Stargate SG1- Az új kezdet 4. fejezet
| Ez a két szó megtestesítette mindazt, amitől azóta rettegett, hogy erre a bolygóra léptek. Eltűnt a civil, akit a gondjaira bíztak, az egyetlen személy volt, aki képes volt megtalálni a hazavezető utat. A nő iránti vonzalmát most inkább jó mélyen elrejtette az agya leghátsóbb sarkába. Ennek most nem volt itt az ideje és a munkájában is zavarta volna. De azért azt nem tudta megállni, hogy a rátörő érzelmek hatására mélyet ne sóhajtson. Innen a profi katona vette át az irányítást. - Tudtam, hogy ezzel a nővel még meggyűlik a bajunk! Mi történt? - tette fel ismét a kérdést és gyorsan megigazította az egyenruháját. Még a bakancsát sem vette le, csak meglazította a derékszíját, úgy feküdt le. És ennek a szokásának most kifejezetten örült, amikor minden pillanat számított. - Sam kiment elintézni a dolgát, - kezdte a beszámolóját Kawalsky. - De már 5 perce késik. Jack tudta, hogy mindenkinek szüksége van némi magánéletre, de határozottan utasította a doktornőt, hogy a szükségesnél többet ne legyen kint az épületből. - Menjünk, keressük meg, - mondta és elindult. Ha Carter csak valahová elkóborolt, akkor nem teszi zsebre, amit tőle fog kapni, ha megtalálják, és Jack remélte, hogy tényleg csak erről van szó. A nap folyamán már annyira körbejárkálták az épület környékét, hogy Carter lábnyomainak követéséről szó sem lehetett. Inkább szisztematikusan vizsgálták át először az épületnek a közvetlen környezetét, majd kissé távolabb néztek meg mindent, amit csak lehetett. Sajnos az éjszaka sötétje, nem igazán kedvezett nekik. Bár éjjellátó készüléket is használtak, de így is annyi 'árnyékba' borult zeg-zug volt a városban, hogy szinte esélytelen volt napfelkelte előtt megtalálni a nőt. Jack elnehezült szívvel adta ki az utasítást, hogy térjenek vissza a főépülethez. Inniuk is kellett, mielőtt folytatták a keresést és tájékoztatni akarta az alaptáborban maradtakat a helyzetről. Útban a főépülethez, Jack továbbra is jelek után kutatott. Vajon merre lehet Carter? Hogy tűnhetett el csak így ilyen rövid idő alatt, minden hang vagy jel nélkül? Épp odaértek a könyvtárszerű főépület előtti térre, mikor Jack észrevett valamit. A szíve majd kiugrott a helyéről, mikor rádöbbent, hogy mit lát pontosan. Annak a jelzőfénynek a halványzöld derengését, amit Carternek adott, hogy mindig tartsa magánál, szükség esetére. Közvetlenül az épület oldala mellett pislákolt a fény. - Kawalsky, - szólt az őrnagy után, aki már majdnem az épületben volt. Az őrnagy követte a parancsnoka pillantását és ő is észrevette a fényt. Óvatosan közelítették meg a helyet. Ahogy közelebb értek, észrevették, hogy a föld alól jön a fény. Az épület fala mellett egy viszonylag kis nyílás volt, amit annyira elrejtettek az építői a kiálló kövek közé, hogyha nem lett volna a fény, akkor szinte lehetetlen lett volna észrevenni, hogy ott van. Jack az éjjellátóval nézett bele a lyukba. Egy üregbe vezetett és három méter mély volt. Carter ott feküdt az alján, eszméletlenül. A testhelyzete arra engedett következtetni, hogy véletlenül beleesett a lyukba, aminek a fából készült fedelének összetört darabjai ott hevertek a nő teste mellett körös-körül. A fényforrás, ami odavezette őket, a nő kezében volt. Valószínűleg mielőtt elájult, bekapcsolta, gondolta Jack. Nem tartott sokáig, míg Jack kötéllel leereszkedett a lány mellé. Gyorsan végigtapogatta, hogy eltört-e valamelyik csontja, de szerencsére nem talált furcsa szögben álló testrészeket vagy vérző sebeket. Az egyetlen sérülés, amit talált, egy nagy dudor volt a nő tarkóján. Akkor szerezhette, mikor beszakadt alatta a fa, és ez magyarázatul is szolgálhatott az eszméletlenségére. Mintegy végszóra Carter felnyögött és kezét a fejéhez emelte. - Ne mozogjon, Carter, - intette O'Neill. Nem igazán szerette volna, ha egy esetleges sérülést még jobban súlyosbítana a nő a meggondolatlanságával. - Érez valahol fájdalmat? Tudja mozgatni a lábait? - Igen, tudom mozgatni mindenemet, és iszonyatosan hasogat a fejem, - mondta a nő és megpróbált felülni. O'Neill segített neki. - Mi történt? - kérdezte Sam és kezével elkezdte kitapogatni a fején lévő dudort. Felszisszent, mikor megtalálta, a fájdalom, ami a fejében lüktetett, ha lehet, még erősebb lett. - Én is ezt kérdezem, - mosolygott rá megkönnyebbülten O'Neill. - Már visszafelé tartottam, mikor egyszer csak, olyan érzés fogott el, mintha beszakadt volna alattam a föld. - Tényleg beszakadt maga alatt a föld, - mutatott O'Neill az elkorhadt fadarabokra körülöttük. - Rémlik, hogy épp visszafelé tartottam, mikor beestem ide. Bevertem a fejem a nyílás peremébe. - Szerencséje, hogy be tudta kapcsolni vészjelzőjét, - mondta neki O'Neill, közben alaposabban szemügyre vette a lány fejsebét. Szerencsére nem szakadt fel a bőr, csak egy hatalmas dudor lett rajta. Egy nyílt seb nem igazán kívánatos egy éghajlaton. Nehéz tisztán tartani, és ha elfertőződik, akkor akár komolyabb gond is lehet belőle. - De én nem kapcsoltam be a jelzőt, még arra sem emlékszem, hogy földet értem. Csak arra, hogy beverem a fejem és zuhanok, - nézett rá csodálkozó szemekkel Sam. - Biztos csak nem emlékszik rá, egyébként teljesen mindegy, mikor tette, de ez alapján találtuk meg magát a vaksötétben, - emelte fel a lámpát az ezredes. - Igen, lehet, hogy csak elfelejtettem, - mondta elgondolkodva Sam, de legbelül nem volt igazán meggyőződve arról, hogy így történt. De mivel senki más nem volt a közelükben, csak így lehetett, gondolta, nincs más logikus magyarázat a történtekre. Nagyot sóhajtott és a mellette térdelő ezredes vállára támaszkodott, és imbolyogva felállt, hogy körbenézzen. Meglátta az ezredes málhamellényén a zseblámpáját és gondolkodás nélkül levette. - Hé, el is kérhette volna, - méltatlankodott O'Neill, de Carter már teljesen másra figyelt. Tátott szájjal bámulta a falakat és a helyiségben lévő láda formájú tárgyakat. - Megtaláltuk, - kiáltotta lelkesen. - Mit találtunk meg? - kérdezte szkeptikusan az ezredes, miközben felállt és leporolta az egyenruháját, már amennyire lehetett. - A helyet, ahol a lázadók építettek! - felelte csillogó szemmel Sam. - Itt van a falakon minden! - Igen, ez mind szép és jó, de miben segít ez nekünk? - kérdezte az ezredes és unott arccal körbenézett. - Ezredes, itt kell lennie valahol a hazavezető útnak is, - lelkendezett Sam a falakra mutatva. - Ó, ez már tényleg érdekes. Azt hiszem, maradhatunk meg egy napot, ha szükséges. - Nem tudom, ezredes, itt védve vagyunk, és dolgozhatok éjjel is, nem árulom el a helyzetünket. Ha most rögtön nekiállok, lehet, hogy megtalálom a jeleket, mire hajnalodik. A részletek miatt később is visszajöhetünk. - Rendben, de azért ne terhelje túl magát, - intette az ezredes és lélekben felkészült egy hosszú éjszakára. - Megyek és leváltom Kawalsky-t, - mondta, de Sam már nem is figyelt oda, hanem a zseblámpa fényében a hieroglifákat bújta. O'Neill csak lemondóan legyintett egyet és visszament a lejárathoz, hogy aludni küldje Kawalsky-t és átvegye tőle az őrködés unalmas feladatát. SJSJSJ - Megtaláltam, - kiáltotta alig pár óra múlva Sam a gödör mélyéről. Még Jack volt 'szolgálatban'. A gödör és a főépület bejárata között járőrözött, a nő hangjára kissé megszaporázta a lépteit. - Mit talált meg? - kérdezte, biztos ami biztos, mert a nőnél soha nem lehetett tudni, akár a helyiek csillagászati felfedezéseire is utalhatott. Ezt is kinézte volna a nőből, de odalent legalább nem tűnhetett csak úgy el. - A jeleket, amikkel hazamehetünk, - mondta Sam. - A helyiek pontosan leírták, hogy honnan érkeztek az őseik és azt tervezték, hogyha végre megszabadulnak Ré elnyomásától, akkor visszatérnek. - Egyelőre hagyjuk a történelem órát, másolja le a jeleket és készüljünk a visszaútra, - szólt oda neki az ezredes. - Rendben, de szeretném befejezni a fényképezést, már nem sok van hátra, alig félóra és végzek. - Az még belefér, - pillantott az órájára O'Neill. Ha sietnek, még alhatnak is pár órát, mielőtt visszaindulnak. - O'Neill ezredes, itt Makepeace, kérem jelentkezzen. O'Neill ezredes, itt Makepeace, kérem jelentkezzen, - az ezredes hangja szinte késként hatolt bele az éjszaka csendjébe. O'Neill szigorú rádiócsendet rendelt el, mikor ott hagyta a többieket az alaptáborban. Valami komoly dolognak kellett történnie, ha ennek ellenére használták a rádiót. - Itt O'Neill, vége. - Uram, homokvihar közeledik a város felé, minket már elért. A tábort elhagytuk és visszavonultunk a piramisba. - Értettem. Adás vége. A főépületben rendezkedtek be. Samet is kihúzták a gödörből, és annyi vizet halmoztak fel, amennyit csak tudtak. Jack tapasztalatai szerint az ilyen viharok nem tartottak pár óránál tovább. Legalábbis a Földön. Remélte itt sem lesz másként. Az épület ajtaját eltorlaszolták a közeli, félig meddig összeomlott házak falaiból származó kövekkel, de a két oldalt, a fal mentén végigfutó ablaksorral nem sok mindent tudtak kezdeni. A környező házak egyike sem volt annyira jó állapotban, hogy ott kísérelhették volna meg átvészelni a vihart. Jack elgondolkodott az épület alatti katakombákon is, de sajnos a szellőzésért felelős lyukak, amiket Sam fedezett fel, a vizsgálódása alatt, az idők folyamán teljesen eldugultak, és ezért félő volt, hogy az oxigénhiány végezne velük odalent. Inkább itt állították fel gyorsan a vészszükség esetére magukkal hozott aprócska sátrat, ami szerencsére elég strapabírónak bizonyult már korábban is, amikor Jack arra kényszerült, hogy benne tartózkodjon. Nem volt híve a sátornak, nem szerette, ha nem látta a környezetét, az esetleges veszélyforrásokat, de most nem tehetett mást. Kawalsky egy nagy kőtömb segítségével leverte a cövekeket a padló repedései közé, egészen bent az épület legvédettebb sarkában. A felszerelésüket is idehordták, de a víz és az élelem kivételével csak a fegyvereknek és a lőszernek szorítottak helyet a sátorban. Sam "kérésére", amit Jack szerint olyan hangosan és szenvedéllyel adott elő, hogy még az alaptáborban is meghallották, a fényképezőgépe és a laptopja is helyet kapott a védendő dolgok között. Habár az érvelése kissé érdekesebbre sikeredett, mint azt az ezredes egy alá beosztott civil tudóstól elvárta volna, végül igazat kellett adnia a nőnek, hisz ezek az adatok feltétlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy haza tudjanak menni mind a heten. A sátorban igencsak szűkösen fértek el. Úgy is mondhatni, mint a szardínia a konzervdobozban. Mivel a vihar alatt a levegő is lehűlt, a hálózsákjaikba takarózva ültek szorosan egymás mellett. A vihar még órákig tombolt, ők pedig odabent beszélgettek és várták, hogy véget érjen. Világítás gyanánt a zseblámpákat használták, de egyszerre csak egyet. Samnek tisztára olyan érzése volt, mintha csak kempingeznének. Épp csak a kísértet sztorik hiányoztak. Rémtörténeteket ugyan nem meséltek, de Kawalsky jó előadónak bizonyult a meglehetősen hosszúra nyúlt katonai pályafutásának viccesebb részeit tekintve. A legtöbb részletet ugyan nem említhette, még akkor sem, mikor Sam elmondta, hogy milyen komoly biztonsági besorolással rendelkezik, de azért így is több órára elég anekdotája volt. - Ezredes, emlékszik arra a fazonra, aki egy ejtőernyős ugrás közben elkeveredett és valahol egy szénabála kellős közepén ért földet és a gazda megkergette vasvillával, mert szétdúlta a szénaboglyát. Vagy arra a ficsúrra, aki le akarta fizetni az egyik srácot, hogy hajtogassa meg az ernyőjét jó pénzért, na azt elküldték városnézésre... - nevetett fel Kawalsky. - Városnézésre? - kérdezte Sam. - Igen, ha az ejtőernyőzsinórjait összetekerik hajtogatás közben, akkor az ejtőernyőst szépen körbeforgatja odafent, miután kinyílt az ernyője. Városnézésre küldték, nyugi semmi baja sem lett - Kawalsky a térdét csapkodva nevetett, akár csak O'Neill. De még Sam is elmosolyodott, maga elé képzelve szegény szerencsétlent, aki odafent forog az ernyőjével. - Az a pacák sem volt semmi, aki épp a laktanya parancsnok lányának kocsijába kéredzkedett be a menetgyakorlaton, na az sem tette zsebre, amit a parancsnoktól kapott, mikor meglátta őket az ellenőrző pont előtt pár száz méterrel - mondta O'Neill. - Hol is kötött ki? - kérdezte Kawalsky vigyorogva. - Valahová Alaszkába helyezték egy időjárási megfigyelő állomásra őrnek. - Akkor jól járt, mert az a parancsnok úgy vigyázott az egy szem lányára, mint a szeme fényére, - jegyezte meg Kawalsky. Sam még egy ideig hallgatta a beszélgetést, de valamivel később elálmosodott. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, de a szűkös hely miatt nem tudott lefeküdni. A hátát a sátor falának támasztva a félig ülő helyzetet találta a legmegfelelőbbnek, hogy szundítson egyet. A két férfi kissé lehalkította a hangját, mikor észrevették, hogy elaludt. Majd nem sokkal később Kawalsky is követte a példáját. O'Neill volt a soros, hogy ébren maradjon. SJSJSJ A homokvihar majdnem 10 órán keresztül tombolt. Mikor végre lecsillapodott, Kawalsky kimászott a sátorból, nyomában a többiekkel. A látvány magáért beszélt, az épületben ugyan nem esett kár, de a környéket teljesen átformálta a vihar. Azok a házak, amiket eddig félig betemetett a homok, most teljesen a felszínre kerültek. A főépületnek az az oldala, ahogy a földalatti szobát megtalálták, majdnem két méter magasan be volt temetve homokkal. - Még szerencse, hogy nem oda bújtunk be, - szólalt meg Kawalsky az újonnan keletkezett homokdombra mutatva. - Hát igen, szerencsénk volt. Itt nem lett volna semmi esélyünk. Még csak meg sem találtak volna minket, - mondta Sam, láthatóan beleborzongva a gondolatba. - Menjünk, nézzük meg a felszerelést, - javasolta O'Neill. Mindannyian visszavonultak az épületbe, ahol jóval hűvösebb volt, a kint tomboló forróságnál. - Olyan meleg van kint, mint a pokol hetedik bugyrában- jegyezte meg Kawalsky, miközben kibámult a félig nyitott ajtón. Kint már csak egy enyhe szellő lengedezett, alig kavarva fel a homokot. Kawalsky épp az egyik házat borító homokkupacot bámulta, mikor látta, hogy a homok, amit a szél felkapott, mintha nekiütközött volna valaminek, ami ott állt, de csak a pillanat tört részéig volt ott és utána el is tűnt a jelenség. Az őrnagy megrázta a fejét, és újra odapillantott, de akárhogy is meresztette a szemét, most nem látott semmi furcsaságot. 'Biztos csak az elmém szórakozik velem', gondolta és nagyot húzott a kulacsából, hogy védekezzen a kiszáradás ellen, mert csak erről lehetett szó. SJSJSJ Mivel a lejáratot eltorlaszolta az a rengeteg homok és a cím, amire szükségük volt, már ott lapult Carter noteszában. Jack úgy határozott, hogy még ma este visszatérnek az alaptáborba. Nem akart még egy homokvihart kockáztatni és az élelmük is fogytán volt. Arról nem is beszélve, hogy őrült kíváncsi volt rá, hogy jó-e a cím. Amint sötétedni kezdett, el is indultak. A holdak közül most kettő volt fent. Jack az őrség üres óráiban megpróbálta ugyan megfigyelni a holdak mozgását, de egyenlőre nem sok rendszert fedezett fel bennük. A noteszába, amit mindig a málhamellényében tartott, egy ceruzával rendszeresen feljegyezte a holdfelkelték és holdnyugták időpontját, de a pontos adatokhoz sokkal több időre lett volna szüksége. Épp ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, mikor az egyik homokdomb mögül felbukkanva megpillantotta a piramist, ahol az alaptábor húzódott. Ha a holdak nem lettek volna fent, és az általuk visszavert fény nem lett volna ennyire erős, lehet, hogy észre sem vette volna azt a valamit, ami a piramis tetején volt. - Hasra, - szólt csendesen a többieknek, akik mögötte baktattak. Sam és Kawalsky gondolkodás nélkül követték a parancsát, bár nem tudták, miért is lett ilyen komoly az ezredes arckifejezése. O'Neill előhalászta a mellénye zsebéből az éjszakai távcsövét. A látvány elképesztő volt. Az ismeretlen tárgyat, most már a maga teljes valójában meg tudta figyelni. Olyan alakja volt, mint egy piramis, de mégsem az volt. Az oldalán csíkszerűen körbefutott néhány fényesebb csík, amik még így távolról is ablakok hosszú sorának tűnt. Egy repülőgép, vagy űrhajó lehetett, attól függően, hogy az űrből vagy a bolygó egyenlőre még felderítetlen másik oldaláról érkezett. A Parancsnokság tudósainak vesszőparipája volt ez a kérdés. Hogy vajon a bolygót megítélhetik-e a töredéke alapján, amit a MALP-al fel tudnak deríteni. Ennyi erővel, ha a Földet a Szaharában, vagy a Szibériában kirakott, viszonylag kis hatótávolságú felderítő eszközzel akarnák megismerni, nem sokra jutnának. A fehérköpenyesek, ahogy Jack hívta őket magában, elég sokat elvitatkoztak a kérdésen, és ő tényleg, de tényleg figyelni akart a jelentésükre ezzel kapcsolatban, de hát... A szerkezeten semmi sem mozdult, olyan volt az egész, mintha a piramis egy leszállópálya lett volna. Sam és Kawalsky odakúszott a két oldalára. Ők is tátott szájjal bámulták a látványt. - Ó, Catherine, hát mégis igazad volt, - szólalt meg suttogva Sam. A két katona tökéletesen egyszerre fordította oldalra a fejét és nézett a nőre kíváncsian. - Catherine Langford professzornak volt egy olyan hajmeresztő elmélete, hogy a piramisokat tulajdonképpen idegenek építették, akik űrhajóval közlekedtek. Azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy leszállópályának használják őket, - suttogta Sam lelkesen. - Azt nem tudta esetleg ez a professzor, hogy vajon jó vagy rossz szándékúak ezek az idegenek? - kérdezte szarkasztikusan O'Neill és ő maga lepődött meg legjobban, mikor Carter komolyan vette a kérdését és válaszolt is rá. - Mivel az itteniek kezdetben istenként tisztelték Rét, aki hasonló járművel utazhatott először ide, de utána fellázadtak ellene, nem hiszem, hogy a jó fiúk csapatát erősíti. Aki most érkezett, Ré leszármazottja lehet, de az is előfordulhat, hogy tévedek, mert azóta eltelt több ezer év. Ki tudja? - vonta meg a vállát Sam. - Hát nem ártana megtudnunk, minél előbb, - mondta Jack, - ott van négy emberünk, akik lehet, hogy már nem is élnek. - Uram, szerintem itt várhatnánk pár órát, amíg legalább az egyik hold lemegy, - jegyezte meg Kawalsky a fejük felett lévő égitestekre mutatva. Jack tudta, hogy igaza van, ha a látogatók ellenségesek, akkor ez a díszkivilágítás nem igazán lenne jó nekik. Legalábbis az esze ezt súgta, és komoly vitában állt a szívével, ami azt dobogta, hogy most rögtön rohanjon oda, és keresse meg a négy elveszett emberét. Sam teljesen az események hatása alá került. Most találkozni fognak egy nép képviselőjével, de az is lehet, hogy nem is emberek, gondolta. A szíve a torkában dobogott és meredten bámulta az űrhajót, ami ott gubbasztott a piramison, mint egy madár a fészke tetején. Jó pár órát vártak itt a homokban hason fekve és az előttük zajló eseményeket figyelték. Mivel Jack nem látta jelenlétét az embereinek, valószínűleg vagy elfogták őket, vagy valamelyik homokbucka mögött lapulva várják a fejleményeket. Innen az alaptábor újra felállított sátrát is tisztán ki lehetett venni. Teljesen kihalt volt, ahogy a piramis környéke is. Majdnem egy óráig nem történt semmi sem. Majd a piramis bejáratán néhány alak tűnt fel. Sam vette észre őket, és ő szólt a két férfinak, akik épp azon tanakodtak, hogy mit tehetnének társaik érdekében. Jack azonnal a szeme elé emelte az éjjellátót, hogy szemügyre vehesse az 'idegeneket'. Magasak voltak és a ruházatuk Jacket a régi egyiptomiakra emlékeztette, már ha az emlékei nem csaltak. Kezükben hosszú botot tartottak és a vezetőjük oldalán egy furcsa szerkezet volt, de Jack katonai ösztöne azt súgta, hogy ezek fegyverek. Nyolcan voltak, és alakzatban közlekedtek. Ezt Jack akár még éjjellátó nélkül is meg tudta volna állapítani. Mikor odaértek az alaptáborhoz, elkezdték behordani a felszerelést a piramisba. Jack szíve akkor kezdett el gyorsabban verni, mikor azt a ládát fogták meg két oldalról, amiben a bomba rejtőzött, 'szükség esetére'. Még jó, hogy a detonátor egyik biztonsági chipjét magával hozta. Még ha bele is kontárkodnak, akkor sem tudják 'véletlenül' felrobbantani. Nem szívesen áldozta volna fel az embereit egy véletlen baleset miatt. Ha már meg kell halniuk, akkor tegyék tűzharcban, a hazájukat és a társaikat védve. - Most mitévők legyünk, ezredes úr? - kérdezte Kawalsky nagyot sóhajtva. Ő is pontosan tudta, hogy mi van abban a ládában. - A hazavezető címet mindenáron meg kell védenünk, - jelentette ki O'Neill fojtott, de annál határozottabb hangon. - Nemsokára kivilágosodik, és akkor szinte biztosan észrevesznek. Addig kell lépnünk. Carter hová írta fel a jeleket? - A noteszembe. - Tépje ki a lapot és adja ide, - mondta Jack. Az ezredes egy pillanatig csak bámulta a lapra felírt hét jelet, ami a megmenekülést jelentette mindenki számára, de az otthoniak védelmében nem kockáztathatta meg, hogy ez az ellenség kezére kerüljön. - Ennek egészen addig titokban kell maradnia, amíg ki nem derült a látogató célja. Tanulják meg és utána semmisítsék meg a lapot. - Értettem, ezredes úr, - felelte rögtön Kawalsky és gyorsan eszébe véste a jelek formáját, mikor Sam felé nyújtotta, az jelezte, hogy már megtanulta azokat. Az őrnagy gyorsan a lehető legapróbb darabokra tépte és elásta mélyen a homokba. - A terv a következő, - szólalt meg Jack pár pillanat múlva. - Az őrnagy és én közelebb lopózunk a piramishoz, hogy kiderítsük mi a helyzet. Carter maga is velünk jön, de csak azokig a sziklákig, - mutatott O'Neill a piramistól kissé távolabb lévő sziklák felé, amik az évezredek magányos tanújaként álltak ott. Ha valaki a piramis felől vetett volna rá egy pillantást, esélye sem lett volna, meglátni a kis védett barlangot, főleg azt, hogy valaki rejtőzik mögötte. Legalábbis, Jack ezt nagyon remélte. A nő különösen fontos volt, hisz ő tudott legtöbbet a kapuról is arról, hogy kik is voltak ezek az emberek, akik valaha itt éltek. - Ott fogja megvárni, amíg magáért nem megyünk, és semmi hősködés, - figyelmeztette O'Neill a nőt. - Nyugalom, ezredes, el sem fogok onnan mozdulni. - Remélem is. Kawalsky, mi pedig belopakodunk a piramisba és szétnézünk, hátha megtudjuk mi történt, és hol vannak a többiek. - Értettem, ezredes. - Ezredes, mit tegyek, ha nem jönnek vissza? - tette fel a szívbemarkoló, de mégis teljesen jogos kérdést Sam. - Ha nem jönnénk vissza a következő naplementéig, akkor menjen vissza a városba és várja meg, míg Hammondék bejelentkeznek, és mondja meg nekik, hogy ellenséges erőkbe botlottunk, és zárják le végleg a kaput, - mondta O'Neill és magában azért drukkolt, hogy ne ez történjen meg, legalábbis addig, míg mindenkit egy darabban vissza nem tud küldeni. - Rendben, megteszem, - jelentette ki Sam elszántan. - Számíthat rám, ezredes. - Ebben biztos vagyok, Carter,- mondta O'Neill és saját magát is meglepte, hogy ezt nemcsak úgy mondta, hanem tényleg így is érezte. - Akkor azt hiszem indulnunk kellene, - jelentette ki egy grimasz kíséretében. - Van egy olyan érzésem, hogy ez a nap nem lesz a kedvencem. És Carter, az Isten szerelmére, maradjon a rejtekhelyen sötétedésig, bármi történjék is. Olyan gyorsan haladtak a piramis felé, amennyire csak tudtak anélkül, hogy felhívták volna magukra a figyelmet. Egymástól kissé távolabb helyezkedtek el, időnként megálltak, hogy hallgatózzanak. Semmi jele nem volt annak, hogy felfedezték volna a közeledésüket. Elérték a piramis bejáratát. O'Neill elővette a kis teleszkópos tükrét, amit jó szokása szerint mindig bent tartott a málhamellényének egyik zsebében. Már sokszor tett nagyon jó szolgálatot az elmúlt évtizedek alatt ez az előrelátása. Óvatosan bekémlelt. A folyosón senkit sem látott. Kézjelekkel jelezte Kawalsky-nak, hogy haladjanak tovább. A belső helyiségben fáklyák égtek, kissé misztikus, derengő fénnyel világítva meg az ismerős falakat. Senki nem volt a teremben. A két katona szisztematikusan, egymást fedezve, hang nélkül kutatta át az egész termet. Minden oszlop mögé és rejtett sarokba benéztek. A falakon mindenfelé harc nyomait találták, a saját fegyvereikét és másokat is, amiket O'Neill leginkább robbanásokként tudott volna jellemezni. Szerencsére sem vérnyomokat, sem áldozatokat nem találtak. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél. - Ez nem jó, nagyon nem jó, - suttogta O'Neill. - Valamit nem vettünk észre. Épp másodszorra is át akarták vizsgálni a termet, mikor valami felfénylett a mennyezeten. Kör alakú volt és jellegzetes, búgó hang hangzott fel. Jó pár fénylő karika ereszkedett alá és hirtelen fény öntötte el a belsejüket. Mikor a fény eltűnt, a karikák belsejében kibontakozott az eltűnt négy katona alakja, és mindegyikük mögött állt egy az idegenek közül. Mikor a karikák újra eltűntek a mennyezetben, a katonák olyan közel álltak hozzájuk, hogy láthatták a homlokukra festett jelet. Egy kilencedik alak is volt ott. Furcsa, fémes álarcot viselt. Olyant, ami egy madarat szimbolizált. Mikor megszólalt, a hangja emberi, mégis fémes csengésű volt. - Tudjuk, hogy itt vagytok. Az érzékelőink jelezték, mikor beléptetek a piramisba. Lépjetek elő, vagy a társaitok meghalnak, - mondta érzelemmentesen, a hangja visszhangot vert az üres teremben. A terem két ellentétes oldalán rejtőző O'Neill és Kawalsky épp egymásra látott. Kézmozdulatokkal kommunikáltak. Az ezredes nyugalomra intette az őrnagyot. - Ezredes, ne jöjjenek elő! Rajtunk már úgysem segíthetnek, - kiáltotta Makepeace, de a háta mögött álló katona a hosszú botjával először térdhajlaton, majd mikor összerogyott, tarkón vágta a férfit. O'Neillnak alig volt pár másodperce, hogy átgondolja, mitévő legyen. Már jó ideje volt parancsok, és hozzászokott, hogy gyorsan döntsön. És mivel a tábornok őt jelölte ki erre a feladatra, jól is végezte a dolgát. Most a legfontosabb az volt, hogy megvédjék az odakint rejtőző Cartert, aki az egyetlen személy volt, aki figyelmeztethette az otthoniakat a veszélyre. Időt kell nyernie, ha sikerül elhitetnie velük, hogy nincs itt senki más, akkor nyert ügye van. Ráadásul valahogy fel kell jutnia arra az űrhajóra. Innen esélye sincs, hogy elindítsa a bombát. Megtapogatta a nadrágzsebébe rejtett chip-et. Oda kell jutnia és ennek a legegyszerűbb, de a legfájdalmasabb módja is egyben az, ha feladják magukat. Tekintetük összevillant az őrnaggyal, aki a szemközti falnál rejtőzködött. Látta a szemén, hogy ő is ugyanerre a következtetésre jutott. Levették a fegyvert a vállukról és a kezüket feltartva egyszerre előre léptek. - Itt vagyunk, nem kell bántaniuk senkit sem, - szólt O'Neill. A következő pillanatban két katona termett a hátuk mögött és a botjukat felemelve előretaszították őket. Mindketten kibillentek az egyensúlyukból, de szerencsére nem estek el. Még csak az kellett volna, gondolta Jack. Kawalsky viszont némileg zokon vette a dolgot, de mikor megfordult, hogy kérdőre vonja a katonát, az hátrábblépett egyet és megnyomott egy gombot a botján. A bot vége egyszeriben, hangos kattanás kíséretében szétnyílt és felszikrázott. - Hohó, lassan a testtel, - szólalt meg O'Neill. Nem igazán tetszett neki ez a fejlemény. Még akkor sem, ha nem ismerte a fegyver erejét, bár valószínűsítette, hogy a falakon lévő robbanásnyomok ebből származhatnak. - Minden rendben, megadtuk magunkat. Nincs nálunk fegyver. A katonák még itt, mielőtt felvitték volna őket a hajóra, megmotozták őket. Méghozzá elég alaposan, mert elvették O'Neill dugi gyutacsait és a chipet is. Még szerencse, hogy a bakancsát meghagyták. Kissé forró szokott lenni errefelé a homok napközben, nem szívesen sétált volna rajta mezítláb. Szóval ennyit arról a tervről, hogy kitörnek a fogságból és beindítják a bombát. Egyetlen reményük Carter volt. Remélte, hogy a következő sötétedésig nem fedezik fel a rejtekhelyét. A hang elég messziről jött, de mind a hatan felismerték az automata szaggatott hangját. Sam volt az. Elég sok lövés dördült, O'Neill már számolás nélkül is meg tudta állapítani, hogy melyik az utolsó a tárban. Mikor az is eldördült, szívébe fájdalom költözött. Ha nem is ölik meg rögtön, akkor velük együtt fogságba kerül. Nem lesz, aki értesítse az otthoniakat. O'Neill mivel részt vett az eljárás kidolgozásában, pontosan tudta, hogy a Parancsnokság rendszeres időközönként megnyitja a kaput, hogy jelentést kérjen és a szükséges felszerelést átküldje hozzájuk. Ha három egymást követő időpontban nem jelentkeznek be, akkor nem fognak tovább próbálkozni, és magukra maradnak. Most itt a bolygón, látva az emberei arcát, kissé drasztikus lépésnek tűnt, de pontosan tudta, hogy ez volt a legbiztonságosabb megoldás. Sorban végignézett az emberein. Mikor átjött a kapun remélte, hogy mind egészségben visszatérhetnek, de most már csak egy cél lebegett a szeme előtt, hogy felrobbantsa ezt a hajót, de az esélyei nem voltak épp a legjobbak. Ráadásul Samet is veszélybe sodorta, pedig ezt egyáltalán nem akarta. A szíve megsajdult arra a gondolatra, de azon nyomban el is illant az érzés, mikor meglátta a bejárat felől közeledő alakokat, és meghallotta a nő kiabálását. Majdnem elnevette magát az örömtől, ami elöntötte, de mivel erről szó sem lehetett, csak egy furcsa félmosolyt engedélyezett magának. Kawalsky viszont nem volt ennyire fegyelmezett, hangos nevetése visszhangzott a teremben. A nőt a karjánál fogva vonszolták maguk után, és szó szerint a lábai sem érték a földet, de nem volt így sem tétlen, hisz rugdosott és kiabált, ahogy a torkán kifért. A küzdelemben kibomlott a haja és elszakadt a zubbonya. A vállán lévő hasítékon keresztül látni lehetett a bőrét, és egy vágást, amiből vér szivárgott. A katonák szinte ledobták a társai lába elé, és Sam képtelen volt megőrizni az egyensúlyát. Makepeace ezredes volt hozzá legközelebb, ő segítette fel. - Elnézést, ezredes, de felfedezték a barlangot, és nem tudtam elmenekülni előlük, - mondta O'Neill-nak, miközben leporolta a ruháját és szemügyre vette a sérülését a vállán. - Ezúttal elnézem magának, Carter, - felelte nagyvonalúan Jack és irigykedve nézte a többieket, akik sorban meglapogatták a nő hátát.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 451 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |