Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate Atlantis - Jövő

Jövő


Le sem hunytam a szemem egész este. Alig vártam, hogy végre reggel legyen és indulhassak. Eltelt újabb 2 hónap és még mindig nem jutottam át Yasime szerkezetéért. A legutóbbi kísérletünk után Johnnak közel egy hónap kellett a felépüléshez és a lidércek is igen tevékenyek lettek így egy csapat sem ért rá arra, hogy engem kísérgessen. És bár Tolmernek annyi mégsem engedtek sehová sem egyedül.

-Ez nem lehet igaz!- tuszkoltam volna egyre növekvő pocakomat a régi pólómba.
Nem volt mit tenni átugrottam Rodney szobájába és felvettem az egyik pólóját. Az elmúlt hetekben kénytelen voltam innen öltözködni felsők szintjén. Kivettem még a szekrényéből a dzsekijét melynek cipzárja nehezen, de összeért még rajtam. A falon lógó fényképről diplomáját szorongatva Rodney mosolygott rám és ösztönösen én is visszamosolyogtam mielőtt elhagytam volna a szobát.
Volt még másfél óra az indulásig így magamhoz vettem némi élelmet és a sztázisszobába mentem. Szinte minden napot itt kezdtem és fejeztem be. Sokat ötleteltem itt várva, hogy majd kioktat, de nem tette meg soha.
-Ma végre talán eljutunk Yasime-ig.- mondtam két falat pirítós között. -Kivettem a dzsekidet is remélem, nem baj tudom, hogy nem szereted, ha a cuccaidhoz nyúlnak, de talán most nem bánod. Még mindig érzem rajta az illatod… Most már ideje mennem, de ígérem, nemsokára újra jövök… Szeretlek.
Tudom talán nem a legnormálisabb dolog, amit naponta teszek, de úgy, mint a kómás betegeknél én is hiszem, hogy hall engem. És megnyugtat, ha beszélhetek hozzá.

-Kész vagy?- kérdzte John mikor beértem az öltözőbe.
-Már vagy 2 hónapja.
-Sokáig tartott, de nem volt egy szabad percünk sem.
-Tudom.
-Haragszol Woolseyra igaz?
-Igen.
-Én sem engedtem volna, hogy egyedül menj.
-De pár katonát nélkülözhetett volna néhány órára.
-Harci készültség volt. Mint katona megértheted.
-Megértem csak akkor is ennyit megtehetett volna Rodneyért mindazok után, amit ő tett ezért a városért.
-Tudod, hogy én …
-Tudom.
-Jó a dzsekid.- mutatott rá a felső karján lévő kanadai zászlóra.
-Már csak ez ér össze rajtam.- vallottam be.
-Szerintem édes.
-Köszi. De had kössem ki a nadrágok még az enyémek.
-Még igen.
-Ezzel most mire célzol?
-Arra, hogy talán nem ártana beszerezned néhány megfelelő ruhadarabot.
-Nem akarok Földre menni főleg most. És Rodney pólókészlete még kitart.
-Úgy hallottam Teyla felajánlott néhány darabot.
-Te láttad Teylát terhesen igaz?
-Igen.
-Gondolom akkor is ilyen jól nézett ki némi pocakkal.
-Úgy gondolod te nem?
-Hát nem vagyok egy Teyla.
John már erre nem válaszolt ugyanis megérkeztünk a kaputerembe ahol ezúttal Teyla és Ronon is velünk tartott.


-Egész jól ment nem?- puhatolózott John.
-Neked.- vágtam vissza.
Tudtam, hogy felhúz majd a helyzet mégsem számítottam rá, hogy ennyire.
-Megvan a szerkezet nem?
-Az megvan.
-Rebecca.
-Legszívesebben fejbe lőttem volna! Láttad megint, hogy, hogy volt felöltözve?! Felkínálja magát és sérteget!
-Ne is hallgass rá jól nézel ki és ezt ő is tudja különben nem választott volna téged.
-Ne is mondd.
-Csatlakozom Sheppardhez.- mosolygott Ronon.
-Köszönöm. Csak érjünk végre vissza és alszok egy nagyot.
-Előtte meghívlak egy ebédre.- szólt John.
-Nem vitatkozom.
A tárcsázást követően beléptünk az eseményhorizontba. Mikor kiértünk a másik oldalon éreztem, hogy valami nincs rendben. Fegyveres embereinkkel néztünk farkasszemet.
-Hé!- szólt Sheppard.
-Sheppard ezredes.- szólt bele az egyik a rádióba. –Azt hiszem ezt látnia kéne.
-Én vagyok, az legalábbis azt hiszem. Még én vagyok?- fordult felénk mire mi egyöntetűen bólogattunk.
A kaputerembe azonban tényleg egy Sheppard érkezett mögötte egy Rebeccával.
-Megint egy hasonmás.- sóhajtottam.
-Tegyék le a fegyvert!- szólt embereire a Sheppard hasonmás.
-Üdv!- intett a valódi.
-Üdv!- intett vissza.
-Gyertek velünk mindent elmagyarázunk.- mondta most a saját hasonmásom.

-Szóval 10 évet jöttünk előre?- foglalta össze John a hallottakat. –Volt már több is. Sokkal több.
-Elértünk egy napkitörést gondolom.- válaszoltam.
-Igen egy nem túl nagyot.- mondta a hasonmásom.
-Szóva ti tudtátok, hogy meg fog történni?
-Igen. Velünk is megtörtént.
-Hogyan jutunk haza?- kérdezte Teyla.
-Holnapután lesz egy másik, amivel hazajuthattok. De addig is nem kérdezhettek vagy tehettek semmi olyat, ami miatt megváltoztathatjátok a jövőt és persze mi sem a múltat.- kötötte ki a jövőbeli énem.
-Láthatjuk Rodneyt?- kérdeztem.
-Hát…
-Látom újra terhes lettem. Csak szeretném látni, kérlek te is tudod, hogy mennyit jelentene…
-Anya.- rohant be egy 3 év körüli kislány mögötte egy 10 év körülivel egyenest a hasonmásomhoz, vagyis a jövőbeli énemhez.
-Bocsánat de nem tudtam megfogni.- szabadkozott a nagyobbik.
-Semmi baj.
A két kislány meglepődve nézett rajtunk végig. A nagyobbiknak tengerkék szemei és hosszú barna haja volt rám hasonlított mégis annyi minden volt benne ami Rodneyra emlékeztetett. A kisebbiknek viszont fekete haja volt és zöld szeme. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ő kire hasonlít.
-Meredith kérlek, vidd ki a húgodat.- szólt a jövőm mikor látta a kérdéseket fogalmazódni bennem.
-Rebecca…- fordult hozzám.
-Nem sikerült igaz?
-7 évig próbálkoztam mire…
-Összeálltál Sheppardel?!
-Te nem élted át, de egy nap majd igen és akkor igazat fogsz nekem adni.
-De az alatt a 7 év alatt csak haladtál valamit nem? Úgy értem, ha azt most ideadod, akkor…
-Nem változtathatjuk meg a jövőt.
-Teszek a jövőre most Rodneyról van, szó tartozunk neki ennyivel!
-Hidd el én is meg akarom menteni, de nem lehet!
-Dehogyisnem!
-Tudod milyen reakciót indítanánk be?!
-Tisztában vagyok a következményekkel!
-Akkor megérted, hogy miért nem lehet!
-Kizárt, hogy te én lennék!
-Majd ha anya leszel megérted, hogy az ő jövőjüket is szem előtt kell tartanod!
-Terhes vagyok, rémlik!
-Hosszú ez a 2 nap előkészítünk nektek néhány szobát.

Jóval elmúlt már éjfél amikor Sheppard ajtaján jeleztem.
-Gyere be.- nyitott ajtót.
-Ráérsz?
-Nincs igazán sok dolgom.
-Tudtam, hogy te sem tudsz aludni. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ő én lennék, hogy mi ők lennénk.
-Az emberek változnak az évek alatt néha nem is sejtik mennyit.
-De ennyit? Szerintem te sem hiszed, hogy annyiban hagynánk a dolgot. Rodney a legjobb barátod és a csapatod tagja. És láttam valamit a jövődön. Őt még mindig nagyon bántja a dolog. Bűntudata van.
-És ez miben segít nekünk?
-Megszerezheti azokat az anyagokat, amiket haladtam az elmúlt 7 évben.
-És mi lesz a következményekkel?
-Ha van rá esély, hogy előrébb járunk, majd akkor nem érdekel.
-Mégis mekkora változást jelent ez?
-Nem lehet, előre tudni lehet, hogy semmi sem változik, lehet, hogy minden megváltozik.
-Szóval fen áll a lehetőség, hogy nem tudod még így sem megmenteni.
-Igen.
-Rebecca én nem tudom, hogy ez helyes e.
-Mi?
-Amit tenni akarunk.
-Most úgy beszélsz, mint az én jövőm.
-Én nem azt mondom, hogy ne csak meg kéne fontolni a következményeket is. Például itt legyőztük a lidérceket, és ha megmentjük Rodneyt lehet, hogy ők győznek le minket.
-Szóval azt mondod, ne tegyük?
-Én csak azt mondom, nem tudom, van e jogunk ebben dönteni.
-Te is megmentetted Teylát nem?
-Az más volt. Ott az egész galaxis sorsa rossz irányt vett és egy csomóan meghaltak.
-Akkor tartsunk szavazást?- gúnyolódtam.
-Azt hiszem, egy kissé elfogultak lennénk ebben a témában.
-Igen de én megteszem ha segítesz ha nem.
-Holnap beszélek a jövőmmel.

Egész este forgolódtam. Nem fért a fejembe, hogy, hogy lehettem ilyen érzéketlen Rodney iránt és, hogy állhattam össze Shepparddel. A gyermekeim arcára gondoltam és arra, hogy talán a kisebbik sosem születik meg. Bár nem egészen voltak az enyémek mégis azok voltak. Végül ezen a gondolaton rágódva aludtam el.

-Szerinted beválik?- kérdezte másnap Teyla a kantinban ülve.
-Nem tudom. De a másik ezredes igen meggyőzöttnek tűnik.- néztem a két Sheppard irányába, akik a terem egyik végében ültek kettesben.

-Igazad volt.- tért vissza a mi Sheppardünk.
-Miben?- kérdeztem rá.
-Bűntudata van.
-És segít?
-Este elhozza.
-Bízhatunk benne?- kérdezte Ronon.
-Igen.
Aggódva néztem Johnra, aki láthatóan megviselt és egy kicsit mérges is volt. Sejtettem az okát, de inkább nem hoztam szóba.

A jövőm a nap folyamán nem keresett és a gyerekeimet sem láttam egyszer sem. ~Talán így a legjobb.- gondoltam. ~Így is elég fájdalmas.

Másnap reggel az induláshoz készülődtünk és utoljára úgy tűnt mégis megtisztelnek bennünket a jövőnk szereplői. Időközben megtudtam, hogy kisebbik lányomat Elizabethnek hívják és állítólag egy újabb lánnyal voltam éppen terhes. Mindkét tündér odajött elbúcsúzni, még ha nem is értették kitől is búcsúznak. Bár azt mondták Meredith olyan akár az apja igazi kis okos tojás. Szorosan öleltem magamhoz a két lányomat félő volt, hogy nem tudom majd elengedni őket. Legördült néhány kövér könnycsepp is, de azért mosolyogtam.
-Ne aggódj minden rendben lesz.- jött oda a hasonmásom.
-Tudom.- mosolyogtam rá tudva, hogy a Pen drive ott lapul a zsebemben.
Mindkét Sheppard zöld szemében fájdalom tükröződött. Épp most készültem tönkretenni a jövőjüket. A tárcsázást gyorsan elkezdték hál istennek, mert félő volt, hogy a helyszínen elbőgöm magam. A két férfi kezet fogott majd a kis Elizabeth is kezet nyújtott  a mi Sheppardünknek mire már nem bírtam tovább és eleredtek a könnyeim. Elfordítottam a fejem a jelenettől és vártam, hogy elindulhassunk.
A kapu megnyílt mi pedig átléptünk rajta.
A másik oldalon újratárcsáztunk és végre hazajutottunk.

A nap épp alábukott a horizonton, míg én a sztázisszobában ülve forgattam a kapott adathordozót.
-Sejtettem, hogy itt leszel.- lépett mögém Sheppard. –Van rajta valami használható?
-Még nem tudom. Nem mertem megnézni.
-Azt hittem rögtön ráveted magad.
-Eszembe jutott, amit mondtál, hogy vajon jogunk van e dönteni.
-Talán nincs, de hiszem, hogy nem véletlenül kerültünk oda.
-És vajon az volt az oka, hogy adjam fel és fogadjam el, hogy nélküle is boldog életem lesz vagy, hogy a kezembe vegyem a megoldást.
-Beszéltünk Woolseyval és abban egyet értettünk, hogy ez a te döntésed. Mind szeretnénk, ha visszatérne. Ha rosszabb lesz, ha jobb megbirkózunk vele. Nem ez lesz az első sem az utolsó eset, hogy döntéseket hozunk, melyek kihatnak a város és a galaxis sorsára. És ha sikerül bármi is következik és nyugodtabb lennék, ha ő is ott van.
-Köszönöm.
-Más is van igaz?
-Ühüm.-bólogattam miközben sűrűn kezdtek el hullani a könnyeim. –Mi van, ha ezzel megölöm őket?
-Kiket?
-Elizabethet és a harmadikat, aki még meg sem született.- sírtam ki a szavakat. –Rosz anya vagyok.
-Dehogyis.- húzott magához. –Ne feledd, semmi sem garantálja, hogy nem úgy fognak történni a dolgok. És ha nem is én leszek az apja, és ha nem is lány lesz Elizabeth még megszülethet. Biztos vagyok benne, hogy remek anya leszel. Bízol bennem?
-Igen.- állt el a könnyzuhatagom.
-Éhes vagy?
-Kicsit.
-Hozok valamit.
-John várj. Szeretném megköszönni, amit tettél.
-Mikor?
-Hogy ideadtad az adathordozót.
-Az nem én…
-De igen te voltál. Bocsáss, meg amiért bele sem gondoltam, hogy az a te jövőd is és a te gyerekeid, akik talán sosem születnek meg.
-Rebecca…
-Azt akarom, hogy tudd bárhogy is süljön el a dolog én…hálás vagyok és…Szeretlek.
Zöld szemei az utolsó szavamra elkerekedtek. Épp szóra nyitotta volna ajkait, amikor én egy csókkal zártam le azokat. Gyengédnek és óvatosnak indult ám ő kihasználta az utolsó lehetőséget, hogy megcsókolhasson így egész közel húzott és teljes odaadással viszonozta. Percekig tartott és intenzívebb volt, mint amennyire elvárható lett volna a jelen helyen és körülmények között. Végül távozott otthagyva engem nem kevés bűntudattal.  A szívem zakatolt, hiszen közel 5 hónapja nem csókolt meg senki pláne nem ilyen intenzitással. Szerettem Johnt, de nem úgy, mint Rodneyt. Vettem egy mély levegőt és visszafordultam a fagyott szerelmemhez, aki még mindig ugyanolyan békés arckifejezéssel aludt. Leültem a fülke elé és az ölembe vettem a laptopot csatlakoztattam az adathordozót és szemléltem a felvillanó adatokat melyek, mint fény a végtelen éjszakában borították be a képernyőmet.

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-11-08)
Megtekintések száma: 84 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 1
1  
Ez nagyon tetszett mikor kiderült az időutazás! Gratula!

Az elején épp néztem kissé hirtelen váltottunk helyszínt, hogy elindulnak a városból aztán a következő sorban már visszafelé jönnek, de azt hiszem rájöttem! Te inkább a romantikus/ érzelmi vonalra szeretsz koncentrálni, így a számodra lényegtelenebb részleteket rövidebbre- egyszerűbbre veszed, vagy kihagyod. Legalábbis nekem ez jön le, és teljesen logikus is. Én például a katonai dolgokat írom le részletesebben. Azt hiszem kezdek rád hangolódni, mint íróra. Kezdem érteni mit akarsz elmesélni egy történeten belül, és mi az ami csak a töltelék.

Volt ez a rész.:
"-Hogyan jutunk haza?- kérdezte Teyla.
-Holnapután lesz egy másik, amivel hazajuthattok. De addig is nem kérdezhettek vagy tehettek semmi olyat, ami miatt megváltoztathatjátok a jövőt és persze mi sem a múltat.- kötötte ki a jövőbeli énem.
-Láthatjuk Rodneyt?- kérdeztem.
-Hát…
-Látom újra terhes lettem. Csak szeretném látni, kérlek te is tudod, hogy mennyit jelentene…
-Anya.- rohant be egy 3 év körüli kislány mögötte egy 10 év körülivel egyenest a hasonmásomhoz, vagyis a jövőbeli énemhez.
"

Bevallom itt hirtelen nem tudtam ki is mondta a "Látom újra terhes lettem. ..." sort, mert számomra nem volt egyértelmű, hiszen az addig olvasottak alapján csupán a "mi" Rebeccánk terhes. Itt jön be amit az egyik utóbbi hozzászólásomban ajánlottam, hogy ha többen beszélnek nem árt biztosra menni, hogy az olvasó mindig tudja ki is szólal meg éppen. Itt pedig főleg, a több ugyanolyan karakter miatt.

Persze aztán sorokkal lejjebb kiderült, mert ott említed meg, hogy a"jövőbeli Rebecca" is terhes.

Az is kérdést vet fel, hogy ha tudták jönnek a múltból az énjeik, akkor miért nem készültek fel előre, és hogy például egyáltalán miért engedték hogy összetalálkozzanak saját magukkal. Ami nyilván elsősorban a bonyodalmakat eredményezte.

Nekem az is fura volt, hogy Woolsey könnyen belement, hogy Rebecca dönthessen mit tesz a jövőből hozott adatokkal. Persze legalább ilyen fura volt az elején, hogy nem tudtak Rodney érdekében embereket nélkülözni!

Meg még az is, hogy Shepparddel ismét ellenkezett Rebecca, holott még mindig a felettese.

Bocsi, nem szándékom kukacoskodni, csak megfogott, és elgondolkoztatott a történeted! Jár az agyam a variációkon! smile Szerintem akkor ez már biztos egy jó történet, ha így megfogtál vele egy olvasót!

Az időutazás mindig vicces. Elvileg akkor ezt ti tettétek meg először- mármint az adatok ellopását, hiszen ha a "jövőbeliek" is ezt tették volna akkor nekik is máshogy alakult volna. Tyűha ebbe jobb nem is belegondolni, mert minimum McKaynek kell lenni a temporális mechanikához vagy mihez.... biggrin

LJL

Név *:
Email *:
Kód *: