* * *
Négy napja voltak a nyaralóban, és már csak két nap volt a hazatérésig, mikor Jack ebéd után úgy határozott, beszél Sam-mel a későbbi terveiről. Kihasználta a lehetőséget, hogy Janet a szobájába vonult rajzolni, míg a felnőttek a kávéjukat iszogatták a nappaliban.
– Sam, úgy gondolom meg kellene beszélnünk, hogy mi lesz a későbbiekben, miután hazamegyünk. – vezette fel a témát a tábornok.
– Mire gondolsz? – nézett a kávésbögréje pereme felett a férfire Sam.
– Arra, hogy neked mi az elképzelésed a jövőről. Szeretnék a lehető legtöbb időt együtt tölteni Janet-tel, de ehhez a te beleegyezésed is szükséges. – magyarázta Jack.
– Még mindig nem értelek. Azt gondolod, hogy én talán nem akarom, hogy továbbra is találkozz vele? – vonta fel a szemöldökét a nő.
– Erről beszélek, hogy nem tudom, te mit akarsz, van-e valami elképzelésed arról, hogyan oldjuk meg a dolgot. Nem akarok elszakadni tőle, Sam.
– Úgy véled, azt várom tőled, hogy szakíts meg minden kapcsolatot Janet-tel? – kérdezte Sam felpaprikázottan.
– Nos, remélem, hogy ezt nem akarod.
– Mégis mit képzelsz te rólam? – pattant fel dühösen a nő. – Minek nézel te engem? Ennyire lelketlennek, érzéketlennek tartasz? – tette csípőre Sam a kezét, mellkasa hevesen járt fel-le, ahogy próbálta féken tartani indulatait.
– Nem, dehogyis, de hallgass meg… – állt fel Jack is, kezdődő bosszúsággal az arcán.
– Nem, Jack, most te hallgatsz meg engem. – szakította félbe ingerülten Sam a férfit. – Hét éve eltűrtem a fejemhez vágott rágalmaidat, de ezúttal nem így lesz. Komolyan azt gondolod rólam, hogy azok után, hogy nemcsak hogy megmentetted az életét, de láthatóan Janet imád téged, azt kérném, hogy felejtsd el az elmúlt heteket, menj vissza Washingtonba és soha ne gyere vissza? Az hiszed, képes lennék ezt megtenni akár veled, akár Janet-tel?
– Sam, figyelj… – próbálta Jack ismét elmagyarázni, mit szeretett volna mondani.
– Nem fejeztem be! – kiáltotta Sam, mérhetetlen dühvel. – Azon az estén, évekkel ezelőtt, eltűrtem, hogy mindenféle, utolsó ribancnak titulálj, és olyan dolgokkal vádolj meg, amikre sosem lennék képes, de ez mindennek a teteje. Azt képzeled rólam, elvárnám a gyerekemtől, aki mindennél fontosabb számomra, hogy azok után, hogy végre megismerte az apját, most mondjon le róla és…
– Hagyjátok ezt abba! – hallatszott ebben a pillanatban Janet kétségbeesett kiáltása.
Egyikük sem látta, hogy a kislány időközben kijött a szobájából és most könnyes szemekkel, reszkető ajkakkal állt a nappali és a folyosó közötti átjáróban.
– Janet! Uram Isten! – nyögte Sam.
Ezt a veszekedést abszolút nem kellett volna a gyereknek hallania, és a nő jól látta a rémületet a kicsi arcán, érthetően, hisz’ sosem látta még az anyját ilyen haragosnak, és kiabálni sem hallotta még.
– Igaza volt Tommy-nak, mikor azt mondta a papák és a mamák azért nincsenek együtt, mert utálják egymást. – kiabált a kislány zokogva.
– Janet... – lépett a kicsi lány felé Sam.
– Hazudtatok nekem mindketten, mert azt mondtátok szeretitek egymást, de ez nem igaz, mert akkor nem kiabálnátok egymással és együtt élnénk! – a kislány hangja hisztérikussá vált, és ahogy az anyja feléje nyúlt, hogy a karjába zárja, kicsi lábain az ajtó felé iramodott.
Jack és Sam egyszerre indultak utána, és abban a pillanatban, ahogy Sam a folyosóra lépett a bejárati ajtó becsapódott a kislány mögött. A nő rémülten lépett bele a bakancsába, azzal sem foglalkozott, hogy a fűzőt bekösse, vagy kabátot vegyen, csak rohant a gyerek után.
– Janet, állj meg! – kiáltotta, de a kicsi lány még inkább felgyorsított, annak ellenére, hogy meg-megcsúszott a kissé fagyos havon a kis benti cipőjében.
Jack szintén beleugrott egy cipőbe és rohant Janet és Sam után. Kétségbeesetten látta, amit Sam talán észre sem vett, hogy a kislány egyenesen a tó felé szaladt.
– Sam, a tó… – üvöltötte Jack a nőnek, aki néhány lépéssel előtte járt.
Mire Sam elérte a tó partját, a kicsi jó pár méterre tőle már a befagyott tófelszínen haladt.
– Janet, ne! – sikította Sam.
– Sam, ne menj rá a jégre! – kiáltotta ugyanakkor Jack, de már későn, a nő az óvatossággal mit sem törődött ezúttal.
Ahogy Jack elérte a tó partját, mindannyian a jég semmivel össze nem téveszthető reccsenését hallották, és mire felfoghatták volna, mi történik, Sam eltűnt a jeges vízben.
– Sam!
– Mami!
Kiáltotta egyszerre Jack és Janet, és a kislány egy lépést tett a jégen tátongó lyuk felé.
– Ott maradsz! – üvöltötte Jack a gyereknek. – Meg ne mozdulj! – tette hozzá a legszigorúbb tábornoki hangsúllyal.
A férfi hasra vágta magát, és kétségbeesve kúszott a lék felé. Fél szemmel a reszkető kislányát nézte, miközben a vizet kutatta a jég alatt a nő után. Ahogy odaért ahhoz a ponthoz, ahol Sam eltűnt, meglátta szőke haját, és két kezét, ahogy a jeget érintik alulról, szerencsére a nyílástól alig kartávolságnyira. Ami viszont megrémítette a tábornokot, hogy a nő tartásából jól látszott, hogy nincs magánál. Óvatosan a lyuk szélre araszolt, és benyúlt a rettenetesen hideg vízbe, de nem érte el a nőt. Még jobban előre kellett csúsznia - annyira, hogy deréktól felfelé már a lék felett volt - majd megtámasztotta a jobb kezével magát a hasadék peremén, másik karját pedig ismét a vízbe nyújtotta. Ekkor már elérte Sam pulóverjének a gallérját, és elkezdte húzni a nőt a lyuk felé a jég alól.
Egy örökkévalóságnak tűnt Jack számára, míg Sam feje a vízfelszín fölé került, és rettegve nézte a nő lila ajkait, eszméletlenül hátracsukló fejét. A tábornoknak minden erejére szüksége volt, hogy - miközben hason fekve hátrafele kúszott a jégen - ki tudja húzni Sam-et a vízből. Mikor már a nő felsőteste kint volt a jég felszínén, belekapaszkodott a nadrágja derekába, és úgy húzta tovább, közben magában rimánkodott, hogy megbírja őket a jég. A férfi nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el, mire ki tudta vonszolni Sam-et a partra, és négykézlábra támaszkodva lihegett mellette, miközben a nyaki ütőerén a pulzusát kereste, és a szája fölé hajolva a légzését ellenőrizte. A nő pulzusa nagyon gyenge volt, de nem ez volt, ami Jack-et megrémítette, hanem, hogy Sam nem lélegzett.
– Papa… – Jack alig hallotta Janet rémült, reszkető hangját a fülében doboló vértől.
– Maradj, ahol vagy! – szólította fel a gyereket. – Meg ne merj mozdulni!
A férfi miközben ráparancsolt a kislányra, hátrahajtotta Sam fejét, majd a nő ajkai fölé hajolt, és tüdeje tartalmának kb. felét a szájába fújta, majd még egyszer megismételte ezt a műveletet, azután összekulcsolta kezeit és pumpálni kezdte a nő mellkasát. Magában számolt, és mikor harmincnál tartott megismételte az előbbi két befújást, majd ellenőrizte, hogy emelkedik-e Sam mellkasa, de az eredmény nem az volt, amit a tábornok szeretett volna. Már harmadjára ismételte az egész műveletet, de a nő még semmit sem reagált.
– Lélegezz, Sam! – suttogta, bár tudta, hogy a nő úgysem hallja.
Tovább folytatta az újraélesztés ismert módját, majd újabb három ismétlés után, a következő befújásnál kissé hangosabban szólalt meg:
– Gyerünk, Carter! Ez parancs! – ütött meg a férfi kissé parancsoló hangnemet.
Maga sem tudta, hogy a mellkas kompresszió, vagy az utasítás hatására, de Sam hevesen köhögni kezdett. Jack gyorsan az oldalára fordította, hogy a nő ki tudja köhögni a tüdejében levő vizet, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Ekkor jutott eszébe a kislánya.
– Figyelj rám, Janet! Pontosan azt kell tenned, amit most mondok. – szólította meg a félelemtől és hidegtől remegő gyereket a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Nagyon lassan ereszkedj négykézlábra, azután kezdj el óvatosan, afelé a nagy fa felé araszolni. – mutatott a tőle jobbra levő, a tó partján álló hatalmas tölgyfára a férfi. – Addig nem állhatsz fel, míg el nem éred a fa törzsét, és ha a jég reccsenését hallod azonnal meg kell állnod. Értetted?
A kicsi bólintott, majd láthatóan feszülten koncentrálva azt tette, amit az apja mondott. A tábornok figyelte a kislány mozdulatait, de közben Sam-re is ránézett, aki már nem köhögött ugyan, de hallhatóan nehezen lélegzett. Jack a sarkára ült, és a hátára fordította a nőt, majd a fejét a térdére fektette. Tudta, hogy mihamarabb be kell vinnie a házba, és le kell vennie róla a vizes ruhákat, elkerülendő a hipotermiás sokkot, de a kislányt nem hagyhatta egyedül.
Janet szerencsére gond nélkül elérte a kitűzött célt, és mikor a gyerek felállt a parton, Jack is feltápászkodott, és tiltakozó térdei ellenére, fogát összeszorítva a karjaiba vette a remegő Sam-et.
– Janet… – nyögte alig hallhatóan a nő, aki még mindig félig öntudatlanul hajtotta fejét Jack vállára.
– Minden rendben, itt van mellettem. – nyugtatta meg Jack Sam-et, majd az időközben valóban mellé érő, holtsápadt kislányához fordult: – Szükségem van a segítségedre, Janet. Siess előre, és engedj a fürdőkádba langyos vizet. Nagyon fontos, hogy ne legyen túl meleg. Meg tudod ezt tenni?
– Igen. – bólintott a kislány és a lábait sebesen szedve indult a ház felé.
Amire Jack beért az ájult Sam-mel a karjaiban, már hallotta a fürdőszobából a víz zubogását. Lefektette a nőt a kanapéra, és elkezdte megszabadítani a ruháitól. Nem volt egyszerű dolga a félig fagyott ruhát lerángatni a nőről, ami második bőrként tapadt a testére, de néhány perc küzdelem után Sam bugyiban, melltartóban feküdt előtte. A tábornok néhány pillanatig vacillált, majd a fehérneműt is levette a nőről, azután ismét a karjába emelte és a fürdőszoba felé indult vele.
– Elzárhatod a csapot. – mondta Janet-nek az apja, mikor belépett a fürdőbe. – Ugye nem nagyon meleg a víz? – mikor a kislány megingatta a fejét, lassan a vízbe tette Sam-et. – Menj, vesd le ezeket a ruhákat magadról, és vegyél szárazat. Azután a nappaliban az ajtóval szemben levő szekrényből hozz egy takarót ide. – utasította a gyereket.
Jack beledugta a kezét Sam oldala mellett a kádba, és magában nyugtázta, hogy a víz tényleg se’ nem meleg, se’ nem hideg. Néhány perc múlva elkezdte felmelegíteni a vizet, és lassan Sam is kinyitotta a szemeit, de a következő pillanatban ismét becsukta őket.
– Sam? – szólította meg Jack csendesen a nőt. – Sam, nézz rám! Látni akarom azokat a végtelen kék szemeket. Kérlek, Sam! – könyörgött Jack, mire a nő szemei ismét kinyíltak, és hatalmasra tágulva, csodálkozva fókuszáltak Jack arcára. – Oh, hála Istennek! – nyögte a férfi, és homlokát a kád szélére támasztotta.
– Hol van Janet? – kérdezte a nő, alig hallhatóan.
– Itt vagyok, mami. – hallatszott a kislány sírástól elcsukló hangja, aki ekkor ért vissza karjaiban az apja által kért takaróval.
Sam erőtlenül sóhajtott, és egész testében reszketni kezdett. Jack még több meleg vizet engedett a kádba, tudta, hogy mindennél fontosabb, hogy a nő teste fokozatosan felmelegedjen.
Kb. negyed óráig tartott, míg Sam reszketése valamelyest alábbhagyott, és Jack kisegítette a kádból. A teste köré tekert egy hatalmas fürdőlepedőt, a hajára egy kisebb törölközőt, majd a karjaiba vette a nőt, és bevitte a szobájába. Ott megkérte a szorosan a sarkában levő kislányát, hogy hajtsa fel az ágytakarót, és terítse rá az ágyra a korábban kért takarót. Janet még mindig a sírással küszködve, szó nélkül tette, amire az apja utasította. Jack lefektette Sam-et, valamelyest megtörölte, és a földre dobta a törölközőt, majd szorosan betakarta.
Sam még mindig kissé bágyadtan hagyta, hogy Jack tegye a dolgát, de a légzése már szabályosabb volt, és ajkai sem voltak már annyira lilás színűek, mint korábban. A tábornok leellenőrizte a pulzusát, és nyugodtan konstatálta, hogy a nő szívverése is egyenletes és erőteljesebb, mint korábban volt.
– Mindjárt jövök, csak átöltözöm én is és készítek egy meleg teát neked. – mondta Sam-nek, és kiment a szobából.
A nő erőtlenül biccentett, majd kibújtatta egyik karját a takaró alól és Janet felé nyújtotta azt.
– Gyere… – hívta a kislányát, aki kétségbeesett sírásban tört ki és anyja mellé kucorodott az ágyban, aki átölelte őt. – Ne sírj, nincs semmi baj.
– Úgy sajnálom, mami. Nem akartam rosszat, de úgy megijedtem. – zokogta a kicsi lány.
– Tudom, és nem a te hibád, ami történt. – nyugtatgatta Sam a kislányt.
– De igen, miattam estél bele a tóba.
– Azért estem bele, mert felelőtlenül rászaladtam a jégre, holott tudhattam volna, hogy engem már nem biztos, hogy megbír.
– Igen, de, ha én nem futok el, akkor nem kell utánam jönnöd. Nem is vettem észre, hogy már a jégen vagyok. – szipogta Janet. – A papa biztosan nagyon dühös rám, mert nem is szabadott volna kimennem a házból.
– Nem, Janet, nem rád vagyok dühös. – szólt Jack, aki ekkor ért vissza egy gőzölgő bögrével a kezében. – Magamra haragszom. – tette hozzá, miközben az ágyhoz sétált, és letette a bögrét az éjjeli szekrényre. – Hogy érzed magad? – kérdezte Sam-től, miközben leült az ágy szélére.
– Fázom még, de rendben leszek.
– A mellkasod nem fáj?
– Csak egy picit, ha köhögök, de nem vészes. Jól vagyok, Jack.
– Mindig ezt mondtad, akkor is, mikor megszólalni is alig tudtál a fájdalomtól. Bár sosem értettem, miért. – nézett elgondolkozva a nőre a férfi.
– Több oka is volt. – felelte Sam, majd kibontakozva a kislánya karjaiból felült, nekidőlt a párnának és a teásbögréért nyúlt.
– Miért vagy dühös magadra, papa? – kérdezte Janet, aki eddig csendesen figyelte a felnőttek beszélgetését.
– Mert én tehetek erről az egészről.
– Nem, Jack… – rázta meg a fejét Sam, de a tábornok félbeszakította.
– De igen. Ugyanúgy elszúrtam, mint hét éve. – ingatta Jack szomorúan a fejét, majd a kislányát az ölébe emelve folytatta: – A te születésed előtt is én rontottam el a kapcsolatunkat a mamáddal. Ostoba voltam, és olyat véltem látni, ami nem történt meg. Azt hittem, a mamád nem akar velem együtt lenni, és ahelyett, hogy megbeszéltük volna, csúnya rágalmakat vágtam a fejéhez és nagyon goromba voltam vele, annak ellenére, hogy az életemnél is jobban szerettem őt. Sőt, mikor a baleseted volt, és édesanyád elmondta, hogy én vagyok az apukád, még akkor is nagyon bután reagáltam először. Most pedig ismét csak rosszul kezdtem hozzá, mikor azt akartam megbeszélni a mamáddal, hogy hogyan oldjuk meg, hogy minél többet lehessek veled. – tette hozzá a kislányra nézve.
– A gyengélkedőn azt mondtad egyik nap, hogy még mindig szereted a mamit. Ez igaz? – nézett hatalmas kék szemeivel érdeklődőn a kislány az apjára.
– Igen. – bólintott Jack.
– Akkor most már tényleg nem értek semmit. – csóválta a fejét a kislány. – Mami is szeret téged, akkor mondta, mikor megmutattam neki azt a képet, amin mindketten rajta vagytok, amit Daniel bácsi készített itt rólatok. Szóval, ha te szereted a mamát, és ő is szeret téged, akkor miért kiabáltatok, és miért nem élsz velünk?
Sam könnybe lábadt szemekkel nézett a bögréje pereme felett Jack-re.
– Ahogy mondtam, én tehetek róla, Janet. Minden az én hibám és megérteném, ha úgy döntenél, látni sem akarsz többé. – válaszolta Jack a kislányának, miközben összeszorult szívvel nézte Sam könnyes szemét.
– De, igen, papa. Szeretlek, és olyan régóta akartalak már megismerni. Nem akarom, hogy elmenj, és ne gyere vissza többé. – fakadt sírva ismét Janet. – Mami, ugye te sem akarod ezt? – nézett a kicsi lány kétségbeesetten az anyjára.
– Nem. – ingatta a fejét Sam.
Néhány pillanatig mindhárman a gondolataikba mélyedve hallgattak, majd Jack törte meg a csendet.
– Nem hazudtam, mikor azt mondtam Janet-nek, hogy szeretlek, Sam. Pokolian szégyellem magam azért, ahogy azon az estén viselkedtem veled. Ezért is nem hívtalak fel azután. Illetve hívtalak, de mindig letettem a telefont, mielőtt kicsengett volna. Azt hittem, hallani sem akarsz rólam többé. Amikor pedig a baleset után elmondtad, hogy Janet az én lányom, nem tudnám megmondani, miért úgy reagáltam. Hirtelen dühös lettem, amiért ennyi éven át eltitkoltad, bár később rájöttem, hogy semmi okom nem lehetett arra, hogy mérges legyek rád. Most pedig, rosszul kezdtem hozzá az egész beszélgetéshez. Nem úgy értettem, ahogy hangzott, tudom, sosem várnád el tőlem, hogy mondjak le Janet-ről. Egyszerűen csak azt akartam, hogy találjunk egy kompromisszumos megoldást, hogy minél többet veletek lehessek.
– Talán én is túlreagáltam az imént a dolgot. – sóhajtotta Sam. – Én sem hazudtam, Janet-nek, mikor megkérdezte, hogy szeretlek-e még. Mindig szerettelek, Jack, mindazok ellenére, ami történt.
– Ti felnőttek néha olyan buták vagytok. – ingatta a fejét tudálékosan a kislány.
– Milyen igazad van. – mosolygott kissé megkönnyebbülten Jack. – Készítek valami vacsorát, pihenj csak. – simított végig Sam combján a férfi, mielőtt felállt.
Jack tudta, hogy még messze nincs megoldva a problémájuk, de egyelőre csak az érdekelte, hogy Sam túlélte ezt a kis jeges kalandot, és, hogy viszontszereti őt.
* * *
A rögtönzött vacsorát - mely sebtében összedobott pulykás szendvics lett végül - Jack Sam szobájában szervírozta és mindhárman ott ettek. Janet már a vacsora közben is sűrűn ásítozott, de mire elfogyasztotta a kenyerét, láthatóan alig tudta nyitva tartani szemecskéit. Jack ezért felajánlotta, hogy majd ő lefekteti a kislányt. Amire a férfi összetakarította a konyhában a vacsorakészítés romjait, addigra Janet megfürdött, fogat mosott és az anyja ágya szélén ülve várta az apját.
Sam időközben magára vett a pizsamáját, mert kissé feszélyezte, hogy anyaszült meztelen feküdt. Szerencsére a reszketése már alábbhagyott, bár a hideg víz hatását még mindig érezte a mellkasában.
Miután Janet jó éjszakát kívánt az anyjának, Jack a karjába emelte a kislányát, aki álmosan pislogva hajtotta apja vállára a fejét.
– Olvasol mesét, papa? – kérdezte a kicsi két ásítás között.
– Persze. – felelte Jack, bár tisztában volt vele, hogy a gyerek nemigen fog tudni ébren maradni a mese végéig.
Úgy is lett, ahogy a férfi gondolta. Alig kezdte el a történetet, Janet már aludt is. Jack letette a könyvet az ágy mellett álló szekrénykére, majd óvatosan megpuszilta a kicsi lány homlokát, megigazította a takaróját és átment a saját szobájába. Ott magához vett egy tiszta pólót és bokszert, majd elvonult zuhanyozni. Miután végzett a fürdőben, csendben Sam szobájához ment, és résnyire nyitotta az ajtót, hogy benézzen, alszik-e a nő. Sam az oldalán feküdt, az ajtónak háttal, arca félig a párnába temetve, és Jack már épp vissza akart lépni a folyosóra, mikor a beszűrődő fényben meglátta, hogy Sam válla rázkódik. Azt hitte a hideg rázza a nőt, ezért belépett, hogy még egy takarót terítsen rá, de mikor az ágy mellé ért, meghallotta Sam halk szipogását, bizonyítva hogy a nő nem a hidegtől, hanem a sírástól remeg. Jack leült az ágy szélére és Sam vállára tette a kezét.
– Sam… Mi a baj, nem érzed jól magad? – kérdezte aggódva.
A nő nem válaszolt, csak megingatta a fejét, de szaggatott levegővételéből Jack rájött, hogy a sírástól nem tud megszólalni.
A tábornok, ahogy a legtöbb férfi, sosem tudott mit kezdeni egy síró nővel, soha nem tudta, mit mondhatna, mondjon-e egyáltalán valamit. Ezért inkább bebújt a nő mellé az ágyba, majd karjait köré fonva, magához húzta. Sam a férfi mellkasára hajtotta a fejét, Jack pedig lágyan simogatta a hátát, várva, hogy a nő kisírja magát.
– Jobban vagy? – kérdezte halkan Jack, mikor a nő megnyugodott.
– Ühüm. – bólintott Sam, miközben elhúzódott a férfitől, elvett az éjjeliszekrényről egy papír zsebkendőt, majd kifújta az orrát.
Jack félig ülő helyzetbe helyezkedett, és a karját a nő felé nyújtotta.
– Gyere ide.
Sam gondolkodás nélkül visszabújt a férfi ölelésébe és a vállára hajtotta a fejét. Percek teltek el így csendben, majd Sam halkan megszólalt.
– Sosem haragudtam rád azért, ami történt hét éve. Sokkal inkább fájt, nem csak maga a feltételezés, hogy képes lennék arra, hogy megcsaljalak, hanem az is, hogy meg sem hallgattál, lehetőséget sem adtál arra, hogy elmondjam mi történt, hogyan találkoztam Pete-tel. – mivel a férfi nem válaszolt, Sam folytatta: – Véletlenül futottunk össze, ő a testvérét látogatta meg Washington-ban, aki nem sokkal korábban költözött oda. Mikor kiléptem a reptér épületéből, megszédültem, és először nem is tudtam, ki volt az, aki megfogott, hogy ne essek el, majd leültetett a padra. Csak miután ittam néhány korty vizet, és jobban éreztem magam, akkor vettem észre, hogy Pete az. Néhány percig beszélgettünk, azután mindketten mentünk a dolgunkra. Ennyi történt, Jack. Igazad volt, tényleg átkarolta a vállam, de csak segíteni akart.
Jack-nek szörnyű lelkiismeret furdalása támadt, és hatalmas önutálat kerítette hatalmába a nő szavait hallgatva. Tényleg hihetetlenül ostoba volt, és emiatt borzasztó szenvedést okozott a nőnek, akit szeretett. Fogalma sem volt, mit mondhatna, hogyan tehetné jóvá a hibáját. Sam azonban úgy tűnt nem várt választ, mert ismét megszólalt:
– Emlékszel arra, mikor néhány héttel azelőtt, amikor szintén Washingtonban voltam, úgy beszéltük meg, hogy a Pentagonnal szembeni kávézóban találkozunk? – mikor Jack bólintott, Sam folytatta: – A kávézó teraszán, az egyik asztalnál vártalak. Mikor megjelentél a Pentagon lépcsőjén, nem voltál egyedül, Kerry Johnson-nal jöttetek együtt, és amikor elváltatok egymástól, ő megpuszilta az arcodat. Nem találtam ebben semmi kivetnivalót, hisz’ tudtam, hogy barátokként váltatok el, ahogy azt is, hogy a munkátok miatt sűrűn találkoztok. Tudod, azt hiszem, emiatt is esett annyira rosszul a bizalmatlanságod. Azért, mert én egy pillanatig sem feltételeztem, hogy ismét lehet köztetek bármi is Kerry-vel, holott az, amit én láttam, sokkal inkább adhatott volna okot a féltékenységre, mint az, ami Pete-tel történt a reptér előtt, de én bíztam benned, Jack, nem úgy, ahogy te… – sóhajtott Sam végül.
– Istenem, Sam! – nyögte Jack. – Annyira sajnálom. Tudom, hogy ezt már mondtam, de nem tudok mást mondani. Végtelenül szégyellem magam, és sosem fogok megbocsátani magamnak azért, amit tettem veled.
– Miért nem bíztál bennem, Jack? – kérdezte a nő szenvedő hangon.
Jack elgondolkozva simogatta néhány pillanatig a nő hátát, majd kifújta a levegőt, amit észre sem vett, hogy benntartott, és válaszolt.
– Nem benned nem bíztam, hanem magamban. Saját magammal kapcsolatban voltam bizonytalan, különösen akkor, a beszélgetés után Barrett-tel.
– Nem értelek. Nem voltál biztos abban, hogy mit érzel irántam? – emelte fel a fejét Sam, hogy a férfi arcába nézhessen.
– De, az volt az egyetlen dolog, amit százszázalékosan tudtam, hogy az életemnél is jobban szeretlek.
– Akkor? – fürkészte értetlenül Jack tekintetét Sam.
– Istenem, hogy magyarázzam, hogy megértsd. – nyögte Jack. – Nem voltam meggyőződve róla, hogy meg tudom neked adni azt, amit megérdemelsz, illetve, amire vágysz, főként bizonyos téren…
– Úgy érted… – Sam megköszörülte picit a torkát, mielőtt folytatta – úgy érted… szexuális téren?
– Egyrészt, igen, másrészt, tartottam tőle, hogy egyszer csak nem lesz elég számodra, hogy csak a hétvégéket tudjuk együtt tölteni, hogy belefáradsz a távkapcsolatba.
– Miért nem beszéltél nekem az aggályaidról? Nagyban megkönnyítette volna az életünket.
– Tudod, hogy sosem tudtam igazán szavakkal kifejezni az érzéseimet. Nem azért, mert nem tartottam fontosnak, hanem, mert mint általában a férfiak, ha lelki dolgokról kell beszélni, leblokkol az agyam.
Sam sóhajtva megcsóválta a fejét, majd visszabújt Jack karjai közé.
– Azzal a másik dologgal kapcsolatban, nos, nem emlékszem, hogy lettek volna problémáink.
– Hm? – vonta fel a szemöldökét Jack, bár a nő ezt nem láthatta.
Sam beharapta az alsó ajkát zavarában, mielőtt válaszolt volna.
– Ühm, arra gondolok, mikor azt mondtad, hogy tartottál tőle, hogy nem fogod tudni mindig megadni nekem azt, amire szükségem van. Sosem voltak, nos… khm… gondjaink. Vagy volt valami, amiről nem tudok?
– Arra gondolsz, voltak-e problémáim a… nos, hogy nem úgy működött a… uh, tudod… hogy volt-e zavar az erőben? – hebegte Jack. – Szóval, nem, nem volt semmi ilyesmi, hogy ne úgy szuperált volna a… mondjuk úgy legnemesebb szervem, ahogy kellett volna.
Sam nem tudta visszatartani a kuncogását a férfi zavarodott magyarázkodása hatására.
– Én is így emlékszem. Éppen ezért még mindig nem értelek. – lett ismét komoly a nő. – Mármint, ha minden rendben volt, akkor miért problémáztál ezen?
– Mert az, hogy akkor jól működött a dolog, még később elromolhatott volna, hogy úgy mondjam.
– Azóta voltak nehézségeid ezen a téren?
– Azóta?
– Úgy értettem, amióta vége lett közöttünk.
– Nem volt senki, akivel kipróbálhattam volna.
– Nem? – emelkedett fel ismét Sam, és Jack arcát kutatta.
– Nem, Sam, meg sem fordult a fejemben, hogy találkozgassak valakivel. Senkim nem volt azóta. – nézett őszintén a nő szemébe Jack. – Neked? – kérdezte kissé félve.
– Nem, dehogyis. – ingatta a fejét Sam. – Akkor tehát nagy valószínűséggel alaptalan a félelmed. – Jack csodálkozó tekintetét látva hozzátette: – A zavar az erőben, ahogy te mondtad. – nevetett a nő.
– Remélem. – vigyorgott Jack, majd hirtelen komoly lett az arca, és kézfejével végigsimította Sam arcát. – Nem tudod elképzelni mennyire hiányzott a mosolyod, a szemed csillogása, a kis gödröcskék az arcodon, mikor nevetsz.
Jack lágyan a hátára fektette a nőt, félkönyökre emelkedve fölé hajolt, és ajkait lassan a nő ajkaihoz érintette. Ahogy Sam átkarolta a nyakát és kissé szétnyitotta ajkait, Jack csókja szenvedélyesebbé vált, közben a nő karját, oldalát simogatta. Amikor elfogyott a levegőjük, Jack a nő homlokára támasztotta a homlokát, és a hajával játszadozott.
– Mikor növesztetted meg a hajad?
– Nem sokkal Janet születése után. Úgy gondoltam, mivel úgysem fogok küldetésre menni, nem fog akadályozni semmiben.
– Jó ötlet volt. Nagyon jól áll neked a hosszú haj.
– Köszönöm. – mosolygott Sam, miközben visszafojtott egy ásítást. – Ne haragudj.
– Szóval unalmas vagyok… – vigyorgott Jack.
– Sok minden vagy, de unalmas nem. – ingatta a fejét Sam. – Csak fáradt vagyok.
– Ezt a sok mindent majd holnap megbeszéljük. Most azonban pihenj, ez a kis jeges fürdőzés biztosan kimerítette a szervezeted.
– Itt maradsz velem? – nézett kutatón a férfi szemébe Sam.
– Ha szeretnéd…
– Igen. – bólintott Sam.
– Akkor maradok. – nyomott egy apró puszit a nő ajkára Jack, majd visszafeküdt és magához ölelte Sam-et. – Aludj csak.
Sam bevackolta magát a férfi karjaiba, fejét a vállára hajtotta és átölelte Jack derekát. Alig hunyta be a szemeit, szinte azonnal el is aludt.
Jack egy darabig hallgatta Sam egyenletes szuszogását, és miközben arra gondolt, mennyire vágyott erre, hogy a nőt ismét a karjaiban tarthassa, lassan őt is elnyomta az álom.