Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate Atlantis - Emlékek

Emlékek

- Nem lesz semmi baj. - nyugtatgatott Carson.
- De igen is nagy baj van!- kiáltottam szinte hisztérikusan. - Még nem volna szabad jönnie!
- Nem lesz semmi baj.
- Ne hajtogassa már ezt! Most hová megy? ! - kérdeztem kétségbeesetten a távozó doktortól.
- Itt vagyok, ne félj. - szorította meg a kezem egy ismerős hang.
- Rodney? Hogy kerülsz ide? Te…
- Itt vagyok s ez a lényeg s most már veled maradok.
- Rodney a baba… jön… de van még több mint 3 hónap… én…
- Tudom, ne aggódj. Keller majd egy kettőre kiszedi.
- Mi Keller? Hol van Carson?
-Nem lesz semmi baj.
- Itt valami nem stimmel. Mi a fenének hajtogatja ezt mindenki? !
Rettenetesen féltem és ideges lettem. Fel akartam kelni az ágyról, de a végtagjaim az ágyhoz voltak kötözve.
- Mi a…?- néztem szét.
- Nyugalom Rebecca csak egy pillanat és meg is vagyunk. - jött be Dr. Keller.
- Nem még nem jöhet!
- Rodney, kérlek, beadnád ezt neki.
- Mi az? !
- Egy kevés nyugtató segít ellazulni.
- Nem, nem akarom!
A vakító reflektor kétszer olyan erősen vágott a szemembe az injekció hatására. Épp elaludtam volna, amikor hatalmas fájdalmat éreztem az alhasam tájékán. Sosem hittem volna, hogy ekkorát bírok sikítani, mint akkor. Mikor felnéztem nem akartam hinni a szememnek. Keller a karjába tartotta a gyermekemet miközben egy véres szikét szorongatott. Azt hittem elájulok.
- Kislány. - súgta oda Rodney.
- Rodney…- kerestem a hangomat. - Várjon most hová viszi?- kérdeztem a távozó doktornőtől. - Rodney! - kiáltottam utána, de már ő is az ajtón túl járt.
Elviselhetetlen volt a fájdalom s úgy tűnt senki sem jön vissza.
-Rodney!- kiáltottam szinte sikítva.
Az éles sikolyomra és a zokogásomra ébredtem. Levegő után kapkodtam s a szívem majd átütötte a mellkasomat. Térdeimet átölelve, zokogva hintáztam remélve, hogy megnyugszom. 
-Csak egy álom volt. - próbáltam értelmezni a helyzetet. - Csak egy rossz álom. - nyugtattam magamat.
Kitapogattam a pocakomat s megkönnyebbülve éreztem, hogy még megvan.

Negyed óra elteltével is ugyanúgy reszkettem.

Újabb negyed óra után már fel bírtam állni, s úgy ahogy voltam mezítláb pizsamában rohantam a sztázisszoba felé.
Odaérve láttam, hogy Rodney még mindig benn van. Lekuporodtam a fülke elé s csak néztem magam elé.

A hidegre ébredtem. A sztázisszoba jéghideg padlóján feküdtem, s odakinn már hajnalodott. Összeszedtem magam majd nagy nehezen feltápászkodtam és megindultam vissza a szobám felé. Útközben beugrottam egy tiszta pólóért majd immár a saját szobámba érve felöltöztem s a kantinba vettem az irányt.
Kedvetlenül piszkáltam az elém rakott rántottát.
- Jó reggelt. Ó! - lépett az asztalhoz Sheppard.
- Igen úgy is érzem magam, ahogy kinéz.
- Minden rendben?
- Igen csak nem aludtam valami jól.
- Biztos?
- Igen.
- Gyere, nemsokára ideér az ezredes.
- Ki?
- Carter ezredes.
- Az ma van?
- Egy hete erről beszélsz.
- Oké csak még ugorjunk be a laborba a cuccomért.
- Nem gondolod, hogy hagyni kéne levegőhöz jutni.
- Ismerem Samet egyből a részletekre lesz kíváncsi.


- És McKay tudja?- ült a szomszédos laptopnál Sam.
- Nem még nem. - válaszoltam.
- Nem kis meglepetés. És amúgy minden rendben?
- Igen eddig minden.
- Nem lesz semmi baj.
Ettől a mondattól hirtelen megmerevedtem, mert eszembe jutott az álom, ami az este kísértett.
- Jól vagy?- rántott vissza a valóságba.
- Igen.
- Fáradtnak tűnsz, mondd csak mikor aludtál rendesen?
- Milyen hónap is van?
- Nem hiszem, hogy ez jót tesz.
- Nem tényleg nem. Carson is többször felhívta rá a figyelmemet.
- Ha ezt tudom, jövök korábban. De most, hogy itt vagyok, pihenhetsz.
- Most, hogy itt vagy dupla annyit fogok haladni. De inkább váltsunk témát. Hogy van a tábornok?
- Jól. Igazából elég könnyedén engedte, hogy átmenetileg otthagyjam a CSK-1-et.
- Ami azt illeti én Jackre céloztam.
- Ő is jól van. Jól vagyunk.
- Erre voltam kíváncsi. Ti nem terveztek egy utódot?
- Ami azt illeti én már gondoltam rá, de még nem hoztam fel.
- Félsz, hogy nemet mond?
- Azt hiszem, igen bár nem hibáztatnám mindazok után, ami a fiával történt.
- Úgy gondolod nem sikerült túllépnie rajta?
- Nem hiszem, hogy ezen valaha is túl lehet.
- Igaz. Azért én kipuhatolózom a témával kapcsolatos érzéseit, ha szeretnéd. Hátha.
- Köszönöm.

Hosszú órák teltek el a laptopok fölé görnyedve eredménytelenül. Teljesen elvesztettük az időérzékünket csak a kávéspoharak és az édességek csomagolásának növekvő száma adott némi támpontot.
- Hogy haladnak?- lépett be Sheppard.
- Lassan.  - válaszolta Sam.
- Mikor keltek?
- Ezt, hogy érti?
- Úgy, hogy még csak reggel 8 van.
- Azt hiszem le sem feküdtünk. - állapítottam meg.
- Észre sem vettem. - pislogott fáradtan Sam.
- Rebecca nem ártana, ha aludnál egyet. - nézett körbe a kupis laborban John.
- Még nem. - ráztam a fejem.
- Szükséged van a pihenésre.
- Most nem olyan közel vagyunk.
- Ezredes? - fordult John Samhez.
- Még sok a tennivaló.
- Jó csak összepakolok. - adtam végül be a derekamat.
- Úgy látom Rodney lélekben azért itt volt. - kapott fel néhány csokis papírt John.
- Két embernek ez nem is sok.
- Ami azt illeti csak a kávéspoharak az enyémek. - mondta Sam.
Sajnálkozva néztek rám mind a ketten mintha a halálos ítéletemet tudtam volna meg.

A szobámba érve szigorúan méregettem magam a tükörben. A pocaktól eltekintve én nem láttam magamon sok változást. Végül lefeküdtem ahol egy- kettőre elnyomott az álom.

- Szia. - lepődtem meg újra a laborba érve ahol Sam már a gépet nyomkodta.
- Szia. - nézett fel egy pillanatra.
- Mióta vagy itt?
- Úgy egy fél órája.
- Szólhattál volna.
- Nem akartalak felkelteni. És csak egy fél óra.
- És haladtál valamit?
- Nem.
- Jó akkor vegyük át újra, hogy mennyit tudunk.
- Nem sokat. Miért nem kérjük ki Yasime segítségét?
- Nem hiszi, hogy lehetséges, és ahogy ismerem nem is ezzel lenne elfoglalva, ha itt enné a fene.


- Vajon mit tenne most Rodney? - tanakodtam újabb kudarcos órák elteltével.
- Ugyanazt, mint mi csak sokkal lekezelőbben. - válaszolta Sam.
- Neki kéne itt lennie.
- Hé, megoldjuk. Vagyunk olyan okosak, mint a nagy Dr. Rodney McKay.
- Tudom. És ő is.
- Óh, ez biztos piszkálja a csőrét. - mosolygott Sam.
- De még mennyire. - nevettem el magam. -Az első találkozásunk után meg is jegyezte Johnnak, hogy azt hiszem magamról, hogy én vagyok az új Samantha Carter.
- Nahát. És ez most dicséret volt vagy…
- Fogalmam sincs. De minden esetre elismeri, az eredményeidet a külsőddel együtt szóval én azt hiszem az volt.
- Jesszus. Ugye nem…
- Nem dehogy. Nyugi. Egy percig sem voltam vagy vagyok, féltékeny ne aggódj.
- Oké csak jó ezt tisztázni. De azért elmesélhetnéd, hogy mi volt.
- Emlékszel, hogy ideküldtél, mert Rodney a Földön tartózkodott. Aznap mikor visszatért én épp a laborban voltam:

- Hogy állunk Dr. Zelenka? - kérdeztem a tudóstól.
- Energiaszint normális. - felelte.
- Akkor ideje adni rá egy kis kakaót.
- Talán nem ártana ezzel megvárnunk Rodneyt.
- Nézze doktor befejeztem, átírtam, kijavítottam a Dr. McKay által hátrahagyott számításokat. Nem tudom, hogy mikor jön vissza, de én megmutatom, hogy elboldogulunk nélküle is. Szóval?- vigyorogtam rá akár egy kisgyerek.
- Jó rendben. Tegye, amit jónak lát. - emelte magasba a karjait.
- Oké. Akkor indulhat. Emeljük 10%-ra.
- Minden normális. - szólt kedvtelenül Zelenka.
- Kicsit több vidámságot Radek. 15%.
- Változatlan. Ha felrobban, ne féljen, vidám leszek.
- Ne legyen ilyen negatív. 20%
- Azt javaslom, itt legyen a vége egyenlőre.
-25%.
- Magának sem lehet beszélni.
- Jó tekerjük, fel 30-ra aztán abbahagyom.
Egy pár percig tényleg bírta a 30-at mielőtt felrobbant. Szerencsére csak egy kisebb változaton teszteltünk és egy üvegfal is volt köztünk és a szerkezet között így nem sérült meg senki. A füst elültével bementem a kis henger alakú tárgyunkhoz, ami alig volt nagyobb egy radírguminál mégis szinte mindent tönkretett a szobában.
- Mi a fene volt ez? - hallottam az ezredes hangját a másik szobából.
- Volt egy kisebb baleset. - magyarázkodott Zelenka.
- Maga mit művel itt? ! - szólt egy dühös hang mögülem.
- Dolgozom.
- Na, ne mondja, nekem inkább rombolásnak tűnik!
- A látszat néha csal, úgyhogy ha megtenné, hogy máshol kérdezősködik-, fordultam meg- azt megköszönném.
Egy láthatóan dühös, de annál jóképűbb férfi állt velem szemben. Barna haja elől kissé megfogyatkozott testalkata nem volt éppen sportos mégis arra jutottam, hogy tetszik. De ami végképp megfogott az a még mindig oszló fekete füstben is szinte világító égszínkék szempár. Szinte igényelte a szemkontaktust és hát ki vagyok én, hogy megvonjam tőle.
- Láthatóan nem tudja, hogy kivel beszél! - követett kifelé a teremből.
- Sajnálom, de nem.
Zelenka kézzel - lábbal mutogatott és az ezredes is furcsa arcot vágott.
-Óh maga nyílván Dr. McKay. - ütött belém a felismerés. –Dr. Rebecca Carlton. - nyújtottam felé a jobbom.
Láthatóan meglepődött s ösztönösen szorított velem kezet.
- Üdv újra Atlantiszon. - mosolyogtam rá.
- Jól van Dr. Carlton látom már, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, úgyhogy kezdjük az elején.
- Mit mondott?- szállt el minden szimpátiám.
- Tudni akarom miért robbantotta fel a projektemet!
- Elnézést elfelejtettem maga azt hiszi, hogy okosabb nálam!
- Nem én tudom, hogy okosabb vagyok!
- Pedig a többiek előre figyelmeztettek.
- Mégis mire?
- Carter ezredes előre megmondta, hogy maga egy kötekedő, önző, beképzelt, pitiáner alak!
- Tehát ő küldte ide magát robbantgatni?!
- Úgy gondolta, hogy amíg maga vakációzik, valaki csinálhatna is valamit!
- Nézze Drágám…
- Nem emlékszem, hogy ezen a néven mutatkoztam volna be! És, csak azért mert nő vagyok, nem kellene kevesebbe néznie! A doktorimat nem a két szép szememért kaptam!
- Nem nyílván a szemeinek voltak segítőtársai is.
Önelégülten vigyorgott rám az a csodás szempár melybe az előbb kész voltam beleveszni most viszont ugyanolyan gúnnyal néztem vissza rá mielőtt egy jól irányzott ütéssel betörtem volna a csinos kis orrát.
- Százados! - állt most már közénk Sheppard.
- Százados? - ismételte orrhangon Dr. McKay.
- Leléphet. - fojtotta belém a visszavágást az ezredes.

- Hűha. - derült fel Sam arca. - Azért ezt szívesen megnéztem volna oldalról.
- Sam!- szóltam rá. - Ez azért mégsem szép dolog.
- Lehet, de megérdemelte.
- Hát igen meg.
- Ezek után mégis, hogy jutottatok el egészen a gyermekáldásig?
- Az még pár történet, de a javát olvashattad a jelentésekben.
- És mi az, amit nem?
- Milyen izgatott lettél.
- Nőből vagyok. - húzta meg a vállát. - Szeretem a love sztorikat.
- Jó, de ez után te jössz.
- Az lesz még hosszú történet. De halljuk mi volt ezután.
A laptopok egymás után kezdték meg a temérdek szimulációt eddig eredmény nélkül így hát folytattam a mi kis mesénket:

Másnap reggel az ezredes magához hivatott.
- Egy óra múlva küldetésre megyünk, és azt szeretném, ha velünk tartana. - mondta.
- Dr. McKay?- puhatolóztam.
- Nézze, engem nem érdekel, ha nem kedvelik egymást, de ez nem is arról szól. Maga, mint katona oda megy, ahová én mondom, és azt teszi azzal, amit én mondok. Szóval, ha én azt mondom, hogy maga és McKay egy ugróban fognak ülni akkor egy ugróban fognak ülni.
- Értettem Uram.

Az ugró hátsó részében ültem Lorne őrnaggyal és két másik katonával. Az ezredes vezetett mellette Dr. McKay mögötte Ronon ő mellette pedig Teyla foglalt helyet.
A doktor szállt be utoljára és szemmel láthatóan nem örült nekem. Felszállás előtt oda is súgott valamit Sheppardnek mire az ugyanúgy helyretette ahogy engem 1 órával azelőtt.
Egy lidérctámaszpont volt a cél melyben igyekeztek újabb lidérceket „előállítani”. A szomszédos bolygóra tárcsáztunk, ami viszonylag közel helyezkedett el a célbolygóhoz. Fél óra volt ugróval.
Álcázás után mintha félnénk, hogy meghallanak, szótlanul repültünk. 10 percnél tovább azonban nem tarthatott ugyanis Dr. McKaynek fontos mondanivalója volt a hajó első részének utasai felé.
A bolygó sivár volt és elhagyatott semmilyen más életjelet nem találtak a szenzorok a hatalmas lidérckomplexumon kívül. Kényelmesen terpeszkedett szét a sárga homokon egy hatalmas bucka lábánál. Mikor találtunk egy viszonylag védett helyet ahol nem fog feltűnni, hogy a szél által szállított por megáll az álcázott hajón kiléptünk a majdnem, hogy homokviharba. Jó 10 perces séta volt, míg megleltünk egy bejáratot. Dr. McKay ment elől pittyegő kis szerkezetével. Mellette Sheppard ezredes mérte fel a terepet. Utolsó előtti voltam Lorne őrnaggyal mögöttünk a 2 másik katona fedezett előttünk Ronon és Teyla ment.
-McKay és Carlton maguk menjenek és iktassák ki az energiát. - intett Sheppard. –Teyla Ronon maguk arra mennek. A többiek pedig velem vizsgálják át a hajót. 

Hangtalanul haladtunk a McKay által mutatott irányba. Úgy tűnt hatott a fejmosás, amit az ezredes adott neki az ugróban.
- Maradjon mellettem. - szóltam mikor kicsit lemaradt.
- Nem ez az első küldetésem tudja.
- Tudom. Én csak arra kértem, hogy maradjon mellettem.
- Ne féljen, megvédem, ha kell.
- Maga?
- Igen én. Most mit van úgy meglepődve több lidérccel végeztem, mint maga.
- Én nem is abban kételkedtem.
- Attól, hogy katona még én vagyok a férfi és megvédem, ha kell.
- Nahát, azt hittem nem kedvel.
- Ennek most semmi köze, hogy kedvelem e. Nem lenne szép, ha hagynám, hogy előétel legyen.
- Köszönöm. Legalábbis azt hiszem.
- Nincs mit.
- Tehát ez most azt jelenti, hogy kedvel?
- Felrobbantotta a prototípusát annak, hogy végre ZedPM- et állítsak elő.
- És maga szerint ez az én hibám? Hibás volt a prototípus legalább már azt is tudja.
- Igazán nagyon köszönöm. De akkor is tartozik egy bocsánatkéréssel.
- Ahogy maga is.
- Előbb maga.
- Nem maga.
- Maga mert…
- Hallgasson!
- Igazam van ön az aki…
A mondatot már nem tudta befejezni bármennyire szerette volna, mert befogtam a tenyeremmel a száját miközben egy közeli falnak nyomtam. Meglepődve meresztette rám hatalmas kék íriszét, de meg sem moccant a kezem alatt. Ekkor közelebbről is hallottuk a lépteket, amikre az előbb is felfigyeltem. Ütemesen robogott tovább körülbelül 6 pár láb. Belevesztem a feneketlen óceánba, ami engem bámult még mindig. Mikor a katonák a sarkon befordultak elvettem a kezemet, de még mindig a szemeiben gyönyörködtem. És bármennyire is meglepő volt ő is ugyanezt csinálta az enyémekkel.
-Menjünk.- tértem magamhoz mire ő halványan bólintott.

Sikeresen hazavágtuk a rendszert és a megadott találkahely felé vettük az irányt, de odaérve nem találtunk senkit.
- Sheppard ezredes itt Carlton. - próbáltam a rádiót. - Teyla hallasz? Ön szerint elfogták őket? - fordultam McKayhez.
- Nem ez lenne az első eset.
- Akkor keressük meg őket.
- Jó miért is ne rohanjunk mi is a lidércek karjaiba.
- Eddig sem kaptak el. És amíg maga velem van, nem félek.
- Gúnyolódjon csak.
- Jól van, jöjjön és fedezzen.

- Gyűlölöm mikor ilyen kihalt minden. - szólt McKay pár méterrel odébb.
- Szívesebben találkozna még egy őrjárattal?
- Szeretné mi?
- Inkább mondja, hogy merre tovább. - tereltem a témát mielőtt még felhozta volna.
- Arra. - mutatott a bal oldali folyosóra.

- Azt hiszem az ott. - néztünk ki egy oszlopnak mondható valami mögül.
- Jó várjon itt.
- Miért?
- Fedezzen.
- Persze.
- Nem Sheppardék de van itt néhány ember. - értem a cella ajtajához.  –Nyugalom ki fogjuk szabadítani magukat de, maradjanak csendben. - nyugtattam a kisebb csoportot, akik úgy tűnt nem értették mit akarok nekik mondani.
Az ajtóval kezdtem el babrálni, amikor az egyik nő sikongatni kezdett.
- SSS!  Kérem. - szóltam rá.
- Rebecca! - hallottam McKay hangját majd egy sor lövést.
Megfordulva láttam, hogy 3 lidérc tartott volna közvetlenül felém, akik most már holtan terültek el hála Rodneynak. Az ajtó végre kinyílt a benne lévők meg szaladni kezdtek a szélrózsa minden irányába miközben egy számomra ismeretlen nyelven kiabáltak.
- Jöjjön. - ragadott karon a doktor.
- Várjon mi lesz most velük?
- Nekem úgy tűnt nem igazán kérnek belőlünk. Ideje megkeresni Sheppardéket. - húztunk bele a vijjogó riasztó hangjára.

- Talán most megvan. - jelzett újra McKay néhány folyosóval arrébb.
- Derítsük ki. - mentem előre.
McKay újfent ottmaradt, ha újabb fedezésére lenne szükségem. A riasztó még mindig szólt s így is csak 2 őr védte a foglyokat.  Egy jól célzott sorozattal kiiktattam őket majd az ajtóhoz mentem.
- Százados. - állt fel Sheppard.
- Uram. Jól vannak?
- Igen. Mind itt vagyunk. Rodney?
- Itt van ő is.
A zár ezúttal már alig fél percet vett csupán igénybe.

Az ugróhoz szaladva is leszedtünk még néhány harcost.
Energia hiányában az ajtót ki tudtunk feszíteni. Átadtam az ezredesnek az elhelyezett C4-esek detonátorát majd a megnyomása után mi is csatlakoztunk az előttünk lévőkhöz.


Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet mikor már egy teljes napja dolgoztunk Sammel. Újra s újra számoltunk, szimulációkat futattunk még mindig kudarcra ítélve. Végül belefáradtunk a napba s aludni mentünk.

Néhány óra kicsit sem pihentető alvás után újra a monitorok előtt voltunk.
-Halljunk egy újabb mesét Becky és Rodney nagy kalandjairól. - kortyolt bele a kávéjába Sam.
Beütöttem még néhány újabb paramétert aztán Sam kérésének eleget téve újabb emlékbe kezdtem bele:
Aznap este az ezredes újfent magához hivatott. Épp beléptem volna amikor McKay száguldott el dühösen mellettem. ~Sosincs jó kedve? ~ gondoltam magamban.
- Mi baja van McKaynek? - kérdeztem Sheppatdtől.
- Elfogyott a menzán a sült krumpli.
Nem igazán tudtam eldönteni hogy komolyan mondta e amit mondott. 
Összességében végül is a sikeres akció körülményeiről beszélt s arról h jól megoldottam a doktorral a helyzetet.

Bementem a laborba h talán ott találom majd a morcos doktort, de csak Zelenka túlórázott lelkesen.
- Üdv. - köszöntem rá.
- Üdv. - nézett fel.
- Hogy, hogy maga még itt van?
- Átnézek még néhány dolgot Rodney kérésére.
- Itt is járt.
- Igen. És nem volt épp jókedve.
- Óh, tudom majdnem elgázolt a folyosón. Tudja, hogy mi lehet a baja?
- Krumpli.
- Tényleg? Az ezredes is ezt mondta, de nem hittem volna, hogy...
- Higgyen nekem ez nála elég nagy tragédia.
- Ami azt illeti én is imádom.
- Úgy hallottam csak a jövő héten lesz.
- Értem. - hagytam ott és elindultam a szobám felé egy nagyszerű békítő tervvel a zsebemben.

Csendes volt a város csupán egy-két ügyeletes katona és orvos szálingózott mikor az ebédlőbe értem. McKay egyedül kapirgált valamit s úgy tűnt meglepő módon étvágya sem volt.
- Leülhetek? - léptem az asztala felé.
- Már úgyis végeztem. - szólt kedvtelenül.
- Hoztam magának valamit. – foglaltam helyet.
- Tényleg? Csak nem köszönetet szeretne mondani?
- Azt is, de a fő célom, hogy jóba legyünk.
- Tudunk mi olyat? - mosolyodott el.
Most láttam először mosolyogni és be kell, valljam roppant elragadónak találtam. Ahogy kis ráncok gyűltek a szeme és a szája körül egyszeriben kisfiús külsőt kölcsönözve neki. 
-Remélem. - jutottam szóhoz.
Kiraktam az asztalra a papírzacskót és néztem, ahogy kíváncsi kék szemei hol engem, hol pedig a tasakot vizslatták. Végül maga elé húzta az ajándékot és óvatosan kibontotta. Belenézett majd halkan elnevette magát.
- Honnan tudta? - kérdezte.
- Csicseregték a madárkák.
- Aha. És volt ennek a madárnak katonai egyenruhája?
- Lehet.

Miután a kissé dermedt hasábburgonyákat kellő hőfokra hoztuk csendben eszegettünk tovább.
-Ne haragudjon a múltkoriért. - szólt.
Szinte megállt a falat a számban.
- Tényleg. - nyomatékosította.
- Hát maga se. Igaza volt részben abban, amit mondott.
- Részben?
- Most veszekedni akar?
- Inkább együnk. Apropó honnan van magának sült krumplija, amikor a bázison hiány van belőle? Csak nem maga csórta el az utolsó adagot?- nevetett rám.
- Nem. - nevettem vissza. - Habár azt hiszem ez megérte volna a szabályszegést.
- Határozottan. De azért a társaság se rossz vallja be.
- Maga aztán nem semmi.

Hiába elfogyott az utolsó szemig, órákig beszélgettünk még felverve az egész várost. 
Odakint lassan pirkadt. Bár már volt részem milliószor eme csillagok látványában mégis újra s újra rácsodálkoztam szépségükre, ahogy csillogtak a szoba plafonján a hologramnak köszönhetően. Kényelmesen feküdtem a padlón mellettem a doktor egy ideje halkan szuszogott. 
Meg akart mutatni néhány érdekes csillagot s bár én hiába ismertem őket hagytam, hogy beszéljen. De valahogy az volt az érzésem, hogy tudásommal ő is tisztában van és mégsem tette szóvá, hogy akkor miért is hallgatom. Csillogó kék szemei fényesebbek voltak megannyi csillagnál és én újra hagytam magamnak, hogy elvesszek bennük, ahogy előadása előrehaladtával egyre többször emelte rám őket. 
Fent volt már a nap is, amikor eszembe jutott, hogy fel kéne ébreszteni és lassan a saját szobánkba menni. De ahogy békésen álmodott mellettem rám is nyugodt érzést hozott végül hagytam, hogy elnyomjon az álom ott a holografikus csillagok alatt egy férfival, aki iránt szívem kétes érzelmeket tartogatott.


-Megvan! - kiáltottam fel.
Sam felébredt a majdnem álmából s hozzám szaladt. A ki tudja hányadik szimuláció végre eredményt hozott. Összenéztünk Sammel és az ő arcáról is ugyanaz az öröm s megkönnyebbülés tükröződött.
Rohantunk Woolseyhoz akinél épp ott volt Sheppard is.
-Uraim. Megvan. - lihegtem.
Egyszerre vágtak ugyanolyan megdöbbent arcot.
- Szép munka volt őrnagy. - szólt Woolsey.
- Őrnagy?- kérdeztem vissza.
- Landry tábornok nemrég tájékoztatott.
Ránéztem Samre, aki hatalmas mosollyal nézett vissza rám. Tudtam, hogy ő tudta.

- Egészen biztos benne?- kételkedett Carson.
- Nem, de ez az egyetlen esélyünk. Vágjunk bele.
Kivettük Rodneyt a sztázisfülkéből s az elkülönítőbe toltuk. A gépre fektettük majd 6 hónap után újra megszoríthattam a kezét.
-Ha csinálni akarjuk, gyorsan tegyük. -lépett mellém Beckett.
Elengedtem a kezét majd Sam mellé lépve beindítottuk a gépet. Percekig tartott csupán mégis mintha újabb hónapok teltek volna el. Mikor a gép végzett Carsonék átfektették az ágyra és már a szokásos gépeket kötötték rá. Percekig szuggeráltam a kijelzőket, de az értékek nem akartak fentebb menni.
- Nyílván el fog tartani egy kis ideig mire hatni fog. - jött mellém Sam.
- A legjobb az lenne, ha inkább az üveg mögött várnánk, amíg felébred. - terelt ki Carson.
Némán bólintottam majd követtem őket.

Reménykedve bambultam lefelé órákon át. Sam, Sheppard, Carson és Teyla is többször bejött rávenni engem némi alvásra. De nem tágítottam mellőle. Egyszerűen nem bírtam otthagyni.
Túlléptem az egy napot is alvás hiányában. A többiek hoztak némi ételt, de azt is csak piszkáltam.
~ Meddig tart még?- gondoltam magamban. ~ Gyerünk Rodney. És végszóra mintha meghallotta volna lassan kinyitotta zafírkék szemeit.

 

 

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-11-22)
Megtekintések száma: 108 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/2
Összes hozzászólás: 1
1  
- Vajon mit tenne most Rodney? - tanakodtam újabb kudarcos órák elteltével.
- Ugyanazt, mint mi csak sokkal lekezelőbben. - válaszolta Sam.


Itt  borultam a székről le! Aztán a sült krumplis résznél.
Aranyosak ketten együtt - Rebecca és Rodney. Gondolom nem lehetsz nagy Keller rajongó? Én sem vagyok amúgy, mert nekem SGA- ból Beckett a kedvencem.

Múltkor azt mondtad a jövőben járunk, mert Sheppard már ezredes. Viszont az nem tiszta akkor Carter miért arról beszél a tábornok (gondolom Landry) elengedte a CSK-1- ből. Elvileg már a USS George Hammond kapitánya.

Szóval Rebecca olyan jóban van O'Neill- al is, hogy majd kipuhatolja mi a véleménye egy gyerekről?

LJL

Név *:
Email *:
Kód *: