Figyelem! A következő sorok megzavarhatják egyes Stargate rajongók lelki nyugalmát.

STARGATE: NIGHTFALL



[Prológus]

 Cameron Mitchell naplójából >>>
... "Aztán láttam, hogy egy másik angyal átrepül az égbolton. Nála volt az örök evangélium, hogy hirdesse a Föld minden lakójának, minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek. Nagy szóval hirdette: "Féljétek az Istent és dicsőítsétek, mert eljött ítéletének órája!” ...
[Újszövetség/ Jelenések könyve 14./ Az ítélet meghirdetése/ Részlet]



Föld  – USA – Minnesota állam >>>
- Nos, itt vagyunk. Csak te, meg én. Most biztos azt kérdezed, hogy mi a frászt keresek itt, ahelyett hogy harcolnék?! Tudom... Te küzdenél a végsőkig, és soha nem adnád fel. ... Szinte hallom a hangodat, amint azt mondod. "Az Isten szerelmére, hát csak kell valami megoldásnak lennie!” De nincs megoldás, szerelmem. Most az egyszer nincsen. Nem tudok választ adni. Megállt a tudomány. A reménytelen, és szüntelen harcba pedig már réges- régen belefáradtam. Az életből is elegem van, hisz az egyenlő az állandó, ... végnélküli küzdelemmel – mondta keserűen, és halkan maga elé Samantha Carter, az Amerikai Egyesült Államok Légierejének nyugalmazott vezérőrnagya. Fekete bőrcsizmát, világoskék farmernadrágot, és sötét pulóvert viselt combközepig érő kopottas bőrkabáttal. Arca sápadt volt, és ráncok tarkították. Tekintetét az ég felé fordította, ahol tisztán láthatta a szinte másodpercenként felvillanó majd eltűnő fénypontokat. Ütközet zajlott a világűrben. A legnagyobb, és legelkeseredettebb csata dúlt, melyet az emberiség valaha is vívott.
- Olyan magányosnak érzem magam nélküled. Mindig arra gondolok, hogy mennyi évet vesztegettünk el a karrierünkre pazarolva, ahelyett hogy együtt töltöttuk volna mind. ... A szívem szakad bele – gördültek le apró könnycseppek a nő arcán. Térdeit maga elé húzta, majd karjaival átkulcsolta azokat.
- Fiatalon azt gondoltam milyen csodás minden, ... hogy szerencsés vagyok, mivel olyasvalaminek lehettem részese melynek nem sokan- e világon. És az egész mire volt jó?! Arra, hogy végignézzem mindenki elmegy akit szeretek... – kezdett csendben zokogni Sam. Karikás szemei egyik pillanatról a másikra váltak vörösessé. Szájában sós ízt érzett, amint könnyei keresztülfutottak ajkain, majd álláról ölébe hullottak alá.
- Annyira egyedül vagyok. Bárcsak ittlennél, és átölelnél ... megcsókolnálak, és nem eresztenélek el soha! – Samantha Carter élénkzöld pázsiton, ugyanolyan formájú és méretű hófehér sírkövek rendezett sorai között üldögélt egymagában. Egyszer csak furcsa zaj ütötte meg fülét, de nem fordított neki túlságosan nagy figyelmet, ugyanis pontosan tudta mi generálja azt.
- Ezek el akarnak minket pusztítani. Ki akarnak minket irtani. Csupán a származásunk miatt! Mindenki fél, és retteg. Nem tudjuk őket megállítani. De én nem félek. Azt hiszem megváltás lesz ez nekem – habogta maga elé a közeli sírkőre meredve, miközben dzsekije egyik ujjába törölte könnyeit. A hang egyre csak erősödött. Szinte már bántotta a nő füleit. A borús és szürke égbolton furcsa sötét sziluettek jelentek meg. Az űrből szálltak alá. Pár pillanattal később fénylő pontok váltak el a sziluettektől, melyek a nő felé közeledtek.
- Nemsokára újra együtt leszünk, és nem válunk el többé... – hajolt előre Samantha Carter, majd egyik kezét gyengéden a jéghideg sírkőre helyezte. Eközben a fénylő pontok elérték céljukat, és pár száz méterre Samtől eszméletlen hangzavar közepette csapódtak a felszínbe pusztítást hozva- e világra. Az utak felhasadtak, az alattuk futó vezetékek szétmorzsolódtak és víz meg gáz tört fel a mélyből. A fák kicsavarodtak és porrá zúzódtak, vagy hamuvá égtek csakúgy mint a környező növényzet jelentős része. Tornádó erősségű vihar kerekedett, melyben járművek, épületdarabok, és mindenféle tárgyak repkedtek. Emberi segélykiáltások, sikítások, és jajjveszékelések hallattszottak, melyeket el- elnyomott a szél fülsüketítő sivítása, s mindenhol csak a halál volt az úr. A nő pedig csak lehunyta könnyes szemeit, majd egy férfi arcát vélte felfedezni. Azét a férfiét, akit mindennél jobban szeretett. Ezalatt már érezte a lökéshullám mindent elsöprő erejét, a hőmérséklet és a légnyomás drasztikus emelkedését, de Samantha Carter kezével még egyszer utoljára végigsimította a márványba vésett betűket, miközben ajkaival formálta is a szavakat melyeket alkottak.
- Jonathan J. O’Neill...



Cameron Mitchell naplójából >>>
... "Ezután láttam, hogy megnyílt az égben a tanúságtétel sátrának temploma. A templomból hét angyal lépett ki a hét csapással. Ragyogóan fehér vászonruhába voltak öltözve, mellükön aranyöv. A négy közül az egyik előlény a hét angyalnak hét aranycsészét adott. Ezek az örökkön- örökké élő Isten haragjával voltak tele.” ...
[Újszövetség/ Jelenések könyve 15./ A hét csésze angyala/ Részlet]



Cheyenne Mountain Complex – SGC 27. szint – Parancsnoki iroda >>>
John Sheppard komor, és keserű arckifejezéssel könyökölt masszív, fából készült íróasztalának vaskos lapjára, melyet személyes tárgyai, hivatalos jelentések kupacai, egy poros laptop, és jelentős mennyiségű törmelék borított. A helység egy tompa robajt követően megrázkódott, minek köszönhetően a plafonról finom vakolatpor hullott alá, melyből a férfi őszülő hajába is jutott egy kevés. Ügyet sem vetett a történtekre hiszen már megszokta, csakúgy mint az állandó DEFCON 1 riadókészültséget, a vörös lámpák idegesítő villogását a folyosókon, az akadozó energiaellátást, az ellenség által egyfolytában zavart kommunikációt, a rengeteg meghibásodást és az utánpótlás teljes hiányát. Volt még további ezer probléma mely fennállt, de hirtelenjében ezek ötlöttek eszébe miközben a világítás némi elektromos zizegés kíséreteben ki- kihagyott a szobában. Sheppard csak meredt maga elé, ám kisvártatva megcsörrent egy telefon. Az asztala egyik félreeső szegletében elhelyezett piros színű szerkezet kelt életre. Komótosan a kagylóért nyúlt, majd a füléhez emelte.
- Itt Sheppard. ... Igen. ... Értettem! ... Igen. ... Sajnálattal hallom, Uram. ... Önökkel is! – beszélt bele szárazon, majd dolgavégeztével lassan helyére tette a készüléket. Az asztalra támaszkodva felállt fekete bőrkarosszékéből, egy nagy levegővétel kíséretében a hajába túrt, majd pár lépést követően irodája egyik ajtaját feltárva átsétált a szomszédos romokban heverő eligazítóterem végébe ahol leballagott az ott talalható csigalépcsőn egészen az irányítóihelységig. Közben a komplexum újfent megremegett.
- Dandártábornok! – köszöntötte a bent tartózkodó egy szem technikus, mikor észrevette felettese érkezését. Az irányító sem volt éppen rózsás állapotban, de a rendszerek nagy része még úgy- ahogy üzemelt. A padlót helyenként kisebb- nagyobb sittkupacok, és egy- két letakart holttest borította. A különféle komputerekből, és egyéb műszerekből néhol kiégett vezetékek egész kötegei türemkedtek ki magatehetetlenül. A falat ezek környékén koromfekete égésfoltok tarkítottak, és persze porraloltó használatának nyomai. Máshol pedig repedések egész hálózata terpeszkedett egyre széjjelebb.
- Az elnök halott. Az óvóhelyét lebombázták – jelentette ki halkan Sheppard, majd közelebb lépett az ablakhoz, melyen keresztül megpillantotta az aktív féregjáratot eltorlaszoló IRIS- t. Az alant elterülő indítócsarnok kongott az ürességtől. Világítása éppen hogy csak pislákolt. A terem végében egyfajta bizarr, kékes árnyalatú fény játszott a falakon mely az IRIS mögül kiszűrődő, és a kapu hátoldalán szelíden fodrozódó féregjáratnak volt tulajdonítható.
- Sajnálom, Uram. ... Már csak az IRIS működik. Az erőtérre nincs elég energiánk – magyarázta a technikus, miközben a hegy megintcsak nyögött egyet, valoszínűleg a felszínen kapott újabb találattól.
- Mikor telik le a harmincnyolc perc? – nézett az eléggé nyúzott állapotban lévő, koszos és sebes arcú, szakadt overált viselő törzsőrmesterre az SGC parancsnoka.
- Meg tíz perc, Uram. De nem hinném hogy le tudjuk őket tárcsázni. Hiába a Dr. McKay által írt program. Az övék egyszerűen gyorsabb. Sajnálom, Uram – szegte le fejét a tiszthelyettes, mivel az utóbbi napokban csupán rossz hírekkel szolgálhatott felettesének.
- Én is... Legalább jópár csapatot sikerült átjuttatnunk – sóhajtott nagyot Sheppard, mikor egy sebesült katona rontott be.
- Dandártábornok! Betörtek a hegybe! Immár képesek betranszportálni! Mar itt vannak le... – kiáltotta majd hangja elcsuklott, összeesett és csendben kilehelte lelkét. John Sheppard ekkor már hallotta az SGC kanyargós folyosóin visszhangzó monoton, és baljóslatú léptek rabszódikus zaját. Közeledtek, és semmi sem állhatta útjukat. Az SGC parancsnoka combtokjában pihenő pisztolyáért nyúlt, majd kibiztosította azt. Hasonlóan cselekedett a közelben ácsorgó ledöbbent technikus is aki remegő kezekkel ugyan, de langoló dühtől vezérelve, összeráncolt szemöldökkel emelte fegyverét az egyik bejárat irányába.
- Szükségünk lesz szolgákra a másvilágon. Vigyünk magunkkal minél többet! – nézett rá egy pillanatra Sheppard, mialatt ő is célra emelte M92- esét. Arca ugyan nyúzott volt és erős borosta borította, ám szája sarkába egy apró irónikus vigyor kúszott, még szemei felcsillantak, mint régen oly sokszor. A törzsőrmester némán bólintott, majd összeszorította fogait. A hangok egyre közelebbről hallattszottak, majd tulajdonosaik egyszerre jelentek meg az irányító mindhárom bejáratában, és a pokol elszabadult. Az egyik Beretta pár lövést követően a földre esett, csakúgy mint gazdája, még a másik jópárszor eldördült. Sheppard még akkor is tovább huzogatta az elsütőbillentyűt mikor tárja már kiűrült, s csak a jellegzetes kínos kattogás hallattszott. A szán pedig már régen hatraugrott, és némán ott is maradt. Azonban az energiafegyverek fülsüketítő zaja nagyrészt elnyomta mindezt. Tíz másodperc sem telt bele és csend lett. Tisztán hallattszott amint John Sheppard dandártábornok, az SGC parancsnokának teste a kapott halálos találatok következtében a hideg padlóra rogyott, majd élettelenül terült el a technikus tetemétől alig pár méterre. Hanyatt feküdt. Egyenruháját több helyen vér, és égésnyomok borították. Szemei nyitva voltak. Jobb keze még mindig markolta önvédelmi fegyverét. Bal kezében egy apró fekete tárgyat szorongatott, melynek oldalán kicsi piros gombocska nevetett a tűzharcot követően még mindig talpon lévő számtalan életben maradt betolakodóra. Sheppard hüvelykujja ezen nyugodott. Az irányító monitorjain néma visszaszámlálás keretében megjelent az önmegsemmisítésig hátralevő idő. Öt... négy... három... kettő... egy...



Milky Way – Föld körüli űr – Atlantis >>>
- Atlantis hívja az SGC- t! Atlantis az SGC- nek! Itt Evan Lorne ezredes. Vétel. ... Hallanak, SGC? Sheppard dandártábornok! Itt Lorne. Vétel.
– Sajnálom, Uram. A kapcsolat megszakadt – felelte konzolja mellől tanácstalanul Adriana Banks.
- Hogy érti, hogy megszakadt? – förmedt rá a közelében ácsorgó férfi, miközben megkapaszkodott az ős pultban mivel a város találatot kapott, és az erőlökés következtében a tiszt majdnem elvesztette egyensúlyát.
- Azt hiszem mindannyian tudjuk miért. Az SGC megsemmisült. Hatalmas hőmérséklet növekedés érzékelhető a Cheyenne- hegy koordinátáiról – jegyezte meg egy hatrébb elhelyezett pult mögül Dr. Radek Zelenka, mire Lorne szomorúan sütötte le tekintetét egy pillanatra.
- Pajzsok? Fegyverek? – sóhajtott nagyot végül, majd a cseh tudós felé fordult.
- Pajzsok minimumon. Fegyverek rendben. Úgy gondolom, hogy lassan ideje lenne visszavonulnunk, Ezredes – felelte az asztrofizikus aggodó tekintettel.
- Visszavonulni. Visszavonulni?! Hát nem volt még elég?! Az elmúlt hetekben mást sem csináltunk! Mégis hová vonuljunk vissza?! Hagyjuk itt a Földet, ezeknek?! – mérgelődött Atlantis vezetője, mivel nem nagyon látott kiutat- e reménytelen helyzetből.
- Ezredes. Úgy tűnik nem nagyon van más választásunk. Itt már az önök népének túlélése a tét. Távlatokban kell gondolkodnia! Az athosiak is átestek hasonló helyzeten, kérem hallgasson rám! Meneküljünk, amég tehetjük! – szóltalt meg lágyan és higgadtan az iranyítóba belépő Teyla Emmagan. Mindeközben Atlantis továbbra is szünet nélkül kapta a kisebb- nagyobb találatokat.
- Mi a fenét csinál Mehra abban a székben?! – horkant fel ismét a közeli konzol peremébe markolva a férfi, majd lenyomott egy gombot Banks klaviatúráján, és beszélni kezdett.
- Atlantis minden földi, és szövetséges hajónak. Itt Evan Lorne ezredes beszél. Mint azt mar bizonyára önök is tudják, az SGC megsemmisült. Plusz pár perce kaptunk hírt, melyszerint az elnök halott. Az óvóhelyet lebombázták. A vezérkar nagy része is odalett. Az ellenség minden erőfeszítésünk ellenére immár a legtöbb kulcsfontosságú városban nagy erőkkel van jelen a Földön. Atlantis képtelen folytatni a harcot. Javaslom az azonnali visszavonulást a Pegasusba! Vétel.
- Itt Anne Teldy ezredes az Athenaról. A hiperhajtóművünk pár perce felmondta a szolgálatot. A pajzsunk a végét járja. Ki vagyunk lyuggatva, akar egy ementáli. Több helyen is szökik az atmoszféra. Rengeteg a sebesültünk. Mi már nem megyünk innen sehova, de minden erőnkkel fedezzük a visszavonulásukat. Az Úr legyen önökkel, Ezredes. Vétel, és vége – érkezett az első, eléggé elkeserítő válasz majd nyomban egy másik követte.
- Paul Davis ezredes, USS George Hammond. A létfenntartórendszerünk meghibásodott, de Dr. Lee szerint javítható. A pajzsunk még kitart. Adják meg a jelet. Vétel, és vége.
- Itt Boavista dandártábornok a Valkyrie parancsnoka. Egyetértek a döntésével Ezredes, de ha megyünk akkor ne húzzuk az időt. A dronejaink fogytán vannak. Vétel, és vége – hallattszott egy, a helyzet ellenére nyugodt és hűvös női hang, majd hirtelen csend lett. A kommunikációs csatorna elnémult, mintha elvágták volna akár egy madzagot szokás.
- Megszakadt a kapcsolat. Az adó nem működik. Érdekes, pedig semmi baja. Mintha zavarná, vagy árnyékolná valami... – reagált Zelenka értetlenkedve, miközben Lorne szemei elkerekedtek. Éppen a radarra pillantott.
- Az meg mi a fene? – mutatott a kijelzőn megjelenő hatalmas piros foltra.
- Ellenséges hajónak tűnik, de ezt a fajtát még sosem láttam. Még a szuperkaptárainknál is nagyobb – olvasta le a beérkező érzékelőadatokat laptopjai kijelzőiről Banks.
- Valami nagyon nem jó! Drasztikusan emelkedő energiaszint a hajó belsejében! Atyaúristen! Pillanatokon belül tüzelni fog! – kiáltotta kétségbeesetten Zelenka.
- A kaptárakról azt üzenik, hogy menjünk innen! – mondta egyfajta transzba esve, rémült hangon Teyla Emmagan, mivel pár perce már telepatikus kapcsolatban állt a wraith szövetségesekkel.
- Mehra főtörzs! Azonnal nyisson hiperűr kaput, és tűnjünk el! – emelte kapkodva füleséhez a kezét Lorne.
- Uram, a pajzs megszűnt! – jelentette Banks baljóslatúan.
- Már minden mindegy! Aktiválta – szólalt meg Zelenka, és pár másodpercre rá Atlantis megsemmisült csakúgy mint az összes többi közelben tartozkodó tau’ri és szövetséges hajó. Egyszerűen elporladtak a sugárban. A Föld körüli űr egyfajta csillagközi roncsteleppé változott. Fémes törmelék, kisebb- nagyobb hajóroncs darabok, és megfagyott, megcsonkított véres testek sodródtak mindenfelé a kozmoszban. Az a pár hajó mely képes volt rá, a hiperűrbe menekült. Az ellenséges flotta végül teljesen blokád alá vonta a Tau’ri- t. Az idegen sereg véglegesen elözönlötte a felszínt. Milliárdokat végeztek ki, még a többieket hajóikra hurcolták kísérleti alanynak, rabszolgának, vagy ki tudja miféle istentelen céloktól vezérelve. Amint végeztek, kivonták haderőiket, majd legnagyobb cirkálójuk fő fegyveréből újfent végzetes energiasugár csapott ki, mely egészen a planéta magjáig hatolva belülről emésztette azt fel. Miután az inváziós flotta távozott, a Föld kérge felrepedezett majd dühöngő, forró magma tört felszínére, és nem sokkal később darabokra robbanva vált történelemmé.



Cameron Mitchell naplójából >>>
... "Erre az égi templomból, a trónusról egy hatalmas hang hangzott, és mondta: "Végbement!" Villámlás, égzengés, mennydörgés és akkora földrengés támadt, olyan nagy, amilyen még nem volt, amióta ember él a Földön. A nagyváros háromfelé vált, és a pogányok városai romba dőltek. Az Isten színe előtt megemlékeztek a nagy Babilonról, és izzó haragja borának kelyhét nyújtották neki. Minden sziget eltűnt, és a hegyeket nem lehetett többé megtalálni. Az égből mázsás szemekben jégeső zúdult az emberekre.” ...
[Újszövetség/ Jelenések könyve 16./ A hét csésze kiöntése/ Részlet]

Milky Way- galaxis – P6O- 146 – Omikron bázis >>>
- Nem tetszik ez nekem! – meredt a néma csillagkapura tanácstalanul Nick Ashby. Az Amerikai Hadsereg ACU mintázatú gyakorlója volt rajta, bal vállán az Omikron bázis emblémájával, még a jobbon az USA zászlajával díszítve. Sötétbarna szemeivel már végtelennek tűnő percek óta a hatalmas naquadah gyűrűt bámulta, de az csak nem akart aktiválódni.
- Talán elment az energiájuk, Uram – jegyezte meg halkan a mellette ácsorgó fekete BDU- s technikus. Ashby lassan a férfi felé fordította fejét, majd megszólalt.
- Gondolom maga sem hiszi el amit most mondott, Őrmester.
- A lehetőség fennáll, Alezredes. A Föld már órák óta támadás alatt áll. Elképzelhető, hogy károk keletkeztek az energiaellátásban – felelte magabiztosan a férfi.
- Letárcsázták őket. Mindketten tudjuk! – vágott vissza Ashby bosszúsan, de egyátalán nem beosztottjára volt mérges. Sokkal inkább a helyzetre. Az ellenségre.
- Akármi is történt, egyik sem szerencsés. ... Uram.
- Mennyien jöttek át? – kérdezte az alezredes, mire az őrmester a kezében lévő PDA- val kezdett gépészkedni, majd nem sokkal később előhozakodott az eredménnyel.
- 411- en. Őszintén szólva gőzöm nincs hol fogjuk elszállásolni őket, Uram.
- Sehol. Nemrég kaptam üzenetet a Pegazusból. Mitchell vezérőrnagy utasított, hogy osszuk kisebb létszámú csoportokra az embereket, adjunk nekik mindenből amit nélkülözni tudunk és hasznos lehet, majd küldjük át őket a kapun pár általa meghatározott bolygóra. Jelen helyzetben nem lenne szerencsés együtt maradni. Kevesebben nem keltenek akkora feltűnést, és sokkal nagyobb az esélyük a túlélésre. A hajóink majd egyenként felszedik a csapatokat, egy előre megbeszélt időben és helyen. Minden csapat csupán a saját találkapontját, és idejét fogja tudni. Igy ha elbuknának, vagy fogságba esnének akkor sem tudják kiszedni belőlük az összes infót.
- Értem, Alezredes. Jó ötletnek hangzik! Velünk mi lesz? – érdeklődött kíváncsian a technikus.
- Amint mindent elrendeztünk, elrendelem a bázis kiűritését – mondta csendesen Ashby.
- Uram! Alezredes! – visszhangzott az Omikron komplexum folyosóin egy izgatott, rohanó férfi kiáltása.
- Jelentést, Hadnagy! – fordult az érkező irányába a főtiszt.
- Most kaptuk az információt mely szerint az elmúlt két órában az Alpha, a Béta, és a Gamma bázist is elvesztettük. Az Alpha személyzete minimális veszteségekkel, de sikeresen evakuált a Deltára. Onnan probálkoznak majd a Pegazusba jutni. A többiekről sajnos nincs hír. Valószínűleg odavesztek – zilált enyhén a katona, lehangoló beszámolója közben.
Nick Ashby arcára azonnal kiültek az újabb rosszhírek keltette érzelmek vitathatatlan jelei. Néhány másodperces töprengést követően megszólalt.
- Azonnal kezdjük meg az emberek húsz fős csapatokba rendezését, és a felszerelés kiosztását! Nincs vesztegetni való időnk. Az irányítóban leszek, ha kellenék. Leléphetnek!
- Igenis, Uram!
- Értettem, Alezredes! – sietett el rohamléptekben a két férfi, még a bázisparancsnok az általa említett helység irányába indult. Ahogy haladt a támaszpont szűkös folyosóin, melynek padlozatán különféle szinű csíkok, még plafonján mindenféle csövek, és vezetékek futottak, egyszer csak a háta mögül hallattszó szapora léptek zajára lett figyelmes. Az ütemes, és éles kopogásokból biztosra vette, hogy valamiféle magassarkú cipők tulajdonosa közeledik. Kisvártatva egy barátságos női hang ütötte meg füleit.
- Ashby alezredes?! Nick Ashby?!
A férfi, nevének hallatán lassított léptein, majd pár métert követően megtorpant, és megfordult. Egy fekete kosztumszerűséget viselő, hosszú vöröshajú, szemüveges, középmagas nőt pillantott meg.
- Segíthetek valamiben, Hölgyem? – érdeklődött, mikor a nő kissé lihegve beérte.
- Üdvözlöm, a nevem Amber Armitage különleges ügynök. IOA Field Operations Division – mutatkozott be udvariasan, miközben igazolványát is felmutatta a tisztnek.
- Nos, hát nem mondom hogy örülök a szerencsének, mert van éppen eleg bajom az IOA nélkül is, de miben lehetek a bevetésiek szolgálatára- e csodás napon? Már ne vegye személyeskedésnek, kérem – szólalt meg az alezredes enyhe ellenszenvvel a hangjában. Jelen helyzetben fontosabb dolga is volt, mint az IOA képviselőjével társalogni. Hiszen azok a beszélgetések általában eléggé vontatottan folytak, mivel felettébb sok buktatót tartalmaztak. Viszont szabadidőből, most nem éppen volt bővében.
- Nem veszem annak, Uram. A katonák goromba beszólásainak lehetősége benne van a munkaköri leírásomban. Nos, most hogy ilyen jól összemelegedtünk, máris a tárgyra térnék mivel mindketten tisztában vagyunk a helyzet nem éppen rózsás állapotával. Fontos csomagot szállítok, melynek mindenféleképpen a Pegasusba kell érnie. Bármi áron, és amilyen hamar csak lehet! Teljes prioritást élvezek, és érvényesíteni is akarom! Éppen ezért, örülnék ha megosztaná velem a közeljövőre vonatkozó terveit! Hogyan tovább? Kik, mikor, és hova?! – magyarázta Armitage határozottan. Mondandója közben a szeme sem rebbent, és szinte semmi reakciót vagy érzelmet nem lehetett felfedezni arcán. Ashbynek valahogyan a póker jutott eszébe. Ideje volt kijátszani az ő lapjait is, bár az ügynök határozottan sok ásszal rendelkezett.
- Ha már ilyen szépen kéri, elmondom. Pár perce kaptam a jelentést, hogy elvesztettük az Alpha, Beta és Gamma bázisokat. A Földdel úgy fél órája nincs kapcsolatunk. Pedig még várunk embereket. Mitchell vezérőrnagy viszont üzent a Pegasusból, hogy haladéktalanul kezdjük meg az általa meghatározott bolygókra szétszórni az embereinket, ahol majd a hajóink felszedhetik őket. Amint készen vagyunk, mi is elhagyjuk ezt a helyet, hiszen az mindenki számára nyilvánvaló, hogy csupán idő kérdése és az ellenség máris itt lesz a küszöbön. Én nem tudom, hogyan akadtak a többi helyőrségünkre, de már nem is érdekel. Valószínűnek tartom, hogy talán valahogy kiszedték egy roncs hajónk komputeradatbázisának maradványaiból, avagy foglyul ejtettek valaki olyat aki tudta a címeket. Ez már mind lényegtelen. Jönni fognak az tuti, és az embereim érdekében nem akarok itt lenni amikor ideérnek. Tele vagyunk civilekkel, és nincs kapacitásunk felvenni a harcot. Semmi esélyünk, ez tisztán látszik. Az elmúlt hetekben mást sem hallottam, csak a vereségeink és a veszteségeink híreit. Labdába sem rúgunk, ergo nem akarok sokat szarozni, csak elhúzni innen amilyen hamar csak lehet. Mellesleg mit is szállít pontosan? Már ha nem titok... – kérdezett rá kíváncsian a lényegre okfejtő monológja végén a férfi, mire a nő szótlanul ruhája felső részének belsejéből előhúzott egy borítékot, majd átnyújtotta a parancsnoknak. Ashby értetlen arckifejezéssel átvette, majd kapkodó mozdulatokkal kibontotta és elolvasta a benne található papírost. Ahogy tekintete egyre lejjebb siklott a sorokon, szemei úgy kerekedtek el. Elképedve pillantott fel Armitagera.
- Atyaúristen! ... – nézett ismét le a levélre, mintha nem is hitt volna annak amit látott. Pedig ott volt feketén- fehéren.
- Ez... Nem is tudtam, hogy van ilyesmink! Hihetetlen! – habogott ámuldozva.
- Érti már miért élvezek elsőbbséget? – reagált a nő tudálékosan.
- Kövessen! – hajotta össze izgatottan a lapot az alezredes, majd a borítékkal együtt az ügynök kezébe nyomta.



Cameron Mitchell naplójából >>>
... "Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik! Bűneik az eget verik, de az Úr számon tartja gonoszságaikat.” ...
[Újszövetség/ Jelenések könyve 18./ A keresztények figyelmeztetése/ Részlet]



Milky Way- galaxis – Titkosított koordináták >>>
- Ice Tea, Ice Tea! Itt Laser Sight. Hallassz?! Helyzetjelentést kérek, vétel!
- Itt Ice Tea. Tiszta vagy, és érthető Laser Sight. Errefelé minden csendes. A nap süt, kék az ég, és cuki bárányfelhők úszkálnak rajta. Ellenségnek nyoma sincs. Vétel.
- Vettem, Ice Tea. Pár percen belül elérjük a célobjektumot. Felvesszük a csomagot, és húsz percen belül már el is tűntünk erről a sárgolyóról. Te csak tartsd nyitva a szemed, és készenlétben az ugrót! Vétel.
- Vettem. Szemem, mint a sasé. Legyetek óvatosak, srácok. Ice Tea kiszáll. Vége.
- Értettem, Ice Tea. Résen leszünk, mint a kanos tinifiúk péntek este. Vége. – eresztette le füleséről kezét Anthony Aguilar altiszt. Homlokán és szemöldökén izzadtságcseppek gyöngyöztek, melyeket lövészkesztyűjének ujjával itatott fel, hogy ne zavarhassák tovább látását. A mozdulatot követően szemeire emelte addig mellényére tűzött aranysárgás lencsékkel ellátott fekete keretes Wiley’s X szemüvegét, majd karjanak egyetlen mozdulatával jelezte embereinek hogy tovább haladhatnak. Csupán négyen voltak. Mind férfiak. Tetőtől talpig MultiCam mintázatú gyakorlót, és oliv taktikai mellényt viseltek, hasonló színű rohamzsákkal a hátukon. Mindegyikük combján egy- egy M92- es nyugodott tokjában. Aguilar kezében egy M468- as pihent, még ket társa G36k- val volt felszerelkezve, harmadik embere pedig egy M249- est szorongatott bevetésre készen. Arcukat fekete- zöld álcafesték keveréke borította. Fejükön egytől- egyig MultiCam álcahuzattal ellátott ACH rohamsisakot viseltek. Sűrű fenyvesben haladtak előre. Homokszínű bakkancsaik alatt puha barnás árnyalatú tűlevéltakaró borította a felszínt, melyből néhol kisebb- nagyobb halványszürke sziklák, és kövek emelkedtek ki, melyeken helyenként élénkzöld mohatelepek burjánzottak. A fák közé behatoló agresszív szellő irritáló gyantaillatot hozott a hátán. A rovarokról, már nem is beszélve. Néhány öregebb fenyő sovány, és száraz törzse nyikorogva hajladozott ide- oda a természet ereje által. A csapat gyorsan haladt, és csendesen. Nem sokkal a radióbeszélgetést követően már meg is pillantották céljukat. Egy takaros kis faházat a rengeteg szélén. Füstölgő kéménnyel, függönyözött ablakokkal, és muskátliszerű virágokkal a párkányokon. Pár méterre az epülettől napsütötte, magas fűvel és egyéb növényzettel benőtt tisztás terült el, melyen még egy kisebb tavacska is helyet kapott. A kép igencsak idilli volt, akar a mesékben. A négyes egyenesen az ajtóhoz sietett, majd a bejárat két oldalán felsorakoztak. Aguilar a kezében lévő alteran életjel- detektort bámulta, majd felmutatta mutatóujját, ezzel jelezvén, hogy csupán egy személy tartózkodik odabent. Ezek után egy száloptikás kamerát húzott elő, melyet óvatosan bedugott az ajtó alatti résen, majd az alkarjára erősített csuklókomputer apró képernyőjén keresztül nyert bepillantást a ház belsejébe. Pár másodperc sem telt bele, máris eltávolította a szerkezetet, melyet egy mozdulattal lecsatlakoztatott a high- tech műszerről, majd taktikai mellénye egyik zsebébe helyezte. Ezek után felmutatta hüvelykujját, hogy minden rendben. A katonák leengedtek addig vállhoz emelve tartott fegyvereiket, és eltávolodtak a faltól. Féltérdre ereszkedve, körkörös védelmi pozíciót felvéve a környező területet kezdték figyelni. Aguilar ekkor bekopogtatott.
- Itt Anthony Aguilar altiszt, az Amerikai Egyesült Államok Hadseregétől. Kérem nyissa ki az ajtót, Asszonyom! – mondta félhangosan maga elé, majd egyik öklével ismét az ajtót kezdte verni.
- Jól van már! Megyek! Nem kell összedönteni a házat! – hallattszott odabentről, egy karakán női hang, majd kisvártatva az ajtó feltárult.
- Sziasztok, Fiúk! Mi járatban errefelé? – mosolygott a katonákra baljósan Vala Mal Doran.
- Szép napot, Asszonyom! Parancsom van rá, hogy önt és családját azonnal elvigyem innen, és biztonságba helyezzem – számolt be jövetele céljáról készségesen Aguilar.
- Már ennyire nagy a baj? – komorodott el Mal Doran, aki szolíd sötét hosszúszoknyát, és feher blúzt viselt. Derékig érő fekete hajának buja tincseit egy hajpánt és néhány csat tartotta távol arcától.
- Igen, Asszonyom. Sajnos a helyzet kritikus. Ha ittmaradnak semmiképpen sem garantálhatjuk a biztonságukat. Mitchell vezérőrnagy éppen ezért arra kéri önöket, hogy legyenek szívesek és jöjjenek velünk az Omikron- bázisra. Onnan aztán majd tovább utaznak a Pegasus- galaxisba. Tudja merre van a férje és a lánya? – kérdezte a csapatvezető.
- Óóó, hát ha Cam kéri akkor biztos nem ok nélkül... Persze, hogy tudom. A hegyeken túlra mentek valami romokhoz. Arra! Tudja milyen a férjem. Mindig csak a tudomány. Magával vitte a gyereket is, hátha megtetszik neki – mutatta kinyújtott karjával a nő.
- Értem, Asszonyom – nézett a megadott irányba Aguilar, majd folytatta.
- Mondja csak mikorra várja őket vissza?
- Köröl- belül egy nap múlva – felelte némi töprengés után Mal Doran.
- Milyen messze vannak egészen pontosan ezek a romok? – tudakolta az altiszt.
- Úgy négy- hat órára. Gyalogosan persze. Nem messze a falutól – saccolta meg a nő.
- Kiváló. Kérem pakolja össze amire szükségük lehet. Az embereim a rendelkezésére állnak. Segítenek amiben tudnak. Aztán elmegyünk a férjéért és a lányáért – intett beosztottjainak Anthony, mire azok felegyenesedtek és Valahoz léptek.
- Asszonyom – köszöntek szinte egyszerre.
- Úúú, régen nem láttam ilyen helyes és megtermett fiúkat. Szép arcfestés, csak kicsit elmaszatolták! Máskor ha sminkelni akarnak, inkább kérjenek meg egy hölgyet... Jöjjenek beljebb! Mondják, nem ennének esetleg egy kis sütit? Nemrég lett kész. Persze nem vagyok egy konyhatündér, de a férjem szerint egészen jó íze van... – tessékelte az épületbe a katonákat Mal Doran.
Aguilar elmosolyodott a nő túlzottan is közvetlen viselkedésén, majd mutatóujját a füleséhez emelte.
- Ice Tea, Ice Tea! Itt Laser Sight. Vétel – mondta, majd várt.
- Itt Ice Tea. Mondjad, szépfiú! – érkezett a válasz.
- Van egy kis gubanc. Csak Mal Dorant találtuk otthon. Jackson és a kislány valami romokhoz mentek a falutól nem messze. Mal Doran állítása szerint úgy négy- hat óra lenne gyalog. Elkélne egy fuvar! Vétel.
- Vettem! Máris repülök hozzád! Pár perc és a koordinátáitokon vagyok! Vétel.
- Pontosan ezt akartam hallani, Ice Tea. A ház mellett látni fogsz egy tisztást. A szélén tedd le a kicsikét, Kicsikém! Vétel, és vége.
- Úgy lesz, Bébi! Ice Tea kiszáll – fejeződött be a forgalmazás.
- Hogy állnak a dolgok odabent?! – eresztette le kezét Aguilar, mialatt helyzetjelentést kért a házban lévőktől.
- Mindjárt készen vagyunk! A maga fiai nagyon ügyesek – szűrődött ki Vala kedves hangja.



Milky Way- galaxis – Titkosított koordináták - Ismeretlen eredetű romok >>>
- Elképesztő! – jegyzetelt lázasan egy kopottas bőrkötésű könyvecskébe Dr. Daniel Jackson. Körülötte mindenfelé mohával, és kúszónövényekkel benőtt oszlop, és falmaradványok emelkedtek ki a puha- nedves talajból. Az archeológus izgatottan fel- s- alá járkált a roskadozó romok mentén, miközben gondosan leírt mindent amit hasznosnak vélt. Pár méterre tőle, egy sötétbarna hosszúhaját lófarokban viselő kislány vadvirágokat gyűjtögetett a térdig érő buja fűvel borított lankás domboldalban.
Jackson, kabátja zsebébe tuszkolta vaskos- tömzsi füzetét, majd az előtte a földön heverő zsákjából előkotorta digitális kameráját. Felegyenesedve, egy pillanatra zavartan tekintett körbe.
- Sha’re?! – kiáltotta el magát aggódva.
- Itt vagyok, Apa! – érkezett a válasz egy aranyos, vékony kislányos hang formájában, mire a férfi a beszéd forrása felé fordult, majd megkönnyebbülve fedezte fel a dús növényzet közül kiemelkedő mosolygó, boldog gyermeket.
- Ne menj olyan messzire, Bogaram! Inkább gyere, mutatok valamit! – intett lányának Daniel, aki erre szaladva közeledni kezdett. Mikor apjához ért, vidáman nyújtotta felé egyik kezét, melyben jókora csokor színpompás virág illatozott.
- Nézd! Anyunak szedtem. Szerinted örülni fog neki? – kérdezte elragadó hangján.
- Óóó, hát ezek valóban gyönyörűek. Biztos vagyok benne, hogy anya nagyon... – szakította félbe mondandóját Dr. Jackson, mivel furcsa morajra lett figyelmes, mely egyre csak erősödött. Egyfajta mély zúgás hallattszott. Apa és lánya szinte egyszerre néztek a tiszta ég felé, majd hamarosan meglátták a közeledő homályos sziluetteket, melyek gyorsan növekedtek.
- Mik ezek?
- Nem tudom, Kicsim. Legjobb lesz, ha összeszedjük a holminkat, és indulunk! – felelte a férfi, ám nagyonis jól tudta hogy micsodák azok. Vállára kapta hátitáskáját, majd kézen fogta gyermekét, és a közeli erdő felé kezdtek igyekezni.
- Miért kell máris mennünk? Én még maradni szeretnék! – reklamálta a kis Sha’re keserűen.
- Majd később visszajövünk, ígérem. Most szedd a lábacskáidat, jó?! – növelte sebességét Daniel, majd mivel látta hogy lánya nem tudja tartani a lépést, felkapta s félkézzel magához ölelve cipelte tovább. Ezalatt a hangok jelentősen felerősödtek. Az összetéveszthetetlen ergonómiájú gépeket immár tisztán ki lehetett venni az égbolton.
- Áhhhhhh!!! – sikított halálra rémülten Sha’re apja fülébe mikor az első energialövedékek becsapódtak a romok közé. Kőzet, növény, és föld szállt szana- széjjel mindenfelé. Az idegen vadászok rárepültek a menekülőkre. Dr. Jackson hasra vetődött, és testével oltalmazta lányát, ám ő maga áldozatul esett a rájuk zúduló lövedékeknek. Több találat is érte. Egy a hátát, keresztülhasítva meg zsákját is, még egy másik pedig a bal combját. Kétségbeesetten jajjgatott fel a fájdalomtól, majd legördült gyermekéről.
- Apa! Apa! Mi a baj?! – ordította hisztérikusan Sha’re Jackson.
- Menekülnöd kell, Drágám! Fuss az erdő felé! Ahogyan csak bírsz! – nyögte ki kínok közt vergődve, nehézkesen a férfi.
- Neem! Nem akarooom! Nem hagylak itt! Gyere velem!!! Kérlek! – kezdett zokogni keservesen a kislány.
- Indulj! Fuss, Bogárkám! – kiáltotta agóniájában, összeszorított fogakkal Daniel, majd kezével megtaszította gyermekét, aki ha nagy nehezen is de megindult.
Ezalatt két gép tovább repült a közeli falu irányába, ám egy visszafordult a rét felé. Olyan gyorsan közeledett, akár egy trópusi vihar. Sha’re felé vette az irányt.
- Neee!!! Erre gyere!!! Ide!!! Engem akarsz, nem őt!!! – üvöltötte torkaszakadtából Dr. Jackson. Egyik másodpercben a vadászt nézte, a másikban egyetlen gyermekét, aki már majdnem elérte az erdő viszonylagos biztonságot jelentő fáit. Sha’re Jackson úgy igyekezett, ahogyan csak kitelt tőle. Szeme sarkából, ha nem is tisztán, de látta a közeledő veszedelmet. Hallotta apja, számára oly kedves hangját is. Elbizonytalanodott. Teljesen össze volt zavarodva. Nagyon meg volt ijedve. Foggalma sem volt arról mi folyt körülötte. Nem értette hogy mi, és miért történik. A fáktól pár méterre megtorpant. Visszanézett apjára. Majd a közeledő légi járműre. Majd ismét az apjára, akit annyira szeretett. Aki most éppen valamit kiabált neki, és a földön heverve kezével hadonászott feléje. Nem tudta kivenni a szavakat, mert már mindent elnyomott a vadászgép hajtóművének fülsüketítő robaja. Sha’re távolodni kezdett a fáktól.
- Nem hagylak egyedül, Apaaa!!! – mondta olyan hangosan ahogyan csak bírta, miközben nekiiramodott.
Az idegen jármű pedig tüzelni kezdett. Becsapódó energiatöltetei könnyeden döntötték le a pici lánykát vézna lábairól.
- Sha’reee!!! Neee!!! – fakadt ki Jackson, s olyan fájdalmat érzett legbelül, mely elnyomta sérülései következtében érzett fizikai kínjait.
Ekkor kettő üstökös szerű, arany színű sziluett hasított keresztül az égbolton, majd egyenesen a rét felett atrepülő idegen gépnek ütközött, végzetesen megtépázva azt, mely ezek után tehetetlenül hullott alá akár egy kődarab, majd csapódott be a talajba lángnyelvektől övezve a tisztás távoli végében. Sűrű, fekete füst tört az ég felé, miután a roncsot több kisebb robbanás rázta meg. Ezalatt egy PJ landolt az erdőszélen, a Jacksonhoz lehető legközelebb eső helyen. Hátsó rámpája lenyílt, majd emberek rajzottak ki belőle, akár egy megbolygatott hangyabolyból a dolgozók, és harcosok szoktak veszély esetén. Daniel, fejét az ugró irányába fordította. Meglátott egy ismerős alakot. A nőét akit szeretett.
- Daniel! Sha’re!!! – kiáltotta a legrosszabbtól tartva Vala.
- Gyerünk, mozgás! Byron, és Sharp! Ti ketten a lányhoz! Trachtenberg, és Orville pedig Jacksonhoz! Gyorsan!!! – utasította embereit futás közben Aguilar. Ő maga Sha’ rehez sietett, majd térdre rogyott az apró test mellett, melyben szerencsére még pislákolt az élet lángja.
- Pulzus rendben, pupillák reagálnak! Egy- két kisebb- nagyobb horzsoláson kívül mást nem látok, így ránézésre – jelentette Byron őrmester, amég társa egy merev, tábori hordágyat fektetett a lányka mellé.
- Rögzítőgallér a helyén! – mondta Aguilar miután gondosan felhelyezte a stabilizáló eszközt Sha’ re nyakára.
- Mama... – nyöszörögte a csöppség halkan.
- Itt vagyok, Drágám! Itt vagyok! – guggolt le hozzá Vala könnyes szemekkel.
- Kérem álljon hátrébb, Asszonyom! Az ugróban majd vele lehet, de most nincs vesztegetni való időnk! – segítette fel a nőt gyengéden az altiszt. Ezalatt két társa sikeresen a hordágyra helyezte Sha’ret, majd több helyen is pántokkal biztosították.
- Készen vagyunk, Főnök! Nem lesz vele gond! – szólalt meg ismét Byron, majd körültekintően felemelve a hordágyat erőltetett menetben az ugró felé indultak.
- Jöjjön Asszonyom, nézzük meg Dr. Jacksont! Nem kell félnie, a lányával minden rendben lesz! – vezette férje felé a szinte sokkos állapotban lévő nőt Aguilar.
- Miért teszik ezt velünk?! Nem értem... – siránkozott szomorúan Mal Doran.
Pár méterrel odébb Trachtenberg törzsőrmester, és Orville őrmester a Föld egyik legnagyobb koponyájának életét próbálta megmenteni.
- Jelentést! – ereszkedett féltérdre katonái mellett az altiszt.
- Daniel! – ült le a földre férje közelében Vala, majd kezét Daniel arcára tette, és gyengéden megsimogatta.
- Ne aggódj, Drágám minden rendben lesz – jelentette ki magabiztosan, elhaló hangon a férfi.
- A lábán lévő találat nem komoly. A másik viszont nagyon nem tetszik. Belső vérzése lehet! Mihamarabb megfelelő ellátást kell kapnia! Beadtam neki egy kis morfiumot a fájdalomra és átmenetileg elláttam a sebeit, de többet jelenleg nem tehetek. A pulzusa eléggé gyengélkedik – számolt be a tudós állapotáról Trachtenberg, miközben éppen infúziót kötött be a férfi karjába. Eközben Orville nyaki rögzítőgallért tett fel a sérültre.
Ekkor furcsa hang töltötte be a környéket. Mindenki számára ismerős volt. Két vadász közeledett rohamosan a falu irányából, ahonnan most gomolygó füstfelhő szállt az égbe.
- Hordágyra vele, aztán tűnés! – pattant fel Aguilar. Két társa gyorsan cselekedett. Pár pillanat alatt szállítható állapotba helyezték Dr. Jacksont, majd összepakolták cuccaikat, és már indultak is a PJ irányába. Mal Doran mindvégig férje kezét fogva lépkedett mellettük. Meglehetősen óvatosan, és lassan haladtak csak előre, hiszen vigyázniuk kellett a kritikus állapotban lévő betegükre. Anthony Aguilar nem mozdult egy tapodtat sem. Vállához emelte M468- asát és rövid sorozatokat kezdett lőni. Nem mintha túl sok esélye lett volna, de ha más nem legalább magára vonja a gépragadozók figyelmét. Legalábbis erre játszott.
- Byron, Sharp! Van egy kis gondunk! – szólt fülesébe, majd kisvártatva két társa vállról indítható rakétákkal hagyta el az ugró fedélzetét, majd nem messze a géptől féltérdre ereszkedtek a lehető legstabilabb pozíciót véve fel.
- Adunk nekik, Főnök! – felelt Byron a rádión keresztül.
Az idegen jármű addigra már tüzet nyitott. Az altiszt sikeresen félre vetődött az első szórás elől, majd tovább zavarta a gépeket. Ezalatt Byron és Sharp kilőtték rakétáikat. Az egyik gépet szerencsésen leszedték, ám a másik megúszta, és azonnal szétlőtte a két katonát, majd a Jacksont cipelő Trachtenbergék felé eleresztett egy energiatöltetet. A másodperc tört része alatt egy fekete lyuk keletkezett ott, ahol az előbb még négy ember tartózkodott. Aguilar elszörnyedve pattant fel a földről.
- Gyereee!!! Siess! – jelent meg a PJ hátsó rámpáján integetve Kari Kellog őrmester, hívónevén Ice Tea.
- Indíts!!! – üvöltötte vissza neki futás közben a férfi, mire a nő eltűnt az ugró belsejében.
A vadász már meg is fordult a rét végében, majd ismét közeledni kezdett. Energialövedékei Aguilartól alig pár méterre csapódtak be, s nem sokon múlott hogy ő is a többiek szomorú sorsára jusson. Ő sem tudta hogyan, de végülis elérte az átmeneti menedéket nyújtó ős űrjárművet.
- Mehetünk! Álcát fel! – kiáltotta előre a pilótafülkébe, miközben aktiválta a PJ hátsó rámpájának zárszerkezetét. A repülő azonnal emelkedni kezdett, majd hajtóműgondolái lágyan kicsusszantak törzséből. A következő pillanatban eltűnt az avatatlan szemek elől.
- Irány a kapu – foglalt helyet a pilóta mellett az altiszt.
- Úristen, láttad?! – nézett rá egy pillanatra megdöbbent tekintettel Kellog őrmester, aki a Canadai Légierő Különleges Alakulatánál szolgált, mielőtt a Stargate Program részese lett.
- Láttam... – sóhajtott nagyot a férfi, miközben leemelte sisakját, majd gondterhelten a hajába túrt.
- Megnézem a gyereket – mondta végül, majd sisakját az ülésen hagyva a PJ hátsó rekeszébe távozott.
- Sha’re? – szólította meg a padlóra rögzített hordágyon heverő kislányt, miközben törökülésben elhelyezkedett mellette.
- Hol a Mamám? Hol van Apa? – tette fel a legnehezebb két kérdést alig hallhatóan.
Aguilar nagyot nyelt. Úgy érezte megfullad. Nem tudta mit mondjon erre. Vett egy mély levegőt.
- Hamarosan talalkozhatsz velük, ígérem... – hazudta, s nagyon nyomorultul érezte magát.
- Mikor? – érkezett egy újabb kérdés.
- Nem tudom. Nemsokára – hallattszott egy újabb szánalmas, de kegyes hazugság.
- Tárcsázom az Omikron- bázist! – kiáltott hátra az ugró elejéből Kellog.
Az altiszt nagyon megörült, mivel ebből azt szűrte le, hogy az ellenség valamilyen oknál fogva még nem tárcsázott be. Akkor viszont egy anyahajóról érkezhettek a vadászok.
- Mi a helyzet bolygó körüli pályán?! – érdeklődött rosszat sejtve a férfi.
- Pillanat, pásztázom!
- Két ellenséges cirkáló. Ismétlem kettő! Az egyikből furcsa energiajeleket veszek... Valamit kilőtt! – horkant fel az őrmester, majd pár másodperccel később az ugró minimálisan megrázkódott.
- Mi a fene volt ez?! – egyenesedett fel idegesen Aguilar.
- Kérlek, ne hagyj itt! Légyszíves! Félek! – mondta rémült hangon Sha’re. A katona lenézett rá, majd lassan vissza ült.
- Valamiféle energiahullám. Nem tudom pontosan, de kár nem keletkezett – magyarázta bizonytalanul a pilótaülésből a nő, majd folytatta.
- Féregjárat aktív! Mindjárt belépünk az eseményhorizontba – tette még hozzá, hogy valami jó hírt is közölhessen.
A kicsiny ős űrjármű lejjebb ereszkedett földközelbe, behúzta gondoláit, majd a nem messze található csillagkapu felé vette az irányt, melynek gyűrűjét kékes fényben játszó folyékony naquadah töltötte ki.
- Pár másodperc, és már itt sem vagyunk – jegyezte meg megkönnyebbülten Kellog.
Ezalatt Sha’re megfogta a mellette ücsörgő katona kezét.
- Most már minden rendben lesz. Nyugodj meg, Kicsilány – mosolygott rá felszabadultan Aguilar.
- Banditák hat óránál! Tüzet nyitnak!!! De hogy a fran... – ordította el magát az őrmester, mire a PJ hátulját hatalmas találat érte. A gép hátsó rekeszén óriási égésnyomoktól övezett lyuk keletkezett. A hajó rázkódni kezdett, álcája deaktiválódott, és irányíthatatlanul ütközött neki a csillagkapu gyűrűjének, majd pördülve párat a talajnak csapódva több tíz méteren keresztül felszántotta a földet, kidöntve az útjába kerülő fákat, és minden mást. Nem telt bele sok idő, mire füstölögve, a felszínbe fúródva megállapodott. Szélvédője több helyen is megrepedt, műszerei kiégtek, külső burkolata helyrehozhatatlan károkat szenvedett.
Kari Kelly Kellog a műszerfalra borulva, jókora horzsolásokkal és vágásokkal az arcán, minden porcikájában fájdalmat érezve tért magához. Az első pillanatban nem tudta kicsoda, nem tudta hogy hol van, és mit csinál. Olyan alapvető dolgokról sem volt halvány fogalma sem, hogy fiú- e vagy lány. Látása homályos volt, a feje kellemetlenül lüktetett. Fülei bosszantóan zúgtak, és csengtek egyszerre. Mindkét kezével a konzolra támaszkodott, majd remegő karokkal taszított magán egyet, mire ismét ülő pozícióba került. Zavartan nézett szét, és kezdett tudatosulni benne, hogy mi is történt valójában. Széke háttámlájára, és az ős komputerpanelra támaszkodva nagy nehezen felállt az ülésből, és az ugró hátulja felé fordult. Légzése természetellenesen szapora volt. Adrenalinszintje a plafont verdeste.
- Neeem... – rogyott térdre elerőtlenedve, mivel senkit sem talált ott. A hátsó rekesz nagyrésze tulajdonképpen hiányzott.
- Anthony... – pityeredett el, mely egy pillanat alatt erősödött a legkeservesebb zokogássá. Ajkai rángtak, szájában meleg vér csordogált. Valószínűleg a baleset közben rondán elharaphatta nyelvét.
- Úristen! Atya Úr Isten!!! Neee! – temette koszos, és véres tenyereibe arcát, mert el akart bújni a világ elől. Nem bírta elviselni a valóságot.
- Miért?!? Miééért!?! Pokolba veleteeek!!! Halljátok! Menjetek a Pokolbaaa!!! – üvöltötte zilálva, mintha a világegyetem minden dühe, és haragja hirtelen egyszerre tört volna fel belőle. Előre görnyedt, és szavai közben ökölbe szorított kezekkel a fémes padlót kezdte ütlegelni.
- Miééérrrtttt?! ... – csendesedett el sírása, és normalizálódott a légzése, miközben lassan hasra heveredve fekvő testhelyzetbe kuporodott, majd elájult.


Cameron Mitchell naplójából >>>
... "Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján. A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.” ...
[Újszövetség/ Jelenések könyve 20./ Az utolsó ítélet]