Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 – Minden út Mitchellhez vezet I.

Minden út Mitchellhez vezet I.

-A földre! - kiáltotta el magát Cameron Mitchell alezredes.
Az orai katonák újabb lövéseket küldtek feléjük a falu főterén. Az ellenség egyértelmű túlerőben volt mégis a siker szinte már a földiek zsebében volt. 
Az alezredes egy kisebb leszakadó szakasz után vetette magát azzal a szándékkal, hogy megvédje az arra bujkáló falusiakat. Sikolyok és kiáltások jelezték, hogy az ellenség odaért. Aztán semmi. Csak a csend maradt. 
Mitchell bevette magát a helyszínre ahol a katonák egy életben maradt fiatal nőre fogták fegyvereiket. Cameron tüzelt. A látszólag falusinak tűnő nő bekapcsolódott saját mentőakciójába ráadásul igen ügyesen. 
Mitchell azt hitte a végzetével fordul szembe, amikor váratlanul termett mögötte egy orai katona. Mielőtt azonban szíve újra dobbantott volna az idegen eldőlt, a megmentett nő pedig büszkén fogta elsütött fegyverét. 
- Köszönöm. - tért magához az alezredes.
- Csak meg ne bánjam. - szólt a nőtől hűvösen.
Cam beleveszett a nő tengerkék íriszébe melynek pillantásától valami megmagyarázhatatlanul ismerős érzés kerítette hatalmába. Mintha ismerné őt. Hosszú pillák keretezték drágakőnek ható szemeit, szinte hófehér bőrén virított a természetesen pirosló telt ajkak s bár fejkendőt viselt néhány aranyszínű tincs keretezte ismerősen karakteres arcvonásait.
- Megmentettem. Rémlik?- emlékeztette Cam.
- Én is. Kvittek vagyunk. - indult el.
- Várjon. Hová megy? - követte.
- Innen el. Javaslom maga is tegye azt, mondjuk térjen vissza a csapatához. - hessegette.
- És maga merre akar menni? - kérdezte. -A népe arra van. - mutatott a kapu irányába.
- Ők nem az én népem.
- Akkor mit keres itt? Miért fogták el, és nem ölték meg? - kíváncsiskodott.
- Kösz az aggódást. - szólt szarkasztikusan. - De nem magára tartozik.
- Segíthetnék, hogy eljusson a világába. - marasztalta volna.
- Nem kell megmentenie hős vitéz. Boldogulok magam is. - tartott még mindig az ellenkező irányba.
- Hová való? - faggatta.
- Messze. - állt meg vele szemben egy pillanatra. - Pá. - vetett oda majd folytatta útját.
- Várjon. - indult meg utána.
- Az Isten szerelmére szálljon már le rólam! - kapta fel a vizet.
Mitchell azt hitte képzelődik. Vagy talán véletlen egybeesés lenne? Nem! Nincs más ember a Földön sem a galaxisban, aki ugyanilyen hangsúllyal és mimikával tudná kimondani ezt az ismerős mondatot. Csak nézett kábán a nő után majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkábította egy zattel. 
-Ezért oltári dühös lesz. - mondta, majd ölbe kapva a nőt elindult társai felé.

- Hol járt? - fogadta Carter.
- Egy leszakadó szakaszt követtem egy kis csoport falusi-ig. - válaszolta. - Sajnos azonban elkéstem.
- Őt megmentette. - intett Daniel, Cam csomagjára.
- Ami azt illeti ő mentett meg engem. - vallotta.
- De akkor mi történt vele? - kérdezte.
- Elkábítottam.
- Elkábította? - maradt tátva a régész szája.
- Nem mondom, maga aztán tud bánni a nőkkel. - élcelődött Sam.
- Miért? - nyögte ki értetlenül Dr. Jackson.
- Azt hiszem bolondnak fognak tartani. - tette le immár a nőt mielőtt magyarázatba fogott volna. - Nagyon ügyesen harcolt, és mint mondtam megmentett. A szava járása igazán földies volt és ő is azt mondta, hogy nem idevalósi. Megkérdeztem, hogy hová, meg felajánlottam, hogy hazavisszük, de lazán lerázott. - hadarta.
- Szóval rosszul kezeli a visszautasítást. - szólalt meg Vala is, aki hihetetlen módon csak most kért szót magának.
- Azt mondta, hogy: „Az Isten szerelmére”.- szótagolta, mint holmi varázsszót.
- Nem értem. - nézett kérdőn Vala.
- Ez valóban furcsa szóhasználat. Még sosem találkoztam olyan lakosú bolygóval ahol… - fejtegette volna Daniel.
- Nem értik. - vágott közbe Cam. - Úgy mondta. - várta a meghökkent arcokat az alezredes.
- Még mindig nem értem. - ismételte Vala.
Sam eközben a nőhöz sétált majd alaposan szemügyre vette. 
- Sam? - érdeklődött Daniel jól tudva, hogy barátja mit keres.
- Nem tudom Daniel. - nézte még mindig a nőt. - Valahogy más.
- Kék a szeme. - guggolt mellé a régész.
- Nézd a haját. - húzta hátrébb a fejkötőt.
- Most inkább olyan, mint… - akadt el a mondattal.
- Én. - suttogta alig hallhatóan Sam.
- Szerinted ő az? - kérdezte ugyanolyan halkan Daniel.
- Csak egy módon deríthetjük ki. - állt fel.
- Mi az? - tolakodott oda Vala.
- Mi folyik itt srácok? - várt magyarázatot Mitchell is.
- Teal’c. Kérlek. - mutatott Sam a nő felé mire a jaffa könnyedén ölbe kapta.
- Nem megy, senki sehová ameddig nem kapok magyarázatot! - tört elő Cameronból a parancsnok.
- Nem tehetem, főleg ameddig nem tudok többet. - mondta Sam.
- Mi az, hogy nem Carter?! A Föld legmagasabb biztonsági fokozatával rendelkezem! - kezdett átmenni inkább gyerekbe, aki nem kapja meg a kért kisautót, semmint parancsoló katonatisztbe.
*******

Odaát a Földön Cam végighallgatta, hogyan adja be Carter ugyanazt a „Nem mondhatom, el mi folyik itt.” szöveget Landrynek. Ám meglepetésére a tábornok nem ellenkezett és nem kérdezett.
- Uram? - hitetlenkedett Cameron mikor Sam távozott.
- Megértem, hogy, hogyan érez, de megbízom Carter alezredesben, és ha ő azt mondja, nem mondhatja, el akkor nem mondhatja el. - nyugtatta le Landry.
- Én is bízom benne Uram, de kicsit sem találja furcsának, hogy csak Carter, Jackson és Teal’c láthatják, nem mellesleg csak ők végezhetnek el bármilyen vizsgálatot rajta? - magyarázta.
- Bármikor bemehet hozzá alezredes. - mosolygott beosztottján. - Ha Carter alezredes engedélyt ad rá. És nemrég tájékoztattak, hogy hamarosan O’neill tábornok is megérkezik.
- Szóval ez egy olyan régi CSK-1-es ügy, ami annyira titkos, hogy jelentés sem készült róla? - tapogatózott.
- Bizonyára. - vonult be a szobájába.
*******

- Szia. - köszöntötte Sam az ébredező nőt.
- Anya. - ült fel ijedten. - Mi folyik itt? - nézett magán körül.
- Reméltem, hogy majd te elmondod. - mosolygott rá rég nem látott lányára.
- Én sem értem pontosan. - vallotta. 
- Mindenesetre, örülök, hogy itt vagy. - ölelte át. - Hiányoztál.
- Jó téged is újra ebben az időben látni. - viszonozta. - A többiek?
- Daniel és Teal’c itt van, - intett az ajtó felé. - és az apád is útban van már.
- Szuper. - erőltetett mosolyt az arcára.
- Minden rendben Abby? - nyugtalanította lánya reakciója.
- Hogyne. - mondta ezúttal meggyőzőbben. - Hívd be a srácokat.
- Oké. - nyitott ajtót Sam.
- Daniel. - köszöntötte Abbigail mosolyogva a régészt.
- Szervusz, kislány. - ölelte át. - Habár ha jobban megnézlek, egyáltalán nem tűnsz már kislánynak fele annyira, sem mint legutóbb. - nézte meg alaposabban.
- Eltelt pár év odaát. - mondta. - Teal’c. - hívta ágyához a jaffát.
- Örülök, hogy látlak Abbigail O’neill. - karolta át ő is.
- Nem mintha nem örülnénk, hogy itt vagy, de felvetődik a kérdés, hogy miért. - tette karba kezeit Daniel.
- Rögtön a lényegre. - emelte tekintetét a férfira Abby. - Ez nem jellemző rád Daniel. Imádsz beleveszni az apró kis részletekbe és mindig is ez tett téged olyan…
- Hóh, hóh. - szólt közbe Sam. - Mi is itt állunk ám szóval, ha megtennéd Drágám, hogy moderálod magad…
- Idegesítőt akartam mondani. - kacsintott azért rá a régészre. - Azt hiszem körülbelül 2 évvel ezelőtt kezdődött mármint az én időszámításom szerint. - tért a tárgyra. - Tudni való dolog volt, hogy még a születésem előtt sikeresen legyőztétek az orait. Ám 2 éve a semmiből tűntek fel. A feltámadásuk nagy riadalmat és még nagyobb számú követőt hozott szerte a galaxisban. Senki sem tudta megmagyarázni mi is történik pontosan. Először azt hittem az én hibám, amiért megváltoztattam 2x is a múltat, de végül semmilyen erre utaló jelet nem találtam és jó pár évvel a visszaérkezésem után volt szóval nem hozzám vezettek a szálak. 2 év alatt a Föld lett az egyetlen bolygó, ami nem hódolt be, de ez is csak idő kérdése. Ide menekült mindenféle fajból származó népek tagjai és még így is kevesebben vagyunk, mint a Föld azelőtti lakossága. A földi emberek száma alig 30%-a, a népességnek a többiek jaffák, noxok, más bolygóról való emberek és további meg ne kérdezzétek miféle izék. 
- Hogy sikerült fennmaradnotok? - érdeklődött Teal’c.
- A noxok csodákra képesek. - válaszolta. - De örökké mi sem tarthatunk ki. 
- Miért jöttél újra vissza? - kérdezte újra Daniel.
- Ami azt illeti, fogalmam sincs. - ismételte, amit pár perce anyjának is.
- Úgy érted nem önszántadból jöttél?
- De, csak az okát nem tudom.
- Gondolom, köze van ahhoz, hogy a külsőd megváltozott. - szemlélte az alezredes szinte pontos mását.
- 1 hete történt. - telt meg fájdalommal a tekintete. - Éppen, mi… Szóval voltunk valahol mikor mondhatni rosszul lettem. - mesélte. -Nem tudom miért csak én éreztem és azt sem, hogy mi is volt az ok… Szóval mikor magamhoz tértem a hajam szőke és a szemeim pedig kékek voltak.
- Azért nem egészen. - cáfolta Sam.
- Hogy érted? - nézett kérdőn Abby.
- Maradt néhány barna tincsed. - fogott közre pár szálat lánya hajából.
- Mi? - vizsgálta meg őket. - Mielőtt idejöttem ezek még nem voltak itt.
- Bárhogy is, ahogy hallottuk belül mit sem változtál. - kacsintott Daniel.
- Várjatok! - szólalt fel hirtelen Abby. - Sam beszélhetnénk négyszemközt? - nézett sokat sejthetően az alezredesre.
- Semmi baj Abbigail. - jött rá lánya mitől tart. - Teal’c és Daniel tisztában van vele, hogy én vagyok az édesanyád.
- Óh. - sóhajtotta meglepetten. - És mégis…
- Sem, én sem az apád nem szóltuk el magunkat. - esküdött Sam.
- Nem volt nehéz dolgunk. - mosolygott Daniel.
- A lényeg, hogy kezdetnek talán meg kellene találnunk azt a valamit, ami titeket győzelemre vitt és persze azt is, hogy most miért nem működött. - kanyarította vissza a beszélgetést Abby. - Mi történt azóta, hogy itt jártam?
- Az apád lett a tábornok, leszámoltunk Anubisszal és a replikátorokkal, aztán áthelyeztek minket, majd újra összeálltunk Mitchell miatt. - sorolta a főbb eseményeket Dr. Jackson.
- Mitchell?  - nézett értetlenül.
- Igen. Cameron Mitchell. Őt nem ismered?
- A fickó a faluból! - lett durcás az arckifejezése. - Az a szemétláda elkábított!
- Igen ő lesz az. - helyeselt Daniel. 
- Mit kerestél abban a faluban? - vonta kérdőre Sam.
- Nem akartam idejönni, mert a múltkor is többet kotyogtam, ki mint megengedett lett volna és amúgy is az orai miatt jöttem. - magyarázta Abbigail.
- Várj, hogy, hogy Mitchellt nem ismered? - hozta vissza az előző témát Daniel.
- Számít ez most?
- Lehetséges. - szólt Carter.
- Szóval úgy gondolod, miatta vagyok itt? - követte anyja elméletét Abby.
- Csak egy ötlet, de annak elég jó. - ismerte be. - Nézd, a külsőd egyik percről a másikra megváltozik pont az ellentettjére, aztán megmented Mitchellt és a külsőd tesz egy lépést az eredeti felé. - magyarázta.
- Mi van, ha csak még jobban összekutyultam a dolgokat azzal, hogy megmentettem? - vetette fel.
- Nem. - szögezte le magabiztosan. - A hajad azt mutatja, hogy jó irányba haladsz.
- A hajam? - döbbent le anyja válaszán. - Ez most komoly? Ez a nagy Samantha Carter diagnózisa? Tudományosan megalapozottan állítod, hogy a hajam miatt jól cselekedtem? - gúnyolódott O’neill stílusban.
- Nem csak a miatt. - jelentette ki. - Hanem mert te is így érzed.
- Hölgyeim. - szólt közbe Daniel. - Talán derítsük ki, hogy tényleg Mitchellhez van e köze.
- Jó, de mégis hogyan? Kövessem mindenhová és mentsem meg, annyiszor míg végleg vissza nem kapja a hajam és a szemem az eredeti színét? - gúnyolódott továbbra is.
- Azt hiszem igen. - jelentette ki Sam komolyan.
- Szuper. - húzta grimaszra a száját.
- Pillanatnyilag nincs jobb ötletünk.
- Azt javaslom, mondjunk valamit Landrynek és Cam-nek csak a tervünk kedvéért. - javasolta Daniel.
- Úgy érted az én tervem. - kötötte ki Abby.
- Ha ezt tervnek lehet nevezni, igen. - egyezett bele a régész.
Mikor a fiúk távoztak Sam meghozta a szokásos Cheyenne-hegyi viseletet lányának kiegészítve Abby kérésére egy baseballsapkával. A lány felöltözött majd szőke haját a sapka alá csomagolta. Immár szőkén kék szemekkel le sem tagadhatta volna anyja a lányát, a sapka mondhatni álázásnak kellett, de aki tudja, mit nézzen, az elől nehezen tudják rejtegetni kettejük hasonlóságát. Sam most jött csak rá mennyire hasonlít is rá. A múltkori találkozásuk alkalmával lánya bizonygatta, hogy külsejét tőle örökölte, de a barna haj és szem valamint az „elragadó” viselkedés miatt senkinek sem szúrt szemet.
*******

Cameron kérdéseit fogalmazta az ismeretlen szituációról, amit az, az ismerősen ismeretlen nő okozott. A váratlan eligazítás híre melynek témája ugyanaz lesz mi most őt is foglalkoztatja, meglepte ám bízott benne, hogy kérdéseire végre választ kap. Sok furcsa dolgot lát nap, mint nap ugyan mi újat nyújthat neki ez a nő? Leszámítva azt a csodás szempárt mely hűvös kékségével mégis meggyújtott valamit benne legbelül, távolságtartó modora pedig csak olaj volt a tűzre. Nagyanyja bölcs mondása jutott eszébe: „Mindig az kell, amit nem kaphatsz meg.” Az utolsó kanyarokat bevéve rálépett a kapuhoz vezető folyosóra mikor szemből Carter tűnt fel mellette az idegen nővel. Kék katonai uniform volt rajta színben megegyező baseballsapkával. Mitchell egy pillanatra megállt alaposabban szemügyre véve a mélyülten elcsacsogó nőket, mikor beleütött a felismerés. ~ Carterbe estem bele! - rohanta meg agyát az aggasztó gondolat. A nő járása, tartása, arcvonásai, szeme és hajszíne megegyezett az alezredesével csak gesztikulációiban és modorában talált némi másságot. Úgy érezte muszáj több különbözőséget keresnie a két nőben. A hátuk mögé érkezvén megszólította az idegent:
- Üdv, még nem volt alkalmam… - nyújtotta volna jobbját Mitchell mikor a nő jókorát húzott be neki.
- Ezt, azért mert elkábított. - magyarázta tettét a nő nemes egyszerűséggel.
- Elnézést. - dörzsölte meg az állát. - Kaphatnánk egy percet Sam? - kérte barátját ki félig nevető félig sajnálkozó grimasszal kísérte a jelenetet.
- Majd találkozunk. - hagyta ott őket Carter.
- Mit akar? - fordult durcásan szembe a férfival Abbigail.
- Elsősorban bocsánatot akartam kérni, hogy elkábítottam.
- Azt hiszem, így kvittek vagyunk. - mosolygott elégedetten a nő.
~ Óh, ne! Még a mosolya is olyan, mint Carternek! És még tetszik is! Állj le Cam! - oltotta magát gondolatban. 
- Egyáltalán mi oka volt rá? - érdeklődött kizökkentve az alezredest.
- Nem tudom biztosan, de az itt történteket látva talán a sors akarta így. Tudom, hogy rejteget valamit a CSK-1-el. - indultak el a tárgyaló felé.
- Úgy hallom immár maga is beletartozik a CSK-1-be.
- Igen én vagyok a csapat vezetője. - helyeselt.
- Gratulálok. - hangzott nem túl lelkesen.
- Tudom, ha megkérdezném, nem árulná el, hogy honnan ismeri az eredeti illetve a régi mármint a még O’neill tábornokkal fennálló csapatot. - zavarodott bele mondókájába.
- Nos, valóban nem. - adott igazat a férfinak.
- De a nevét azért elárulja? - kérdezte mialatt érezte majd szétveti a kíváncsiság, hogy megtudja mi is a rejtélyes nő neve.
- Abbigail. - mondta.
- Ez földi név. - lepődött meg, valami furcsa nevet várva.
- Bámulatos, de tényleg az. - mosolyogta meg az alezredes reakcióját.
- Elnézést én csak… meglepődtem. - vallotta. - De mondja szokott maga kedves is lenni néhanapján vagy mindig pokrócot kap reggelire?- kérdezett rá.
- Nem általában reggeliző pehely a divat, de, hogy az miből készül, arról a gyártót faggassa. - viccelte el a komolynak szánt kérdést. - Mutassa fel, hogy maga a CSK-1 parancsnoka és mindent bevallanak. 
- Szellemes. - húzta meg a száját.
- Az eligazításon mindent megtud, amit kell. - értek a tárgyalóhoz vezető lépcső aljára.
- Remek. - mondta lelkesebben, mint ahogy szerette volna.
- Azért annyira ne örüljön lesz, aminek nem fog. - nézett sokat sejthetően rá miből Cam arra következtetett, hogy kettejüknek még lesz közös dolga ám az, hogy ez jó vagy rossz egyelőre nem tudta volna megmondani.
*******

- Örülök, hogy megismerhetem Uram. - állt meg Abbigail, Landry előtt.
- Nemkülönben hölgyem. - mosolygott a tábornok majd hellyel kínálta vendégüket.
Az asztalfőn szokás szerint a tábornok foglalt helyet, tőle jobbra Sam, Daniel és Abby, bal oldalt, Cam, Teal’c és Vala.
Cameron tekintete újfent a két „Carter” között cikázott. Bár maguk közé ültették Jacksont, hogy ne szúrjanak szemet még jobban, az alezredes agyát csak ez töltötte ki. Alaposabban megnézve őket még az anyajegyek is szinte centire pontosan ugyanott voltak a két nő nyakának fehér bőrén. Arcukkal kezdett gondolatban Rubik kockásat játszani, de akárhogy mixelte kettőjüket ugyanazt kapta. ~ Nem igaz, hogy másnak nem szúr szemet?! - kiáltott volna fel legszívesebben. Az idegen igazított egyet sapkáján mintha csak érezné, hogy őt bámulja majd vállára egy sötétbarna tincs hullott szelíden. ~ Nem teljesen szőke. - nyugtázta újfent fejben. Pedig megesküdött volna rá, hogy az, és ami a sapka oldalán látszik az határozottan szőke. ~ Mi a fene folyhat itt? - morfondírozott miközben további különbségeket hajszolt a két nő között.
- Először is szeretnék elnézést kérni Uram. - kezdte Abbigail.
- Nem történt semmi. - legyintett Landry. - Carter alezredesék meggyőztek, hogy ön fontos vendég és még fontosabb az ügy, amiben járatos. Mit számít egy kis titkolózás.
- Ami azt illeti én arról beszéltem, hogy nem szeretném levenni a sapkát. - mondta teljes komolysággal. - Egyelőre.
- Óh. - lepődött meg a nő válaszán.
- Tudja fontos. - folytatta. - Nem mondom, hogy…
- Abby. - szólt rá Sam, hogy térjen a lényegre.
- Persze. - bólintott rá mielőtt ő maga is elveszik a sapka ügy magyarázatában. - Szóval a nevem Abbigail és a jövőbeli parancsnokságról érkeztem teszem azt nem is először.
- Úgy tudtam! - rikkantott fel Mitchell, mint aki a lottó 5-öst vitte volna el.
- Elég átlátszó a sztori mi? - grimaszolta meg a helyzetet Abby is.
- Abby. - terelte ismét a tárgyra Sam.
- Na, szóval. - kezdett bele Abbigail elmesélve legelső látogatását nagyvonalakban, természetesen lényeges információk kihagyásával, majd ezután rátért mostani itt tartózkodásának okára is. - A lényeg, hogy történt rajtam némi változás és a tapasztalatom miatt engem küldtek vissza, hogy derítsem ki mi is a helyzet. A srácokkal megbeszéltük mi történt az elmúlt 2 évben mióta itt jártam s kerestük azt a tényezőt, ami az én jövőváltozatomban nincs meg.
- És rájöttek? - kérdezte Mitchell.
- Van egy tippünk. - erősen kiemelve a „tipp” szót.
- Mi az? - fészkelődött, mint aki érzi, hogy most kezd izgalmassá válni.
- Maga. - nézett az alezredesre.
- Én? - nézett értetlenül vissza a nőre.
- Az én jövőmben ez az egész új CSK-1 nem létezett és fogalmam sincs, hogy kicsoda maga, de mikor megmentettem kaptam egy égi jelet. - magyarázta felvetésüket.
- És mi volt az? - kíváncsiskodott bár valahol érezte, hogy nem fog választ kapni kérdésére.
- Nos, ami azt illeti nincs rá közvetlen bizonyítékunk, sőt ha engem kérdez ez… - kezdett volna bele anyja elméletének firtatásába.
- Ez lesz az. - javította a még be sem fejezett mondatot Sam.
- Persze most, is mint mindig nyílván neked van igazad, de ne szaladjunk el a tények mellett miszerint mi van, ha véletlen egybeesés az egész és nem ő váltotta ki. - ment végül mégis bele.
- Nincsenek, véletlenek ezt mindketten nagyon jól tudjuk. - szögezte le. - Miért akarod mindenáron az ellentétjét bizonyítani?
- Én nem… Én csak…- kereste a megfelelő magyarázatot. - Máskor alaposabb gyanúval feltételezünk, valamit mielőtt mondjuk, a tábornok elé járulunk, és mondjuk, erre építenénk fel egy egész tervet. - kötötte még mindig az ebet a karóhoz.
- Megtudhatnám végre, hogy miről is van szó?- szólt közbe Mitchell.
- Nem. - intette le határozottan Abby.
- Azért remélem, velem annyit megosztanak, hogy mit kívánnak tenni a siker érdekében?- tudakolta Landry. - Már amennyiben egyet tudnak érteni. 
- Természetesen Uram. - váltott tisztelettudó hangnembe Abbigail. - Rátapadok Mitchellre és megmentem az életét, míg el nem érjük, hogy az életére törő veszély elmúljon és sikerre vigye a csatát az orai ellen.
- Olyan lesz, mint mikor Vala ragadt itt Jackson nyakán? - fordította Cam.
- Hé! - kérte ki magának Vala.
- Mondtam, hogy lesz, aminek nem fog örülni. - emlékeztette Abby.
- Nem én általában örülök, ha egy nő „rámtapad”, - állt meg egy pillanatra belegondolva mit is mondott. - de ez az egész meghalok, ha nem vigyáz rám dolog. És, hogy az én vállamon nyugszik, hogy nyerünk e az orai ellen. Ez meredek.
- Ez csak egy elmélet - hangsúlyozta ismét. - bár szeretnénk hinni, hogy csak ennyi az egész.
- Kedves. - fújt visszavonulót Mitchell.
- Szóval mikor lesz a következő küldetés? - érdeklődött Abby lelkesen.
*******

Abbigail épp egyhangú szobájának unalmas falait bámulta mikor kopogás hallatszott.
- Szia. - nyitott ajtót Danielnek. - Reméltem ám, hogy meglátogatsz. - mosolyodott el cinkosan.
- Valójában Sam megkért, hogy szóljak, az apád megérkezett. - pirult el enyhén mégha tudta is, hogy legjobb barátjának lánya imádja ezzel heccelni.
Abby arcáról először lehervadt a mosoly majd mondhatni kilőtte magát s meg sem állt az anyja laborjáig. A szoba ajtaja előtt megállt, vett egy mély lélegzetet. Mielőtt belépett volna érezte, hogy elárasztja a nyugodtság ám mikor megpillantotta az apját azonnal a karjaiba vetette magát:
- Apa. - karolta át a tábornok nyakát.
- Nahát! Tényleg te vagy. - hámozta le magáról Jack O’neill a lányát. - Megváltoztál. - méregette.
- Sam elmondta? - engedte el, de az egyik kezét még mindig fogta.
- Mindent. - lóbált egyet összefonódott kezeiken. - De nem kell Samnek hívnod. - súgta oda.
Abby mondhatni gyönyörködött apjában Jack pedig hasonlóképp a lányában. A tábornok levette a baseballsapkát lánya fejéről szabadjára engedve a hosszú aranyszínű tincseit melyek akár az őszi falevél úgy hullottak alá.
- Hiányoztál. - mosolygott rá Jack. 
- Te is nekem. - lepték el a könnyek Abbigail szemét.
- Hé, hé. - törölte a megszökött cseppeket lánya arcáról. - Történt valami odaát?
- Nem mondhatom meg. - szipogta. - Csak ölelj, meg. Kérlek. - ment át gyerekbe egy perc alatt.
- Gyere ide. - húzta magához miközben aggódó szemezést váltott Sammel.


 

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2017-03-12)
Megtekintések száma: 95 | Helyezés: 5.0/2
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: