Stargate SG1- To Say The Words – Vallomás
To Say The Words – Vallomás Jack óvatosan körbe pillantott, mikor kopogásának hangja visszhangot vert az előtérben. Semmi rossz nincs abban, amit tesz; legalábbis ezt próbálta bemagyarázni magának. Csak azért volt itt, hogy bocsánatot kérjen. Természetesen, mivel hajnali kettő volt bárki, aki erre sétálna helyteleníthetné, hogy épp ebben a késői órában kopogtat Carter ajtaján. De nem túl gyakran esett meg, hogy Hammond tábornok parancsba adta nekik, hogy a következő küldetésig hátralévő időt a bázison töltsék el és Jack elhatározta, hogy kihasználja a kínálkozó lehetőséget. Így hát, az ok, amiért itt van, teljesen rendben volt – csak nem igazán volt oda az ötletért, hogy magyarázkodnia kelljen vagy bárki is kérdezősködni kezdjen. Kétségkívül, az ötlet egy kétségbeesett emberré volt – remélte, hogy félálomban találja a nőt, aki elfogadja a bocsánatkérését anélkül, hogy nehéz perceket okozna neki. Miután meghallotta a hangos szitok gyűjteményt a bezárt ajtó túl oldaláról átszűrődni, ráébredt, hogy Carter talán, ha ez egyáltalán emberileg lehetséges félálomban még zsémbesebb. El akart menekülni, elrejtőzni az előtérben, így a nő nem tudná, hogy ő volt az, úgy tenni, mintha valaki más lett volna olyan vakmerő, hogy felébressze, de a nő biztosan tudná, hogy ő volt az és még dühösebb lenne, bár elég nehéz volt elképzelni, hogy lehetne ennél rosszabb kedve. Ők már az örökkévalóság óta veszekednek. Legalábbis úgy érezte. Valójában, talán csak pár napja kezdtek el igazán rosszindulatú megjegyzéseket tenni egymásra, oly annyira, hogy még akkor sem tudták abbahagyni, mikor hallgatóságuk akadt – és úgy tűnt mindig volt közönségük. Néhány hete még úgy tűnt, hogy a dolgok rendben vannak köztük, mert egész jól kijöttek egymással. Azóta sokkal igazságtalanabb volt vele, mint kellett volna és a nő visszavágott, nem hagyta szó nélkül. A nő ellenkezése – amivel az ő meglátása szerint a fegyelemsértés határán egyensúlyozott – csak azt eredményezte, hogy még jobban felszította a haragját. Mindketten vétkesek voltak, és mikor megnyugodott – pontosabban, mikor a nő már nem volt a közelében – ezt el is ismerte. Ő lépte át először a határvonalat, és bocsánatot kell kérnie tőle mielőtt túl késő lesz, és a nő elhatározza, hogy soha többé nem áll vele szóba. Gondolatai a sötétség homályába vesztek, abban a pillanatban, mikor a nő kinyitotta az ajtót. Minden mondanivalója, amit bocsánatkérés gyanánt kitalált, elillant a fejéből. Csak arra tudott gondolni, hogy milyen gyönyörű; smink nélkül és összekuszált hajjal sokkal szebb volt. Jack szeme a rúzs nélküli ajkain állapodott meg. Még soha nem voltak ilyen csókolni valóak. Jacknek harcolnia kellett azért, hogy felidézze, pontosan miért volna ez rossz ötlet. De mikor a tekintetét lassan felemelte és az találkozott a nőével, már eszébe jutott, hogy a nő pokolian dühös volt rá. Az alig palástolt düh a nő szemeiben kötekedett vele – ez volt a tekintet, amivel a tudtára adta, hogy kivívta a tiszteletét, ami felbátorította őt, mikor az egyenlőtlenség ellen hadakoztak, ami meggyőzte őt, hogy az érzései nem viszonzatlanok – de már új értelmet nyertek, könyörtelenné váltak, tudomására hozva, hogy elfogja őt veszíteni. Annak ellenére, hogy régóta ismerték egymást, barátságuk mostanában inkább feszült volt, mint békés. Félt, hogy túl sokáig húzták-vonták, hogy túl sokszor tagadták meg, és végül már kezdett az enyészeté lenni. A padlót bámulta, mert az legalább nem bámult vissza rá dühösen. - Bocsánatot szeretnék kérni. – Összeszedte a bátorságát és felnézett a szemeibe, kieresztette a visszatartott lélegzetét, mikor meglátta, hogy a jég a nő tekintetében kezdett felolvadni. A nő hátrább lépett, hogy beengedje. - Miért, uram? – A szemei megbocsátást üzentek, de a hangja hideg volt és szakrasztikus. Jack ezúttal nem vette fel a kesztyűt. Elgondolkozva meredt rá, miközben becsukta maga mögött az ajtót. - Hagyja ezt az uramozást. Sam egy pillanatra félrefordult, de ez volt minden, pillantása ismét hideg lett. Talán ő is furcsának találta az érzelmeket, amik a tekintetében tükröződtek. - Talán rámutathatnék milyen durván szabályellenes a felettes tisztemtől kopogtatni az ajtómon és betolakodni a szállásomra az éjszaka közepén és még meg is kér rá, hogy ne kezeljem úgy, mint az elöljárómat. – Sam próbálta elrejteni, de a haragja szemmel látható volt. Küzdött, hogy uralkodni tudjon a hangján. Jack majdnem elmosolyodott – a düh is jobb, mint a semmi. – Carter, ezt abba kell hagynunk. – Nem csak azért mondta, mert félt, hogy teljesen elveszíti, hanem mert tudta, hogy nem kell hozzá sok idő, és valakinek feltűnik az ő túlfűtött vitájuk – például Hammond tábornoknak. - Azért jött, hogy bocsánatot kérjen vagy ez csak egy trükk volt, hogy kinyittassa velem az ajtót? Jack behunyta a szemét és elharapta a nyelvére tóduló szarkasztikus visszavágást. – Azt mondtam, hogy bocsánatot szeretnék kérni, nem igaz? A dac ott volt a nő szemében. – És megtudhatom, hogy pontosan miért is akar bocsánatot kérni. - Viccel velem? Mégis mit gondol? – Jack próbált nem kijönni a sodrából, de nő ezt szándékosan megnehezítette. A férfi tudta, hogy csak ki kellene nyögnie a szavakat és elmennie. De gondolatai elkalandoztak. Mióta csak tart a kis csatározásuk, csak arra tudott gondolni, hogy megragadja és addig csókolja a nőt míg eszét veszti. Vagy legalábbis addig, míg elfelejti, hogy mennyire az agyára ment. Carter egy lépést tett hátra, összefonta a kezét a mellkasa előtt és haragosan ránézett. Sokkal félelmetesebbnek mutatkozott volna, ha a túlméretezett pólója nem csúszott volna le az egyik válláról. – Körülbelül tíz dolog jut hirtelen eszembe, amiért bocsánatot kellene kérnie. Jack bűntudatosan nézett le. Tudta, hogy igaza van. Mindig igaza volt. – Talán mégis csak ragaszkodnia kellene ahhoz az uramozáshoz. A sértegetések sokkal kellemesebbek úgy. Aggodalom villant át a nő arcán; egy pillanatig komolyan megijedt, hogy a férfi dühös lesz a tiszteletlensége miatt. Hangosan felsóhajtott, eldöntötte, hogy túl veszélyes terepre tévedtek, még túlságosan is mérgesek hozzá. Ha beleszámolják fáradtság okozta stresszt és az alváshiányt, semmi jó nem sülhet ki ebből a helyzetből. – Holnap reggel beszélünk, uram. A férfi megfordult. A nő nem volt segítőkész az éjszaka közepén; még azt sem hagyta, hogy bocsánatot kérjen. A férfi eléggé felhúzta magát, hogy mekkora egy ökör, hogy megpróbálja befejezni a csatározást, épp mikor a nő még rá is akart tenni egy lapáttal. Kinyújtotta a kezét az ajtó felé, de visszanézett mielőtt kinyitotta volna. A nő hátat fordított kínzójának; a vállai megrogytak veresége tudatában. Jack tekintete fedetlen vállára esett és lassan a nyakára vándorolt. Azon tanakodott, hogy mi történne, ha engedne a vágyainak és hagyná, hogy az ajkai ugyanezt az utat járják be. Elvetette az ötletet, mert a nő még szart is kiverné belőle és minden joga meg lenne hozzá, hogy ezt tegye és egy törött orr, nem tenne jót a közérzetének. Arccal az ajtó felé fordulva gyengéden megszólalt. Nem akarta látni, ahogy a nő visszautasítja, mikor megteszi béke ajánlatát. – Elnézést kérek, azért amit korábban mondtam. Magáról és Danielről. Ez tényleg nem tartozik rám. -Nem, valóban nem. Ez nem az a válasz volt, amit Jack várt. – De nem fogja megcáfolni, ugye? Elsősorban azért jött ide, hogy bocsánatot kérjen, de az is hajtotta, Carter a szemébe mondja, hogy ő és Daniel csak barátok. Amióta csak egy csapatban harcolnak, Carter és Daniel nagyon sok időt töltöttek együtt, mindig csendesen beszélgetve, kettesben, összekulcsolt kézzel. Ez jobban dühítette Jacket, mint bármikor is gondolta volna. Pokolian féltékeny volt. Tudta, hogy talán csak egy fellángolás. Tudta, hogy talán semmi sincs csapata két tagja között. De már az elképzelés is kihozta a sodrából, főleg, mert semmilyen indokkal nem tudott véget vetni ennek az örűletnek. Akarta, és igazából szüksége is volt rá, hogy Cartertől hallja félreértette a egészet. Hallani akarta a nő cáfolatát, vagy menten megörül. Carter és Daniel volt a két legközelebbi barátja, de a gondolattól, hogy ők ketten együtt vannak rosszul volt – nem azért, mert irigyelte a boldogságukat, hanem mert mindketten tudták, hogyan érez a nő iránt. De csak úgy, mint korábban az este folyamán, Carter megtagadta tőle a választ, amire annyira várt, hogy semmi sem igaz az egészből. Nem nyilatkozott ebben a kérdésben, és ez csak tovább szította Jack haragját. A férfi teljesen elfelejtkezett arról, hogy megpróbálja elsimítani a dolgokat. Keresztül vágtatott a szobán és megállt közvetlenül a nő előtt. - Ez szabályellenes. – sziszegte a nő felé hajolva. A hangja annyira gyűlölködő volt, hogy ő maga is alig hitte el. A nő volt az egyetlen, aki ennyire ki tudta hozni a sodrából. Utálta magát érte, hogy a nő ezt megteheti vele. Carter nem mutatta ki az érzelmeit, tudta, miért olyan mérges a férfi és azt is tudta, hogy Jack soha nem tudná bántani őt. – Daniel civil. Nem szegtük meg a szabályokat. - Együtt dolgoznak. Ugyanabban a csapatban vannak, ami katonai hatáskör alá tartozik. Ez függelemsértés. A nő szeme felvillant, miközben egy önelégült mosoly suhant át az arcán. – Csak úgy, mint ez a beszélgetés. Jack szerette volna megragadni és megrázni őt. Nem volt tisztában vele, hogy mit tesz vele? Nem látja, hogy mennyire megsebzi őt? A férfi hangja már szinte kiabálás volt. - Hagyja abba, őrnagy! A nő elmosolyodott, szinte büszke volt magára, amiért ennyire össze tudta zavarni. – Átlépi a határt, ezredes. - Ahogy maga is. Csak bámulták egymást néhány percig, holtpontra jutottak. Jack megpróbálta állni a tekintetét, de a nő átható pillantása túl sok volt neki. Félt, hogy belelát a lelkébe, a gondolataiba. Félrenézett. - Miért Daniel? – zavarban volt saját szánalmas viselkedésétől. - Nem számít, hogy ki az. Nincs joga hozzá, hogy megmondja, kivel találkozhatok. Jack lerogyott a székbe. Esélye sincs, hogy győztesen kerüljön ki ebből a vitából. A nőnek igaza volt – megint. Könyökét a térdére támasztotta, arcát a kezébe temette. - Nem tudom elhinni, hogy lefeküdtél Daniellel. – A megrázkódtatás, hogy a nő nem tagadta le ezt, lassan elenyészett és a fájdalma nőttön-nőtt. Hülyén érezte magát, amiért nem vette észre korábban. - Mit számít, hogy ki az? – meredt rá Carter, figyelve őt, hogyan próbálja leplezni az érzelmeit. - Miért pont Daniel? – Jack bizonytalan volt Daniellel kapcsolatban. Daniel okosabb volt. Sokkal értelmesebb. Jobban tárgyalt. Daniel majdnem mindenben felülmúlta őt. Jack mindig is tudta, hogy elfogja veszíteni Cartert valaki miatt, aki többet tud neki nyújtani, mint néha egy-egy burkolt megjegyzést, ami mögött nem állt semmi. De elveszíteni őt Daniel miatt, elviselhetetlen volt. - Miért ne? Jack megakarta kérdezni tőle, hogy érezné magát, ha a helyében lenne. Tudni akarta, hogy van-e bármi elképzelése a fájdalomról, ami őt gyötörte. De túlságosan félt, hogy megríkatná. És ezt nem akarta. - Szereted őt? – A hangja még saját maga számára is idegennek tűnt. Ez nem is az ő hangja. Ez egy megtört emberré. Nem volt mit szégyelnie rajta, talán csak azt, hogy jobban fájt, mint bármi más, amit eddig érzett. Sam leguggolt elé, próbált a szemébe nézni. - Nem úgy. A férfi meredten bámult rá, a döbbenet, a fájdalom és a düh mind ott kavargott az arcán. Nem tudta felfogni, Sam, miért ilyen komisz vele és Daniellel, de az volt, épp előbb ismerte be. - Miért csinálod ezt? Elhitetted vele, hogy van esélye? – inkább maga miatt kérdezte meg, mint Daniel érdekében. - Soha nem mondtam neki, hogy van esélye. A düh győzedelmeskedett. El kellett mennie, távol a nőtől, mielőtt valami olyat mond, amit nem szívhat vissza. Olyan gyorsan állt fel, hogy a szék felborult mögötte. Átvágott a szobán és kinyitotta az ajtót. Visszanézett a nőre. Sam feladta a fáradozást, hogy kitérjen az útjából és átkarolta saját vállait. A szemei csukva voltak és Jack tudta, próbálja visszatartani a könnyeit. Nem tudta itt hagyni őt, így nem. Eljött az ajtótól, hagyta becsapódni. Ekkor, mivel azt hitte, hogy ő már elment, Sam szabad folyást engedett a könnyeinek. Leült a földre, és az arcát a kezeiben temetve zokogott. Jack lassan, csendesen mozgott, miközben közeledett hozzá. Leguggolt elé és kezeit a vállaira tette. Sam visszahőkölt, és annyira megriadt, hogy elfelejtette elrejteni a könnyeit. - Azt hittem elmentél. Jack pocsékul érezte magát. Miatta sírt. Azzal, hogy fájdalmat okozott neki, a saját kínja semmivel sem lett enyhült. Karjait a nő köré fonta, és szorosan átölelte. Kezei megtalálták útjukat a hajába és a vállára vonta a nő fejét, miközben az kisírta magát. - Sajnálom, Carter. – A nő nem válaszolt, de nem is hibáztatta érte. Ismerte annyira, hogy tudja, mennyire utál előtte sírni, főleg, mert elég dühős is volt rá. Kezével úgy fordította Sam fejét, hogy az arcába tudjon nézni. – Tényleg nagyon sajnálom. Sam felnyúlt, hogy letörölje a könnyeit, de Jack megelőzte, gyengéden megcirógatta hüvelykujjaival az arcát. A férfi gyűlölte a fájdalmat, ami olyan tisztán kivehető volt az arcán. És gyűlölte a tudatot, hogy ő a felelős érte. Szerelmes ragyogás csillogott a nő szemeiben, még akkor is mikor ismét záporozni kezdtek a könnyei. A feltörő érzelmei azzal fenyegették Jacket, hogy maguk alátemetik. Hozzászokott, hogy elfojtsa a vele kapcsolatos érzelmeit, elnyomja őket, és azt állítsa, hogy ez nem több, mint barátság, és most meglepődött az intenzitásukon. Nem mintha, nem szerette volna a nőt, csak időnként, mikor rádöbbent, hogy milyen mélyek is az érzelmei – elakadt tőlük a lélegzete. Valami más is volt a nő tekintetében – valami váratlan. Magányosság. Sam magányos volt. Jack kereste a magyarázatot a pillantásában, de az elkapta a tekintetét. - Nem vagy együtt Daniellel, ugye? Sam megrázta a fejét. – Nem, soha nem is voltam. - Miért nem mondtad el nekem, csak így egyszerűen? – Az egyetlen reakció, amit kapott a nőtől egy vállrándítás volt. A tény, hogy hagyta, hogy felizgassa magát, hogy az őrületbe kergette, általában feldühítette volna, de hogy ilyen közel volt hozzá, teljesen elgyengült. A nőnek igaza volt. Semmi köze nem volt, ahhoz, hogy mit tesz és kivel. Sam lassan eltolta magától. Kibontakozott az öleléséből, de ott maradt mellette a padlón. - Sajnálom. El kellett volna mondanom az igazat. – Letörölte az arcát, csak annyit ért el vele, hogy felhívta figyelmet két vörösre sírt szemére. – Nem hittem, hogy ennyire kiborít téged. - Mit gondoltál, mi fog történni? – Üdítő volt vége ennyire nyíltan beszélni egymással, bevallani, hogy mindketten tisztában voltak azzal, mennyire nem mellékes a férfi számára, hogy kivel randizik a nő. - Nem gondoltam bele. Jacknek nem kellett mondania semmit sem. Kétkedő pillantása tudtára adta a nőnek, hogy egy pillanatig sem hitte el a magyarázatát. - Nem gondoltam, hogy még mindig ennyire fontos vagyok neked. – Tekintetük találkozott egy pillanatra. – Az hiszem, tudni akartam, hogy érdekellek-e még. – Ismét megvonta a vállát. – Csak megpróbáltak egy kicsit meg felültetni, de nem gondoltam, hogy ennyire el fogod veszteni a fejedet. Jack alaposan átgondolta a nő szavait. Próbált megbocsátani neki, amiért túl ment a határon, szándékosan. Nem tudta érte hibáztatni. Voltak idők, amikor ő is megakarta nyugtatni magát, biztos akart lenni benne, hogy még mindig van helye a nő szívében. Kezét az arcához emelte, és maga felé fordította. A szokásos komolytalan hangvétele eltűnt, a hangja ünnepélyes volt. – Megnyugodhatsz, Carter, soha nem kell kételkedned benne. Semmi sem változott. És soha nem is fog. – Jack gyengéden elmosolyodott, remélte, hogy Sam nem fogja félreérteni a szavait. – Mindig érdekelni fogsz. Jack látta az örömöt és a megkönnyebbülés felcsillanni a nő szemeiben. Samnek csak arra volt szüksége, hogy néha hallja. Ez igazán nem volt nagy kérés. Mikor házas volt, mindennap elmondta Saranak, hogy szereti. Megcsókolta, átölelte őt, és minden egyes nap tettekkel is bizonyságát adta, hogyan érez iránta. Carternek még soha egyszer sem mondta. Ritkán akadt rá lehetősége, hogy megérintse és akkor is, általában épp egy krízis helyzet kellős közepén voltak. Ez nem volt fair. Jack nem volt annyira esztelen, hogy azt gondolja az élet tisztességes, és annyira optimista sem, hogy azt hihesse, valamikor is az lesz. Már jó ideje feladta a reményt, hogy az élet éppen vele lesz fair. De Carter egy másik történet. Az életnek többen kellene neki nyújtania. Megérdemelné. Elég sok pofont kapott már eddig, kiérdemelte, hogy hallja azt a bizonyos szót attól a férfitól, akit szeretett. Amint a szemébe nézett, Jack rájött hogyan tudna neki segíteni. Nem tudta megváltoztatni a szabályokat, nem ígérhette meg neki, hogy következmények nélkül mindörökké együtt lehetnek . De megadhatott neki valamit, amire szüksége volt, amit megőrizhetett a szívében. Két keze közé fogta az arcát, újra belefeledkezve a szeméből sugárzó teljes odaadásba. Gyengéden, mégis magabiztosan szólalt meg, mert azt akarta, hogy Sam megértse, milyen komolyan gondolja. - Szeretlek, Samantha. Megdöbbenésében a nő eltátotta száját. Soha nem merte elképzelni sem, hogy pont tőle hallja majd ezt a szót. Egy pillanattal később, újra elkezdtek patakzani a könnyei. De ezek örömkönnyek voltak. Jack csak nézte, miközben sikertelenül próbált bármiféle reakciót kicsiholni magából. Szinte látta, ahogy a fogaskerekek forognak a nő fejében. Meglepődött, hogy végre sikerült elérnie, hogy a nőnek elakadt a szava. A férfi mosolya lehervadt az arcáról. A vágyakozás, amit a nő szemében látott, annak mélysége magával ragadta. Az évek alatt, amíg küzdött az iránta táplált érzelmeivel, egyszer sem érezte magát ilyen erőtlennek. Feladta. Meg kellett tennie. A csók erőteljes volt, vággyal telt és mély, csordultig mind azzal a szenvedéllyel, amit túl sokáig tartott vissza. És felülmúlta minden korábbi csókját. A vonzalom kettejük között fogva tartotta őket ebben a csókban, tovább is, mint tervezte. Az érzelmei, amiket normális esetben szoros ellenőrzés alatt tartott, egyre jobban magukkal ragadták, miközben ujjait a nő hajába túrta. Csak két dolog cikkázott át az agyán – soha semmi nem volt ennyire jó, mint ez a csók és hogy még többet akar. Már elvesztette az uralmát önmaga felett, az elméjében megjelent a kép, hogy szeretkezik a nővel, itt a padlón. Ez a gondolat erőt adott neki, okot, hogy eltolja magától. Nem a szabályok miatt – pokolba a szabályokkal – hanem, mert jobbat érdemelt és ő tudta, hogy csak egyetlen egy éjszakát adhatna neki. A valóság távolinak tűnt ettől a hihetetlen csóktól, de tudta, hogy tévedés lenne feladni, kihasználni a nőt, elhitetni vele, hogy minden meg fog változni, hagyni, hogy beleélje magát, abba, hogy lesz esélyük. Vonakodva elhúzódott tőle, csókokkal hintve be ahol csak érte. Megcsókolta az arcát, a homlokát és a feje tetejét is. Tudta, ismét sírni kezd majd, és azt is, hogy ez az ő hibája. Magához akarta szorítani megint és megígérni neki, hogy minden rendbe fog jönni. De nem akart hazudni neki. Nem tudott több könnyet elviselni. Kezébe vette az arcát, ismét letörölve róla a nedvességet. - Carter. – tekintetük találkozott, és Jack rájött valamire, ami már évek óta sejtett, de nem volt képes szavakba önteni. Sam teljesen megbízott benne. Ha azt mondaná neki, hogy nem lehetnek együtt, a nő kérdés nélkül elfogadná azt. És hirtelen felmerült benne, hogy többel tartozik mindkettőjüknek. Megtalálhatják a megoldást. Bármibe kerülne is, megérné. Semmi nem lehet olyan rossz, mint összetörni a szívét. Jack feléhajolt és egy gyors csókot nyomott az ajkaira, csak, mert megtehette. - Ki fogunk találni valamit, Carter. Sam elmosolyodott. Megbízott a férfiban. Vége | |
|
| |
| Megtekintések száma: 593 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |