Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate Atlantis - Áldozat

Áldozat

-Azt hiszem ez az.- hajtott fel Rodney egy kis családi ház felhajtójára.
-Hogy, hogy azt hiszed?- kérdeztem.
-Sosem volt túlzottan jó az irányérzékem és egy kicsit ideges is vagyok.
-És én mit szóljak?
-Nem lesz, baj csak ne hagyd szóhoz jutni. 
-Hát Sam szerint kedvelni fogom.
-Várj Sam?
-Igen Samantha Carter.
-Tudom ki ő csak nem kéne, mondjuk ezredesnek szólítanod?
-Barátok vagyunk és mindketten tudósok így a mi helyzetünk kicsit más.
-Szóval ő volt a titokzatos barátnő, akivel eltűntél. Beszéltetek rólam?- bökött magára.
-Nem.
-Akkor miről beszélgetettek?
-Nők vagyunk Rodney.
-Azaz?
-Azaz semmi közöd hozzá.- szálltam ki a kocsiból.
-Végül is nem túl meglepő, hogy jóban vagytok, mindketten ugyanolyan szakmai körökben mozogtok és mindkettőtök ízlése egyforma.- loholt utánam.
-És mégis miben lenne az?
-Hát nem tudom, hogy mondta e, ha viszont nem akkor lehet kicsit kínos lesz a hangulat.- gesztikulált erősen az ajtó előtt. –Hogy én és ő szóval mi…
-Óh ne aggódj elmesélt mindent és azt hiszem nem lesz gond.- nyugtattam meg.
Magamban kuncogtam a Sam által mesélt próbálkozásokat, melyeket Rodney hajtott végre és szinte el is felejtettem, hogy izgulok.
-És mit mesélt?
Felhúztam a szemöldököm jelezve, hogy nem szeretném ismételni magam miszerint úgysem mondok neki semmit. Egy ideig még zavartan méricskélt majd megnyomta a csengőt.
-Meredith.- nyitott ajtót mosolyogva egy szőke kedves arcú nő. –Nyílván te vagy Rebecca. Gyertek be.
-Ő a húgom Jeannie.- mutatott Rodney a lelkes nő irányába.
-Nagyon örülök.- ráztam vele kezet. –Rodney sokat mesélt rólad.
-Óh rólad is. Mer említette, hogy szép, vagy de ennyire.- nevetett zavartan.
-Köszönöm.
-Jeannie!- szólt rá Rodney.
-Arra van, a nappali menj csak előre.- mutatta az utat. –Hogy sikerült őt felszedned?- hallottam, ahogy suttogja a hátam mögött.
A választ azonban nem sikerült kivennem, mert egy szőke kislány rohant egyenesen Rodneyhoz. Hihetetlen milyen édes volt Rodney egy gyerekkel. Elkalandoztak a gondolataim egy saját gyerek felé és észre sem vettem, hogy a kislány már engem néz.
-Ő a lányom Madison.- lépett mellém Jeannie. –Madison ő itt Becky. 
-Szia.- nyújtottam felé a kezem. 
-Szia.- szorította meg.
-Óh ő pedig a férjem Kaleb.- mutatta be őt is.
-Remélem szereted a vegetáriánus ételeket.- mosolygott rám a férfi.
Zavartan mosolyogtam amíg Madison mutatta az utat. Bár mindenki nagyon kedves volt mégis még mindig ideges voltam egy kicsit. A gyomrom liftezett és ökölnyire szorult össze. Ránéztem Rodneyra aki hasonlóan érezhette magát.

-Bárcsak azt mondhatnám, hogy viccelt az étellel kapcsolatban.- súgta a fülembe a kanapén.
Megértően paskoltam meg a kezét, amíg az ebédlőben a kis család az asztalt terítette. Vidám hangok szűrődtek ki a kis ajtón át miközben Rodney még mindig a kajáért aggódhatott addig én újra elkalandoztam, hogy vajon fogom e én is így teríteni valaha az asztalt remélhetőleg vele és egy kislánnyal és vagy kisfiúval együtt. 

A vacsora viszonylag kellemesen telt. Jeannie kifaggatott a családomról a múltamról:
-A szüleim meghaltak 5 éves koromban, testvéreim pedig nincsenek. Egy ideig a nagynénémnél laktam majd 15 évesen katonai iskolába kerültem. A szüleim a pentagonnak dolgoztak így én is beálltam a seregbe. Bár lehet, hogy az is közrejátszott, hogy nem mindig voltam túl jó gyerek. Nem bűnöztem vagy hasonló.- mondtam a kissé meghökkent arcokra. –Csak feszengettem a korlátokat. De a sulit kiváló eredménnyel zártam majd több diplomát is sikerült szereznem ezután vett be Jack O’neill tábornok a Csillagkapu programba.
 Egy darabig még beszélgettünk a főként munkáról. A főételnél jártunk amikor Rodney és Jeannie valamin megint összevesztek. Már nem is számoltam hányadik eset volt. Madison lelkesen magyarázott valamint Kaleb pedig együtt érzően mosolygott. Mikor befejezték Rodney tovább fintorgott az elé rakott étel miatt. Szörnyű émelygés kapott el a főétel láttán néhány falatot sikerült letuszkolnom, hogy meg ne sértsem vendéglátóimat. Aztán a következő adagot egyszerűen már nem bírtam sietve szaladtam a mosdóba. Hallottam, ahogy egymás után tolódnak ki a székek, amiket lépések követtek valamint beszéltek is, de nem sokat értettem a rám tört rosszullét miatt.
-Jól vagy?- kopogott Rodney az ajtón.
-Igen.-szóltam ki erőtlenül, amikor véget ért.
Holtsápadtan néztem magam a tükörben majd egy kis vízzel mostam meg az arcom. Mikor ajtót nyitottam csak Rodney állt ott kissé rémülten. Igyekeztem mosolyogni jelezve, hogy semmi bajom ne aggódjon.
-Gyere Jeannie megágyazott neked jobb lesz, ha most lefekszel.- noszogatott.

Néhány perc múlva Rodney is csatlakozott hozzám az ágyban. Fejemet a mellkasára tettem miközben ő félig ülő helyzetben simogatta a hajamat.
-Jobban vagy?- kérdezte.
-Ühüm.- bólogattam. –Ne haragudj elrontottam az estét.
-Ugyan el volt az már rontva azzal, hogy idejöttünk.
-Rodney! Én jól éreztem magam.
-Igen azt vettem észre. Holnap hívunk egy orvost.
-Mi? Nem kell. Biztos csak az idegesség.
-Naponta teszed kockára az életed egy másik galaxisban, de félsz attól, hogy mit szól hozzád a húgom? Megmondom én mi volt itt a baj az étel. Bár Jeannie rögtön kombinált, hogy biztos terhes vagy. Mire én azok reggeli rosszullétek nem estiek. Neki is megmondtam a vegetáriánus koszt az oka.
-Olyan rosz lenne, ha esetleg igaz lenne?
-Persze Jeannie egy életre megharagudna, ha nyíltan mernénk támadni Kaleb főztjét.
-Rodney én a gyerekre gondoltam.
Hosszú pillanatok teltek el csendben s Rodney idegesen csavargatta a hajamat.
-Szóval nem szeretnél gyereket.- szólaltam meg.
-Én nem ezt mondtam.
-A hallgatás beleeggyezés.
-Csak te is tudod, mennyire bajban vagyok a gyerekekkel meg mindenki mással.
-De ő a tiéd lesz.- keltem fel az öléből. –Szeretni fog és olyan lesz, mint te vagy én, vagyis kedvelni fogod.
-De egyáltalán mi ez a hirtelen gyerekmánia?
-Az nem mánia, hogy megkérdeztem mellesleg ketyeg a biológiai óránk.
-Legfeljebb a tiéd.
-Ugye tudod, hogy fiatalabb vagyok?
-Igen de a férfiak bizonyítottan tovább képesek gyereket nemzeni mint a nők azt kihordani.
-Azért remélem, van még hátra pár jó évem.
-Persze, hogy van.
-Köszi ezzel sikerült felvidítanod.
-Nézd én csak azt mondom talán még nem vagyunk rá felkészülve.
-Talán…- feküdtem vissza.

Másnap reggel korán kellett kelnünk, mert fontos hívást kaptunk a parancsnokságról miszerint azonnal térjünk vissza.

-Mi történt Uram?- kérdeztem Landry irodájába érve.
-12 kaptárhajó közelít Atlantisz felé eddig.- kínált minket hellyel a tábornok.
-Micsoda?- nézett nagyot Rodney.
-Többet mi sem tudunk doktor.
-Mikorra érnek oda?- kérdeztem.
-1 hét és ott lesznek.
-Hogy, hogy nem vették őket észre korábban?- hitetlenkedett Rodney.
-A válaszokat nem tudom doktor, de önt és a századost visszaküldjük még ma némi erősítéssel, akikkel talán kitartanak, amíg az Apollo és a Daedalus is odaér. Tartsanak, ki ameddig tudnak.
-Igen Uram!- hagytam el Rodneyval a szobát.

A napok szélsebesen szálltak tova, ahogy felkészítettük a várost a közelgő ostromra. Nem is tudom hány katonai, tudósi vagy közösségi eligazításon vettem részt az elmúlt napokban és az sem segített, hogy szinte rendszeresen rosszul voltam, de ki ne lett volna ideges vagy fáradt ilyen helyzetben. Rodneynak persze egy szót sem szóltam és úgy tűnt neki is kiment a fejéből. Kicsit kíváncsi voltam miféle földi vagy pegazusi nyavalya jött ki rajtam, de Becketthez nem voltam hajlandó elmenni. Annyi dolgunk volt, hogy szinte alig aludtunk 15 perceket.

A kaptárhajók már a küszöbön álltak. Feszülten figyeltem az egyik álcázott ugróból, ahogy kilépnek a hipertérből. 12 kaptárhajó, ahogy azt Landry mondta. Kétsoros alakzatba helyezkedtek el nem messze a bolygótól.
-Miért nem támadnak? –kérdezte mögülem Teyla.
-Uram.- szóltam le Woolseynak rádión. –A kaptárhajók megálltak nem jönnek közelebb a bolygóhoz a fegyvereik is inaktívak. Mi legyen?
-Látjuk százados. Térjenek vissza a bolygóra.
-Igen Uram.
-És ha támadnak? –kérdezte Rodney.
-Úgy tűnt Mr. Woolsey tud valamit, amit mi nem.- irányítottam a bolygó felé a hajót.

Woolsey irodájában már ott állt Sheppard ezredes, aki eddig az ősszéknél várta a támadást.
-Százados.- biccentett az ezredes.
-Miért hívott vissza Uram?- néztem Woolseyra.
-Régi barátunk Todd jelentkezett az egyik hajóról.- válaszolta.
-Arra kér, hogy még ne tüzeljünk.- egészítette ki az ezredes.
-Mégis miért ne?- furcsállottam.
-Mert ő még ott van, ami igazából nekem elég csábító ok arra, hogy tüzeljek, de abban igaza volt, hogy ha mi támadunk, nem nyerhetünk.
-De ha ők, akkor sem.
-Szóval van egy terve?- kérdezte Rodney.
-Tárgyalásokat akar kezdeményezni.- szólt Woolsey.
-Nem hiszem, hogy dűlőre fogunk jutni inkább csak elodázzuk a dolgot.- mondtam.
-Pontosan.- bólintott rá Sheppard.
-Nem igazán értem Uram.
-Amíg tárgyalunk, - mutatott idézőjelet a kezével. –addig az Apollonak és a Daedalus van ideje ideérni és mi is kitalálhatunk valamit. Mr. Woolsey talán nyer nekünk pár napot.
-Kezdetnek jó. És mikor kerül sor erre a találkára?
-Majd ideszólnak.
-Szuper…


Néhány nap múlva Woolsey végre visszatért Atlantiszra és az irodájába hivatott minket.
-Egész jól ment, ami azt illeti.- kezdett bele. –Voltak nézeteltérések és nem mindegyik királynő vagy éppen annak tanácsosa érezte jó ötletnek a tárgyalásokat.
-Hány királynő kaptára tart ide?- kérdezte Teyla.
-Három királynő vesz részt benne, de azt ígérték több hajó nem jön, amíg a támadás mellett nem döntenek, de valami azt súgja nincs is több hajójuk.
-De így is van 12.- állapította meg Rodney.
-És most?- kérdeztem.
-Várjuk, hogy mire jutottak.


Álmosan meredtünk Rodneyval a monitor képernyőjére épp leragadt volna a szemem, amikor valami feltűnt.
-Dárdák!- kiálltottam el magam a szinte kihalt kapucsarnokban.
Rodney egy hirtelen mozdulattal fel is húzta a város pajzsát, de nem voltunk benne biztosak, hogy egy hajó legénysége sem jutott le a városba.
Rádión értesítettük Sheppard ezredest és Mr. Woolsyt majd elkezdtük a csapatok mozgósítását.

A lidérclövedékek hangos ropogással értek földet a pajzson miközben mi a város folyosóit néztük át lidércek után kutatva.
-Mit is mondott hány lidércnek sikerült lejutnia?- kérdezte Sheppard az életjeldetektorra fókuszálva.
-Alig harmincnak Uram.- válaszoltam.
-Rendben akkor hármas csapatokra bomlunk Carlton maga és Rogers velem jön. Lorne maga vigye Teylát és Ronont. A többiek pedig az eligazításon kiosztottak alapján.
A csoport lassan eloszlott mi pedig az egyik délkeleti folyosó felé vettük az irányt.
-Az generátoraink felé tartanak.- szóltam az ezredesnek.
-Itt Sheppard minden csapat a hozzá legközelebbi generátor felé mi megnézzük a ZPM-et.- nyomta be a rádiót.
Körülbelül 15 lidérccel végeztünk, akik mind a ZPM felé tartottak rádión további 7 haláláról kaptunk híreket.
-Hol van a többi?- szólt Sheppard Rodneyhoz a rádióba.
-Három a lakott részek felé tart a többiek pedig a kaputerembe.- válaszolta.
-Rogers maga itt marad a ZPM-nél a biztonság kedvéért mi a századossal a kaputerem felé megyünk. 
-Igen Uram.
-Teyla itt Sheppard irány a lakott rész.
-Értettem.- mondta a nő.
Sosem volt még olyan kihalt a város, mint akkor csak a csatai tűzijáték robbant néha nagyobbat a fejünk fölött. Már majdnem a kaputeremnél voltunk, amikor egy nyíló féregjárat hangja ütötte meg a fülünket. Azonnal a hang irányába rohantunk, de már késő volt az egyik fal mögé rejtőzve néztük, ahogy átjönnek a lidércek a kapun.
-Fel kell húznunk a pajzsot.- szóltam.
-Nekem is ez jutott eszembe.
-És mi a terve Uram?
-Egyszerű felmegyünk a hangárba és az egyik ugróval lekapcsoljuk a járatot. Át tudja venni az irányítást igaz?
-Igen.
-Nagyszerű akkor irány a hangár.

-Kész.- szóltam az ezredesnek mire ő lekapcsolta a kaput. –Vajon hányan jutottak át?
-Derítsük ki. Teyla mi a helyzetetek?- nyomta be a rádiót Sheppard.
-A kaputeremnél vagyunk. Körülbelül újabb 30 lidérc juthatott át mielőtt a kapu lekapcsolt.
-Remek. Odahívok még két csapatot és mi is indulunk.


Visszafoglaltuk a kaputermet és tájékoztattuk a Földet a helyzetünkről. A segítség még két napra volt a pajzsunk pedig nem tartott ki addig.
-Páran megszöktek a rajtaütés során, de az embereim már keresik őket.- próbált valami jót is mondani az ezredes.
-Hogy áll a pajzs doktor?- fordult Woolsey Rodneyhoz.
-Megteszünk amit csak tudunk lekapcsoltunk minden nem létfontosságú rendszert de a ZPM vészesen merül. 
-Mennyi ideig tartható még fenn?
-Ilyen igénybevétel mellett legfeljebb 36 óráig.
-Rendben tegyenek meg mindent.
Majd Rodney távozott.
-Evakuálnunk kell a várost.- fordult immár felém és az ezredes felé.
-A csapatom már meg is kezdte a szükséges előkészületeket.- mondta az ezredes.
-Rendben van. Dr. Zelenka már be is állította az önmegsemmisítőt a vírussal együtt.
-Kiküldhetnénk néhány ugrót.
-12 kaptár ellen? Nem lenne semmi esélyük.
-Van néhány nukleáris töltetünk.
-Ezt csak a legvégső esetben vetném be.
-Azt hiszem eljött az ideje.
-Talán nem.- szóltam közbe.
-Százados.- intett Woolsey, hogy folytassam.
-Pár hónapja Dr. McKay és én felfedeztünk egy ősszerkezetet a város egyik végében.
-Mire jó?
-Azt pontosan nem tudjuk, de az adatbázis szerint képes végezni egy tucat kaptárhajóval.
-Mi a csapda?
-Az ősök csak egyszer használták, mert aki beindította súlyos sugárbetegséget kapott. És hatalmas az energiaigénye.
-Mennyire nagy?
-Lemerülhet tőle a ZPM.
-Nem.- vágta rá egyből Sheppard.
-Van egy személyi pajzsunk Uram, amit még Rodney lopott Yasime szerkezetei közül. Teljesen fel van töltve és még nem használta senki.
-És az megvédi a viselőjét?
-Nem tudjuk. Tudom ez így nem túl meggyőző, de egy próbát megér, és én önként vállalkozom rá.
-Majd én.- kelt fel a székéből az ezredes.
-Megbocsásson Uram, de a szerkezet működtetése igen bonyolult és nem véletlenül az erejét ismerve. Hónapokba telt mire kiismertük és működtetni sem egyszerű.
-Akkor tanítson meg rá.
-Arra nincs idő. Uram- fordultam Woolseyhoz. –engedélyezi?
Láttam, ahogy őrlődik magában mielőtt egy halvány bólintással válaszolt volna.

-Ezt nem teheted.- ragdott karon Sheppard a lépcső alján.
-Ez az egyetlen esélyünk.
-Had csinálja valaki más.
-Csak én és Rodney tudjuk használni és az én ötletem volt nem engedném, hogy más csinálja. A pajzs majd megvéd.
-Ha megkérdezem Rodneyt ő is ezt mondja majd?
-Nézd rá szükségetek van ha én elbukom ő még mindig meg tudja menteni a várost hisz ismered.
-Kitalálunk valami mást.
-Az rendben van, hogy te nukleáris töltetekkel akarsz kamikaze akciót végrehajtani, de nekem legalább van esélyem arra, hogy nem halok meg.
-Rebecca.
-Ígérd meg, hogy nem szólsz Rodneynak. Ígérd meg!
-Ígérem.
-Ha nem élném, túlmondd meg neki, hogy…
-Majd te elmondod.- fogta meg a kezem.
-Irány a labor.
-Menj előre még elintézek valamit.
Hamar a laborba értem remegő kezekkel kutattam a kis szerkezet után, amiben úgy bíztam, hogy megmenti majd az életem, de sehol sem találtam. Rodneyt sem hívhattam segítségül, hogy mégis merre lehet így vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem nélküle hajtom végre. Futásnak eredtem a szerkezet felé, mert ha rájönnek, hogy nincs, meg a pajzs sosem kapok engedélyt az akcióra.
Végighúztam a kezemet az ajtózáron, de nem nyílt ki. Párszor még megismételtem a mozdulatot mielőtt lekaptam volna a konzol borítását. Közben az ezredes is odaért.
-Valamiért nem nyílik az ajtó.- közöltem vele.
-Megvan a pajzs?- kérdezte.
-Igen itt van a zsebembe.- hazudtam.
-Rebecca…
-Ezaz!- nyílt ki végre az ajtó.
A szerkezet körül ismeretlen anyagú átlátszó üveg húzódott. ~Az üvegkoporsóm.- gondoltam. Ám mikor közelebb léptem láttam már valaki készül Hófehérkét játszani. Az üveghez rohantam, hogy közelebbről megnézzem nem csak a képzeletem játszik e velem, de odaérve láttam, hogy tényleg az én hercegem készül a helyembe lépni.
-Rodney.- tátogtam el. Majd kiabálva vertem az üveget. –Rodney!
Lassan az üveghez sétált majd elmosolyodott.
-Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy megtedd.- mondta.
-Kérlek.
Tenyerét az üveghez nyomta a pajzs pedig ott világított rajta. Remegve tettem kezemet az övéhez, mert tudtam meg fogja tenni.
-Szeretlek.- vette el a kezét majd a géphez sétált.
-Nem! Rodney! Kérlek!- kiabáltam magamból kikelve.
Hátulról John próbált elhúzni az üvegtől melyet oly keservesen vertem.
A pillanatok mintha évek lettek volna mikor bekapcsolta. Vakító fény árasztotta el az egész helyet Sheppard a földre húzott, hogy eltakarja a szemem. Magamon kívül engedelmeskedtem. Ahogy a földön feküdtem éreztem, ahogy mindössze háromhatalmasat dobban a szívem mielőtt felkelhettem. Visszarohantam az üveghez de Rodney már a földön feküdt a szemei csukva voltak és a pajzs sem világított már. Vadul nyomkodtam a zárat mire a helység befejezte a fertőtlenítést és az ajtó kinyílt. Egyenest Rodneyhoz rohantam fejét az ölembe húztam mire a pajzs hatalmas koppanással esett a padlóra. 
-Lélegzik!- kiáltottam ki Sheppardnek. –Rodney. Rodney.- szólongattam, de semmi reakció. –Kérlek. Ébredj. Rodney.- küszködtem a könnyeimmel miközben az arcát simogattam. –Rodney.
Alig láttam már a könnyeimtől az arcát, amikor megjelent Beckett. Magamhoz szorítva ringattam tovább mielőtt a dokinak sikerült kivennie a karjaimból.
-Lélegzik.- szóltam oda fakón.
Hordágyra rakták és eltolták. John gyengéden szorította meg a karom, amitől magamhoz tértem. Felszáradtak a könnyek a szememből és az ezredes felé fordultam.
-Elmondtad neki igaz?- kérdeztem tőle egész halkan.
-Én csak…
-Megígérted!- kiáltottam.
-Sosem bocsátott volna meg, ha hagyom, hogy megtedd!- kiáltott vissza.
-Óh szóval ez baráti cselekedet volt?!
-Nekem is nehéz döntés volt!
-Képzelem mennyire és mondd csak milyen cél lebegett a szemed előtt? Mondjuk, ha nincs, már majd a karjaidba vetem magam?!
-Ezt te sem gondolhatod komolyan!
-Feláldoztad a legjobb barátodat, a legokosabb embert és Atlantisz…- szédültem meg.
-Rebecca…
-Haggy békén! Menj el!
Éreztem, ahogy John utánam kap miközben én tovább motyogtam az utolsó mondatomat: -Menj el! 


Egy rakás orvosi vizsgálat és egy forró fürdő után idegesen toporogtam egy atlantiszi szobaajtó előtt. Eddig nem tapasztalt érzelmek kavarogtak bennem, ahogy azt fontolgattam, hogy „bekopogok”. Muszáj, volt valakinek elmondanom muszáj volt valakivel beszélnem. Szükségem volt egy kis segítségre. Végül jeleztem. Későre járt, már de tudtam, hogy nem alszik. És igazam is lett néhány másodperc múlva John Sheppard nyúzott képe jelent meg az ajtó túlsó oldalán.
-Szia.- mondtam kissé bátortalanul.
-Szia. Gyere be.
-Ramatyul nézel ki.
-Hát te sem festesz jobban.
-Nem kerülgetem tovább a dolgot. John én nem gondoltam komolyan mindazt, amit mondtam én csak… Istenem annyira sajnálom.- eredtek el a könnyeim. –Bár visszaszívhatnám azt a sok szörnyűséget, amit mondtam… Annyira hiányzik!- húzott magához, belőlem pedig kitört a zokogás. –Az egész az én hibám. Az én hülye ötletem volt és miattam történt ez az egész, ha nem mondom, akkor…
-Akkor most mindnyájan halottak lennénk. Rebecca nem a te hibád előbb utóbb neki is eszébe jutott volna és ugyanúgy megtette volna. Ha hibáztatni akarsz valakit, akkor hibáztass engem.
-Nem hibáztatlak téged semmiért ő is így akarta volna. Csak még meg sem mondtam neki mennyire szeretem.
-Tudta és nemsokára személyesen is elmondhatod neki.  
Jó néhány perc telt el mire képes voltam lenyugodni, de nem szólt semmit csak tartott erősen, amíg legördült az utolsó könnycseppem is. Mikor már csak szipogtam és a testem sem rázkódott leültetett az ágyra ő pedig mellém telepedett.
-Jobban vagy?- törölte le a könnyem maradékát.
Bólintottam.
-Mi volt Beckettnél?- kérdezte.
-Még sosem látott hasonló mértékű és eredetű sugárzást, ezért míg nem tudja meggyógyítani sztázisfülkébe tettük úgy egy órával ezelőtt.
- Tudod elmentem volna, de nem tudtam akarsz e még valaha látni.
-Úgy sajnálom John én nem gondoltam komolyan csak…
-Kiborultál megértem.
-És még nincs vége. Mihez kezdjünk most?
-A város meglesz, nélküle egy kis ideig emiatt ne aggódj majd Zelenka gondoskodik mindenről.
-Én most nem a városról beszéltem.
-Bármily furcsa beismerni nekem is hiányzik már most. De Beckett egykettőre kiszedi onnan. Addig meg be kell érned velem.
-Köszönöm John.- szorítottam meg a kezét. -De mi lesz, ha nem tudjuk meggyógyítani?
-Megfogjuk. Ígérem.
-Egyedül nem tudom végigcsinálni.- könnyeztem be újra.
-Hé itt vagyok ahogy Teyla, Ronon, Woolsey…
-Terhes vagyok.- szaladt ki a számon.

 

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-08-29)
Megtekintések száma: 62 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
1  
Amit észrevettem, hogy itt az adatlapba nincs beírva a következő fejezetről az info, de megkönnyebbülten láttam van már folytatás hozzá!

Amúgy ami nekem szúrja picit az oldalam, az Rebecca Shepparddel való... bánásmódja? Talán így tudnám kifejezni. Az rendben van, hogy esetleg jó barátok, jóban vannak, vonzalom is van a dologban, de a nap végén Sheppard Atlantisz katonai vezetője, aki rendfokozat, és beosztás szempontjából is Carlton százados felettese. Én úgy gondolom a "hivatalos" szituációkat talán kicsit másképpen kezelhetnék. Főleg Rebecca elég laza e téren amennyire én tapasztaltam. Gondolok itt arra, hogyan beszél Sheppardhöz. Hozzá kell tenni persze Sheppard nem az a túlságosan vaskalapos fajta, de szerintem a minimumot azért ő is betartja, és megköveteli.

Nem kötözködni akarok, csak én ilyen katonaság mániában szenvedek, és éppen az fogott meg nem titkoltan a Stargateben, hogy jelen van benne ez a dolog valamilyen szinten. Nyilván nem lehet minden fanfic író hozzáértője a témának- én sem vagyok, de próbálok utána járni írás előtt a dolgoknak. Nem tudom mások hogyan írnak, de nálam elengedhetetlen része a megfelelő háttéranyag felkutatása, áttanulmányozása- akár a legapróbb részletek szempontjából is.
Remélem nem veszed rossz néven, építő kritikának szántam!

Amúgy változatlanul tetszik a történet! Szerintem Rodneyt eltaláltad megjelenítésben, a húgának pedig kifejezetten örülök! Én is szerepeltettem Mrs. Millert!
E fejezet olvasása közben arra is rájöttem azért is tetszik amiket írsz, mert velem ellentétben nem bonyolítod túl a dolgokat. (Én szeretek elmerülni a részletekben- főleg a katonaiakban..., mint pl. W.E.B. Griffin teszi a könyveiben- persze nem olyan szinten.) Sodornak minket az események, úszunk az árral, és hopp máris vége egy újabb résznek, aztán várhatjuk a folytatásban mi lesz. smile

LJL

Név *:
Email *:
Kód *: