Stargate Atlantis - Boldog születésnapot - Stargate Atlantis - YTTINA KENNETH TÖRTÉNETEI - Történetek - StargateLives - Csillagkapu Fan Fictions


Főoldal » Cikkek » YTTINA KENNETH TÖRTÉNETEI » Stargate Atlantis

Stargate Atlantis - Boldog születésnapot

Boldog születésnapot


„A negyedik X” – sóhajtotta az ezredes, miközben kikászálódott az ágyából és a fürdőszoba felé indult. Sosem tartotta magát hiúnak, de most kritikus szemekkel szemlélte a tükörképét a mosdó fölé szerelt tükörben; kócos haját, a szarkalábakat a szeme körül, és a karikákat alattuk. Fáradt volt, kialvatlan és ez jól látszott az arcán. Az elmúlt hetek eseményei, a Michael és Teyla utáni hajsza jobban megviselte, mint ahogy számított rá. Bár talán a lelké­ben dúló érzelmi vihar is hozzájárult a kimerültségéhez. „Vagy a negyven éved” – vágott egy gúnyos fintort, miközben fogkrémet nyomott a fogkeféjére.
Amíg a reggeli szertartását végezte, ismét csak úgy érezte, nem sokáig tudja már ezt csinálni. Annak ellenére, hogy tudta, a karrierje szempontjából óriási lehetőség volt Atlantisz pa­rancsnokának lenni, minden este fájdalommal és keserűséggel a szívében feküdt le. Retten­tően hiányzott neki a kisfia, és minden este úgy érezte megszakad a szíve, mikor - mielőtt álomra hajtotta a fejét - az éjjeliszekrényén álló képre nézett, mely a gyerek első születés­napján készült, és amelyről Nat édesen mosolygott rá, kivillantva négy aprócska tejfogát.
Az elmúlt időszak még gyötrelmesebb volt számára, hisz nem volt lehetősége a karácsonyt a kicsivel és Jack-kel töltenie. Több mint két hónapja volt otthon, Nathan második születés­napja alkalmából, és alig egy hetet tudott a kisfiúval és a férjével tölteni. Sam letörölte a ki­csorduló könnycseppet az arcáról, felöltözött, és elindult a kantin felé. Bízott benne, hogy nyugodt napnak néz elébe, hisz immáron Michael nem jelentett fenyegetést számukra és Teyla a kisfiával együtt biztonságban volt.
Néhány perccel később a kávésbögréjével és egy szendviccsel a kezében az irodájába tartott, azzal a céllal, hogy átnézi a jelentéseit, és befejezi az önértékelését, hogy kellőképpen felké­szült legyen Richard Woolsey másnap esedékes érkezésére. A diplomata az éves értékelését kívánta megejteni, és az ezredes reménykedett benne, hogy ezúttal zökkenőmentesebb lesz a férfi látogatása, mint az előző alkalommal.
– Jó reggelt, asszonyom! – köszöntötte Chuck a szokásos barátságot mosollyal felettesét.
– Jó reggelt! – biccentett Sam, reflexszerűen visszamosolyogva.
– Sam, várj! – hallotta McKay hangját maga mögül.
– Ne most, Rodney! Még az első kávémnál tartok. – nézett hátra Sam a válla felett, az irodája ajtajából.
– Csak boldog születésnapot akartam kívánni. – mondta a tudós jól érezhető sértettséggel a hangjában.
– Oh… köszönöm, Rodney, és sajnálom, csak nem aludtam túl jól.
– Látom. – bólintott a férfi, majd a nő felvont szemöldökét látva, zavarodottan hozzátette: – Csak, mert nem szoktál ilyen morcos hangulatban lenni, akár milyen korán is van.
Az ezredes elnevette magát, és leült az asztalához, majd bekapcsolta a laptopját, és beleme­rült a munkába.
Csak néha zavarták meg munka közben, először Sheppard alezredes, aki szintén csak boldog születésnapot kívánt neki, majd Lorne őrnagy adta le a jelentését az utolsó küldetéséről. Szinte észre sem vette és már ebédidő volt.
Sam felállt, kinyújtóztatta elgémberedett derekát, és megmasszírozta a nyakát. Megelége­déssel vette tudomásul, hogy meglehetősen jól haladt a munkával, és elment ebédelni.
* * *
Az ezredes napjának további része is nyugodtan telt, és hat óra körül mindennel kész is volt. Úgy döntött, eszik egy könnyű vacsorát, és visszavonul a szobájába. Már a kantinból tartott a lakosztálya felé, mikor a fülesében Dr. Keller hangját hallotta.
– Hallgatlak, Jennifer. – nyomta le a fülese gombját az ezredes.
– Át tudnál jönni az irodámba?
– Persze, egy perc és ott vagyok.
Így Sam a következő folyosónál balra fordult a jobb helyett és valóban alig egy perc múlva már Atlantisz főorvosának ajtaján kopogott, majd belépett az irodába.
– Ez gyors volt. – fogadta mosolyogva a fiatal doktornő - aki a számítógépe monitorján levő adatokat tanulmányozta éppen - a felettesét
– A kantinból tartottam a szobámba, mikor szóltál. – viszonozta a mosolyt az ezredes. – Miről van szó?
– Kérlek, foglalj helyet. – mutatott Jennifer az asztala mellett álló székre.
Az ezredes leereszkedett a felkínált székre, majd kérdő tekintettel nézett az orvosra.
– Reggel megkaptam a tegnap elvégzett vizsgálatod eredményeit. Nem szóltam korábban, mert még egyszer le akartam futtatni a teszteket. Illetve egy részüket. – kezdte óvatosan Dr. Keller.
– Miért? – kérdezte kissé idegesen Sam.
– Nos, mert mondjuk úgy érdekes eredmény született.
– Jennifer… – szólt az ezredes azzal a hangsúllyal, amit általában McKay-nek tartogatott.
– Nem érezted mostanában rosszul magad? – mikor Sam a fejét ingatta, tovább kérdezett: – Fáradtság, erőtlenség?
– Nos, valóban meglehetősen fáradtnak érzem az utóbbi időben magam, de az elmúlt hete­ket tekintve ez nem meglepő. Nem térnél a lényegre? Beteg vagyok? – felelte Sam türel­metlenül.
– Nem, nem vagy beteg. – ingatta a fejét Jennifer, majd kibökte: – Terhes vagy, Sam.
Az ezredes szája tátva maradt meglepetésében, pillanatokig szóhoz sem tudott jutni.
– Hogyan? – nyögte végül Sam.
– Nos, a hogyannal azt tekintve, hogy van már egy gyermeked, azt hittem tisztában vagy. – nevetett fel Jennifer.
– Nem úgy értettem, – húzta el a száját, kissé elpirulva az idősebb nő – de ez lehetetlen.
– Voltál mostanában otthon… – vonta fel az egyik szemöldökét a doktornő.
– Igen, de védekez… – kezdte Sam, majd a torkán akadt a szó – Jézusom! – hajtotta a fejét a tenyerébe.
Hirtelen beléhasított a felismerés, a legutóbbi otthonlétének első éjszakája. Nem, azon az egy éjszakán nem védekeztek.
– Szóval mégis lehetséges. – nézett Sam-re Jennifer kérdőn, félre hajtott fejjel.
– Igen. – nyögte az ezredes.
– Nos, legalább nem lesz különösebb nehéz kikalkulálni a szülés dátumát. – somolygott a doktornő.
– Nem, tényleg nem. – ingatta a fejét elgondolkozva Sam, és hirtelen minden világos lett neki.
Nem csak az elmúlt hetek indokolatlan fáradtsága, hanem a késő periódusa is, amit eddig az idegességnek tudott be. Eszébe jutott az is, hogy néhány napja, mikor tusolt észrevette, hogy a mellei kellemetlenül érzékenyek az érintésre, de eddig ennek sem tulajdonított jelentősé­get, holott ismerhette volna a tünetet. 
– Szóval nem okoz gondot? Mármint amiatt, hogy nem terveztétek. – rántotta ki a gondola­taiból Jennifer az ezredest.
– Nem hinném. Nathan születése után egyébként is beszéltünk róla, hogy szeretnénk még egy gyereket, de aztán Atlantisz közbeszólt.
– No, és Woolsey holnapi látogatása miatt sem kell aggódnod. – fűzte hozzá Jennifer.
– Hogy’ érted ezt? – vonta fel a szemöldökét Sam.
– Nem maradhatsz itt, te is tudod, vissza kell menned a Földre.
– Oh, igen. Azt hiszem, érdekes lesz ez a holnapi nap. Kíváncsi leszek, mit szól majd Mr. Woolsey, ha az értékelésétől függetlenül átadom a lemondásom. – vigyorgott Sam.
– Bár láthatnám az arcát! – kacagott a doktornő, majd hozzáfűzte: – Gratulálok, Sam.
– Köszönöm, Jennifer. – felelte az ezredes boldog mosollyal az ajkai körül, miközben felállt.
– Ah, és boldog születésnapot. – állt fel a fiatalabb nő is és megölelte felettesét.
– Köszönöm.
– Mivel úgyis haza mégy néhány napon belül, nem tartom szükségesnek az ultrahang vizsgá­latot, főképp, hogy a vérképed tökéletes. 
– Rendben. – bólintott Sam.
– Nem tervezett kapuaktiválás! Nem tervezett kapuaktiválás! – hallatszott ekkor a bázis min­den pontján.
Az ezredes felvont szemöldökkel nyomta meg a fülesén a kommunikáció gombját.
– Chuck! Van azonosító?
– Igen, asszonyom, a Félút Állomásé. – jött azonnal a válasz.
– Íriszt kinyitni! Azonnal ott vagyok. – majd Jennifer kérdő tekintetét látva tájékoztatta a doktornőt: – A Félút Állomás az.
– Hmm… Mr. Woolsey korábban érkezik?
– Ezek szerint. – vonta meg a vállát Sam, majd elindult az ajtó felé.
Mikor az ezredes belépett az indítócsarnokba legnagyobb meglepetésére az ott őrt álló két katonán kívül senki sem volt ott.
– Hadnagy? Nem érkezett senki? – szólította meg az egyikőjüket.
– Csak csomag jött önnek, asszonyom, mivel az volt rajta, hogy „személyes”, az asztalára tettem. – válaszolta a férfi.
– Köszönöm, hadnagy. – biccentett az ezredes, majd az irodájába ment.
Az íróasztalán valóban ott talált egy hosszúkás dobozt, rajta a nevével és nagy, piros betűkkel ráírva, hogy személyes. Somolyogva olvasta a feliratot a csomagon, felismerte Jack írását. Kezébe vette a dobozt, mely méretei ellenére meglepően könnyű volt, és elhagyta az irodá­ját.
– Chuck, a szobámban leszek. – szólt oda az irányítópult mögött ülő technikusnak.
– Értettem, asszonyom! – nézett fel az előtte levő monitorról a férfi egy pillanatra.
* * *
Sam alig várta, hogy a lakosztályába érjen. Leült az egyik fotelbe, és az ölébe tette a dobozt, majd feltépte a csomagolást. A szája tátva maradt, és szemeibe könnyek gyűltek, mikor a tetőt levéve meglátta a doboz tartalmát, amely a világegyetem legszebb virágcsokrát tartal­mazta. A nő ezer közül is felismerte volna ezeket a virágokat, és ha nem ismerte volna meg Jack írását, ebből akkor is tudta volna, hogy csak ő küldhette őket. A gyönyörű, ezer színben pompázó virágok ugyanis nem a Földről, hanem a P7J-989-ről, az egykori virtuális világ boly­gójáról származtak, ahol még a program elején járt a CSK-1. Óvatosan kivette a csokrot a dobozból, és a könyvszekrényen álló vázáért indult.
A fürdőszobában vizet engedett a vázába, letette azt a mosdó mellé a szekrényre és nekiállt elrendezni benne a virágokat, miközben egy tíz évvel korábbi nap reggele jutott eszébe, mi­kor is a laborjába lépve ugyanilyen csokor virág fogadta. Azonnal tudta, hogy senki mástól nem kaphatta azt, csak Jack-től. Persze a férfi először tagadott, amikor Sam köszönetet mondott a csokorért, de a nő tisztában volt vele, hogy senki másnak nem volt lehetősége elmenni a másik bolygóra, csakis O’Neill-nek. Végül a férfi sanda mosollyal a szája sarkában közölte, hogy egy ilyen kerek születésnapra különleges ajándék dukál.
Az ajtó halk pittyenése rántotta vissza Sam-et a múltból a jelenbe, jelezve, hogy valaki bebo­csátást kér.
– Szabad! – szólt ki Sam a fürdőszobából, majd a vázával a kezében elindult vissza a szobába.
Ahogy átlépte a fürdőszoba és a háló közötti ajtó küszöbét, a lábai a földbe gyökereztek, szája tátva maradt a döbbenettől.
– Meglepetés! – szólt mosolyogva Jack O’Neill és talpra állította eddig a karjában tartott kis­fiát.
– Mama! – kiáltotta a kicsi fiú és aprócska lábain sebesen szaladt hónapok óta nem látott anyjához.
Sam még mindig elképedve letette a vázát a fürdőszoba ajtó mellett álló asztalra, és kitárt karral leguggolt. A kisfiú boldogan ugrott anyja nyakába, aki a feltörő sírástól reszkető ajkak­kal és könnyes szemekkel szorította magához a gyereket. A nő, karján a kicsivel, felállt, és mélyen magába szívta a kicsi gyerekekre oly jellemző babaillatot.
– Szia! – lépett Sam-hez Jack és amennyire a gyerektől lehetősége volt átölelte a feleségét, majd csókot nyomott ajkaira. – Nem baj ugye, hogy nem csak a csomag jött, hanem vele mi is? – kérdezte tréfálkozva a tábornok.
– Istenem, dehogy, – ingatta a fejét hevesen a nő – de, hogyan?
– Hm? – vonta fel a szemöldökét Jack.
– Rousso hadnagy azt mondta, csak a csomag érkezett a kapun át.
– Merne egy hadnagy mást mondani, ha parancsba kapja egy tábornoktól, hogy nem látott semmit? – vigyorgott Jack. – Kicsit elbújtunk, míg el nem jöttél az irodádból.
A kisfiú ekkor felemelte fejecskéjét az anyja válláról, és kíváncsi tekintettel nézte a szemeiből kibuggyanó könnycseppeket. Felemelte kicsi kezét és aprócska ujjaival letörölte az arcán folyó könnyet.
– Mama sír. Miért?
– Mert a mama nagyon boldog, hogy lát téged és a papát. – válaszolta Sam gyengéden rin­gatva a kisfiát.
– Nat is boldog. Mama hiányzott Nat-nek.
– Te is borzasztóan hiányoztál nekem, Nathan. – puszilta meg a kisfiú arcát Sam.
– Én már nem is? – tréfálkozott Jack.
– Majd este megmutatom mennyire hiányoztál. – somolygott a férjére az ezredes, majd szemöldökét összeráncolva nézett az ismét pityegő ajtóra. – Szabad.
– Elnézést a zavarásért, csak a bőröndjét hoztam, tábornok, illetve Torren ágyát kölcsönvet­tük Nathan-nek, neki most úgysem kell, míg Új Athoson vannak Teyla-val. – lépett az ezredes lakosztályába John Sheppard.
– Ön tudott mindenről, John? – nézett csodálkozva Sam a helyettesére.
– Nos, valakinek gondoskodni kellett arról, hogy ön még véletlen sem tartózkodjon az irodá­jában vagy az indítócsarnok környékén, mikor a tábornok és a kisfiuk megérkeznek. – vonta meg a vállát az alezredes. – Bár szerencsére csak annyit kellett tennem, hogy az irányítóban tartózkodó személyzet figyelmét felhívjam, hogy nem láttak semmit.
– Igen, kapóra jött, hogy kivételesen nem felejtettél el enni. – bólogatott Jack.
John letette a nő ágyára Jack utazótáskáját, majd az egyetlen szabad fal mellé tolta a kereke­ken guruló kiságyat.
– Köszönöm, John. – nézett hálásan Sam az alezredesre.
– Nincs mit, asszonyom. – biccentett Sheppard, majd magára hagyta a kis családot.
Sam letette a karjából Nathan-t, akinek Jack elővett néhány játékot a táskájából. A kisfiú leült a szőnyegre és az apja által letett építőkockákkal kezdett játszani. Jack a derekánál fogva magához húzta a feleségét, és forró csókkal zárta le ajkait.
Mikor ajkaik elváltak a férfi elővett egy kis csomagot a táskájából, és a nő felé nyújtotta.
– Boldog születésnapot, Sam.
– Köszönöm. – vette el a dobozkát a nő.
Sam leült az ágy szélére és letépte a csomagolást az ajándékról. A doboz egy kulcsot tartal­mazott és a nő felvont szemöldökkel, kérdőn nézett a férjére.
– Ez mi?
– Kulcsnak nézem. – forgatta a szemét Jack.
– Jack! – nyögte Sam. – Minek a kul… Oh… A házé? – nézett nagy szemekkel csodálkozva a nő a férjére.
– Ühüm.
– Hogy-hogy?
– Múlt héten szólt az ingatlanközvetítő, hogy miénk lehet a ház, ha még mindig akarjuk, mert a korábbi vevő visszalépett.
– Istenem, ez fantasztikus. Köszönöm. – ölelte át a férje nyakát Sam.
– Nem kell, én is nagyon akartam azt a házat. Nemcsak, hogy lényegesen nagyobb, mint a mostani lakás, de sokkal jobb környéken is van.
Sam egyetértően bólintott. Már régebben beszélgettek arról, hogy a társasházi lakás helyett szeretnének egy családi házat, kerttel és lehetőség szerint Washington nyugodt, kertvárosi részén. Mikor Sam először haza tudott menni Atlantiszról, beszéltek egy ingatlanközvetítő­vel, aki több házat is megmutatott nekik, de akkor egyik sem nyerte el a tetszésüket. A legu­tóbbi alkalommal, mikor Sam otthon járt az ingatlanközvetítő még két házat mutatott nekik. Sajnálatos módon arra, mely mindkettejüknek az első pillanatban megtetszett, remek elren­dezésével, tágas helyiségeivel és a csodás kertjével, már komoly ajánlatot tett egy másik há­zaspár, mire ők eldöntötték, hogy azt a házat szeretnék. Keserűen vették tudomásul a rossz hírt, és kérték az ingatlanközvetítőt, hogy azonnal értesítse őket, ha hasonló házat talál. Két nappal karácsony előtt pedig a nő felhívta Jack-et és tájékoztatta, hogy ha még mindig akar­ják, övéké lehet a ház, mivel az előző vevő visszalépett. Jack igent mondott, bár először va­cillált, hogy beszéljen-e erről Sam-mel. Végül úgy döntött, hogy aláírja a szerződés rá vonat­kozó részét és leteszi a foglalót, nehogy valaki ismét elhalássza előlük a házat. Szerencsére az ingatlanközvetítő is megértő volt, hisz’ tudta, hogy Sam a Légierő ezredese, aki kiküldetésen van, és csak ritkán tud hazajönni, így abban maradtak, hogy Sam akkor írja alá a szerződést, mikor hazamegy legközelebb.
– Ugye nem gond, hogy ennyire előreszaladtam az ügyintézéssel nélküled? – fejezte be Jack a beszámolóját.
– Nem, dehogyis. Örülök neki. – csókolta meg a férjét a nő. – Egyébként, hogy sikerült elin­tézned, hogy eljöjjetek? – váltott témát Sam, miközben letette az éjjeliszekrényre a dobozt a kezéből.
– Nos, mikor pár hete megjött a jelentésed, hogy likvidáltátok Michael-t és Teyla meg a kisfia is biztonságban van felkerestem az Elnököt és kértem, hogy mivel előre láthatóan nem tudsz hazajönni karácsonyra, had jöjjünk mi el. Nem volt kifogása ellene, így a Daedalus-szal küld­tem egy utasítást Shapperd-nek, amiben leírtam, hogy mikor érkezünk és, hogy gondoskod­jon róla, hogy még véletlen se legyél a kapu környékén.
– És a virág?
– Felvettem a kapcsolatot a P7J-akármi lakóival ez ügyben. A Gondozó persze nem volt elra­gadtatva, de közöltem vele, hogy a világ legcsodálatosabb nőjének a galaxis legszebb virágai dukálnak. Megmondtam, hogy, ha kell, magam megyek el és szedem le őket, így jobbnak látta, ha inkább ők teszik ezt meg. Megmondtam nekik, hogy ma van a születésnapod, így az időzítés nagyon fontos, és ma reggel meg is érkezett a csokor a Parancsnokságra, és már jöhettünk is.
Sam mérhetetlen szeretettel a tekintetében nézett a férjére, és végtelen hálás volt neki azért, hogy ennyi mindenre képes volt azért, hogy együtt tölthessék a születésnapját.
* * *
Sam és Jack beszélgettek még egy darabig, majd elvonultak a kantinba vacsorázni, azután pedig kisétáltak az egyik mólóra még lefekvés előtt, megmutatni Nathan-nek a hatalmas óceánt, ami körülvette a várost. Nem sokkal később azonban a kicsi ásítozva törölgette sze­mecskéit, így visszamentek Sam lakosztályába. A nő kivette a kisfiú pizsamáját az utazótás­kából a tisztálkodó szereivel együtt, majd összevont szemöldökkel fordult a férjéhez.
– Ühm, Jack… Nem tettél pelenkát Nat-nek.
– Tudom. – válaszolta a férfi a válla felett hátranézve, miközben a kisfiút vetkőztette a fürdő­ben.
– Nincs pelus. – jelentette ki a kicsi büszkén felemelve a fejecskéjét.
– Oh. – lehelte Sam meglepetten.
– Papa mondta, Nat nagyfiú már, boszer van, nem pelus. – mutatott a kicsi az aprócska bok­szerre, amit az apja épp lehúzott róla.
– Ez így is van. – simogatta meg játékosan a kisfia fejét a tábornok.  – Joanna mondta két hete, hogy Nathan szólt, mikor elvégezte a nagydolgát a pelenkába, és az volt a véleménye, hogy talán megpróbálhatnánk leszoktatni. Mondtam neki, hogy rá van bízva a dolog, és 4 nap múlva már csak alváshoz kellett a pelenka, pár nappal később pedig már akkor sem. Egy hete a fiatalúr teljesen szobatiszta.
Sam mosolyogva hallgatta a férjét, és ismét csak hálát adott magában az Úrnak, hogy rábuk­kantak Joanna Connor-ra, aki Nathan dadája lett. A nő öt saját gyerekkel és nyolc unokával büszkélkedhetett, akik azonban mind szerte-széjjel éltek az Államok területén. Mikor Nathan megszületett és dadát kezdtek mellé keresni, Jack titkára ajánlotta nekik a legjobb barátja édesanyját, aki állítása szerint halálra unta magát azóta, hogy a legfiatalabb gyereke is kire­pült a családi fészekből. Jack elkérte a nő telefonszámát, és megbeszéltek egy találkozót. Sam és Jack azonnal a szívébe zárta a Jack-nél néhány évvel fiatalabb magas, vékony as­szonyt, aki láthatóan rajongott a gyerekekért, és csodálatosan bánt Nathan-nel. A gyerekne­veléssel kapcsolatban minden téren elfogadta Sam elképzeléseit, ugyanakkor saját szemé­lyes tapasztalataival próbált segíteni, ha Sam-nek kételyei, nehézségei támadtak. Mikor az­tán közel egy éve Sam eljött Atlantiszra, annak ellenére, hogy Joanna persze nem tudta, hogy hova kell elutazni a nőnek, átérezte a fiatalabb nő fájdalmát és bánatát, és mindent megtett azért, hogy könnyebbé tegye anya és fia számára az elválást.
– Nagyon büszke vagyok rád, Nathan. – emelte fel Sam a kisfiát, és beleültette a kellemesen meleg fürdővízbe, amit Jack időközben engedett a gyereknek.
Fürdés után Sam lefektette a kicsit, aki először nyugtalanul forgolódott az ismeretlen ágyban, de mikor az anyja a kedvenc dalát kezdte halkan énekelni, megnyugodott és hamarosan mély álomba merült.
Jack, miután letusolt, visszatért a szobába és elgyengült szívvel nézte a kiságy mellett gon­dolataiba mélyülten ülő feleségét. A tábornok tisztában volt vele, hogy hármójuk közül Sam-nek a legnehezebb a különélés. Sam a férje lépteit hallva hátrafordult a válla felett, szemei­ben könnyek csillogtak, de ajkai mosolyra húzódtak, miközben felállt.
– Megyek, lezuhanyozom én is gyorsan. – törölte meg az arcát a keze fejével.
– Minden rendben? – állította meg a nőt a csuklójánál fogva Jack.
– Persze, csak… el sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy itt vagytok.
– Talán mégis. – húzta magához Jack a feleségét, és forró csókkal zárta le az ajkait.
Sam néhány perc alatt végzett a fürdőben, és fekete szatén köntösébe burkolózva vissza­ment a hálóba. Jack az ágy szélén ülve várta, és elismerő tekintettel gyönyörködött a felé lépkedő feleségében. A férfi megállapította - talán milliomodik alkalommal, amióta megis­merte Sam-et - hogy a nő hihetetlenül szép, különösen így a meleg víztől kipirult arcával, a tusolástól enyhén nedves hajával, ráadásul a köpeny csodásan kiemelte karcsú alakját. Sam a férje tekintetétől kísérve odaért a férfihez, és kissé szétnyitott combjai között megállt, majd a vállaira tette a kezeit. Jack átölelte a nő karcsú csípőjét, és magához húzta, arcát a hasába temetve szívta magába a nő illatát, majd kibontotta a köntös övét, és felnyúlva lesimította a vállairól a lágy anyagot. Miközben a hálóköntös lehullott a földre, Jack lassan az ágyra fek­tette a nőt, és az ajkaira hajolva elkezdte feltérképezni az ismerős domborulatokat.
– Mi a baj? – kapta fel a fejét, mikor Sam jól érezhetően összerándult, és felszisszent, ahogy Jack a mellét simította végig.
– Semmi. – ingatta a nő a fejét a párnán.
– Fájdalmat okoztam? – nézett kutatóan a nő égszín szemeibe a férfi.
– Nem, dehogyis.
– Akkor miért szisszentél fel? Éreztem, hogy megrándultál az imént.
– Tényleg semmi gond, csak nagyon érzékenyek a melleim.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy azok a napok vannak… – nézett szenvedő tekintettel a nőre Jack.
– Nem, semmi ilyenről nincs szó. Viszont, tényleg van valami, amit el kell mondanom, csak meg akartam várni, míg Nathan elalszik.
– Miről van szó? – nézett kutatón a nő szemeibe Jack.
– A gyengélkedőn voltam ma, mikor megérkeztetek. Ide indultam vacsora után, mikor Jennifer szólt, hogy beszélni akar velem. Mikor odaértem közölte, hogy megkapta a kötelező háromhavi teljes körű kivizsgálásom eredményeit és - ahogy ő fogalmazott - érdekes ered­mények születtek.
Jack arcán egy másodperc alatt a kíváncsiságot felváltotta a pánik. Gyomra görcsbe rándult a nő szavai hallatán és rettegve gondolt arra, amit azok jelenthetnek.
– Beteg vagy? – kérdezte remegő hangon.
– Nem, Jack, semmi baj. – simított végig a férje arcán nyugtatóan Sam. – Terhes vagyok.
– Mi… de… hogyan… – hebegte Jack.
– Én ugyanígy reagáltam. – kacagott Sam. – Erre Jennifer közölte, hogy a hogyannal tisztában kellene lennem.
– Vicces. – húzta el Jack mókásan és megkönnyebbülten a szája sarkát. – Úgy értettem, hogy mikor legutóbb otthon voltál, védekeztünk. Jó, tudom, a gumi nem százszázalékos.
– Nem, Jack, nem védekeztünk. – ingatta a fejét Sam.
– Ennyire nem vagyok szenilis és öreg, hogy ne emlékezzek. – vonta össze elgondolkodva a szemöldökét a tábornok.
– Mikor hazaértem, akkor este nem. Másnap, mikor elmentünk vásárolni, akkor vettünk csak óvszert. – emlékeztette Sam szelíden a férjét.
– Oh… tényleg, igazad van. – bólintott töprengő arccal Jack.
– Nos? – nézett pajkosan a férjére a nő.
– Nos… erre végképp nem számítottam. – somolygott a férfi.
– Nem gond?
– Istenem, Sam, hogy lenne az? Nagyon örülök. – csókolta meg bizonyságul Jack a feleségét.
– Reggel az első dolgom lesz, hogy megírom a lemondásom, és ha minden jól megy, vissza­mehetek veletek a Földre.
– Arra nem lesz szükség.
– Mire? Hazamenni? – nézett értetlenül a férjére az ezredes.
– Nem, hanem a lemondásod megírni. Bár nem beszélhetnék erről, de most már mindegy.
– Miről van szó, Jack? – emelkedett félkönyökre Sam, és kutatón szemlélte a férje tekintetét.
– Nos, mikor Michael legyőzéséről megérkezett a jelentésed, az NID szorgalmazni kezdte, hogy hívjanak vissza. Az Elnök először nem értett egyet, de az NID egyre nagyobb nyomást gyakorolt rá, és azzal érveltek, hogy a kialakult helyzetben inkább politikai, mint katonai ve­zetésre van szükség Atlantiszon. Velem közölték, hogy én, mint a Bolygóvédelem vezetője jelen lehetek ugyan a megbeszéléseken, de beleszólási jogom nincs ebbe a tárgyalásba, mert véleményük szerint elfogult lennék. Szóval a lényeg, hogy napokig ment a huzavona, végül az Elnök beadta a derekát és beleegyezett, hogy leváltanak téged.
– Oh. Szóval az NID úgy van vele, hogy én elvégeztem a piszkos munkát, ők pedig learatják a gyümölcsöt. – mondta gúnyosan Sam.
– Ne vedd magadra, Sam, tudod, milyenek. Az Elnök és a Vezérkar maximálisan elégedett a munkáddal. Olyannyira, hogy már van is egy ajánlatuk a számodra.
– Amiről persze szintén nem beszélhetnél, de… – vonta fel egyik szemöldökét a nő.
– Nos, tényleg nem, de majd úgy teszel, mintha meglepődnél, mikor az Elnök és a Vezérkari főnök előadják. – vigyorgott Jack. – Vissza akarnak helyezni a Kutatás-fejlesztésre. A Vezérkar egyöntetű véleménye, hogy remek munkát végeztél ott, mikor áthelyezték a Pentagon-ba az 51-es körzetből a Kutatási és Fejlesztési Részleget évekkel ezelőtt, és, hát… hogy is mond­jam… Lee a poros nyomodba sem ér.
– Vele mi lesz?
– Már korábban is jelezte, hogy vissza szeretne menni a Parancsnokságra, szóval miatta nem kell aggódnod.
– Remek. Tudod, bármit is ajánlott volna a Légierő vagy az Elnök csak akkor fogadtam volna el, ha együtt lehetünk. Az elmúlt majd’ egy évben elég volt a távházasságból, és pokoli nehéz volt nélkületek.
– Tudom, Sam, nekünk is. – csókolta meg Jack a feleségét.
– Mikor megyünk haza?
– Gondolom, néhány nap múlva. Woolsey már úgy fog holnap érkezni, hogy átvegye tőled a munkát. Az újévet már otthon tölthetjük.
– Jó. – mosolygott Sam.
– Szóval ez egy meglepetésekkel teli születésnap… – somolygott Jack, miközben lágyan vé­gigsimított a nő domborulatain.
– Úgy is mondhatjuk. Itt vagytok velem, megtudtam, hogy babát várok, és hazamehetek, ennél többre nem is vágyom.
– Nem? – kacsintott Jack a nőre a combja belső oldalára csúsztatva a tenyerét.
– Na, jó talán mégis. – somolygott kacéran Sam, és magához húzta a férfi fejét.
– Boldog születésnapot, Sam. 
– A legboldogabb, ami valaha volt. – csókolta meg szenvedélyesen Sam a férjét.


VÉGE

 

Kategória: Stargate Atlantis | Hozzáadta:: Emilia (2016-09-15)
Megtekintések száma: 62 | Helyezés: 4.7/3
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]