Samantha Carter, a sírástól és a kialvatlanságtól vörös szemekkel ült a konyhájában. Miköz­ben a kávéját kortyolgatta, az előző este - apjuk temetése után - a bátyja és közte lezajlott vita körül forogtak a gondolatai. Nézeteltérésüknek köszönhetően Mark és a családja ma reggel meglehetősen kurtán-furcsán távozott. Sam mégis úgy érezte, hogy helyesen döntött. Apja szavai ott visszhangoztak a fejében: ’Ne hagyd, hogy a szabályok és az előírások a boldogsá­god útjába álljanak. Még meglehet mindened.’ Tudta, hogy a fivére nem fogja megérteni a döntését, mégis rosszul esett neki Mark gorombasága. Egyébként is megtépázott idegeinek és lelkének erre már végképp semmi szüksége nem volt.
– Ezt nem teheted, Sam! – kiáltotta Mark felháborodottan, mikor a gyászszertartás után a húga elmondta neki, hogy Pete azért nem volt ott a temetésen, mert felbontotta az eljegyzésü­ket.
– A döntésem végleges. Próbálj megérteni, kérlek. Nem mehetek hozzá Pete-hez. Nemcsak a saját életem tenném tönkre, de az övét is. – sóhajtott Sam.
– Nem, az ő életét így teszed tönkre. Az az ember rajong érted. Látnád az arcát, a tekintetét, mikor rólad beszél. Madarat lehetett volna fogatni vele, mikor igent mondtál neki.
– Tudom, hogyan érez irántam. Hidd el, én is kedvelem, de nem vagyok belé szerelmes. Ked­ves ember, figyelmes, és mindig jól éreztem magam vele. Ez azonban nem elég egy házasság­hoz.
– Meg fogod bánni! – heveskedett Mark tovább, és a szemében ugyanaz a kifejezés tükröző­dött, mint amikor az apjuk sok-sok évvel ezelőtt elmondta nekik, hogy az anyjuk meghalt. Düh, megvetés és… igen, Sam legnagyobb bánatára, némi utálat.
– Nem. – ingatta a fejét. – Azt bánnám meg, ha a felesége lennék. Mark, kérlek, ne gyűlölj!
– Nem gyűlöllek… természetesen, csak nem értelek. Pete a legjobb barátom.
– Én pedig a húgod vagyok…
– Attól még nem kell egyet értenem veled, illetve megértenem, elfogadnom a döntésed. Egy nagyon jó emberrel tettél most igencsak rosszat.
– Akkor tettem volna vele rosszat, ha hozzámegyek, és évek múlva, esetleg egy gyerek szüle­tése után derül ki, hogy mégsem működik a kapcsolatunk.
– Ez csak feltételezés. Miért kell most is tudományos elméleteket gyártanod? Nem lehetne, hogy egyszer életszerűen közelítesz meg valamit, nem pedig a hőn szeretett tudományodba kapaszkodsz?
Samnek elállt a lélegzete egy pillanatra. Ez övön aluli volt… Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Vett egy mély levegőt, és lenyelte a torkát szorító gombócot.
– Ez most nagyon fájt. – Sam érezte, hogy remeg a szája széle, szemeit elfutják a könnyek, de összeszorította a fogait; azért sem fog sírni.
– Akkor képzeld el, Pete-nek mennyire fáj.
– Tudom. – suttogta elkínzottan a nő.
– Csak azt remélem, hogy megéri ez neked.
– Hogy érted ezt?
– Tudod, te azt.
– Nem, Mark, tényleg nem értelek.
– Ugyan, Sam! Ne nézz ennyire ostobának. Egy nő nem bontja fel az eljegyzését egy héttel az esküvő előtt, minden különösebb indok nélkül.
– Elmondtam az okot.
– Valamit mondtál, valóban. – a hangsúlyából tisztán érezhető volt, hogy tudja, a húga eltit­kol valamit előle.
– Azt akarod ezzel sugallni, hogy hazudok?
– Úgy fogalmaznék inkább, hogy nem mondod el a teljes igazságot.
– Miért szerinted, mi lenne az? – kérdezte kissé feszülten Sam.
– Másik férfit szeretsz. – jelentette ki a bátyja.
– Honnan veszed ezt? – Sam zavarba jött, erre nem számított.
– Szóval igazam van. Nos, akkor nincs miről beszélnünk tovább. Csak azt remélem, hogy azzal a szerencsétlennel kíméletesebb leszel, mint Pete-tel. – szúrt még egy utolsót kegyetlenül Mark, majd otthagyta a teraszon a húgát.
Sam felállt a konyhaszékről, kidörzsölt a szeméből egy könnycseppet, majd a kávéscsészéjét betette a mosogatógépbe. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Úgy érezte, megőrül egye­dül. Annak ellenére, hogy - az esküvő és a nászút miatt - a hét hátralevő részében és a követ­kező héten is szabadságon lett volna, úgy döntött, bemegy a Parancsnokságra. Ott mindig van mit csinálni, és legalább a munka eltereli a gondolatait a magánéleti problémáiról.
               
Egy óra múlva az alezredes meredten nézte a laptopja képernyőjén az ott megjelenő mondato­kat. Levelet fogalmazott, melyben tájékoztatta a meghívottakat, hogy az esküvő elmarad. El­képzelése sem volt azonban, hogy mit írjon, mert azóta, hogy visszaadta a férfinek a jegygyű­rűt, nem beszéltek Pete-tel. Mivel indokolja, hogy nem lesz esküvő? Kell egyáltalán indoklás?
– Az ördögbe! – motyogta maga elé elkeseredetten.
– Carter? – hallatszott egy igencsak meglepett hang az ajtó felől, majd egy pillanattal később O’Neill tábornok állt a nő asztala előtt felhúzott szemöldökkel. – Maga mi a fenét csinál itt? Még azt is parancsba kell adnom, hogy pihenjen?
– Nem, uram, csak…
– Na, jó, akkor majd én megmondom, mi lesz. – vágott közbe O’Neill.
– Uram? – nézett kérdőn felettesére az alezredes.
– Most hazamegy, összecsomagol néhány napra, és elmegyünk Minnesotába. – jelentette ki a férfi.
A tábornok, Daniel és Teal’c már tudták, hogy Sam nem megy hozzá Pete-hez. Mivel min­dannyian csodálkoztak azon a tényen, hogy a vőlegénye nem jelent meg Jacob temetésén, ez irányú kérdéseik után az alezredes elmondta, hogy az esküvő elmarad.
– Uram, én…
– Nincs kifogás! Ezúttal nincs! Ha kell, parancsba adom! – szakította félbe ismét a férfi a he­lyettesét.
– Tábornok, minden tisztelettel…
– Aa! – emelte fel Jack a mutatóujját, és azzal a jellegzetes tekintettel nézett rá, amit a nő már jól ismert, és ami annyit jelentett: ’Ne tovább!’ – Carter, ezennel parancsba adom, hogy el­jöjjön velem, Daniellel és Teal’c-kel a tavamhoz, és pihenjen néhány napot.
Mielőtt Sam válaszolhatott volna, a folyosóról sietős léptek hallatszottak.
– Daniel! Hova rohansz? – kiáltott az ajtó előtt elrobogó archeológus után O’Neill.
– Hozzád. – lépett vissza, kissé lihegve Daniel. – Sam! Mit csinálsz te itt? – nézett kérdőn az alezredesre.
– Semmi különöset. Mi történt?
– Igen! Mi történt? – ismételte meg O’Neill a nő kérdését.
– Gyertek, megmutatom. Tulajdonképpen még jó is, hogy itt vagy, Sam. – felelte hadarva Daniel, majd meg sem várva, hogy a másik kettő követi-e, kirobogott a helyiségből.
Sam és Jack összenéztek, majd nem lévén más választásuk követték a régészt, aki feltételez­hetően a saját laborjába ment.
               
A CSK-1 és O’Neill tábornok megdöbbenve álltak a gondosan kibélelt faláda mellett, mely alig fél órája érkezett Dr. Jackson nevére. A láda egy ZPM-et rejtett, amely különösen Samet hozta lázba. Volt azonban még egy dolog a ládában, ami mindannyiukat letaglózta. Egy vide­okamera. A kísérőlevél állítása szerint a kamerát ugyanott találták, ahol az energiaforrást. Egyiptomban. Egy ásatáson.
– Talán meg kellene néznünk a felvételt. – javasolta a tőle megszokott rezignáltsággal Teal’c.
– Számból vetted ki a szót, cimbora. – bólintott a tábornok. – Carter…
A nő, a ki nem mondott utasításra cselekedve, bekapcsolta a kamerát, majd elindította a fel­vételt. Miután megnézték, csodálkozva pislogtat egymásra. A felvétel tanúsága szerint vis­szamentek az időben, és ők voltak azok, akik annak idején segítettek legyőzni az egyiptomi­aknak Rét. Illetve mégsem… A tábornok persze nem értette az egészet, Sam pedig - elfeled­kezve korábbi problémáiról - máris a ZPM-re koncentrált. Jack azonban emlékeztette az imént megbeszéltekre, vagyis a minnesotai kirándulásra. Mielőtt az alezredes bármit is tehetett volna, felkapta a ládát, közölte a döbbent nővel, hogy menjen pakolni, majd elindult az ajtó fele. Mielőtt elhagyta a helyiséget, még visszaszólt a válla felett:
– Reggel 7-kor ott vagyunk magáért.
               
Samnek déjŕ vu érzése támadt, ahogy a kávéját kortyolgatva üldögélt a konyhájában. A kü­lönbség az előző naphoz képest csak annyi volt, hogy ezúttal ott állt az előszobában a bő­röndje. Kissé tartott ettől a pár naptól, amit a tábornokkal kettesben fog eltölteni. Nem, nem kettesben, hisz a barátaik is velük lesznek. De akkor is… Persze szeretett volna beszélni vele, tisztázni akarta a kettejük dolgát. Már, ha van egyáltalán olyan, hogy „ők ketten”. Sam gon­dolatai visszakanyarodtak az alig néhány napja, az orvosi megfigyelő szobában történtekre. Akkor a tábornok valahogy másként karolta át a vállát, mint korábban, mikor Janet halálakor vigasztalta őt. No, és ott volt az a halkan, viszont egy igen jelentőségteljes pillantás kíséreté­ben elsuttogott szó is: „Mindig”. A férfinek azonban barátnője van… Sam megrázta a fejét, és megitta az utolsó korty kávéját is, majd elmosta a bögréjét.
Még van öt perce, nyugtázta az órájára nézve. Körbejárta a házat, leellenőrzött minden abla­kot, és a hátsó terasz ajtaját is. Visszament a nappaliba, és bekapcsolta a telefon üzenetrögzí­tőjét. Ahogy mindennel végzett, hallotta, hogy egy autó megáll a háza előtt. Kinézett az abla­kon és enyhén remegő gyomorral vette tudomásul, hogy a tábornok kivételesen pontos volt. Nagyot sóhajtva a vállára vette a táskáját, a bőröndjét a kezébe fogta, bekapcsolta a riasztót, majd kilépett a házból. Bezárta az ajtót, szokása szerint várt néhány másodpercet, majd a kertkapu felé vette az irányt.
Jack várakozó arckifejezéssel állt az autó mellett, és Samet figyelte, ahogy felé haladt. Lopva végigmérte a nőt, és megállapította magában, hogy nem sokkal néz ki jobban, mint az előző napon. A szeme ugyanolyan karikás volt, arca kissé beesett, de mindezek ellenére olyan kisu­gárzása volt, amivel a férfit már évekkel ezelőtt levette a lábáról.
Tulajdonképpen már az első találkozásukkor, amikor a második abydosi küldetés megbeszélé­sére belibbent azokon a fantasztikus lábain, a tökéletes egyenruhájában és egy pillanat alatt mindenkit letaglózott. Intelligens, talpraesett és enyhén ironikus volt. Az évek előrehaladtával a tábornok egyre jobban megkedvelte, csodálta, és tisztelte őt, majd szép lassan, észrevétlenül beleszeretett. Jack nem tudta volna megmondani mikor történt, de arra a napra emlékezett, amikor rádöbbent, hogy ez a csodásan szép és okos asztrofizikus, aki ráadásul pokolian jó katona is, már többet jelent neki egyszerű csapattársnál. Sőt mindennél és mindenkinél fonto­sabb számára. Küzdött az érzései ellen, legalább olyan intenzíven, mint a goa’uldok ellen.
Most viszont nem akart tovább harcolni. Beszélni akart vele, és remélte, hogy a nő érzései sem változtak az elmúlt évek során. Hisz’ miért is bontotta volna fel az eljegyzését ilyen hir­telen? Először azt hitte, Jacob halála az ok, de a miatt esetleg csak elhalasztották volna. No, és az a kis „közjáték”, ami a megfigyelőszobában zajlott közöttük… Jack még most is érezni vélte a nő arcának lágy érintését a kézfején, mikor átölelte a vállát, és Sam hozzábújt. Igaza volt Kerry-nek; nem normális, ha hagyja, hogy a Légierő megfossza a lehetőségtől, hogy is­mét boldog legyen.
Eddig jutott a gondolatmenetben, amikor Sam kilépett a járdára, és bezárta a kaput. A tábor­nok udvariasan odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta a nő utazótáskájáért.
– Jó reggelt! Adja csak azt ide!
– Jó reggelt, uram! Köszönöm!
Sam figyelmét nem kerülte el, hogy Teal’c és Daniel a tábornok terepjárójának hátsó ülésén foglalnak helyet. Kissé kellemetlen volt számára, hogy Jack mellé kell ülnie, de tudta, hogy barátaik ezt szándékosan rendezték így.
– Mehetünk? – lépett oda hozzá O’Neill. – Hosszú út áll előttünk.
– Természetesen, uram. – válaszolta Sam, és megpróbálta leküzdeni zavarát.
Átsétált az autó másik oldalára, majd beszállt az anyósülésre.
– Üdv, fiúk! – köszöntötte a csapattársait, és bekapcsolta a biztonsági övet.
– Akkor nincs más hátra, mint előre. – jelentette ki vidáman Jack és miután ő is bekapcsolta a biztonsági övét elindult.
Hosszú órák múlva, késő este értek a tóhoz. Miközben Teal’c bepakolta az előző nap vásárolt élelmiszereket az autóból, addig Jack jó házigazdához méltóan megmutatta Danielnek és Samnek a házat. A tábornok úgy gondolta, hogy mivel két vendégszobája van, az egyikben a jaffa és az archeológus fog aludni, a másikat pedig - merő véletlenségből az ő szobája mellet­tit - kiutalta Samnek. Miután a bőröndjeiket is bevitték, Jack legnagyobb sajnálatára a többiek leszavazták a pecázásra tett javaslatát, és a grillezést is. Túl késő és sötét van - érveltek. Ehe­lyett Sam felajánlotta, hogy készít valami gyors vacsorát. Étkezés után elcsigázottan, fáradtan, de kellemesen jóllakva tértek nyugovóra.