Főoldal » Cikkek » YTTINA KENNETH TÖRTÉNETEI » Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés

Stargate SG1 - Az utolsó küldetés - 2. fejezet - A csapda

2. fejezet - A csapda


Egy héttel Jack elutazása után, Sam jelentést írt az Elnöknek, amikor megszólalt az asz­talán a telefon.
– Igen?
– Itt Harriman őrmester, asszonyom! – hallatszott a telefonban. – Lorne ezredes jelent­kezett az imént. Kiléptek a hipertérből, ugyanis segélykérést fogtak, és mivel nem jelen­tett kitérőt, O’Neill altábornagy úgy döntött megnézik, mi lehet az.
– Köszönöm, őrmester. – válaszolta Sam, mosolyogva. ’Nem is ő lenne…’ – Küldjön egy üzenetet az ezredesnek, hogy amint kiderítették a jel forrását, tájékoztassanak.
– Igen, asszonyom.
Pár perc elteltével a telefon ismét megcsörrent. Sam felsóhajtott. Reggel óta készült megírni ezt a jelentést, de valami mindig közbejött. Ez egy ilyen nap, de mit is csodálko­zott, hétfő volt…
– Igen?
– Ismét én vagyok, asszonyom. Kérem, jöjjön a vezérlőbe. – hallatszott a telefonban Wal­ter meglehetősen feszült hangja.
A tábornok válasz helyett letette a kézi beszélőt, és sietős léptekkel haladt a vezérlőte­rem felé. Mikor belépett több kivetítőn is Lorne ezredes arcát látta.
– Ezredes, mi történt? – kérdezte Sam.
– Megtámadtak bennünket, tábornok. Ahogy kiléptünk a hipertérből, a hajó, melyről a se­gélykérés érkezett, azonnal lőni kezdett ránk.
– Mi? Mekkora a kár? –a tábornok próbálta leplezni a rémületét.
– Hatalmas! A hajótest több helyen is megsérült, a létfenntartó rendszerek szinte egyál­talán nem működnek, a hangárban megszűnt a nyomás. Rengeteg sérültünk, sőt valószí­nűleg áldo­zataink is vannak.
Sam szíve még hevesebben kalapált az utolsó mondatra. ’Jack.’
– Van bolygó a közelben? – kérdezte, miközben arra gondolt, vajon hol lehet a férje.
– Igen. Van egy bolygó a sugarak hatótávolságán belül, a levegő összetétele 95%-ban meg­egyezik a Földével, a hőmérséklet 20-22 fok. O’Neill altábornagy utasítására meg­kezdtük az evakuálást. Őt és Dr. Jacksont sugároztuk le elsőként, majd a sérülteket az orvosi személy­zettel.
– Ezek szerint a Zeusz mozgásképtelen?
– Még nem, de már nem működik a navigáció és a hajtóművek közül is csak egy. Így nem merem megkockáztatni, hogy leszálljunk. 
– Sérült hajótesttel, pajzs nélkül egyébként sem tanácsos. Nem bírná ki a hajó a bolygó légkö­rébe történő belépést. – felelte Sam. – Mi van az ellenséges hajóval?
– Rosszabbul járt, mint mi. Megsemmisült. – válaszolt kissé önelégülten az ezredes.
– Rendben, Evan. Küldje át a bolygó koordinátáit és hagyja el a hajót ön is. Összeszedek egy csapatot orvosi személyzettel és átküldöm őket.
– De, asszonyom! Hagyjuk csak így itt a hajót? A hídon még működik a létfenntartás, itt ma­radok, míg… – ellenkezett volna az ezredes, miközben körülötte szikrák pattogtak, és hangos sípolás jelezte több rendszer hibás működését, vagy leállását.
– Nem vitatkozom! Küldje azt a koordinátát, és menjen. – vágott Lorne szavába a tábor­nok. – Ez parancs, ezredes! – emelte fel kissé a hangját látva a férfi hezitálását.
Abban a pillanatban, mikor megérkezett a kód, megszakadt a kapcsolat a Zeusszal. Sam úgy érezte, kiugrik a szíve a mellkasából, olyan hevesen kalapált, de látva Harriman őr­mester kérdő tekintetét összeszedte magát. Itt, és most a tábornokra, a Csillagkapu Pa­rancsnokság vezetőjére van szükség, akinek komoly és felelősségteljes döntéseket kell hoznia. A férjéért aggódó nő szerepét majd később öltheti magára.
– Jól van, asszonyom? – kérdezte az őrmester.
– Persze! – Sam egy pillanatra behunyta a szemeit, és lenyelte a torkát szorító gombócot. – Nézzük azt a bolygót, Walter.
– Igen, asszonyom! – felelte a sokat tapasztalt őrmester, és leütött néhány billentyűt. – A bolygó a Tejút szélén található, a PX7-823 nevet adtuk neki. Van rajta csillagkapu, de még nem jártunk ott.
– Rendben, őrmester! Készítsenek elő egy M.A.L.P.-ot, küldjék át, és próbálják meg fel­venni a kapcsolatot a Zeusz személyzetével. Amennyiben nem sikerülne, küldjenek át egy U.A.V.-t is, derítse fel a bolygót. Értesítse a CSK-1, 3, 6 és 9 csapatok vezetőit, illetve Dr. Lamet, hogy tíz perc múlva legyenek a tárgyalóban. Addig én tájékoztatom az Elnö­köt.
* * *
Sam még beszélt az Elnökkel, mikor az irodája és a tárgyaló között levő üvegfalon ke­resztül észrevette, hogy a Walter által értesített csapatvezetők és Dr. Carolyn Lam be­lépnek a tár­gyalóba.
– Igen, uram. Viszlát, Elnök úr! – tette le a piros telefont a tábornok, majd mély levegőt vett és átment a szomszédos helyiségbe. – Maradjanak. – intett kezével a felállni készülő katona­tiszteknek.
– Mi történt, asszonyom? – kérdezte Hailey alezredes.
Sam röviden elmondta a jelen levőknek azt, amit Evan Lorne-tól megtudott.
– Lehet már tudni, vannak-e komoly sérülések? – tette fel Carolyn az őt legjobban érintő kér­dést.
– Nem, mint ahogyan a sérültek számáról sincs információ. – válaszolta Sam összeszo­ruló gyomorral. – Egyelőre még azt sem tudjuk, hogy milyen messzire vannak a kaputól. Az Elnök utasítása az volt, hogy minél előbb kezdjük meg a mentést. – Harriman őrmes­ter megjelenése félbeszakította Sam mondanivalóját.
– Elnézést, hogy megzavarom a megbeszélést, asszonyom. – kezdte Walter.
– Jöjjön, őrmester, hallgatom.
– A M.A.L.P. nem járt sikerrel, nem tudtunk rádiókapcsolatba lépni a Zeusz személyzeté­vel, ezért átküldtünk egy U.A.V.-t is. A visszaküldött adatok alapján a bolygó légköre va­lóban szinte azonos a Földével, a páratartalom normális, a hőmérséklet jelenleg 20 fok. A csillag­kapu egy tisztás szélén áll, melynek egyik oldalán - a kapu mögött - erdő található. A kaputól út vezet a tisztáson keresztül, mely az U.A.V. képei alapján egy öt mérföldre levő városhoz visz.
– Köszönöm, őrmester. Készítsenek elő egy F.R.E.D.-et, szükség lesz rá az orvosi felsze­relé­sek szállításához. – nyugtázta a hallottakat Sam. – Tehát a bolygón található körül­mények normálisnak mondhatóak. Carolyn szeretném, ha te is mennél egy orvosi egy­séggel. – Sam megvárta, míg a doktornő bólint, hogy tudomásul vette a kérést, majd foly­tatta. – Hailey alez­redes vezeti a csapatokat, az ő utasításait követik minden helyzetben. Elsődleges cél: megta­lálni az embereinket, és hazahozni őket. Ezen kívül fel kell készülni arra, hogy az ellenséges hajó, mely megtámadta a Zeuszt a bolygóról szállt fel. Ez pedig tudják, mit jelent… Ne bo­csátkozzanak feleslegesen tűzharcba, és még egy nagyon fontos dolog: a kaput ne hagyják őrizetlenül.
– Igen, asszonyom! – válaszolta az alezredes.
– Egy óra múlva indulnak. Végeztem. – állt fel Sam.
* * *
A tábornok által megadott indulási idő előtt pár perccel mind a négy csapat és az orvosi egy­ség is az indítócsarnokban várakozott a felszerelt F.R.E.D. mellett, melyre még egy izolációs bokszot is elhelyeztek.
– Indulásra készen állunk, asszonyom. – jelentette Hailey alezredes, mikor parancsnoka belé­pett az indítócsarnokba.
– Tárcsázzon, Walter! – adta ki az utasítást Sam, miután egy biccentéssel tudomásul vette első számú csapata vezetőjének jelentését.
Miközben a Csillagkapun - a jól ismert hangok kíséretében - egymás után felvillantak az ék­zárak, a tábornok az indulásra kész katonákat és az egészségügyi személyzetet fi­gyelte. Ugyanazt a várakozással teli feszültséget látta az arcukon, amit ő is érzett mindig, mikor átlé­pett a kapun.
Rengetegszer álltak egymás mellett Jack-kel itt a rámpa aljánál, a biztonsági vonal mö­gött, a kapu aktiválódására várva. Minden egyes alkalommal, szinte szertartásszerűen összevillant a tekintetük, mielőtt a kapu felé indultak volna. Mindig ugyanazt olvasta ki a férfi tekintetéből ilyenkor, amit ő is érzett: bizalmat. Igen, az első közös küldetésüktől kezdve bízott a férfiben. Tudta, hogy bármi történjen, Jack akár a saját élete kockáztatá­sával is, de meg fogja őt védeni. Számtalanszor mentették meg egymás életét a nyolc év alatt, míg együtt szolgáltak. Többször is visszahozta a férfit a halálos veszélyből, mint ahogy Jack is őt. Most viszont mások fogják a szeretett férfiért az életüket kockáztatni. Sam menni akart, hisz a férje, a gyermekei apja volt azon az ismeretlen világon, de az Elnök nem engedélyezte, érzelmi okokra hivatkozva eluta­sította a kérését. Természete­sen megértette, hisz ezért tiltja a Légierő az egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban levők közötti személyes kapcsolatot. Nem biztos, hogy tudott volna reális, stratégiailag helyes döntést hozni, ha Jack-ről van szó.
– Tábornok! – szakította félbe elmélkedését Hailey alezredes.
– Alezredes! – reagált a megszólított, és látta, hogy a kapu aktív, arra vár, hogy átlépje­nek rajta. – Tudják a feladatot, mehetnek.
– Igen, asszonyom! – felelte Jennifer Hailey, majd a csapataihoz fordult. – CSK-9, önök men­nek elöl, azután a CSK-6 a F.R.E.D.-del, majd az orvosi csapat, végül a többiek. Én zárom a sort. Induljanak! – adta ki az utasítást a fiatal nő talpraesetten.
Jennifer Hailey mélységesen tisztelte, példaképének tekintette Samantha Carter-O’Neill-t. Neki köszönhette, hogy bekerült a Csillagkapu Programba, és most lehetőséget kapott arra, hogy meghálálja azt, amit sok évvel ezelőtt érte tett. Feltett szándéka volt, hogy bármi áron, de visszahozza parancsnokának a férjét. Az alezredes megvárta, míg csapata utolsó tagjai is fellépnek a rámpára, majd a feletteséhez fordult.
– Megtaláljuk és visszahozzuk az altábornagyot, asszonyom. – mondta olyan halkan, hogy csak ő hallhatta.
– Tudom, Jennifer. – felelte szinte suttogva Sam.
Az alezredes tisztelgett a tábornoknak, majd mikor ő viszonozta a köszönését, fellépett a rám­pára, elindult a fénylő „víztócsa” felé, és mélyet sóhajtva átlépett azon az ismeret­lenbe.
* * *
Sam felment a vezérlőterembe és onnan figyelte a korábban átküldött M.A.L.P. által su­gárzott képeket. A CSK-9 és 6 elkezdte a kapu környékének felderítését, és ekkor meg­jelent a kive­títőn Jennifer Hailey arca.
– Asszonyom, elindulunk a város felé.
– Rendben, alezredes. Legyenek nagyon körültekintőek, és azonnal kérek egy bejelent­kezést, amint elérték a várost.
– Igen, asszonyom! – válaszolta az alezredes, majd a kapu lekapcsolt.
– Az irodámban leszek, Walter! – szólt az őrmesterhez Sam, és elhagyta a vezérlőt.
Belépve az irodájába leroskadt a székére, az asztalra könyökölt és arcát a tenyerébe haj­totta. Visszacsengtek a fülébe Evan Lorne szavai, miszerint veszteségeik is vannak. Vajon hányan vesztették életüket a hajón? Mennyi lehet az életveszélyes, akár halálos sérülés­től szenvedők száma? No, és Jack? Szerette volna megkérdezni az ezredest, hogy megsé­rült-e. Ezt azonban nem tehette, mert bármennyire is vágyott a bizonyosságra, hogy a férje jól van, ez önzés lett volna a részéről. Hisz számtalan kiváló katona és tudós volt azon a hajón, és ki tudja, hányan élik túl közülük ezt a tragédiát.
’Daniel’ – eddig nem is gondolt a barátjukra, arra, hogy vele vajon mi lehet. Reményke­dett benne, hogy nem sérült meg, legalábbis nem komolyan, hisz őt és Jacket sugároz­tatta le az ezredes elsőként. Vagy talán éppen azért, mert megsérültek?
’Vala! Fel kell hívnom Valát’ – futott át az agyán a gondolat. De mit mondjon a barátnőjé­nek? Hogyan nyugtassa meg, mikor még ő sem tud semmi biztosat? Végül úgy döntött, majd akkor hívja fel Daniel feleségét, mikor Hailey alezredes csapata megtalálta a túlélő­ket. Bár­milyen hírt is kell közölnie Valával, az csak jobb lehet, mint a bizonytalanság.
Próbálta elfoglalni magát a reggel óta darabban levő jelentés befejezésével, de nem ment. Nem tudott koncentrálni. Mikor már percek óta csak meredten nézte a laptopja monitorját, feladta. ’Semmi értelme’ – legyintett.
Felállt és öntött magának egy kávét. Bár amilyen ideges volt, ez nem biztos, hogy jó öt­let… Ekkor eszébe jutott valami: fel kell hívnia Cassie-t, hogy menjen el a fiúkért az óvo­dába.
– Fraiser! – hallotta fogadott lánya hangját a következő percben, a telefonban.
– Szia, Cass, Sam vagyok!
– Szia! Mi a helyzet? – kérdezte vidáman Cassie.
– Megkérhetnélek rá, hogy elmenj a fiúkért az óvodába?
– Persze! Mi történt? – a fiatal nő érezte nevelőanyja hangjában a feszültséget.
– A Zeuszt megtámadták. – Sam érezte, hogy nem sok választja el a sírástól.
– Uram Isten! Hogyan történt?
– Csak annyit tudok, hogy segélykérést fogtak és Jack parancsot adott Lorne ezredesnek, hogy nézzenek utána. Ahogy kiléptek a hipertérből, a következő pillanatban már lőttek rájuk. Eva­kuálták a személyzetet egy közeli bolygóra, a mentőcsapatok már elindultak. – foglalta össze röviden az elmúlt néhány óra eseményeit Sam.
– Jack-kel mi van? Beszéltél vele?
– Nem, mikor az ezredes bejelentkezett már lesugározták őt és Danielt a bolygóra. Sem­mit sem tudok róla.
– Biztosan minden rendben van velük. – győzködte Cassie nemcsak Samet, de saját ma­gát is.
– Remélem, Cass.
– A gyerekekre ne legyen gondod, akár itt is alhatnak.
– Köszönöm, édesem. Légy szíves ne szólj a fiúknak a dologról, mondd azt nekik, hogy to­vább kell bent maradnom a Parancsnokságon. Tudom, hogy nem helyes nekik hazudni, de jobb, ha nem tudnak erről.
– Persze. Azért vacsorára gyere el, ha tudsz.
– Mindenképpen. – tette le a telefont Sam, és a kávésbögréért nyúlt, hogy megigya a ma­radék kávéját is. ’Kihűlt’ – húzta el kissé a száját, de most ez volt a legkisebb gondja.
* * *
– Jelentést, alezredes! – szólította fel beosztottját a tábornok, várakozásteljes arccal nézve a monitorra.
– Megtaláltuk őket, asszonyom. Itt vannak a városban, egy kórházszerű épületben, amit a he­lyiek Gyógyító Központnak neveznek. Mire ideértük a gyógyítók már elkezdték a sé­rültek ellátását. Dr. Lam csatlakozott hozzájuk. Elmondása szerint három súlyos sérült van, a töb­biek csak könnyebben sérültek meg. 
– Kik azok? – kérdezte Sam összeszorult gyomorral.
– Az egyikük Lorne ezredes. Több bordája és a bal lába két helyen eltört, ezen kívül zú­zódá­sai is vannak. Valószínűleg agyrázkódást kapott, jelenleg nincs magánál. A másik kettő pedig Foley és Atkins hadnagyok.
Mielőtt Sam válaszolni tudott volna, észrevette, hogy az alezredes bizonytalan pillantást vet egy tőle ballra levő valakire vagy valamire. A következő pillanatban Daniel Jackson arca je­lent meg a kivetítőn.
– Daniel, ó hála az Istennek, jól vagy. – szakadt ki a nőből a sóhaj, de nyugalma rögtön el is szállt, látva barátja izgatott arcát. – Hol van Jack?
– A gyógyítóknál. – hangzott a rövid felelet.
– Hozzak harapófogót? – kérdezte kissé cinikusan a tábornok.
– Semmi baja. Legalábbis fizikailag. Nem sérült meg, de valami nincs rendben vele. – mondta bizonytalanul a régész, figyelmen kívül hagyva barátja kérdését.
– Hogy érted ezt? – Sam gyomra görcsbe rándult az idegességtől.
– Senkit nem ismer meg és nem emlékszik semmire, még a saját nevére sem. – bökte ki végül nagy nehezen Daniel.
– Édes Istenem! – szakadt ki a sóhaj Samből. – Amnéziás?
– Nem tudom, Sam. Carolyn azt mondta, hogy CT nélkül nem tud pontos diagnózis felállí­tani.
– Értem. – sóhajtott nagyon Sam. – Dr. Lamnél van rádió?
– Igen, van. – hallatszott a főorvos hangja az éterben. – Hallgatlak, Sam.
– A sérültek milyen állapotban vannak? A hazatérés miatt kérdezem.
– Az ezredes legkorábban holnap reggel lesz szállítható állapotban. A lábát rögzítettem, de egyelőre nem tudom, vannak-e belső sérülései. Atkins hadnagy sérült meg legsúlyo­sabban, neki szüksége lesz az izolációs bokszra, de a többiek már most is szállítható álla­potban vannak. 
– Rendben, Carolyn, köszönöm. – válaszolta Sam a doktornőnek. – Alezredes! Amint Dr. Lam lehetségesnek tartja, induljanak haza.
– Igen, asszonyom.
– Parancsnokság, vége. – fejezte be a beszélgetést a tábornok, majd az őrmester felé for­dult: – Walter, elhagyom a bázist. Kérem, azonnal értesítsen, amint az embereink vissza­tértek.
Miután a férfi nyugtázta az utasítást, Sam visszament az irodájába, és felhívta Valát, hogy tájékoztassa a történtekről. Barátnője a körülményekhez képest jobban fogadta a hírt, mint amire Sam számított. Vala - bár Daniel mellett sokat változott - néha még mindig hajlamos volt a melodrámára. Most viszont csak annyit jegyzett meg, hogy ő megmondta, hogy nem jó ötlet ez a pegazusi út.
* * *
Sam belépett Cassie és férje, Patrick házába és meglepődött a csendtől, ami fogadta. Még a ház háta mögött húzódó kertből sem szűrődött be hang. ’Vajon hol lehetnek’ – nézett az órá­jára. Az óvodából már rég haza kellett volna érniük, hisz majdnem vacsoraidő van.
– Szia, Sam! – hallotta ekkor fogadott lánya hangját, a konyhát és a folyosót elválasztó boltív felől. – Gyere be, pár perc és kész a vacsi.
– Szia, Cass! Hol vannak a többiek?
– Patrick elvitte a fiúkat a játszótérre. Hamarosan itthon lesznek.
– Remek!
Sam követte a fiatal nőt a konyhába, ahonnan mesés illatok érződtek. Cassie nemcsak imádott főzni, de remekül is művelte ezt a tevékenységet. Fantasztikus érzéke volt a kü­lönböző fűsze­rek összekeveréséhez a megfelelő ízhatás érdekében. Patrick mindig azzal ugratta, hogy egy biokémikustól ez el is várható. Sam nagyon kedvelte Patrick McCoy-t, ezt a hirtelenszőke, zöld szemű fiatalembert, aki a rajongásig szerette Cassie-t. A fiatalok az egyetemre jártak még, mikor megismerkedtek, és elkezdtek együtt járni. A diploma megszerzése után mind­ketten ledoktoráltak, és a doktorijuk megszerzésének napján bejelentették, hogy összeháza­sodnak. Sam mosolyogva emlékezett vissza, milyen büsz­kén vezette Jack a fogadott lányát az oltárhoz. Samnek hirtelen lelohadt a mosoly az aj­kairól, és szemeit elfutotta a könny, felszínre tört belőle az elmúlt hosszú órák alatt fel­gyülemlett feszültség.
Cassie, aki épp felé fordult egy salátástállal a kezében, megrémült a nevelőanyja arcán lecsor­duló könnycseppek láttán. Letette a tálat a konyhapultra és odalépett hozzá.
– Mi történt Jack-kel? – egyértelmű volt számára, hogy Sam jelen helyzetben csak a férje mi­att sírhat.
– Jól van, nem sérült meg, de Daniel azt mondja, hogy semmire sem emlékszik. Még azt sem tudja, ő maga kicsoda. – Sam leült az egyik konyhaszékre és kitört belőle az órák óta vissza­tartott sírás.
– Amnézia. – nyugtázta a hallottakat Cass.
– Valószínűleg.
A bejárati ajtó nyitódása és Sam fiainak boldog kiáltása félbeszakította a beszélgetésü­ket.
– Mami! – kiáltotta a két kisfiú.
Sam lopva megtörölte a szemeit, de látta Jacobon, hogy a figyelmét nem kerülte el a mozdu­lat.
– Sziasztok! – mondta, miközben magához ölelte fiait. – Szia, Patrick! – köszönt gyerekei keresztapjának is.
– Szia, Sam. Fiúk, szerintem vegyük az irányt a fürdő fele, mert már így is fél kiló homo­kot szórtunk ki magunkból. Fejenként. – mondta mosolyogva a fiatal pszichológus, aki szintén látta Samen, hogy sírt.
Sam hálás pillantással jutalmazta az ötletét, és kibontakozott fiai öleléséből.
– Menjetek, addig én megterítek. A keresztanyátok épp elkészült a vacsorával. – noszo­gatta a gyerekeket, akik bár kissé kelletlenül, mégis követték keresztapjukat a fürdőbe.
A vacsora fenséges volt, Cassie ismét kitett magáért. Patrick magára vállalta a romok eltaka­rítását, a két nő pedig a gyerekekkel letelepedett a nappaliban. A két kisfiú fel­váltva mesélte anyjuknak az óvodában történteket. Sam nagyon szerette hallgatni a fiai ovis történeteit, és most még inkább örült a gyerekei fecsegésének, legalább elterelték a figyelmét a Jack-kel történtekről.
– Miért sírtál, mikor megjöttünk, mami? – szegezte neki váratlanul a kérdést Jacob.
– A papa miatt? – tette hozzá James.
Sam meglepődött a hirtelen témaváltáson. Az imént még az óvó néni által olvasott mesét ecsetelték, most pedig… Hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.
– Mégis elváltok? – folytatta a kérdezősködést Jacob, aki felettébb kíváncsi volt, hisz még sosem látták az édesanyjukat sírni.
– Nem! Dehogyis. Csak nagyon hiányzik a papátok. – próbálta megnyugtatni a fiait Sam.
– De máskor is napokig nincs itthon, mégsem szoktál sírni. – szögezte le a tényt James, aki kíváncsiságban nem maradt el a testvére mögött.
Sam segélykérő tekintettel nézett az ekkor belépő Patrick-re. Neki, mint pszichológus­nak ta­lán van valami jó ötlete, mit is mondjon a fiúknak. Nem akart hazudni a gyerekei­nek, de az igazat sem akarta elmondani nekik. Valószínűleg megértenék - hisz mindkét kisfiú nagyon okos volt - és éppen ezért, biztosan nagyon megijednének.
– Igen, sajnos valóban sokat van távol az apukátok. De most hosszabb időre utazott el, mint szokott, és ezért hiányzik az anyukátoknak jobban, mint máskor. – segítette ki a fiatal férfi Samet.
– Így van! Nagyon szeretem a papátokat, és rossz nekem nélküle. – mondta Sam a gyere­kek­nek, miközben hálás pillantást vetett Patrick-re. – De a jó hír, hogy beszéltem ma Lorne ezre­dessel, és minden rendben van velük, hamarosan hazajönnek. – véleménye szerint ez megbo­csátható füllentés volt.
– De miért kell ma itt aludnunk keresztanyáéknál? – jött ismét egy kérdés Jacobtól, mert bár előfordult, hogy a két gyerek a keresztszüleiknél aludt, hétköznap ez ritka volt.
– Mert holnap reggel nagyon korán kell mennem dolgozni. Reggel Cassie visz benneteket az óvodába, és ő megy értetek, de este találkozunk. Most viszont, azt hiszem itt a fürdés ideje.
Ellenkezésüket figyelmen kívül hagyva Sam és Cassie a fürdőszobába terelték a gyereke­ket. Fürdés után Sam mesét mondott a fiúknak, megvárta, míg elalszanak, majd haza­ment.

 

Kategória: Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés | Hozzáadta:: Emilia (2016-09-25)
Megtekintések száma: 65 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: