Főoldal » Cikkek » TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI

Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsőkig 8. rész
8. rész

A bázis szinte teljesen kihalt volt, mikor Daniel megtette a lifttől a gyengélkedőig vezető útját, lépéseinek zaja hangosan visszhangzott a csendes folyosókon. Karácsony második napja volt és az állomány jelentős része eltávozásra ment, a lehetőségek szerint minden küldetést felfüggesztettek az ünnepek idejére. Ez az egész helyet az elhagyatottság kísérteties érzésével ruházta fel, és Daniel azt vette észre, hogy nagyot ugrik, mikor a távolból eléri egy becsapódó ajtó és lépések zajának visszhangja. Megszorítva a csomagot, amit a hóna alatt tartott, sietősre fogta a lépteit, egészen addig, míg el nem érte a gyengélkedőt és be nem lépett annak ajtaján.

Jórészt a gyengélkedő is üres volt, Janet kivételével, aki teljesen az előtte fekvő akta halomba temetkezett, és kissé távolabb a szoba végében Jack még mindig az ágyat nyomta.

- Helló, -szólalt meg csendesen Daniel, miközben az ajtó becsukódott mögötte. - Boldog Karácsonyt.

Janet felnézett és elmosolyodott.

- Nem hittem, hogy ma találkozunk. - mondta.

Daniel megvonta a vállát.

- Unatkoztam otthon, a tévében egyenesen szörnyű az adás. - Egy rövid szünet után Daniel Jack felé intett a fejével. - Hogy van?

- Egészen jól, - felelte Janet. - A reflexei még egy kicsit lassúak és még mindig sokat alszik, de…- Janet felsóhajtott.

- Micsoda? - Daniel szíve elnehezült; csak ne rossz hír legyen.

- De nagyon unatkozik - mosolyodott el Janet.

Daniel komolyan bólintott, a mosoly ellenére, ami megjelent az arcán.

- Ó, szegénykém, - mondta, mély együttérzéssel. - Nagyon sajnálom.

- Remélem hozott valamit, ami öt percnél tovább lefoglalja, - mondta a nő, a hóna alatt szorongatott csomagra pillantva.

Egy kis bűntudattal a szívében, Daniel ismét csak bólintott.

- Hm, igen, ez lett volna a célom. - Daniel ismét Jack felé pillantott. - Tehát, meddig lesz még itt?

- Talán pár nap múlva kiengedem innen, - mondta, és jelentőségteljesen forgatva a szemét, hozzátette, - hacsak nem fog még jobban *unatkozni*, ebben az esetben talán már holnap kiteszem innen a szűrét, nehogy az agyamra menjen.

Daniel a nőre vigyorgott.

- Hát, megyek és megpróbálom elszórakoztatni egy ideig.

- Örök hála és köszönet, - felelte Janet és visszatért a munkájához.

Jack úgy nézett ki, mint aki alszik mikor Daniel az ágyához közeledett, de még vagy másfél méterre volt az ágyától, mikor Jack egyik szeme kinyílt.

- Befejeztétek az eszmecserét rólam Janettel? - kérdezte.

- Janet mondta, hogy kezdesz púp lenni a hátán, - felelte Daniel, megmarkolva egy széket és az ágy mellé húzva.

- Ezt Fraiser mondta?

- Hát nem pont ezekkel, a szavakkal, - magyarázta Daniel miközben leült. - Tehát, hogy vagy?

Jack felsóhajtott és kissé fentebb ült.

- Unatkozom, - ecsetelte. - És te?

- Jól vagyok. - Jack nem szólt egy szót sem, egy pillanatig csend telepedett rájuk, mielőtt Danielnek eszébe jutott a csomag, amit hozott.

- Ó, - mondta, átadva azt. - Boldog Karácsonyt.

Jack őszintén meglepettnek látszott.

- Ezt tényleg nekem hoztad?

- Arra gondoltam, hogy talán szükséged van egy kis elfoglaltságra, - felelte Daniel. Ekkor a válla felett hátrapillantott Janet felé és azt suttogta. - El ne mondd neki, hogy tőlem van.

Jack kíváncsi félmosollyal az arcán felnyitotta a csomagot és kihúzta a tartalmát.

- Száz papírrepülő, - olvasta és elvigyorodott, átlapozva a könyvet. - Óriási.

- Csak próbálj meg nem leverni semmit sem, ami drága - figyelmeztette Daniel.

Jack csak mosolygott majd megkérdezte:

- Szóval, milyen volt a karácsonyod?

- Hát igen, - biccentett Daniel. - Elmentem néhány barátomhoz. Elég csendesen töltöttem, tudod.

Jack szemeit a csomagolópapírral babráló ujjaira szegezte.

- Találkoztál Carterrel? - kérdezte, olyan hangsúllyal, mintha teljesen lényegtelen lenne. De ahogy a papírt szorosan összecsavarta elárulta őt.

Daniel meglehetősen óvatosan fogalmazott.

- Pár napja futottunk össze. Jól nézett ki, a torka még nem jött teljesen rendbe, de egyébként jól volt.

Jack bólintott, még mindig a papírt csavargatva.

- Elment Markékhoz? - kérdezte, még mindig a kezeit bámulva. - Úgy értem, az ünnepekre?

- Nem, - mondta lassan Daniel. - Legalábbis nem tudok róla.

Jack ekkor felpillantott, és összeráncolta a homlokát.

- Egyedül töltötte a karácsonyt?

- Én meghívtam őt hozzám, - mondta Daniel, némi védekező felhanggal, - de azt mondta, hogy egyedül akar lenni egy kicsit.

- Ó, - Jack biccentett, és homlokán a ráncok még mélyebbek lettek. - Azt hiszem, ezt meg tudom érteni, azután, hogy az a *dolog* a fejében volt.

- Igen, - felelte Daniel, Jack arcát figyelve, jelet keresve, arra, hogyan is állnak a dolgok kettejük között. De Jack arckifejezése megfejthetetlen volt. - Volt már bent meglátogatni téged? - kérdezte egy pillanattal később.

Jack kissé megrázta a fejét.

- Nem, - motyogta. - Azóta nem, hogy én… - ekkor nagyot sóhajtott. - Tudod te is.

- A szeme sokkal jobban van, - biztosította Daniel Jacket.

Egy újabb sóhaj kíséretében Jack végigfutatta az ujjait a haján.

- Nem a szeme aggaszt engem.

- Nem, szerintem sem. - Ismét csend ereszkedett rájuk, miközben Daniel figyelte, ahogy szomorúság tűnik fel Jack arcán. - Nem hibáztat semmiért sem téged vagy bárki mást. - tette hozzá egy kicsit később. - Éppenséggel, úgy látszott aggódik érted, kérdezett felőled.

Jack csak bólintott, mintha nem is lett volna meglepve. Daniel ugyanazt a beletörődést és szomorúságot látta rajta, amit Samen is és azon tanakodott már vagy századszorra, hogy pontosan mi is folyik kettejük között. Tudta, hogy egyáltalán nem tartozott rá, és furdalta az oldalát a kíváncsiság. Azt már teljes bizonyossággal tudta, hogy ez állt Sam döntése mögött, hogy elhagyja a csapatot. És arra is rájött, hogy ő is közrejátszott ebben az egészben. Egy pillanatnyi gondolkodás után közelebb hajolt és elfojtott hangon megszólalt.

- Jack, kérdezhetek valamit?

A pillantás, amit a férfi rávetett tele volt gyanakvással.

- Miről?

- Samről, - mondta Daniel, szemeit lesütve. - Arról, hogy miért megy el.

- Te is tudod, hogy miért megy el, - mondta Jack, egy kicsit túlságosan is gyorsan. - Új kihívás, előléptetés. Hogy a nagyfiúkkal játszhasson egy brancsban.

Daniel megrázta a fejét.

- Ezt te magad sem hiszed el, - felelte gyorsan. - Én miért hinném? - Jack nem válaszolt, és ekkor Daniel felnézett és látta, hogy Jack a könyvet lapozgatta, olyan átéléssel, mintha az, lett volna a leglenyűgözőbb dolog, amit valaha látott. De Daniel meg mert volna esküdni rá, hogy fel sem fogja, mi van előtte az oldalakon, teljesen elmerült a gondolataiban. Egy pillanatig gondolkodott, majd úgy döntött más oldalról közelíti meg a témát.

- Attól félek, hogy nekem is közöm van hozzá, - mondta, szemeit Jackre szegezte, a reakcióját figyelve.

Némi kíváncsiságot tudott csak kicsiholni, de legalább Jack tekintete a könyvről Daniel arcára vándorolt.

- Hogy érted ezt?

- A veszekedésünk? - emlékeztette Daniel félszegen, még mindig szégyenkezett, mikor eszébe jutottak a vádak, amiket a fejükhöz vágott. - Azok a dolgok, amiket rólad és Samről mondtam, hogy összefogtatok ellenem és Teal’c ellen?

- Ó, - mondta Jack. - Az a dolog.

- Gondolod, hogy erről van szó? - kérdezte Daniel. - Ezért döntött úgy, hogy elmegy? - Nem tűnt lehetségesnek, és Sam többször is biztosította őt, hogy nem volt köze a döntéséhez, mégis remélte, hogy talán ha ezzel összezavarhatja Jacket, és akkor elárul *valamit*.

És meg is tette. Erős érzelmek öntötték el Jack arcát miközben a válaszán elmélkedett, és Daniel nyugtalanságot látott átsuhanni azokban az általában sötét és tartózkodó szemekben. Végül Jack megszólalt.

- Igen, azért döntött így.

Jack őszintesége váratlan és ijesztő volt. Daniel az ajkába harapott, nem volt benne biztos, hogyan is fogadja barátja ilyen mértékű nyíltságát. Nem erre a válaszra számított. Egy kicsit összeráncolva a homlokát megszólalt.

- Igazán?

Jack vállat vont.

- Sam attól félt, hogy igazad volt.

- Attól félt? - Rendben, ez egyértelműen váratlan volt. Jack semmi mást nem mondott, csak figyelte, ahogy Daniel akadozva beszélni kezd. - De.. - kezdte, majd meggondolta magát. - De hát Sam azt mondta nekem, hogy semmi sincs köztetek, tehát én…

- Semmi sincs köztünk - jelentette ki Jack komolyan. - Istenre esküszöm, Daniel. Semmi sincs.

- Akkor miért hiszi azt, hogy talán igazam van? - erősködött Daniel.

Jacken látszott, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát, szemöldökét összehúzta a szeme felett és állkapcsa megfeszült; Daniel arra számított, hogy pár pillanat múlva megnyugszik. De nem tette. Helyette, Daniel egyre növekvő meglepetésére, úgy tűnt az érzelmei egyre közelebb kerülnek a felszínre töréshez és a hangja olyan halk volt, hogy alig volt több egy suttogásnál, mikor azt mondta.

- Gondolom, tudod, hogyan érzek iránta.

Ó. Daniel nagyot nyelt a vallomás hatására.

- És ezért megy el? - kérdezte halkan Jacktől.

- Igen, mert azt hiszi, nem tudunk megbirkózni vele, - dörmögte Jack. Ekkor egy mély sóhaj kíséretében hozzátette, - Szerintem, téved, de nem tudom meggyőzni róla.

Daniel egy pillanatra lehunyta a szemét, hirtelen teljesen megértette a barátai helyzetét; együtt jutottak arra a következtetésre, hogy nem tudják megjátszani magukat tovább, és a saját maguk által emelt érzelmi pokolban ragadtak. Csak elképzelni tudta, hogy milyen nehéz, milyen sivár és fájdalmas hely kellett, hogy legyen az.

- Sajnálom, - sóhajtotta, nagyon pocsékul érezte magát, amiért még rosszabbá tette a dolgokat, mint eredetileg voltak.

- Nem a te hibád, - mondta Jack egyértelműen, és ismét kezdett visszahúzódni a csigaházába.

De Daniel meg egy kicsit tovább ment, amíg még volt esélye.

- Nem sokat segítettem benne, ugye? - kérdezte. - Ez az egész ’Sam-és-Jack-Szövetség’ dolog…? - felsóhajtott és megrázta a fejét. Mekkora egy idióta volt!

Miért nem volt képes felfogni, hogy mi történik körülötte? A barátairól volt szó! Gyakorlatilag a családjáról. És ahelyett, hogy segített volna nekik megbirkózni ezzel, a legnagyobb megpróbáltatásaik idején szinte az arcukba csapott, mint valami elkényeztetett gyerek.

Jack szája sarkában mogorva mosoly jelent meg.

- Hát, az biztos, hogy segítettél néhány dolgot más megvilágításba helyezni.

Daniel feszültsége jeleként levette a szemüvegét, majd megszólalt.

- Nem. Nem tettem. Pont ez a lényeg.

- Valóban?

Daniel közelebb hajolt. A világ Jack mögött elmosódott volt szemüveg nélkül, de a tekintetét a barátjára szegezte, akinek alakja tökéletesen éles volt.

- Én nem gondoltam komolyan azt, Jack, - magyarázta. - Egyáltalán nem úgy értettem. Én csak *dühös* voltam. Nagyon dühös. Rád és Samre, mert egyetértett veled. De soha nem gondoltam komolyan, hogy nem tudtunk együtt dolgozni veletek! Nem tudom elképzelni a csapatot Sam nélkül!

- Nem, - felelte Jack, nagyon csendesen. - Én sem tudom.

Daniel a kezébe temette az arcát.

- Minden az én hibám, - sóhajtotta. - Úgy érzem magam, mint egy idióta.

- Ez nem a te hibád, - nyugtatta meg Jack, szomorúan és legyőzötten. - Csak megtörtént.  Nem így kellett volna lennie. De ez van.

- Nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen, - mondta Daniel, hangja tompán szólt az ujjai mögül.

Jack röviden és keserűen felnevetett.

- Mi ketten?

Daniel felpillantott és összevonta a szemöldökét.

- Beszélj vele, - mondta. - Próbáld rávenni, hogy változtassa meg a döntését. Mondd meg neki, hogy mekkora egy hülye voltam és azt…

- Gondolod, hogy nem próbáltam már meg? - kérdezte Jack. És ekkor egy kis mosollyal kísérve hozzátette, - És a hülyénél durvább dolgot is mondtam rólad.

Daniel meredten nézte Jack belenyugvó arcát egy pillanatig, mielőtt csendesen megszólalt.

- Akkor már semmit sem tehetünk?

- Ez az ő élete, - mondta Jack nyugodtan. - Az ő döntése.

Egy hosszabb szünet után Daniel szólalt meg ismét.

- Tudod ugye, hogy igazából nem akar elmenni.

- Igen, - sóhajtotta Jack. - Tudom.

Daniel ismét a kezeire hajtotta a fejét és hosszú, letaglózó és kínos csend telepedett rájuk. Végül Jack törte meg azzal, hogy megbökte Daniel feje tetejét.

- Hé, - mondta, vidámságot erőltetve a hangjába, - azt hittem azért jöttél, hogy felvidíts?

Daniel a benne dúló érzelmei ellenére elmosolyodott.

- Sajnálom. - sóhajtotta, felegyenesedett ültében, és hosszan engedte ki a levegőt a tüdejéből. Egy pillanatig elgondolkodott, majd megszólalt. - Mit fogsz csinálni Szilveszterkor?

Jack felnézett a mennyezetre.

- Itt fekszem, talán. Miért kérdezed?

- Janet azt mondta, hogy pár nap múlva kiteszi innen a szűrödet - mondta neki Daniel. Majd vetett egy pillantást a papírrepülőkkel teli könyvre és hozzátette, - Talán hamarabb is.

- Igazán? - Jack öröme egyértelmű volt.

Daniel bólintott.

- Tartok egy kis Újévi Köszöntőt, - mondta. - Eljöhetnél.

- Egy buli?

- Egy összejövetel, - helyesbített Daniel. - Pár ember, kaja, pia - de semmi vadulás. Biztos vagyok benne, hogy jót tenne neked.

Jack egy kissé összehúzta a szemét.

- Köszi, - motyogta. Majd a gyanú szikrája fellobbant a szívében, mert megkérdezte, - Ki lesz ott?

Daniel tudott olvasni a sorok között.

- Olyanok, akiket ismersz? Lássuk csak… Teal’c, Janet, Simmons, Feretti…

- Carter?

- Talán, - jegyezte meg Daniel. - Még nem kérdeztem tőle.

- Hm, - mondta Jack, töprengő arckifejezéssel fordult el.

- Akkor eljössz?

- Gondolkodni fogok rajta.

- Remek, - felelte Daniel, felemelkedve a székről. - Kezdés nyolckor. Hozz valami innivalót.

***

A Parancsokság folyosói csendesek és kihaltak voltak; Sam lépéseinek zaja hangosan visszhangzott az előtérben, miközben lassan átsétált rajta, elmerülve a gondolataiban. Szilveszter éjjele volt és a bázison szolgálók jelentős többsége távol volt, az ünnepeket a családjával és a barátaival töltve.

Sam egyedül volt. Nem mintha túlságosan is érdekelte volna; egyszerűen csak élvezte a csendet és a békét miután Hakraa befészkelte magát a fejébe és az életébe. A csendes üresség szívbemarkolóan helyénvaló volt arra, hogy magányos búcsúútját megtegye végig körben a bázison. Kutató ujjait végig futatta a falakon, amerre csak járt, minden szoba, ami mellett elhaladt, úgy tűnt emlékeket idéz fel. Az étkezde mellett ment el, éjszakára bezárták és felrémlett előtte, ahogy hallgatja Daniel panaszkodását a kávéról, vagy ahogy figyeli O’Neillt, amint egy egész tál reggelizőpelyhet belapátol öt másodperc alatt. Mikor Daniel laborja mellett sétált el, megpróbált benyitni, de az zárva volt. Csak annyit tehetett, hogy találomra belesett a férfi kis ablakán, de csak a pedánsan rendszerzett tárgyi leleteket látta bent; jól emlékezett a küldetésekre, amiken összegyűjtötték őket.

És itt volt az ő laborja is. Csak elsétált előtte, de nem ment be. Már szinte teljesen szét lett szedve, már mindene ott volt bedobozolva, és csak arra várt, hogy a fővárosba szállítsák. Miközben a laborjára gondolt, ami most már üres volt, de az itt történtek szellemként továbbra is kísértették, a szíve megtelt fájdalommal, és azon elmélkedett már vagy századszorra, hogy tulajdonképpen mi a fenéért is megy el.

De ekkor eszébe jutott Jack, akit a tulajdon kezével kínzott meg, és az eltökéltsége még jobban megerősödött. Az egymás iránti érzéseik sebezhetővé tették őket, és ez olyan dolog volt, amit nem fogadhatott el. Nem volt más választása. A szolgálat az első; ezen semmi sem változtathat.

Tovább sétált, egészen addig, míg lábai akaratlanul is a létesítmény szíve felé nem vitték; a Csillagkapuig. Miközben eltette a beléptető kártyáját és belépett a kapuszobába a szíve vadul dobogni kezdett az elétáruló látványtól. Épp olyan megindítóan fenséges volt, mint mindig is, most csendbe és sötétségbe rejtőzve. Az egyetlen fényforrás az alig megvilágított kontrolszobából jött, ahol az egyetlen ügyeletes ült, kitartóan virrasztva a csillagokhoz utat nyitó kapu mellett. Nagy lélegzetet véve, Sam belépett a terembe és hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte. A lépései zaja hangos volt, ahogy lassan felsétált a rámpára, tekintetét a kapura szegezte, míg olyan közel nem ért hozzá, hogy kinyújtott kezével meg tudta érinteni a naquadát; hideg és bársonyosan sima volt, ujjait végigfutatta az egyik ékzár felületén. Sam felsóhajtott, ráébredt, hogy több mint három évig ez állt az életének a középpontjában és azon tanakodott, hogy a ménkűbe lesz meg nélküle.

- Még mindig lélegzetelállító, ugye?

Sam megijedt a csendes szavaktól, de elmosolyodott mikor felismerte a hangot.

- Igen az, - sóhajtotta. - Hiányozni fog.

Mögötte, lépések zaja csendült fel a fémrámpán, ahogy Jack odasétált és megállt mellette.

- *Te* is hiányozni fogsz, - mondta, ismét mosolyt csalva az arcára. - Mindenkinek.

Sam felé fordult és ránézett, ez egyszer a férfi meg sem kísérelte elrejteni ez érzéseit; a szemére a szomorúság árnyéka vetődött.

- Tudom, - mondta halkan Sam. - És sajnálom.

Jack csak vállat vont, kezeit mélyen a zsebeibe süllyesztette.

- Nem hiszem, hogy bármikor is képes leszek, majd átsétálni a kapun anélkül, hogy az eszembe ne juss. - mondta Jack halkan, és egy melankolikus mosoly jelent meg az arcán. - Emlékszel még az első alkalomra?

- Mikor először átléptem a kapun?

Tekintetük találkozott és furcsa félmosoly jelent meg mindkettőjük arcán.

- Igen, - pontosította Jack, - mikor először léptél át a kapun. Emlékszel rá?

Sam biccentett.

- Emlékszem, hogy meglöktél, - mondta a férfinak.

- Én meg emlékszem az arcodra, - felelte Jack. - Olyan nagyon… izgatott voltál. Ahogy az egészbe belecsöppentél.

- Nem igazán tűntem magabiztosnak, ugye?

Jack megrázta a fejét.

- Féltékeny voltam, - vallotta be, a nő legnagyobb meglepetésére. - Melletted túl öregnek és túl kiábrándultnak éreztem magam.

Sam halkan felnevetett.

- Igazán? - kérdezte. - Tudod, én hogy éreztem magam? - Jack nem válaszolt, kíváncsian felvont szemöldökével bátorította Samet, hogy folytassa. - Pokolian megfélemlítve! - gyónta meg. - De elhatároztam, hogy nem engedem neked, hogy legyőzz és nem akartam lehetőséget adni neked, hogy kihajthass a programból. - A nevetése kissé hangosabb lett. - Annyira izgatott voltam!

- Szerintem imádnivaló voltál, - mondta Jack. Annyi őszinteség csendült a hangjában, hogy Sam ismét visszanézett rá, és Jack elmosolyodott. - Még mindig ez a véleményem.

Jack arca árnyékban volt a félig megvilágított elhagyatott kapuszobában, de Sam ettől még látta a melegséget, ami ott csillogott a sötét szemeiben. Az arckifejezése gyengéd volt, híján mindannak a keserűségnek, amit Sam az elmúlt hetekben rajta látott, azóta, hogy meghozta a döntését. Most csak ragaszkodást látott rajta, még akkor is, ha szomorúsággal volt fűszerezve. De semmi szemrehányás vagy vádaskodás. Amint a szerető pillantása már nem tartotta fogva Samét, vett egy mély lélegzetet, és száján egy beletörődő mosoly jelent meg.

- Van nálam valami, ami a tiéd - mondta végül.

- Nálad? - Sam kissé összeráncolta a homlokát.

Jack a kezéért nyúlt, és még ez az egyszerű érintés is a felszította a benne parázsló tüzet, amit olyan körültekintően zárt el a szíve legmélyére. Próbálta figyelmen kívül hagyni a hirtelen felszökő pulzusát, miközben figyelte, ahogy Jack tenyérrel felfelé fordítja a kezét és valamit beleejt.

- Vidd magaddal, - mondta halkan, Sam ökölbeszorított kezét a sajátjában tartva, mintha vonakodva engedné csak el.

De a késlekedése csak pár pillanatig tartott, mielőtt elengedte volna Samet. A tenyerébe pillantva Sam szíve nagyot dobbant, amint meglátta az összetekeredett a nyakláncot, amit tőle kapott. Egy széles mosoly jelent meg az arcán.

- Megtaláltad!- sóhajtotta, miközben felemelte és hagyta, hogy a gyér fény táncot járjon a törékeny láncon.

- Hát éppenséggel Daniel találta meg, - vallotta be Jack. - De én, hm, javítottam meg.

Sam elmosolyodott, egyik ujját finoman végighúzva a láncon, miközben felidézte a jelentését.

- Szerelem és hűség, - motyogta, majd pillantását a láncról Jackre vetette. - Attól féltem, hogy eltört, helyrehozhatatlanul.

Jack megrázta a fejét.

- Teljesen elpusztíthatatlan - biztosította a nőt komolyan. - Ígérem.  Élethosszig tartó garancia van rá.

Sam érezte, hogy a szeme megtelik nem várt, kellemetlen könnyekkel, elfordult a férfitól, vissza a Csillagkapu felé. De a látvány nem segített, a kapu jelképezett mindent, amit összehozta és el is választotta őket. De ez nemcsak kettejükről szólt, ébredt rá miközben felfelé pillantott; Daniel, Teal’c, és minden barátság, amit a Csillagkapunak köszönhetett. Hogy hagyhatná itt mindezt? Hogyan fordíthatna hátat mindannak, ami ennyire erőteljes, és ennyire fontos? Az elmúlt hetek aggodalma, levertsége és következményei ott kavarogtak mélyen benne, és annyira valóságosak voltak, hogy váratlan erővel ütötték őt mellbe. Itt hagyja a Parancsnokságot! Hátat fordít a Csillagkapunak, a Goa’uldokkal vívott háborúnak és a hihetetlen kalandoknak, amit a barátaival élt át. És miért? Mert átlépte a határt és túlságosan is vak volt, hogy előre láthassa a következményeket.

Sam érezte, ahogy a pulzusa megugrik az adrenalin lökettől, és szinte villámként csapott bele a felismerés, hogy nem képes elmenni. Az új kapu építésének lehetősége nem versenyezhet azzal, amilyen kihívások elé a régi állítja őket; semmilyen előléptetés a Pentagonban nem hozhat akkora elégedettséget, mintha a legközelebbi barátaival dolgozhat. A felismerés jeges vízként zúdult rá és megremegett, az ujjait szorosan a nyaklánca köré fonta, miközben karjait szorosan a maga köré fonta. A szíve ide tartozott, a kapuhoz, épp olyan szoros kötelékkel, mint ami Jackhez láncolta. Egyiküket sem tudta elhagyni. És mégis, hogyan maradhatna?

- Nem akarok elmenni, - suttogta hirtelen, saját magát is meglepve.

Jack rögtön felelt.

- Akkor ne tedd, - mondta. - Maradj itt, ahová tartozol.

- Hogyan tehetném? - sóhajtott fel Sam. - Kettőnk között semmi sem változott, Jack, még mindig mi vagyunk a gyenge láncszem a csapatban. Ez az egész Hakraa dolog bebizonyította.

Jack egy pillanatig várt a válasszal, és a beálló csendben Sam ránézett. Jack a bakancsát bámulta meredten, lábfejével elgondolkodva böködte a kapu alapját.

- Biztos vagy ebben, Carter? - mondta végül. - Mert én nem. - Samet meglepte a magabiztosság a hangjában, de nem szólt egy szót sem, így Jack folytatta. - Hakraa mindkettőnek a pokol mélyére taszított. Többé-kevésbé.

- Hát inkább többé, mint kevésbé - értett egyet vele Sam vigyorogva.

Jack felnézett Samre, tekintetében mély együttérzéssel, és Sam tudta, hogy Jack tisztában van vele, hogy milyen nehéz volt neki; elmosolyodott a melegségtől, amit a szívét elöntötte, a gondolatra, hogy Jack ennyire megérti őt. De Jack tekintette egy pillanattal később továbbsiklott, elgondolkodva ráncolta a homlokát, miközben megpróbálta szavakba önteni a gondolatait.

- Mikor Hakraa a kézifegyverével játszadozott, - mondta lassan, - tudod miért tartottam ki? - Sam megrázta a fejét, csendben figyelve a férfit. - Miattad, - mondta halkan, még mindig nem nézett a nőre. - Nem viseltem volna el, ha cserbenhagylak -  tudtam, hogy még harcolsz és azt is tudtam, hogy nem hátrálhatok egy lépést sem.

Sam egy kicsit megremegett, szemeit könnyek öntötték el, miközben eszébe jutottak a kínszenvedésük napjai.

- Ahogy én sem, - suttogta, az emlékek szinte fojtogatták. - Még amikor azt gondoltam, hogy meg fogsz halni, akkor sem tudtam feladni, - remegve vett egy mély lélegzetet és lassan fújta ki. - Nem akartam, hogy az irántad táplált érzéseim miatt eláruljak bármit is, amiért együtt harcoltunk.

Jack kezével végigszántott a haján, és biccentett.

- Amit ezzel el akartam mondani, - motyogta, - az az, hogy ha nem te lettél volna, ha *bárki* más lett volna - nem hiszem, hogy képes lettem volna végig csinálni.

- Nem lettél volna képes? - A férfi szavai megdöbbentették Samet; az iránta való hűség miatt tartott ki ő is!

Jack megrázta a fejét.

- Ha én nem… - elakadt a szava, mintha nem lett volna benne biztos vajon jól fogalmazza-e meg.

- Ha nem, akkor...? - erősködött Sam.

A nő pillantásától kísérve Jack esetlenül felemelte kissé a fejét és a homlokát ráncolta, miközben a szavak szinte áradtak belőle.

- Azért mert szeretlek, annyira szeretlek, ezért tartottam magam olyan sokáig, Sam; nem hagyhattam, hogy ezt, ellened fordítsa.

Sam egy pillanatig csak bámult rá majd behunyta a szemét. Jack eddig mindig elkerülte, hogy kimondja, ezeket a szavakat, és a mostani egyértelmű kijelentése, majdnem megijesztette Samet. Jack még be sem fejezte a mondatot, mikor rádöbbent hogy a férfi már látta azt, amit ő eddig még nem; az az erő, amit kettejük kapcsolatából merített, elegendő volt Hakraa ellen, még ha a Goa’uld meg is próbálta ezt ellenük fordítani. Amit Hakraa az emberi gyengeségnek tekintett erősebbnek bizonyult, mint a Goa’uldok minden ereje és rémuralma. Ez a gondolat Sam szívét a mennyekbe repítette, szemei kipattantak és látta, hogy Jack komoly arckifejezéssel figyeli őt.

- Láthatod, - folytatta gyengéden, - nem vagyunk gyenge láncszem, Sam. Mi ketten erősek vagyunk. Az érzéseink tesznek minket erősebbé.

- Igen, - értett egyet Sam, képtelen volt elfojtani az arcára váratlanul kiülő eufórikus mosolyt. - Azt hiszem, igazad van.

A férfi mosolya tükörképe volt az övének és Jack ösztönösen Sam kezéért nyúlt.

- Akkor itt maradsz? - kérdezte, de úgy mintha az egész világ sorsa függött volna a válaszától.

Sam majdnem felnevetett, kissé hisztérikusan, mert a mostanra üres lakására, és a szintén üres laborjára gondolt.

- Nem tudom, hogy maradhatok-e! - döbbent rá, fejét rázva, bizonytalanul. - Hammond tábornok…

- Odaadná a jobb karját, ha azt hinné, hogy azzal itt tarthatna, - felelte Jack komolyan. - És én is ugyanezt tenném.

- Ezt őrület, - sóhajtotta Sam, még mindig vigyorogva.

- Ugyan már, - szólalt meg Jack. - Az áthelyezés volt őrültség. Ez valami sokkal … jobb.

A szíve mélyén Sam tudta, hogy igaza van, de a logikusan gondolkodó esze nem volt képes figyelmen kívül hagyni más, kevésbé kellemes tényeket, igazságokat. Kényszerítette magát, hogy figyelembe vegye ezeket is.

- És mi lesz velünk? Visszatérünk a kezdetekhez?

- Nem is volt az olyan rossz, ugye?

- Nem rossz, valóban, - ismerte el Sam. - De nagyon nehéz lesz. - Szemeit a megfigyelőben szolgálatot teljesítő katonára emelte, aki szinte megtestesítetett mindent, ami kettejük között állt. - És nagyon nagy lesz a kísértés.

Jack ráemelte a tekintetét elfojtva a feltörő érzelmeit, mint a régi szép időkben.

- Szerintem védjük továbbra is a vonalainkat, Carter.

- A frontvonalat a Föld és a Goa’uld között?

Jack megvonta a vállát.

- Az az egyik, - értett egyet vele Jack. - de épp valójában a köztünk lévő határra gondoltam.

- Ó, - suttogta Sam, kissé elmosolyodva, - arra a vonalra. - Sam vett egy mély lélegzetet. - Hát, az biztos, hogy ez a veszélyesebb, ugye?

- Szerintem, már kiérdemeltünk egy bátorság érdemérmet. - bólintott Jack.

- Bíbor Szív?

- Helyénvalónak tűnne. - kuncogott Jack.

Sam vett egy mély lélegzetet és kezével a hajába túrt, majd megrázta a fejét.

- Gondolod, hogy képesek leszünk rá? - kérdezte, egy sóhaj kíséretében hosszan engedte ki a levegőt. - Harcolni az ellenségeinkkel, együtt tartani a csapatot, és megmenteni a bolygót?

Jack vetett egy gyors pillantást az ellenőrző szoba felé, majd megfogta Sam kezeit.

- Carter, van egy dolog, amit jól megtanultam rólad, hogy nincs olyan, amire te ne lennél képes.

Sam mosolya kiszélesedett, de tekintete feszélyezetté vált.

- Nem tudtam rávenni magam, hogy elhagyjam a Parancsnokságot. - Vagy téged, tette hozzá gondolatban, remélve, hogy a férfi megérti. És megértette.  Sam egyszerű vallomása miatt Jack hirtelen meg sem tudott szólalni. De hamarosan magára talált és megszorította Sam kezét.

- Ezt az egyet meg fogom bocsátani, - felelte, és a hangja tele volt érzelmekkel. Sam rámosolygott és a szíve megtelt azzal a veszélyes, eufórikus tűzzel, amit a férfi szemeiben látott fellobbani. A kezénél fogva Jack finoman közelebb húzta Samet és nem kellett volna hozzá sok, hogy áttörjék a falat kettejük között. A férfi kezének egy ártatlan érintése az ő kezén elégnek bizonyult, hogy lángra gyújtsa a parázsló tüzet, annyira egyszerű lett volna átlépni a kettejüket elválasztó határvonalat és még egyszer a karjaiba bújni. De Sam tudta, hogy nem hagyhatja megtörténni. Még egyszer nem, még nem. Így, vonakodva, de elhúzta a kezét, és a biztonság kedvéért belesüllyesztette őket a zsebébe. Jack ellenkezés nélkül engedte el, habár szemeiből sütött a csalódás és fájdalmas mosoly tűnt fel az arcán.

- Az élet nagyon kemény lesz így, - sóhajtotta csendesen.

- Biztos benne, uram, hogy azt akarja: maradjak?

- Jobban, mint bármi mást, Carter, - biztosította őt Jack, szomorú mosollyal és szemei csillogni kezdtek. - Jobban, mint bármi mást.

Sam érezte, hogy kezd elgyengülni a férfi érzelmeinek hatására, meg kellett köszörülnie a torkát mielőtt meg tudott volna szólalni.

- Talán el kellene mennünk innen, uram. Már elég alapot adtunk a pletykára Madlani hadnagynak erre az éjszakára.

Jack tekintetét akaratlanul is elfordította Sam arcáról és vetett egy pillantást az ellenőrző szobára.

- Tudja, Carter, - mondta lassan, visszafordulva, és az órájára pillantott. - Még csak tíz óra van.

- És? - vonta meg a vállát Sam.

- És Daniel meghívott minket a Szilveszteri …. összejövetelére.

- Tényleg - mosolyodott el Sam.

- Boldoggá teszi az egész évét, ha megtudja, hogy marad - szólalt meg Jack, miközben együtt lesétáltak a rámpáról.

- Melyiket? - kérdezte Sam. - Ezt vagy a következőt?

- Mindkettőt - nevetett fel Jack.

- Hát nem is tudom, valószínűleg tele lesz a hely régészekkel, uram - figyelmeztette Sam az ezredest.

- Nem lesznek útjában egy igazán fontos dolognak, - biztosította Jack a nőt.

- Melyiknek is?

Jack kinyitotta az ajtót és tartotta, amíg Sam bement rajta, közben közel hajolt a nő füléhez.

- Én egy csókban reménykedek éjfélkor. Csak, hogy szerencsénk legyen.

Sam érezte a leheletét a fülén, hallotta a vidámságot a hangjában, és ez felderítette őt is.

- Helyénvaló lenne ez, uram?

- Semmi rossz nincs benne, - győzködte Jack Samet vigyorogva. - Ez egy tradíció.

Sam bólintott, és hosszú idő óta először igazán boldognak érezte magát.

- Hát akkor azt hiszem nem lesz akadálya, szükségünk is van a szerencsére!

De Jack megrázta a fejét, miközben a liftek felé sétáltak, és szerető mosollyal fordult a nőhöz.

- Visszakaptam a csapatomba Carter, - mondta gyengéden. - Ez minden, amire vágyom!

Vége!!!
 




Kategória: TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2011-08-18)
Megtekintések száma: 197 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: