Főoldal » Cikkek » YTTINA KENNETH TÖRTÉNETEI » Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés

Stargate SG1 - Az utolsó küldetés - 4. fejezet – A Vanirok segítsége

4. fejezet – A Vanirok segítsége


A tábornok a Mornela Doronnal tartott megbeszélésről szóló jelentését készítette, de már a Jack-kel közös, kissé késői ebéd körül jártak a gondolatai. A tárgyalás után a férje visszatért a szobájába, Sam pedig azonnal megírta az Elnöknek az elhangzottakat. Még egyszer átfutotta, csatolta az aljára az elektronikus aláírását, és elküldte. Épp fel akart állni, hogy a megbeszél­tek alapján Jack szobájába menjen, mikor Danielt látta közeledni a tárgyaló felől.
– Bejöhetek? – kérdezte az archeológus, mielőtt belépett az irodába.
’Ebéd elhalasztva’ – gondolta Sam, de hangosan azt mondta:
– Mit tehetek érted, Daniel?
– Ugye fontolóra vetted Mornela kérését? – kérdezte a férfi, miközben leült az egyik ven­dég­székre.
– Természetesen. – biccentett Sam.
– Van elképzelésed, hogyan csináljuk?
– Több lehetséges variáció is van, de nem akarok ennyire előre szaladni. Leírtam min­dent az Elnöknek, és kértem, hogy engedélyezzen egy akciót, melyben megpróbáljuk elhozni Kainat. Majd akkor akarok a kivitelezés módjával foglalkozni, mikor megvan az engedély.
– Nem utasíthat el, az teljesen elképzelhetetlen. – heveskedett a régész.
– De, igen, megteheti. Nem kockáztathatunk egy bolygóközi konfliktust. Főként azok után, hogy minden tudásotok birtokában vannak. Ismerik a Föld koordinátáit, és már így is mindannyiótok írisz kódját meg kellett változtatnunk.
– Sam, egy gyerekről van szó! – kiáltotta felháborodottan Daniel.
– Tudom, és hidd el, az én szívem is azt súgja, hogy menjünk és hozzuk el onnan azt a kis­lányt. Stratégiailag, katonailag azonban nem biztos, hogy ez a helyes lépés.
– Fene vigye a stratégiát…
– Daniel, kérlek, várjuk meg az Elnök válaszát. Ő is szülő, meg fogja érteni, de ha mégis el­utasítaná a kérelmem, ráérünk akkor gondolkozni egy másik lehetőségen.
– A gyógyító azt mondta, hogy az apja a barátaival már elkezdett szövetkezni a Kor­mányzó ellen. Ezt felhasználhatnánk, mikor visszamegyünk. Megkereshetnénk azokat az embereket, akik az apja mellett álltak, és megszabadíthatnánk őket a zsarnoktól.
– Igen, és mi van, ha a Kormányzó kémei kiszúrják a szervezkedésünket? Emlékszel, mit mondott Mornela: mindenhol beépített emberei vannak. – ellenkezett Sam.
– Igen, tudom, de legalább megpróbálhatnánk.
– Rendben, Daniel. Mihelyst az Elnök válaszát megkapom, beszélek Mornela Doronnal.
– Köszönöm, Sam. – állt fel az archeológus és elhagyta felettese irodáját.
* * *
Samnek nem sokat kellett várnia az ország vezetőjének válaszára. Pár perccel az után, hogy visszatért az irodájába a férjével közös ebédről, megérkezett az engedély az Elnök­től. Jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy az ország első embere szabad kezet adott neki.
„Bízom a katonai képességeiben, tábornok. Tudom, hogy nem fogják az érzelmei befolyá­solni, mikor az akciót megszervezi.” – idézte fel magában az Elnök által írtakat, miközben Mornela Doron szobája felé haladt.
Sam tudta, hogy néhányan még mindig, O’Neill altábornagy feleségeként tekintettek rá, nem pedig, mint a Légierő magas rangú tisztjére, a Csillagkapu Parancsnokság vezető­jére. Annak ellenére is így volt ez, hogy a nő számtalanszor bizonyította már az évek so­rán, hogy alkalmas vezetőnek, és ugyanolyan jó katona, mint amilyen kiváló tudós. Az Elnök viszont szerencsére nem így gondolkozott. „Kiérdemelte ezt az előléptetést, Sam. Ön nemcsak kiváló tudós, de az egyik legjobb tiszt, akivel valaha találkoztam. Az elmúlt évek során számos alkalommal adta bizonyságát rátermettségének. Biztos vagyok benne, hogy a legjobb emberre bízom a Föld legfontosabb katonai létesítményének veze­tését.” – mondta az USA vezetője évekkel ezelőtt, mikor átnyújtotta a meglepett nőnek az előléptetéséről és kinevezéséről szóló okiratokat.
Sam annyira belemerült a gondolataiba, hogy egyszer csak azon kapta magát, már a gyó­gyító szobája előtt állt. Bólintással viszonozta az ajtó előtt posztoló őr tisztelgését, beko­pogott, majd a bentről érkező „szabad” jelzésre benyitott.
– Üdvözlöm. Nem zavarom? – kérdezte a nőtől, aki a dohányzóasztal melletti egyik fotel­ből állt fel, mikor Sam belépett.
– Üdvözlöm, tábornok. Nem, dehogyis. Csak ezt a könyvet lapozgatom, amit Dr. Jackson­tól kaptam. Elolvasni nem tudom, mert nem értem a nyelvet, de a képek alapján a boly­gójuk gyönyörű hely. – mutatta fel a kezében tartott könyvet, mely a cím tanúsága sze­rint a Föld természeti csodáit hívatott bemutatni.
– Örülök neki, hogy tetszik önnek. Jó hírem van ugyanis: az országunk vezetője engedé­lyezte, hogy a kislányát elhozzuk az Ordenáról.
– Óh, Istenem, köszönöm. – sóhajtotta könnyes szemekkel Mornela – Nem is tudom, ho­gyan hálálhatnám meg ezt Önnek. Bárcsak segíthetnék a férjén…
– Igen, az valóban jó lenne, de bízom benne, hogy találunk megoldást. Koncentráljunk azon­ban egyszerre egy dologra, mégpedig arra, hogyan tudnánk Kainat feltűnés nélkül elvinni a kapuhoz. Hol van napközben a kislány?
– A Kormányzósági Rezidencián. Ez egy óriási területen elhelyezkedő épületegyüttes. Ott vannak a Dramnan közvetlen felügyelete alá tartozó iskolák, kutatóbázisok. Nem túl nagy, három-négy szobás házakban laknak azok a gyerekek, akiket ő pártfogol. – a nő hangja gú­nyos lett egy pillanatra – Minden háznak van egy úgynevezett vezetője, és kö­rülbelül öt-hat gyerek él együtt.
– Bármikor hazamehet Kaina?
– Tulajdonképpen igen. A tanításmentes napokat mindig együtt töltjük, ilyen kettő van egy héten. Hét napból áll egy hét, ebből 5 munkanap és kettő szabadnap.
– A Földön is így van.
– Igen, Dr. Jackson említette, ahogy azt is, hogy itt 365 napból áll egy év. Nálunk 364, mely tizenhárom 28 napos hónapból tevődik össze.
– Egy nap hány óra?
– 24, ahogy önöknél. A két bolygó nagyon hasonlít egymáshoz.
– Valóban sok az azonosság. Bár erre már sok évvel ezelőtt rájöttünk, hogy a goa’uldok által uralt bolygók természeti adottságai viszonylag egyformák. – bólintott Sam, és köz­ben eszébe jutott még valami. – Mi a helyzet a férjével? Neki nem lesz kifogása az ellen, hogy eljöjjenek az Ordenáról?
– A férjem két évvel ezelőtt meghalt. Robbanás történt abban a vegyi üzemben, ahol dol­go­zott. A baleset után hatalmas tűz ütött ki, és sokan életüket vesztették.
– Nagyon sajnálom.
– Azt mondják, eljön az az idő, amikor már nem fáj annyira. Nekem még nem jött el. – só­hajtotta lemondóan a gyógyító. – Talán itt új életet kezdhetünk, és könnyebb lesz.
– Igen, talán… Én azonban arra gondoltam - és az országunk vezetője egyet értett velem - hogy nem itt, hanem Atlantiszon élhetnének.
– Atlantiszon? – ismételte kíváncsian a gyógyító.
– Hallott már arról a fajról, melynek a neve Alterran? – kérdezett vissza Sam.
– Nem. – rázta a fejét Mornela Doron.
– Sok évvel ezelőtt Dr. Jackson rájött, hogy az Alterranok - vagy ahogyan mi nevezzük őket ősök - városa a Pegazus Galaxisban található, lényegében egy városhajó…
– Ősök? Pegazus Galaxis? Városhajó? – ostromolta a kérdéseivel Mornela. – Sosem hal­lottam ezekről.
– Egy réges-régen élt faj, akik rendkívül fejlett technológiával rendelkeztek, tulajdon­képpen ők teremtették meg az emberi életet a Tejúton. Egy járvány miatt elköltöztek a Pegazus Gala­xisba, egy város formájú űrhajóval, ezért hívjuk Atlantiszt városhajónak. Majd megkérem Dr. Jacksont, hogy adjon önnek egy leírást az Ősökről és Atlantiszról. Ennek a témának ő a leg­nagyobb szaktekintélye.
– Köszönöm. Nagyon okos, és intelligens férfi. Önök jó barátok, ugye?
– Igen, és a férjemnek is a legjobb barátja. – bólintott Sam. – Daniel említette, hogy ön beszélt neki egy szervezkedésről Dramnan kormányzó ellen. Mit tud erről?
– Nem sokat. Apám és néhány barátja próbáltak életre hívni egy mozgalmat, melynek azon­ban alig néhány tagja volt. Nem tudhatták, kiben lehet megbízni, ki kém, és ki való­ban barát. Ha élnek is még azok közül, akik egykor apám mellett álltak, sajnos én nem ismerem őket.
– Értem. Akkor egyedül kell boldogulnunk. A segítségére lesz szükségünk. A legegysze­rűbb az lenne, ha akkor vinnénk véghez az akciót, mikor Kaina otthon van. Viszont talán nem kel­lene mondania neki semmit.
– Egyet értek. Sokáig nem értette, miért kell így élnünk, de már megszokta. Nem érzi ma­gát fogolynak, és minden nap együtt töltjük a délutánokat. Holnap úgyis vissza kell tér­nem az Ordenára, ha gondolja, valami indokkal hazaviszem. Ha nem túl korai önöknek a holnapi nap… – nézett kérdőn a gyógyító a tábornokra.
– Nem, meg tudjuk oldani. Sőt így lenne a legjobb, mert arra gondoltam, hogy Dr. Jackson elkísérné, és a segítségére lenne. A részleteket még ma megbeszéljük. Viszont van még egy nagyon fontos dolog. Az a hajó, amelyik megtámadta a Zeuszt, képes volt űrutazásra? 
– Úgy tudom, hogy nem, de nincsenek pontos információim. Dramnan nemigen hagyja el a bolygót, ha mégis, akkor a kapun keresztül. A kereskedelmi partnereinkkel is csak így tartjuk a kapcsolatot. Azt tudom, hogy akkor épült, mikor engem… hmm, hogy úgy mondjam a Kormányzó megzsarolt, de, hogy milyen technológiával szerelték fel, azt saj­nos nem tudom megmondani. Sajnálom.
– Semmi gond, már így is sokat segített. Később tartok egy eligazítást, és holnap vissza­men­nek az Ordenára. Addig is további kellemes időtöltést.
– Tábornok!
– Sam, ha kérhetem. – mosolygott a gyógyítóra Sam.
– Rendben, Sam. – viszonozta a mosolyt Mornela, de tekintete meghatározhatatlan zava­ro­dottságot tükrözött. – Tudom, hogy már így is rengeteg mindent tett értem, és higgye el, nem akarok visszaélni a jó szándékával, de… – hangja bizonytalanul csengett, és a ke­zét tördelte.
– Mondja csak. – bíztatta a tábornok a másik nőt.
– Ha történne velem valami… – a hangja elcsuklott, és a szeméből kigördült egy könny­csepp, majd szinte könyörgő volt a hangja: – kérem, ne hagyják ott Kainát
– Bízom benne, hogy nem fog történni semmi.
– Ha mégis…
– Vigyázni fogok a kislányára. – bólintott Sam, és magában azon imádkozott, hogy ne legyen alapja a nő hangjából kiérezhető nyilvánvaló aggodalomnak.
– Köszönöm, amit értünk tesz. Ígérem, ha túlélem, életem végéig azon leszek, hogy meg­há­láljam a segítségét.
– Lesz rá lehetősége. Atlantisz főorvosa, Dr. Jennifer Keller a harmadik gyermekét várja, örül majd az ön érkezésének. Amire megszületik a baba, Ön is belerázódik az ottani életbe. Kaina is jól fogja érezni magát, sok gyerek él Atlantiszon. – mosolygott Sam, majd elhagyta a szo­bát.
* * *
Visszafele az irodájába Sam útba ejtette a vezérlőt.
– Walter, tárcsázza, kérem Atlantiszt. Beszélnem kell Mr. Woolsey-val. Csak audio kap­cso­latot kérek. – adta ki az utasítást a tábornok.
– Igen, asszonyom! – azzal az őrmester már tette is a dolgát.
Sam alighogy becsukta maga után az irodája ajtaját, már hallotta is a fülesében a diplo­mata hangját.
– Üdv, tábornok! Én is épp az imént akartam kérni Chukot, hogy tárcsázza a Földet.
– Üdv, Richard! Miért?
– Mondd először te!
– Mit szólnál, ha azt mondanám, kapsz egy új orvost?
– Bővebben?
Sam röviden elmagyarázta a helyzetet Woolsey-nak.
– Javasoltam az Elnöknek, hogy Atlantiszon éljen Mornela Doron a kislánnyal, és jó öt­letnek tartotta. – fejezte be a beszámolót a CSKP vezetője.
– Értem, tájékoztatom Dr. Kellert. Örülni fog a segítségnek, ez a várandósság jobban megvi­seli, mint az előzőek. Hogyan akarod kivitelezni a mentőakciót? Ha jól értettem, ez a kor­mányzó tulajdonképpen fogva tartja a gyereket.
– Igen, de a gyógyító azt mondta, hogy a kislány bármikor hazamehet, ha akar, és ő is meglá­togatja minden nap. Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan jutnak el vele feltűnés nélkül a ka­puhoz.
– Mi van a Thorral? Még nem működőképes?
– Nem, a hiperhajtómmű, a pajzsok és az asgard sugár még nem működik. Miért?
– Arra gondoltam, hogy azzal elmehetnétek a kislányért. Azonban ezek szerint ez nem járható út.
– Nem, sajnos, holott az lenne a legjobb megoldás. Haley alezredes és Daniel tart majd Mornelával, így úgy tűnhet, mintha hazakísérnék. Bízom benne, hogy minden rendben lesz, de azért a mentőcsapatok készen fognak állni.
– Reméljük, simán megy minden. Azután pedig várjuk szeretettel a gyógyítót.
– Rendben, köszönöm. Te miért akartál velem beszélni? – emlékeztette a tábornok a diplo­matát a társalgásuk kezdetére.
– Ó, igen. Kérésednek megfelelően tájékoztattam a Vanirokat a kialakult helyzetről. Se­gítsé­get ajánlottak.
– Mégpedig?
– Azt állították, tudnak segíteni az altábornagyon.
– Hogyan?
– Tudod, hogy ők is klónozzák magukat, és a teljes tudatukat át tudják vinni az új testbe. Azt mondták, hogy azzal az eljárással vissza tudják adni Jack emlékeit. Véleményük sze­rint azok ugyanis az agyába beépített szerkezetben vannak.
– Igen, a gyógyítónak is ez a véleménye.
– Akkor biztosan úgy van. Viszont van egy kis bökkenő.
– Mi?
– Jelenleg nincs galaxisok közötti utazásra alkalmas járművük, így a férjednek kellene ide­jönni. A szerkezet, amivel a klónozást és a tudatátvitelt végzik, nem mozgatható, de méreteit tekintve nem is férne át a kapun. Arra gondoltam, hogy Dr. Jackson esetleg elkí­sérhetné, ő ismeri a Vanirokat. Más nem mehetne helyette az Ordenára?
– Gondolom, igen. Azonban biztosan megbízhatunk bennük?
– Azt hiszem, igen.
– De vannak fenntartásaid. – Sam jó érzékkel kihallotta a diplomata hangjából az enyhe bi­zonytalanságot.
– Ahogy korábban is mondtam, őszintének tűntek. Már amennyire le lehet olvasni az érzel­meket egy Asgard arcáról. Viszont a korábbi tapasztalataink alapján… nos, igen.
– Mégis azt kéred tőlem, hogy a férjem, a gyermekeim apjának életét bízzam rájuk?
– Nem. Csak azt, hogy fontold meg. Nem nagyon van más alternatíva, ha jól látom.
– Tudom, de… mi van, ha ez egy csapda? Ha a korábbi sérelmeiket akarják Danielen meg­to­rolni. Már akkor sem tetszett ez a hirtelen jött barátkozási kedv, mikor először tájé­koztattál róla.
– Mióta vagy ennyire paranoiás?
– Ha a helyemben lennél, nem mondanád ezt.
– Igazad van, ne haragudj. Nézd, beszéljétek meg Jack-kel.
– Úgy lesz. Mindenképpen neki kell meghoznia a végső döntést. Jelen helyzetben én nem tudnék reálisan ítélni.
– Érthető. Kérlek, értesíts majd!
– Feltétlenül. További szép napot, Richard!
– Neked is. Viszlát!
A tábornok az asztalára könyökölt, arcát a kezeibe temetve gondolkozott az iménti be­szélge­tésen. Halk kopogtatásra kapta fel a fejét, és arcára önkéntelenül is mosoly ült, mikor a belépő személyt meglátta. 
– Nem zavarlak? – kérdezte Jack a feleségét.
– Ugyan, hogy’ zavarnál. – a nő felállt és a férjéhez lépett.
– Nem is tudom… Végül is te itt komoly, felelősségteljes munkát végzel.
– Ami jelenleg elég szorosan kapcsolódik hozzád. – válaszolta Sam, majd becsukta az irodája ajtaját. – Az imént beszéltem Richard Woolsey-val, ő Atlantisz vezetője. A vanirok - a nép, amellyel találkozni akartatok, mikor a támadás történt a Zeusz ellen - azt állítják, tudnának rajtad segíteni.
– Fogalmam nincs ki ez a Woolsey, meg mi az, hogy Atlantisz, a vanirokról már nem is be­szélve, de gondolom, tudnom kellene. Jelen pillanatban azonban ez nem is nagyon ér­dekel, a lényeg, hogy a memóriám a régi legyen. Mikor indulhatok?
– Várj egy kicsit. Valamit tudnod kell erről a népről. – azzal Sam elmesélte Daniel korábbi találkozását a pegazusi szürkékkel, és a mostani kapcsolatfelvételükről is beszélt a férjé­nek.
– Tehát jó útra tértek a fickók. – zárta rövidre Jack.
– Nem tudom… – sóhajtotta a tábornok.
– Van egyéb mód arra, hogy ismét legyenek emlékeim?
– Nem igazán jut eszembe más.
– Akkor mire várunk?
– Jack, én…
– Próbálj megérteni, kérlek.
– Nem ezzel van a gond.– felelte halkan a nő. – Egyszerűen nem bízom bennük.
– Ők az egyetlen esélyem. – erősködött Jack.
– Talán, viszont… – Sam hangja elakadt, szemeit elfutotta a könny – nem bírnám ki, ha elve­szítenélek. Neked köszönhetem a boldogságot… az életem értelme vagy… nemcsak a gyer­mekeim apja, de a lényem másik fele is… – suttogta el-elcsukló hangon.
A férfi magához ölelte a nőt, belecsókolt a nyakába, vigasztalón simogatta karcsú hátát, Sam pedig nem törődve a helyszínnel, a katonai protokollal, szorosan a férjéhez simult.
– Éppen ezért kell elmennem azokhoz a… vanirokhoz. – Jack eltolta magától kicsit a fele­sé­gét, de épp csak annyira, hogy a szemébe tudjon nézni. – Emlékezni akarok a veled töltött idő minden percére, minden pillanatára. Arra, hogyan ismertelek meg, az első csókunkra, az es­küvőnkre, a gyerekeink születésére, mindenre.
Sam belenézett a szeretett férfi meleg barna szemeibe, és most értette meg igazán, mit élhet át. Beleborzongott a gondolatba, hogy egyik pillanatról a másikra nem tudja fel­idézni az élete eseményeit. Beleegyezése, vagy inkább beletörődése jeléül aprót bólin­tott.
– Gyere haza hozzám, épségben. – suttogta Sam, és ismét szorosan a férje karjaiba si­mult.
– Azon leszek.
– Danielt megkérem, hogy kísérjen el.
– Hova? – lépett be abban a pillanatban a régész a helyiségbe a tárgyaló felől.
– Atlantiszra. – válaszolt Sam, majd barátja értetlen arckifejezését látva, folytatta: – Az imént beszéltem Richard Woolsey-val. A vanirok állítólag vissza tudják adni Jack emlé­keit…
– Hát, persze, hogy erre mi nem gondoltunk! – szólt közbe Daniel a homlokára csapva. – A klónozáshoz kapcsolódó tudatátvitellel.
– Úgy van. – hagyta rá Sam.
– Ezt most értenem kellene? – nézett zavartan a feleségéről a barátjára, majd vissza Jack.
– Nem, a technológiai dolgokat sosem értetted. – vigyorgott a férfire Daniel.
– Kösz… – fintorgott Jack.
– Nincs mit. – viszonozta a grimaszt a tudós.
– Menjetek át, kérlek a tárgyalóba. Szólok Haley alezredesnek, Carolynnak és Mornela Doronnak, hogy jöjjenek ide. Holnapra megszervezzük mindkét utat. – függesztette fel a két barát szópárbaját a nő, magában azonban örült, hogy az emlékezetkiesése ellenére a szimpátia megmaradt Jack részéről Daniel felé.
A megbeszélés hosszan elhúzódott. Végül úgy határoztak, hogy Carolyn és Haley alezre­des kíséri el Mornelát, Daniel pedig elmegy Atlantiszra Jack-kel. Miután mindenki el­hagyta a tárgyalót Sam utasította Waltert, hogy értesítse Mr. Woolsey-t a fejleményekről.
– Lassan indulnom kell, mert még a gyerekekért is el kell mennem. – fordult a nő Jack felé, mikor már kettesben voltak.
– Hol vannak most? – kérdezte a férfi.
– Cassie-nél. – válaszolta Sam, majd férje kérdő tekintetét látva magyarázatba fogott volna, de ő megállította:
– Mindegy, hamarosan nem kell ezeket kérdeznem. – Jack tekintete bizakodást tükrözött.
Sam még visszakísérte a férjét a szobájába, és annak ellenére, hogy nagyon szeretett volna vele maradni, elbúcsúzott tőle, és elindult „összeszedni” a gyerekeiket.
* * *
Cassie a szokásos finom vacsorával várta a nevelőanyját, aki bár nem volt éhes, mégis evett néhány falatot, miközben a gyerekek beszámoltak a nap eseményeiről. A fiúk miu­tán el­árasztották anyjukat az óvodai történetekkel, elvonultak mesét nézni. Sam először nem igazán örült ennek, hisz elég későre járt már, de Patrick készített neki és Cassie-nek egy-egy teát. Végül a felnőttek a hátsó teraszon ültek le beszélgetni, ahonnan a nappali üvegajtaján keresz­tül szemmel tudták tartani a két kisfiút.
– Szeretnénk megbeszélni veled valamit, és ezt nem akartuk az ikrek előtt. – kezdte Cassie, miután elhelyezkedett az egyik kényelmes fonott fotelben.
– Igen, ezért is javasoltam a teázást, míg a gyerekek tv-t néznek. – fűzte hozzá Patrick.
– Miről van szó?
– Emlékszel, a születésnapjukon megígértük a fiúknak, hogy elvisszük őket az állat­kertbe, Denverben. – válaszolta Patrick, majd mikor a felesége nevelőanyja bólintott, folytatta: – Arra gondoltunk, hogy ezen a hétvégén úgyis meg akarjuk anyámékat láto­gatni, elvinnénk a gyere­keket is, és beiktatnánk az állatkertet. Anyám úgyis mondogatta már, hogy rég látta őket.
– Nincs ellene kifogásom. – adta beleegyezését Sam.
– Rendben, arra gondoltam, hogy pénteken nem mennének óvodába, és reggel indul­nánk, akkor ebédre Denverben is lennénk. Persze, ha adsz nekem egy szabadnapot. – nézett vigyo­rogva a Samre a fiatal férfi.
– No, eszi fene… – nevetett vissza Sam.
A két kisfiú természetesen kitörő örömmel fogadta a felnőttek bejelentését, és apró uj­jacskái­kon azt számolgatták, hogy mennyit kell addig aludni.
Még az esti meseolvasás után is hallotta Sam a sutyorgásukat a szobájukból, miközben a nap­paliban tett-vett, amint arról beszélgettek, mi mindent fognak csinálni Denverben.
* * *
Sam - ahogy az utóbbi időben oly gyakran - többször is felriadt az éjszaka folyamán hor­ro­risztikus rémálmaiból, melynek következtében most kialvatlanul feküdt a hátán a franciaágy­ban. Nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy még épphogy csak pirkad, a kelő nap első sugarai félhomályba burkolták a hálószobát. Kikászálódott az ágyból, megigazí­totta a rongyosra gyűrt ágyneműt, majd kibotorkált a konyhába és bekapcsolta a kávéfő­zőt. Néhány perccel később a csészéjével a kezében a nappaliban üldögélt az egyik fotel­ben, lábait maga alá húzva, és az előtte álló nap eseményein elmélkedett. Szíve-lelke til­takozott az ellen, ami a férjére várt, de tudta, hogy muszáj elengednie őt.
Ugyanilyen mértékig foglalkoztatta a mai nap másik eseménye, mellyel kapcsolatban kifeje­zetten rossz érzései voltak. Nem hagyta nyugodni a Mornela Doron tekintetében látott féle­lem. Vajon tud valamit a nő, amit nekik nem mondott el? Sam saját tapasztalat­ból tudta, hogy a goa’uldoknak számtalan kegyetlennél kegyetlenebb eszköze van arra, hogy fájdalmat, po­koli szenvedést, vagy halált okozzanak. A Kormányzónak úgyszintén meglehetnek a módsze­rei, tekintve, hogy félig goa’uld. Ahogy jobban visszagondolt az előző nap lezajlott beszélge­tésre, egyre inkább eluralkodott rajta az érzés, hogy a nő élete komoly veszélyben van.
– Édes Istenem, add, hogy ne legyen igazam. – suttogta maga elé.
Miután elkortyolgatta a kávéját, lezuhanyozott és felöltözött, majd felébresztette a gye­rekeket. Miközben előszedte a ruháikat, ellágyult tekintettel figyelte a fiait, ahogy ébre­deztek. Az ik­rek személyiségében rejlő különbözőség e téren is megmutatkozott. Jacob - ahogy Sam is - pillanatok alatt éber volt, James viszont - Jack-hez hasonlóan - percekig üldögélt félálomban az ágya szélén. Jake már a fürdőből jött vissza a reggeli szükségletei elintézése után, mikor az öccse még csak akkor bújt ki az ágyából, és szemecskéit dör­zsölve indult a mellékhelyiség meglátogatására.
– Mami, ugye nem felejtetted el, hogy szólnod kell Miss. Hansonnak, hogy holnap nem me­gyünk óvodába. – emlékeztette anyjukat Jacob.
– Nem, édesem, dehogy is. Este pedig segíthettek összecsomagolni.
– Ma este keresztanyáéknál alszunk? – kérdezte még mindig álmosan pislogva James.
– Nem, erről nem volt szó. Itthon alszotok, és reggel mielőtt megyek dolgozni, elviszlek ben­neteket hozzájuk.
– Ha ott aludnánk, hogyan pakolnánk össze a dolgainkat? – kérdezte Jake kioktatóan a báty­ját.
– Mielőtt elmegyünk, gondolom. Okostojás… – dörmögte James, majd eltűnt a fürdőszobá­ban.
Sam megcsóválta a fejét. Igen, a fiúk nagyon mások voltak, és ez sokszor szült vitát kö­zöttük. Szüleik ritkán avatkoztak bele a nézeteltéréseikbe, hagyták, hogy a gyerekek megoldják eze­ket a helyzeteket. Általában így is történt, nem sűrűn fordult elő, hogy ko­moly veszekedés lett volna az összeszólalkozásaik vége.
Az óvodában Sam jelezte az óvónőnek, hogy a gyerekek a holnapi napot kihagyják, majd el­búcsúzott a két kisfiútól, és indult tovább a Parancsnokság felé.
* * *
Mikor Sam és Jack beléptek a Parancsnokság kantinjába, hogy megreggelizzenek, Dr. Lam és Mornela Doron már kifelé tartottak a helyiségből.
A kölcsönös üdvözlés után Sam Carolyn felé fordult:
– Találkoztál már Haley alezredessel ma?
– Igen, épp akkor fejezte be a reggelit, mikor mi lejöttünk. Meglehetősen izgatott a mai nap miatt. – válaszolta a kérdezett.
– Nem csak ő… – tette hozzá Mornela, és látszott rajta, hogy valóban feszült, és a tekinte­té­ben ugyanaz a fájdalommal vegyes félelem tükröződött, mint előző nap.
– Én sem vagyok maradéktalanul nyugodt, de bizakodó vagyok. Ha minden a tervek sze­rint alakul az ebédet már itt fogyaszthatják el. – mosolygott Sam biztatóan a nőre.
– Talán mégsem olyan jó ötlet ez az egész. – mondta halk, bizonytalan hangon a gyógyító.
– Hogy érti ezt? – vonta fel a szemöldökét a tábornok.
– Félek attól, hogy ha a Kormányzó megneszeli, hogy mire készülünk, és nem tudjuk el­hozni Kainát, rajta áll majd bosszút.
– Az elmondása alapján Kainát érdekli a csillagkapu. Csak annyit kell neki mondani, hogy kísérjék vissza Dr. Lamet a kapuhoz, és végre láthatja működés közben. Az alezredes a ter­veink szerint a kapunál marad, és folyamatos rádiókapcsolatban lesznek a doktornő­vel. Ha bármi gond lenne, azonnal tud segítséget hívni.
– Bízom benne, hogy ilyen egyszerű lesz, ahogy ön most elmondta. – sóhajtotta Mornela, majd Jack felé fordult, aki eddig csendben hallgatta a felesége és a gyógyító diskurzusát: – Kérem, bocsásson meg… tudom, hogy ez nem segít a problémáján, de higgye el, nagyon saj­nálom. Bár visszacsinálhatnám az egészet. – mondta halkan, tekintetében őszinte megbánással a nő.
– Nem haragszom Önre. – nyugtatta meg az altábornagy. – Sam elmondta, hogy miért kellett ezt tennie.
– Önök nagyon jó emberek, köszönöm, hogy ilyen megértőek velem, ahogy azt is, hogy le­hetőséget adnak rá, hogy a kislányom valóban szabadon nőhessen fel.
– Az embernek ott kell segítenie, ahol csak tud. Azon kívül, ahogy mondtam, lesz lehető­sége meghálálni Atlantiszon. Találkozunk később a kapunál. – mosolygott megnyugta­tóan Sam.
– Úgy van, addig elpakoljuk az összegyűjtött gyógyszermintákat. A megbeszélt időben a ka­puszobában leszünk. – bólintott Carolyn, és a két nő elhagyta az étkezőt.
Sam elmélázva nézett utánuk.
– Valami gond van? – kérdezte Jack.
– Olyan furcsa volt Mornela tekintete. Mintha tudná, hogy valami nagyon rossz fog tör­ténni.
– Nem lehet, hogy csak ideges?
– Nem is tudom…
– Hozzá teszem, te is kifejezetten feszültnek látszol. – fűzte tovább a gondolatsort Jack ké­sőbb, miközben már az asztalnál ültek és a sonkás tojását falatozta.
– A helyemben te nem lennél az? – nézett rá kérdőn a felesége, aki csak turkálta étvágy­talanul a müzlijét.
– A helyében te nem lennél az? – kérdezett vissza ugyanazokkal a szavakkal Jack.
– Nagy valószínűséggel, igen. Te viszont felettébb nyugodtnak tűnsz.
– Nem sok veszteni valóm van. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet. – rántotta meg a vállát a férfi, és egy újabb falat ételt tett a szájába.
Sam tudta, hogy ez csak álca. Ismerte már annyira a férjét, hogy tudja, a nemtörődömség csak arra szolgál, hogy Jack leplezze a valódi érzéseit.
Miután befejezték az étkezést, visszavonultak a V.I.P szobába. Mikor becsukta maguk mögött az ajtót, Jack azonnal átölelte a feleségét. Sam ösztönösen átölelte a férje nyakát és hozzási­mult, fejét a vállára hajtva. Szívét összeszorította a félelem, és érezte, hogy lehunyt szemhéjai alól kibukik egy könnycsepp. Jack felemelte a fejét, és végigsimította a nő arcát.
– Ne sírj, – suttogta – nem bírom látni a fájdalmad.
– Nem akarom, hogy elmenj. – Sam hangja ugyanolyan halkan csengett. – Illetve, igen, az eszem azt súgja, hogy menned kell, de a szívem, azt mondja, hogy ne engedjelek. Szeret­nék veled menni, de nem lehet, és ez még inkább megnehezíti a dolgot.
– Daniellel beszélgettem ma reggel, mielőtt megjöttél, és azt mondta, hogy máskor az asgardok, mikor hasonló helyzetben voltam, pillanatok alatt megoldották a dolgot. Észre sem veszed, és már ismét itthon leszek. – mosolygott biztatóan Jack a feleségére.
– Remélem. – bújt ismét a karjai közé a nő.
Jack Sam vállgödrébe fúrta az arcát, és mélyen beszívta parfümjének lágy illatát. Perce­kig álltak így, csendben ölelve egymást, szavak nélkül búcsúztak egymástól. Végül Sam volt az, aki kibontakozott az ölelésből.
– Indulnunk kell. – hangján jól érződött, hogy semmi kedve elengedni a férfit. – Daniel már biztosan a kapuszobában vár.
Jack még egy lehelet finom csókot nyomott a felesége ajkaira, azután kézen fogta a nőt és elindultak az ajtó felé.
* * *
Alig egy óra telt el azóta, hogy a férje átlépte a kaput, és ő a könnyeivel küszködve állt a rámpa aljánál, és most ismét csak itt van. A tábornok próbált mosolyt erőltetni az arcára, mi­kor a kapu aktiválódása után a reményei szerint hamarosan visszatérő vendége felé fordult:
– A mielőbbi viszont látásra, Mornela. Ha minden jól megy, néhány órán belül ismét ta­lálko­zunk.
– Ha minden jól megy… – ismételte Sam szavait a gyógyító, és hangját megremegtette a fe­szültség.
– Minden úgy megy majd, mint a karikacsapás. – próbálta megnyugtatni Haley alezredes mindkettőjüket, hisz jól ismerte a parancsnokát, látta rajta, hogy ő sem maradéktalanul nyu­godt.
– Íme, az optimizmus hangja. – nevetett fel Dr. Lam.
– Menjünk, hogy mielőbb visszatérhessünk. – javasolta Jennifer, majd tisztelgett a felet­tesé­nek, és karjával a rámpa felé mutatott.
Dr. Lam és Mornela elindultak felfelé, a kapu irányába, a fiatal tiszt pedig követte őket. Meg­várta, hogy a másik kettő belépjen az eseményhorizontba, de mielőtt ő is ezt tette volna, még visszafordult és így szólt:
– Asszonyom! Úgy gondolja valami történni fog?
– Igen, Jennifer, rossz előérzetem van. Amint lekapcsol a kapu ön után, a CSK-5 és 7 itt lesz, indulásra készen. Ha egy óra múlva nem jelentkezik be, ők is átmennek. Ne feledje: folya­matos online kapcsolatban kell lenniük Dr. Lammel, hogy ön is hallja, mi zajlik a gyógyító körül.
– Úgy lesz, asszonyom. – bólintott az alezredes, majd átlépett a kapun.
* * *
„Ezt a napot a kapuszobában fogom tölteni.” – gondolta Sam, míg a CSK-1 vezetőjét várta, aki a csillagkaputól levezető rámpán jött felé, apró termetét meghazudtoló szapora lép­tekkel.
– Minden úgy ment, ahogy elterveztük, asszonyom! – lépett a biztonsági sáv mögött vá­rakozó tábornok elé Jennifer Haley.
Sam hitetlenkedve hallgatta a fiatal tiszt kijelentését, miközben a felé tartó gyógyítót figyelte, aki a mellette lépkedő kislány kezét fogva haladt felé. Egy pillantást vetett a mö­göttük haladó Carolyn Lamre, akinek arca ugyanazt tükrözte, amit Sam is érzett: Túl egyszerű volt.
– Sam, ő a kislányom, Kaina.
– Szia! Örülök, hogy megismerhetlek.
– Üdvözlöm. – mosolygott bizonytalanul a kislány, és kíváncsi tekintettel pislogott körbe.
– Carolyn, kérlek, menjetek el a gyengélkedőbe, és végezd el Kainán is a szokásos vizs­gála­tokat. – fordult Sam a főorvosnő felé, és próbálta a szokásos szót egy apró biccentés­sel kissé nyomatékosítani, majd, mikor a doktornő a tekintetével jelezte, hogy értette a kérést, a gyerek és az anyja felé fordult: – Sajnálom, Mornela, de a szabályzat kötelez erre.
– Semmi gond, megértem.
– Rendben, később találkozunk, én még szeretnék néhány szót váltani az alezredessel.
Jennifer átadta a fegyverét az egyik katonának, majd felettese oldalán elindult annak irodá­jába. Alig, hogy beértek, és a fiatal tiszt becsukta maga mögött az ajtót, kimondta azt, amire mindketten gondoltak:
– Ez túl könnyen ment, asszonyom. Amennyit a fülesemben hallottam, az alapján elmen­tek a Gyógyító Központba, ahol Mornela átadta a helyettesének az alibiből összegyűjtött gyógy­szermintákat, azután mentek tovább a Kormányzósági Rezidenciára. A kislánynak csak rövi­den bemutatta Mornela Dr. Lamet, majd azt mondta neki, amit megbeszéltünk, miszerint, ha akarja, most megnézheti a kaput működés közben. Alig egy órán belül már ismét a kapunál voltak. Dr. Lam kérte, hogy tárcsázzak, Mornela pedig megkérdezte Kainát, hogy van-e kedve átlépni a kapun. A gyerek először vonakodott, látszott rajta, hogy fél az ismeretlentől, de az anyja megnyugtatta, és végül átjöttünk. Gyakorlatilag ennyi történt.
– Sehol senkivel nem találkoztak?
– Én nem hallottam erre utaló hangokat. Illetve, persze, a gyógyító néha oda-odaköszönt va­lakinek, de beszélgetni senkivel sem állt le. Asszonyom, nem akarok vészmadár lenni, de ez túl szép, hogy igaz legyen.
– Egyet értek, alezredes. Mornela azt mondta, hogy a Kormányzónak mindenhol vannak be­épített emberei, egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy ne jelentette volna neki valaki, hogy a vezető gyógyítója visszatért. Bízom benne, hogy Dr. Lam értette a jelzé­sem, és nem csak a szokásos vizsgálatokat végzi el.
– Gondolja, hogy ugyanaz történhet a kislánnyal, mint ami Dr. Fraiserrel gyerekkorában? – célzott az alezredes a Nirrti által Cassie mellkasába ültetett szerkezetre.
– Ha nem is ugyanaz, de ennyi év alatt már megtanultam, hogy ha a dolgok túl könnyen men­nek, annak sosincs jó vége. Menjen, annak ellenére, hogy nem hagyta el a kapu kör­nyékét, önnek is át kell esnie a rutinvizsgálaton. Később én is megyek.
A tábornok megvárta, hogy Jennifer elhagyja az irodáját, majd felvette a telefonkagylót, tár­csázta a vezérlőt, és utasította Harriman őrmestert, hogy vegye fel a kapcsolatot Mr. Woolsey-val. Néhány szóban tájékoztatta a diplomatát a fejleményekről, aki pedig őt informálta, hogy a vanirok elvitték az anyabolygójukra Jacket és Danielt, és pár órával később szubtéri üzenetet kaptak, miszerint megérkeztek. Sam kissé megkönnyebbült, és megígértette Atlantisz vezető­jével, hogy amint a férje és az archeológus visszatérnek, azonnal értesíti.
A Woolsey-val folytatott beszélgetése után - ígéretéhez hűen - a tábornok a gyengélke­dőbe ment, ahol Carolyn épp a Kainaról készített PET-CT felvételeket tanulmányozta.
– Minden rendben. – mondta a doktornő a felettese tekintetéből sugárzó kíváncsiságot látva. – Semmi beültetett idegen tárgy, teljesen normális vérkép, szabályos szív- és agy­működés.
– Örülök neki, de szeretném, ha itt tartanád megfigyelés alatt. Cassandránál is csak ké­sőbb jelentkeztek a tünetek, és az ő első röntgen felvétele sem mutatott rendellenessé­get. Beszéltem Richard Woolsey-val és úgy tájékoztattam, hogy három-négy napig itt maradnak, és utána mennek Atlantiszra.
– Már megkértem őket, hogy maradjanak itt, és utólagos engedelmeddel én is így tájé­koztat­tam őket. A kettes kórteremben vannak, és egy nővér folyamatosan figyeli a biz­tonsági kame­rák felvételét.
– Köszönöm. Elmegyek haza. Kérlek, azonnal értesíts, ha bármi történik.
– Természetesen. Viszlát, Sam!
– Viszlát!
* * *
A másnap reggel a szokásos összegyűrt ágyneműk között, átizzadt hálóingben találta Samet. Nem tudta felidézni, hogy mit álmodott, csak villanásnyi emlékképei voltak, me­lyek hol a férjével voltak kapcsolatosak, hol pedig Mornela Doronnal. Maga előtt látta a nő megkön­nyebbült arcát, amikor visszajöttek, de ugyanakkor emlékezett a szemeiben még akkor is ott tükröződő félelemre is. Gondolataiból a gyerekei zökkentették ki, akik egymást túlkiabálva közeledtek a szülői háló felé.
– Bejöhetünk, mami? – hallatszott Jacob kissé izgatott hangja.
– Igen, édesem. – válaszolta teljesen feleslegesen az anyjuk, mert a két gyerek a kérdés el­hangzásának pillanatában szinte beesett a szobába. – Mi ez a nagy sietség? – kacagott Sam, miközben felült az ágyon.
Jacob felmászott az ágyra az anyja mellé és befészkelte magát a karjai közé, testvére azonban az ágy végénél állva türelmetlenül toporogva válaszolt kérdéssel a kérdésre:
– Mikor indulunk már?
– Így pizsamában, Jamie? – dorgálta meg játékosan a nő a kisfiút. – Gyere ide, kérlek. – nyújtotta kezét elsőszülöttje felé.
A kisfiú egy színpadias sóhajjal megadta magát a kérésének, szája sarkában azonban édes vigyor bujkált, ahogy követte a testvérét, anyjuk óvó karjai közé. Sam magához ölelte a kis­fiút és csókot nyomott a feje búbjára.
– Először is felöltöztök, addig én lezuhanyozom, majd reggelizünk és utána indulunk. 
– Az annyi idő. – ellenkezett James.
– Minél kevesebbet nyafogsz, annál hamarabb nekiállhatsz öltözni, hogy minél előbb elindul­hassunk. – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Sam. – Most pedig, sipirc. Amíg vé­geztek a fürdőben kikészítem a ruháitokat. Később találkozunk a konyhában.
* * *
Egy óra múlva Sam már Cassie és Patrick házában búcsúzott a gyerekeitől, majd indult to­vább a Parancsnokságra. A napja teljesen eseménytelen volt, és úgy érezte az idő ólomlába­kon vánszorog. Együtt ebédelt Mornelával és Kainával, és hamar a szívébe zárta a gyereket, aki nagyon könnyen barátkozó típus volt. A kislányt minden érdekelte, a Da­niel által koráb­ban Mornelának adott Földről és Atlantiszról szóló könyveket bújta egész délelőtt. Ebéd után a gyógyító visszament a gyengélkedőbe Dr. Lamhez, a tábornok pedig megkérte Dr. Balinsky-t, hogy foglalkozzon kicsit Kainaval, akit úgy tűnt meglehetősen érdekelt a történe­lem. Sam még délután, mikor hazaindult is ott találta a kislányt és Da­niel helyettesét a férfi laborjában, ahogy az archeológus épp Atlantiszról tartott kiselő­adást a gyereknek, aki száj­tátva, érdeklődően csillogó szemekkel hallgatta a férfit.
Sam Dr. Balinsky laborjából a gyengélkedőbe ment, hogy elbúcsúzzon Mornelától is, aki a nap nagy részét ott töltötte, a földi gyógyszerekkel, vizsgálati módszerekkel, és műsze­rekkel ismerkedve. A tábornok elégedetten vette tudomásul, hogy a gyógyító kissé nyu­godtabbnak tűnt, mint az előző napon. Azzal búcsúzott a nőtől, hogy hétfőn reggel talál­koznak, és akkor már nagy valószínűséggel mehetnek is Atlantiszra.
Sam mielőtt hazament, megállt a kedvenc kínai étterménél, és vett némi vacsorát magá­nak. Miután hazaért, levetette az egyenruháját, belebújt egy kényelmes farmerbe és pu­lóverbe, majd begyújtott a kandallóba. Később a kandalló előtti fotelben eszegette a va­csoráját, a láng­nyelveket nézve, és a tűz pattogását hallgatva.
Egyedül volt és magányosnak érezte magát. Mióta a gyerekek megszülettek, nem érezte így magát. Cassie és Patrick alkalomadtán elvitték ide-oda a gyerekeket - olykor több napra, ahogy most is - hogy a szüleik kettesben lehessenek, de teljesen egyedül Sam évek óta nem volt. Emlékezett, milyen bűntudata volt, mikor először mentek el szórakozni Jack-kel az ikrek születése után.


A két kicsi alig múlt egy éves, mikor egy szombat délután Cassie és Patrick azzal állítottak be, hogy van két színházjegyük aznap estére. Sam először nem értette, hogy miért is fontos ez az infó nekik, mikor a nevelt lánya hozzá tette, hogy az ő számukra.
– Rátok fér egy kis kikapcsolódás. – szögezte le Cass, miközben felkapta és megölelte a felé totyogó Jacobot.
– Ki van zárva! – tiltakozott a nevelőanyja. – Nem hagyom magukra a gyerekeket.
– Nem egyedül lesznek, velünk. Elvisszük őket magunkhoz. Nálunk alszanak. – nyugtázta Patrick, aki James-t ölelte épp magához.
– Mi? Szó sem lehet róla! – ingatta a fejét felháborodottan Sam.
– Miért? Gondolod, hogy nem tudunk rájuk vigyázni? – kérdezte kissé megbántottan Cassie.
– Nem erről van szó! Tudom, hogy rátok lehet bízni az ikreket. Azonban más egy-két órát ve­lük tölteni, mint egy egész estét. Az esti protokoll nem könnyű. Vacsora, fürdés, az alta­tásról már nem is beszélve. Azon kívül este még sosem aludtak nálatok.
– Épp ideje elkezdeni. – erősködött Cassie. – Az előadás fél kilenckor kezdődik, és kb. tízkor van vége. Ha végképp nem boldogulunk velük, mert nem alszanak el nélküled, akkor fel­hívlak és eljöttök értük. Így jó?
– Napközben is minden gond nélkül el szoktak aludni nálunk. Sőt a bölcsődében is nélküled alszanak ebéd után. – fűzte hozzá Patrick.
Sam csak ingatta a fejét, minden porcikája tiltakozott ez ellen. Egyszerűen nem tudta elkép­zelni, hogy a két kisfia nélküle vacsorázzon, ne ő fürdesse őket, és főként, ne tőle kap­ják a jó éjt puszit. Jack-re nézett, aki a kanapénak támaszkodva eddig szótlanul figyelte a feleségét. A férfi látta a nő vívódását, odalépett hozzá, és a kezét megfogva átvezette a konyhába és ott kérdezte tőle:
– Lenne kedved elmenni?
– Nem kedv kérdése, hanem…
– De igen, Sam. – vágott a felesége szavába lágyan Jack. – Szóval?
– Tulajdonképpen, igen. Viszont milyen anya lennék, ha a saját szórakozásomat a két kicsi gyerekem elé helyezném?
– Ezt nem így kell felfogni, drágám. Neked is szükséged van a kikapcsolódásra. Nem lehet mindig csak a munka és a gyereknevelés. Tudom, az én hibám, hogy alig mozdulunk ki, mert keveset vagyok itthon, de most éppen itt az ideje, hogy megtegyük. Nézz rájuk. – intett fejével Cass és Patrick felé, akik önfeledten játszottak az ikrekkel. – Minden rendben lesz.
– Olyan kicsik még…
– OK. Akkor csináljuk úgy, hogy mikor kijövünk a színházból, felhívjuk őket, és ha a fiúk nem alszanak, haza hozzuk őket. Ellenkező esetben azonban, még elmegyünk táncolni is.
Végszóra ért oda Cassie melléjük Jacobbal, hogy inni adjon a kisfiúnak, és nevetve mondta a nevelőanyjának:
– Akkor azt hiszem, ideje, hogy összekészítsd a fiúk úti pakkját, aztán van még egy megle­peté­sem neked.
Sam még mindig nem volt meggyőződve róla, hogy helyesen cselekszik, és a könnyeit nyelve szedett össze egy nagy táskányi ruhaneműt, pelenkát és egyebet a gyerekeknek. Mikor jó fél óra múlva végzett, és megjelent az utazótáskával a nappaliban, Jack döbbenten kérdezte:
– Nem úgy volt, hogy csak egy éjszakát töltenek a fiúk Cassie-éknél?
– El sem tudod képzelni, mi minden kellhet. Inkább legyen több ruha, mint kevesebb. – vála­szolta Sam a férjének, majd hozzá tette: – Biztos jó lesz ez így?
– OK, menjünk, – lépett mellé a nevelt lánya – mielőtt még meggondolod magad.
– Hova?
– Meglepetés, mondtam már. – azzal kirángatta a vonakodó Samet a házból.
Két óra múlva jelentek meg ismét, és Jack-nek tátva maradt a szája, mikor meglátta a fele­sé­gét, akit - mint kiderült - a kozmetikai szalonba cipelt el Cassandra. Sam egy normál munka­napon - a szabályzatnak megfelelően - csak minimális sminket használt. Most sem volt erősen sminkelve, mégis, egyébként is szép arcát sugárzóan gyönyörűvé varázsolta a kozmetikus hoz­záértő keze. A fodrász is remek munkát végzett. A nő haját féloldalasan tűzte fel, a hajtincse­ket befonta, és kis kunkorokat képzett belőle a csatok behelyezése előtt.
– Elragadó vagy. Nagyon össze kell kapnom magam. – adott egy lágy csókot Sam ajkaira Jack.
– Készülődjetek, mert elkéstek. Mi pedig megyünk. – mondta Cassie, és felvette Jamest, aki eddig a járókában játszott a testvérével.
Patrick követte a példáját, pártfogásába vette Jacobot, felkapta a gyerekek cókmókját tar­tal­mazó táskát, és odaléptek a két kisfiúval a szüleikhez. Sam szíve ismét összeszorult, ahogy megpuszilta a gyerekei puha arcocskáját, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme.
– Ne sírj, elmosódik a sminked. – dorgálta meg Cassie a nevelőanyját játékosan, majd nyo­mott egy puszit az arcára. – Érezzétek jól magatokat, és ne aggódj, minden rendben lesz a fiúkkal.
– Köszönjük. – válaszolta Jack a felesége helyett, majd - miután az ajtó becsukódott - Sam­hez fordult: – Megyek, előszedem a szmokingom, remélem nem híztam ki. Segítesz meg­kötni a nyakkendőmet, ugye?
– Persze. – bólintott Sam még mindig a bejárati ajtóra szegezett tekintettel, majd nagyot só­hajtva követte a férjét a hálóba.
Amíg Jack borotválkozott, addig Sam felvett egy bokáig érő, fekete kisestélyit, mely rafinált vállpántjainak köszönhetően, szinte az egész hátát szabadon hagyta. Karcsú lábait fekete, magas sarkú szandálba bújtatta, majd odalépett a sminkasztalához. Elővette a Jack-től a le­gutóbbi születésnapjára kapott fehéraranyból készült, apró drágakövekkel díszített nyakéket a hozzá tartozó fülbevalóval, és épp mikor a férje belépett a hálóba végzett is az ékszerek fel­helyezésével. Jack ismét csak elakadó lélegzettel szemlélte a feleségét, aki felé fordulva kér­dezte:
– Nos?
– Elmondhatatlanul szép vagy. Ha nem indulunk el azonnal, biztos nem megyünk sehova. – nézett a szeme sarkából Jack a franciaágyra.
Sam értette a jelzést, és érezte, hogy elpirul. Hogy zavarát leplezze a férje elé lépett és meg­kötötte a csokornyakkendőjét, majd segített neki a mandzsettákat is az ingje ujján levő gomb­lyukakba tűzni.
Csodálatos estét töltöttek együtt. Sam persze az előadás után azonnal fel akarta hívni Cassie-t, de mikor a kis estélyi táskájából kivette a mobilját, látta, hogy nevelt lánya meg­előzte. Cas­sandra SMS-ben tájékoztatta, hogy a fiúk egy nagy vacsora, és pancsolás után édesdeden alszanak. Így hát a színház után Jack beváltotta az ígéretét, megtáncoltatta a feleségét. Ezt az estét több másik is követte, és Sam lassacskán beismerte magának, hogy igaza volt Cassie-nek, mikor azt mondta, hogy a gyerekek születése után is kell néha, hogy kettesben legyenek Jack-kel.


Samet a mobiltelefonja csörgése rántotta vissza a múltból a jelenbe. Letette a dohányzó­asz­talra az időközben kiürült ételes dobozkát, és a telefon kijelzőjére nézett. Cassandra hívta, és tájékoztatta, hogy rendben megérkeztek Denverbe, és az anyósáék természete­sen elhalmozták mindenféle földi jóval a gyerekeket, akik izgatottan várják a másnapot és az állatkerti látoga­tást. Sam beszélt a gyerekeivel és Patrick anyjával is néhány szót, majd miután letette a tele­font átment a konyhába, hogy készítsen magának egy teát.
Amíg a teavize forrt, addig megnyitotta a fürdőkád csapjait, fürdőolajt csepegtetett a vízbe, majd visszament a konyhába és elkészített a teáját. Pár perccel később a hatalmas kádban, a forró fürdőt élvezve kortyolgatta a karamellás rooibost. Majd egy órán keresz­tül lubickolt, fáradt izmait kellemesen ellazította a meleg víz. Mikor már kezdett fázni, kikászálódott a für­dőkádból, megtörölközött és felvette a hálóruháját. Annak ellenére, hogy a fürdő felfrissítette, mégis fáradtnak érezte magát, és ahogy lefeküdt szinte azon­nal elnyomta az álom.

 

Kategória: Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés | Hozzáadta:: Emilia (2016-09-25)
Megtekintések száma: 51 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: