Sam egy energiaszeletet rágcsálva figyelte a laptopja monitorját, mikor kopogtatást hallott, majd a következő pillanatban már nyílt is a labor ajtaja.
- Janet, szia! – üdvözölte mosolyogva barátnőjét.
- Szia! – mosolygott a doktornő vissza. – Nem zavarlak?
- Nem, dehogyis, arra várok, hogy végezzen a gép ezzel a teszttel.
- Ez ugye nem az ebéded? – kérdezte tettetett rosszallással Janet a Sam kezében levő édes­ségre pillantva.
- Nem, persze. De nem az étkezési szokásaimat jöttél kritizálni, ugye?
Sam meglepetésére barátnője elvörösödött, miközben úgy vigyorgott, mint aki az első randijára készül. Janet közelebb lépett és eddig köpenye zsebében rejtegetett bal kezét Sam elé tartotta.
- Daniel megkérte a kezem tegnap este. – tájékoztatta Sam-et, még mindig fülig érő mosollyal.
- Ó, Janet, gratulálok. – ölelte át szívből jövő örömmel Sam az újdonsült menyasszonyt. – Ez gyönyörű. – tette hozzá megfogva Janet kezét.
- Daniel édesanyjáé volt. – mondta kissé meghatódva Janet.
- Nagyon jól áll neked. – nyugtázta Sam – Cassie mit szólt?
- Azt mondta, már épp itt volt az ideje. – felelte Janet mosolyogva.
- Milyen igaza van. – mosolygott vissza Sam. – No, és mikor lesz a nagy nap?
- Azt gondoltuk, hogy Cassie születésnapján tartjuk. De ez meglepetés, ő még nem tudja.
- Lakat a számon. – felelte Sam.
- Köszönöm, és szeretnélek megkérni, hogy légy a tanúm.
- Örömmel. – válaszolta Sam, és még akart valamit mondani, de a telefon éles hangja félbe­szakította társalgásukat. – Elnézést. – mondta Janet-nek, majd a falon levő készülékhez lépett. – Carter!
- Harriman őrmester vagyok, asszonyom. Hammond tábornok hívatja a tárgyalóba.
- Azonnal megyek, Walter.
- Úgy tájékoztattak, hogy Dr. Fraiser önnél van, őrnagy. – folytatta az őrmester, mielőtt Sam letette volna a kagylót.
- Igen, itt van.
- A tábornok őt is kéreti.
- Rendben őrmester, köszönöm. – felelte Sam, majd miután visszaakasztotta a kézibeszélőt a helyére, Janet-hez fordult. – Hammond tábornok vár bennünket.
- Akkor menjünk. – bólintott Janet.
* * *
Mikor Sam és Janet beléptek a tárgyalóba Daniel és Teal’c már a megszokott helyükön ültek, O’Neill ezredes széke viszont üres volt. Sam elmosolyodott magában, hisz az ezredes mindig utolsónak érkezik a megbeszélésekre. Még mielőtt leülhettek volna a szokásos helyeikre Hammond tábornok lépett a tárgyalóba. Sam és Janet vigyázzba vágták magukat, majd főnö­kük bólintására leültek. Sam figyelmét nem kerülte el a tábornok gondterhelt arca. ’Vajon mi történhetett?’ – gondolta.
- Azért kérettem önöket, mert… - kezdte a tábornok, de Daniel a szavába vágott.
- Elnézést, tábornok, de Jack-et nem várjuk meg? – kérdezte az archeológus felettese üres székére pillantva.
- Róla kell önökkel beszélnem. – sóhajtott a tábornok.
Sam szíve hevesebben kezdett dobogni, rossz előérzete támadt.
- Mi történt, uram? – kérdezte Hammond-tól.
A kérdezett vett egy mély levegőt, végigsimított tar fején és csendesen tájékoztatta beosztot­tait.
- O’Neill ezredes ma hajnalban a Parancsnokságra jövet autóbalesetet szenvedett.
Pár pillanatig egyikük sem tudott megszólalni.
- Hogyan? – kérdezte végül Daniel és Teal’c egyszerre.
- Uram, miért nem ide hozták az ezredest? – tette hozzá Janet.
Sam nem tudott megszólalni. Szíve őrületes sebességgel kalapált a mellkasában, gyomra meg­remegett, ahogy várta a tábornok válaszát.
- Nagyon sajnálom, de az ezredes nem élte túl a balesetet.
- Uram Isten! – szakadt ki Sam-ből a sóhaj, és kezeit arca elé szorította, miközben úgy érezte, forog vele a szoba. Próbált uralkodni magán, mély levegőt vett, hogy leküzdje a feltörő sírást.
Teal’c tért magához leghamarabb döbbenetéből.
- Hogyan történt? – kérdezte a Jaffa a tábornoktól.
- A rendőrség első vizsgálata szerint lesodródott az útról, az autója legurult a hegyoldalon, berobbant a benzintank, majd kigyulladt.
- Lesodródott? – kérdezte Daniel hitetlenkedve. – Mi lehetett az oka?
- Ugyanezt akartam én is kérdezni, uram. – szólalt meg végre Sam is. – O’Neill ezredes na­gyon jól vezet.
- A nyomszakértő szerint defektet kaphatott az autója jobb első kereke, emiatt lett irányítha­tatlan a kocsi. Legalábbis a féknyomokból erre következtetnek, mert az autó teljesen kiégett.
- Biztosan Jack autója? – kérdezte Daniel.
- Igen, Dr. Jackson. A rendszáma alapján a rendőrségi nyilvántartásból keresték ki a tulajdo­nost, majd értesítették a Légierőt. Engem 8 óra körül tájékoztattak és kértek meg, hogy men­jek ki a helyszínre. – válaszolta Hammond tábornok. – Csak ez alapján tudtam azonosítani. – sóhajtotta, miközben letett egy dögcédulát az asztalra.
Sam gyomra felkavarodott, hányinger kerülgette, a szeme égett a visszatartott könnyektől, miközben meredten nézte a tábornok által az asztalra tett azonosítót.
- Nézzék, tudom, hogy mindannyiuknak sokkoló ez a hír, nekem is az. Egy kiváló katonát és barátot veszítettünk el, ezért a hét hátralevő részére szabadságot vehetnek ki. – folytatta a tá­bornok végignézve beosztottjai még mindig döbbent arcán. – Hétfőn tartunk egy megemléke­zést, Dr. Jackson szeretném, ha mondana néhány gondolatot. – nézett Daniel-re a mondani­valója végén.
- Igen, uram. – felelte Daniel.
- Rendben, végeztem.
Sam gépiesen felállt, mikor a tábornok elhagyta a tárgyalót, és a következő pillanatban egy kezet érzett a vállán.
- Sam. – szólította meg Janet a barátnőjét. – Gyere, adok egy nyugtatót.
- Nem kell, köszönöm. Hazamegyek.
- Sam…
Sam nem várta meg, hogy mit akar a barátnője mondani, szinte futva hagyta el a tárgyalót.
* * *
Janet aggódó arccal tette le a kezében levő mobilt.
- Még mindig semmi? – kérdezte a nappaliba belépő Daniel a menyasszonyát.
- Semmi. – felelte Janet. – A vezetékes telefonja üzenetrögzítőn, a mobilja nem kapcsolható.
- Biztosan nem akar most beszélni senkivel.
- Igen, de én aggódom érte, Daniel. Sam ennél erősebb, minthogy így bezárkózzon. – fejezte ki aggodalmát Janet.
- Igazad van, drágám, de ne felejtsd el, most Jack-ről van szó. – lépett oda leendő feleségéhez Daniel, és megfogta a kezeit. – Te is láttad pénteken reggel, mennyire megviselte a baleset híre.
- Éppen ezért úgy döntöttem elmegyek hozzá. Látnom kell a saját szememmel, hogy jól van. Legalábbis amennyire az adott körülmények között lehet.
- Rendben. – bólintott Daniel, és megcsókolta a nőt.
- Muszáj ezt mindig? – hallották a háttérből Cassie hangját.
- Nem, de jól esik. – vigyorgott Daniel, miközben még mindig karjaiban tartotta elvörösödött jövendőbelijét.
- Félelmetesek vagytok. – mosolyodott el Cassie is.
- Elmegyek Sam-hez, már vasárnap délután van és még mindig nem tudom elérni telefonon. – tájékoztatta nevelt lányát is a döntéséről Janet.
- Rendben, mi pedig összeütünk Daniel-lel valami vacsorát, míg odavagy. – felelte Cassie.
- Köszönöm, édesem. – mosolygott rá Janet, majd nyomott egy búcsúcsókot vőlegénye ajkaira és kilépett az ajtón.
* * *
- Sam! – szólogatta barátnőjét Janet, miközben belépett a házba. – Sam, hol vagy?
Janet aggodalma egyre nőtt, ahogy nem kapott választ, végül meglátta barátnőjét az elsötétí­tett nappaliban, a kanapén félig ülő testhelyzetben, felhúzott térdekkel. Janet odalépett barát­nőjéhez, és a vállára tette a kezét.
- Sam, hallasz? – kérdezte tőle.
Mivel Sam nem válaszolt, Janet óvatosan a nyaki ütőerére helyezte két ujját. Megkönnyeb­bülten nyugtázta Sam egyenletes pulzusát. ’Csak alszik’ – állapította meg magában. Mikor el akarta venni a kezét, egy erős szorítást érzett a csuklóján.
Sam kinyitotta a szemeit, és megkönnyebbülten vette észre, hogy a nyakán „matató” kéz a barátnőjéhez tartozik.
- Janet. – szólalt meg álmos hangon, kissé csodálkozva.
- Szia, Sam. – köszöntötte a barátnőjét Janet. – Ne haragudj, hogy így rád törtem, de szombat reggel óta próbállak elérni telefonon, és már aggódtam érted.
- Csak egy kis magányra vágytam. – mondta Sam, miközben felült.
- Megértelek. – válaszolta Janet, és felkapcsolta a kanapé végében levő kisasztalon álló lám­pácskát. – Ettél már azóta? – kérdezte a tőle megszokott aggodalommal, mikor meglátta Sam beesett arcát, karikás szemeit.
- Persze. – felelte Sam. – Azt hiszem… - tette hozzá bizonytalanul.
- Sam…
- Semmi baj, Janet, jól vagyok. – szakította félbe barátnőjét Sam.
- Nem, Sam, nem vagy jól. Láttalak pénteken, épp hogy össze nem estél. Előttem nem kell elrejtened az érzéseidet. – lágyult el Janet hangja és Sam vállára tette a kezét.
Sam nem bírta tovább. Ettől az érintéstől, és a barátnője halk hangjából áradó aggodalomtól eleredtek a könnyei. Térdeire könyökölt, arcát a kezeibe hajtotta és úgy zokogott. Érezte, hogy Janet átkarolja a vállát, és magához öleli.
- Jól van, sírj csak, attól jobb lesz, hidd el. – mondta a doktornő, és szorosan tartotta Sam-et.
- Nem tudom elhinni ezt az egészet, Janet. – zokogta Sam. – Azt várom, hogy felébredjek, és kiderüljön, csak egy rossz álom volt.
Janet szerette volna megvigasztalni barátnőjét, de nem tudta mit mondjon, ezért csak türelme­sen várta, hogy Sam kisírja magát.
- Ne haragudj, Janet. – kért elnézést Sam, mikor elapadtak a könnyei.
- Miért haragudnék? – kérdezte meglepetten barátnője.
- Amiért így kiborultam. – felelte Sam.
- Ugyan már, Sam, a helyedben én is ugyanígy kiborulnék. Nem kell mindig erősnek lenni. Az élet néha nagyon kemény, és tudom, mennyire szeretted őt.
- Örökké szeretni fogom, - lett ismét könnyes Sam szeme – és gyűlölöm magam a gyávasá­gomért.
- Hogy érted ezt? – lepődött meg ismét Janet.
- Nem volt elég bátorságom hozzá, hogy eléálljak és elmondjam neki, mit érzek.
- Tudta, és ő is ugyanúgy érzett irántad. Emlékszem a zatarc-ügyre. Az, amit akkor mondott felért egy vallomással.
- Igen, és nekem akkor kellett volna azt mondanom, hogy ne hagyjuk ennyiben a dolgot, és találjunk megoldást. De nem volt merszem hozzá, ahogyan később sem.
- Később?
- Igen. A P3R-118-on, mikor semmire sem emlékeztünk, csak az érzéseinkre egymás iránt, akkor nagyon közel kerültünk egymáshoz. El sem tudod képzelni, Janet milyen érzés volt rádöbbenni, hogy az, amit érzünk egymás iránt tilos. Ott álltunk egymással szemben Brenna irodájában, és láttam a szemén, hogy szíve szerint ő is maradna. Éreztem, hogy mondani akar még valamit, nemcsak azt, hogy „menjünk haza”. Meg kellett volna tennem azt a bizonyos első lépést, de nem mertem. – fejezte be Sam, és ismét kitört belőle a zokogás.
- Ó, Sam! – sóhajtotta Janet, és az ő szemeit is elöntötték a könnyek.
- Soha, senkit sem szerettem még így, mint őt, és most vége. Elvesztettem az egyetlen embert, akivel valaha is boldog lehettem volna.
Sam nem érzékelte az időt, nem tudta mennyi ideig sírt a barátnője vállára borulva, de mély­ségesen hálás volt neki azért, mert vele volt. Bármennyire is úgy érezte, hogy egyedül akar lenni, Janet vigasztalása mindennél többet ért most neki.
- Köszönöm, Janet. Sokat jelent nekem, hogy itt vagy most velem. – fejezte ki szavakkal is gondolatait.
- Te is megtennéd fordított helyzetben.
- Igen, de ne legyen rá szükség. – sóhajtott Sam.
- Igen. – felelte Janet elgondolkozva. – Figyelj, Cassie és Daniel valami finom vacsorát ígér­tek mikor eljöttem otthonról. Gyere el hozzánk vacsorára, nem kellene most egyedül lenned.
- Nem. Köszönöm, Janet, aranyos vagy, de csak elrontanám a hangulatot. – hárította el az invitálást Sam.
- A mi hangulatunk sem rózsás, O’Neill ezredes a barátunk volt. Daniel-t és Cassie-t is na­gyon megviselte a halála.
- Igen, gondolom, és nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél, de most inkább szeretném egyedül tölteni az estét. Ne haragudj.
- Semmi baj, megértelek. Akkor holnap találkozunk. – válaszolta Janet, miközben elindult az ajtó felé.
- Igen, holnap. – búcsúzott Sam a barátnőjétől.
* * *
Sam idegesen kopogott Hammond tábornok irodájának ajtaján. Még volt egy óra O’Neill ez­redes 10.00-ra kitűzött búcsúztatójáig. Úgy vélte most kell beszélnie felettesével. Mikor meg­hallotta Hammond engedélyét a belépésre, végigsimította díszegyenruháját, amely egyébként is tökéletes volt, mint mindig, és mélyet sóhajtva belépett az ajtót.
- Őrnagy! – a tábornok hangjában enyhe meglepetés érződött.
- Uram! Zavarhatnám néhány percig? – kérdezte Sam, így próbálva leplezni idegességét.
- Természetesen, foglaljon helyet. – mutatott Hammond az asztala előtt álló vendégszékek egyikére. – Miről van szó, őrnagy? – kérdezte miután a nő leült.
- Elnézést, hogy most zavarom ezzel, uram, talán nem megfelelő az időpont, de szeretném átadni önnek a lemondásom és az áthelyezési kérelmem. – hadarta egy szuszra Sam, és a tá­bornok asztalára tette a kezében szorongatott dossziét.
- Úgy látom ez a bejelentések reggele. – felelte a tábornok, Sam legnagyobb meglepetésére.
- Uram?
- Teal’c ön előtt járt itt, és tájékoztatott, hogy visszatér a Chulak-ra.
- Valóban?
- Igen. Az igazat megvallva nem is lepődtem meg a döntésén. Az önén viszont annál inkább. Évek óta a Csillagkapu programban dolgozik, a lelkesedése, mellyel az első napoktól kezdve belevetette magát a munkába példamutató, arról nem is beszélve, hogy ön a Csillagkapu leg­nagyobb szakértője. Bár sejtem a válaszát, de mégis meg kell kérdeznem. Miért?
- Köszönöm az elismerő szavakat uram, de minden tisztelettel, nem szeretnék az okokról be­szélni.
- Ugye tudja, hogy a szabályzat szerint meg kell indokolnia egy ilyen döntést?
- Igen, uram, és meg is indokoltam a kérelmemben. Monroe professzor már többször is aján­lott nekem tanári állást a Légierő Akadémián, és most úgy döntöttem elfogadom. Ezért ha­gyom el a Parancsnokságot.
- Értem, őrnagy. – bólintott a tábornok, holott mindketten tudták, hogy nem ez Sam igazi in­doka. – Fájó szívvel bár, de elfogadom a lemondását, és sok sikert kívánok az új munkájához.
- Köszönöm, uram. – válaszolta Sam elszoruló szívvel.
Hammond bólintott, de mielőtt megszólalhatott volna Harriman őrmester hangját hallották a hangosbeszélőn, ahogy tájékoztatta a Parancsnokság összes dolgozóját, egy külső aktiválás­ról.
- Úgy vélem, ez az apja lesz, őrnagy. Pénteken este értesítettem a szövetségeseinket a történ­tekről. Ő és Bra’tac mester jelezték, hogy részt vesznek a búcsúztatón.
- Igen, uram. – válaszolta Sam, és ismét ideges lett kissé, mert tudta, hogy az apja nem fo­gadja majd jól a döntését.
* * *
Sam egyedül ült a laborjában, állát a kézfején nyugtatta és szemei a semmibe révedtek. Utol­jára az anyja temetése után érezte ilyen üresnek magát. Mintha kiszakítottak volna egy dara­bot a lelkéből. Szíve megsajdult, ahogy ránézett az asztalán fekvő, szabályszerűen összehajto­gatott zászlóra, rajta a két ezredesi rangjelzéssel, és Jack kitüntetéseivel. Érezte, hogy szemeit elfutják a könnyek, de mielőtt átadta volna magát az önsajnálatnak felállt és elindult Daniel laborjába. Még a búcsúztató előtt megkérte barátait, hogy találkozzanak ott miután ő beszélt az apjával.
Daniel laborjának ajtaja nyitva volt. Janet és Teal’c már ott voltak az archeológussal és csak Sam-re vártak.
- Hogy-hogy Jacob ilyen hamar távozott? – kérdezte Daniel a percekkel korábban hallott ka­puaktiválásra célozva.
- Volt egy kis nézeteltérésünk. – felelte Sam sóhajtva.
- Min? – kérdezte meglepetten Janet. ’Min volt képes Jacob még most is vitázni a lányával?’ – tette hozzá gondolatban.
- Azon, amit nektek is el szeretnék most mondani. – kezdte Sam, majd vett egy nagy levegőt és folytatta. – Elhagyom a Parancsnokságot. – bökte ki végül.
- Te is, Carter őrnagy? – kérdezte Teal’c.
- Igen, Teal’c, ahogy te is. – válaszolta Sam. – Hammond tábornok említette reggel, mikor átadtam neki a lemondásom. – tette hozzá a Jaffa felvont szemöldökét látva.
- Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte Daniel.
- Az Akadémián fogok tanítani asztrofizikát és kvantummechanikát.
- Ezt mikor döntötted el? – szólalt meg Janet is, magához térve az első döbbenetből.
- Ma reggel. – válaszolta Sam. – Néhány hete, mikor előadást tartottam az Akadémián Mon­roe professzor felajánlott egy tanári állást, mert Ferguson professzor nyugdíjba vonult. Fel­kért, hogy vegyem át a tantárgyait. Reggel felhívtam, hogy megkérdezzem, áll-e még az ajánlata, és azt felelte, hogy igen.
- Jól meggondoltad, Sam? Nem neked való a tanítás. – fejezte ki nemtetszését Daniel.
- Azon néhány alkalommal, mikor volt rá lehetőségem, hogy előadást tartsak, jól éreztem ma­gam a tanár szerepében.
- Igen, és mindannyian tudjuk, hogy kiváló előadó vagy, de más néha-néha előadást tartani a kadétoknak, mint nap-nap után ezt csinálni.
- Úgy gondolod, Carter őrnagy számára túl unalmas lesz az a munka? – kérdezte Teal’c.
- Mondjuk úgy, nem lesz annyira változatos. – felelte diplomatikusan Daniel.
- Talán, de nem tudok tovább itt dolgozni úgy, mintha semmi sem történt volna. – válaszolta Sam szomorúan.
- O’Neill nélkül már nem ugyanolyan ez a hely. – értett egyet Teal’c.
- Hogy őszinte legyek, nekem is megfordult a fejemben, hogy elmegyek. – vallotta be Daniel. – De mihez kezdenék a „kinti” világban az őrült elméleteimmel. – tette hozzá.
- Tehát a CSK-1 feloszlik. – nyugtázta Janet. – Nagyon sajnálom, hogy így döntöttetek, de remélem azért néha meglátogattok bennünket.
- Természetesen, dr. Fraiser. Ahogy Hammond tábornoknak is mondtam, mindig a Tauri ren­delkezésére fogok állni.
- Igen, én is felajánlottam a tábornoknak, hogy bármikor a segítségetekre leszek, amennyiben szükséges.
- Remek. – sóhajtott lemondóan Daniel. – Meddig maradtok még?
- Holnap Bra’tac mesterrel visszatérek a Chulak-ra. – felelte Teal’c.
- Én a jövő héten hétfőn kezdek az Akadémián, addig elintézem itt a függőben levő kutatá­saim átadását.
- Nos, akkor mi lenne, ha ma este eljönnétek hozzánk vacsorára? – invitálta a csapatot Janet, apró oldalpillantást vetve Daniel-re. – Mondjuk 7 körül. – tette hozzá, miután vőlegénye bó­lintott beleegyezése jeléül.
- Köszönöm a meghívást, dr. Fraiser. – válaszolta Teal’c a rá jellemző fejbiccentéssel.
- Ott leszek. – bólintott Sam is.
* * *
Sam leparkolt a kavicsos kocsifelhajtón, kiszállt az autójából és mélyet szippantott a tiszta erdei levegőből. Nem volt szüksége a kulcsra, amit O’Neill ezredes adott neki egyszer, mert szokás szerint a ház ajtaja nem volt bezárva. A nappaliba belépve végignézett a képeken, melyek Jack-et és a fiát, Charlie-t ábrázolták. ’Újra együtt vagytok’ – gondolta magában, könnyes szemekkel.
Fájt a lelke, és megnyugvást keresni jött el ide. Úgy érezte, a zászlónak, melyet a megemléke­zés után neki, mint O’Neill ezredes helyettesének adtak át, itt a helye. ’Vajon mi lesz a ház­zal?’ – futott át a kérdés az agyán.
Letette a kezében tartott zászlót a két rangjelzéssel a dohányzó asztalra, és a szemét körbefut­tatta a nappali berendezésén. A könyvespolc majd’ felét elfoglalta az ezredes Simpson család DVD gyűjteménye, míg a másik felén néhány asztrológiai témájú könyv és rengeteg National Geographic újság sorakozott, előttünk néhány fényképpel. Sam közelebb lépett, hogy meg­nézze a képeket, és meglepődve vette észre, hogy róla is van egy kép a többi között.
A fénykép akkor készült, amikor őrnaggyá léptették elő. Őt és az ezredest ábrázolta, ahogy egymással szemben álltak a csillagkapu előtt. Neki is megvolt ez a fénykép, a hálószobájában az éjjeliszekrényén tartotta. Öröm járta át a szívét arra a gondolatra, hogy az ezredes úgy érezte ennek a képnek is a többi emléke között a helye. De az öröme abban a pillanatban el is múlt, és mélységes szomorúság lépett a helyébe.
Kezébe vette a keretet és leroskadt a kanapéra. Látását elhomályosították a könnyek, ahogy nézte a szeretett férfi mosolyát. Emlékezett, milyen büszke volt akkor Jack, és eszébe jutottak Janet szavai, miszerint a férfi is szerette őt. Mégis, bármennyire is szerették egymást, fonto­sabb volt a munkájuk az érzéseiknél. A kötelességtudat, és a bolygó megóvása megakadá­lyozta, hogy ők boldogok lehessenek együtt. Sam, mióta rádöbbent, hogy beleszeretett ebbe a cinikus katonába, azóta abban bízott, hogy majd egyszer, mikor legyőzik a goa’uld-okat egy­máséi lehetnek. Erre a gondolatra kitört belőle a sírás.
- Miért, miért…? – zokogta hangosan. – Szeretlek, Jack, mindig is szeretni foglak.
Végigsimította a képen a férfi arcát, majd letörölve a könnyeit felállt. Még egy utolsó fájdal­mas pillantást vetett a fényképre, és visszatette a helyére.
- Ég veled, szerelmem. – mondta, majd elhagyta a férfi házát és vissza sem nézve beült az autójába.
II. fejezet
Sam letette az aktatáskáját az előszobaszekrényre, lerúgta a cipőit és leroskadt a kanapéra. Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja neki, hogy a tanítás ennyire kimerítő is tud lenni, biz­tosan kineveti. Pedig ő nap-nap után olyan fáradtan ért haza, mint korábban egy-egy nehezebb küldetés után.
Erre a gondolatmenetre elöntötte a lelkét a keserűség. Élvezte a tanítást, hisz sok okos kadét­tal hozta össze a sors. Ennek ellenére a Parancsnokság, az ott dolgozó emberek, de leginkább egy magas, őszes hajú, csodás barna szemű ezredes hiányoztak neki. Napközben nem is volt semmi gond, elfoglalta magát az Akadémián. Még abba is beleegyezett, hogy részt vegyen Haley kadéttal egy kísérletben, hogy minél kevesebb időt kelljen itthon magányosan eltölte­nie. Az esték szörnyűek voltak. Minden éjjel órákat forgolódott, bármilyen fáradt is volt alig tudott elaludni. Mikor végül nagy nehezen mégis sikerült, legtöbbször álomba sírta magát, és mindig az ezredessel álmodott. Maga előtt látta a mosolyát, hallotta a hangját, ahogy azzal az összetéveszthetetlen hangsúllyal mondja egy-egy kiselőadása után, hogy „Carter”.
A mai este még a többinél is rosszabb lesz. ’Ma egy hónapja, hogy elmentél’ – suttogta Sam maga elé. Nagyot sóhajtva felállt, és még mielőtt belesüppedt volna az önsajnálatba kiment a konyhába, hogy megegye a hazafele jövet vásárolt kínait.
Vacsora után visszament a nappaliba, és bár sosem szeretett különösebben TV-t nézni, most mégis bekapcsolta a készüléket. Ide-oda kapcsolgatott a csatornák között, de sehol sem talált olyan műsort, ami lekötötte volna a gondolatait, melyek most is egy bizonyos barna szempár tulajdonosa körül jártak. A következő csatornaváltás után megjelenő képsor még inkább abba az irányba terelte a gondolatait, amerre nem szerette volna. Egy jellegzetes, kopasz, sárga színű figura jelent meg a képernyőn. Sam szája sarkában egy mosoly jelent meg. Sosem ér­tette, hogy mit szeretett Jack a Simpson családon. Könnyek gyűltek a szemébe. Hát már nem lesz olyan dolog, amiről ne ő jutna az eszébe? Kikapcsolta a televíziót, és a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy letusoljon.
* * *
Miután lezuhanyozott és felöltözött, kiment a konyhába, hogy készítsen magának egy gyógy­teát. ’Talán segít nyugodtan aludni.’ – gondolta. Mikor a teája elkészült töltött belőle magá­nak, mobilját a kezébe vette, sosem lehet tudni, hátha keresi valaki. Úgy döntött, hogy a kissé hűvös este ellenére a hátsó teraszon issza meg a teát, így arra fele vette az irányt. Ahogy nyúlt a tolóajtó kilincse felé, halk neszezés ütötte meg a fülét kintről. Egy lépéssel a hálóban levő páncélszekrénynél termett, kivette belőle a fegyverét, és kilépett a teraszra.
- Állj! – kiáltotta, és a váratlan látogatóra fogta a 9 mm-est, aki meglepetésében mozdulat­lanná dermedt. – Emelje fel a kezeit, hogy jól lássam, és forduljon meg. – adta ki az utasítást.
A férfi sóhajtott egyet, de engedelmeskedett a nő parancsának. Felemelt kezekkel felé fordult, de arca az árnyékban maradt.
- Az isten szerelmére, le ne lőjön. – szólalt meg.
Sam gyomra megremegett a férfi hangjától, és az általa használt kifejezéstől. ’Ő is mindig ezt mondta, mikor dühös volt – gondolta – és ez a hang… Nem, csak képzelődsz!’
- Lépjen előrébb, hogy lássam az arcát. – utasította ismét a férfit. – Csak semmi hirtelen moz­dulat, a Légierő tisztje vagyok, higgye el, ennél nagyobb távolságból is le tudnám lőni. Most pedig hívom a rendőrséget. – közölte a betolakodóval.
- Ne, Carter! Ne tegye! – lépett ki az árnyékból a férfi.
Sam térdei megroggyantak egy pillanatra, a fegyver megremegett a kezében, ahogy meglátta a férfi arcát. Szakállas volt, régimódi, fekete keretes szemüveget viselt, haja rendezetlenül keretezte arcát, és annak ellenére, hogy a szemüveg lencséjén visszatükröződő lámpafény miatt csak halványan látszott a szeme színe, az mégis elárulta kilétét. Ezeket a szemeket ezer közül is felismerné. No, és ez a hang, ez tényleg az ő hangja. Sam érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, szíve őrült tempóban dörömböl a mellkasában, miközben a férfi közelebb lépett hozzá. Megfogta a csuklóját, óvatosan kivette a fegyvert a kezéből, és a ház felé húzta a kábult nőt.
Mikor beértek, a férfi letette az asztalra a pisztolyt, behúzta a függönyöket, majd a nappali közepén döbbenten álló nő elé állt.
- El ne ájuljon! – szólt és szelíden lenyomta a kanapéra a megszólalni képtelen nőt. – Hozzak valami erőset? – intett a bárpult felé.
- Ne, csak adjon egy percet. – felelte a nő, lassan magához térve. – Mi a fene folyik itt, uram? – kérdezte, miközben figyelte, ahogy a férfi az asztalra teszi a szemüveget, és melléül a kana­péra.
- Nem szerepelt a terveim között, hogy észrevesz. – felelte O’Neill ezredes a nő kérdésére.
- Akkor talán nem kellett volna a hátsó teraszomon settenkednie. A halottak nem tesznek ilyet. – mondta kissé cinikusan a nő, súrolva ezzel a tiszteletlenség határát.
- Igaza van.
- Nos, elmondja, vagy hívjam fel Hammond tábornokot? – kérdezte még mindig kellően fel­paprikázott hangon Sam.
- Megtenné? – kérdezte Jack.
- Természetesen. Ismerhetne már annyira, ha ön tényleg O’Neill ezredes – folytatta a nő ha­sonló hangnemben.
- Jól van, őrnagy, higgadjon le. Tényleg én vagyok. – nyugtatta a férfi.
Sam végignézett a férfi arcán, kócos haján, majd mélyen belenézett a szemeibe. Igen, ő volt az. Az ezredese, aki után egy hónapja hullajtja a könnyeket, most itt ül a nappalijában.
- Megrendezte a saját halálát? – kérdezte kissé nyugodtabban.
- Igen.
- Miért?
- Muszáj volt.
- Miért? – kérdezte ismét Sam.
- Nem mondhatom el, Carter. – sóhajtott nagyon az ezredes.
- Uram, a legmagasabb biztonsági engedéllyel rendelkezem, és nem tudhatom, miért volt szükség erre a színjátékra?
- Sajnálom, Carter, egyelőre nem.
- De a Csillagkapu Programmal kapcsolatos, ugye? – faggatózott tovább a nő.
- Carter…
- Nézze, uram, minden tisztelettel, de ezt nem gondolhatja komolyan. Eljön a házamhoz, Isten tudja miért, egy hónappal azután, hogy azt hittük meghalt. Ezek után ne várja tőlem, hogy elfogadjam, részt vesz egy titkos projectben, amiről nem beszélhet. Válaszokat szeretnék kapni. – emelte fel kissé a hangját a nő.
- Rendben, csak nyugodjon meg! – válaszolta a férfi.
- Elnézést, uram, de… - Sam nem tudta befejezni a mondatot.
- Semmi baj, a maga helyében én is így reagálnék. – nyugtatta meg Jack a nőt, majd belekez­dett a magyarázatba. – Az egész Hammond tábornok fél évvel ezelőtti félreállításáig nyúlik vissza. Emlékszik, ugye?
- Persze. – bólintott a nő.
- Nos, azt is tudja, hogy az egész mögött Kinsey szenátor és az NID egy szakadár csoportja állt. – Jack megvárta a nő újabb bólintását, majd folytatta. – Pár nappal a megrendezett bal­esetem előtt valaki vagy valakik megpróbáltak megölni.
- Mi? – kérdezte döbbenten Sam. – Hogyan?
- Reggel, mikor a Parancsnokságra indultam, betettem a sporttáskámat az autó hátuljába, és észrevettem, hogy az autó mögött a járdán olajfolt van. Felhívtam az autószerelőmet, aki azonnal kijött és véleménye szerint az bizony fékolaj volt. Elvontatta az autóm, majd pár óra múlva felhívott, és elmondta, valóban a fékolaj folyt el, és ezen kívül még a fékrendszer elekt­ronikáját is megbabrálták. De ezt maga jobban értette volna. – fejezte be a férfi.
Sam önkéntelenül is elmosolyodott kissé, de a következő pillanatban arca ismét komoly lett.
- Miért nem beszélt nekem erről? – kérdezte kissé megbántottan.
- Hammond tábornokkal közösen úgy döntöttünk, hogy nem szólunk róla senkinek. Kidol­goztunk egy tervet, amiről viszont most még tényleg nem beszélhetek, és megjátszottuk azt a balesetet.
Sam elgondolkozva hallgatta a férfit. Mibe keveredett már megint bele? Vajon mire készül­nek, amiből mindenkit kihagytak? No, és ha nem akar neki semmit elmondani, miért jött ide?
- Lehet egy kérdésem, uram?
- Persze.
- Ha nem mondhatja el, hogy hol van, mit csinál, és mire készül, miért jött most ide?
- Azt hittem ez egyértelmű. – nézett a férfi a nő várakozással teli szemeibe.
- Annak kellene lennie? – kérdezte Sam reménykedve.
- Ühüm. – bólintott a férfi, majd megfogta a nő kezét. – Láttalak a múltkor a házamban. Mi­kor odavitted a zászlót. – tette hozzá.
- Azt gondoltam ott van a legjobb helye. – kezdte a mentegetőzést Sam, és fel sem tűnt neki, hogy a férfi nem magázza. – Látott? – ütközött meg ezen a kijelentésen.
- Igen. Igazából majdnem lebuktattál, mint most is. – mosolygott rá a férfi. – Épp, hogy ki tudtam iszkolni. – folytatta, miközben ujjával a nő kézfejét simogatta.
- Ó. – Sam csak ennyit tudott felelni, mert figyelmét egyre inkább a férfi érintése vonta ma­gára.
- Majd megszakadt a szívem, mikor láttam, hogy sírsz. Szerettem volna odamenni hozzád, átölelni téged, és elmondani, hogy csak kicsit légy türelmes és minden rendbe jön. Nagyon fájt hogy így kellett lássalak. – bukott ki a vallomás Jack-ből.
- Hallott is? – kérdezte Sam.
- Igen, Sam, hallottalak… és én is szeretlek. – válaszolta Jack mélyen a nő szemébe nézve, majd lassan felé hajolt.
Mikor ajkaik találkoztak, Jack mindkét karjával átölelte a nőt, és magához húzta. Sam sem tétovázott, átkarolta karjaival a férfi nyakát, kezével beletúrt a hajába, és szenvedélyesen vi­szonozta a férfi csókját. Miután ajkaik elváltak egymástól, továbbra is átölelve tartották egy­mást, és szerelmesen néztek a másik szemébe.
- Nagyon hiányoztál. – törte meg a csendet Jack.
- Te is nekem. – válaszolta Sam, mostmár ő is visszategezte a férfit. – El sem tudod képzelni, mit éreztem, mit éltem át, mikor Hammond tábornok beszámolt a balesetedről és, hogy nem élted túl. Pokolian fájt, Jack, és kész szenvedés volt az életem az elmúlt egy hónapban. – folytatta, és kitört belőle a sírás.
- Ne haragudj, Sam. Annyira sajnálom. Tudnod kell, hogy az utolsó ember lennél ezen a vilá­gon, akit valaha is bántanék. – simította végig a nő könnyes arcát a férfi. – Tulajdonképpen nagyrészt érted csináltam ezt az egészet.
- Értem? – kérdezett vissza Sam értetlenül.
- Igen. Mert, ha engem nem sikerül félreállítaniuk te lettél volna a következő.
- Én? Nem hinném.
- De igen. Gondold csak végig. Tudjuk, hogy Kinsey semmilyen eszköztől nem riadna vissza, hogy az övé legyen a Csillagkapu Program vezetése. Megpróbálta zsarolás útján eltávolítani Hammond-ot, és az autómat is az ő pribékjei babrálták meg. Ha azt látták volna, hogy túl­élem, nem sikerült félre állítaniuk, akkor te lettél volna a következő. Mindegy hogyan, de elérték volna, hogy a CSK-1 eltűnjön a képből, és így már könnyedén átvehették volna a Pa­rancsnokság felett az irányítást.
- Ez egy komplett összeesküvés elmélet. – csóválta a fejét Sam.
- Igen.
- Ó, Jack, muszáj volt ebbe belekeveredned? – kérdezte Sam sóhajtva.
- Valakinek meg kellett tennie. – rántotta meg a vállát a férfi. - Nem hagyhattam, hogy annak a féregnek a kezébe kerüljön a Csillagkapu Program és a saját céljaira használja.
- Igazad van, de ez akkor is a legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam.
- Ezt tőled bóknak veszem. – mosolygott rá a nőre Jack.
Sam visszamosolygott, majd a férfi felé hajolt és megcsókolta. Jack boldogan viszonozta a puha ajkak érintését, sőt tovább ment. Kezeit becsúsztatta a vékony felső alá, és élvezettel simogatta a nő bársonyos bőrét. Sam megremegett egy pillanatra, mikor megérezte a férfi érintését a bőrén, és felnyögött a vágytól.
Jack csak erre a visszajelzésre várt, óvatosan a hátára fektette a szeretett nőt, és melléfeküdt a széles kanapén.
- Akarod? – kérdezte tőle.
- Azt hittem ez egyértelmű. – ismételte meg a nő egy édes félmosollyal a szája sarkában Jack korábban elhangzott mondatát, majd olyan szenvedélyesen csókolta meg a férfit, hogy semmi kétsége nem lehetett a válasz felől.
* * *
Később Jack az oldalán fekve figyelte a nő szenvedélyes szeretkezésüktől kipirult arcát, bol­dogságtól csillogó szemeit, és végigsimította karcsú csípőjét.
- Valamit nem értek. – szólalt meg Sam elgondolkozva.
- Mégpedig? – kérdezte a férfi, tovább cirógatva a nőt.
- Ki vezette az autód?
- Hm? – kérdezett vissza Jack értetlenül.
- A megrendezett baleset során. – válaszolta Sam. – Csak azért kérdezem, mert gondolom, valakinek kellett ülnie az autóban, hogy a rendőrség ne fogjon gyanút. Vagy ezt sem mond­hatod el?
- Nos, jobb lenne, ha még ezt sem tudnád. Ha ne adj Isten lebuknék, és eljönnének hozzád…
- Mostmár mindegy, nem? – vágott a szavába a nő. – Hisz egy részét már úgyis tudom a do­lognak.
- Igen, ez igaz.
- Szóval? – türelmetlenkedett Sam.
- Egy robot.
- Robot? Milyen robot?
- Felvettük a kapcsolatot Harlan-nal, hogy készítsen egy újabb másolatot rólam. Elmondtuk neki, hogy mire kell. Először vonakodott, de aztán mégis beleegyezett.
- Ez hihetetlen. – csóválta a fejét Sam. – Mikor, és hogyan vettétek fel a kapcsolatot vele a tudomásom nélkül?
- A megrendezett balesetem előtti napon. Éjjel elmentünk hozzá, elkészítette a robotot és haj­nalban még mielőtt beindult volna az élet a Parancsnokságon már itthon is voltunk. Harriman őrmester pedig parancsot kapott, hogy semmit sem látott.
- A robot Jack lezuhant a szakadékba, és te pedig… - nézett Sam sandán a férfire.
- Hiába próbálkozol, drágám, nem mondok többet. – somolygott Jack a nőre, és megcsókolta. – Most viszont mennem kell, Sam. – tette hozzá, és kelletlenül elhúzódott szerelmétől.
- Ne, maradj még kicsit. – kérlelte Sam a férfit.
- Bármennyire is szeretnék, nem lehet. Már így is óriásit kockáztattam azzal, hogy eljöttem hozzád. Nem akarlak bajba sodorni. – simította végig a nő szép arcát szeretettel.
- Jack, kérlek… - Sam nem tudta befejezni, elcsuklott a hangja, és kitört belőle a sírás.
- Ne sírj, édesem. – vigasztalta a férfi lágyan, miközben úgy érezte, megszakad a szíve a nő tekintetéből áradó fájdalom láttán.
- Nem akarom, hogy elmenj. – sírta a nő.
- Tudom, és én sem akarok elmenni, de nem maradhatok. Ha meglátnak nálad, óriási bajban leszünk mindketten, és vége a tervünknek is. De esküszöm neked, Sam, miután vége ennek az egésznek, minden reggel együtt ébredünk majd. – csókolta meg szerelme homlokát a férfi és nehéz szívvel kibontakozott a karjai közül.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. – kérte Sam a férfit, még mindig könnyes szemekkel, miközben felült, majd magára húzta a kanapé háttámláján heverő takarót és úgy figyelte sze­relmét, ahogy öltözött.
- Úgy lesz. – ígérte a férfi, majd búcsúzóul megcsókolta a nő puha ajkait. – Egy dolgot ne felejts el, bármi is történjen. Az életemnél is jobban szeretlek. – tette hozzá.
Sam nem tudott válaszolni, csak remegő ajkakkal bólintott, és érezte, hogy ismét a sírás fojto­gatja a torkát.
A férfi visszatette a szemüvegét, még egy pillantást vetett a kanapé sarkában felhúzott térdek­kel gubbasztó nőre, és fájó szívvel elhagyta a házat.