Főoldal » Cikkek » YTTINA KENNETH TÖRTÉNETEI » Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés

Stargate SG1 - Az utolsó küldetés - 5. fejezet - Az új családtag

5. fejezet - Az új családtag


Sam a kertben pihent az egyik nyugágyban, egy pohár narancslével a kezében, és elége­detten szemlélte a rózsáit. A délelőttjét kedvenc rózsakertje gondozásával töltötte, most pedig, hogy túl volt az ebéden, úgy döntött lazít kicsit, és közben azon filozofált, vajon mivel töltse a nap hátralevő részét. Letette a kezéből a poharat az ágy mellett álló asztal­kára, és csukott szemekkel élvezte az őszi nap lágyan simogató sugarait.
Mikor a nő lassan kinyitotta a szemeit, akkor tudatosult benne, hogy a kellemesen meleg napsütés álomba ringatta. Félig fekvő helyzetében nyújtózkodott, és aprókat pislogva ébredezett, mikor furcsa érzés lett úrrá rajta. Valaki figyelte... Szeme sarkából, tőle balra egy alak sziluettjét vélte kirajzolódni. Egy pillanat alatt éber lett és felült. Alig láthatóan elfordította a fejét, és meglátta a felé sétáló embert, a szíve nem az ijedtségtől kezdett hevesebben dobogni. Még akkor is hitetlen tekintettel nézett, mikor a férfi leült mellé az ágy szélére, és a kezébe vette a kezét.
– Szia! – mosolygott a tábornok.
Jack eddig a terasz sarkától figyelte a feleségét, ahogy aludt, nézte kisimult vonásait, nyugodt tempóban le-felemelkedő mellkasát.
– Jack! – suttogta Sam remegő hangon.
A férfi látta a felesége gyönyörű kék szemeiben tükröződő kételkedéssel vegyes örömet. Ahogy azt is, hogy a nő nem tud megszólalni, ezért inkább átölelte karcsú derekát, és egy hosszú, forró csókkal adott bizonyságot a ténynek, hogy nem káprázat, valóban ott ül mellette.
– Tényleg nem álmodom… – suttogta Sam, enyhén kérdő hangsúllyal, miközben karjait a férje nyaka köré fonta.
– Nem. – ingatta a fejét mosolyogva Jack.
– Minden rendben?
– Igen. Mindenre emlékszem. Letesztelhetsz, de csak óvatosan. – majd meg sem várva, hogy a felesége válaszoljon, folytatta: – Nézzük csak, szeptember 23-án van a házassági évfordulónk, a te születésnapod december 29-én, a fiúké pedig május 20-án.
– A tiéd?
– Október 20-án. – nyomott Jack egy puszit a nő orra hegyére, majd hozzátette: – Látod, alaptalan volt a félelmed a szürke fickóktól. – tette hozzá a férfi azzal a Sam által jól is­mert, „én megmondtam” tekintettel.
– Valóban. – biccentett mosolyogva Sam. – Hogyan történt? Mármint az egész művelet?
– Ugye nem vársz tőlem tudományos kiselőadást? – grimaszolt a férfi.
– Természetesen, nem. – kacagott a nő.
– Remek. Szóval, mikor Atlantiszon kiléptünk a kapuból, Woolsey azzal fogadott, hogy az Asgardok már várnak, és pár perc kötelező bájcsevej után felsugároztak a hajójukra. Tet­szene neked, sokkal frankóbb, mint a jó öreg Thor cimbié volt.
– Bízom benne, hogy egyszer láthatom.
– Gondoltam. – vágott mókás fintort Jack, majd folytatta: – Szóval elvittek a bolygójukra, befektettek egy olyan sztázisfülke szerűségbe, aztán közölték, hogy ne aggódjak, nem fogok érezni semmit. Hazudtak.
– Hogy-hogy? Mit csináltak? – kérdezett közbe Sam jól érezhető nyugtalansággal a hangjában.
– Igazából fogalmam nincs. Csak valami zöldes fénysugarat láttam a fejem körül cikázni. Nem sokkal később közölték, hogy kész vagyunk.
– De azt mondtad, nem mondtak igazat a fájdalommal kapcsolatban…
– Ja, nem maga a művelet fájt, hanem utána volt pokoli fejfájásom, de azt mondták, ez normális, és hamarosan elmúlik. Úgy rémlik, hogy amikor az ősök tudását kiszedte Thor az agyamból, akkor is fájt a fejem. Mire visszaértünk Atlantiszra már el is múlt. A doki persze minden áron meg akart vizsgálni, kénytelen voltam engedni neki. – sóhajtott színpadiasan Jack. – Ja, és képzeld, ikreik lesznek.
– Gondolom, Rodney kellőképpen kétségbe van esve. Már a három gyerek gondolata is megrémítette, képzelem, hogyan reagált, mikor megtudta, hogy négy lesz az a három. – somolygott Sam.
– Főként, hogy ez a kettő is lány lesz. Jennifer szerint hetekig nyugtatón élt, mikor meg­tudta, hogy ezentúl öt nővel kell együtt élnie. – nevetett Jack. – No, de a lényeg: megvizs­gált, közölte, hogy minden OK, jöhetek haza. Visszajöttünk és most itt vagyok. – zárta rövidre az amúgy sem hosszú élménybeszámolót a férfi.
– Hogyan?
– A csillagkapun keresztül, hogyan másképp. – nézett értetlen tekintettel Jack a felesé­gére.
– Ennyi eszem van. – forgatta a szemeit Sam. – Haza, hogy’ jöttél, arra gondoltam.
– Ja, Daniel elhozott. Miután megvívtam a magam kis harcát a mi Walterünkkel.
– No, igen, én azt a parancsot adtam, hogy ha bármi hír van Atlantiszról, azonnal értesít­sen.
– Akart is. Kénytelen voltam visszaélni a közöttünk levő rendfokozatbéli különbséggel.
– Hm? – nézett felvont szemöldökkel Sam a férjére.
– Felülbíráltam a parancsodat. – vigyorgott tréfás szégyenlősséggel Jack a feleségére.
– Majd gondolkozom, hogyan tehetnéd jóvá. – somolygott Sam kacér tekintettel.
– A gyerekek alszanak?
– Nincsenek itthon. Denverben vannak és csak holnap este jönnek haza.
– Akkor azt hiszem, van egy ötletem, hogyan kárpótoljalak… – bazsalygott Jack, miköz­ben felállt és felsegítette a feleségét a nyugágyból, majd a kezét fogva elindult a házba.
A nappaliba belépve megnyomta az ajtó mellé, a falra szerelt kapcsolót, melynek hatá­sára a plafontól a padlóig érő sötétítő függöny behúzódott, jótékony félhomályba borítva a helyiséget. Ezután szó nélkül átölelte Samet, és forrón megcsókolta. Sam viszonozta az ölelést és a csókot, egyik kezével a férje derekát karolta át, míg másik kezét a tarkójára csúsztatta. A férfi kihúzta a nő ingjét a nadrágjából, benyúlt alá és rutinos mozdulattal kapcsolta ki a melltartóját. Sam sem tétlenkedett, már az ő egyik keze is a férje pólója alatt járt, és erős hátát simogatta, míg a másikkal a nadrágszíját csatolta ki. Jack a kan­dalló felé kezdett araszolni, majd mikor odaért lassan ereszkedett térdre, hogy a nőnek legyen ideje reagálni, és finoman lefektette a feleségét a kandalló előtti puha szőnyegre.
– Remélem, megfelelően orvosoltam a hibámat… – suttogta kérdő hangsúllyal, sokkal később Jack.
– Mmmm… – dunnyogta a férje vállgödrébe Sam, és ezzel többet mondott bármennyi szónál.
– Bíztam benne, hogy megúszom komolyabb büntetés nélkül. – incselkedett a férfi a fele­ségével, és miközben egyik könyökén megtámaszkodott, másik karjával szorosan ölelte magához a nőt.
Jack apró csókokkal halmozta el a felesége vállát, melyen apró szeplők sorakoztak a né­hány hete a tónál töltött nyaralásnak köszönhetően. Jack még ezt is imádta a feleségé­ben; a napozás hatására a nő tejfehér, érzékeny bőrén mindenhol megjelentek ezek a pici pöttyök, melyek Samet meglehetősen bosszantották. Hosszú idejébe tellett a férfinek a kapcsolatuk kezdetén, mire meggyőzte őt arról, hogy vegyen csak nyugodtan fürdőru­hát, mikor a tónál voltak, mert ezek a szeplőcskék őt kicsit sem zavarják. Sőt, kifejezetten izgatónak találta őket.
A férfi lassan a hátára fordította a nőt és élvezettel futtatta végig tekintetét a testén, me­lyen alig voltak nyomai a terhességnek és a múló időnek. Cirógatta hosszú, karcsú combjait, kerek csípőjét, apró köröket rajzolt a felesége köldöke köré a mutatóujjával. A nő hasának alján végighúzódó hegvonalat végigsimítva elmosolyodott, ahogy felidézte az ikrek születését, aggodalmát a császármetszés miatt és az örömet, mikor a karjában tarthatta a gyermekeit.
– Mire gondolsz? – kérdezte Sam miközben a férfi tarkóját simogatta.
– A fiúk születésére és arra, hogy most is olyan gyönyörű vagy, mint mikor megismerte­lek. – csókolta meg Jack szerelmesen a feleségét.
– Szeretlek! – suttogta Sam.
– Én is szeretlek, Sam! – cirógatta meg kézfejével a nő arcát Jack. – Hogyan tovább? Mit csináljuk a nagy szabadságunk alatt?
– Nem voltak különösebb terveim a nap hátralevő részére. Most először is szeretnék le­zuhanyozni. 
– Csatlakozhatok? 
– Igen, esetleg megmoshatnád a hátam... – villantott egy pajkos mosolyt Sam a férjére.
Jack vigyorogva feltápászkodott, és felsegítette a feleségét. Kézen fogva mentek a fürdő­szobába, ahol persze a hátmosáson kívül még történt egy s más.
A délután hátralevő részét kellemes semmittevéssel töltötték, és napnyugtáig élvezték az őszi nap melegét. Jack javasolta, hogy menjenek el vendéglőbe vacsorázni, azonban Sam inkább kettesben szeretett volna lenni vele, így hát pizzát rendeltek. Vacsora után Sam még beszélt telefonon a gyerekekkel, viszont szándékosan nem említette nekik, hogy apjuk hazatért, meglepetést akartak szerezni a fiaiknak.
Jack már azt is eldöntötte, hogy másnap valami ürüggyel ellóg kis időre otthonról, hogy el tudjon menni a tenyésztőhöz, akivel már korábban beszélt a kutya projektről, és amire a gyerekek hazaérnek megveszi nekik a hőn áhított kiskutyát. Felesége előtt azonban egyelőre mélyen hallgatott erről a tervéről…
* * *
– Rendben, azonnal indulok.
– Mi történt? – kérdezte Jack a feleségét, miután a nő letette a telefont.
Épp a kissé késői reggeli maradványait pakolták el közösen, és Jack azon törte a fejét, mit találjon ki, hogy elmehessen kicsit otthonról, mikor Samet a Parancsnokságról keresték.
– Be kell mennem a Parancsnokságra. Mornela Doron rosszul lett hajnalban, magas láza van, a májfunkciós értékei az egekben, hányt, és néhány perce leállt a mája.
– Remélem, nem hozott át a kapun valami fertőzést. – vonta össze a szemöldökét Jack.
– Én pedig azt remélem, hogy csak annyi a gond. – válaszolta elgondolkozva Sam, miköz­ben belebújt a cipőjébe.
– Elkísérjelek? – nézett kérdőn a nőre Jack, magában azonban bízott benne, hogy Sam nemet mond.
– Nem szükséges, köszönöm. Inkább, ha lenne kedved, elmehetnél vásárolni és előve­hetnéd a grillt. Úgy néz ki, kellemes idő lesz ma este is, süthetnénk valami húst, mire Cassie-ék megjönnek a gyerekekkel.
– Benne vagyok.
Jack kikísérte a feleségét az autójához, majd magához vette a tárcáját és a kocsi kulcsát. Kapóra jött neki a vásárlás, így a kutyaüzletet is nyélbe ütheti.
Első útja a tenyésztőhöz vezetett, ahol kiválasztott egy kutyust, majd elment a bevásár­lóközpontba. Mire a vásárlás után visszaért a tenyésztőhöz, a férfi már elkészítette a szükséges papírokat, és Jack az újdonsült családtaggal a hátsó ülésen indulhatott haza.
Otthon elhelyezte a kert hátsó, nyugodt részében a kutyaházat, amit vásárolt, kibélelte puha kutyatakaróval, majd összeszerelte a kerítést köré. A kutyus ideiglenes otthonából - egy nagy kartondobozból - figyelte új gazdája ténykedését. Jack, miután végzett, a va­donatúj itatótálkába engedett a kis állatnak vizet, a másik edénykébe néhány falat ételt tett, majd fogta a kis szőrgombolyagot, és betette a kennelbe.
– Isten hozott, szőrmók! – vakarta meg kedvesen a kutyus füle tövét. – Ne aggódj, jó so­rod lesz nálunk. Egyél, én is azt fogom tenni. Aztán, ha megígéred, hogy nem bántod Sam rózsáit, kijöhetsz, míg én előkészítem a grillt.
* * *
A tábornok a gyengélkedő egyik számítógépének monitorjára meredve találta a bázis főorvosát.
– Szia, Carolyn! Mi történt? – kérdezte halkan Sam a doktornőt, és egy pillantást vetett a legközelebbi ágyon fekvő nőre.
– Szia! – pillantott fel a kérdezett, majd megcsóválta a fejét. – Jó kérdés. Olyan, mintha valamiféle gyorsan lebomló, erős méreg került volna a szervezetébe. Először csak émelygett, remegett, azután hányt és légszomja volt, majd észrevettem, hogy sárgás szí­nűvé változott a szeme fehérje. Ez pedig egyértelmű jele a májkárosodásnak. Vettünk tőle vért, és egy számunkra ismeretlen vegyületet fedeztünk fel, ami rohamos léptékben pusztítja a vörösvértesteit. Nézd meg a vérképét, – mutatott a főorvos a monitorra – a vörösvértest száma nincs 10%-a a normálisnak. Végeztem teljes hasi ultrahangot, ami azt mutatta, hogy a jobb veséje leállt, és már a másik is súlyosan károsodott. Többször is elvesztette rövidebb-hosszabb időre az eszméletét az elmúlt órákban, és kb. egy órája leállt a mája. Akkor hívtalak fel. Korábban nem akartalak zavarni, most viszont úgy gon­doltam, jobb, ha itt vagy. Nagyon sajnálom, Sam, elképzelésem sincs mi ez. Még a Hírnö­kök vírusa sem okozott ilyen rohamos állapotromlást. Hihetetlen gyorsan ölő kígyómé­reghez tudnám hasonlítani, amihez nincs ellenszer. Nem tudok segíteni rajta… el fogjuk veszíteni.
– Dr. Lam! – hallatszott ekkor Kaina hangja, aki az anyja ágya melletti széken gubbasz­tott.
A tábornok és a doktornő egyszerre indultak Mornela ágya felé. A nő résnyire nyitott szemekkel, sápadtan feküdt. Érkezésükre feléjük fordította a fejét, és mikor Samet meg­látta halvány, fájdalmas mosoly suhant át az arcán.
– Nem gondoltam, hogy ilyen pokoli lesz… – suttogta alig hallhatóan, majd a két másik nő kérdő tekintetét látva hozzáfűzte: – Azoknak, akik idegen világra látogatnak, egy elekt­ronikus vezérlésű méregkapszulát injekcióznak a szervezetébe. Ez is egy biztosíték a Kormányzó részéről, hogy biztosan ne hagyhassa el végleg senki az Ordenát. Mikor va­laki ellátogat egy másik bolygóra, a Kormányzó aktiválja a kapszulát, és három napon belül vissza kell térni, különben a kapszula szétrobban. A hazatéréskor az első útja min­denkinek Dramnanhoz vezet. Csak ő tudja deaktiválni a szerkezetet. Rajtam kívül senki sem tudja, mi is az igazi rendeltetése a kapszulának. A kormányzó azt mondta az embe­reknek, hogy a többi bolygón esetlegesen előforduló fertőző betegségek ellen véd. Mikor először jöttem önökkel akkor kaptam meg én is a kapszulát.
– Miért nem szólt nekem erről? – kérdezte a tábornok.
– Nem tudtak volna mit tenni. – rázta meg elkeseredetten a fejét Mornela.
– De igen, kivehettük volna. – ellenkezett Dr. Lam.
– Nem. Az érhálózatban van, nincs rá esély, hogy valaha is el lehessen távolítani. – sóhaj­tott a fájdalomtól elhomályosult tekintettel a gyógyító. – Kérem, Sam, bocsásson meg nekem. Csak biztonságban akartam tudni Kainát. – nézett a kislányára a nő, és kicsordult egy könnycsepp a szeméből.
– Nem bízott bennünk. – jelentette ki Sam.
– Nem tudtam, hogy akkor is segítenének-e, ha tudják, hogy én… – Mornela lehunyta a szemeit, majd alig hallhatóan folytatta: – Ugye nem küldik őt vissza? – fáradt tekinteté­ben remény és félelem tükröződött, mikor esdeklően Sam-re nézett.
– Mindig tartom a szavam. – válaszolta halkan a kérdezett a fejét ingatva.
A gyógyító bólintott, majd Kaina felé fordult, és lágyan megszorította a kislánya kezét. Ajkai szavakat formáltak, de hang már alig jött ki rajtuk, és a következő pillanatban a gépek sípolása jelezte, hogy a nő szervezetét legyőzte a méreg.
– Anyaaaa! – sikította Kaina, és riadt szemekkel nézte a számára ismeretlen műszeren futó vízszintes vonalat.
Sam azonnal odalépett a kislányhoz, elhúzta az ágy mellől, és magához ölelte a zokogó gyereket. Dr. Lam hosszú ideig küzdött, de nem tudták újraéleszteni Mornelát.
– Sajnálom… – mondta halkan a bázis főorvosa, miközben az egyik nővér lekapcsolta a gépeket.
– Miért? Miért ő? Soha senkinek sem ártott! – kiáltotta hisztérikusan Kaina. – Engedjetek vissza! Esküszöm, bosszút állok! – a kislány kézzel-lábbal harcolt, hogy kiszabadítsa ma­gát Sam karjaiból, de ő erősen tartotta őt.
A gyerek lassan feladta, és csendesen zokogott tovább. Sam leült egy székre, az ölébe vonta a kislányt, átölelte, és türelmesen várta, hogy megnyugodjon. Kaina egyszer csak felállt, és odalépett az ágyhoz.
– Szeretlek, anya. – suttogta és lágy csókot nyomott halott édesanyja homlokára.
– Ő is nagyon szeretett téged. Érted tette, amit tett. – Sam a kislány mögé lépett, és sze­meit elöntötték a könnyek.
– Annyira fáj… – tört fel a zokogás ismét a gyerekből.
– Tudom, mit érzel. – mondta halkan a tábornok és Kaina vállaira tette a kezeit.
– Nem hiszem. Honnan tudnád? – felelte szinte dacosan a kislány. 
– Nem sokkal voltam idősebb, mint te most, mikor elveszítettem az édesanyámat.
– El fog múlni valaha ez a fájdalom?
– Teljesen soha.
– Nem ezt a választ vártam. – szipogta a gyerek, most már a nő felé fordulva.
– Tudom. – suttogta Sam.
– Olyan hihetetlen, hogy… – Kaina nem fejezte be a mondatot, de Sam tudta mire gondol.
Megfogta a gyerek kezét és, kicsit távolabb az ágytól, melyen Mornela feküdt, leültette az egyik székre. Leült vele szemben és a kezébe vette a kezeit.
– Mikor a mamám meghalt - annak ellenére, hogy az életkoromból adódóan már megér­tettem, mit jelent a halál - nem voltam képes felfogni, hogy az anyukám, akit a világon mindenkinél jobban szerettem nincs többé. – kezdte lágyan, csendesen. – Hetekkel ké­sőbb is, mikor hallottam, hogy megállt egy autó a ház előtt, az ablakhoz szaladtam re­ménykedve, hátha ő az. Állandóan érezni véltem a parfümje illatát a lakásban, magam előtt láttam mosolygós arcát, álmomban hallottam a kacagását, vagy, ahogy a nevemen szólít. Aztán egyszer, hosszú idő után, már nem volt olyan fájdalmas rágondolni. Az éle­tem fontos állomásain - mikor elvégeztem az egyetemet, majd ledoktoráltam, vagy mikor a munkámért kitüntetést vehettem át - mindig arra gondoltam, vajon ő büszke lenne-e most rám. Amikor komoly döntéseket kellett meghoznom, azt kívántam, hogy bár ott lenne, és kikérhetném a tanácsát. Mindig hiányozni fog, és persze voltak időszakok az életemben, mikor sokkal jobban vágytam arra, hogy mellettem legyen, mint máskor; például, mikor férjhez mentem és gyerekeim születtek. Sosem fogom őt elfelejteni, nem is lehet, de mikor rá gondolok, már nem fájdalmat érzek, hanem azokra a csodálatosan szép évekre emlékszem, amikor az édesanyám még mellettem volt. Próbálj meg te is erre gondolni. – simogatta meg a kislány arcát befejezésül Sam.
– Nem könnyű.
– Tudom. – bólintott a nő.
– Mit ígértél anyának? Velem kapcsolatban… – emelte a gyerek szép, mogyoróbarna szemeit kérdőn a nőre.
– Mielőtt visszament az Ordenára, hogy elhozzon téged, megkért, hogy ha történne vele valami, vigyázzak rád.
– Erre mondtad, hogy meg szoktad tartani, amit ígérsz?
– Igen. Ki fogom találni, hogyan legyen tovább. – Sam agyában már körvonalazódni lát­szott egy terv, de egyelőre nem akart hiú ábrándokat ébreszteni a kislányban. – Egyelőre azonban a Parancsnokságon kell maradnod még egy darabig.
– Attól félsz, hogy velem is az történik, mint anyával?
– Elővigyázatosság. – válaszolta Dr. Lam Sam helyett. – Vannak vírusok, és baktériumok, melyek lappangási ideje lehet néhány nap, de akár több hét is. Szeretnék néhány vizsgá­latot elvégezni és vért is veszek tőled ismét. Aztán elkísérlek a szobádba, és ha szeret­néd, ott maradok veled. Viszont, ha úgy kívánod, kaphatsz másik szobát is.
– Nem, megfelel a régi, ott legalább tovább érezhetem a jelenlétét. – nézett ismét kön­nyes szemekkel az anyjára a gyerek.
– Jól van. – biccentett a doktornő a kislánynak, majd Sam felé fordult: – Megvárod az eredményeket?
– Igen.
– El kell majd menned? – kérdezte kissé riadtan Kaina Samtől.
– Most igen, de reggel korán bejövök, és itt leszek, amire felébredsz. Rendben?
– Én pedig egész éjjel veled maradok. Nem leszel egyedül, megígérem. – simította végig a kislány hosszú, szőkésbarna fürtökkel ékesített fejét Carolyn kedvesen.
– Neked nem kell hazamenned?
– Én ügyeletes vagyok ma éjjel.
– Anya is szokott bent maradni a Központban éjszakánként. – remegett meg a kislány szája széle ismét. – Nagyon jó gyógyító volt… a legjobb. – gördültek ki a könnycseppek a szeméből.
– Igen, tudom. Sajnos éppen ezért választotta őt Dramnan a piszkos kis terveihez. – ka­rolta át Kaina vállát Sam.
– Gyere, essünk túl a vizsgálatokon, aztán eszünk valamit. – próbálta a gyerek figyelmét elterelni a kínzó gondolatoktól Carolyn, majd kézen fogta a kislányt és átvezette a másik vizsgáló helyiségbe.
Amíg egy nővér vért vett Kainától, a doktornő és a tábornok néhány lépésnyire álltak tőle.
– Ugyanarra gondolunk? – kérdezte Sam halkan Carolyntól.
– Attól tartok, igen. – biccentett a főorvos. – Nem akarom tőle megkérdezni, hogy kapott-e injekciót mostanában, nem szeretném még jobban megijeszteni. Végzek egy Doppler ultrahangot, az majd kimutatja, ha ne adj’ Isten, neki is van egy ilyen szerkezet az ér­rendszerében. Bár bizakodó vagyok, hisz Dramnan nem tudta, hogy Mornela el akarja hozni a kislányt, azért jobb félni, mint megijedni.
– Rendben. Addig én írok egy jelentést a történtekről az Elnöknek. Később itt találko­zunk. – az utolsó mondatot Sam már úgy mondta, hogy a kislány is hallja, és egy bíztató mosolyt küldött a gyerek felé.
Mire alig egy óra múlva Sam visszaért a gyengélkedőbe, addigra Carolyn is befejezte a vizsgálatot. Szerencsére az ultrahang semmi rendellenességet nem mutatott, így a két felnőtt megnyugodhatott. Sam kissé megkönnyebbülten búcsúzott a gyerektől és a főor­vostól, mikor haza indult.
* * *
Sam a kanapén ücsörögve, a Simpson családot nézve találta a férjét, mikor belépett a házba. A férfi úgy nevetett kedvenc sárga figuráin, hogy csak akkor vette észre a felesé­gét, mikor a nő már majdnem mellé ért.
– Szia, szívem! – nyújtotta a kezét Sam felé Jack, és kikapcsolta a TV-t. – Minden rend­ben?
– Szia! – ült le Sam a férje mellé, miközben megcsókolták egymást. – Nem mondhatnám. Mornela meghalt. – sóhajtotta.
– Mi? Akkor ez mégsem valami fertőzés volt?
– Nem. – ingatta a fejét Sam, és néhány mondatban elmondta az elmúlt órák eseményeit a férjének.
– A szemétláda! Szívesen visszamennék, hogy szétrúgjam a fenekét. – dühöngött Jack. – A kislány hogyan viseli?
– Nagyon kiborult. Borzasztó volt látni a bánatát, azt, hogy nem tudja megérteni, miért fordult fel fenekestől az élete. – Sam érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemeibe. – Fel­nőttként is nehéz elfogadni a szülőnk elvesztését, nemhogy gyerekként. Emlékszem, mi­kor apa meghalt, teljesen másként éltem meg, mint mikor anya elment. Természetesen nagyon fájt, mégis más volt. Gyerekként sokkal nehezebb elfogadni, hogy az az ember, akire addig bármikor számíthatott az ember, nincs többé. – a nő a könyvszekrény egyik polcán álló képre nézett, mely őt és a szüleit ábrázolta, és a szeméből kigördültek a könnycseppek.
Jack átölelte a feleségét, miközben követte a tekintetét. Sam Jack-hez bújt, hálás volt a férjének, hogy szavak nélkül, de mégis vigaszt nyújtott számára. Kaina vesztesége olyan sebeket szakított fel benne, amikről azt hitte, végleg begyógyultak.
– A kislánnyal ugye minden rendben? – kérdezte reményteli hangon Jack, még mindig átölelve a feleségét.
– Eddig úgy tűnik, igen. Mielőtt hazajöttem Carolyn készített ultrahangot, és egy újabb vérvizsgálatot végzett. Egyelőre semmilyen rendellenességet nem talált, és bízom benne, hogy nem is fog.
Ugyanarra gondoltak mindketten. Egy kislányra, akit szintén egy másik bolygóról hoztak el, és akinek az majdnem az életébe került. Bíztak benne, hogy Kaina-val nem ismétlődik meg ugyanaz, mint Cassandrával annak idején.
– Gyere, mutatok valamit, hátha az felvidít kicsit. – tolta el a férfi a feleségét néhány perc hallgatás után, majd felállt, és a kezét nyújtotta a nőnek.
– Mi az? – Sam kíváncsian nézett a férjére, és megfogta a kezét.
– Majd meglátod. – válaszolta a férfi huncut, kisfiús vigyorral az arcán.
Jack kivezette a feleségét a házból, és mikor leértek a terasz lépcsőin, megkérte a nőt, hogy csukja be a szemeit.
– Miért? – kérdezte Sam.
– Ha elmondom, akkor már nem lesz meglepetés. – tettetett felháborodást Jack, majd - miután a nő teljesítette a kérését - átkarolta a derekát, és úgy vezette tovább.
Még néhány lépést haladtak, mikor a férfi megállította a feleségét, nyomatékosan fel­hívta a figyelmét, hogy „nem ér lesni”, majd elengedte őt.
– Egy pillanatig bírd még ki.
Sam bólintott, bár az oldalát majd’ kifúrta a kíváncsiság. Hegyezte a füleit, hátha megne­szelne valami árulkodó zajt, ami utalhatna arra, hogy mire is készül élete párja. Mintha egy ajtó nyitódását hallotta volna, és Jack halk suttogását, de nem volt biztos benne, hogy nem-e csak a képzelete játszott vele.
– Kinyithatod. 
– Uram Isten! – nyögte Sam, mikor meglátta az édes kis szőrcsomót, akit Jack a karjaiban tartott. – Ez egy kutya!
– Minő éles szemű megfigyelővel állok szemben. – nevetett Jack jóízűen a nő döbbent arckifejezését látva. 
Sam játékosan rosszalló pillantást vetett a férjére, majd ismét a kis állatra pillantott. Te­kintete ellágyult a kiskutya hatalmas barna szemeit látva, és mosolyogva vakargatta meg az állat füle tövét.
– Ez egy bernáthegyi. – szögezte le a nyilvánvaló tényt.
– Még egy ilyen kijelentés, és megkérdőjelezem a híresen magas intelligenciádat. – neve­tett fel ismét Jack.
– Gúnyolódj csak. – játszott sértődöttséget a nő, majd elvette a kutyust Jack-től. – Nem érdemel meg téged. – dörgölte arcát a kutya puha szőréhez, majd ismét a férjéhez for­dult: – Van fogalmad róla ugye, hogy ez az állat néhány hónap múlva majdhogynem na­gyobb lesz, mint a gyerekeink?
– Mit gondoltál, miért épp ezt a fajtát választottam? A legideálisabb két kisgyerek mellé. Nem csak, hogy hatalmas lesz, de könnyen tanítható, és jámbor. Az életét is feláldozná a rá bízott emberért, jelen esetben gyerekért.
– Ennyit még én is tudok a kutyákról. – fintorgott játékosan Sam, majd leguggolt és le­tette a kutyát. – Már most jó súlyban vagy, kiskomám. – paskolta meg az állat fejét.
– Máris megkedvelt téged. – jelentette ki Jack, mikor a kutya odadörgölte az oldalát Sam bokájához. – No, nem mintha ez csoda lenne. – guggolt le ő is.
– Hízeleghetsz, de az előbbi kijelentésedért még úgyis számolunk. – villantott egy félre­érthetetlen pillantást a férjére a nő. – Van neve?
– A törzskönyvében van valami hosszú, kimondhatatlan név, de a tenyésztő azt mondta, ő nem szokott nevet adni a kutyáknak, mert az nem mindig tetszik az új gazdának. Majd a fiúk elnevezik.
– Hogy sikerült ezt elintézned ma? – kérdezte Sam, miközben a kutya selymes szőrét simogatta.
– Az igazat megvallva, már hetekkel ezelőtt beszéltem a tenyésztővel, és ma kapóra jött, hogy el kellett menned, így ezt is el tudtam intézni, nem csak a vásárlást. – Jack figyelmét nem kerülte el a felesége arcán hirtelen megjelenő árnyék. – Ugye nem haragszol?
– Nem, dehogyis. A gyerekek nagyon boldogok lesznek. Nem csak te jöttél haza, még egy kutyát is hoztál nekik. 
– Akkor mi a baj? – fogta meg a nő kezét Jack.
– Csak arra gondoltam, Cassie mennyire örült annak idején a kutyának, amit tőled ka­pott, és ismét eszembe jutott Kaina. – sóhajtott Sam, majd úgy határozott, előadja a fér­jének, amit a Parancsnokságon kezdett tervezgetni a kislánnyal kapcsolatban. – Beszél­hetnénk?
– Most is azt tesszük, nem? – nézett értetlen tekintettel a férfi a feleségére.
– Igen, de… szeretnék kérdezni valamit.
– Kérdezz! – bíztatta Jack a nőt. – Nem hiszem, hogy lett volna valaha is olyan, hogy ne tehetted volna. – azzal megfogta a nő könyökét, arra ösztökélve, hogy felálljon, és odave­zette az egyik kerti székhez.
A férfi leült, és az ölébe vonta a feleségét. Egyik kezével a derekát karolta át, másik a nő karcsú combjain nyugodott, miközben várakozó tekintettel nézett rá. Sam egy pár pilla­natig a kiskutyát figyelte, aki árnyékként követte őket, majd lefeküdt, szorosan Jack lá­baihoz.
– Hozzak harapófogót? – kérdezte Jack, kirántva ezzel a nőt a gondolataiból.
– Nem szükséges. – egy pillanatra mosoly villant át Sam arcán, majd ismét komoly lett az arca. – Nos, amit szeretnék, az nem egy szokványos kérdés, illetve kérés. – mély levegőt vett és úgy folytatta: – Kaináról lenne szó. Most, hogy Mornela meghalt, nincs senkije, mert az apját néhány éve elveszítette egy baleset miatt. Vissza nem küldhetjük. Arra gondoltam, hogy… – elhallgatott egy pillanatra, majd bizonytalan hangon mondta to­vább: – persze, azt is megértem, ha nemet mondasz… – ismét elakadt a hangja, és beha­rapta a szája szélét.
– Természetesen magunkhoz vesszük. – könnyítette meg a felesége helyzetét Jack.
Ahogy a nő ránézett, attól a kövek is olvadásnak indultak volna; szemei egyszerre tük­röztek köszönetet és meghatódottságot. A csokoládébarna és az égkék szempár egy­másba fúródott, és Samnek kicsordult egy könnycsepp a szeméből.
– Köszönöm.
– Nem szükséges. – csókolta le a kibuggyanó könnycseppet a felesége arcáról Jack. – Mi­kor mondtad, hogy Mornela meghalt, nekem is eszembe jutott. A kisebbik vendégszobát át is alakíthatnánk neki.
– Te vagy a legjobb ember a világon, Jack O’Neill. – cirógatta meg a férfi ősz halántékát Sam, és a vállára hajtotta a fejét.
Néhány percig így ültek, összebújva, egymás lélegzetét hallgatva, majd Sam törte meg a csendet:
– Sikerült mindent megvenned?
– Ühüm. – mormolta Jack.
– Lassacskán elkészíthetnénk a vacsorát. Cassie akkor telefonált, mikor megálltam a be­járón, hogy elindultak Denverből. Kb. másfél óra múlva itthon vannak.
– A húst már bepácoltam, csak sütni kell. Amíg elkészíted a köretet, addig az is meglesz.
– Remek. – állt fel Sam, és elindult a házba.
* * *
Sam nem sokat tévedett, nem egészen egy óra múlva hallották Patrick autójának hangját, ahogy befordult a bejáróra. Jack az utolsó szelet húsokat vette le a grillről épp, Sam pedig már elkészült a körettel, és sütőtökkrém levest készített a gyerekeknek. A nő a kertben terített meg, majd leült a terasz lépcsőjére, és figyelte a férjét, ahogy a hússütéssel fogla­latoskodott. Beszélgettek, élvezték a kellemes, kora esti levegő frissességét, a közeli erdő felől érkező, jellegzetesen őszi illatokat, a madárcsicsergést, és közben jókat kacagtak újdonsült családtagjuk csetlés-botlásain.
Sam felpattant, mikor meghallotta az érkező autót, és beszaladt a házba, hogy ajtót nyis­son. Jack felkapta az eddig körülöttük sertepertélő kiskutyát, aki a nő után akart indulni, nehogy a gyerekek meglássák. Sam épp időben tárta szélesre a bejárati ajtót, mert a két kisfia már a veranda lépcsőin száguldott felfelé.
– Mami! – kiáltották egyszerre, és szinte ledöntötték anyjukat a lábáról, ahogy átölelték a derekát.
Sam lehajolt, mindkét gyereket megpuszilta, és néhány pillanatig így álltak, szorosan összeölelkezve.
– Mi ez a finom illat? – kérdezte Patrick, mikor bejutottak végre a házba.
– Ó, csak egy kis vacsora.
– Grilleztél? – kérdezte Cassie.
– Nem, én nem. – somolygott nevelt lányára Sam, és Cass szeme villanásából látta, hogy értette, mit akar mondani.
– Pedig kintről jön a kellemes illat. – tette hozzá Patrick, aki természetesen látta a két nő közötti interakciót.
– És füst szag is van. – jegyezte meg Jacob. – Tehát mégis csak grilleztél, mami. – nézett fürkészőn az anyjára a kisfiú.
– Mondtam már, hogy én nem. Én csak egy kis salátát készítettem.
– De van hús is, ugye? – nézett kétségbeesetten James az anyjára.
Sam felkacagott, de nem jutott ideje válaszolni.
– Naná, hogy van, Jamie.
Mindannyian a teraszajtó felől érkező hang felé kapták a fejüket. A két gyerek arcán örömteli mosoly terült szét, és boldogan csillogó szemekkel szaladtak apjuk felé. Alig pár lépés után azonban a gyerekek megtorpantak. Ekkor tudatosult bennük, hogy az apjuk tart valamit a karjában.
– Egy kutya! – kiáltotta Jacob.
– Anyja fia. – fintorgott tréfásan Jack, kiérdemelve ezzel egy játékos szemforgatást a fele­ségétől.
Jack letette a teraszra a kiskutyát. A fiúk azonnal a kis állat mellett termettek, és örö­mükben azt sem tudták, hol simogassák. 
– Hé, öreg apátoknak már nem is jár ölelés? – nézett rájuk tettetett szigorral Jack.
A fiai azonnal felpattantak és teljesítették imádott apjuk kívánságát. Ahogy korábban anyjukat is, most édesapjukat karolták át szorosan. Közben számtalan kérdés hagyta el ajkukat:
– Mikor jöttél haza?
– Ugye nem mégy el ismét?
– Mikor vetted a kutyust?
– Mi a neve?
– Hé-hé, lassan a testtel, kismanók! – nevetett Jack. – Legyetek tekintettel apátok éleme­dett korára, és egyszerre csak egy kérdést, ha kérhetem. Tegnap este jöttem haza, és ma délelőtt vettem a kutyát, neve azonban nincs még. A ti feladatotok elnevezni. Végül is a tiétek.
– Halley. – kiáltotta Jacob.
– Mi? – kérdezett vissza az apja és a fivére egyszerre.
Sam felkacagott döbbent arckifejezésüket látva. Igen, Jacob, akit ugyanúgy érdekelt a csillagászat, mint az anyját, számára teljesen logikusan egy csillagász után akarta elne­vezni újdonsült háziállatukat.
– Felejtsd el! – kiáltotta James. – A neve Winnetoo lesz.
Sam ebben is biztos volt, hogy Jamie, aki rajongott az indiános történetekért, kedvenc hőséről akarja majd elnevezni a kis állatot.
– Szó sem lehet róla. – tiltakozott ezúttal Jake.
– Ahogy elnézem, vennetek kell még egy kutyát. – nevetett Patrick.
– Elképzelhetetlen! – tiltakozott Sam.
– Tartsd meg magadnak a zseniális ötleteid, kedves fiam! – tette hozzá fejcsóválva Jack.
– Mit szólnátok a Benny-hez? – szúrta közbe Cassie.
– Az túl unalmas. – ingatta a fejét Jacob.
– Nem, kisfiam, keresztanyádnak igaza van. A kutyának olyan nevet kell adni, ami egy­szerű, ugyanis a kutya nem a nevét jegyzi meg, hanem a hangzásának dallamosságára figyel. – magyarázta Jack a fiának.
– Nem muszáj most elneveznetek. Gondolkozzatok rajta, és próbáljatok egyezségre jutni. – ajánlotta az anyjuk.
– Rendben. Holnap majd kitaláljuk. – egyezett bele James.
– Akkor menjetek kezet mosni, és vacsorázzunk, mert kihűl a hús, és úgy már nem lesz olyan ízletes. – tett pontot a kutyanév adás kérdésére Jack.
Vacsora után a két kisfiú vidáman kergetőzött, hempergőzött, bukfencezett a kiskutyával a kert pázsitján. Mikor sötétedni kezdett a gyerekeknek nemigen akaródzott becsukni az állatkát a kennelbe. Apjuk segítségével enni és inni adtak a kutyának. Jack eközben tü­relmesen válaszolt a kérdéseikre, és elmagyarázta nekik, mikor milyen táplálékra van szüksége az állatnak.
– Van még egy nagyon fontos dolog: amikor nem vagyunk itthon, sosem lehet szabadon. Most még kicsi, könnyen elkóborolhat, nagyobb korában pedig megijeszthet másokat, sőt balesetet is okozhat.
– Rendben, papa! – bólintott egyszerre a két kisfiú.
– Én szeretnék még egy szabályt. – szólt közbe Sam.
– Mégpedig? – nézett rá kérdőn Jack.
– A kutya nem jöhet be a házba. – jelentette ki Sam.
– De, mami! Daniel bácsiéknál is bent lehet a kutya. – tiltakozott felháborodottan James.
– Nincs vita, fiatalúr! – ingatta a fejét ellentmondást nem tűrő hangon az anyja, majd látva a kisfiú szomorú arcát, enyhébb hangon hozzátette: – Az én véleményem az, hogy a kutyának nincs helye a házban. Az ő felségterülete az udvar, itt van elég helye a szalad­gáláshoz és a játékhoz.
– Édesanyátoknak igaza van. – fűzte hozzá Jack. – Nem helyes a kutyát bevinni a házba. Hullajtja a szőrét, mindent összeken a nyálával, és esős idő után sárosak a mancsai. Rá­adásul Halley-Winnetoo-Benny, akárki, már most majdnem akkora, mint Danielék szőr­gombolyagja, fél év múlva pedig hatalmas lesz.
Miután ezt is tisztázták, a gyerekek nagy nehezen elbúcsúztak a kutyustól, és bevonultak a felnőttekkel a házba. Sam kihasználta, hogy az ikrek láthatóan elfáradtak az átélt iz­galmak hatására, és gyorsan a fürdőszobába terelte őket. A fürdésnek álcázott fürdő­szoba eláztatás után a fiúk felhívták apjuk figyelmét meseolvasási kötelezettségére. Jack még a feléig sem jutott el a gyerekek által választott történetnek, mikor már mindketten édesen aludtak. A férfi ellágyult tekintettel nézte a gyerekei bájos arcát, majd egy-egy puszit nyomott a homlokukra és csendesen behúzta maga után az ajtót.
* * *
Jack hétfőn elutazott Washingtonba, és emlékeztette az Elnököt a korábbi ígéretére. Az ország vezető embere bízott benne, hogy a tábornok meggondolta magát, de tévedett. Ahogyan Jack fogalmazott, ez a kaland végképp meggyőzte arról, hogy helyesen döntött. Az Elnök belátta, hogy a Bolygóvédelem vezetője hajthatatlan és aláírta a megfelelő ira­tokat. Egy dolgot kért csak, hogy javasoljon valakit önmaga helyett. Jack nem vacillált sokáig, és Cameron Mitchell-t jelölte meg, mint méltó utódját. Az Elnöknek nem volt ki­fogása ellene, sőt tulajdonképpen meg sem lepődött a tábornok választásán. Nem úgy Mitchell, aki szólni sem tudott, mikor kedden délelőtt belépett az Elnök irodájába és egy­szerre két nem várt hírt közöltek vele. Nemcsak, hogy O’Neill tábornok nyugdíjba vonul, hanem ráadásul őt nevezték ki a helyére. Másnap Jack felmondta a bérelt lakását, össze­pakolta a személyes dolgait az irodájában, és tartott egy rövid eligazítást a folyó ügyek­ről Mitchell-nek. Csütörtökön késő délután pedig, mint derült égből a villámcsapás, megjelent a felesége irodájában.
– Édes Istenem, Jack! – kiáltott fel Sam, aki épp Dr. Lee egyik jelentésébe volt beleme­rülve.
– Jelentem, az asgard sugár kiválóan működik a Thoron. – somolygott a férfi.
– Örülök. – mosolygott a nő is, miközben felállt, és az asztalát megkerülve a férje elé áll. – Legközelebb azonban légy oly kedves és értesíts, mielőtt betoppansz.
– Mivel hivatalosan is a Légierő nyugalmazott tábornoka vagyok, nem hiszem, hogy sok alkalmam lesz használni a Föld jelenleg leggyorsabb, ugyanakkor legtitkosabb közleke­dési módját.
– Igaz. – biccentett a nő. – Mikor érkeznek meg a washingtoni lakásban levő dolgaid?
– Néhány napon belül itt lesznek. – válaszolta Jack, majd hozzá tette: – Mit szólnál hozzá, ha meglepném a fiúkat és én mennék ma értük az óvodába? Amire hazajössz, készítünk vacsorát is.
– Jó ötlet. – bólintott a nő.
– Akkor ezt megbeszéltük. Nem is tartom fel, tábornok. – vigyorgott a férfi, majd egy röpke csókot nyomott a felesége ajkaira. – Este találkozunk. Ne dolgozz sokáig.
– Rendben.

Kategória: Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés | Hozzáadta:: Emilia (2016-09-25)
Megtekintések száma: 80 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: