Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate Atlantis- Agresszió

Agresszió

Friss szellő csapott az arcomba, ahogy kedvenc erkélyem korlátját átléptem. A lassan beálló alkony aranyszínre festette az óceán vizét, megmaradt kéksége mégis úgy csábított lefelé. Ujjaim ösztönösen markolták a korlát szélét mialatt a testemet már az óceán húzta le. Vettem még egy mély levegőt mielőtt leléptem volna.

35 órával korábban.
-Szolgálatra jelentkezem Uram!- léptem be az öltözőbe.
Sheppard egy pillantást vetett rám majd visszafordult a szekrényéhez.
-Hallottam, hogy küldetésre mennek.- próbálkoztam. –Szeretnék magukkal tartani.
-Dr. Beckett engedélyezte?- matatott még mindig a szekrényében.
-Igen. Tegnap jártam nála.
Arckifejezését vizslattam miközben a fegyverét csatolta.
-Ha visszajöttem megbeszéljük.- sétált el mellettem.
-Uram…- kezdtem bele.
-Leléphet.
-Esetleg elmehetnék egy másik csapattal.- erősködtem.
-Százados.- fordult újra felém. –Majd ha visszajöttem megbeszéljük.
-De én nem értem miért ne állhatnék szolgálatba, ha Dr. Beckett is engedélyezte.
-Százados!- vetett rám egy szúrós pillantást.
-Már megbocsásson ezredes, de ugye nem a személyes érzelmei motiválják.
-Nézze meg nincs e magára szükség a laborban doktornő.- lépett egész közel.
-Doktornő? A katonaságnál rangom van Uram.
-Végeztem százados. viharzott végül el.
Megvártam, amíg kiér az ajtón és én is követtem.
-Igyekezz Rodney!- hallottam Sheppard hangját a folyosóról.
-Mi baja van Sheppardnek?- mutatott Rodney az említett irányába.
-Volt egy kis nézeteltérésünk.
-Aha. Carson már el is engedett? Rég nem láttalak.
-Tudod néha meg is látogathattál volna. De gondolom, Dr. Keller lefoglalja minden idődet.- hagytam faképnél.

-Jó reggelt Dr. Zelenka!- dünnyögtem a laborba érve.
-Jó reggelt!-viszonozta meglepetten.
Lehuppantam a gépem elé és munkához láttam. Nem tudtam a monitorra figyelni csak Sheppardon fortyogtam. Vadul vertem a klaviatúrát amire Radek is felfigyelt.
-Minden rendben?- kérdezte.
-Hogyne.- hangzott nem túl meggyőzően.
Egy darabig csak a laptop kattogása hallatszott a kezem alatt.
-Sheppard ezredes nem enged küldetésre, míg nem beszélt Dr. Beckettel, hiába mondtam neki, hogy engedélyezte. És addig száműzött ide.- nyögtem ki. –Szívesen töltöm az időmet a laptop előtt, de most valahogy olyanom van, hogy valakit szívesen lelőnék.
Zelenka csak bólogatott mintha minden szavammal egyetértene.

27 órával korábban
Délután négyfelé járt, már amikor az edzőterembe értem. Ronon osztotta a pofonokat a bátor jelentkezőknek. Teylaval vagy Johnnal szoktam gyakorolni, de ma úgy gondoltam én is kipróbálom magam a „bajnok” ellen. Egymás után értek földet a kihívói, és amikor az utolsó is elterült, farkasszemet néztem az előttem álló satedaival. Cinkosan mosolygott, szeme pedig összeszűkült mintha csak azt kérdezné: Biztos? Egyszerre hajoltunk le a botokért s a félelem legkisebb jelét sem éreztem. ~Elment az eszem?~ szólt egy belső hang. Figyelmemet inkább a hajában függő díszek foglalták le, ahogy meglibbentek elkezdődött. Vad botcsatába kezdtünk, az adrenalin szintem pedig az egekbe szökött. Szinte hallottam, hogyan pumpálja a vért a szívem. Bekaptam néhány ütést, de éreztem, hogy vissza fogja magát én viszont nem szándékoztam így játszani. Támadtam. A háta mögé kerülve a fenekére csaptam a botot üzenve: -Ne fogd vissza magad! Úgy tűnt értette a célzást és keményebbre fogta. Elkapott pár ütés melyek után biztos a lila folt. Válaszul jókorát sóztam a bal lábára és egy nagyot a homlokára. Éreztem, ahogy szétterül az arcomon egy hatalmas mosoly. ~Betaláltam Rononnak!~ ujjongtam belül. Felszakadt a szemöldökén a bőr, de meg sem tántorodott. Eldobta a botot mintha méltó ellenfelelet talált volna mire én is követtem a példáját. Felemeltem az ökleimet, ahogyan tanították és vártam a támadást. Becserkészett akár egy nagymacska a védtelen gazellát. Egy ütés blokkolva, kettő sikeres védekezés, három betaláltam ismét, eredmény a szája is felrepedt. Kaján vigyor terült szét az arcán mire keskeny vércsík futott végig az állán. Újabb ütéseket blokkoltam, bár a karom már zsibbadt nem törődtem vele. Villámcsapásként csapott le a járomcsontomra találva mire a földre estem.
-Elég legyen!- jelent meg hirtelen Sheppard.- Meg akarja öletni magát?- segített fel.
-Jól vagyok.- tiltakoztam.
-Ronon menj a gyengélkedőre.- szólt végigmérve az ellenfelemet.- Vérzik az arca.- fordult újra felém.
-Semmiség.
-Mégis mit gondolt, amikor Ronon ellen ment százados.
-Készülök, hogy újra szolgálatba álhassak.
-Ha így folytatja, nem jut el odáig.
-Beszélt Dr. Beckettel?
-Még nem, most akartam menni, de ha már itt van akár velem is jöhet megnézetni azt.- mutatott a sérülés felé.

A gyengélkedőben Ronon, az ágyon ült, míg Dr. Keller a fejét látta el. Kerestem egy üres helyet amíg Sheppard Carsonért indult. John hamarosan visszatért Kellerhez Ronon pedig hozzám.
-Jól vagy?- érdeklődött.
-Igen. És te?
-Volt már rosszabb.
-Aha. Nekem is. De azért jó kis menet volt.
-Az.
-Üdvözlöm.- szólt közbe egy kedves hang.- Dr. Jennifer Keller vagyok, még nem találkoztunk.
-Helló. Dr. Beckett?- kérdeztem rá.
-Egy bolygón van, nem szédül?
-Nem.
-Pedig jókorát kapott.- szólt közbe John.
-Úgy tűnik minden rendben. Ezt most megúszta.- mosolygott.
-Mi történt?- csatlakozott Rodney is.
-Carlton verekedett Rononnal és adtak egymásnak rendesen.- vázolta fel a történteket Sheppard.
-És jól vagy?- kérdezte Rodney.
-Igen.
-Jól van?- fordult most Kellerhez.
-Jól vagyok Rodney.- válaszoltam a doktornő helyett.
-Komolyabb bajod is lehetett volna hisz alig épültél fel a legutóbbi esetből.- folytatta. –És te miért nem kezdesz a saját súlycsoportoddal.- fordult most Rononhoz.
-Mondjuk veled?- lépett McKay elé.
-Én akartam, úgyhogy elég legyen. Végeztünk?- fordultam Kellerhez.
-Igen.
-Mi járatban van a kedvenc betegem?- szólt Keller Rodneyhoz.
-Egy vezeték megégette a kezem azt hiszem.
-Had nézzem. Én nem látok semmit.
-Pedig nagyon fáj.
-Jól van.- mosolygott rá majd távoztak egy másik ágyhoz.

10 órával korábban
A kedvenc palacsintám összevágott darabjait pakoltam kedvtelenül egymásra, amikor megláttam néhány asztallal odébb Rodneyt Kellerrel. Lesütöttem a fejem, hogy nehogy észrevegyenek semmi kedvem nem volt az amúgy is elcseszett reggelemet Dr. Kellerrel való bájologással tölteni és valami azt súgta most nem is ment volna. Helyet foglaltak a kantin másik végében és nevetgélni kezdtek. A maradék étvágyam is elszállt a jelenettől mire dühösen beleállítottam a villámat az elkészült palacsintahegy csúcsába. 
-Csatlakozhatok?- állt felettem Teyla a tálcájával.
Intettem, hogy foglaljon helyet
-Jól vagy?- kérdezte.
-Igen.
-Csak mert mostanában furcsán viselkedsz.- bökött a reggeliből készült műalkotás felé.
-Igen? Én nem vettem észre. Várj az ezredes küldött. Persze, hogy ő küldött.- válaszoltam helyette.- Megmondhatod neki, hogy nincs semmi bajom kivéve, hogy idebenn lassan félő, hogy becsavarodom.
-Légy türelemmel.

8 órával korábban
Visszatértem a laborba ahol Zelenka épp valamit bütykölt.
-Ez meg mi?- álltam mögé.
-Bolton őrnagy csapata hozta és még nem tudom, hogy mire jó.
-Érdekes.- néztem a gúla alakú, aranyszínű tárgyat.
-Alacsony sugárzást észlelek, és növekszik.- szólt aggodalmasan Radek.
-Veszélyes?
-Még nem.
-Akkor nézzük meg közelebbről.
-Dr. Carlton.- mutatott a tárgy felé.
A gúlánk vad ragyogásba kezdett.
-Jobb lenne, ha most inkább mennénk.- állt fel a laptopja mellől.
-Csak egy perc.- léptem egyre közelebb a ragyogó tárgyhoz.
-Ki kell mennünk!- ragadott karon.
A folyosó végén jártunk, amikor hallottuk, hogy vélhetően a gúlánk felrobbant. Visszaérve próbáltuk menteni a menthetőt, de nem sok maradt a labor azon részéből.
-Mi a fene történt?- rontott be néhány perc múlva Sheppard néhány katona kíséretében.
-Felrobbant a tárgy amit a MSG0780-ról hoztunk.- válaszolt Zelenka.
-Megsérült valaki?
-Nem csak mi voltunk itt.
-Végre valami érdekes dolog kerül, a kezembe erre felrobban.- sóhajtottam.
-Mostanában igencsak vonzza az életveszélyes helyzeteket.- nézett rám Sheppard.

Ismét a gyengélkedőn üldögéltem Dr. Kellerrel szemben.
-Lassan sűrűbben látom itt, mint McKayt.- nevetett.- Sheppard ezredes nem győzi hozni.
-Mondtam, hogy nincs semmi bajom, de nem figyel rám.
-Csak aggódik magáért.
-Hm.
-Maguk…?
-Nem mi nem.
-Hát persze a katonaság.
-Az. Elmehetek?
-Igen.

3 órával korábban
-Mi történt Dr.Keller?- lépett Woolsy a gyengélkedőbe.
-Dr. Oldmant és Nichols őrnagyot most hozták be. Dr. Oldman megtámadott valakit, Nichols őrnagy pedig fejbe lőtte magát minden előjel nélkül.
-Egybefügghet a két eset?
-Csak egy közös pont van mindketten jártak a MMG1285-ön az elsődleges vizsgálatok kimutattak egy ismeretlen anyagot.
-Dr. Oldman hogy van?
-Nem túl jól alig van magánál, amikor viszont visszanyeri, az eszméletét igen nagy fájdalmai vannak. Adok neki fájdalomcsillapítót és nyugtatókat, de nem tudom, hogy hogyan kezeljem.
-Sheppard ezredes.- szólt Woolsy rádión.- Hozzák be Yeoman hadnagyot, Dr. McKayt és Dr. Carltont.

-Mi folyik itt?- rontott be McKay mögötte Shepparddel.
-Nichols őrnagy meghalt Dr. Oldman pedig haldoklik.- magyarázta Mr. Woolsy.- Dr. Keller talált bennük valamit, amit vélhetően a MMG1285-ről hozhattak vissza.
-De az közel egy hónapja volt és én jól vagyok.- érvelt a tudós.
-Mindennek különböző a lappangási ideje.- magyarázta Dr. Keller.- Az is lehet, hogy el sem kaptad.
-Csodálatos!
-Carltont nem találják.- szólt közbe Sheppard.
-Hogy, hogy nem találják? Dr. Carlton itt Woolsy jelentkezzen!- nyomta be a rádióját.

-Tiszta.- tért vissza Keller.- Rodney egészséges.
-Akkor tehát nem a bolygón kaphatták el?- érdeklődött Woolsy.
-Yeoman tesztje viszont pozitív lett, de biztosat csak a város teljes megvizsgálása után tudok mondani.
-De a város lezárja magát járvány esetén.
-Talán nem a levegőben terjed, és így nem tekinti járványnak. Lehet, hogy csak testi kontaktus útján.
-Ez jó hír.- állapította meg McKay.
-Már csak Dr. Carltont kell megtalálni.- tette hozzá Woolsy.
-Ha fertőzött, akkor lehetséges, hogy már tünetei is vannak. Addig is elkezdem tesztelni a város lakosságát. Kezdjük önnel Mr. Woolsy.
-Doktornő, szeretnék én az első lenni.- jelentkezett Sheppard.
-Rendben maga lehet a következő.
-Komoly okom van feltételezni, hogy elkaptam.- vakarta a fejét az ezredes.
-Netán érintkezett valakivel, aki a bolygón járt?
Minden tekintet az ezredesre meredt, kíváncsian várva, hogy mit válaszol erre.
-Megcsókoltam Rebeccát.- szólt alig hallhatóan.
-Mikor?- kérdezett vissza a doktornő.
-Körülbelül két hete, amikor Mr. Woolsy visszajött Atlantiszra.
McKay szóra nyitotta volna összeszorított ajkait ám a doktornő megelőzte:
-Jöjjön velem ezredes.

-Mindenki tiszta.- állapította meg egy óra után Jennifer.- Dr. Carlton még nem került elő?
-Nem.- adta a rövid választ Woolsy az asztala mögül.
-Megvan!- rontott be McKay.– Ráálítottam az érzékelőket. Mikor mindenkit a szállására rendeltünk, és csak egy magányos életjel maradt.
-Biztos, hogy ő az?- mutatott Sheppard a monitorra.
-Igen. Ez az ő erkélye.- tette csendben hozzá McKay.
-Menjen.- adta ki a parancsot Woolsy Sheppardnek.
-Várjon talán vinnie kéne erősítést.- vetette fel Keller.
-Miért, hiszen ő csak Rebecca.- szólt McKay.
-De a betegség egyik tünete az agresszió.
-Ronon.- bukott ki Sheppardből.
-Pontosan. Józan ítélőképességgel biztos nem áll ki ellene. Minden esetre adok egy adag nyugtatót.- nyújtotta át a fiolát az ezredesnek.

Friss szellő csapott az arcomba, ahogy kedvenc erkélyem korlátját átléptem. Lassan beálló alkony aranyszínre festette az óceán vizét. Megmaradt kéksége mégis úgy csábított lefelé. Ujjaim ösztönösen markolták a korlát szélét mialatt a testemet már az óceán húzta le. Vettem még egy mély levegőt mielőtt leléptem volna. Ám mielőtt esésnek indulhattam volna erős karok ragadtak meg és húztak vissza. A padlón ülve John még mindig engem karolt nem kevésbé zavarodottan.
-El kell engednie.- néztem kétségbeesetten a zöldeskék szempárba.
-Rebecca ön beteg, visszaviszem a gyengélkedőbe. Dr. Keller meggyógyítja. Jöjjön.-segített fel.
-Nem mehetek. Ezt meg kell tennem.
-Miért?- fogta meg a kezem.
-Azt nem tudom én csak…
Valóban nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért teszem ezt, de valami azt súgta meg kell tennem, mert így jobb lesz. Lassan kicsúsztattam a tenyeremet az övéből és újra a korlátnak indultam. Meg sem tudtam érinteni, amikor újra átfogtak a karjai. Ösztönösen ki akartam szabadulni, de nem bírtam túl erősen tartott.
-Az ön érdekedben teszem.- szúrt a karomba egy tűt, amitől lassan elmosódni látszott a világ körülöttem.
-Megvan.- szólt a rádióba Sheppard a karjaiban velem.

-Fektesse oda.- mutatta a doktornő.- És kötözzék le.
-Miért?- rakott le Sheppard.
-Dr. Oldman is halott, Yeoman hadnagynak pedig fájdalmai vannak.
-Rebecca le akart ugrani.
-Tessék?- szólt bele McKay.
-Azt mondta meg kell tennie.
-Úgy néz, ki ez a betegség egyik fázisa mintha a szervezetük tudná, hogy hatalmas fájdalmak között fog meghalni, és valahogy ráveszi őket a hirtelenhalálra.
-Ezért lőtte fejbe magát Nichols.- vonta le Sheppard.
-De akkor Oldman és Yeoman miért nem?- vetette fel McKay.
-Mert nem volt rá lehetőségük.- fejezte be Keller.
-Mi lesz most vele?- szedte össze a kérdést McKay.
-Erős fájdalmai, légzészavarai és heves szívdobogása lesz. Mindenkinél változó időtartamig tartott mielőtt leállt volna a szívük. De senkinél sem tartott tovább óráknál.
-Doktornő!- szaladt be egy nővér.
John Sheppard és Rodney McKay szinte egyszerre roskadt le az ágyam melletti székekre. 

-Hogy van?- lépett mögéjük Woolsy negyed óra múlva.
-Nincs jól.- préselte ki Sheppard.
-Yeoman hadnagy is meghalt.- hajtotta le a fejét Keller.
Kinyitottam a szemem a hangok hallatára.
-Szia.- hajolt rögtön felém Rodney.
-Szia.- tátogtam.
-Érez valamit?- jött közelebb Keller.
-Nehezen kapok levegőt.- suttogtam.- És fáj mindenem.
-Egy tízes skálán mennyire?
-Talán négyes.
-Értem.
-Meg fogok halni?
-Mindent megteszünk.- szólt Sheppard.- Egy csapatot kiküldtünk a bolygóra.
-Milyen bolygóra?
-A MMG1285.- válaszolt Mr. Woolsy.
-Ahol…
-Ahonnan Tolmer elvitt minket.- fejezte be Rodney.
-És te?
-Én jól vagyok.
-A többiek?
-Meghaltak.
-Annyira fáradt vagyok.- csuktam be újra a szemem.

Napok, órák, vagy csak percek teltek volna el, amikor újra magamhoz tértem. Mihelyst érezni véltem a végtagjaimat azzal együtt visszatért a korábbi fájdalom kétszer olyan erősen. Nagy erőfeszítésembe telt a szemem kinyitása is. A gépek mellettem hangosan pityegtek jelezve, hogy még élek. A lámpa fénye túlvilágian világított felettem. Megpróbáltam megszólalni, de egy oxigénmaszk felfogta a hangomat. Kicsit távolabb emberek körvonala rajzolódott ki. Látásomat tovább rontotta az egyre erősödő fájdalomtól kicsordult könnyeim. Kiszáradt a torkom s erőm sem lett volna kiabálni pedig minden bizonnyal ordítottam volna a fájdalomtól.
-Rebecca.- hajolt felém Keller homályos arca.- Felébredt.- fordult a többiekhez.
Végignéztem a könnyfüggönyömön át az előttem álló arcokon.
-Uram a csapat visszatért.- rontott be valaki Woolsyhoz.
Lassan tekeregtek ki a gyengélkedő ajtaján.
-Rodney!- szóltam a tőlem telő leghangosabb szinten.
Egy alak megállt majd az ágyamhoz közeledett. Az oxigénmaszkért nyúltam, de a kezem le volt kötözve. Meghúzgáltam párszor mielőtt Rodney rátette volna a kezét.
-Várj segítek.- vette le az arcomról.- Visszahívom Dr. Kellert.
-Ne!- tért vissza egy kis hangom.- Mondani akarok valamit, amíg még tudom, amíg még itt vagyok.
Szótlanul nézett vissza rám, s helyet foglalt az ágyam mellett. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak néztem azt a csodás szempárt hagytam, hogy elvesszek abban a feneketlen óceánban, mielőtt szóltam volna:
-Szeretlek.
Hirtelen hatalmas súly dobódott le a lelkemről. Rodney arca volt az utolsó, amit láttam.
 -Jennifer!- kiáltotta McKay.
-Leállt a szíve! Töltsük fel kétszázra.- adott utasítást Keller.
-Semmi!- állapította meg az egyik nővér.
-Újra! Tekerjük fel háromszázra.
-Még mindig semmi.
-Mi lesz már.- nyomkodta a mellkasomat.- Még egyszer! Hátra! Kérlek!- könyörgött a gépnek várva, hogy felpittyenjen, de az továbbra is fülsiketítően sípolt, a nesztelen gyengélkedőben.
-Sajnálom.- fordult Keller McKay felé majd lekapcsolta a gépet.
Pontosan emlékszem a hidegre, a sötétségre, a távolból hallatszó hangokra, ahogy engem hívnak. Hirtelen mégis újra átjárt a melegség éreztem visszatér belém az élet. Leírhatatlan érzés, amikor újra megdobban a szíved fájdalmas s mégis oly örömteli.
-Jennifer!- kiáltott újra McKay. –Felébredt.- mutatott felém ijedség és boldogság keveredésétől vegyes arccal.- Rebecca.- rohant az ágyhoz.
-Rodney, mi történt?- néztem zavarodottan magamon körbe.
-Hát meghaltál.
-Meghaltam?
-Igen de csak pár percre aztán most…
-Jól van?- ért hozzánk a doktornő.
-Igen. Leszámítva, hogy meghaltam.
-Nem érez fájdalmat?
-Nem. Tökéletesen jól vagyok.
-Ez furcsa.
-Nem kicsit. Az emberek nem térnek csak úgy vissza a halálból.- szólt Rodney.
-Elvégzek pár vizsgálatot.- hagyott ott minket Keller.
-Biztos, hogy jól vagy?- érdeklődött Rodney.
-Jobban leszek, ha eloldozol.- mutattam a még mindig leszíjazott végtagjaimra. 
-Persze.- látott neki.- Rebecca.- szólt mikor végzett.- Emlékszel valamire mielőtt…
-Mieleőtt meghaltam? Nem sokra csak arra, hogy itt voltál.- mosolyogtam rá, amit viszonzott.
 Nem hazudtam tényleg nem emlékeztem. Arra, sem amire ő akart célozni. Az az egy szó melyet később még előhoz.
-Százados.- jött be Sheppard.
-Hogy van?- tette hozzá Teyla.
-Azt kell, mondjam jól.
-Mi nem így halottuk.- egészítette ki Woolsy.
Ronon is ott volt és időközben Dr. Keller is visszatért, magára vonva a tekinteteket.
-Úgy tűnik, egyet kell, értsek Dr. Carltonnal ugyanis makkegészséges. Nincs nyoma az ismeretlen anyagnak sem.
-Felszívódott volna?- kérdezte Woolsy.
-Fél órával ezelőtt vettem tőle mintát s akkor még igencsak jelen volt.
-Az ősgén.- vágta rá Rodney.- Csak benne van meg.
-Nem Yeoman hadnagyban is megvolt.- cáfolta John.
-De nem természetes formában.- kezdett bele Jennifer.- Talán azért bírta ő a legtovább tünetmentesen. És őt követte Dr. Carlton. Nicholsban és Oldmanban nem volt meg így lettek legelőször betegek ráadásul egyszerre. Az injekció miatt Yeoman tovább bírta, de csak Rebecca tudott vele megbirkózni a természetes génállománya miatt.
-És ezért nem kaptam el.- fűzte hozzá John.
-Ezt nem tudhatjuk talán sosem volt fertőző.
-Várjunk miért kapta volna el?- kérdeztem.
-Arra gyanakodtunk, hogy talán kontaktus által terjedhetett tovább, ugyanis a városban senki nem betegedett meg magukon kívül, akik jártak a MMG1285-ön.- válaszolt Jennifer.
-Értem. És Rodney?
-Nem tudom az okát, de ő sem fertőződött meg.
-A bolygón találtak valamit?- intéztem a kérdésemet Sheppardhoz.
-Semmit.
Egy darabig csend költözött közénk. Rodney tekintetéből kiolvasható volt, hogy tudja mi történt John és köztem. Pillantásai olykor megtaláltak ám én elkaptam a sajátomat mintha csak szégyelltem volna magam. Mikor nem bírtam tovább a síri csendet, témát váltottam:
-Mikor mehetek el?
-Még egy pár napig benn kell tartanom megfigyelésen.
-Rendben hagyjuk is pihenni.- szólt John.
Bólintottam majd ezúttal mindenki elhagyta a gyengélkedőt. Hamar elnyomott az álom.

Öt napig voltam újra a gyengélkedő foglya. Dr. Keller minden napra egy új vizsgálatot talált ki. Ám úgy tűnt végre kifogyott belőlük.
Örömmel köszöntöttem magam újra a szobámban. Éppen azon morfondíroztam vajon most mennyi idő lesz, mire visszahelyeznek az aktív szolgálatba, amikor valaki jelezte, hogy be szeretne jönni.
-Rodney.- lepődtem meg.
-Szia.
-Mi járatban?- kérdeztem rá egy kis csöndes álldogálás után.- Esetleg van kedved bejönni?
-Igen. Persze.
-Mondd csak minden rendben?
-Igen. Miért?
-Csak mert eléggé zavartnak tűnsz.
-Nem semmi baj én csak…
-Te csak?
-Valamiről szeretnék veled beszélni.
-Óh, ez rosszul hangzik.
-Hát az vagyis, hogy nem, de ha úgy válaszolsz, akkor az, de alapjában nem az bár attól függ, hogy kitől kérdezed.
-Rodney!- szakítottam félbe.
-Rendben.- vett egy mély levegőt.- Emlékszel azt kérdeztem emlékszel e valamire azelőttről, hogy…
-Meghaltam.
-Igen.
-Nem még mindig nem sokra, de Dr. Keller szerint nem is csoda. A fájdalomtól nyílván félrebeszéltem.
-Aha.- sütötte le szemeit.
-Valami rosszat mondtam?
-Nem. Dehogy.
-Rodney. Ennél azért már jobban ismerlek. És most nagyon furcsán viselkedsz. Mi a baj?
-Semmi, én megyek is csak megnéztem, hogy, hogy vagy.
-Rodney!- ragadtam karon.- Nekem elmondhatod. Esetleg nő van a dologban?- puhatolóztam.
-Lehet.
-Értem. Nos, nyílván bármi is történt kettőtök között ő megbocsátana.
-Mi? Kicsoda?
-Hát Dr. Keller. Nem róla van szó?
-Nem. Vele…
-Akkor ismerem az illetőt?
-Igen elég, jól ami azt illeti.
-Teyla?
-Dehogy! Nem!- tiltakozott.
-Oké akkor segíthetnél, mert…
-Te vagy az.- vágott közbe.
Egy pillanatig csak néztem rá szinte megfagyva próbáltam feldolgozni a hallottakat miközben tekintete az arcomon cikázott.
-A gyengélkedőben mielőtt meghaltál azt mondtad szeretsz.- mondta ki végül.- De nyílván, ahogy te is mondtad félrebeszéltél. Szóval jobb, ha most megyek. És ha úgy vennéd mintha…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsókoltam. Visszacsókolt mire éreztem, hogy majd ki ugrik a szívem a helyéről. Ajkai édesebbek voltak, mint a legfinomabb csokoládé. Mikor szétváltunk egy kis levegőért a csodás kék íriszében nézhettem magam.
-Szeretlek.- simogattam meg az arcát.
-Én is szeretlek.
Ezúttal ő csókolt meg. Átkaroltam a nyakát ő pedig a derekamat majd szép lassan az ágyamhoz vezettem. Végignyúltam a bútoron őt pedig magamra húztam. Egyikünk sem tiltakozott, hogy talán túl gyors tempót diktálunk. Életemben nem voltam még boldogabb, mint amikor végre Rodney McKay karjaiban aludhattam el.

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-04-20)
Megtekintések száma: 116 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
1  
Micsoda izgalmak! Azért reménykedem erről a vírusról, vagy miről még hátha többet is megtudunk majd! Grat!

LJL

Név *:
Email *:
Kód *: