet itt olyan veszélyes. Ha viszont jobban belegondolt, a Légierő egyvalamiben mindig is nagyon jó volt, még hozzá a titoktartásban.

Üvegcsörömpölés hangjára riadt fel a gondolataiból. Egy pohár összetört, ahogy a hang irányába nézett, egy fiatal nőt és egy férfit pillantott meg, amint épp szalvétával próbálják meg felitatni az asztalra kifolyt sört. Kár a sörért, gondolta Jack. Tekintette a nőre vándorolt, akinek hosszú, szőke haja volt és nagyon szép arca, és mintha megérezte volna, hogy figyelik, mert hirtelen felpillantott és Jack meglátta a legszebb kék szempárt a Föld kerekségen. A lélegzete is elakadt. Sarah kivételével nem volt nő, aki ekkora hatással lett volna rá. Nagyot nyelt és elfordította a fejét. Miközben megpróbálta kiverni a fejéből a nőt, aki valószínűleg épp a barátjával randizott, szemével Kawalsky-t kereste. Egy eldugott kis asztalnál találta meg, a fal mellett.

- Kawalsky, hogy van! - üdvözölte, mikor odaért az asztalhoz.

- Ezredes! De örülök, hogy találkoztunk! - állt fel Kawalsky, hogy kezet fogjanak. - Ősidők óta nem láttam!

- Hát igen, ezzel jár a nyugállomány, - felelte Jack és helyet foglalt. Mikor megjelent a pincérnő, mindketten a ház specialitását rendelték, bármi is legyen az és hozzá természetesen sört.

- Hát el kell mondanom, uram, hogy eléggé meglepett, mikor felhívtak és elmondták, hogy Ön kért ide erre a feladatra, - Kawalsky-nak soha nem volt erőssége a mellébeszélés, inkább a tettek embere volt. Pocsék diplomata lett volna belőle, és nemcsak ebben a kérdésben hasonlítottak egymásra ők ketten.

- Gondolja Kawalsky, hogy belevágtam volna ebbe az egészbe, úgy, hogy nem maga fedezi a seggemet? - kérdezte Jack mosolyogva.

- Hát, a kiképzés szép és jó dolog, de azért már hiányzott az igazi csihi-puhi, meg az izgalom. Teljesen elkényelmesedtem, - vigyorgott rá vissza Kawalsky. - Ezredes, tud már esetleg valami konkrétat? Mert nem akarok nagyzolónak tűnni, de nem hiszem, hogy egy sima kutatóállomáson állhat elő olyan vészhelyzet, ami miatt visszarángatják magát nyugállományból, - tette fel az őrnagy a nagy kérdést.

- Egyenlőre én sem tudok többet, őrnagy, mint amit magával is közöltek.

- Hát pedig, amit eddig elmondtak nekünk, az egy nagy humbug, - dőlt előre ültében egy kicsit az őrnagy. - Körbenézett már itt, ezredes?

- Igen, Kawalsky, én is észrevettem, - felelte O’Neill, és ismét körbepillantott a bár vendégein. Épp elég ideje volt katona ahhoz, hogy felismerjen egy hasonszőrűt egyenruha nélkül is. Elég volt csak a hajviseletüket és a ruházatuk rendezettségét megnéznie. A katonák még a civil ruházatot is sokkal pedánsabban hordták, mint egy átlag ember. Itt pedig hemzsegtek a katonák és nem a papírhuszárok, hanem azok, akik pontosan tudták, hogy a fegyvert hogyan is kell a lehető leghatásosabban használni. Látszott a mozgásukon, hogy edzettek és a mozdulataik összehangoltak voltak. Épp olyanok, mint azoknak, akik hosszú ideje űznek valamilyen küzdősportot. És ha ez nem lett volna elég, akkor elég volt csak a szemükbe néznie.

- Én mondom, ezredes, nem semmi hely lesz ez, - kortyolt nagyot a söréből Kawalsky fülig érő vigyorral.

Az este további részében a steak játszotta főszerepet, amit a ház specialitásaként hozott ki a pincérlány. Az ingatlanügynöknek igaza volt, szögezte le magában Jack, ez volt az egyik legfinomabb steak, amit valaha evet, pedig ő már sok városban, országban és földrészen megfordult életének több, mint negyven éve alatt. Gondolatai evés közben akaratlanul is visszakalandoztak a nő felé, akit korábban látott.

SJSJSJ

Sam lassan feladta a hiábavaló próbálkozást, hogy oda tudjon figyelni arra, ami Siler őrmester mondott a pótalkatrész készlet hiányosságairól. A tudósoknak néhanapján, szokásuk volt beülni egy sörre az O’Malley-be, ahol kevésbé formális körülmények között beszélgethettek egymással. A hely nyújtotta előnyökről nem is beszélve, hisz az itteni steak összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az a csizmatalp, amit a kantinban adtak. Mostanra viszont már csak ők ketten maradtak, mert a többiek lassan elszállingóztak.

- Sajnálom, őrmester, de nagyon fáradt vagyok, mi lenne, ha valami teljesen másról beszélgetnénk, - mondta a férfinak, aki szemmel láthatólag nagyon meglepődött a kérésén.

- Rendben, doktornő, - felelte.

- Hogy vannak a lányok, - dobta be Sam a tuti befutó kérdést, amivel megoldotta Siler nyelvét. Olyan volt, mint egy végtelenített szalag, hisz az őrmester négy lányával annyi minden történt, hogy akár egy hétig is mesélhetett volna róluk anekdotákat, anélkül, hogy egyet is megismételtek volna közülük.

Sam csak fél füllel hallgatta a Siler lányok eseménydús életének legutolsó fejezetéről szóló beszámolót, mert közben a gondolatai visszakalandoztak a nem sokkal korábban történtekre. Épp pár perccel azután, hogy McKay, Felger és a többiek távoztak, mondván, holnap nap nagy lesz, hisz tesztelik a szupravezetők hűtési rendszerét és az Írisz vezérlését, Sam meglátott egy férfit, aki épp akkor lépett be az ajtón. Magas volt, vékony, de izmos, a haja sötétszőke. De nem is ez fogta meg benne igazán, hanem az erő, ami a férfiból áradt. Annyira belefeledkezett a látványba, hogy akaratlanul is fellökte a söröspoharát. Siler segítségével megpróbálták feltörölni a kiömlött italt az asztalról, de közben megérezte, hogy valaki figyeli. Felpillantott és a tekintetük találkozott. Az ismeretlen férfi szakította meg végül a szemkontaktust. Sam maga képtelen lett volna, mert a férfi sötétbarna, majdnem fekete szeme szinte megbabonázta. A szíve még akkor is hevesen dobogott, mikor tekintetével követte a férfi útját az asztalhoz, ahol már vártak rá. A férfi neki háttal ült le, de viszonylag közel hozzá. Miközben hallgatta a legkisebb Siler lány legújabb csínytevéséről szóló elbeszélést, Sam megpróbálta kiverni a fejéből a férfit, de képtelen volt rá. Volt valami ebben a férfiban, ami megfogta. Megrázta a fejét, és arra próbált koncentrálni, hogy a legkisebbiknek csak tíz percig tartott, míg az édesapja féltett bélyeggyűjteményét, egyenként felragassza a nappali falára.

- El tudja ezt képzelni, doktornő, mikor megláttam a kiscsajt, azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, - az őrmester így utólag egész vidáman adta elő a történetet.

Samék távoztak hamarabb és az ajtó felé menet elsétáltak az idegen asztala mellett. Sam egészen addig, míg ki nem lépett az étteremből, magán érezte a férfi pillantását.

Kategória: TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2011-08-19)
Megtekintések száma: 201 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: