Stargate SG1- Válaszúton (Crossing the line) 4.RÉSZ
| „Tarantól van, gondolom?” „Miért mondod ezt?” kérdezte Sam, meglehetősen elégedett volt azzal, ahogy kitér a válaszadás elől. „Hát, kezdetnek azért, mert nyilvánvalóan a kapun túlról származik.” „Igazán?” „Igen,” válaszolta Daniel. „A hieroglifák biztosan a Hatodik Dinasztiából származnak, és pontosan ebben a formában sosem használták a Földön.” „Hieroglifák?” kérdezte Sam, az asztal fölé hajolva ahol a nyaklánc feküdt kiterítve Daniel előtt. Daniel felpillantott, őszintén meglepődve, hogy Sam eddig nem látta meg őket. „A láncszemek,” magyarázta, „alapvetően stilizált hieroglifák – látod.” Sam bólintott, először értve meg az ismétlődő díszt a nyakláncon. „Az gondoltam, csak minta.” Daniel mosolygott. „Taran egy romantikus alkat,” mondta egy alig hallható sóhaj kíséretében. „Mit jelent?” kérdezte Sam, nem cáfolta meg a tévedését. „Hát, ez,” mondta, az egyik karcsú láncszemre mutatva, „valami olyasmit jelent, mint szeretett vagy kedvelt, és összekapcsolódnak, látod, a második jelentése hűség és állhatatosság. Ez a két láncszem ismétlődik újra és újra – egy szüntelen körforgása a szerelemnek és a hűségnek.” „Ó.” Ez volt minden amit Sam képes volt kinyögni miközben a nyakláncot bámulta, félt felnézni, nehogy Daniel kiolvassa a szeméből az igazságot. „És a kapocs,” folytatta a férfi, felemelve a láncot, hogy egy közelebbi pillantást vessen rá, „ ez valójában egy hieroglifa, amit csak akkor tudsz elolvasni, ha a két fél összeér. Látod?” Sam csak bólintott. „Azt jelenti örökkévalóság.” „Örökkévalóság?” suttogta Sam. Ó, Jack. „Ez igazán nagyon romantikus,” sóhajtotta Daniel. „Az örök szerelem és hűség ígérete.” Sam lenyelte a torkába növekvő gombócot, kinyújtotta a kezét és visszavette a láncot, még egyszer visszacsatolva a láncot, az ujjai remegtek. Jack vajon tudta, hogy mit jelent? Talán csak úgy gondolta, jól néz ki? De nem, Sam jobban ismerte őt ennél. Jack talán élvezte, hogy úgy tett mintha nem érdekelné semmi a küldetéseik katonai részén kívül, de ez nem más, mint amivé a múltja tette őt. Jack tudta. Biztosan tudta. Ekkor eszébe jutottak a mellékesen odavetett szavai mikor átadta neki a láncot. ’Gondoltam ez elmond mindent.’ Ó, Jack, minden értelemben. „Úgy sejtem, alábecsültem a srácot,” motyogta Daniel. „Micsoda?” mondta Sam, hirtelen megzavarodva. „Taran,” emlékeztette őt Daniel. „Akiről eddig beszélgettünk, tudod?” „Igen,” válaszolta Sam, talpra szökkenve. „Én, hm, mennem kell, Daniel,” vetette oda, megfordulva és majdnem szaladt kifelé a szobából. Olyan gyorsan elrohant, hogy nem látta a Daniel arcán megjelenő tűnődő mosolyt, vagy hallotta őt azt mormolni, „Nem úgy ismertem eddig Jacket, mint aki romantikus lelkű.” * * * Meg kell találnia őt. Ez túl sok volt. Nem adhatta csak úgy oda neki a láncot, ezt mondva neki, és utána egyszerűen csak elsétálva. Ez nem hagyhatja. Egyáltalán nem. Ellenőrizte az irodáját és a körletét, de mindkettő üres volt. Hol a pokolban lehet? „Samantha?” A fene essen bele, ne most! Sam visszafordult és mosolyt erőltetett az arcára, mikor szemtől szembe került Tarannal. „Szia,” mondta kurtán, próbálta egyértelműen a tudomására hozni, hogy nincs csevegős hangulatban. „Mi a gond?” kérdezte a férfi. „Zavartnak tűnsz.” „Láttad valahol O’Neill ezredest?” Taran bólintott. „Pár perccel ezelőtt. Azt hiszem elhagyta az épületet – nem volt beszélgetős hangulatban.” Haza. Hazament. Rendben, hát, pontosan tudta, hogy hol van Csak annyit kell tennie… „Samantha, beszélnem kell veled.” „Most?” kérdezte Sam, tudva, hogy nem volt tisztességes a férfival szemben, de nem tudta magát megfékezni. Minden amire gondolni tudott, az Jack volt, az férfi szerelmének csendes megnyilvánulása – az örök szerelem és hűség ígérete, ahogy Daniel nevezte. „Most,” válaszolta Taran. „Kérlek. Ez nagyon fontos.” „Késésben vagyok,” mondta neki Sam. „Sokáig fog tartani?” Taran kissé összehúzta a szemöldökét, nyilvánvalóan elbátortalanította Sam viselkedése. „Remélem igen,” mondta és arckifejezése töprengővé vált. „De ez rajtad múlik.” Volt valami sajátságos intenzitás a pillantásában, és Sam gyomra összeszorult mikor rádöbbent hová is akar kilyukadni. A francba. Butaság volt hagyni a dolgokat eddig fajulni, jól érezni magát a társaságában jobb volt mint egyedül lenni, mosolyogni mézes-mázos bókjain, főképp mivel senki más nem mondott neki ilyeneket. Most megfizeti az árát annak, hogy nem volt igazán őszinte a férfival, és gyanította ezért van most itt. Sóhajtott, eldöntötte véget vett ennek kínos ügynek inkább előtt mint később, mert olyan tiszta fejjel akart találkozni Jackkel amilyennel csak lehetett. Erőltetett mosollyal mondta, „Menjünk a laboromba.” Amint beléptek szobába, Sam a munkaasztal mögé állt, biztosítva hogy az szilárd tárgyként áthatolhatatlan akadályt alkosson kettejük között. Elmosolyodott, „Hát, mi olyan fontos, hogy nem várhatott?” Taran nem válaszolt rögtön, felé sétált és felvette a berendezését a munkaasztaláról. Miután egy pillanatig tanulmányozta, Samre pillantott és megszólalt, „Rájöttél már mi a célja, Samantha?” „Én, hm,” pislogott, és zavartan mosolygott, tudta hogy rajtakapták. „Nem, nem igazán.” Taran csak bólintott, nem úgy tűnt mintha aggasztotta volna Sam kis cselvetése. „Mi Idő Módosító Egységnek hívjuk,” mondta. Sam pislogott. „Idő módosító…?” Jól értette? „Azt mondod – ez módosítja az idő?” „Nem pontosan,” magyarázta Taran, „ez lehetővé teszi hogy a Csillagkapu által létrehozott féreglyuk keresztül hatoljon az időn, valamint a téren, lehetővé teszi nekünk…” „Utazás az időn keresztül,” lehelte Sam, sok lehetősség átfutott az agyán, szinte minden, de ennek a hihetetlen utazásnak a gondolatai is minden kiűzött a fejéből. Izgatottan elvigyorodott. „Ez egy időgép!” Taran mosolygott. „Többé-kevésbé.” „Akkor, várj,” mondta Sam, megrázva a fejét, összepontosítani próbált, „akkor, te nem ebből az időből vagy? Ezért szükséged van erre a hazautazáshoz?” „Igen,” válaszolta Taran. „Mi kétszáz évet utaztunk vissza a jövőből. A ti jövőtökből.” A férfi szavai teljesen ledöbbentették. „A mi jövőnk?” „A Föld jövőjéből.” „Ó, Istenem!” Ez elképesztő volt, ez mindent a feje tetejére állított, amit csak ismert. Időutazás! Alig tudott levegőt venni az izgatottságtól. „Bárhová elmehettek?” kérdezte, tudva, hogy ő adja meg a választ, „bármelyik időbe, bármelyik bolygóra egy Csillagkapuval?” Taran bólintott, széles vigyora megcsillant a sötét szemében. „Láthatunk egész civilizációkat felemelkedni és elbukni, Samantha,” mondta. „Megfigyelhetjük a fajok kialakulását mielőtt igazából kifejlődnének. Láthatjuk a csillagok halálát és újjászületését – minden amit csak eltudsz képzelni azt megtehetjük.” Sammel forgott a világ. Ez lehetetlen, de a férfi szeméből kiolvasta, hogy ez az igazság, és tudta, hogy valóság. Ügyetlenül a székéért nyúlt és leült, képtelen volt levenni a tekintetét a berendezésről, olyan kicsi és mégis félelmetesen erőteljes. Sam vett egy mély lélegzetet, egyenletesen lélegezett kényszerítve magát a távolságtartásra. Elhivatottságát nézve tudós volt, de a katona is volt foglalkozását tekintve, a sokévnyi szolgálat alatt benne kialakult vészjelző beindult felrázva őt a lelkesedéséből. Rendben, hát ez valami egészen bámulatos és fenomenális volt, de vannak még válaszra váró kérdések. Kissé összeráncolta a homlokát, felnézve a férfi ébenfekete szemeibe. „Miért nem mondtad el nekünk?” kérdezte. Taran megrántotta vállát. „Szabályok,” mondta. „Tilos elárulnunk kik vagyunk vagy honnan jöttünk azoknak az embereknek akikkel összetalálkozunk a küldetéseink alatt – azért, hogy meg tudjuk védeni az idővonal egységét.” Sam bólintott, megértette az indokokat, de a férfi válasza csak megerősítette a gyanakvását. „Akkor miért mondod el nekem?” Taran nem válaszolt rögtön, csak nézte őt egy pillanatig mintha a reakcióját fontolgatná. Végülis megszólalt, „Két okból is. Először, tudtam hogy magadtól is rájöttél volna a végén, és a másodszor,” szünetet tartott, nyilvánvaló idegességében megnyalta az ajkait, „másodszor, mert meg akarlak kérni hogy gyere velem vissza. Megakarom mutatni nekem a világomat, Samantha. Szeretnék megmutatni neked mindent, amit csak el tudsz képzelni.” Samantha lélegzete elakadt. Magával akarja vinni a jövőbe? ’Láthatom a jövőt! Láthatom a múltat, bárhová elmehetek!’ Az elméje beleszédült annak a sok technológiának a gondolatába, amit felfedezhet – olyan sokat tudna segíteni nekik a Goa’uld elleni harcban – pokolba is, ezzel a rengeteg tudással ami rendelkezésére állna, talán egy nap alatt képes lenne befejezni ezt az átkozott háborút! „Lehetséges lenne?” lehelte. Taran elmosolyodott. „Lehetséges, igen,” erősítette meg, de Sam egy kis mellékzöngét is hallott a hangjában. „De?” kérdezte, izgatottságát nagyban beárnyékolta egy rossz sejtés. Taran feszélyezettnek tűnt, mikor azt mondta, „ Ez nem igazán szokták engedélyezni.” „Szabályok?” kérdezte Sam egy csalódott mosollyal, és Taran bólintott. „De Samantha,” mondta, megkerülve a munkaasztalt közelebb állva hozzá, „te érted megszegném a szabályokat.” „Mire gondolsz?” kérdezte, hátrahőkölve kissé. „Megszegni a szabályokat?” „Megütném a bokámat,” megvonta a vállát, „félreállítanának talán.” Ekkor kinyúlt és megfogta Sam kezét. „De Samantha, bármit feladnék érted hogy magam mellett tudhassalak.” Ó. A nagy felfedezése okozta izgalmában megfeledkezett egy apró problémáról. „Taran,” mondta elhúzva a kezét, kellemetlenül érzete magát ebben a helyzetben, de szóba sem kerülhetett a meghátrálás. „Tudnod kellene, hogy én nem érzek úgy irántad, mint te irántam.” A Taran hirtelen lesütötte a tekintetét, és Sam megrezzent egy kissé a szemében felvillanó csalódástól. „Sajnálom,” tette hozzá. „Esetleg,” mondta Taran ekkor, egy bágyadt mosollyal az ajkán, „idővel talán te…?” „Idővel?” ismételte meg Sam, mosolyogva a szóhasználatán. „Rengeteg időnk lehetne rá, Samantha.” „El tudom képzelni, hogy milyen sok.” „Hadd vigyelek el innen,” kérte, tekintetét az arcára szegezve. „Még akkor is ha nem lennél több csak egy tudós, hadd mutassak meg mindent amit csak nyújthatok neked. Ez a hely, Samantha, túl szűk egy olyan nőnek, mint te. Túlságosan korlátolt – én sokkal többet adhatok neked.” Sam felsóhajtott, számításba vette a lehetőségeket. Annyi minden van, amit felfedezhetne ha vele tart, olyan sok mindent találhatna ami segítene megnyerni a háborút, felszabadítani az emberiséget az egész galaxisban. Nem fordíthat hátát ennek a lehetőségnek, annak ellenére, hogy Taran érzései iránta kellemetlenek voltak. „A csapatom többi tagja is velünk tarthatna?” kérdezte végül. „Daniel sosem bocsátaná meg nekem ha nélküle mennék!” Taran szemei elsötétültek. „Nem. Sajnálom, Samantha. A Bizottság nem fogja jó néven venni a jelenlétedet. Sőt mi több, kitehetik a szűrömet is.” Samantha gyanakvása visszatért. „És én?” kérdezte élesen. „Mit tennének velem?” „Ott már nem sok mindent tehetnének,” biztosította őt Taran. „Már ott lennél.” Samantha csendesen bólintott, szemöldökét rosszallóan ráncolta össze. „De visszaengednének?” kérdezte gyorsan, szúrós szemmel nézve a férfira. „Ha egyszer már láttad, Samantha,” mondta, „nem akarsz visszatérni. A mi világunk gyönyörű, és te alig kezdted el felfogni mindazt amit együtt felfedezhetünk.” Ismét kinyúlt és megfogta Sam kezét. „Nem hiszem hogy visszaakarnál térni. Samantha.” A nő ismét elhúzta a kezét és hátralépett egyet. „Engednék, hogy visszatérjek?” ismételte meg a kérdést komolyan. A férfi egy pillanatig állta Sam elszánt tekintetét és a nő láthatta a vívódást a sötét szemeiben. De végül azt mormolta, „Nem. Nem engednének vissza Samantha. Túl sokat látnál és az idővonal beszennyezése elfogadhatatlan lenne.” Sam felsóhajtott, a lehetőség amit a férfi technológiája felkínált egyre messzebb került tőle, köddé vált. „Taran,” mondta gyengéden, „nem mehetek el innen, túl sok forog kockán,” kissé elmosolyodott, „ha úgy tetszik, a jövő forog kockán. Én idetartozom, kötelezettségeim vannak itt – van egy háború amit meg kell nyernem.” „Egy magadban?” kérdezte Taran, egy bágyadt, boldogtalan mosollyal az arcán. „A barátaim kis segítségével.” „Barátaid?” kérdezte a férfi, rosszallóan húzva össze a sötét szemöldökét. „Azt mondtad nekem, hogy egyedül vagy, Samantha,” préselte ki a szavakat, egy lépéssel közelebb lépve. „Nem kell, hogy egyedül legyél.” De Sam csak a fejét rázta. „Nem vagyok,” biztosította a férfit. „Soha nem is voltam egyedül. Itt vannak a barátaim, Taran. Barátok akikért jobban aggodók, mint bárki másért. Barátok akik törődnek velem.” Taran csak bámulta az arcát egy ideig, de látnia kellett valamit ott, ami összetörte minden megmaradt reményét, mert hirtelen hátat fordított és az ajtó félé indult. Mikor odaért megtorpant, visszafordult Sam felé, harag és csalódás háborúzott az arcán. „Rossz kérdést tettem fel neked, Samantha,” mondta egy pillant múlva, „a másik bolygón.” „Igazán?” „Azt kérdeztem, van-e férfi az életedben,” mondta ki hirtelen, „de azt kellett volna kérdeznem, hogy van-e férfi a szívedben.” Sam válaszra nyitotta a száját, de nem találta a szavakat. „O’Neill ezredes egy szerencsés ember,” sóhajtotta, „és bolond is ha futni hagy téged.” „Nem,” mondta Sam a férfinak elérzékényülve, „nem szerencsés. Egyikünk sem az. Nem bolond ő, csak tisztességes.” Taran rápillantott, mintha megvilágosodott volna előtte valami amiről addig fogalma sem volt. „Néha a tisztességes is lehet olyan bolond mint mi többiek,” mondta szomorúan mosolyogva miközben megfordult, hogy elmenjen. „És néha azok lehetnének, Samantha.” * * * A kora őszi este majdnem annyira hideg volt, mint a sör, amit Jack a kezében tartott, miközben a tetőn üldögélt a éjszakai égboltot kémlelve. Az teljesen világos volt, hogy nem teleszkóppal foglalkozott, helyette csak feküdt a hátán a lassan tovasuhanó univerzumot bámulva, az új hold keskeny ezüstje volt az egyetlen ellenfele ennek a mennyei szépségnek. Egy széllökés suhogtatta a fákat és száraz levelek suttogták mindenek vége, együtt sóhajtva a nyár utolsó lélegzetével. Ő is felsóhajtott, csodálkozva, hogy mennyire nem érdekli Carter távozása. Az igazat mondta, Anise-nak mikor arról beszélt inkább meghalna minthogy elveszítse őt. De ebben az esetben, a választás a nőé volt és nem az övé. A levelek sussogásán keresztül homályosan hallotta egy autó kerekének csikorgását a kavicson, az autó ráfordult a házhoz vezető bekötőútra. Lepillantva látta a fények hirtelen elsötétednek, és hallotta az autó ajtajának csendes nyitódását és finom zaját a becsukódásának. Túl sötét volt, ahhoz, hogy többet láthasson, de még bekötött szemmel is feltudta volna ismerni ezeket a lépéseket. A szíve kisebb bukfencet vetett, mikor meghallotta őket közeledni és megállni a létra aljánál. Mit keres itt? „Uram?” kérdezte Carter lágyan. „Odafent van?” Jack megrezzent kissé, tudta nem tagadhatja le. „Igen,” mondta óvatosan. Miért van itt? Rápillantott az órájára, az újhold halvány fényében bámulva azt. Tíz harminc. Mi a poklot keres itt? Még soha nem látogatta meg. Ekkor eszébe jutott a Daniellel folytatott beszélgetése, és szíve megdermedt. Azért jött, hogy elmondja elmegy? Istenem, ne. „Felmehetek, uram?” kérdezte Sam puhatolózva. Jack azt akarta mondani, nem – nem volt kíváncsi a nő mondandójára, soha nem akarta ezt hallani – de volt valami a nő hangjában, ami rabul ejtette a szívét. Valami, ami azt súgta, most a barátjával akar beszélni, nem a parancsnokával, vagy a lehetséges szerelmessel, és nem tudott neki nemet mondani. Többször megígérte neki, hogy mindig a barátja lesz, és hát az lesz, bármilyen árat is kell fizetni érte. Ezzel a végső elhatározással a szívében leszólt, „Egyedül van?” Hát, rendben, ez nem volt túl udvarias válasz, de igazán nem volt olyan hangulatban, hogy Taran nyálas szavait hallgassa. „Igen, uram,” jött a nő válasza. A megkönnyebbülés mosolyt csalt az arcára és azt mondta, „Jöjjön fel, őrnagy.” Nem tartott sok ideig, míg a nő szőke haja megjelent a létra tetejénél, mosolya tartózkodó volt, de még így is gyönyörű. „Hé,” szólt oda neki, rápillantva a válla felett, miközben lepattintotta egy üveg kupakját és odanyújtotta neki. „Sört?” „Köszönöm,” válaszolta Sam, elvéve az üveget a kézéből. Ujja gyengéd érintése, az övével ellentétben meleg volt a hideg éjszakában is. Jack egy ideig figyelte őt, várt, de Sam nem mondott semmit sem, letelepedett a tetőre és körül nézett. „Ez igazán varázslatos,” lehelte. „Nem vagyok meglepve, hogy szeret itt fent lenni.” „Igen,” mondta Jack, tekintetét elfordítva a nőről, „a kilátás nagyon különleges.” Sam a férfira pillantott, miközben az beszélt, arca komoly volt, szemöldökét összehúzta kissé, mintha keresné a megfelelő szavakat. Jack úgy döntött, ő szólal meg előbb, megkönnyíti a helyzetet mindkettőjüknek. „Tehát, hol van Taran?” kérdezte próbálva uralkodni a hangján. „A kocsiban vár?” Sam nyilvánvalóan meglepetten pislogott. „Hm, nem, uram, elment.” „Elment?” Rendben, erre az egyre nem számított. „Elment, de hová?” „Haza,” válaszolta Sam. „Haza, ami…?” Ha ez a nő lakását jelenti, akkor leugrik erről az átkozott tetőről! „Ő és Jemus pár órája elindultak,” magyarázta Sam. „Megjavítottam a berendezésüket és elindultak.” „Ó” Jack szívéről legördült a nehéz kő és minden erejével próbálta visszatartani a vigyorgását. De mikor a nőre nézett, a mosolya lehervadt. Volt valami abban ahogy Sam a puha csizmáját nézte meredten, a tetőt koptatva, ami azt üzente neki, hogy más is van még itt. Volt egy nem túl megnyugtató elképzelése. „Megkérdezte, hogy vele tart-e?” Sam bólintott, a szemébe nézve. „Igen, megkérdezte,” válaszolta, meg sem próbálva letagadni. „Miért nem megment vele?” kérdezte Jack. „Mert az én életem itt van,” válaszolta Sam csendesen. „Itt szolgálok. Mindenki akit szeretek itt van.” Mindenki akit szeretek? Fenntartással fogadta a szavait. „Én, hm,” mondta, küzdve hogy hangja érzelemmentes maradjon. „Örülök, hogy marad. Nem lenne ugyanolyan itt maga nélkül, Carter.” Sam ismét csak mosolygott. „Köszönöm.” Feszült és kínos csend telepedett rájuk. Sam a sörös üveggel játszott, szórakozottan a combjának ütögetve azt, Jack csak csodálkozva figyelte. Egy idő múlva, megszólalt, „Nem mintha nem örülnék, hogy láttom, Carter, de miért van itt?” „Nem tudom pontosan,” ismerte be csendesen. „Csak beszélgetni akartam, azt hiszem.” „Oké,” vonta meg a vállát Jack. „Beszélgethetünk.” Egy sóhaj kíséretében Sam felállt, hátat fordított a férfinak és a fákon túlra bámult. „Képesek leszünk megtenni, uram?” kérdezte végül. „Megtenni mit?” „Ezt,” válaszolta Sam. „Együtt dolgozni – együtt lenni – anélkül, hogy átlépnénk a határt.” „Ó, azt.” Jack kissé megvonta a vállát, „van választásunk?” „Azt hiszem egyikünk elmehetne – áthelyezés, leszerelés. Bármi.” „Igen,” értett egyet vele Jack teljesen. „De ez azt jelentené, hogy feladjuk a harcot, ugye? Valami mást állítva a harcvonalba a Goa’uldok ellen.” Sam felsóhajtott, fejét lehajtotta, és Jack láthatta a tarkója fakó bőrét, a finom arany láncon, amit ő adott a nőnek, megcsillant a holdfény. „Miért mi?” suttogta Sam. „Miért kell nekünk tartani a frontot?” „Mert mi vagyunk itt, Carter,” mondta Jack, a nő mellé állva, „és mert nincs senki más.” „Ez kegyetlenség,” suttogta Sam. „Igen,” értett egyet vele Jack, arra vágyott, hogy a szavakon kívül mással is megvigasztalhassa, de merte megérinteni. A helyzet túl bizonytalan volt. Felsóhajtott, a nőt nézve a sötétben, „az élet átkozottul kegyetlen, Sam.” „Szerintem is.” Sam az éjszakába meresztette a szemét mikor megszólalt, a kezét a nyakához emelte, előhúzva a vékony láncot a vastag pulóvere alól, ujjai között forgatva. Jack csendes elragadtatással figyelte őt amíg meg nem szólalt, „Komolyan gondolta ezt, Jack?” „Gondolni mit?” Sam ekkor lesütötte a szemét, mintha zavarba lenne. „Öröktartó szerelem és hűség?” „Ó.” Mosolya kissé kényszeredettre sikerült, zavarba ejtette, hogy Sam felfedezte a rejtett jelentését az ajándékának. Soha nem tervezte, nem akarta hogy a nő lekötelezve érezze magát, de valahogy el kellett neki mondani milyen mélyen érez, mintha soha nem fogadta volna meg az ellenkezőjét. „Jack?” sürgette Sam, hangja remegett a bizonytalanságtól. „Minden egyes szót,” biztosította a nőt sietősen, és ettől kezdve nem volt képes megállj parancsolni magának, kinyújtotta a kezét és gyengéden felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen. „Bárcsak megmutathatnám neked mennyire komolyan gondolom, Sam. A szavak nem elegek.” „Tudom,” suttogta Sam, a karjait összekulcsolva a mellkasa előtt, mintha visszafogná magát. „Nekem sem.” Jack szíve megdobbant. „Neked sem…?” „Bárcsak megmutathatnád nekem,” sóhajtotta Sam, és alig hallhatóan suttogva hozzátette, „bárcsak megmutathatnám neked.” A nő bőrének érintése még ott bizsergett az ujjbegyeiben, mikor leengedte reszkető kezét maga mellé. „Ha túl leszünk a háborún,” mondta elcsukló hangon. „Akkor együtt lehetünk. Nyugdíjba megyek…” „Leszerelek,” bólintott Sam, a lehetőség mosolyt csalt az arcára. „Talán a háborúnak tényleg hamarosan vége lesz?” reménykedett Jack. „Igaz,” válaszolta Sam, de a reménytelenség ott volt szemében és arca ismét komoly lett. „De talán egyikünk nem éri meg, hogy lássa a végét.” „Hé!” csattant fel Jack. „Ugyan már, ne gondolkodj így.” „Hogy így?” kérdezte Sam. „Realisztikusan?” „Ez nem fog megtörténi.” „Ó, gyerünk már,” sóhajtotta Sam, hirtelen halálosan komoly lett. „Mind a ketten tisztában vagyunk az esélyekkel, Jack. Minden egyes alkalommal, mikor átlépünk a kapun tudjuk, hogy egyikünk vagy akár mindkettőnk talán nem tér vissza. Én már nem is tudom fejben tartani, hányszor választott el tőle csak egy hajszál.” „Hát,” mondta Jack, megvonta a vállát bátorításként, „Ez is azt mutatja, hogy mennyire szerencsések vagyunk, ugye?” „A szerencse forgandó,” vetette oda Sam sötéten. „A miénk nem.” Sam ismét elfordult és nagyot sóhajtott. „Az hiszem, fel vagyok készülve a halálra, Jack,” suttogta. „A munkával jár, és mindig is tudtam, hogy megtörténhet. De most sajnálnám…,” megrázta egy kissé a fejét, hosszú ideig meredten nézve az éjszakába, csendesen és elgondolkodva. Jack arra készült, hogy megszólal, mikor Sam hirtelen felé fordult, szeme tágra nyílt a hirtelen elhatározástól. „Mi lenne ha megtehetnéd?” kérdezte. „Megtenni mit?” „Megmutatni nekem.” Jack pislogott, lélegzete elakadt. „Megmutatni neked…?” Sam hangja nem volt több mint suttogás. „Mi lenne ha megmutathatnád nekem hogyan érzel, Jack? Csak egyszer, amíg még megtehetjük.” „De nem tehetjük meg,” erősködött Jack, szavai reflexszerűen jöttek. „A szabályok…” „Csak egyszer,” lehelte Sam, rápillantva tágra nyílt bizakodó szemekkel. Jack alig kapott levegőt. „Nem lenne jó ötlet.” „Csodálatos lenne,” sóhajtotta Sam, közelebb lépve, felemelte a kezét és megérintette Jack arcát, könnyedén beletúrva a hajába, lángra gyújtva őt. Ó, mennyire akarta őt. Vágya fehér fényként villant keresztül rajta, reszketett az erőfeszítéstől hogy ne rántsa a karjába és tegye azt amit kért tőle. ’Csak egyszer? Ó, Istenem Sam, nem tehetjük. Nem tehetjük. Vagy mégis?’ Szíve a torkában dobogott, lélegzése szaggatottá vált és csak a nőt látta, csak őt egyedül. „Nem gondoltad ezt komolyan,” morogta, remélve az ellenkezőjét. „Nem gondolkozol tisztán.” ’Kérlek Istenem, add hogy komolyan gondolja!’ „Komolyan gondolom,” mormolta Sam, válaszként buzgó imájára. „Miért ne lehetne egy éjszakánk, Jack? Mindenmást a harcnak rendelünk alá, minden áldott nap. Ez az éjszaka a miénk lehetne?” Sam még mindig a hajával játszott a halántékánál, az összes ép eszét elűzve az érintésével. Jack közel volt hozzá, hogy engedjen neki. Túl közel. Ujjaik összefonódtak, mikor megfogta a nő kézét és gyengéden a nő oldalán engedte. „Ez csak még nehezebbé tenné az egész helyzetet,” figyelmeztette a nőt – és önmagát. „Hogy lehetne még ennél is nehezebb?” sóhajtotta Sam. Jack nem mondott semmit sem. A nőnek igaza volt. Hogy a pokolba lehetne bármi is nehezebb annál, ami most van? „És ha megtörténne a legrosszabb,” mormolta Sam, szeme csillogott a csillagok fényében és a visszafojtott könnyektől. „legalább lesz valami amire emlékezhetünk. Valami ami több mint a megbánás és az elvesztegetett lehetőségek.” És ez volt az amit tényleg tett; a halál gondolata – vagy, ami még rosszabb, az nő elvesztése – visszatekinteni erre az éjszakára, tudva, hogy elutasította. Ez túl sok volt. Nem akart belegondolni. Ha elveszítené őt anélkül, hogy még esélye sem volt a szó minden értelmében szeretni őt, tudta a megbánás fájdalma az őrületbe kergetné. Igy hát behunyta a szemét és tudatosan szinte megtagadta eddigi önmagát. Nem volt többé O’Neill ezredes, hátat fordított a szabályoknak és szabályzatnak, legalább ezer és egy oka van, miért nem tehetik meg amire készülnek, de mikor ismét kinyitotta a szemét nem Carter őrnagyot látta, hanem Samet. A nőt akit mélyen és szenvedélyesen szeretett, annyira hogy képtelen volt szavakba önteni. Samnek látnia kellett a apró változást a szemében, mert az övé hirtelen megtelt élettel, és a szerelem boldog keverékével, örömmel és reménnyel. Jack egy szót sem szólt, és Sam sem. Csak álltak, elveszve egymás tekintetében, eltelve a feszültvárakozás és a vétkezés érzésével. Jack lassan felemelte a kezeit és megsimította Sam arcát, elhatározta kiélvezni értékes idejük minden egyes pillanatát. Sam bőre meleg és puha volt az ujjai alatt miközben gyengéden megcirógatta állát; látta Sam lassan elmosolyodik miközben felé hajolt, egész testük lázba jött, vágyva az ölelésre. Sam hajának illata eltöltötte elméjét, és felidézett egy másik lopott csókot, egy csókot ami Samnek meg sem történt, ami után álmaiban hosszan sóvárgott. De ez most más volt, most Sam is kinyújtotta a kezét felé. Ujjaival a hajába túrt a tarkójánál mikor közelebb húzta magával, türelmetlenül várva érintését. Sam sóvár ajkai rátaláltak az övére, és szíve majdnem felrobbant ebben az édes pillanatban. „Sam,” lehelte, beleszőve nevébe mindent amit iránta érzett, miközben forró csókjaival borította be arcát, lentebb csúszva a nyakára, zihálás ütötte meg a fülét. „Ó, köszönöm,” suttogta hirtelen, karjai szorítva Samet, ujjaival összekócolva puha haját, amint a helyzet a maga teljes valóságában mellbe vágta. „Köszönöm.” Sam reszketett a karjaiban, hogy a hidegtől, vagy az érzelmektől, nem tudta, de ez eszébe jutatta hogy hol is vannak. A tetőn állva, a hideg őszi éjszakában. „Sam,” suttogta a hajába. „Bemehetnénk.” „Igen,” felelte a nő, hangja bizonytalan volt, de nem boldogtalan, bár nem tett egyetlen mozdulatot, hogy eleressze őt szoros öleléséből. Gyengéden, nagyon gyengéden, Jack eltolta magától annyira hogy a szemébe tudjon mosolyogni. „Nem túl gyengék a térdeit a létramászáshoz?” kérdezte, félszeg vigyorral. „Bármivel megtudok birkózni amivel te is,” jutatta eszébe, megfontolt mosollyal. „Nem tanultad meg még eddig?” „Dehogynem,” válaszolta, hátralépve hogy előre engedje. Nem tartott sok ideig, hogy leérjenek, de elég volt arra, hogy mindketten kissé távolabbról szemléljék a történteket. Miután Jack leugrott az utolsó néhány fokról Samhez fordult, feszülten figyelve az arcát. „Biztos vagy venne?” Sam nem felelt, de az ígéret ott sötétlett a szemében a csillagok fényében, megadva Jacknek minden választ amire szüksége volt miközben Sam a kezébe vette az övét. Jack csak tartotta csendben és ők együtt sétáltak be a házba, egymás karjaiba, végre. * * * Sam ébren volt, Jack hálószobájának ablakán át nézte, ahogy a hajnal legyőzi a éjszakát, hallgatta, ahogy a madarak belekezdtek első reggeli énekükbe. Az éjszaka hamarosan véget ér. Az ő éjszakájuk. Sam fejét Jack mellkasán nyugtatva feküdt, miközben annak ujjai lusta köröket rajzoltak a vállára. Szenvedélyük áradata már enyhült, hagyva őket belesodródni egy álomszerű másnap reggelbe, közelebb voltak egymáshoz, mint eddig már mikor. Szavakra többé már nem volt szükségük, amit szavakba tudtak önteni azt megtették, minden mást amit együtt átéltek leírhatatlan volt. Sam fáradt volt, mindketten azok voltak, de egyikük sem akart álomba merülni. Túl drága volt ahhoz az idejük hogy feleslegesen elpazarolják. Így hát csak feküdtek ott, csendben élvezve a keser-édes pillanatot, amíg várták a hajnalt, ami elszakítja őket egymástól. Sam felsóhajtott és Jack karjai szorosabban ölelték át, feje elfordult, hogy gyengéd csókot leheljen a homlokára. Nagyon gyengéden. A férfi olyan gyengéd volt. Ez igazán meglepte. Mindaz után, amit látott, és megtett az élete során, Sam soha nem képzelte róla, hogy ennyire gyengéd tud lenni. Nem mintha ha először ezt tapasztalta volna meg. Elmosolyodott kissé az emlékek hatására – az első alkalom vad volt, a tagadás hosszú éveiben felgyülemlett szenvedély őrjöngő kitörése, mindkettőjüket zihálásra és remegésre késztetve, egymásba kapaszkodtak, mint a hajótöröttek mikor a vágy hullámai lecsillapodtak. Ekkor a dolgok megfontoltabbá váltak. Jack valóban megmutatta neki, hogyan érez iránta, érzelmei ereje magukkal ragadták őt is. Minden simogatásban, minden csókban, érezhette a legmélyebb szerelmet, és láthatta a sötét szemében, mikor a nevét suttogta. Olyan finom magabiztossággal és könnyed jártassággal érintette meg, hogy majdnem úgy érezte, mintha a férfi jobban ismerné a testét, mint ő maga. Felsóhajtott, felismerve, hogy egy pasas nem képes több mint egy évtizeden keresztül házasságban élni anélkül, hogy ne szerezzen jártasságot ebben-abban! És, hát, Jack jól megtanulta a leckét! Sam teste még remegett az érintésétől, feje félig még kábult volt viharos szerelmeskedésüktől. De ott volt az elkeseredés érzése is, éles fájdalom keveredett az első éjszakájuk édességével. Mert ez volt az utolsó éjszakájuk is, és ennek tudta gúnyos csípősséget kölcsönzött minden együtt töltött pillanatuknak. És most a hajnal megtörte, eloszlatta az éjszaka varázsát a hideg, kíméletlen fényével. Sam ismét megmozdult Jack karjaiban, tudva hogy indulnia kell, hogy minden egyes pillanat amit itt tölt, nehezebbé teszi az elválást. „Majdnem reggel van,” suttogta végül. „Kezd világosodni.” „Csss,” motyogta Jack, közelebb húzva őt magához. „Csak hunyd be a szemed.” Sam megtette egy pillanatra, visszasüllyedve a sötétségbe, készségesen elhitette magával hogy az éjszaka még az övék. De ez hazugság volt, és mikor ismét kinyitotta a szemét látta, hogy a csillagok elenyésznek az azúrkék égen. „Mennem kellene,” mondta végül, hangja hideg volt mint a sápadt reggeli fény. „Tudom,” suttogta vissza Jack, karjai szorosabban ölelték őt. „De nem most. Csak egy kicsit maradj még.” „Ha tovább maradok, akkor nem indulok el sohasem,” mondta Sam finoman, erőszakkal rávette magát, hogy felüljön, kibontakozzon a karjaiból. Ez volt az egyik legnehezebb dolog amit valaha is tett. „És ez olyan rossz dolog lenne, miért?” kérdezte Jack, kinyitva a szemét és mereven nézve a nőt. „Nem tudom felidézni:” Sam lágyan felnevezetett, hangjába szomorúság vegyült. „Valami a kötelességgel, és a háborúval kapcsolatos dolog, na meg valami olyasmi, hogy tartani a frontot.” „Ó igen,” felelte. „Csak azt nem tudom, mi a pokolért gondoltam hogy mindez olyan fontos.” Sam kinyújtotta a kezét és megérintette a férfi arcát. „Mert az,” mondta neki, mikor Jack megragadta az ujjait és a szájához húzta őket. „Mert te egy becsületes ember vagy, Jack, és mert senki más nincs aki megteszi.” Jack ekkor felült, ujjaival körberajzolva az aranylánc finom vonalát a nyaka kerül. „Mindig komolyan fogom gondolni,” mondta, mélyen a nő szemébe nézve. „Tudom,” felelte Sam, érintése borzongást váltott ki a bőrén. „Állandóan hordani fogom.” Ekkor kinyújtotta a kezét közel húzta magához Jacket, viharosan megcsókolva őt mintha a férfi megvédhetné attól, amivel mindketten tisztában voltak, hogy ez az utolsó alkalom. Végül szétváltak, mintha egy hallgatólagos jelre tennék, ujjaik mindazonáltal kapcsolatban maradtak, egymásba fonódva az ágyon. „Én, hm,” mondta Jack, megköszörülve a torkát, „hagylak felöltözni, és megyek csinálok kávét.” Sam csendesen bólintott, képtelen volt válaszolni neki. Sam elfog menni az alatt, amíg a kávé elkészül, Jack ezt jól tudta. A búcsúzás lehetetlen volt, egyikük sem találta volna a szavakat, és hát elvetették a gondolatát is. Jack kiment a hálószobából búcsúpillantás nélkül, Sam hallotta őt tenni-venni a konyhában, amíg felvette a ruháit, szinte gondolkodás nélkül kirohant a bejárati ajtón. Mikor behúzta maga mögött az ajtót érezte a készülő kávé illatát és hallotta a rádióból felhangzó vidám dalt, elfedték csendes elválásuk fájdalmát. * * * Ebédidő Étkezde Munkahely 2000. október 3-a Kedves Lou, Bocsánatot kérek amiért nem juttattam el hozzád ezt a levelet időben a születésnapodra – a mi születésnapunkra. Őszintén szólva, problémát okozott kitalálni mit írjak neked erről az évről. Nem mintha semmi sem történt, hanem, azt hiszem, azért mert nem voltam igazán biztos benne, hogy megtörtént. Őszintén szólva még most sem vagyok róla teljesen meggyőződve. Igen, jól sejted, egy pasas az. Nem így van ez mindig? És ezt az egyet már olyan régen a szívembe zártam, nem hiszem, hogy bármikor is véget ér ez az érzés, és őszintén szólva, nem töprengek rajta, őt akarom. Ami problémát jelent. Tudod, mi barátok vagyunk, a legjobbak, a leghűségesebb barátok akiket csak eltudsz képzelni. Már jó ideje barátok vagyunk és ezt az ahol meg kellett állnunk. De néhány hónapja történt valami ami megváltoztatta barátságunkat, új irányba terelte, vagy talán, csak felnyitotta a szemünket hová vezetett mindez. És a múlt éjjel… Hát, a múlt éjszaka valami teljesen más történt. És, Lou, leírhatatlanul gyönyörű volt. Még soha, egész eddigi életemben nem éreztem magam ennyire elégedettnek szellemileg és fizikailag. Egyszerűen nincsenek szavak amivel leírhatnám azokat az órákat amit együtt töltöttünk. A tökéletes közel jár hozzá, vagy talán a fenséges…? Nem. A szavak nem elegek. Elviselhetetlenül fájdalmas is volt. Mert tudod, mi soha ne lehetünk igazán együtt. A múlt éjszaka volt ami első, és egyetlen éjszakánk együtt. Vannak dolgok amik közénk állnak, amik egyszerűen leküzdhetetlenek. Nem mondhatom el neked, hogy mik azok pontosan, de hidd el nekem, mikor azt mondom, hogy ha lett volna bármi mód rá, hogy megkerüljük őket, akkor mi megtaláltuk volna. És nincs. Még nincs. De nem akarok ezen rágódni. Inkább, szeretnék mindent elmondani neked róla, - a férfiről akit szeretek. Hát, hol is kezdhetném? Hát az elején azt hiszem, hol másutt? Több mint három éve találkoztam vele először, és őszintén szólva, azt hiszem egy kicsit szerelmes voltam belé már mielőtt találkoztunk volna. Sok mindent hallottam róla – ő valamiféle hős volt itt – és én elolvastam mindent amit csak tudtam, arról hogy mit vitt végbe. El kellett, része volt munkámnak, de valami a személyiségéből átsugárzott a hivatalos jelentéseken keresztül és megnevetetett. (Még mindig megnevetett.) Így hát mikor találkoztam vele, úgyis mondhatnám a szikra lángra kapott…! És azt hiszem attól a pillanattól kezdve amikor először rám mosolygott, és úgy értem valóban rám mosolygott, és a szeme melegen felragyogott, tudtam hogy ez a férfi akivel szerelemben elfogom tölteni az életem hátra lévő részét. És én, Lou, mindennek ellenére megtartottam a távolságot. De különben is, vissza a történethez. Gondolom tartozom neked néhány elmaradt évnyivel, akkor kezdjük hozzá. Remélem ülsz, Lou, mert sokáig fog tartani… Vége  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 585 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |