Stargate SG1 - "Ennorath I." 8.Fejezet
ENNORATH 8. fejezet Hosszú út vezetett a városhoz és Jack nagyon ideges volt. Ott botladozott a vezetői között, többször majdnem hasra esett egy-egy kiálló gyökérben. Bekötötték a szemét, mondván: „ez a szokás". Na persze. Ez csak egy rossz vicc, amit arra találtak ki, hogy a követ teljesen összeverve és sárosan érkezzen az Úrnő elé, bárki is legyen az. Itt nyugodtan maradhatott egy rejtett goaul’d királyság, hiszen még ők se tudták, hogy jutottak ide. Ebben az esetben csak abban reménykedhet, hogy gyorsan kivégzik, így újra találkozhat Charlie-val és esetleg Sammel. Emelkedett a talaj, sőt, egész meredeken caflattak. Az avar zörgése megszűnt és puha füvet, néha kavicsot, vagy sziklát érzett a talpa alatt. Még mindig fák között jártak, de azok ritkásabban álltak, több fényt engedett át a lombkorona. Az ezredes érzékszervei kiélesedtek. Hallotta a madárcsicsergést, az ütemes lépteket, a szél által okozott ágsuhogást. - Hahó! Megmondaná valaki, hogy mikor veszik le ezt az izét? – bökött a szeme felé. - Nemsokára – hallotta a választ közvetlen közelről, ijedten felugrott a levegőbe. Körülötte kuncogás hallatszott. - Nagyon vicces – morogta idegesen. Utálta, ha kiszolgáltatott, nagyon, nagyon rossz emlékeket idézett fel benne. – Remélem, azért nem körbe-körbe megyünk a város körül. Szerencsére tényleg gyorsan eljött a nemsokára, levették Jack szeméről a kötést. Az elébe táruló táj olyan volt, mint egy képeslap, valószínűtlenül festményszerű. Jack egyetlen National Geographic-ban látott képhez sem tudta hasonlítani. Az erdőből kiérve szinte rögtön a város magas, fehér, kifelé domborodó falai előtt találta magát, és mintha ezt a kis tisztást csak azért vágták volna, hogy innen a várost teljes egészben láthassa az ember. A falak nem szakították meg az erdő vonalát, így csak azok jelölték az ember jelenlétét és a fák közül csak néha előbukkanó egy-egy barna tető. A hegy, vagy inkább magas domb tetején egy erős várszerű erődítmény állt, kecsesen és vakító fehéren. És mindenütt lobogók, kék-fehéren, mintha matrózruhát tűztek volna árbocra. A vaskapuk döngve kitárultak, Jack szinte félve lépett át rajta. Mindenhol, rendezetlenül öreg és fiatal fák álltak, közéjük ékelve, rájuk figyelve a lakóházak, színesre festett, a várhoz hasonlóan domború falakkal. Utak nem voltak, csak kitaposott ösvények, azokon magas, férfiak és nők sétáltak hosszú, köpenyszerű, egyszerűen díszített ruhákban. Lerítt róluk a gazdagság és a visszafogott elegancia, Jack a remek történelmi tudását felhasználva valahová a középkori korba rakta volna a stílust. Természetesen tévedett, Ennorath világa egyetlen földi korra sem hasonlított (na jó, volt egy kis középkori beütése). Az ékszereken, házakon a motívumok sokszor emlékeztettek levélre, vagy más természeti formára, így az erdő a városban is megkerülhetetlenül jelen volt. Az emberek az előttük elhaladó csapatra és az idegen férfira csodálkozva néztek, de nem foglalkoztak vele különösebben. Jack mégis zavartan nézelődött, fusztrálta a sok kíváncsi tekintet. Megszorította a fegyverét, ami kicsit megnyugtatta. Pontosan 10 golyója maradt és egyetlen egy kézigránátja. Szánalmas. A zatja valahol még a kőgörgeteg alá szorult. Azt eldöntötte magában, hogyha az a bizonyos Úrnő goaul’d, akkor nem habozik, lő. Bár nem tűnt úgy, mintha istenítenék, sehol egy aranyszobor és a szolid díszítésben sem volt semmi a kukacokhoz méltó túlcsicsázásból. Mire végigértek az árnyékos allén, az őt kísérő csapat száma nőtt öt öregemberrel. - Meldír – súgta oda a kísérőjének – Mit akarnak ezek a tisztes aggastyánok tőlem? – - Ők a tanács tagjai, a város legidősebb emberei. Az ott például Oron, százharminc éves – mutatott az őket követő ráncos emberkére. - Mennyi? –kiáltott fel csodálkozva Jack. - Miért? – csodálkozott el Meldír Jack csodálkozásán - Nálunk átlagosan száz évig élnek az emberek – - Tényleg? És mikor mennek nyugdíjba? – dünnyögte Jack. Belegondolva, a Földön is élhetnének eddig. Nem valószínű, hogy túl sok stressz érheti őket, ráadásul a levegő tiszta, sehol egy erőmű, se áram. Úristen, nincs tévé! Hogy tudnak így élni? Tökéletesen nyugodt környezet ahhoz, hogy halálra unja magát. Nem abba a hatalmas épületbe, várba készültek, ami a hegytetőn állt. Egy díszes, nagy ház elé értek, ide vezetett az egyetlen kövezett út. Itt leadták a tanácsot, vagyis valószínűleg valamilyen tanácsterem lehetett, megkerülték, és még tovább mentek egy átlagos méretű, átlagos házhoz. - Oké. Most akkor mit is csinálunk? – Választ nem kapott. A kísérői lehajtott fejjel körbeállták az ajtót és mormogtak a saját nyelvükön valamit. Szép, de egyhangú zümmögés gyanút ébresztett Jackben – mintha sirató lenne. De kit siratnak? Thamosz mégis meghalt? Hátulról meglökték, Meldír volt az. Sokat jelentően intett a fejével. Jack belépett az ajtón, ami hangtalanul becsukódott mögötte. Egy kis előszobába érkezett, ahol már vártak rá. Egy fiatal nő, hosszú kék ruhában megfogta a karját és némán tovább vezette. A folyosókról több ajtó nyílt, Jack belesett egybe. Egy ágy állt benne és orvosi eszközhöz hasonlító szerszámok. Végre megálltak egy ajtó előtt, a nő szomorúan biccentett, megnyugtatóan megszorította a karját, és otthagyta. Egyedül állt ott, a szívében páni félelemmel. Mi történhetett? Erőt gyűjtött, de nem sokat talált. A nagy hős, rettenthetetlen Jack semmivé lett, legalábbis egy hős biztosan nem érezne ekkora félelmet. Remegő kézzel benyitott. Egy világos szobában állt, amiben hasonló volt a berendezés mint a másikban, csak itt az ágy nem volt üres. - Sam! – suttogta megrendülten és odasietett hozzá. Az arca viaszfehér volt, a szeme beesett, sötét karikák alatta. Nagyon rosszul nézett ki, rosszabbul, mint eddig bármikor, amikor a gyengélkedőbe került. Most nem a gyógyulás, hanem a halál ágyán feküdt. Óvatosan végigsimította a hideg arcát, érezte, hogy a szíve egy kétségbeesett madár pihegésével ver, küzdött minden ütésért. Hát itt az idő. Megfogta a kezét és leült a székbe. Most már itt marad vele a végéig. ------------ ----------------- ---------------- ------------------ ----------------- ------------------- - Sajnálom – szólalt meg a sarokból egy erős férfihang – mindent megtettünk- - Bizonyára – morogta, oda sem pillantva. Megnyikordult egy szék és egy kékruhás, igazi szívtipró típusú férfi sétált Sam ágya mellé. Magas, izmos, jóvágású és fiatal volt, sötétbarna haja jólfésült, érdekes, zöld szeme szomorúságot sugárzott. Mint a Vészhelyzetből Ross doki. Végigsimította Sam arcát, Jack legszívesebben tőből leharapta volna a kezét. Mit akar ez tőlük? Ő is rájött az elkerülhetetlenre, és most szeretne egyedül maradni Sammel. De a férfi nem tágított. - Szomorú, hogy ilyen gyönyörű nő ilyen sorsra jut – sóhajtott fel az izomember. - Samantha Carternek hívják – morogta dühösen Jack – és nem csak szép, hanem a Föld legokosabb embere és legjobb harcosa – - Igazán? – ütközött meg kicsit Ross doki – akkor még jobban kár érte. Sajnos már csak órái vannak hátra – - Köszönöm az információt – szólt fojtott hangon Jack, alig tudva visszatartani a haragját – de most magunkra hagyna minket? Mert én, Jack O’Neill mondom...- - Üdvözlöm, én is bemutatkozom, Aldcar – biccentett Ross doki. - Remek – Jackben felforrt a vér a férfi pimaszsága miatt – Most hogy ilyen jól ismerjük egymást, tűnjön innen! – - Itt kell maradnom – jól látta, hogy szinte kárörvendő a tekintete? – - Igazán? – állt fel ökölbe szorított kézzel, szorosan összepréselt ajkakkal Jack, közben felmérte az erőviszonyokat. A férfi ugyan magasabb és izmosabb volt mint ő, de biztos volt benne, hogy könnyedén elintézné. - Nem szabad elmennem, ez az orvosi lét egyik alapszabálya. Nem hagyhatunk egyedül haldoklót, nehogy egyedül térjenek át a másvilágba. – mosolyodott el Ross. Nem ijedt meg. - Kivétel most. Aldcar, kérem távozzon – hallatszott egy lágy, mégis parancsoló hang az ajtóból. Egy, szinte isteni szépségű, fiatal nő állt az ajtóban. Derékig érő szőke haja koronaként keretezte arcát, fehér, földigérő, dísztelen ruhája csodásan kiemelte tökéletes alakját. A látvánnyal senki sem tudott volna betelni. Jack meredten bámulta a gyönyörű nőt, aki most rávillantotta a pillantását. A férfiben megállt az ütő. Az nő szeme egyszerre volt csodálatos és félelmetes. Valószínűtlenül világos, zöld írisze erőt, tudást sugárzott és belelátott a lélek legmélyébe. - Úrnő – hajolt meg Aldcar mélyen, tisztelettel és vita nélkül kiment. Jack újra lehuppant a székére, végigsimította Sam arcát. Végre egyedül lehetnek. - Kérem menjen ki – szólalt meg a nő. - Tessék? Mégis ki maga? – állt fel újra Jack. Újra felpaprikázódott. - Az Úrnő. – mosolyodott el az égi jelenség – Siessen! - Igen? És miért? – kérdezte pimaszul Jack. - Mert azt parancsoltam, O’Neill ezredes – csattant fel az Úrnő és szeme fenyegetően megvillant. Láthatóan nem szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki. - Honnan tudja... – csodálkozott el Jack, hogy ismeri a nevét, de az Úrnő egy pillantással belefojtotta a szót. Szinte hipnotizáltan indult el az ajtó felé, ott még kétségbeesetten visszanézett Samre. A nő már felé fordult, és valamit mormogott. Jack betette az ajtót és feldúltan járkálni kezdett a folyosón, fel és alá. Tíz lépés, forduló, tíz lépés. Jobb-bal, jobb-bal. A percek kínzó lassúsággal teltek, Jack minden vágya az volt, hogy újra Sam mellett legyen. Egyáltalán, miért is hagyta ott? Mit akar tőle az a nő? Hogy lehet rá ilyen hatással, hogy lehet ilyen hatalma az emberek felett? Sam ajtaja alatti résen hirtelen piros fény villant ki, és egy elfojtott kiáltás követte. Gondolkodás nélkül odarohant, feltépte az ajtót. Az Úrnő az ágy melletti székben ült, láthatóan fáradtan. Gyorsan átkerült az ágy másik oldalára, letérdelt az ágy mellé, és megfogta Sam kezét. Még mindig hideg volt, de már elvesztette az ijesztő jeges jellegét, emberibb volt. Az arca is kevésbé volt beesett, erősebben lélegzett és a pulzusa is erősödött. - Mit csinált vele? – kérdezte remegő hangon, könnyes szemmel Jack. - Ez volt a legkevesebb, amit tehettem – válaszolta az Úrnő. - Miért segített? – A nő csak rejtélyesen mosolygott. Jackben még ezernyi kérdés merült fel, de most az Úrnő vette át a szót: - Kik vagytok és honnan jöttetek? Jack mereven nézett maga elé. Mit mondhat el neki? Tartozik neki az igazsággal, de ezek az emberek sosem hallottak a Csillagkapuról, a Földről. Bekúszott az agyába a forgó kapu képe. Az Úrnő ijedt csodálkozással felkiáltott. - Chappa’i! – Jack elképedve nézett fel. Honnan? Hogy? - Mondj el mindent! – parancsolta idegesen, ellentmondást nem tűrően az Úrnő. És Jack belefogott, nagy vonalakban bemutatta a Földet és a munkáját, elmesélt mindent az eltévedt kaputól, Sam sérülésén át a fák alatti csatáig. Az úrnő figyelmesen hallgatta és Jack azt érezte, hogy ennek a nőnek, ha akarna se tudna hazudni. Ha kérné, akár a kódjait is kiadná, amit mások több órai kínzás után sem tudtak kiszedni belőle. De szerencsére nem kérdezte a Föld titkait. Ehelyett átható tekintettel végigmérte katonánkat és elegánsan felállt. Láthatóan megnyugodott. Nem úgy Jack. Az agya folyamatosan azon járt, hogy lehetett ez a gondolatolvasás. Lehet, hogy ez a nő is kukac? Daniel biztos tudna ilyen képességű goal’dról. A nő már az ajtónál járt, de ekkor hirtelen visszafordult: - Mit tudsz a goaul’dokról? – csattant fel fenyegetően. - Az ellenségeink – nyögte Jack ijedten. Tehát tényleg gondolatolvasó ez a nő! Másszon csak ki a fejéből! Az Úrnő halkan felnevetett. Jack újra Samre koncentrált és azon töprengett, hogy most mi lesz vele, mi lesz velük. Egyszer csak egy megnyugtató kezet érzett a vállán és egy lágy hang szólalt meg felette: - Meg fog gyógyulni. Amint felépült, döntök sorsotokról. Ne aggódj, Adan, a Föld gyermeke, minden rendben lesz, innen nem üldözünk el titeket – Na most lett elege! Mostantól nem gondol semmire. Lálálálálá. Lálálálá.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 630 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |