Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate Atlantis- Tolmer

Tolmer

A kapu ékzárjai egymás után ragyogtak fel ahogy a csapattal az indulást vártuk. Mikor az eseményhorizont visszahúzódott készen álltunk az indulásra.
-Sok sikert.- szólt Sheppard ezredes.
S beléptünk a pocsolyába.
A másik oldalon sűrű növényzet burjánzott köztük sok száz féle s színű virággal.
-Csodálatos.- ámuldoztam.
-Ugye, hogy az.- lépett mellém Dr. Oldman.
-Mennyi ideig fog tartani mindezt katalogizálni?- érdeklődtem.
-Nem tudom pontosan de az az érzésem el fog tartani egy darabig.
-Hát, hogyne.
-Miért jelentkezett a feladatra?- kérdezte a hátizsákjában kutatva.
-Öhm. Gondoltam kikapcsolódom.
-Kikapcsolódik?
-Igen. Mi ezzel a baj?
-Semmi, csak csodálkozom, hogy maga jött.
-Miért?
-Ne vegye magára doktornő de a fizikusok lenézik a biológusokat megaztán maga katona is akik nem nagyon tolonganak, hogy minket kísérgessenek.
-Nahát ennyire örül nekem?
-Nem erről van szó csak meglepődtem. Mellesleg a két barátja is csak kikapcsolódik?
-Yeoman és Nicols nem azok a duzzogós fajták. Meg ha jól látom Nicols-nak tettszenek a virágai.- küldtem egy bátorító mosolyt a biológus felé.
-Hadnagy maga itt marad.- léptem oda az említettekhez.- Én és Nicols őrmester körülnézünk a környéken.
-Igenis.
-Nicols maga menjen arra.- mutattam tőlem jobbra keleti irányba.- Két óra múlva ugyanitt.
Nyugatnak indultam a sűrű aljnövényzetben. Mintha az egész bolygó egy nagy virágoskert lett volna, amit jópár éve nem gyomlált ki senki.~Ez kell az allergiámnak.- gondoltam két tüsszentés között.
Épp vissza akartam fordulni amikor az egyik műszerem bepittyegett. Elindultam a jel irányába s amikor odaértem:
-Ez nem lehet igaz!- mondtam magamnak.- Ez egy űrhajó!
Nem sokat teketóriáztam rávetettem magam s elkezdtem kiszabadítani a növényzetből.
-Százados.- hangzott fel a rádióm.
-Igen hadnagy.
-Az őrmester visszatért.
-Rendben, fél óra és ott vagyok. Óh, és hadnagy tárcsázza nekem Atlantiszt.
-Igenis.

-Uram, szükségem lenne Dr. McKay-re.- vágtam rögtön bele.
-Igen, és megtudhatnám miért?- kérdezett vissza Sheppard.
-Körülbelül egy órányira a kaputól találtam egy űrhajót.
-Miféle űrhajót.
-Ismeretlen. De már jó ideje ott lehet a növényzetnek már majdnem sikerült benőnie.
-Találtak valakit a bolygón?
-Sem én sem Nicols nem találtunk emberekre utaló nyomokat. S ha jól tudom a felderítőcsapat sem.
-Rendben azonnal indulunk.
-Uram, Mr. Woolsy visszatért már?
-Nem még nem.
-Megbocsásson Uram de ez esetben talán jobb ha ottmarad. Ilyen esetekben végül is Ön a főnök. Csak küldje át McKay-t. Nem lesz baj.
-Rendben. Örülni fog akár egy gyerek karácsonykor.- azzal a kapu lekapcsolt.

Negyed óra múlva a kért személy megérkezett.
-Rebecca.- intett mosolyogva.
-Rodney.- viszonoztam.
Csendben haladtunk egymás mellett. A csendet madárnak hangzó lények és néha egy-egy prüszkölésem törte csak meg.

-Mintha azt mondtad volna, hogy nincs messze.- mondta alig fél óra gyalogolás után.
-Mert nincs is. Nemsokára odaérünk. Talán legközelebb ne pakolj fel ennyire.
-Csak néhány műszert, s némi ételt és vizet hoztam. 
-Rendben.- mondtam látva színészi szenvedését.- Add ide majd én viszem.
-Nem.- legyintett a kezével maga előtt.- Úgyis mindjárt odaérünk nem?
-De.

Újabb fél óra elteltével a műszereink vad csipogásba kezdtek jelezve, hogy megérkeztünk. Rodney alig várta, hogy ideérhessünk  mégis mikor meglátta egyenest odarohant.
~Akár egy kisgyerek karácsonykor.- emlékeztettem magam Sheppard szavaira.
-Láttál már ehhez hasonlót?
-Nem még sosem.- lihegte.
Lesegítettem róla a hátizsákot majd az ajtóval próbálkoztunk.

15 perc elteltével sem jutottunk előbbre.
-Ez hihetetlen!- csattant fel Rodney.- A műszer nem jelez semmit, sehol egy gomb egy rés vagy valami! Itt áll Atlantisz legokosabb embere és nem tud kinyitni egy egyszerű ajtót sem!
-Állj félre.- mondtam a P90-esemet a vállamhoz emelve.
És lőttem.
-Mégis mit művelsz?- kérdezte a fülét még mindig befogva.
-Kinyitottam az ajtót.
-Te belelőttél egy ismeretlen űrhajóba.
-Kinyílt nem?
-Kinyílt? Kinyílt! Azt hittem elsősorban tudós vagy.- háborgott.
-Igen de ha nem tűnt volna fel az a vacak sehogyan sem akart kinyílni megaztán egy zártól nem leszünk okosabbak.
Beléptem. Az egész nem lehetett nagyobb egy ugrónál. Rodney mérgesen felfújta magát majd elviharzott mellettem. Elővettem a táblagépet és én is munkához láttam. Percekig nem szólaltunk meg csak Rodney dacos puffogásai töltötték ki a csendet.
-Ez fura.- kezdtem bele.
-Az egész hajó mintha különböző technológiákból lenne összetákolva.- fejezte be a gondolataimat. -Ez itt ős.- vett a kezébe egy kristályt.
-Vajon, hogy indulhat be?
-Ide valami kulcsszerű tárgy illik.- mutatott egy apró kis hasadékra.
-Kulcs ez olyan régimódi. Tehát...
-Tehát a hajó építőiben nincs meg az ősgén.- fejezett be ismét.
-De akkor, hogy használtak bizonyos rendszereket?
-Talán nem tudták s pont emiatt zuhantak le. De bárhogy is mi még jó hasznát vehetjük. Meg kéne találnunk azt a kulcsot.
-Nem látom sehol.- matattam a földön.
-Meglehet, hogy azt is szétlőtted vagy belelőhetnél ebbe is hátha beindul.- gúnyolódott.
-Ha-ha-ha. Ezt még sokszor fogod hozzám vágni igaz?
-Hm.- húzta meg a vállát.- Hány évünk is van a nyugdíjig?
Csendben tapogatóztunk tovább amikor zajt hallottam.
-Hallottad ezt?- füleltem.
-Nme.
-Hallottam valamit odakintről. Hadnagy.- nyomtam be a rádiót.- Hadnagy jelentkezzen. Őrmester. Rodney hová mész?
-Kinézek.
Óvatosan haladt alig másfél lépéssel előttem.
-Nem látok semmit.- szólt vissza amikor kiért.
Épp megkönyebbültem amikor valaki fejbevágta a semmiből.
-Rodney!- kiáltottam mielőtt a fényességtől én is elájultam volna.

Még ki sem nyitottam a szemem de már éreztem a sok apró szúrást ami csak egy dolgot jelenthetett: Lidérceket. De még éreztem, hogy élek így kinyitottam a szemem. A hely ahol feküdtem nyirkos volt és sötét de nem lidércbörtön. Feltápászkodtam, hogy körülnézzek. Az ajtó rácsos volt és odakinn lámpák égtek. Nem voltam egyedül a cellában a félhomályban Rodney alakját véltem felfedezni.
-Rodney.- guggoltam mellé.
A homlokán egy elég csúnya seb volt ami még mindig vérzett. A cella egyik falához vonszoltam majd nagynehezen felültettem s nekiláttam elállítani a vérzést. Levettem a dzsekimet s a fejéhez nyomtam mire halkan felszisszent.
-Rodney.- próbálkoztam újra mire kinyitotta a szemét.
Égszínkék szemei úgy ragyogtak a félhomályban akár a drágakő. S én le sem tudtam róla venni a sajátjaimat.
-Hol vagyunk?- rántott vissza a valóságba.
-Először azt hittem egy lidérchajón mert ugyanolyan szúrásokat tapasztalok mint amikor eltalál egy kábítólövedékük, de a hely alapján szerintem ők a hajó tulajdonosai lehetnek.
-Nagyszerű, segíts fel.
-Maradj nyugton agyrázkódásod is lehet.- nyomtam vissza ülő helyzetbe.
-Talán ki tudom nyitni az ajtót.- próbálkozott.
-Egyszerű rács, kulcsos zárral nem sokat tehetsz.
Úgy tűnt sikerült hatnom rá és a fenekén maradt míg én a fejével bajlódtam.
-A vérzés elállt egyenlőre.
-Más sérülésem nincs?
-Nem én nem találtam. Vagy érzel valahol fájdalmat?
-Nem csak reméltem, hogy nem állsz meg a dzsekidnél.
Bár tudtam, hogy csak a hangulatot akarta ezzel javítani mégis éreztem, hogy elpirulok. Lassan letörölgettem a vért az arcáról, közben nem kerülte el a figyelmemet, ahogy minden mozdulatomat követi ezzel mégsötétebb színbe hozva az amúgy is rákvörös arcomat.
-Te nem sérültél meg?
-Nem semmi bajom.- mosolyogtam  bátorítóan.
Léptek zaja visszhangzott a folyosón.  Mikor árnyak tűntek fel a kanyarban az ajtóhoz mentem. Megpillantva az ellenséget tapasztaltam, hogy emberek. Négy jól megtermett férfi közeledett. Mikor az ajtóhoz értek visszaléptem Rodney-hoz s onnan néztem ahogy bejönnek.
-Hozzátok őket!- szólt az egyikük.
Felsegítettem Rodney-t és elindultunk. Úgy tűnt kezd visszatérni az ereje, a fenálló szédülés ellenére sem hagyatkozott rám. A csövekkel és lámpákkal megvilágított folyosókon természetellenes fény uralkodott. Egy vezérlőteremnek nevezhető helyiségbe vezettek ahol úgy tűnt valaki már várt ránk.
-Üdvözöllek benneteket a nevem Tolmer.- dőlt meg enyhén előttünk .
Tolmer magas, izmos, kreol bőrű férfi volt. Tökéletes fogsorral, kemény éjfekete szemekkel, előreugró állal és vállig érő fekete hajjal.
-És önök kik?- folytatta.
-Én Dr. Rodney McKay vagyok a hölgy pedig Dr. Rebecca Carlton százados.
-Százados?
-Igen ez a rangom.
-Kegyed katona?- lépett felém egyet, hogy alaposabban szemügyre vehessen.
-Miért hoztak ide minket?- szakította ki  a vizslatásomból Rodney.
-Aktiválták egy rég elveszett hajónk vészjelzését.- lépett újra hátra Tolmer.- És kíváncsi lennk, hogy hogyan.
-Belelőttünk.- előzött meg Rodney.
-Óh igen a fegyvereik igencsak figyelemre méltóak. Így segíthetnek megjavítani a mieinket. Tudom, hogy megvan magukban a képesség az elődök tárgyainak használásához.
-És miből gondolja, hogy csak úgy segítünk?- húzta ki magát Rodney.
-Mert ha nem akkor sajnos meg kell öljem a századost.
-És ha nem tudom megjavítani?- vetette fel.
-Tudom, hogy képes rá. Vagy ha mégsem úgy követi a társát mert már nem lesz hasznomra. Jó munkát Dr.McKay.- azzal távozott s intett, hogy engem is vigyenek.
Egy igen csak testes férfi ragadott vállon és áthurcolt egy másik szobába.
-Várjanak szükségem van rá.- kiáltotta utánnunk Rodney de az őrök nem engedték át.
Egy fémtalpas székre ültettek, velem szemben egy asztallal s egy székkel. Felettem egy lámpa vészjóslóan pislákolt.
-Nos százados.- foglalt helyet velem szemben Tolmer.- Mint katona gondolom tudja mi következik most.

-Gondolom egy kihallgatás. Ahelyszínt mintha egy régi háborús filmből vették volna. Kissé maradi.
-Elmondom, hogy mi lesz maga elmond mindent Atlantiszról, ami stratégiailag fontos lehet és akkor életben hagyom Dr. McKay-t.
-És ha ő meghal ki javítja meg a fegyvereket?
-Egymás életével játszanak azzal ha nem mondják és csinálják azt amit mondok. Tudom, hogy maga is ért a fegyverekhez ahogyan Dr. McKay is tudja a fontos dolgokat a városról.
Visszavágtam volna neki de semmi jó nem jutott az eszembe ráadásul be kellett látnom, hogy iagaza volt. De azt is tudtam, hogy bármi történjék is a város titkait nem adhatjuk ki.
-Úgy hallottam- dőlt előre a székében.- hogy Atlantisz a titkait csak az elődök képességével megáldott embereknek fedi fel.
Nem szóltam semmit csak néztem rá a legszúrósabb tekintetemmel.
-Maga nagyon makacs nem igaz?- lépett most közém és az asztal közé.- Tudósaim szerint ez a képesség megvan a vérükben, amire nekem szükségem van. Nem bánja ha veszünk magától egy keveset? Később majd szert tehetünk egy ennél kellemesebb módszerrel is az utánpótlásra.- simított végig a combomon.
Egy rúgással eltaláltam a legérzékenyebb pontját majd a másik két őr felé vettem az irányt. Lefegyvereztem őket majd igyekeztem ártalmatlanná tenni őket. A dolgomat igencsak nehezítette, hogy kétszer akkorára nőttek és rendes kiképzést is kaptak. Az egyik végre kifeküdt. Épp a másik felé készültem amikor a vállamnál fogva megforgattak, és egy hatalmas ököl a földre terített. A biztonság kedvéért Tolmer még jól hasba is rúgott amitől az volt az érzésem, hogy kiköpöm a gyomrom. Felrántott a ruhámnál fogva és visszavágott a helyemre.
-Még egy ilyen próbálkozás és mind a kettőjüket megölöm.- majd egy jókora pofonnal zárta a beszélgetésünket.- Kötözzétek meg!
Még egy darabig köhögtem mielőtt visszatért volna, az egyik tudósa kíséretében. Kiszabadították a kezem majd a saját fegyveremet nyomta a fejemhez jelezve, hogy meg se moccanjak. Szótlanul tűrtem ahogy levesznek néhány üvegcsével. Majd a tudós távozott, a kezeimet pedig újra hátrakötözték.
-Remélem nem fájt túlságosan.- támaszkodott újra az asztalnak Tolmer.- Tudja nem akartam bántani s éppen ezért nem kötöztem meg már az elején reméltem, hogy civilizát emberek módjára beszélhetünk. Végül is nem emelünk kezet egy nőre még ha katona is. Haggyuk a múltat és térjünk át inkább a jövőre, beszélgessünk kicsit Atlantiszról. Kezdjük a címmel.
-Oldozzon el éa leírom.
-Ne nézzen ennyire ostobának százados.- nevetett fel.- Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy alábevsüljem magát.
-Nagy kár mert nem mondok semmit.
-Azt majd meglátjuk így vagy úgy de elmondja amit tudni akarok.

-Elzsibbadt a karja?- gúnyolódtam mikor végre abbahagyta a folyamatos ütlegelésemet.
Az arcomon a bőr megrepedt a szám is ugyanúgy szétrepedt, mindenem fájt és titkon imádkoztam ezért a kis pihenőért.
-Mondja el amit tud Atlantiszról!- bömbölte egyenest az arcomba.
Hosszú percek teltek el míg ő a válaszomat várta, de ezúttal sem adtam ki egy hangot sem. A harag szinte lángolt éjfekete szemeiben. Egy ajtónál álló katonához ment azt hittem végre távozik ám ekkor éreztem, hogy elvágja a kezemet gúsban tartó kötelet.
-Utolsó lehetőség százados.- villantotta fel előttem a vadászkést.
Oldalra fordítottam a fejem s vártam a halált és vagy a fájdalmat. Nem is kellett sokáig várnom megfogta a bal karomat s a könyökhajlatom belső részén hatalmas vágást ejtett. Felkiáltottam.
-Abbahagyhatom százados.
De továbbra sem néztem rá így két újabb vágást ejtett az előzőtől pár centivel lejebb. Újra felkiáltottam és próbáltam nem engedni a sírásnak.
-Nem kérem meg többször.- tette most a torkomhoz a pengét.
A kés éle karcolta a bőrömet ahogy táncot járt rajta. Felkészültem rá, hog meghalok amikor valaki benyitott.
-Uram.- szólt egy ismeretlen hang.
Tolmer a férfihoz sétált én pedig levegő után kapkodva próbáltam összeszedni magam. A sérült kezemet az ölembe fektettem mely erősen vérzett. A jobb tenyeremmel a sebeket nyomtam nem sok sikerrel. Túl sok volt a vér én pedig kezdtem rosszul lenni és pánikba esni. Nem sokat tudtam kivenni a beszélgetésből, elfogott az émelygés s talán csak percek kérdése volt mikor fordulok le a székről. Ekkor újra megjelent aki vért vett tőlem s elkezdte ellátni a sebeimet. A karomba nyomott érzéstelenítő nagyon gyorsan hatott, a vágásokat összeöltő férfi pedig sebészi pontossággal dolgozott.
-Nemsokára jobban lesz.- adott még egy utolsó injekciót mielőtt távozott.
Percek múlva hatni kezdett a szer akármi is volt benne tényleg jobban lettem tőle. Épp a vért törölgettem a pólómmal amikor felrántottak majd az ajtóhoz vezettek.
-Na végre!- hallottam meg Rodney hangját.
-Idehoztuk ahogy kérte most pedig lássanak hozzá.- utasította Tolmer.
Nagyot lökött rajtam melytől tárdre estem egyenesen Rodney előtt aki szintén letérdelt, hogy alaposan szemügyre vehessen.
-Mit tettek veled?- cikázott a tekintete a rajtam okozott károkon.
-Jól vagyok Rodney.- tápászkodtam fel a segítségével.
-Dehogy vagy! Mi van a karoddal?
-Csak néhány apró vágás.
-Néhány vágás? Akkor, hogy van ennyi vér?
-Rodney! 
-Kiáltásokat hallottam és azt mondtam, hogy szükségem van a segítségedre mert ezek itt túl lassúak ami igaz is.
-Köszönöm, hogy megmentettél.
-Öhm... én...
-Tudod már, hogy szökünk meg innen?
-Idáig még nem jutottam el. Elsőnek téged kellett valahogy idehozatnom.
-Hát ez megvolna. Esetleg tudunk üzenni Atlantisznak? Működik a szubtérkommunikáció?
-Némi javításra szorul de igen működhet. De nem kapcsolhatjuk be.
-Miért nem?
-Mert az még neandervölgyi barátainknak is feltűnne ha jelet kezdenénk el sugározni a szubtéren át.
-Akkor rejtsük el.
-Mire gondolsz?
-Ha több másik halott rendszert is megjavítunk majd felkapcsolunk...
-Akkor álcázni tudjuk velük az eredeti célunkat mondván rendszerellenőrzést tartunk. Ez működhet is. De mi lesz ha mások is észlelik a jelet, mondjuk egy kaptárhajó?
-Ezen majd ráérünk akkkor aggódni. És nem kell folyamatosan sugároznia ha bizonyos időközönként ki és bekapcsoljuk...
-Mondjuk lemorzézzuk, hogy SOS?
-Abból talán Sheppard rájön, hogy mi vagyunk és értünkjön. De bárhogy is Atlantiszt érdekelni fogja egy szubtérjeladó valaki majd csak jön.
-Feltéve ha addig nem ölnek meg.

-Pár rendszer újra működik.- állapítottam meg két óra után.- Működik a szubtérkommunikáció?
-Igen és írtam egy programot ami beállított időközönként le és fölkapcsolja, és pár másodlagos rendszerbe is sikerült életet lehelnem.
-Mindezt két óra alatt? Lenyűgöző.
-Tudod nyomás alatt valahogy jobban teljesítekmegaztán köztudottan zseni vagyok.- húzta ki magát.
-A jövőben emlékeztess, hogy ne dícsérjelek.
-De utánnam te következel.
-Nahát ez egy bók lenne? 
-Kezdhetjük?- jött egy picikét zavarba.
-Mehet.
-Elkezdtük sugározni a jelet. Reméljük beválik.
-Reméljük.
-Jön valaki.
-Ilyen hamar kiszúrták volna?
-Nem vagyok túl jó blöffölésben, mindig elárulom magam...
-Rodney! Majd én beszélek te csak csinálj úgy mint aki dolgozik.
-Tudtam, hogy képesek rá.- nevetett Tolmer.- Többet haladtak pár óra alatt mint az embereim az elmúlt tíz évben.
-Igyekszik az ember.- szólt Rodney.
-Ez azt jelenti, hogy készen vannak?- érdeklődött a fogvatartónk.
-Nem egészen.- léptem előre.- Még néhány dolgot ki kell javítanunk és a fegyverek sem az igaziak azokra több idő kell.
-Rendben.- azzal elsétált.
-Ez könnyen ment.- állapította meg Rodney.
-Talán túlságosan is. Húznunk kell az időt. Mihelyst végzünk nekiáll kiszedni belőlünk mindent amit csak Atlantiszról tudunk. És a módszerei nem túl humánusak.- simítottam végig a bekötözött karomon.
-Akkor okozzuk a lehető legnagyobb károkat.

Újabb három óra telt el és a segítség még nem érkezett meg. Már nem tudtuk tovább az időt sem húzni s a vendéglátóink is egyre nyugtalanabbak voltak. Megállapodtunk hát, hogy ha arra kerül a sor megadjuk Atlantisz címét és átvezetjük őket a kapun az azonosytónk nélkül.
-Ideje egy B tervvel előállni.- keltem fel a székről.
-Azt hittem az a biztos halál.- kötölte Rodney
-Az legyen inkább C terv.Vannak űrhajóik nem? Egyet elvihetnénk.
-Persze csak úgy átsétálunk egy csapat Ronon kaliberű egyeden.
-Odabenn kettőt is lefegyvereztem ha most is sikerülne akkor már lenne fegyverünk és esélyünk.
-Elintéztél két olyan ősembert? Akkor miért nem szöktünk már meg akkor?
-Tolmer leütött mielőtt a fegyverekért nyúlhattam volna.
-Csodás. S gondolom jószándéka jeléül még meg is kínzott.
-Meg kell próbálnunk Rodney! Most talán sikerül hiszem most ketten vagyunk.Tereld el valamivel a figyelmüket én pedig...
Hatalmas robbanás rázta meg a hajót amitől mindketten elestünk.
-Mit tettek a hajómmal?- rontott be Tolmer.
-Nem csináltunk semmit.- tiltakoztam.
-Tüzelni akartunk és a fegyverek csak úgy...
-Hiszen megmondtuk, hogy még nincs kész.- mondta Rodney.
-Az három órával ezelőtt volt.
-Mégis mire akartak tüzelni?- kérdeztem.
-Keljenek fel gyerünk!- lóbálta a fegyvert.
Kíséret nélkül érkezett és az ajtónk elől i eltűntek az őrök azonban fegyvert szegezett nekünk. Tudtam, hogy gyorsabb és erősebb mint mi de meg kellett kockáztatni. Jeleztem Rodney-nak, hogy csináljon valamit mire a leghatásosabb fegyverével állt elő a beszéddel. Összehordott fűt-fát s heves gesztikulációjának hála magára vonta Tolmer figyelmét.
-Pofa be!- kábította el.
Gyorsan kellett cselekednem egy határozott mozdulattal kirúgtam a kezéből a fegyvert, s a meglepődését kihasználva enyém volt az ütés elsőbbsége. Sikerült kitérnem előle s célba juttatni a sajátjaimat. Kezdtem elfáradni így ő is kezdett betalálni. Sikerült a hátához kerülnöm majd ráugranom. A karomat a nyaka köré fontam közben ő utánnam kanyogatott. Végül ledobott magáról. Az oldalamra fordulva kutattam a fegyver után de túl messze volt. Érte akartam kúszni amikor éles fájdalmat éreztem a bal lábamban. Sikoltottam egyet. Nem tudom éltem e át nagyobb fájdalmat mint akkor mikor Tolmer hatalmas lábfeje taposott rajtam. Lövések tompa hangja törte meg fájdalmas nyögésem az ellen felem pedig eldőlt akár egy krumpliszsák. Rodney állt fölöttem rémült vagy inkább meglepődött arccal kezében az általam is keresett fegyverrel.
-Jól vagy?- guggolt le hozzám.
-Nem igazán azt hiszem eltörte a lábam.
-Felbírsz állni?
-Nem valószínű s még ha sikerül is egy lábbal nem mozognék valami gyorsan. Menned kell Rodney.
-Nem foglak itthagyni.
-Lásd be csak hátráltatnálak.
-Fogd a fegyvert.- egyik kezével a térdeim másikkal a hátam mögé nyúlt.
-Mégis mit csinálsz?- de már a levegőben is voltam.
A fájdalom újra belehasított. Összeszorítottam a számat nehogy újra felkiáltsak ezzel utat engedve néhány könnycseppnek. Mikor biztos fogást talált rajtam elindultunk. Öt percenként csúszásnak indultam ilyenkor dobott rajtam egyet és mentünk is tovább. Az ujjaim elfehéredve markolták a dzsekijét a fájdalomtól de nem szóltam neki látszott, hogy nem szokott hozzá ekkora súly cipeléséhez. Nem találkoztunk senkivel nyílván mindenki menekülőre fogta az égő hajóról.
-Meg kell találnunk a hangárt.- dobott rajtam egyet.
-Menj keresd meg. Addig tegyél le ebben a raktárban.- intettem a mellettem lévő ajtóra.- Ha megtaláltad visszajösz.
-Biztos?
Bólintottam mire lassan lefektetett.
-Sietek vissza.
-Rodney, a fegyver.- nyújtottam át neki.
Aztán elment. Mostanra már iszonyatosan fájt a lábam s észrevettem, hogy a karomon a kötés is kezd piroslani, nyílván felszakadt a varrat. Léptek zaja visszhangzott a folyosón s én lélegzetvisszafolytva vártam, hogy felfedeznek e. Az ajtó előtt álltak, felkészültem, hogy bejönnek ugyanis mint ahogy jobban körbenéztem sikerült egy fegyverraktárba betérnem. Elkúsztam egy dobozig majd kivettem egy kábítófegyvert s vártam. Meglepetésemre ismerős hangot véltem kivenni. Sheppard hangja volt az de nem tudtam valós e vagy csak a tudatalattim szeretne végre kijutni innen. Nem volt mit tenni elkezdtem kiabálni:
-John!
A beszélgetés odakinn abbamaradt ekkor gondolkoztam, talán stratégiailag nem volt túl jó ötlet kiabálni de mivel a közelben nem találkoztunk senkivel így újra próbálkoztam:
-John!
Az ajtó kinyílt s bár alig mertem elhinni tényleg John Sheppard állt előttem.
-Rebecca!- szaladt oda mögötte Teyla és Ronon s még pár ember.- Mi történt?
-Hosszú történet.
-Hol van McKay?
-A hangárt ment megkeresni.
-Mi arról jöttünk de vele nem találkoztunk.
-Meg kell találnunk.
-Oké, rendben. Ronon.- intett felém.
Ronon oly könnyedén kapott fel akár egy játékbabát.
-Talán már ő is odaért a hangárhoz.- vetette fel Teyla.
-Nincs sok időnk mielőtt felrobban ez a kóceráj, két csoportra bomlunk. Teyla, Ronon, Evans maguk visszaviszik Carlton századost az ugróba s ha megtalálják McKay-t jelentsék.- adta ki a parancsot Sheppard.- Mi addig körbenézünk a hajón.
Ismételten nem ütköztünk ellenállásba így hamar az ugróhoz értünk.
-Sheppard ezredes itt Teyla. Visszaértünk az ugróhoz de Dr. McKay-t nem találtuk. Kívánod, hogy segítsünk megkeresni?
-Nem.- hangzott fel a rádióból.- Ha tíz percen belül nem érünk vissza induljatok el.
-Értettem.
-Várjatok.- támaszkodtam fel.- Már nincs tíz percünk.
-Sheppard ezredes Dr. Carlton szerint nincs már annyi időnk.
-Mégis mennyi?
-Alig nyolc perc.- válaszoltam.
-Nyolc perc John.- adta tovább Teyla.
-Nos szólhatott volna kicsit korábban is. Rendben visszaindulunk.
-És Rodney?- néztem Teylára de választ nem kaptam a kérdésemre.

Vánszorogtak a percek míg a többieket vártuk. Hiába is próbáltam már nem bírtam nyitvatartani a szemeimet, ólomsúlyként nehezedett rá a kimerültség. John hangja volt az utolsó amit érzékeltem mielőtt elnyelt a sötétség.

-Dr. Beckett.- tértem magamhoz a gyengélkedőn.

-Jó reggelt.- mosolygott barátságosan.- Hogy érzi magát kedvesem?

-Dr. McKay?

-Jól van.- válaszolt John az ajtóban állva.- Később beküldöm hozzád. Hogy vagy?- jött pár lépéssel közelebb.

-Jobban.- néztem magamon végig.

-Szóval nem lesz semmi baj ne aggódjak csak küldjem át McKay-t? Ezt mondtad nem óh és persze nincs senki sem azon a bolygón.

-Igen ezt mondtam. Elnézést kérek.

-Nincs rá okod, de most mennem kell, később még visszanézek.

 

S ahogy ígérte beküldte hozzám  Rodney-t akinek láthatóan kutya baja sem volt. Elmondta, hogy éppen értem ment vissza amikor Sheppard-ék rátaláltak, és, hogy Dr. Oldman-nek és a többieknek a csapatból nem lett semmi baja őket csak elkábították mintha csak ránk uatztak volna. Meglátogatott Teyla és még Ronon is, és ígéretéhez híven John is. 


Így ment ez két hétig mígnem végre megkaptam a járógipszemet. John hozta meg az „új barátaimat” a mankókat. Még mindig pihenésre voltam ítélve de legalább a gyengélkedőt elhagyhattam.

-Óvatosan.- támogatott John útban a kaputerem felé.

Jó ötletnek találta, hogy legyek ott mikor Mr. Woolsy visszatér Atlantiszra. Az ő szavaival élve: „gyakoroljam a négylábúságot”. Dr. Beckett szerint pedig mire megszoknám nem is lesz rájuk szükségem.

A kapuhoz érkezve Rodney csatlakozott hozzánk. Azon morfondírozhatott, hogy mit is mondjon. A kapu aktivizálódott és Mr. Woolsy átlépett a kapun, méghozzá nem egyedül. Egy tucatnyi ismeretlen követte akik nyílván először járnak Atlantiszon.

-Üdv újra Atlantiszon.- köszöntötte Sheppard Woolsy-t.

-Jó újra itt lenni. Magával meg mi történt?- nézett aggodalmasan végig rajtam.

-Hosszú történet, de a jelentésem az asztalán várja.

-Értem. Holnap eligazítás.- azzal távozott.

Észre sem vettem, hogy Rodney időközben elment mellőlünk az egyik a kapun át érkező nő felé. Szőke hátközépig érő haja volt, törékeny testalkata s finom vonásai. Kapcsolatuk barátinak látszott az ölelésükből ítélve.

-Ő Dr. Keller.- tájékoztatott John.

~Dr. Kleller? Honnan ismerem ezt a nevet?- gondolkoztam.

-McKay volt barátnője.- mondta tovább.

~Hát persze Jennifer.- ugrott be.~ Még Teyla mesélt róla. De mit kereshet itt? Rodney teljesen körülrajongja. Egek féltékeny vagyok!

-Jól vagy?- zökkentett ki a gondolataimból Sheppard.

-Igen csak fáradt vagyok talán jobb lenne ha lepihennék a szobámban.- kaptam el Rodney-ékról a tekintetem.

-Rendben gyere elkísérlek.

Szótlanul kopogtam végig a szobámhoz vezető utat. John egészen az ágyamig kísért ahová segített leülni s még a lábamat is felpolcolta majd helyet foglalt a bútor végén.

-Tudod nem vagyok túl jó az ilyesmiben.- kezdett bele.- De azt hiszem most alkalmas.

Zavartan néztem rá mert nem tudtam mit akar ezzel mondani, aztán támadt egy gondolatom. Ám mielőtt kifejthettem volna megcsókolt. Az agyam lekapcsolt s ösztönösen viszonoztam a csókot. Ujjaival a hajamba túrt és egy fokkal hevesebb csókba kapcsolt. Nem tudom mennyi ideig tartott mire újra „betöltődtem” és eltoltam magamtól.

-Nem lehet John.- igyekeztem lejutni az ágyról.

Végül a széléig jutottam ahol leültem a lábaim pedig a földön pihentek.

-Tudom a szabályok de elég távol vagyunk a Földtől.

-De attól még szabályellenes.

-És tényleg csak ez áll a háttérben?

-John én...

-McKay igaz?

Szóra nyitottam a számat de nem jött ki egy hang sem.

-Mindenki tudja talán csak ő maga nem. Én meg bohócot csinálok magamból.- pattant fel mellőlem.- Pedig tudod, hogy utálom őket.

-John.- fogtam meg a karját.

-Nem vagyok közömbös neked.- ült vissza mellém.

Tudtam, hogy igaza van de ismét nem szóltam neki csak ültem ott kukán.

-Rendben.- állt fel újra s megindult az ajtó felé.

-John.- álltam fel én is.

Megfordult de csak néztem rá könnybelábadt szemmel. Csak álltunk ott mielőtt megfordult s kiment. Én pedig egyedül maradtam. Életemben nem éreztem magam olyan elesettnek mint akkor. Oldalra pillantva a tükörképem szánalmasan nézett vissza rám. Bal lábam egésze gipszben volt, a karomon a kötés s még maradt egy-két lila foltom is. A lófarkam szétcsúszott a szemeim pedig vöröslöttek a viszafolytott könnyektől. Leültem a padlóra és csak bámultam magamat. 
Lassan besötétedett odakinn de se Rodney se John nem jött el újra. A holdfény lassan bekúszott az ablakon át hirdetve, hogy egy nap alatt széthullott az életem.

 

 

 

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-02-15)
Megtekintések száma: 165 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 2
1  
Dr. Carlton csak úgy habzsolja ezeket a lantiszi legényeket! smile
Néztem az adatlapon, hogy nem AU a történet, ezért kérdem hogy mikor játszódik ez azon kívül hogy már Woolsey éra van. Plusz láttam Keller "visszatért" valahonnan. Ezek szerint a sorozat után vagyunk? Fura, hogy Sheppard ezredesként van feltüntetve mindenhol, ezért kérdem. A soriban csupán alezredes volt emlékeim szerint.

A kedvenc részeim amikor a százados belelő az ajtóba, és Rodney kiakad! biggrin Volt még egy, de most meg nem mondom.

Egy jellegzetes helyesírási hibát láttam amit megemlítenék: egyenlőre. ("A vérzés elállt egyenlőre.")
A helyes az "egyelőre".
Ugye, például: Egyelőre még nem tudom pontosan melyik képletet fogom alkalmazni, de a számítások eredményeinek egyenlőre kell kijönnie mikorra végzek velük.

LJL

2  
Igen a sorozat után van és tényleg alezredes volt, de én feljebb soroltam. (Megérdemli  smile )

Tudom. Itt az elején még vétettem néhány hibát...

Victoria

Név *:
Email *:
Kód *: