Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Cím: Stargate Atlantis- Féltékenység

Féltékenység


-Szia.- léptem be Rodneyhoz a laborba.
-Szia.- mormogott a laptop mögül.
Körülnéztem az üres szobában majd Rodney mellé lépve csókot leheltem az arcára mire felnézett a monitor mögül.
-Hoztam neked kávét.- nyújtottam felé a poharat.
-Köszönöm.- szürcsölt bele. –Reggel korán keltél.
-Csapatedzést tartott az ezredes.- ültem le mellé.
-Reggeli? Ma palacsinta kedd van.
-Jó is lenne, de tudod, hogy mennem kell.
-Mi hová?
-Az S2R-361-re. Hiszen mondtam.
-Mikor?
-Szombaton.
-Ez az előtt vagy az után volt, hogy levetted a felsődet?- kortyolt bele a kávéjába.
-Rodney.
-Oké kiment a fejemből.
-Túl sokat dolgozol mostanában.
-Ne haragudj.
-Nahát Rodney McKay bocsánatot kért. Nem vagy beteg?- csókoltam meg a homlokát majd a száját.
-Vicces.
- De most már mennem kell Sheppard ezredes már vár.
-Ő is megy?
-Igen.
-Ki megy még veletek?
-Senki. Csak egy felderítés lesz, csak azért kellek, hogy megnézzem értékes lehet-e a számunkra az ott talált szerkezet.
-Szóval kettesben lesztek a bolygón?
-Nem a falusiakkal, de számít ez. Te nem bízol bennem?
-Inkább Sheppardben nem. Beveti a macsós katonát és minden nő a lábai előtt hever.
-Féltékeny vagy?
-Nem! Nem vagyok féltékeny!
Felhúztam a szemöldököm kérdezve, hogy ~Nem?~ mire ő durcásan a monitor felé fordult.
-De megcsókolt –folytatta.- és mi fogja megakadályozni abban, hogy újra megtegye?
-Mindenhez két ember kell.
-Legutóbb se nagyon ellenkeztél, ha jól tudom.
-Mikor volt az már? 
-Mondd meg te.
-Ezt nem hiszem el. Tudod mit nekem erre nincs időm, majd ha visszajöttem beszélünk, mert úgy tűnik megint bal lábbal keltél fel.- indultam az ajtó felé.
-Nem volt sok választásom a másik oldalt te feküdtél.
-Óh, én kérek elnézést.
-Jó reggelt.- lépett be Zelenka.
-Jó reggelt.- vágtuk rá Rodneyval közösen mielőtt kiviharoztam volna.

 


-Előre nem tervezett aktiválás.- szóltak a kaputeremből.
-Ki az?- lépett az irányítóterembe Woolsy.
-Sheppard ezredes azonosítója.
-Pajzsot leengedni. Orvosi egységet az indítócsarnokba.- szólt a rádióba mikor meglátta Sheppardot a karjaiban velem. –Mi történt ezrdes?- ért a lépcső aljára.
-Nem tudom. A szerkezetnél voltunk, amikor egyszer csak elájult.

 


-Dr. Beckett.- lépett a gyengélkedőbe Woolsy.
-Megvizsgáltam mindkettőjüket és semmi rendelleneset nem találtam.
-Hogy érzi magát?- intézte hozzám kérdését a főnök.
-Jól. Biztos csak a miatt van, hogy nem ettem még semmit.
-Mindenesetre jól ránk ijesztett.- jelent meg Sheppard.
-Elnézést Uram.
-Hozok valamit enni.- mosolygott Beckett.
Mindenki elhagyta a szobát, de valaki még az ajtóban álldogált.
-Szia.- lépett közelebb.
-Szia.
-Ne haragudj rám az én hibám.
-Hiszen reggelizni hívtál.- néztem a mélykék szempárba.
-De ideges voltál és…
-Rodney. Ez csak egy kis ájulás.
-Aggódtam érted.
-Tudom.- szorítottam meg a kezét.

 

Egy kiadós ebéd s néhány vizsgálat után a szobámba rendeltek pihenésre. Rodney egészen az ajtóig kísért majd visszament dolgozni, de ígérte, hogy később visszanéz.
Végignyúltam az ágyon s hirtelen furcsa érzés fogott el. Szörnyű migrénszerű fájdalom lett rajtam úrrá. Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt a fájdalom. Lemásztam az ágyról, de nem én adtam parancsot a lábaimnak.
~Mi a fene folyik itt?- szóltam volna, de a tükör elé lépve láttam, hogy nem mozog a szám.
-Ne is erőlködj.- szólt valaki az én hangomon az én számmal.
~Kicsoda maga?
-Most már te.- mosolygott. –Nem is rosz.- illegette magát, azaz engem a tükörben.
~Mit akar tőlem?
-Bár néhány dolgot még meg kell szoknom.- folytatta válaszadás nélkül. –Szép vagyok és fiatal!- pörgött körbe. –Formás test, barna szemek s barna haj.- bontotta ki a lófarkamat. -Nem olyan, amihez szokva vagyok, de azért megteszi.- csavargatta hátközépig érő fürtjeimet, míg én meg nem húztam. –Áú, hogy merészeled?!
~Úgy, hogy ez az én testem!- rántottam még egyet a hajamon.
-Már nem sokáig. Pár nap alatt teljesen átveszem, az irányítást te pedig örökre eltűnsz.

 

Pár óra alatt elfogyott az erőm, hogy az irányításért küzdjek. Túl erős volt az elméje bármennyire is küzdöttem már nem volt erőm még a kisujjamat sem mozdítani szó szerint. Helyette ordibáltam mintha bárki is meghallotta volna, de legalább a betolakodót sikerült az őrületbe kergetnem vele. Épp a jelentéseket próbálta olvasni, amikor valaki érkezett. Ajtót nyitott s Rodney állt a másik oldalt.
-Éhes vagy?- kérdezte. –Nem számít Carson a lelkemre kötötte, hogy ügyeljek rá, hogy rendszeresen egyél. Valami baj van?
-Nem nincs.
~Rodney!- ordítottam belülről.
-Csak mert zavartnak tűnsz.
~Rodney! Itt vagyok!
-Elhallgatnál már végre?- rivallt rám a betolakodó.
-Rebecca, biztos jól vagy?- lépett Rodney közelebb.
-Igen én csak bocsáss meg, de majd széthasad a fejem és nem is tudom mi ütött belém. Menj előre és foglalj, nekünk helyet addig bekapok rá valamit.
-Rendben.
-Azt ajánlom, hogy jobb, ha elhallgatsz.- fordult a tükör felé. –Még egy ilyen és nem garantálom, hogy nem esik senkinek sem baja kezdve ezzel a fickóval.


Egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjszaka pedig éreztem, hogy fáradt, de talán csak attól félt, amitől én is, hogy már nem tér vissza. A nap hátralévő részében is csak a szobában körözött jelentéseket olvasva. Néha hozzászóltam egy két dologhoz csak, hogy jelezzem, még itt vagyok magamnak és neki is. 
-Tettszik nekem ez a Sheppard nevű.- szólt a végére érve.


A fő étkezések alkalmával Rodney is meglátogatott.
Vacsoránál békésen hallgattam beszámolóját a szerkezetről, amin éppen dolgozott. Megnyugtatóan hatott rám, hogy ott van mellettem. Legszívesebben bőgve csimpaszkodtam volna belé akár egy hisztis gyerek, hogy végre vegyen már észre.
-Dr. McKay, Dr. Carlton.- bólintott Teyla az asztalunkhoz érve.- Szabad?
-Persze.- szólt a betolakodó.- Üdv.- bámult a Teylával tartó Rononra.
Maga mellé ültette a zavart setadait s lázasan követte annak minden rezdülését ostoba vigyorral az arcán. Ügyet sem vetve a többiekre közelebb csusszant a férfihoz.
-Rebecca.- hallottam Rodney hangját.
Hátrébb tolta alattam a széket és dacosan Rodney felé fordult. Épp szóra nyitotta volna a száját, amikor valami elvonta a figyelmét. Sheppard ezredes tartott az asztal felé. Az ezredes csendben helyet foglalt a másik oldalamon odavonzva a betolakodó minden figyelmét. Sheppard is észrevette, ahogy bámulom, vagyis ahogy ő bámulja. Már Rodney egyre hangosabb torokjátéka sem vetett véget új játékszerének vizslatásában. Az ezredes egyre kényelmetlenebbül fészkelődött a többiekkel együtt, mígnem végre mindenki befejezte és Rodneynak sikerült visszaterelnie a szobámba.
-Mi volt ez?- tette karba kezeit.
-Mi, mi volt?
-Nyíltan flörtöltél Rononnal majd Sheppardel éppen csak a nyálad nem csorgott.
-Igazad van.
-Tudom, csak meglep, hogy meg sem próbálod tagadni.
-Végeztem veled.
-Mi?
-Szakítok veled, mert idegesítő vagy. Egész álló nap be nem áll a szád. Nem is értem, hogy pazarolhattam rád az időmet mikor megkaphatom John Sheppardot is.
Rodney zavart, szomorú arca szorongatta a mellkasomat.
~Ehhez nem volt jogod!- förmedtem rá.
-Már, hogy ne lett volna, főleg ha te akarok lenni.
~Te sosem leszel olyan, mint én. Előbb utóbb valaki rájön és akkor neked véged.
-Szívesen csevegnék még tényleg, de most készülődnöm kell.
Egyszerű fekete nadrágot választott hozzá illő felsővel melyek követték az alakomat. Hajamat simára fésülve engedte a hátamra, míg lágy illatfelhőt fújt körém. Lenge kabáttal takarta el meztelen vállaimat végül ugyancsak fekete magas sarkút húzott. Befejezésként feltett egy ezüstláncot is mely követte a nyakam ívét a dekoltázsomra mutatva.

Ritmusosan kopogtam végig a folyosón egy bizonyos ajtóig. Jelzett az ajtónak mire az engedelmesen kitárult s Sheppard meglepett arca állt velünk szemben.
-Százados.- bólintott zavartan. –Jöjjön be.
-Köszönöm Uram.- léptünk be a szobába.
-Nagyon csinos.
-Örülök, hogy így gondolja.- léptünk hozzá közelebb.
Zöldeskék szemeivel zavartan pislogott, mígnem ajkaimat az övére tapasztottam. Lassan eltolt magától bennem pedig eluralkodott a megkönnyebbülés. 
-Rebecca.- harapta be az alsó ajkát.
De a betolakodó nem tágított addig ostromolta, mígnem az ezredes vágyai győzedelmeskedtek és átadta magát a csóknak.  Lassan lecsúsztatta róla a kabátot, amit az enyém követett. Gyengéden nyomott neki az egyik falnak, hatalmas tenyere közben a pólóm alá csúszott alig volt egy perc és a ruhadarab már lenn is volt. Épp az övé következett volna, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.
-Ő nem Rebecca.- szólt közbe egy ismerős hang.
Egy pillanatra minden megállt. Rodney hitetlenkedve bámult rám majd Sheppardre itt nem volt mit félreérteni. Ám még mielőtt én magam is felfoghattam volna mi is folyik a betolakodó elvette Sheppard pisztolyát s jól fejbe kólintotta vele az ezredest majd Rodney felé fordította a csövét. Összeszedtem minden maradék erőmet, hogy a fejéről elvigyem a célkeresztet. El tudtam képzelni milyen idétlenül nézhetek ki, ahogy ide-oda cikázik a kezemben a fegyver. Aztán valahogy mégis elsült néhány emelettel lejjebb vállon találva őt.
-Rodney!- kiáltottam végre én mielőtt elsötétült a világ.


-A fejem.- motyogtam magam elé.
Én beszéltem újra vagy csak álom lett volna az elmúlt napok történései? Le volt szíjazva a kezem, ami ellent mondott a reményeimnek. Az elkülönítőben voltam odafenn az üveg mögött Dr. Beckett, Mr. Woolsy, Sheppard ezredes és Rodney állt. Nem tudtam mennyi időre kaptam vissza az irányítást így cselekedni kellett.
-Rodney! Én vagyok az!
De válasz nem jött csak álltak ott továbbra is merev arckifejezéssel. 
-Ezredes! Valaki! Tudom, hogy nehéz ezt most elhinni és magam sem hinnék másnak, de én vagyok! Kérem!
Úgy tűnt végre lejönnek.
-Jól vagy?- intéztem Rodneyhoz a kérdést.
-Meglőttél.
-Nem én, én próbáltam de…
-Kicsoda maga?- szólt bele Woolsy.
-Rebecca Carlton az Egyesült Államok légierejének századosa ezen kívül doktorim van…
-Ne csináljon, úgy mintha maga ő lenne.- vetett rám egy szúrós pillantást Rodney.
-De igazat mondok.
-Rebecca sosem lőtt volna rám.
-Nem kérdezem meg többet ki maga?- szólt közbe újra Woolsy.
-Hisz már mondtam!
-Az EEG-je szerint igazat mond.- mentett meg végre Beckett.
-Köszönöm.
-Akkor ki a másik?- kérdezte Sheppard akinek szintén egy általam okozott kötés volt a fején.
-Nem tudom. Amikor Dr. Beckett visszaengedett a szobámba csak úgy feltűnt. Egy éles fájdalom és aztán a kisujjamat sem tudom mozgatni.
Hol a monitort hol pedig engem vizslattak tanácstalanul.
-Igazat mondok. Au!- szúrt belém újra a migrénszerű fájdalom.- Visszajön.
-Küzdjön ellene.- hallottam az ezredes elmosódott hangját mielőtt újra bezártak volna.
-Rebecca.- próbálkozott Rodney.
-Már úgy is mindegy nem igaz?- szólt a betolakodó.
-Rebecca?
-Nem talált.
-Mondja el, hogy kicsoda és mit akar.- szólt Woolsy.
-A nevem Yasime és az vagyok, akit ti ősnek hívtok.
-Maga egy ős?- hitetlenkedett Rodney.
-Valaha itt éltem Atlantiszon.
-Na persze én meg a húsvéti nyúl.
-Rodney.- szólt rá Sheppard.
-Tényleg el fogjuk hinni, hogy ez a valaki itt egy ős! Meg akart ölni!
-Mesélje el mi történt.- fordult most a betolakodóhoz az ezredes.
-Nemsokkal a város elsüllyesztése előtt megmondtam, hogy nem kívánok még felemelkedni. Én még nem akartam lemondani a testemről és az általa nyújtott élvezetekről.
-De a felemelkedés után is ölthet emberi alakot.- szögezte le Dr. Beckett.
-De nem jöhetek az emberek közé és túl sok a szabály, amikkel én nem igazán értettem egyet. A többiek szerint hiú voltam, ami eleve gátolt volna abban, hogy felemelkedjek meg akartak tisztítani és mindenáron fel akartak magukkal emeltetni. Így hát elszöktem. Egy elszigetelt kis bolygóra mentem több kapun át remélve, hogy nem jönnek utánam és nem is jöttek. Ez után tudtam meg, hogy vesztettünk.
-Miért nem ment a Földre, mint a megmaradt ősök?- szólt közbe újra Dr. Beckett.
-Erről a tervről nem tudtam így azt hittem csak a felemelkedés vagy ez. Megvédtem az ottaniakat cserébe az istennőjük lettem.
-Na ne mondja.- forgatta a szemét Rodney.
-És tőlünk mit akar?- kérdezte Woolsy.
-Engedjenek vissza a bolygóra.
-Kizárt.- vágta rá Rodney.
-Adja vissza a századost és beszélhetünk róla.- egészítette ki Sheppard.
-Azt nem tehetem.
-Akkor nincs üzlet.
-Visszavisznek a bolygóra elmondom, hogy ki vagyok s kiválasztom a szerencsés új testemet.
-És csak úgy feláldozza magát valaki magáért?- gúnyolódott Rodney.
-Az istennőjük vagyok és csak így kaphatják vissza a barátjukat.


Yasime bolygójának lakosai békés egyszerű emberek voltak. Vezetőjük Igemez hatalmas lakomát adott a tiszteletünkre. A betolakodónak sikerült megnyernie a falusiakat a történetük alapos ismeretével és csodás „képességeivel”. Este Yasime kiállt népe elé, hogy megmutassa visszatértét ezen alkalomra aranyszínű ruhát választott. Teteje ujjatlan fűzős volt alja földet seprő harang alakú szoknyában végződött. Hajamat csigákba tekerte és függőkkel díszítette. Gyönyörű volt és hivalkodó. Szeretett népe elhalmozta minden jóval minden szavát taps és üdvrivalgás fogadta.
-Ahogy ígértem visszatértem hozzátok.- kezdett bele. –Ígérem, hogy bölcsen fogok megint uralkodni s szépségem újra beragyogja majd napjaitokat.


-Mikor kapjuk vissza Rebeccát?- rontott rá Rodney az ünnepség után.
-Amint megszilárdítottam a hatalmam és találtam megfelelő testet.- szólt az ős.
-Nem ebben eggyeztünk meg.- szólt bele Sheppard ezredes is.
-Nem mindegy milyen testet kapok. Ami azt illeti kedvelem a mostanit.
-Visszaadja a századost vagy most rögtön visszavisszük az Atlantiszra!
-Na igen. Ezzel lesz egy kis gond.- intett mire körbefogták az ezredeséket. –Tudja John- simított végig a férfi arcán. -kár, hogy nem működik, együtt pedig szép pár lehetnénk. Gondolkodjon el rajta. –Vigyétek őket.


~Esze ágában sincs elengedni igaz?- kérdeztem a szobájába érve.
-Láttad ezeket az embereket. Olyan primitívek és…
~Mr. Woolsy csapatokat fog utánunk küldeni.
-Hát csak tegye. Nem vagyok teljesen tudatlan az őstechnológiáról.- ásított egy hatalmasat.
~Elfáradt?
-Nem. De azt hiszem, ledőlök egy kicsit pihenni. És ha megtennéd, hogy csendben maradsz.
Alig tette le a fejét, de már aludt s éreztem eljött az én időm.


A cellákhoz vezető út hideg volt sötét és nyirkos. Az aranyszínű ruha alja kezdett fekete színt felvenni a kosztól és igen nehéz is volt benne menni.
-Elmehettek.- szóltam az ajtó előtt álló két őrnek.
-Gúnyolódni jött?
-Én vagyok az Rodney.
-Hát persze.
-Két napja azon veszekedtünk, hogy az ágy bal oldalán tudsz csak lemászni, mert útban vagyok.
-Hogy, hogy …- akadozott az ezredes.
-A másik alszik nincs sok időm.
-Ti együtt alszotok?
-Van ennél nagyobb problémánk is Uram.- mutattam nyomatékosan végig magamon.
Mire egyetértő bólogatásba kezdtek.
-Arra gondoltam, hogy talán van a bolygón valami szerkezet, ami a hasznunkra lehet.
-És mégis mi? Kérjünk kölcsön egy csapdát a szellemirtóktól?- gúnyolódott Rodney.
-Nagyon ötletes, de ezt majd te kideríted.
-És mégis, hogyan?
-Kiengedlek.
-De mi lesz, ha a másik rájön?- kérdezte Teyla.
-Talán nem veszi észre, rögtön mert nem kedveli Rodneyt és az ezredes elszórakoztathatná.
-Vállalnunk kell a kockázatot. zárta le az ezredes.
-Te beszélsz itt kockázatról? Neked csak udvarolnod kell egy ősnek, aki nem mellesleg már alig várja, hogy kettesben maradhasson veled. S ezen túl az én barátnőm testében van.- háborgott Rodney.
A barátnő szóra egyszeriben elvörösödtem még nem mondta ki hangosan az elmúlt 3 hónapban főleg nem mások előtt.
-Ha nem tesszük meg meghalok.- szóltam még a hímpárbaj kezdete előtt.
Nyikorogva tárult ki a cella rácsa majd ugyanígy be is zárult Rodney mögött. Intettünk a többieknek majd elindultunk.


-Vigyázz magadra.- fordultam Rodney felé a város szélénél.
A holdfény sápadt fénye szürkére festette amúgy tengerkék szemét mégis ugyanolyan nyugtatóan hatott rám, mint mindig.
-Te is.- mosolyodott el halványan.
Végül elváltunk s néztem, ahogy eltűnik az éjszakában.

 

Másnap minden ajtónyitásnál féltem, hogy megtalálták Rodneyt de csak újabb ajándékok és rajongók voltak.
-Szótlan vagy ma.- szólt hirtelen a betolakodó. –Csak nem bánt valami.
~Azon kívül, hogy meg akarsz ölni semmi.
-Gondolj csak bele mennyi hasznos tudást adhatnék a népednek. Megmutatnám Atlantisz összes csodáját.
Kopp- kopp-kopp. Hangzott fel újra vészjóslóan. 
-Úrnőm.- hajolt meg Igemez. –Sheppard ezredes üzenetét hoztam.
-Halljam hát.
-Megfontolta Úrnőm ajánlatát és arra kéri halgassa meg egy vacsora keretében ma este, ha Úrnőmnek is megfelel.
-Legyen hát. Vitessétek át a cellából az egyik szobába és készítsétek fel a ma estére.
-Igenis Úrnőm.- hajolt meg kifelé menet.
Fakeretbe foglalt aranymintás tükörből nézett vissza rám cinkos mosollyal, de azt nem tudhatta, hogy az enyém még ennél is cinkosabb.


Vérvörös ruhába bújtatott melynek vastag pátjai takarták el csupán a melleimet, míg hosszú fodros szoknyája újfent a földet seperte. Hajam furcsa kontyban tekeredett e fejem tetején. Egy hosszú asztal állt a terem közepén roskadásig megrakva. A bútor mindkét végén egy-egy szék akár a filmekben.  Lágy gyertyafény uralkodott, amikor az ezredes besétált az ajtón. Afféle katonai díszegyenruha lehetett rajta fekete nadrággal és ugyanilyen színű hosszabb kabáttal. Fényesre pucolt aranyszín gombjai csillogtak a ráeső fényben. Cipőjének sarka kopogott a székéhez vezető úton s vele egy ritmusra vert a betolakodó pulzusa.
  -Örülök, hogy végül mégis megfontolta, amit mondtam.- tért magához az ős.
-Nos, szeretném, ha tudná, hogy cserébe én is kérnék valamit.
-A századost nem igaz?
-Ami azt illeti nem. Tudom, hogy nem fogja elhagyni, ahogy ígérte viszont ettől még úgy gondolom, hasznos szövetség lehetne a miénk.
 -Ezzel most meglepett John.
-Mit is mondhatnék, csupa meglepetés vagyok.- emelte égnek a poharát.

 

-Tudja John- értünk vissza a szobába.- valamit nem értek.
-Mit?
-Érezhetően vonzódik a testem eredeti birtokosához mégis hagyta, hogy az a Dr. McKay megkapja.
-Tudja van egy szabály mivel Rebecca ugye katona én pedig a felettese vagyok nem lehet köztünk semmilyen efféle viszony.
-De ne mondja, hogy egyszer sem esett kísértésbe. 
-Válaszolok ha maga is nekem.
-Halljam hát.
-Hallja Rebeccát?
-Igen. Ami azt illeti eléggé idegesítő. Maga jön.
-Ha tényleg hallja kérdezze meg tőle.
-Rendben.
~Egyszer megcsókolt.- válaszoltam.
-Egyszer megcsókolta.- ismételte a betolakodó.- Tehát most a velem váltottakkal együtt mennyinél is tartunk? Háromnál?
-Nem számolom, de ennél messzebb nem is mennék.
-Megpróbálhat nekem hazudni, de a csókjai mást mondtak.
Sheppard tanácstalanul bámult rám remélve, hogy nemsokára felbukkanok és véget vetek ennek. Tudta mi volt a feladata, hogy szórakoztassa, amíg kell csakhogy a beszéd már nem volt neki elég.
-Úrnőm!- rontott be Igemez megmentve engem és persze az ezredest. –Bocsásd meg, hogy zavarlak, de az egyik Atlantiszi megszökött.
-Az meg, hogy lehet?!
-Nem tudjuk Úrnőm.
-Melyik!? Melyik szökött meg?!
-Dr. McKay.
-Vidd vissza a cellába az ezredest aztán keressétek meg Dr. McKayt! Küldj ki valakit a kapuhoz is! Nem mehet el innen!
-Ez a te műved igaz?- fordult most a tükör felé. –De ne félj, nem marad, büntetlen végignézetem veled a szenvedését mielőtt te magad is eltűnsz végre!

 

Újabb hosszú és idegtépő várakozásba telt mire végre újra kinyílt az ajtó. Jócskán elmúlhatott már éjfél is, amikor Igemez benyitott.
-Úrnőm.- hajolt mélyre.
-Megtaláltátok?
-Igen Úrnőm.
~Jaj, ne!- gondoltam.
-Vezesd hát elém.- adta ki a parancsot a betolakodó.
-Az a helyzet Úrnőm, hogy…
-Mi mi az?
-Meghalt.
-Hogy?
~Istenem ne kérlek!- rimánkodtam magamban.
-A raktárban találtunk rá épp a szerkezeteid között kutakodott és nem adta meg magát így…
-Megöltétek!- fakadtam ki.
Én voltam. A harag, amit éreztem háttérbe nyomta a betolakodót.
-De Úrnőm…- nézett rám tanácstalanul.
-Azonnal látni akarom!

Alig öt perces séta vezetett a szobához. Az asztalon feküdt valaki és én éreztem földbe gyökerezett a lábam. 
-Kifelé! Mindenki!- adtam parancsba.
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem lassan közelebb merészkedtem. A lábaim mintha ólomból lettek volna alig bírtam megemelni őket. Végül mégis elérték úti céljukat. Rodney volt az semmi kétség mégis alig akartam elhinni, hogy ő az. Ujjaimat a nyakára tettem hátha csak a pulzust nem tudják rendesen kitapintani miután én sem éreztem semmit a mellkasára tettem a fejem remélve, hogy meghallom a szíve dobbanását, de csend volt. Könnyek égették a szemem és harag dúlta föl a lelkem.
Kiviharoztam a szobából a zárkák felé véve az irányt. A pincében hűvös levegő csapott meg mely lenyugtatott egy kissé ám a cellaajtóhoz érve láttam, hogy Sheppardék már nincsenek a helyükön.
-Mi a fene?- néztem az alélt őrökre.

-Úrnőm.- jelent meg újra Igemez mikor felértem a pincéből.
-Ne most.
-Az Atlantisziakat látták a faluban. Kiküldjem a katonákat?
-Nem. Védjék a várat. Majd én beszélek velük.
-De Úrnőm…
-Hallhattad.
-Ahogy óhajtod.- hajolt meg előttem.


Az falu vára mellett egy hatalmas erdő húzódott. Szereztem egy kardot majd a ruhám szoknyájának estem mielőtt bevetettem volna magam a sűrű növényzetbe. Messzebbről hangokat vettem, ki de kiderült, hogy csak néhány katona most vonul vissza a parancsomra. Az erdő állatai hangosan muzsikáltak. A betolakodó is mintha csak úgy eltűnt volna pedig éreztem, hogy ilyen könnyen nem adja fel. Ám a düh még mindig forrt az ereimben, ahogyan haladtam előre a sötét erdőben. Negyed órája bolyonghattam, már amikor a holdsugár egy magas alakra vetette fényét néhány méterrel odébb.
-Ronon.- suttogtam magamnak.
Közelebb érve aztán láttam, hogy egy katona áll előttük s valamiről hevesen vitáznak.
~Talán ő segített megszökni nekik.- tanakodtam. ~De miért tette volna?
Végezetül arra jutottam, hogy ideje közelebb menni. Szorosan markoltam a kard markolatát majd a sötétben a katona mögé lépve a torkának szegeztem azt.
-Egy hangot se.- mondtam. –Jól vannak Uram?
-Iiigen. Azt hiszem. De százados…
-Igen én vagyok, és ne aggódjon, kézben tartom az ügyet.
-Azt látom, de figyeljen rám…
-Megölték…Rodneyt.- suttogtam bele az éjszakába mégis mennydörgésként hangzott, ahogy a könnyektől elszorult torkom néhány oktávval fentebb váltott.
 Értetlenül bámultak rám mire én egyre szorosabban markoltam a fegyvert.
-Rebecca.- jött egy elfúló mégis furcsán ismerős hang a kezeim közül.
Lazábbra fogtam a szorítást hátha csak megzavart a hang elcsuklása.
-Rodney vagyok.- szólt tökéletesen ugyanúgy.
-Mi?
-Rebecca, Rodney vagyok, megtennéd, hogy leteszed a kardot.
Szinte parancsszóra hullott ki a kezemből a fegyver. Hátráltam egy lépést mire a hold fénye megvilágította a katona arcát.
-Rodney.- néztem az ismerős szempárba. –De, hogy hiszen láttalak és meg is néztem halott voltál.
-Szóval meghalt.- hajtotta le a fejét.
-Kicsoda?- néztem rá kérdőn.
-Van egy tervem, hogy, hogy szabadítsalak ki.- mosolyodott el büszkén.
-És?- intettem, hogy folytassa.
-Szóval ahogy kérted kutakodtam Yasime gépei között és sok más csodás szerkentyű mellett találtam egy klónozó gépet.
-Az ott egy klón volt?
-Igen.
-Te leklónoztad magad mert… Miért is?
-Figyelemelterelésnek szántam. Nem gondoltam, hogy megölik. De a lényeg, hogy a gép működik.
-És ezzel pontosan mi is a célod?
-Yasimenak egy test kell.
-És le akarsz klónozni? De az is én leszek nem?
-De, csak, mindegy ez az egyetlen megoldás.
-Rendben csináljuk.
-Ezzel lesz egy kis gond.
-Mi?
-Az eljárás erejéig el kell hagynia a testedet.
-De nem fogja.
-Meg kell bíznia majd bennünk, ahogyan nekünk is benne.- szólt Sheppard.
-Vissza kell adnia neki az irányítást.- jött közelebb Teyla.
-Nem bízhattok meg benne.- mondtam.
-Nincs más választásunk.- nézett Rodney a szemembe.
-Rendben.- adtam be végül a derekamat.


Visszamentünk a raktárhoz ahol minden kezdődött. Nem őrizte senki így könnyedén bejutottunk.
-Rononnal és Teylával felderítjük a terepet.- szólt az ezredes.
-És ha addig visszajön?- kérdezte Rodney de az ezredesék már kinn is voltak.
-Nem fog.- nyugtattam meg.
-Honnan tudod?
-Jó nem tudom biztosra.
-Ne haragudj, ismét tudod a klónos dolog miatt.
-És te jól vagy?
-Miért ne lennék?
-Hiszen ő te voltál.
-Nem belőlem csak egy van.
-Tudom de…
-Jól vagyok.
-Sikerülni fog ez?- tereltem másfelé a témát.
-Sikerülnie kell.
-Tiszta a levegő.- jöttek vissza Sheppardék. –Működik a gép Rodney?
-Igen minden készen áll.
-Lazítson.- ültetett le Teyla.
Behunytam a szemem és megpróbáltam lazítani. A szívem hevesen dobogott a félelemtől, mert talán most utoljára vagyok ura önmagamnak, ha a terv nem sikerül. Furcsa érzésem támadt és előjött az éles fájdalom újra az övé volt az irányítás.
-Hol vagyok?- nézett körbe a betolakodó.
-A raktárában.- szólt Sheppard.
-Ezt még megbánják.- fenyegetőzött.
-Térjünk rá a tárgyra. Mondhatod Rodney.
-Maga meghalt.
-Hála a maga gépének nem.- szólt az említett.
-Miféle gépemnek?
-Találtam egy klónozó gépet.
-Működik?
-Igen bár szükség volt némi javításra de…
-Várjon maga leklónozta magát?
-Igen.
-Had találjam, ki most őt akarják.
-Így mindketten élhetnek.- szólt közbe Teyla.
-Maga ostoba.- támadt Rodneynak. A gép tartalmazta az eredeti testem kódját és újra tudtam volna…
-Nem az én hibám, hogy meg akart ölni és, hogy egy szót sem szólt erről. 
-Azt mondta valaki másba átmegy.- kapcsolódott be Sheppard. –Közben meg kiderül, hogy végig haza is mehetett volna.
-Nem tudtam, hogy meg van e még és nem kockáztathattam.- védekezett az ős.
-Az ajánlat a következő: Maga kimegy a századosból mi leklónozzuk és maga megkapja a klónt.- vázolta Sheppard.
-Komolyan megtennék? Mindezek után?
-Mint már mondtam csupa meglepetés vagyok.


Furcsa érzés volt ahogyan Yasime elhagyta a testem, de éreztem, hogy az elmém megkönnyebbül. Mikor végre elhagyta ráfeküdtem a gépre mire az enyhén bizsergette a bőrömet. Nem tartott tovább néhány percnél s a szomszédos ”ágyon” megjelent a meztelen hasonmásom. Az ezredes rögtön ráterítette kabátját és odavitte Yasime szerkezetét a gép felragyogott majd elsötétült.
-Rebecca.- segített le Rodney az asztalról.
A másik lassan ébredezni kezdett majd szép lassan felült.
-Jól van?- kérdezte Sheppard a betolakodótól.
-Igen. Betartották a szavukat.
-Mi igen.- vetettem neki oda.
-Tudom, hogy rosszul indult.- kászálódott le Sheppard segítségével. –De hiszem, hogy hasznos szövetség lehet a miénk.


-Örömmel látom, hogy Beckett kiengedte százados.- lépett az asztalunkhoz Sheppard.
-Köszönöm Uram. Bár be kell, valljam, unom folyton a gyengélkedőt járni.
 -Ez az ujjoncok átka.
-Már több mint egy éve itt vagyok.
-Az itt nem számít.
-Mi volt Yasimmal?
-Woolsy szerint még hosszú az út mire tényleg szövetségesnek lehet majd mondani.
-Ha sosem látom viszont az is korán lenne.
-Megértem s magának nem is kell, mert engem kért összeköttetőnek.
 -Megbocsásson Uram, de ugye tudja, hogy hajt magára.
-Ne féltsen, vigyázok magamra. - hagyott ott minket.
-Mi volt Sheppardel?- kérdezte velem szemben Rodney.
-Mikor?
-Amikor Yasimmal vacsorázott.
-Semmi.
-Rendben.
-Még mindig nem bízol bennem?
-De. Mellesleg akármi történt volna az Yasime volt nem te.
-Igen. És beszéltél vele azóta tudod, hogy…
-Rátok nyitottam?
-Igen.
-Erről nem, de azt hiszem nem is kell. Én bízom benned.
-Ígérd meg, hogy nem féltékenykedsz többet.
-Ígérem ha te sem.
-De én nem is…
-Ígéred?
-Ígérem. 
-Akkor ezt tisztáztuk.- szúrt fel jókedvűen egy adag tésztát. 
-Ám még hátra van egy fontos kérdés, amit meg kellene vitatnunk.
-Mi?- állt meg az evésben.
-Hogy az ágy melyik oldalán kívánsz aludni.- nevettem el magam.
-Mindegy csak melletted legyen.
-Ez talán megoldható.
Egy darabig csak békésen ettünk tovább, amikor megszólal:
-De ha nem baj, akkor a jobb oldalra költöznék.
Mindketten hangos nevetésben törtünk ki felverve a csendes étkezőt.

 

 


   

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-06-23)
Megtekintések száma: 63 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
1  
Továbbra is élvezem a történetet! Kicsit több leíró részt szívesen látnék benne! A párbeszédeket is lehetne színesíteni kicsit, olyan formában hogy amikor valaki mond valamit, azt követően lehetne valami leírás mondjuk az arckifejezéséről, hanghordozásával kapcsolatban, gesztusairól... stb.
Tehát mond valaki valamit aztán például: felelte, mondta, válaszolta, reagált, magyarázta, szavalta monológját. Ilyesmi, és ezt lehet színesíteni: felelte elkeseredetten, mondta mesterkélt mosollyal az arcán, válaszolta komoran, reagált hirtelen felindulásból, magyarázta teljesen a témába merülten, szavalta monológját mintha, valami betanult vers lett volna.

Amikor pedig mondjuk kettőnél többen vesznek részt a párbeszédben, nem árthat a lehetőségekhez mérten mindig egyértelműsíteni, hogy ki is beszél jelenleg. Főleg, ha nem felváltva szólalnak meg, vagy mondandójuk tartalma nem mutatja meg egyértelműen ki is az.
Pl.: felelte elkeseredetten Sheppard, mondta mesterkélt mosollyal az arcán Woolsey, válaszolta komoran Dr. Keller, reagált hirtelen felindulásból Ronon Dex, magyarázta teljesen a témába merülten Dr. Zelenka, szavalta monológját Dr. Katie Brown, mintha valami betanult vers lett volna.

A kombinációk tárháza végtelen. smile

LJL

Név *:
Email *:
Kód *: