Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 – Minden út Mitchellhez vezet IV.

Minden út Mitchellhez vezet IV.

Abbigail O'neill katonai pályafutásának egyetlen balul sikerült estéjén sem kívánta annyira, hogy a saját ágyában alhasson, mint az első estéjén a több száz fős ori börtönben. A hideg földön aludtak s reszkettek az alászálló hőmérséklet miatt ronda vékony ruhájukban. A fekvőhely, a meleg, az étel, sőt még a víz hiányát is elviselte valahogy nem először a munkája során, de a több száz egymás ellen szuszogó s síró nő és kislány még számára is sok volt. Nem sikerült egyetlen percre sem lehunynia fáradt szemhéját helyette inkább a csupasz falat bámulta elképzelve, hogyan süt mögötte a holdsugár. Gondolatai elvándoroltak a szülei s a csapat többi tagja felé, azt gondolván, ha nincsenek ott talán megúszták valahogy a dolgot s hamarosan kiszabadítják őt, s Mitchellt. Sorstársai említették a szomszédos termet ahol legalább ugyanennyi férfi raboskodhatott s csak remélte, hogy Cameron sem jutott nála rosszabb sorsra. A csapata tagja volt, a szülei barátja, a küldetése maga. Holnap, ha elindulnak első dolga lesz megkeresni a tömegben.
*******

-Ébresztő! - ébredt a felszólításra Mitchell egy bakanccsal az oldalában.
A lábbeli egy morcos ori katonához tartozott ki lábának segítségével bírta felkelésre a nehezen ébredőket. Miután az előző nap Abbigailt a hírnök elvitte, nem sokkal később őérte is eljött, ám hiába faggatta hová vitte el a nőt nem kapott rá választ, majd új szúrós uniformisában több száz férfi közé lökték. Körbekérdezett Jackson és Teal’c után, hogy hol vannak a nők és persze, hogy mi is ez az egész. S miután megtudta Abbigail hollétét s, hogy mi vár rájuk reggel, éjszakába nyúlóan tervezgette, hogy is fog másnap a nő nyomára akadni az egyforma gúnyát viselő több száz fős tömegben.  
*******

A szürke masszív épületet először a férfiak majd mögöttük a nők kezdték elhagyni a kora hajnali órákban. A tömeg lassan hömpölygött kifelé az egyetlen kijáraton mely után a sivatag várt rájuk. A nap odakint lassan pirkadt centinként melegítve fel a kihűlt homokot. A vándorló tömeg mellett ori katonák feszítettek büszkén. Negyed annyian sem lehettek, mint a rabok, de állig felfegyverezve élükön egy hírnökkel - ki a karavánt vezette - senkinek sem jutott volna eszébe a szökés gondolata. Azaz majdnem senkinek. Volt a tömegben egy férfi és egy nő kiknek az éjszaka alatt megszövögetett terveik sokban fedték egymást kezdve azzal, hogy megtalálják a másikat.
*******

Ahogy teltek az órák a tömeg lassan keveredni kezdett, ismerősök, barátok, párok, férjek és feleségek lelték meg egymást csak Cameron érezte úgy, hogy ő az egyetlen, aki nem találja Abbigailt.  Csüggedten s fáradtan tette egymás után a lábait mikor a tömegen izgatott morajlás futott végig.
- Mi történt? - kérdezte meg egyiküket az alezredes.
- Azt mondják, hogy egy asszony nekitámadt az egyik őrnek s nyerésre áll. - felelte izgatottan egy fiatal férfi.
- Abbigail! - kezdett el rohanni Mitchell a nézőkké transzformálódott rabok között.
Mikor odaért az emlegetett nő a földön feküdt arccal a porba, de így is pontosan tudta, hogy Abbigail az. Körülöttük az emberek hol büszke, hol félelemmel teli, hol pedig szánakozó arccal méregették a jelenetet, de senki sem sietett a fiatal nő segítségére Mitchellen kívül.
-Állj! - állt az alezredes a lesújtani készülő kicsipkézett arcú őr elé.
A katona egy másodpercig meglepetten tétovázott majd egy jól irányzott ütéssel Cameront is a porba küldte. A férfi odamászott Abbigail mellé mialatt a tömeg folytatni kezdte útját, lassan felemelte a földről s az ölébe fektette a nőt. Félrehúzta az arcába hullott világosbarnába borult hajszálait s megvizsgálta enyhén feldagadt arcát.
- Cam? - mosolyodott el Abby.
- Igen. - mosolygott vissza Mitchell beleveszve a továbbra is égszínkéken ragyogó szempárba.
- Nyertem? - kérdezte.
- Persze. - gondolt vissza a katona kidíszített arcára.
- Akkor a kislány megkapta a vizet? - reménykedett.
Cameron tekintete odébb kúszott s kereste az említett gyereket, kit éppen az anyja siratott pár méterre tőlük.
-Te mindent megtettél. - válaszolta Cam csendesen.
Abbigail katonásan próbálta elrejteni, feltörni készülő könnyeit. Nem mert a nő felé nézni, nem mert sehová sem tekinteni csak Cameron arcának vonásait rögzítette mely most oly megnyugtatóan hatottak rá. A férfi jégkék szemei aggódóan vizslatták, máskor mosolygós ajkai most a szavakat keresték, járomcsontján egy apróbb vágás díszelgett melyet akkor szerzett be mikor az ő védelmére kelt. S bár közelségétől biztonságban érezte magát jobban, mint bárki mással mégis aggasztó bizsergetés futott végig minden porcikáján, ahogy ott feküdt a karjaiban.  
Mielőtt túlságosan lemaradtak volna vagy esetükben inkább lelőtték volna őket Cam felsegítette Abbyt s immár együtt folytatták az utat. A férfi megpróbálta minél nagyobb szögben kikerülni az áldozatot s arra vezette a nőt is. Mikor elhaladtak mellette Abbigail megfogta Cameron kezét. Jó pár méteren át szorította mialatt a gyermekét otthagyni nem akaró nőt hátrahagyták.
*******

Az órák fájdalmasan hosszúra nyúltak a kegyetlen napsütésben. Cameron aggódva méregette a mellette csendben baktató Abbigailt. A nőt láthatóan megviselték a történtek mégha szeretné is eltitkolni a világ s önmaga elől. Mitchell agya témát keresett, ami majd elvonja Abby figyelmét mindarról, ami történt mikor eszébe jutott valami: 
- Te és Jackson ismeritek egymást? - hozakodott elő az esetlen kérdéssel Cam.
- Lehet, hogy meg fogsz lepődni, de igen. - tért vissza a jól ismert gúnyolódó Abby.
- Úgy értem úgy is ismeritek egymást? - célozgatott. - Mármint múltkor a kaputeremben te és Jackson…
- Mire akarsz kilyukadni? - nézett értetlenül a nő.
- Semmire csak csevegek. - gondolta meg magát a téma előhozását illetően. 
- Aha. - nézett továbbra is furcsán a mellette haladó alezredesre.
- Na és O'neill tábornok vele is... - vágott bele ismét.
- Ne már ember! - kérte ki magának a helyzetet persze jól tudván, hogy a férfi nem tudja mit is feltételez. - Vannak dolgok, amikről nem beszélhetek például, hogy kihez milyen kapcsolat fűz, de nem ismerem úgy sem a tábornokot sem Danielt. - kötötte ki ingerülten. 
- Persze bocs én csak... - gondolt bele, hogy mégis jobban járt volna a téma halasztásával.
- Csevegsz. - fejezete be Abbigail. 
- Igen. - könyvelte el a kudarcot. - És mi a helyzet a mentőakcióddal a fontos illetőt, illetően? - bátorodott pár lépés után újra fel.
- Nézd értékelem, amit tenni próbálsz, de… - váltott nyugodtabb hangszínre.
- Megmondtam, hogy segítek. - emlékeztette.
- Én arra értettem, hogy nem muszáj beszélgetnünk. - javította.
- Amúgy sem tartozik rám. - szabadkozott az alezredes.
Abbigail érezte, hogy megbántotta Cameront mégsem szólt egy szót sem. Még mindig nem volt az erőssége az efféle beszélgetések és végül is a férfi rátapintott a lényegre. Nem tartozik a dolog rajta kívül senkire s meg is bánta, hogy akkor este megemlítette, de úgy vágyott rá, hogy valakinek végre elmondhassa mégha burkoltan is azt, ami a szívét nyomja. S hogyan is segíthetne neki Cameron Mitchell? Csak összezavarja híresen objektív látásmódját a kitartásával, a mosolyával, a bátorságával, a kedvességével és a világbajnok hátsóját még csak nem is említette. ~ Agyadra ment a napsütés O’neill! ~ szólt rá önmagára fejben, hogy gondolatai ennyire kisiklottak. Szótlanul menetelt hát tovább a perzselő hőségben. 
*******

Pár óra múlva mikor a nap alászállt a horizonton s egyre hidegebb lett a tömeg összehúzódott némi testmeleg reményében. A csillagok odafenn tisztán ragyogtak a koromfekete égbolton, a levegő mozdulatlan volt csupán az emberekből feltörő fáradt sóhajok örvénylettek az éterben. 
- Meg kell szereznünk egy fegyvert. - bökte ki váratlanul Abbigail.
- Pontosan ugyanerre gondoltam. - felelte Cameron.
- A támadás két fővel egy osztag ellen nem egy lottó 5-ös. - mérte fel esélyeiket.
 - Nem tudom rá tudjuk e őket venni a lázadásra. - morfondírozott az alezredes. - Biztosan lesznek áldozatok.
- Még egy napot élelem, víz és pihenő nélkül talán már mi sem bírunk ki. - jósolta a nő.
- Tudom. - látta be a férfi. - Talán lesz pár ember, aki hajlandó rá, de félő, hogy a legtöbben elárulnak majd félelemből.
- Akkor ez legyen a "B" terv. - nyugtázta Abbigail.
- És mi az "A"? - kérdezte Cameron.
- Nos, az a felsülésem volt. - vallotta.
- Óh. Szóval...
- Nem volt éppen tervszerű. - látta be a jövőbeli. - Én csak segíteni akartam. - motyogta egész halkan.
- Akkor van "C" terv? - érdeklődött Mitchell.
- Valamikor az éjszaka folyamán ketten megpróbálunk leszakítani egy őrt és lefegyverezni. - vázolta röviden Abby.
- Rendben, hogy akarod csinálni? - kérdezte Cam, mert sejtette, hogy a nő csendben töltött óráiban erről gondolkodott.
- Bár lenne egy adag C-4-em. - sóhajtotta vágyakozva.
- Az miben is segítene? - nézett kérdőn.
- Ne légy fantáziátlan. - derengett fel Abbigail laza énje.
- De most akkor sincs kéznél egy sem. - fordította ki homokszín nadrágjának zsebeit képletesen.
- Az, előbb amikor a kislány összeesett... - habozott egy pillanatra a folytatással. - egy katona jött csak oda.
- Igen és szépen el is intézted ő meg téged. - emlékeztette Cameron.
- De most ketten vagyunk Cam. - mutatott magukra. - Megvárjuk, amíg rendesen besötétedik, s mindenki figyelme lelankad, akkor majd felhívod az őr figyelmét arra, hogy elájultam. - folytatta. 
- Még működhet is. - látta be az alezredes. - És más lehetőségünk amúgy sem nagyon maradt.
*******

A menet egyre inkább lelassult, ahogy az első nap végéhez közeledtek. Valahol éjfél körül járhatott az idő, a sivatag hideg volt és csendes, fényt is csak a hírnök távoli botjának fénye s az őröknél lévő lámpások sora adott ám azokat is hamar átadták valamelyik rabnak, hogy ne nekik kelljen cipelni.
A félhomályban Abbigail alig észrevehetően lemaradt a tömegtől majd lábai fáradtságának engedve elnyúlt a homokon.
Cameron odasietett mellé majd segítségért kezdett kiabálni. Az út során annyian hullottak el hogy a nép hátra sem fordult, de egy katona mindig odament rávenni a még életerőst jelen estben Mitchellt, hogy folytassa az útját. 
A tömeg eltakarta őket a többi katona elől így mikor melléjük ért Abby egyszerűen kihúzta a lábait a katona alól, Cam egy jól irányzott ütéssel pedig kiütötte.
- Ez meglepően könnyű volt. - rázta az öklét Mitchell.
- Jó öreg „C”- terv mindig beválik. - nyugtázta Abbigail. 
- És a csapatmunka. - tette hozzá az alezredes.
- Két jól képzett taggal. - mosolyodott el hosszú órák óta először a nő.
Az őr ruhájából szakítottak némi kötélnek valót s megkötözték áldozatukat. Majd a tömegre felzárkózva elvegyültek.
- Hogyan tovább? - kérdezte Mitchell gondosan bújtatva az elvett fegyvert.
- Nos, nem hittem volna, hogy eljutunk idáig. - vallotta Abbigail.
- Tessék? - hitetlenkedett Cam.
- Az Isten szerelmére erőltesd meg magad a CSK-1 parancsnoka vagy! - lelkesítette.
- Jó akkor csináljuk. - kapta elő az imént elbújtatott fegyvert.
- Mi? Mit? Cam! - rohant utána.
Az őrök pár méterenként meneteltek egymás mögött, ez a távolság és a félhomály a földiek pártját fogta. Mitchell egy pillanat alatt termett a következő őr mögött majd könnyedén a meglepetés erejét kihasználva a porba küldte. Abbigail mögötte haladt s felszedte a kiütött ori katona fegyverét majd együtt vadászták le egyesével a megmaradt őröket. Mire felkelt a nap csupán a hírnök maradt az élen.
-Áldjon meg hamar az ori! - fogott fegyvert a hírnökre Abbigail bár jól tudván, hogy nem használ neki. - Mert én bizony most vétkezni fogok.
A tömeg a hírnökkel együtt megállt. A karavánon ismét morajlás futott végig csakúgy, mint mikor a nő az őrrel verekedett össze. 
- A vétkek megbocsátatnak a hatalmas… - kezdte a hírnök mondókáját ám nem fejezte be, mert a nő egy sorozatot küldött felé fegyveréből.
- Bocs. Mondani akart valamit? - vigyorogta szemtelenül Abby.
- A hitetlenek nem hátráltathatják az hívők útját. - lökte méterekkel odébb a nőt botja segítségével.
Ezalatt Cameron a hírnök mögé lopakodott s onnan próbálta meg lelőni ám az ellenség gyorsabb volt s ő is Abbigail sorsára jutott csak az ellenkező irányba.
-Most meglátjátok az ori erejét mely megvéd ellenségeitektől. - indult el a hírnök Mitchell felé.
Botjának segítségével felemelte a földről a férfit majd az eredet könyvéből való idézés közben telekinetikus úton fojtogatni kezdte.
Cameron kezdte megérteni, hogy itt a vég. Ez az, amire a jövőbeli nő utalt. Most jött el az ő ideje. Talán az elején még hitt benne, hogy elkerülheti, de ahogy itt lebegett fulladozva, a levegővel együtt a reménye is elhagyta. És mikor már kezdett elsötétülni előtte a világ váratlanul a földre huppant s tüdejébe fájdalmasan tódult be az oxigén.
- Méghogy hitetlen. - szúrt a hírnök hátába Abbigail egy katonától elvett tőrrel. - Hiszek én a csapatban - vette el a földre térdelő hírnöktől a botját - a C-4-esben, - törte ketté majd szúrta le a bottal is a földön fekvő hírnököt. - és egy jó burgerben. - csavart rajta egy utolsót a biztonság kedvéért.
- Abby? - suttogta Cameron.
- Kicsináltam egy hírnököt! - nézett meglepetten. - Ez annyira tuti! - lelkesült fel.
*******

Abbigail és Cameron miután legyűrték a katonákat s a hírnököt a tömeg kész volt követni őket. Még egy napi járás lett volna, ha tovább mennek az ismeretlenbe mely bizonyosan a börtönükbe s még több ellenséghez vezetett volna s ugyanennyi, ha visszafordulnak a kiindulópontjukhoz hol talán várt rájuk egy Csillagkapu. Így hát hátrafelé vették az irányt s reménykedtek, hogy túlélik az újabb napot mi előttük állt.
A katonáktól elszedett víz vajmi kevés volt a több száz embernek. A gyerekek és az idősek lassan elkortyolgatták azt a keveset, mígnem a nap delére minden cseppje elfogyott. A tömeg nagy része erejének végénél járt s élükön a két földi sem bírta már soká.
Délután kettőn járt a perzselő nap mikor a még állók is egyértelműen feladták. Elterültek mind a sivatagi homokon akár a mazsoladarabok a sárga túró felszínén. 
- Azt hittem sikerült. - szólt alig hallhatóan Abbigail a meleg homokon feküdve.
- Micsoda? - nyelt kiszáradt torka ellenére Cam néhány méterrel odébb ugyanúgy kiterülve.
- Hogy megmentettelek. - fordította fejét az alezredes felé.
- Megtörtént. - emlékeztette.
- Csöbörből vödörbe kerültünk. - kötötte ki.
- Egy nagyon forró vödörbe. - takarta karjával arcának nagy részét.
- Jó lenne most egy vödör. - sóhajtotta Abby.
- Ugyan minek az neked? - nézett rá Cam.
- A fejemre húzni. - kacagta erőtlenül.
Cameron kacagott amennyire a hangja még engedte. El sem hitte, hogy itt nevet egy idegen világon lévő sivatag közepén egy silány kis viccen melyet egy jövőbeli nő mondott, aki azért érkezett, hogy megmentse őt. Mitchell percekig hallgatott halovány nevetőkoncertjük után azon tanakodva, hogy megéri e előhozakodni a fejében járkáló témával. A halál torkában feküdve azon morfondírozott, hogy megmondja e az idegen nőnek, hogy azt hiszi szereti. ~ Hiszen alig ismered. ~ mondott ellent tervének egy belső hang.
- Abbigail. - szólította mégis meg.
- Tessék? - kérdezett vissza a nő.
- Látod azt? - támaszkodott meg fél ülő helyzetbe.
- Mit? - utánozta le a testtartását.
- Lehet, hogy csak délibáb, de mintha… - hunyorított az ég felé.
- Az egy hajó? - fejezet be meglepetten Abby.
- Odüsszeia! - tántorgott fel Mitchell.
*******

- Szia, kislány. - köszönt be Daniel a gyengélkedő ajtaján.
- Szia Danny. - ült fel ágyában Abbigail.
- Hogy érzed magad? - érdeklődött a régész mialatt a nő egy árnyalattal az eredeti felé húzó haját vizsgálta.
- Jól. Nem is igazán értem miért vagyok még itt. - panaszolta.
- Dr. Lamnek nyílván megvan rá az oka. - biztosította. - De halljuk mi volt olyan sürgős. - tért a tárgyra.
- Először is látni akartalak. - kacsintott rá. - Óh, és én megmondtam. - tette hozzá.
- Tudtam, hogy ezt nem szalasztod el. - csóválta meg a fejét Dr. Jackson.
- Kösz, hogy eljöttetek értünk. - szólt hálásan Abby.
- Igazán nincs mit. - válaszolta.
- Anya mesélte, hogy mi volt.
- Igazán? - kérdezte, de valójában tudta a választ.
- Igen, hogy majd kiverted a népből a szuszt, hogy árulják, el merre vagyok. - komolytalanodott újra el Abbigail.
- Tényleg ezt mondta? - igazította meg a szemüvegét Daniel.
- Jó lehet néhány helyen kiszíneztem, - látta be. - de az utókor így tudja majd.
- Abbigail sajnálom a dolgot. - kért bocsánatot Daniel. - Még soha nem találkoztam olyanokkal, akik követőket adnak el az orinak.
- Igen ez tényleg meredek. - bólintott rá Abby. - De nem a te hibád. A minél több követő a cél nem?
- Igen, de ez újdonság volt még számunkra is.
- Két dologra azonban kíváncsi lennék. - szólt elgondolkodva a nő.
- Mik volnának azok? - érdeklődött.
- Először is miért csak Mitchellt és engem vittek el? És miért nem maradtak az egyszerűbb megmutatom, milyen csodákra vagyok képes és imádni fogtok vagy meghaltok módszernél- hadarta - ahelyett, hogy a nép fele elhullott a sivatagban, pedig lehet mind rábólintott volna az eredetre.
- Az elsőre a választ én sem tudom. Talán azt hitték nem tűnik fel a hiányotok. - kötekedett a régész.
- Szellemes. - tett egy rövid mosolyt Abby.
- És azt hiszem, a másodikra sem tudom a választ talán új módszert akartak kipróbálni. Vagy a kialakult hitet jól bebiztosítani. - találgatott Jackson.
- Nem szeretem nem tudni a dolgokat. - húzta el a száját Abbigail.
- Igen azt sejtettem. - gondolt Sam természetére. - De mondd csak erről szerettél volna velem eredetileg beszélni?
- Essünk túl rajta. - paskolta meg az ágya szélét Abbigail jelezve, hogy Daniel tegye le magát.
- Nos? - foglalt helyet Dr. Jackson.
- Szeretnék kérni tőled valamit. - hajolt közelebb.
- Ha nem hozol vele kínos helyzetbe és nem robbanok fel és Jack nem szedi le érte a fejem és... - sorolta.
- Jól van értettem. - szakította félbe. - Ez most fontos Daniel. - lett egészen komoly a hangszíne.
- Minden rendben van? - kezdte komolyan venni a dolgot.
- Te vagy a CSK-1 sőt az egész bázis lelkiismerete. - kezdte.
- Talán a bázisé kicsit túlzás, de igyekszem helyesen cselekedni. - szerénykedett.
- És nem vagy sem katona sem tudós. - folytatta. - Mármint olyan, mint én vagy az anyám. - javította ki mikor látta Dr. Jackson arckifejezését arról, hogy nem tartja tudósnak. - Így csak benned bízhatok, hogy megteszed, amit kérek.
- Abbigail bármi is az nekem elmondhatod. - biztosította.
- Emlékszel mikor idekerültem azt mondtam voltam, valahol amikor ez az egész külsőmegváltozós dolog történt, és hogy anya azt hitte amiatt a hely miatt van, hogy elájultam? - kérdezte visszagondolva.
- Igen. - bólintott.
- Nos, mi tulajdonképpen... - dadogta.
- Semmi baj. - tette kezét nyugtatóan a nő kezére.
- Apám temetésén voltunk. - bökte ki Abbigail.
- Mi… Mi történt vele? - kérdezte Daniel.
- Ő… Ő egyszerűen csak elment. Már benne volt a korban és... - sírta el magát.
- Jól van. Semmi baj. - ölelte át. - Mondd, miben segíthetnék én?
- Már azzal is segítettél, hogy elmondhattam neked, de persze meg kell ígérned, hogy nem, szólsz senkinek legfőképp a szüleimnek nem. - bontakozott ki a férfi ölelésből.
- Persze. - vette magától érthetőnek Daniel.
- Amióta csak itt vagyok, érzik, hogy elhallgatok valamit és próbálják is kideríteni… és én próbálom eltitkolni, de annyira nehéz. - nyelte vissza további könnyeit Abbigail.
- Tudom. - szorította meg a kezét. 
- Szóval egyedül csak te tudod és tudom, hogy helyesen és bölcsen fogsz majd cselekedni, ha itt az idő. - nyújtott át egy rongyba csomagolt tárgyat.
- Mi ez Abby? - kezdte el kibontani.
- A hírnök botjában lévő kő. - magyarázta a nő.
- Miért adod ezt nekem? - furcsállotta, hogy miért nem Sam laborjában kötött ki.
- Azt akarom, hogy tedd el. - csukta rá a régész ujjait.
- De hát miért? - próbálta még mindig megérteni.
- Mert a mostani alkalom más. Mitchell megmentésével átírom a teljes jövőt így nem fogok semmire sem emlékezni, de te igen.
- Ezzel akarod megmenteni Jacket? - esett le neki.
- Még nem tudom, hogy, hogy és tisztában vagyok vele, hogy csak felemelkedettek képesek használni, de ha a következő években találsz valamit vagy majd a jövőben átadod nekem... - lelkesült fel a jövőbeli.
- Nem tudom hogy helyes e ez? - nézte a követ Dr. Jackson.
- Én sem. - követte barátja tekintetét. - Éppen azért adom oda neked, és arra kérlek, fogadd el, csak míg itt vagyok, hogy reménykedhessek. Kérlek Daniel. - nézett rá reménytelien Sam Carter szemének ikerpárja.
- Rendben. - egyezett végül bele. - Miattad megteszem, megőrzöm de...
- Megértem. - bólintott.
- Hogy kerülsz mindig ilyen helyzetekbe? - csóválta a fejét Dr. Jackson.
- Fogalmam sincs. De bárki is írja, az életemet ritka pocsék humora van. - szögezte le morcosan Abby.
- Kérdeznem kell valamit. - szólt hirtelen Daniel.
- Persze. - bólintott.
- Jack miatt jöttél vissza? - kérdezte.
- Nem. - szögezte le Abbigail. - A célomról nem hazudtam, az ori és Mitchell miatt vagyok itt, ez csak egy hirtelen ötlet volt, de ahogy a minap ott állt előttem én... - érezte, hogy ismét ellepik a szemét a könnyek. 
- Gyere ide kislány. - vonta ismét magához Daniel, Abbigailt.
- Imádlak Danny. - nyugodott meg.
- Én is téged. - simogatta meg a nő hosszú haját.

-Én is téged? - ismételte az elcsípett utolsó mondatot meglepetten Mitchell. ~ Szóval mégis van köztük valami. ~ gondolta. 
Eszébe jutott, hogy talán félreértelmezi a helyzetet, de jobban belegondolva ezen nem volt mit. Sőt egyáltalán nem akart belegondolni. Hátát a falnak vetette a gyengélkedő előtt s a kezében tartott kékzselére meredt, majd a benntartott levegőt kifújva visszavitte az érintetlen poharat a kantinba. Épp távozott volna az étkezdéből mikor Daniel lépett be gondterhelten szomorú arccal s nem éppen látszott rajta hogy egy olyan nő, mint Abbigail "tulajdonosa" volna.
- Áh, Mitchell. - nézett fel a doktor.
- Jackson. - biccentett.
Daniel a pulthoz ment és felpakolt némi pitét és kék zselét. 
- Abbigail éhes. - magyarázta.
- Akkor nagy gond nem lehet. - mosolyodott el halványan Mitchell.
- Meglátogattad már? - állt meg a doktor az alezredessel szemben.
- Én tervezem. - gondolt vissza a pár perce történtekre.
- Rendben akkor bevinnéd ezt neki? - nyújtotta felé az ételt Jackson.
- Én? - lepődött meg.
- Persze csak ha ráérsz. Volna egy kis dolgom. - jutott eszébe Danielnek.
- Rendben. - ment bele Cameron.
Zavartan ballagott hát vissza Mitchell a gyengélkedőre. Mikor belépett Abby épp egy orvosi műszerrel játszadozott elmélyülten.
- Úgy hallottam éhes vagy. - szólt Cam.
- Ez nem igaz. - tette le a kezéből a műszert. - Téged elengedtek, míg nekem itt kell aszalódnom még egy napot!
- Dr. Lam szerint én kevesebbet kaptam. - tette le a tálcát.
- Mit hoztál? - hagyta annyiban az előző témát s terelődött figyelme egyből az étel felé.
- Pitét és zselét. - mutatta. - Jackson küldi.
- Óh. Dolga akadt? - látott neki a pitének.
- Igen. Úgyhogy most be kell érned velem. - ült le a nő ágyának szélére ahol az előbb Daniel is ült.
- Majd csak túlélem. - húzta meg a vállait mosolyogva mialatt vágott egy szeletet a pitéből. - Kérsz? Daniel fizeti.
- Miért is ne? - vette el az alezredes a felé nyújtott ételt.
Csendben ettek mialatt Cameron tekintete finoman járkált a nő arcán. Hála az orvosi ellátásnak Abbigail arca már nem volt feldagadva s a sebei sem vöröslöttek fehér bőrén. Hosszú haja kissé kócosan terült el hátán s néhány tincs a mellkasán. Kezdeti szőke színének már nyoma sem volt teljes egészében a barna motivált ám a többiek szerint még mindig nem nyerte vissza eredeti sötétségét akárcsak a szemei melyek mit sem változtak mióta először látta. Ugyanúgy kéken ragyogtak akár az óceán vize. 
Mitchell lelkében két kis hang vitázott, ahogy tekintetét nem tudta elszakítani Abbigailről: az egyik szerint meg kell mondania hogyan is érez lesz, ami lesz, Jacksonnal kapcsolatban a másik szerint hallgatnia kellene róla, mert úgysem tehet már semmit sem. Hogy végül, hogy dönt arról még fogalma sem volt. Várta a jelet, amiről eddig azt hitte megvolt, hogy a jövőbeli is ugyanezt érzi s bár tisztában volt kapcsolatuk lehetséges akadályaival mégis kész volt bármit feladni s odaadni.
- Van valami az arcomon? - törölte ujjaival automatikusan a szája környékét Abbigail.
- Nem semmi. - szegte le a tekintetét Cameron mialatt érzete magán a nő kutató tekintetét.
  

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2017-07-16)
Megtekintések száma: 45 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: