Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsőkig 5. rész
5. rész Hammond tábornok már több mint két órája nem hallott semmit sem O’Neillról vagy Jacksonról, és még az ő legendás türelme is fogyni kezdett. Mi az ördög történhetett? És mi a pokolért nem tettek jelentést? Az asztalánál ült, egy csésze kihűlt kávét szorongatva és úgy tett, mintha az egyik jelentést olvasta volna, a nagy halomból, amin még át kellett rágnia magát. De néhány percnél tovább nem tudott koncentrálni, a gondolatai elkalandoztak, vissza Sam Carterhez és a csapatához. Valami történt. Tudta, olyannyira biztos volt benne, hogy minden izma megfeszült a rettegés és a rémület hatására. Valami történt, már csak az volt hátra, hogy megtudják mekkora a baj. Imádkozott érte, hogy ne legyen nagy. Pattanásig feszült idegei szerencséjére, Hammond tábornoknak már nem kellett sokáig várnia. Jack O’Neill kopogtatás nélkül viharzott be az irodájába, sápadtnak és dühösnek nézett ki. Daniel szorosan mögötte loholt, az ő arckifejezése is ijesztő volt. Szemét rájuk szegezve, Hammond lassan felállt. - Mi történt, ezredes? - kérdezte, felkészülve a legrosszabbra. - Eltűnt, - tört ki Jack. - A Goa’uldok elvitték őt. Ennél rosszabb már nem is lehetett volna, „ez” a forgatókönyv még a legsötétebb rémálmát is felülmúlta. - Hogyan? - csak ezt sikerült kipréselnie magából, a döbbenettől alig volt képes megérteni mindennek a jelentőségét. - Egy hajónak Föld körüli pályán kellett lennie - mondta Daniel csendesen. - Úgy néz ki, hogy a transzporter gyűrűket használták, hogy elvigyék. Hammond megrázta a fejét, mielőtt Daniel befejezte volna. - Észrevettünk volna egy Goa’uld hajót, ha Föld körüli pályára állt volna, - erősködött. - Tisztelettel, uram, - szólt közbe Jack. - Nem vettük észre. Ez van, és Carter eltűnt, vissza kell szereznünk őt. Most azonnal. Hammond biccentett, egyetértett a férfival. - Természetesen, ezredes, - mondta lassan. - Van ötlete, hogyan? Jack arca elkeskenyedett és a tábornok hirtelen úgy érzete, hogy valami más is van itt, a védelmező parancsnok haragja alatt rejtőzve. Tudta, hogy a CSK-1 tagjai nagyon közel állnak egymáshoz, de az elszántság olyan szikráját vélte felvillanni Jack szemében, amit korábban soha nem látott; egy férfi elszántságát, aki ellen egy egész világ esküdött össze. Egy mély sóhajjal, ezt a kis információ morzsát elraktározta elméjében, ráér később aggódni miatta. Most nem volt itt az ideje. Kilépett az asztala mögül, és a kapuszoba felé vette az irányt. - Először is, meg kell néznünk, képesek vagyunk-e megtalálni azt az átkozott hajót. - döntötte el útközben. Mögötte baktatva, Daniel azt motyogta. - Ha még itt van. - Itt kell lennie, - csattant fel Jack és Hammond érezte a felhalmozódott feszültséget a mellette lépkedő férfiak között. Ezt próbálta kissé enyhíteni Hammond tábornok, mikor megkérdezte: - Van bármilyen ötletük, hogy találjuk meg? - Nincs - vágta rá Jack azonnal, Hammond véleménye szerint egy kicsit túl gyorsan is. Oldalra pillantott, O’Neill arcát nézte, közömbös, de féktelen düh tombolt a sötét szemeiben, és tudta, hogy az ezredes eltitkol valamit. - Ezredes, - mondta lassan. - Gondolom, nem szükséges emlékeztetnem magát, hogy bármilyen információ, amivel rendelkezik, segíthet nekünk meghatározni Carter őrnagy… - Nem tudom, hogyan találták meg őt, uram, - ismételte meg az ezredes. És Hammond meghallotta maga mögött Daniel leheletnyi sóhaját, látta összevont szemöldökét. A fenébe. De nem volt több ideje azon agyalni, hogy mi folyik, vagy mi nem folyik a CSK-1 háza táján, mert ebben a pillanatban a vészjelző megszólalt. - Nem tervezett aktiválás. Figyelem, ez nem gyakorlat. Nem tervezett aktiválás. O’Neill futásnak eredt és Hammond azon kapta magát, hogy a fiatalabb férfi megelőzte és ő csak utána érkezett meg a kapu szobába. - Jelentést, - csattant fel, amint belépett az ajtón. - Nem érkezik semmilyen azonosító, uram, - jelentette Foley hadnagy. Hammond biccentett. - Íriszt bezárni. - Ne!- csattant fel Jack. Hammond rászegezte a tekintetét, ami olyan átható volt, hogy még a legdörzsöltebb katonák is meghunyászkodnának tőle. De Jack csak pislantott egyet. - Lehet, hogy Sam az, - mondta a férfi csendesen. A tábornok nem hagyta figyelmen kívül, hogy Jack akaratlanul is a nő keresztnevét használta. - Íriszt bezárni, - ismételte, de a hangja lágyabbá vált, - A Goa’uld is lehet, aki elkapta őt. - Uram? - vágott közbe Foley hadnagy, miközben az írisz bezárult. - Bejövő adás érkezik. Csak hang. - Halljuk. Az adás recsegett és sistergett, de zaj ellenére a hang kristálytiszta volt. - Itt Carter őrnagy. Hallanak engem? Ezredes? Ott van? Jack szinte lecsapott a rádióra. - Itt vagyok, Carter, - mondta. - Hol van? - Átküldöm a címet, - felelte a nő. - Kérem, ne hagyjon itt. - Sam, át tud jönni a kapun? - kérdezte Jack, az egész teste megfeszült az aggodalomtól. - Nem, - Sam hangja fojtott és sírós volt, Hammond még soha nem hallotta ilyennek. - Megsérültem, Jack. Kérlek. Segítened kell! - Megyünk, - fogadkozott Jack. - Csak tarts ki, Sam, már úton vagyunk. - Jack, én… - Sam hangját lövés szakította félbe, egy elsülő botfegyver összetéveszthetetlen hangja és egy borzalmas sikoly. Ekkor az adás véget ért. A kapuszobában senki sem mozdult. Maga mögött, Hammond hallotta Daniel remegő sóhaját, majd a motyogását. - Ó, Sam. De Jack is mozdulatlan maradt, keze még mindig a rádión és az arca, mint egy gránittömb, érzelemmentes. Mikor végre megszólalt hangját alig lehetett hallani, de vészterhes és ellentmondást nem tűrő volt. - Mondja, hogy megvan a cím. - Megvan, - felelte Foley nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. Jack bólintott és felegyenesedett, kezét majdhogynem kelletlenül vette el a rádióról. Daniel felé biccentett, majd az ajtó irányába. - Keresd meg Teal’c-et, - mondta. - Elmegyünk érte. Hammond vagy száz ellenérvet fel tudott volna sorakoztatni, de mind köddé váltak, mikor meglátta a szilárd elhatározást Jack szemében. És ha őszinte akart lenni magával, akkor még örült is neki. Sam Carter egy jó tiszt, briliáns tudós, és barát volt. És most nagy bajba került. Pokolba az ellenérvekkel - hogyan tudna bárki is nemet mondani egy ilyen kérésnek? Csendesen rábólintott Jack kimondatlan kérdésére. - Szedje össze a felszerelést, ezredes, - mondta. - Indulniuk kell. *** Hakraa lenézett a ronda ruhákra, amiket még egyszer utoljára felvett. Az anyaga vastag és formátlan volt, nem mutatva meg semmit sem a viselője testéből; ezek egy rabszolga munkaruhái voltak, döntötte el. Egy picit elgondolkodott rajta, miért akarta a gazdateste elrejteni magát a ruhái alá, de a gondolat annyira gyorsan elillant, mintha fel sem merült volna. Ő most határozott céllal viselte, ezeket a ruhákat és „ez” a gondolat mosolyra késztette. Annyi, de annyi módja van annak, hogy gyötrelmet okozzunk, de egyik sem annyira átható, mint egy gyenge és törékeny emberi szív kínzása. A kinyíló ajtó hangjára Hakraa megfordult és a belépő Jaffára nézett, aki illendően meghajolt az istene előtt. - A Chappa’i megmozdult, - mondta csendesen, szemét a nő lábára szegezve. - Jó, - válaszolta a nő. Befelé irányítva a gondolatait, érezte a növekvő pánikot a gazdateste elméjében és lassan elmosolyodott. - Kísérjenek a zárkába, - parancsolta a Jaffának, aki szó nélkül engedelmeskedett, a nő követte őt, ki a magánlakosztályából, végig a hideg folyosókon. *** Ahogy a forgó kaput bámulta, Jack vetett egy pillantást a válla felett a parancsnoksága alatt álló csapatra és hirtelen a kétség nyilait érzete a szívébe fúródni. Közülük hányan veszíthetik ma el az életünket? Már egy is túl sok lenne, de mindegyikükét kockáztatni, csak azért, hogy megmentsék Samet. Helyesen cselekszik? Fogalma sem volt róla. Tényleg nem tudta. Az érzései a nő iránt annyira erősek voltak, olyan elsöprőek, tisztában volt vele, hogy még a szakmai ítélőképességét is veszélyeztették. Az biztos, hogy taktikailag meglehetősen indokolt volt a mentőakció, de tudta, hogy egy ujját sem mozdítaná az információk miatt, amit a nő esetleg elárult a Tok’ra-ról. Vagy a Földről. Az egyetlen dolog, ami érdekelte az Sam volt, hogy hazahozza; még az elvesztésének a „gondolata” is kifordította világát a sarkaiból. Amit akkor érezne, azt el sem merte képzelni. És nem is akarta megtudni. De elég ok volt ez arra, hogy húsz férfi és nő életét tegye kockára. Valahol az elméje legmélyén, egy vékony hangocska susogta neki, hogy mondja el valakinek. Sétáljon be Hammond irodájába és mondja el neki hogyan érez és… És mi? Kérjen meg valaki mást, hogy vezesse a küldetést? Hagyja őt ott, mintsem kockáztasson olyan sok életet, hogy visszahozza őt? Nem. Szóba sem jöhet. Soha. Lemondani róla, olyan lehetetlen volt, mint abbahagyni a lélegzést. Szerette őt, nem számított, hogy hány és hány alkalommal próbálta ez letagadni az elmúlt néhány hétben. Szerette őt, és bármit megtett volna, - meg is halt volna - csak ne élje át, hogy bántódás érje őt. De van-e joga ugyanezt követelni, ezektől a férfiaktól és nőktől, akik itt sorakoztak fel mögötte? Daniel már meggyanúsította, hogy hagyott nyolc ártatlan embert meghalni, mert félt, hogy elveszíti Samet és a szíve mélyén nem volt benne biztos, hogy a barátja tévedett. Most is ugyanerre készül? És lesz-e elég ereje megfékezni saját magát, ha igen? Majdnem mintha olvasott volna a gondolataiban, Daniel odaállt mellé. Nem volt könnyű egyikük számára sem az utóbbi időszak, mióta Sam eldöntötte, hogy elmegy és még most is, érezte kettejük között a feszültséget. Rápillantva Jack hangot adott az őt gyötrő gondolatoknak. - Ki akarod mondani? - kérdezte csendesen. Daniel összeráncolta a homlokát. - Kimondani, mit? - Hogy kockára teszem az életüket, hogy megmentsem Cartert. - Hát, tulajdonképpen ezt teszed, - jelentette ki Daniel. - De ez nem jelenti azt, hogy hibát követsz el, már ha ez volt az, amit tudni akartál. Értük is megtennéd. Vagy értem, vagy akár Teal’c-ért. Jack lassan bólintott, miközben mérlegelte az elhangzottakat. - Igen, - mondta végül. - Megtenném. - És Sam is megtenné, - tette hozzá Daniel. - Egy csapat vagyunk, Jack. Emlékszel? Egy kis él volt az utolsó szóban, ami miatt Jack Danielre szegezte a tekintetét. - Ezt soha nem felejtettem el, - mondta halkan. - Bármit is gondoltál, ezt soha nem felejtettem el. - Bizonytalanság villant fel Daniel szemében, mielőtt másfelé nézett és Jack tudta, hogy mást is mondania kellene, még több hidat újraépíteni, de sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas erre. Felnézett az irányító terembe és látta Hammond csendes biccentését. Vett egy mély lélegzetet, pár lépést tett előre a rámpán és megfordult. - Rendben, - szólalt meg fegyelmezetten. - Carter őrnagy valahol odakint van, elmegyünk, hogy megkeressük. Nem volna rossz, ha szorosan az egységük mellett maradnának és nyitva tartanák a szemüket. - Húsz izgatott, ijedt és eltökélt szempár nézett vissza rá, Jack megacélozta magát, a gondolat ellen, hogy néhányan talán soha nem térnek majd vissza. És ekkor, egy biccentés kíséretében Teal’c csatlakozott hozzá, Jack visszafordult a kapu felé és elkiáltotta magát. - Mozgás! *** Sam hallotta a harc zaját a távolból, a botfegyver robbanását, a kézifegyverek dörrenését, és az őket kísérő sikolyokat, a háború lármáját. Úgy érezte, menten megőrül, csapdába esve a vaksötétben és fogalma sem volt róla, hogy mi folyik odakint. Hakraa egy keskeny fapadon feküdt, lábát saját kérésére összeláncolták - a megtévesztés részeként. Egy szándékosan okozott sérülés volt a jobb szemén és Sam érezte a tompa fájdalmat, mintha a sajátja lett volna. De a teste nem volt az övé, nem tudott mást tenni, mint várni a sötétségben, hogy Hakraa kinyissa a szemét. ’Még mindig van idő,’ szólalt meg csendesen a Goa’uld. ’Mondd el, amit tudni akarok és kegyes halála lesz.’ ’Nincs üzlet,’ vágott vissza Sam. ’Soha nem mondom el neked. Az egész csapda értelmetlen.’ ’Értelmetlen?’ kérdezte Hakraa. ’Ezért, ijedtél meg ennyire, Samantha?’ ’Cseszd meg!’ A Goa’uld csendesen nevetett és Sam meglepődött, hogy a saját hangja ennyire kegyetlen is lehet. De Hakraa többet egy szót sem szólt, a kézifegyverek hangja egyre közelebb ért és Sam hallotta a bakancsok trappolását és egymásnak ordított parancsok szűrődtek be tompán. Jönnek. Jack jön. És ő semmi másra nem volt képes, csak itt feküdni, tehetetlen csaliként egy csapdában. - Teal’c! - Ez Jack hangja. A hangtól a szíve megtántorodott - egy igazi, fizikai érzés. De nem volt ideje ezen elmélkedni, mert ebben a pillanatban meghallotta a férfi füttyét, - Ide! Megtaláltam! ’Menekülj!’ - sikoltotta Sam magában. ’Ez egy csapda! Ki innen!’ De továbbra is néma maradt miközben mozdulatlanul feküdt a sötétben. - Add ide azt! - Sam hallotta, ahogy O’Neill felcsattan, és ekkor egy botfegyver sült el a közvetlen közelben és hallotta a fém sarokvasak nyikorgását, amint a cella ajtó kivágódott. Jack már ott is volt mellette, meleg keze a nyakán, a pulzusát ellenőrizve. - Carter! - suttogta Jack rekedten. - Ó, Istenem, mit tettek veled? - Sam érezte, ahogy az ujjaival finoman végigsimít a seben a szeme alatt. - Sam, gyerünk, ébredj fel. El kell innen tűnnünk. Ekkor, lassan, megkínzottan, Hakraa kinyitotta a szemét és Sam láthatta Jack arcát. A férfi ott guggolt mellette és megannyi érzelem kavargott a sötét szemeiben. De a zűrzavar ellenére, rámosolygott. - Sam, - lehelte Jack. - Hála Istennek. - Jack…? - a hangja az övé volt, de Hakraa mondta ki a szavakat. Samnek hányingere volt. - Igen, - motyogta Jack lágyan. Egy kéz emelkedett fel és gyengéden megérintette az arcát. - Eljöttél értem, - suttogta Hakraa. - Bármikor, - motyogta Jack, köréfonva a karjait, megpróbálta lábra állítani. - Tudsz járni? Kell segítség? Mennünk kell. - Tudtam, hogy el fogsz jönni, - folytatta Hakraa, hangja bársonyos és csábító volt; amilyet Sam soha nem használna. Hakraa engedte, hogy Jack lábra állítsa és karját a vállán nyugtatta. - Mert szeretsz engem, ugye? ’Ó, Jézusom,’ kiáltotta Sam magában. ’Ez nem én vagyok! Nem látod? Ez nem én vagyok, Jack!’ - Hm, - dörmögte Jack, hátrapillantva a válla felett. - Nézd, Sam, ez nem épp a legmegfelelőbb időpont… Hakraa bólintott, egy kegyetlen mosoly jelent meg az arcán, amikor ezt mondta. - Ó, igen, Jack, ez pontosan a legmegfelelőbb időpont. Jack felhúzta a szemöldökét, és hátrábblépett egy kicsit. - Carter? - kérdezte. - Jól vagy? Hakraa ujjaival követte az arca vonalát, lesiklott az álla alá, finoman, gyöngéden… egészen addig, míg szorosan a nyaka köré nem fonta őket. Sam látta a döbbenetet a férfi szemében, miközben a kezével megmarkolta a nő csuklóját, minden eredmény nélkül. ’Nem!’ kiáltotta Sam a Goa’uldnak, ’Hagyd abba! Hagyd abba!’ ’Mondd el, amit tudnom kell, ’ jött a könyörtelen válasz. - Sam? - Jacknek sikerült kinyögnie a torkát szorongató ujjak ellenére. Hakraa ismét elmosolyodott és Sam érezte megosztott testén átáramló erő lüktetését, aminek meg kellett mutatkoznia a szemén is, mert látta a rettegést Jack arcán és tudta, hogy a férfi végre megértette az igazságot. - Nem!- ordította, miközben letépte a nő kezét a nyakáról és négykézláb hátrált a padlón, teljes iszonyattal bámult a nőre. - Nem, te nem lehetsz, - kiabálta. - Nem veheted el őt így… Sam! Ó, Istenem! Sam vadul próbálta áttörni a korlátot, ami fogva tartotta őt, Sam küzdött, hogy odamenjen hozzá. Összeszedte minden erejét, amit csak fel tudott sorakoztatni a Goa’uld ellen - és Hakraa tett egy lépést. Egy bizonytalan, kontrollálatlan lépést, de Sam érezte a Goa’uld elméjében felvillanó félelmet és ez reményt adott neki. Halovány és bizonytalan, de létező reményt. - Teal’c! - ordította ekkor Jack, talpra ugorva. - Daniel! - Jack a nőre emelte a fegyverét, remegve, közben gyűlölettel és fájdalommal a szemében bámulta a nőt. - Nyomorult, - sziszegte. - Átkozott, istenverte rohadék, nem fogom hagyni, hogy ezt tedd vele. Jack mögött, Sam Teal’c-et és Danielt látta feltűnni. Zavar tükröződött az arcukon, majd Teal’c felvonta a szemöldökét. - Ő egy Goa’uld, - jelentette ki hűvösen. - Ó, ne, - sóhajtott fel Daniel, arca elfehéredett feltörő keserű emlékeitől. - Samet ne. Őt ne… - Vissza kell vinnünk magunkkal, - szólalt meg Jack. - Ki tudjuk venni azt az átkozott kígyót belőle… - Csendet, - csattant fel Hakraa. - Cseszd meg! - mordult rá Jack. - Teal’c menj és keres… Nem tudta befejezni az utasítását, mert ebben a pillanatban Hakraa tapsolt egyet és a cella előtti folyosó hirtelen megtelt Jaffákkal. Fegyverropogás hallatszott ismét, de gyorsan el is csendesedett. - Ez volt az utolsó parancs, amit kiadtál, Jack, - mondta Hakraa lassan. - Mostantól nekem engedelmeskedsz. Jack rábámult, tekintetében akkora gyűlölet és megvetés lakozott, hogy Sam azon kapta magát, hogy szinte meghunyászkodik előtte. - Inkább meghalok, - bukott ki belőle. Hakraa elmosolyodott. - Mindent a maga idejében, ezredes, - mondta nyugodtan. *** Három nap. Már három napja, és Daniel még mindig a hideg, sötét, büdös cellában ült. Nem volt ételük, csak egy kevés, koszos víz, amivel megnedvesíthette a kiszáradt száját. És még szerencsésnek tartotta magát. Nagyon szerencsésnek. Csak ült ott, hátát a nyirkos kőfalnak döntötte, arcát felhúzott térdéhez szorította és karjait a feje köré kulcsolta, próbálta távol tartani a rémálomba illő hangokat a fülétől. Ó, igen, nagyon szerencsésnek tarthatta magát. Valahol, nem is túl messze, Jack ordított. Egy rövid időre félbeszakadt, de végül konok hallgatását gyűlölettől fröcsögő átkozódásokkal törte meg, majd ismét ordításban tört ki, ami ott visszhangzott a sötét börtönükben. És ez ismétlődött, újra és újra, az elmúlt két nap legjobb részeként. Daniel azon kapta magát, hogy reszket, nem volt benne biztos, hogy ezek a hangok vagy a metsző hideg változtatta-e remegő, rémült emberi romhalmazzá. - Ez nem a valóság, - motyogta magában, már vagy századszorra próbálta letagadni az igazságot; Sam nem lett Goa’uld és nem kínozta meg Jacket. Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg. - Ez a valóság, - mondta Teal’c, aki a cellájuk ajtaja mellett állt, őrszemként várva Jack visszatérését. - És meg kell szöknünk. Amíg még O’Neill életben van. Még mindig reszketve, Daniel felemelte a fejét és próbált erőt meríteni Teal’c egykedvűségéből. A férfinak igaza volt, a sötétben bujkálásnál bármi más csak jobb lehetett. Egy újabb kiáltás ért el hozzá a börtön áporodott levegőjén át, egy kiáltás, amit csend követett. Daniel megborzongott, de könyörtelenül száműzte az agyából az undorító hangot, a benne munkálkodó düh segített meghozni a döntést, hogy meg kell lépniük a szörnytől, ami elragadta tőlük Samet. Erőltetnie kellett magát, hogy felálljon, karjait a teste köré fonta, hiábavaló kísérletként, hogy gátat szabjon a remegésének. - Tehát, mi a terv? - kérdezte. - Megszökünk. Daniel bólintott, majd megszólalt. - Igen. Ezt a részt értem. A ’hogyan’ az, ami igazából foglalkoztat. Például nincs semmilyen fegyverünk, vagy egy menekülési útvonal, vagy… - Csss! - szakította félbe Teal’c, felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őt. - Jönnek. Danielnek elég volt csak a fegyverek csörgését meghallania a távolban, és az őket kísérő fényeket meglátnia, hogy fájdalmas biztonsággal jöjjön rá, hogy Sam közeledik - legalábbis, ami ő volt egykor. Kilépve a sötétségből Jaffák jelentek meg, körülvéve Hakraát, és a cellájukat lezáró ajtó kivágódott. - Vissza! - parancsolta a Jaffa, rájuk szegezett botfegyverrel. - Hol van Jack? - kérdezte Daniel, szemeit Samre szegezte. Nem úgy nézett ki, mint a nő, akit barátjának tekintett, rájött, hogy ettől szinte megkönnyebbült. Volt valami kegyetlen a szája sarkában ülő félmosolyban, amit Daniel még soha nem látott Sam arcán és egy fakó hidegség a szemeiben, ami elfojtotta azok megszokott ragyogását. Nem, ez nem Sam volt. Sam meghalt, mint Sha’re. A Goa’uldok egy újabb áldozataként. Egy újabb okot szolgáltatva a harcra. Egy újabb okot a győzelemre. - Ti emberek olyan gyengék vagytok, - mondta Hakraa, válaszolva a kérdésére. - Hamarabb feladta, mint ahogy vártam. - Biccentett a Jaffák felé, Daniel látta, ahogy félreállnak, hogy beengedjenek két másikat, akik Jacket vonszolták és belökték a cellába. A férfi alig volt öntudatánál, de még sikerült térdelő helyzetben maradnia, amíg Teal’c le nem guggolt mellé és óvatosan le nem segítette a padlóra. - Remélem, nem kaptad meg amit akartál? - kérdezte a nőt Daniel, részben büszke volt Jackre, amiért kitartott, de részben rettegett, hogy ő lehet a következő. És hogy ő nem lesz ilyen erős. De a Goa’uld válasza teljesen más volt, mint amire számított. Tekintette dühös lett, homlokát összeráncolta miközben ezt mondta: - A soha nagyon hosszú idő. Könyörögni *fog* nekem. - Daniel nem értette teljesen, épp válaszolni akart, amikor Hakraa hozzátette, - Talán, de semmi sem annyira fájdalmas, mint annak a kezétől meghalni, akit szeretsz. Ilyen halált szánsz neki? - majd egy pillanattal később, - Csendet! - Minden további megjegyzés nélkül Hakraa sarkon fordult és elhagyta a börtönt, meghagyva a Jaffáknak, hogy zárják be az ajtót, mielőtt újra otthagyják őket a sötétségben. Daniel a furcsa szavain törte a fejét, de nem volt rá túl sok ideje, mert Teal’c hívta. - O’Neillnek segítsége van szüksége, - mondta Teal’c elkeseredetten. - De semmink sincs, amit adhatnánk. - Ekkor Daniel felé biccentett. - Add ide a kabátját, legalább kényelmesebben tud feküdni. Daniel odaadta neki, amit kért és letérdelt a barátja mellé. Nem volt nyoma sérülésnek, zúzódásnak vagy vérnek; a Goa’uld szerkezet nem hagyta fizikai nyomát a kínzásnak. De Teal’c-nek igaza volt, Jacknek segítségre van szüksége. Daniel nem volt orvos, de az arca sápadtságából, ahogy a lábai rángatóztak, valamint az elkékülő szájából tudta, hogy Jack a tűrőképessége határán van. Felsóhajtott. - Pocsékul néz ki, - mondta csendesen miközben Teal’c Jack feje alá tette a kabátot. - Gondolod, hogy ki fogja bírni? Legnagyobb meglepetésére, Jack válaszolt. - Pocsékul érzem magam, - motyogta. - De igen, ki fogom bírni. - kinyitotta a szemeit, amik bizonytalanok és zavarosak voltak, de még mindig Jackhez tartoztak. Egy keserű mosoly villant át az arcán, mikor azt mondta, - Még nem kérdezett semmit sem. *** | |
|
| |
| Megtekintések száma: 501 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |