2. fejezet
Mikor Sam felébredt, hirtelen azt sem tudta, hol van. Eltelt néhány másodperc, míg eszébe jutott, hogy hol is hajtotta álomra a fejét előző este. Olyan csend és nyugalom vette körül, ami szinte rémisztő volt. Megdörzsölte a szemeit, majd felült franciaágyon. A függöny résein be­szűrődő napfényben táncoló porszemcséket figyelte, és már épp megalkotta volna a maga kis tudományos elméletét a jelenségről, mikor az egyik ablak felől a nevét hallotta. Kissé értetle­nül pislogott, majd odasétált, széthúzta a függönyt, és a látványtól egy pillanat alatt elmúlt az iménti döbbenete. A szobája ablaka a tóra nézett, melyen arany színben táncolt az őszi nap fénye. Körös-körül hatalmas fák álltak, lombkoronájuk hihetetlen magasságokba tört. Sam kinyitotta az ablakot, kihajolt rajta, és mélyet lélegzett a kristálytiszta levegőből.
– Üdvözöllek, Carter alezredes! – hallotta Teal’c hangját.
– Sam! Szia! – mosolygott rá Daniel. – Már azt hittük átalszod a napot.
Ezek szerint ők emlegették az imént…
– Hány óra van? – kérdezte a nő, kissé megborzongva a kora őszi levegő hűvösségétől.
– Majdnem dél. – hallatszott ekkor O’Neill hangja a ház sarkától.
– Dél? Oh, Istenem! Sajnálom, én… – Sam érezte, hogy elpirul.
– Ugyan már, ne szabadkozzon! Csak azt kell sajnálnia, hogy lemaradt a reggeli omlettemről. De ami késik, nem múlik. – tréfálkozott Jack. – Ezek szerint jól aludt.
– Igen, köszönöm. Csodásan. – mosolygott megkönnyebbülten a nő.
– Helyes! Akkor, ha úgy dönt, hogy csatlakozik hozzánk, magára bízzuk az ebéd tudományos pontosságot igénylő részét. Vagyis megteríthet. – vigyorgott kajánul Jack. – Merthogy már az ebéd előkészületei is megvannak, most nem ússzák meg a grillezést. Szóval igyekezzen, ha nem akar éhen maradni. Délután pedig bevezetem a pecázás rejtelmeibe. Most pedig belekez­dek a hússütés felettébb élvezetes feladatába. – ezennel a férfi lezártnak tekintette az eszme­cserét.
                
Jack az elmaradhatatlan folyékony kenyerével a kezében állt a grill mellett, és lopva Samet figyelte, ahogy nekikezdett a rábízott feladatnak. A nő feltett egy terítőt a teraszon álló asz­talra, és akkurátusan elsimította rajta az utolsó pici ráncot is, majd szinte mérnöki pontosság­gal tette fel a tányérokat, és evőeszközöket.
A tábornok minden erejével próbált a grillen sülő húsra koncentrálni, de egyre csak az alig 20 perccel korábban történtekre tudott gondolni. Maga előtt látta a nőt, ahogy kócosan, álmos szemekkel kihajol az ablakon. Ezzel a művelettel az éppen akkor odaérkező Jacket meglehe­tősen zavarba hozta. Sam vállpántos, mélyen dekoltált topja ugyanis ugyanannyit engedett látni, mint amennyit eltakart. A felsőrész rásimult karcsú alakjára, az egyik pántja picit lecsú­szott karcsú válláról, és a dekoltázsban előtűnt mellének felső íve, mely még most is meglen­dítette Jack fantáziáját. A férfi elmerengett, vajon milyen lehet együtt ébredni vele…
Észre sem vette, hogy tekintetét rajtafelejtette az alezredes kerek fenekén, aki épp a szabályo­san összehajtott szalvétákat helyezte a tányérok mellé, és kissé előre hajolt, hogy az asztal túlsó felét is elérje. Amikor a nő hátrafordult az evőeszközökért, mindketten zavarba jöttek. Jack azért, mert úgy érezte rajtakapták, Sam pedig, mert látta a férfi szemében tükröződő vá­gyakozást. Hirtelen egyikük sem tudta, hogy mint mondjanak. Szerencsére a barátaik megje­lenése megmentette a helyzetet. Teal’c egy kenyereskosárral, Daniel pedig még néhány üveg sörrel a kezében lépett ki a házból
– Kérsz egy sört, Sam? – nézett kérdőn a nőre a régész.
– Igen, azt hiszem jól fog esni. – válaszolta. – Készítek gyorsan egy salátát köretnek, amíg sül a hús. – fordult O’Neill felé, miután elvette Danieltől az italt.
– Rendben. – felelte a férfi szűkszavúan, mert érezte, hogy Sam menekülni akar.
A nő kihasználta a lehetőséget, és szapora léptekkel besietett a házba. Tényleg menekült a felettese elől. Letette a sörösüveget a konyhapultra, és elkezdte összeválogatni a salátához a hozzávalókat. Azt gondolta, hogy egy egyszerű paradicsomos uborkasalátát készít. Talált még a hűtőben feta sajtot is, és végül úgy döntött, azzal megbolondítja kicsit az egészet. Miközben a szekrényajtókat nyitogatta, a fűszereket keresgélve - az Istenért sem kérdezte volna meg Jack-től, hogy mit hol talál - az iméntit kis közjátékon járt az esze. Vajon mire gondolhatott a férfi, és mióta figyelte az ő ügyködését? Ezen morfondírozott, mikor végül a sokadik ajtónyi­tás után megtalálta a keresett ízesítőket. Gépiesen szeletelte a megmosott paradicsomot, majd az uborkát, és tette hozzá a fűszereket. Húzta az időt, hogy minél később kelljen kimennie, bár tudta, hogy ez ostobaság. Nem szokása elfutni a problémák elől, most sem fog. Sóhajtott egy nagyot, és belekeverte a kockákra vágott fetát a zöldségek közé, majd fogta a tálat és kiment vissza a férfiakhoz.
                
Mivel az ebéd utáni romeltakarítást Daniel és Teal’c magukra vállalták, Jack ellentmondást nem tűrően a tóhoz „parancsolta” Samet, hogy az általa második legjobbnak ítélt kikapcsoló­dás - a pecázás - oltárán áldozzanak. Mikor a nő megkérdezte, hogy mi az első, a férfi szem­rehányó tekintettel közölte vele, hogy természetesen a The Simpsons. Később a régész és a jaffa is csatlakozott hozzájuk, de őket inkább a pihenés inaktív, horgászattól mentes része érdekelte. Kellemes, családias hangulatban telt a délután, még Sam is egész jól feloldódott, szinte elfeledkezett az elmúlt időszak kellemetlen eseményeiről. Mivel természetesen nem fogtak semmit, pizzát sütöttek vacsorára.
– Ki sakkozik velem? – kérdezte a tábornok étkezés után, mikor mindannyian letelepedtek a nappaliban.
– Én ahhoz már túl sok sört ittam. – válaszolta Daniel.
– Én pedig maradok annál a folyóiratnál, amit a délután folyamán elkezdtem olvasni. – ült le az egyik fotelbe Teal’c, kezében egy National Geographic magazinnal.
– A kérdés eldőlt… – vigyorgott Jack Samre.
A nő még itt sem akart ellentmondani a felettesének, holott nem igazán volt kedve a játékhoz. Gondolatai sokfele jártak, bár talán épp ezért lesz jó egy sakk játszma, mert kénytelen kon­centrálni. Sam beleegyezően bólintott és odalépett az asztalkához, melyen a sakktábla állt.
– Én leszek a fehérrel. – jelentette ki Jack, majd Sam kérdő tekintetét látva hozzátette: – Így legalább egy picike esélyem van maga ellen.
– Ne becsülje túl a képességeimet, uram. – szerénykedett az alezredes.
– Nem teszem. Teljes mértékig tisztában vagyok velük. – ült le a fehér bábukhoz Jack, majd miután Sam követte példáját nyitott.
Egész kellemes hangulatban telt a játék. Beszélgettek közben, egy darabig Daniel is figyelte a két katonatiszt „párharcát”, majd elnyomta a sör és az álom a kanapén. Ettől kezdve nem na­gyon társalogtak, és Sam gondolatai is el-elkalandoztak, egyre nehezebben tudott a játékra figyelni. Ennek köszönhetően komoly hibát vétett, aminek hatására a játszma egy pillanat alatt eldőlt.
– Hmm… azért annak örülök, hogy harci helyzetben nem csinál ilyen blődséget. – jegyezte meg Jack, félig-meddig viccesen.
– Uram? – nézett értetlenül Sam a férfire.
– Sakk-matt, Carter.
– Oh… Nem figyeltem.
– Észrevettem. Visszavágó?
– Inkább sétálnék egyet, ha nem bánja, uram.
– Persze, semmi gond, de ne menjen messzire. Néha még grizzly-t is lehet errefele látni.
– Rendben. – válaszolta Sam, és otthagyta a barátait.
Azt már nem látta, hogy mind O’Neill, mind Teal’c elgondolkozva néz utána.
                
Sam már majd’ egy órája ült a stégen. Karjával átkarolta felhúzott térdeit, és az élete alakulá­sán elmélkedett. Mikor lett ilyen bonyolult minden? Legfőképpen, miért? Rettenetesen érezte magát. Egyrészt Pete miatt; emlékezett a férfi szemeiben tükröződő döbbenetre, majd a meg­bántottságra. Sosem fogja megbocsátani neki, amit tett vele - ezzel Sam tisztában volt - de mégis ez tűnt a legjobb és legkevésbé fájdalmas megoldásnak. Másrészt az apja halála olyan váratlanul érte, hogy még fel sem fogta igazán. Évekkel ezelőtt, mikor megtudta, hogy Jacob gyógyíthatatlan betegségben szenved, próbált felkészülni az elvesztésére. Akkor a Tok’rák - még ha nem is önzetlenül - megmentették az életét. Attól fogva nagyon ritkán találkoztak, de Sam akár hányszor átlépett a kapun tudta, hogy az apja is ott van kint valahol, és neki bármi­kor szüksége van rá, azonnal itt terem. Felnézett a csillagos égboltra, és egy darabig a sarló alakú hold körül táncoló felhőket figyelte. Természetesen erre is tudta a tudományos magya­rázatot, de most túl zaklatott volt ahhoz, hogy foglalkozzon vele.
Feldúlt lelki állapotának fő oka persze O’Neill tábornok, és a kapcsolatuk volt. Ami - legaláb­bis az ő részéről – még mindig sokkal több volt, mint barátság. Nem tudta azonban, hogy a férfi hogyan érez iránta, és ez meglehetősen zavarta. A férfi kapcsolata Kerry Johnsonnal és a megfigyelőszobában történtek szöges ellentétben álltak egymással. Az az ölelés, az a pillan­tás, az az alig hallhatóan elsuttogott szó… Sam akkor olyat látott a férfi tekintetében, amit eddig csak egyszer: amikor Apophis épülő hajóján, az erőtér két oldalán álltak egymással szemben. Nem csak a törődés látszott a férfi mélybarna szemeiben, annál sokkal több. A saját, mélyen eltemetett, és még önmaga előtt is titkolt érzéseit látta visszatükröződni.
Szerette őt. Igen. Nagyon szerette. Sokáig még saját magának sem merte bevallani. Később pedig megpróbálta elnyomni az érzést, nem vett róla tudomást. Becsapta önmagát, de az apját nem tudta, és ő megpróbálta az utolsó pillanatban észhez téríteni a lányát. Sam érezte, hogy kigördül egy könnycsepp a szeméből. Nem volt kenyere az önsajnálat, ám most mérhetetlenül elkeseredett volt. Hirtelen elhatározásra jutott: el kell hagynia a Parancsnokságot, el kell men­nie Jack közeléből. Új életet fog kezdeni… ’Igen, ez lesz a legjobb’ – határozott. Akkor miért nem örül? Miért patakzanak a könnyei, és miért érzi úgy, hogy az élete kettétört? Térdeire hajtotta a homlokát és szabad folyást engedett a könnyeinek.
A férfi már messziről látta a stégen kuporgó nőt, akinek szőke haján megcsillant a csillagok fénye, és a szemből világító hold kiemelte a sötétből karcsú hátának vonalát. Jack nem tudta mitévő legyen. El akart mondani neki mindent, amit iránta érez. Még akkor is, ha nem lesz könnyű. Ugyanakkor Sam láthatóan szeretett volna egyedül lenni. Észrevette a sakkjátszma közben is, hogy nem figyel, hisz sosem győzte még le. Sőt többször is előfordult már, hogy a nő öt lépésből mattot adott neki. ’Egy zseni’ – gondolta szeretettel, ahogy közeledett felé.
Sam hirtelen zajt hallott, riadtan felkapta a fejét, és feszülten figyelt. Vajon komolyan mondta a tábornok, hogy grizzly-k lehetnek erre? A következő pillanatban megreccsent a stég… Az alezredes mozdulatlanul ült tovább, csak a fejét fordította lassan a hang felé, majd megkön­nyebbült sóhaj hagyta el ajkait.
– Tábornok!
– Nem jutott messzire. – jelentette ki Jack halkan. – Leülhetek? Nem zavarom? – a férfi éles tekintetét nem kerülte el a nő könnyes szeme.
– Nem, nem zavar. Ráadásul ez az ön birtoka, uram.
– Attól még joga van egyedül lenni. Bár nem biztos, hogy jó ötlet.
– A medvék miatt?
– Részben. – Jack elhallgatott egy pillanatra, majd a nő kérdő tekintetét látva folytatta, mi­közben melléült: – Másrészt úgy láttam, szüksége lehet egy barátra, akivel társaloghat. Azon­ban, ha szeretne inkább egyedül maradni, azt is megértem.
– Azt hiszem, elég volt a magányból. – suttogta Sam.
– Egyetértek.– válaszolta ugyanolyan halkan a férfi, majd megköszörülte a torkát, vett egy mély levegőt, mintegy önmaga bátorításaként, majd így folytatta: – Akkor beszélgessünk. Kezdetnek talán elmondhatná azt, amit a múltkor akart, amikor eljött hozzám.
– Hiszen megtettem. – húzta fel a nő a szemöldökét, csodálkozást színlelve, holott tudta jól, hogy nem így van.
– Részben. Addig jutott, hogy úgy érzi, hiba hozzámennie Pete-hez, de azt nem, hogy miért.
– Miért fontos ez? Nem lesz esküvő, nincs már jelentősége. – ingatta a fejét Sam.
– Azért, mert maga annak érezte. Ha nem lett volna az, nem jött volna el. Azon kívül azt is említette, hogy régóta gyűjti a bátorságot hozzá, hogy elmondjon nekem valamit. Ha Kerry akkor nem jelenik meg, megtette volna.
– Épp ő miatta nem kell tudnia. – motyogta Sam olyan halkan, hogy Jack csak a kifinomult hallásának köszönhetően értette a szavait.
– Nem értem.
– A kettejük kapcsolata miatt már nem lényeges.
– Nincs közöttünk kapcsolat.
– Elnézést, elfelejtettem, hogy nem akarják, bárki is tudjon róla. – Sam zavarba jött a tábor­nok hangjából érezhető enyhe elutasítás hatására.
– Nem, Carter, félreértett. Kerry aznap, mikor Jacob meghalt, hmm… hogy is mondják ezt manapság… szakított velem. – magyarázta Jack.
– Oh… – Samnek torkán akadt a mondat. – Én… sajnálom.
– Nem kell, inkább beszéljen arról, amit hallani szeretnék. – nézett O’Neill várakozóan a nőre.
Sam gondolatai sebesen jártak. Hogyan kezdjen hozzá? Mit mondjon? Mennyivel könnyebb lenne, ha a férfi nem a felettese lenne, és ha a Légierő szabályzata szerint nem lenne tilos az, amit érez. Az érzéseinek azonban nem tudott parancsolni. Ránézett a tábornokra, és látta az enyhe sürgetést a tekintetében. Mély levegőt vett, elfordította a tekintetét, és miközben a lágy esti szellő által keltett fodrokat figyelte a tavon, belekezdett.
– Azért nem mentem hozzá Pete-hez, mert nem szeretem. Ő nem az, akivel le tudnám élni az életem. Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén már az elejétől fogva sejtettem ezt, ezért is kér­tem haladékot, amikor megkért, és ezért nem tudtam teljes szívvel részt venni az esküvői elő­készületekben. Mikor apa rosszul lett, azt mondta, szeretne azzal a tudattal elmenni, hogy én boldog vagyok. Persze próbáltam biztosítani arról, hogy az vagyok, de ő átlátott rajtam. Azu­tán azzal, amit később mondott, meggyőzött arról, hogy bármi lesz is, nem lehetek Pete fele­sége. – Sam elhallgatott, mert a sírás kerülgette.
Jack agyában hirtelen számos kérdés fogalmazódott meg. Mit mondott Jacob a lányának? Mit ért Sam az alatt, hogy bármi lesz is? No, és még mindig a fő dilemma: Mit akart neki elmon­dani a nő azon a bizonyos délutánon? Félreértette Sam hallgatását, és úgy vélte biztatásra van szüksége, hogy folytassa. Végül is több dolog miatt is zavarban érezheti magát. Egyrészt, mert ő a felettese, másrészt, mert férfi. Egy nőnek, egy barátnőnek biztosan jobban meg tudna nyílni. Azon kívül tudta, hogy Sam ugyanúgy nehezen beszél az érzéseiről, mint ő.
– Az apja törődött magával, és nagyon büszke volt arra, amit elért. – kezdte óvatosan, mert nem akart ajtóstól rontani a házba, még akkor sem, ha szeretett volna bizonyosságot arról, amit kezdett sejteni. – Nagyon szerette magát. – gondolatban még hozzátette: ’ahogy én is’.
– Igen, tudom… – válaszolta Sam halkan.
– Most már, hogy felvilágosított arról, miért nem ment hozzá Pete-hez - bár ezt eddig is sej­tettem - kíváncsi lennék még valamire. – puhatolózott Jack. – Mit akart még mondani, amihez oly régóta gyűjtötte a bátorságot?
’Eljött hát az igazság pillanata’ – gondolta Sam, és tudta, hogy nem húzhatja tovább… Most vagy soha…
– A kettőnk kapcsolatáról szerettem volna beszélni önnel. – Sam kifújta az eddig bent tartott levegőt, és még mindig nem nézett a férfire.
– Mégpedig? – Jack nem akarta kínozni a nőt, de hallani akarta… hallania kellett.
– Mikor megmutattam a gyűrűt, amit Pete-től kaptam, ön azt mondta, hogy ha évekkel ezelőtt másként alakultak volna a dolgaink, már nem lenne a Parancsnokságon. Mi lenne, ha kilép­nék? Ha áthelyeztetném magam, és ön nem lenne tovább a felettesem? – végre a férfi felé fordította a tekintetét, melyben érzelmek egész tárháza tükröződött: kíváncsiság, vágy, fájda­lom, reménykedés…
– Nem írnám alá a kérelmét. – jelentette ki hirtelen a tábornok.
– Miért? – kérdezte Sam elkínzottan.
– Mert maga sokkal értékesebb annál, hogy ezt hagyjam.
– Mégpedig muszáj elmennem! – kiáltotta hirtelen Sam, fittyet hányva a protokollra. – Hát nem érti? Nem vagyok képes ezt így tovább csinálni. Nem megy! – zokogott fel. – Nem tudok továbbra is minden nap mosolyogni, jelentést tenni, együtt dolgozni önnel úgy, mintha sem­mit sem éreznék ön iránt. – a szája elé tette a kezét, és összeszorította a szemeit, hogy vissza­tartsa a kicsordulni készülő könnyeket.
– Nincs is rá szükség.
– Hogyan? – nézett értetlenül a férfire Sam.
– Mert én fogok elmenni. Mielőtt eljöttünk ide, beadtam a lemondásom.
– De… Miért?
– Ugyanazért, amiért ön is el akar menni. Tudja, mit mondott Kerry, mikor szakított velem? – Sam megingatta a fejét. – Azt, hogy ostobák vagyunk, ha hagyjuk, hogy a Légierő kettőnk közé álljon. Ha jól sejtem Jacob is valami hasonlót mondott. Igaz? – Sam alig észrevehetően bólintott. – Évekig azzal áltattam magam, hogy amiben hallgatólagosan megállapodtunk a za’tarc ügy alkalmával, az úgy jó. De nem… Erre akkor döbbentem rá, mikor elmondta, hogy Pete feleségül akarja venni. Hirtelen rájöttem, hogy mekkora idióta voltam évekkel ezelőtt. Mikor megkértem, hogy jöjjön el velem ide, elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba.
– Megkért? Parancsba adta. – nevetett fel Sam.
– Igaz, de ha nem teszem, sosem jött volna el. – egyik karjával átkarolta a nő vállát, miközben másik keze fejével végigsimította szép arcát. – Muszáj volt… – suttogta, majd lassan egyre közelebb hajolt, egészen addig, míg ajkai el nem érték a nő ajkait, és óvatosan, kissé bátorta­lanul megcsókolta.
Sam hozzábújt, átölelte a derekát, és ugyanolyan félénken, ugyanakkor vágyakozva csókolt vissza.
– Szeretlek, Sam – suttogta Jack.
– Én is szeretlek. – felelte Sam a férfi szemeit fürkészve.
Kimondták végre azt, amit hosszú-hosszú éveken át önmaguk előtt is titkoltak. Óriási meg­könnyebbülés volt ez mindkettejüknek. Az oly sokáig eltemetett érzések most felszínre törtek. Jack még mindig átölelve tartotta a nő vállát, a másik kezét karcsú derekára csúsztatta, és óvatosan a hátára fektette, majd könyökére támaszkodva ismét ráhajolt ajkaira. Sam boldogan - a stég kemény deszkájával mit sem törődve - a férfi nyakára csúsztatva egyik kezét beletúrt dús hajába, másik kezével a férfi hátát simította végig, és most már bátrabban viszonozta a csókját. Mikor ajkaik elváltak egymástól, Jack szorosan magához húzta a nőt, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Néhány percig csak csendben feküdtek, simogatták egymást, és hallgatták a tücskök ciripelését.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Sam, kissé furának érezve, hogy tegezi a férfit.
– Miben? – nézett csodálkozva a szemeibe Jack.
– Abban, hogy vissza akarsz vonulni.
– Igen. Nincs más módja annak, hogy veled legyek.
– Ez túl nagy áldozat a részedről. Ezt nem kérhetem tőled. – ingatta a fejét Sam.
– Azért, hogy szerethesselek semmilyen áldozat nem nagy, azon kívül nem te kérted.
– De, ha én elmegyek…
– Szó sem lehet róla! – vágott a szavába Jack, majd lágyabb hangszínnel folytatta: – Sokkal többet elértem a pályám során, mint amit valaha is reméltem. Tíz évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy egy ilyen fantasztikus dologban lesz részem, mint a Csillagkapu Program. Azt meg főként nem, hogy a Légierő tábornoka leszek. Előtted még óriási katonai és tudományos karrier áll, nem hagyhatom, hogy ezt eldobd magadtól. – a férfi szemében büszkeséggel ve­gyes szeretet türköződött, ahogy kimondta ezeket a szavakat.
– Nem akarom eldobni. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy asztronauta leszek. A hato­dik születésnapomra egy teleszkópot kértem. Míg a többi kislány babázott, én csillagászati könyveket lapozgattam, éjjel pedig a csillagos eget kémleltem. Tanultam, küzdöttem, és ami­kor a Challenger katasztrófája miatt felfüggesztették az űrprogramot, akkor sem adtam fel. Aztán, mikor nyolc évvel ezelőtt először álltam az aktív csillagkapu előtt, tudtam, hogy az álmaim végre valóra válnak. Mindent elértem, amire vágytam. Semmit sem ér azonban a kar­rier, a számtalan tudományos elismerés, ha a legfontosabb dolog, a boldogság, nem lehet az enyém. Nem szeretném, ha visszavonulnál, mert fontos a munkád, és tudom, hogy szereted is. Én bárhol lehetek tudós, bárhol kutathatom az űrt, de te nem fogsz tudni meglenni a Parancs­nokság nélkül.
– Tévedsz. – ellenkezett Jack. – Nézd, legyőztük a legnagyobb ellenfeleinket. Ba’al is meg­húzta magát, és véleményem szerint csak idő kérdése, hogy a szabad jaffák ne találjanak rá. Nem az én munkám a fontos, hanem a tiéd. Azon kívül az én koromban már meg is érdemlek egy kis pihenést. – kacsintott pajkosan a nőre, ezzel lezárva a témát.
– A te korodban? Ugyan már! – mosolygott Sam.
– Van fogalmad róla, hány éves vagyok? Jó néhány évvel idősebb vagyok nálad.
– Igen, tudom. – bólintott a nő.
– Sokáig ez is visszatartott attól, hogy elmondjam neked, mit érzek irántad.
– Miért? – csodálkozott Sam. – Téged zavar?
– Nem, csak azt hittem, hogy te… vagyis, hogy neked ez probléma lenne.
– Miért lenne?
– Nem az?
– Istenem, dehogy… Jack, az apám 12 évvel idősebb volt az anyámnál, és nagyon boldogok voltak együtt. Nem hiszem, hogy ha két ember szereti egymást, lenne jelentősége a köztük levő korkülönbségnek. Különben is, jól áll neked az őszes haj, kiemeli a szemed színét. – né­zett kissé kacéran, ugyanakkor szerelmesen a férfire.
Jack egy pillanatra zavarba jött a nő szavaitól. Azután kedvesen végigsimította az arcát, majd mélyen a szemeibe nézve így szólt:
– Szeretném, ha tudnál valamit. Ismersz, tudod, hogy nem szoktam az érzéseimről beszélni. Nem azért, mert nem tartom fontosnak, hanem mert nem tudok. Abban azonban biztos le­hetsz, hogy még ha nem is mondom ki túl gyakran, mindent elkövetek, hogy éreztessem ve­led, mennyire szeretlek.
– Nekem ez éppen elég is. – suttogta egy csók kíséretében Sam.
– Most már, hogy tulajdonképpen a lényeget tisztáztuk, nem mehetnénk vissza a házba? Hű­vös van, és nem akarom, hogy megfázz. Azon kívül, bent tudok ennél a deszkánál sokkal ké­nyelmesebb fekhelyet is.
Azzal elhúzódott a nőtől, felállt, és a kezét nyújtotta Samnek, aki közben ülő helyzetbe tor­názta magát, és hagyta, hogy Jack lovagiasan felsegítse. Egymást átölelve mentek vissza a házba.
A kis bungaló csendes volt, időközben Teal’c és Daniel visszavonultak a szobájukba.
– Látom Teal’c felébresztette Danny-t. Mikor kimentem utánad, itt hagytam őket a nappali­ban.
– Elképesztő, hogy Danielt milyen gyorsan kiüti néhány üveg sör. – somolygott Sam. – Bár lehetséges, hogy fáradt is volt…
– Te az vagy? – kérdezte Jack.
– Nem, nem igazán. Azok után, hogy majd’ délig aludtam… – Sam nem fejezte be a monda­tot, mert a férfi szemeibe tekintve kiolvasta onnan, hogy Jack-nek „hátsó” szándékai voltak a kérdéssel.
A nő szó nélkül megfogta a férfi kezét, és a szobája felé húzta. Becsukta maguk mögött az ajtót, és vágytól csillogó szemekkel lépett a szerelméhez. Átölelte a nyakát és hosszan, szen­vedélyesen megcsókolta, miközben a kezei a férfi pulóvere alatt matattak. Jacket sem kellett noszogatni, átkarolta a nő derekát, szorosan magához ölelte, és forrón visszacsókolt.
Az évek alatt visszafojtott szenvedély hosszú ideje szunnyadó vulkánként tört elő belőlük. Nem volt szükségük szavakra, a mozdulataik, a tekintetük mindent elárult. Gyors, kapkodó mozdulatokkal szabadították meg egymást a felesleges ruhadaraboktól, majd a hatalmas fran­ciaágyat birtokba véve csillapították lángoló vágyukat.
Később, a viharos szeretkezéstől levegő után kapkodva simogatták, becézgették egymást. Jack a könyökére támaszkodva a hátán fekvő nő szapora légzéstől fel-lemozgó kerek melleiben gyönyörködött, miközben combja bársonyos bőrét simogatta. Sam a férfi vállgödrébe hajtotta fejét, és ujjhegyeivel lágyan cirógatta a férfi izmos mellkasát. Percekig csak egymás fokoza­tosan lassuló lélegzetét hallgatták, majd Sam felemelte a fejét, és a férfi szemeibe nézve sut­togta:
– Szeretlek. – majd csókra nyújtotta ajkait.
Jack boldogan hajolt fölé, és perzselő csókkal zárta le a nő puha száját. A vágy egy pillanat alatt újjáéledt bennük, azonban ez alkalommal lassan, módszeresen térképezték fel a másik testét, és hosszan szerették egymást.
                    
Sam kipihenten, nyugodtan ébredt, ami az elmúlt hetekben nem sűrűn fordult elő vele. A férfi, akinek a kellemes éjszakát köszönhette a hasán fekve aludt mellette. A nő pár pillanatig fi­gyelte kisimult arcvonásait, egyenletes légzését, majd óvatosan felkelt, hogy ne ébressze fel szerelmét. Összeszedte az este szétdobált ruhadarabokat, majd tiszta ruhát vett elő a bőrönd­jéből és átment a fürdőszobába zuhanyozni. Mikor végzett, Jack még mindig aludt, és Sam úgy döntött, hagyja pihenni. Kiment a konyhába, kávét főzött, majd az éltető nedűvel a kezé­ben letelepedett a terasz lépcsőjén, és a harmatcseppektől nedves virágokon döngicsélő méhe­ket figyelte. Alig néhány perc elteltével Daniel és Teal’c hangját hallotta maga mögül.
– Jó reggelt, fiúk! – mosolygott rájuk hátrafordulva.
– O’Neill megtalált az este? – kérdezte a jaffa, miután mindketten viszonozták a köszönését.
– Miért, elvesztél? – tréfálkozott az archeológus, miközben nagyot kortyolt a kávéjából.
– Nem, csak sétáltam egyet. – válaszolta Sam. – Igen, megtalált. – tette hozzá kissé zavartan.
– Úgy vélem, kissé aggódott… – folytatta Teal’c.
– Tudok vigyázni magamra. – Sam még jobban zavarba jött.
– Tényleg. Hol van Jack? Láttad ma már, Sam? – kérdezte Daniel.
– Biztosan alszik még, mert én főztem a kávét. – a nő most már végképp kínosan érezte ma­gát.
– Ilyen sokáig? Ez nem jellemző Jack-re. Sokáig fent voltatok az este? – Daniel úgy tűnt nem volt még eléggé ébren, mert nem vette észre barátja bizonytalan válaszait.
– Mi lenne, ha készítenék valami reggelit? Addigra biztosan a tábornok is előkerül. – tért ki a válaszadás alól Sam.
Nem várta meg, hogy a másik kettő mit reagál a felvetésére, felpattant a lépcsőről és elvihar­zott mellettük.
– Mi lelte? – kérdezte a régész, de a jaffától csak egy jelentőségteljes szemöldökfelvonás volt a válasz.
Sam meglehetősen feszélyezve érezte magát. ’Miért kell Danielnek ennyit beszélnie?’ – só­hajtott fel, miközben elmosta a bögréjét. Nem beszéltek előző nap Jack-kel arról, hogy el­mondják-e a barátaiknak, ami köztük kialakult. Persze ő akkor sem vállalkozott volna arra, hogy „vallomást” tegyen a férfi jelenléte nélkül. Talán mégis csak fel kellett volna ébresztenie Jacket. Végül is volt egy omlettre vonatkozó ígérete is ma reggelre…
Ahogy ezt végiggondolta, hirtelen két erős kar fonódott a derekára, és egy száj leheletfinom csókot nyomott a tarkójára. Sam majdnem felsikoltott ijedtében. Háttal állt az ajtónak, és úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta Jacket bejönni a konyhába.
– Jó reggelt, drága! – fordította a férfi maga felé az alezredesét, majd mielőtt ő bármit szól­hatott volna forró csókkal zárta le ajkait.
A nő még mindig hevesen kalimpáló szívvel, ugyanakkor boldogan karolta át a férfi nyakát, és hozzásimulva viszonozta a csókját.
– Hoppá! – hallatszott egy meglepett hang.
Sam csak azért nem esett hanyatt ijedtében, mert Jack szorosan tartotta, illetve a konyhaszek­rény a háta mögött volt.
– Ó, Istenem! – nyögte és vérvörösre változott arcát szerelme mellkasához szorította.
– Jó reggelt, Danny! – köszöntötte vidáman Jack a belépő - Samhez hasonlóan zavarodottá váló - archeológust.
– Öhm, bocs… khm – Daniel megköszörülte a torkát – nem akartam zavarni, csak inni akar­tam még egy kávét. Majd később visszajövök.
Azzal a régész ugyanolyan sietősen elhagyta a konyhát, mint ahogy Sam az imént otthagyta két csapattársát a teraszon.
– Nem tudom, kettőtök közül ki győzne, ha most összevetnénk az arcotok színét. – kuncogta Jack.
– Ez nem vicces. – Sam hangja - köszönhetően annak, hogy arcát még mindig a férfi mellka­sába fúrta - meglehetősen tompán hallatszott.
O’Neill annyira mulatságosnak találta szerelme zavarát, hogy nem tudta magában tartani, és hangosan felnevetett. Nyomott egy puszit a nő feje búbjára, majd állánál fogva finoman kény­szerítette, hogy nézzen rá.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha kimegyünk, és elmondunk nekik mindent.
– Mindent?
– Nem, mindent valóban nem… – Jack látva Sam kissé riadt tekintetét ismét felnevetett.
– Megnyugodtam. – sóhajtott Sam.
– Daniel Jackson! Történt valami? – kérdezte Teal’c a teraszra kilépő, meglehetősen frusztrált barátját. – Azt hiszem erre szoktátok mondani, hogy olyan arcot vágsz, mint aki kísértetet látott.
– Nem, azt nem láttam, csak… Nos, mondjuk úgy, ennél rosszabbkor már nem is mehettem volna be a konyhába. – dadogta a férfi.
– Miért?– kérdezett vissza a jaffa.
– Mert mi is ott voltunk. – válaszolta a kérdezett helyett O’Neill.
Teal’c felvonta a szemöldökét, ami nála sok mindent jelentett. Ez esetben további magyará­zatot várt. Jack átkarolta Sam derekát, és a nő zavarával mit sem törődve magához húzta, és úgy folytatta:
– Kicsit el voltunk foglalva egymással, hogy úgy mondjam. – tette hozzá a tábornok.
Ezzel végül is három dolgot ért el: jaffa barátja számára világossá vált, amit eddig is sejtett, szerelme arca ismét paradicsomszínűre változott, és az archeológust is sikerült újfent zavarba hoznia.
– Úgy is mondhatjuk. – nyögte Daniel.
– Nézzétek, srácok. – folytatta Jack. – Tudom, hogy észrevettétek már, hogy Sam sokkal töb­bet jelent számomra, mint egy csapattárs. Évek óta megvan közöttünk az a bizonyos szikra, és tegnap este végre tiszta vizet öntöttünk a pohárba. Már, ami az egymás iránti érzéseinket illeti. Arra jutottunk, hogy jobb nekünk együtt, mint külön.
– Nem akarlak lelombozni benneteket, de épp te voltál Jack, aki egyszer megjegyezte, hogy a Légierő szabályai szerint nem lehetséges kapcsolat közöttetek. – mondta Daniel.
– Nem lehetne, ez igaz, de ha minden jól megy, mire visszatérünk Colorado Springsbe, én már nem leszek a Csillagkapu Parancsnokság vezetője.
– Hogy-hogy? – kérdezte Teal’c.
– Beadtam a lemondásom. Az ok, azt hiszem, egyértelmű. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy Sam és én együtt lehessünk.
– Illetve, ha én megyek el… – kezdte az alezredes.
– Ezt már megbeszéltük az este. – vágott a szavába Jack lágy hangon, majd barátaik értetlen arcát látva hozzátette: – Sam ott akarta hagyni a Parancsnokságot, én azonban ezt nem enged­hetem. Ennyi. – zárta le szokása szerint szűkszavúan a témát a férfi.
– Örülök, hogy végre elszántátok magatokat erre a lépésre. – biccentett Teal’c.
– Igen, már éppen itt volt az ideje, hogy ne kerülgessétek tovább egymást, mint macska a forró kását. – vigyorgott Daniel.
– Kösz, srácok. – somolygott O’Neill is. – Reggeli?
– Ígértél tegnap egy omlettet nekem… – emlékeztette a férfit Sam.
A nő megkönnyebbült. Nem tudta, hogy a barátaik, hogyan fognak reagálni a Jack és közte létrejött kapcsolatra. Félt, hogy ez a másik kettővel kialakult baráti - sőt Daniellel testvérinek mondható - viszony végét jelentheti. Látva azonban az őszinte örömet a csapattársai arcán tudta, hogy minden rendben lesz.
– Igazad van, mint mindig. – bólintott Jack. – Tegnap olyan jól begyakoroltad a terítést, hogy azt most is rád bízom. – nézett pimaszul a nőre, majd bement a házba, hogy beváltsa ígéretét.
                
Reggeli után természetesen nem maradhatott el a pecázás sem, majd ebéd után szintén. Jacket nem különösebben zavarta, hogy Daniel és Teal’c nem rajong ezért, annak viszont örült, hogy Sam kifejezetten megszerette az ő egyik kedvenc időtöltését. Másnap reggel - mindannyiuk legnagyobb bánatára - el kellett indulniuk vissza Colorado Springs-be. Jack először Danielt tette ki a lakásánál, majd Teal’c-et vitte a Parancsnokságra, végül Samet fuvarozta haza. Ki­vette a táskáját a csomagtartóból, és a ház ajtajáig kísérte a nőt, ott azonban letette a bőröndöt.
– Nem jössz be? – kérdezte kissé csalódottan Sam.
– Nem, mert akkor itt ragadok.
– Nem bánnám…
– Tudom, és én is szeretnék veled maradni, hidd el. Azonban hivatalosan még a felettesed vagyok. Nem szeretnék neked kellemetlenséget okozni.
– Igazad van. Holnap reggel találkozunk.
– Nem. A jövő héten szabadságon vagy. Meg sem akarlak látni még a Parancsnokság közelé­ben sem.
– De, már nincs szükségem rá, tudod, hogy csak…
– De, igen! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Jack, majd lágyabb hangon foly­tatta: – Pihenned kell, rengeteget dolgoztál az utóbbi időben, és az idén nem voltál még sza­badságon. – tekintete hűen tükrözte érzelmeit, majd hirtelen huncut csillogás jelent meg a szemeiben: – Nincs vita, alezredes!
– Igen, uram! – felelte ugyanazzal a pillantással a nő.
– No, ezt már szeretem. – vigyorgott Jack. – Aludj jól, édesem. Holnap este eljövök, addigra meglesz az Elnök válasza. Hét körül jó?
– Persze, várlak. Jó éjt, drágám! – búcsúzott Sam.
Jack, nem túl szívesen, de otthagyta a szeretett nőt, ellenállva a kísértésnek, hogy a karjaiba zárja és reggelig el sem engedje.
                
O’Neill tábornok az irodájában ült, és utálta az egész napot. Reggel óta már vagy százszor megnézte az e-mailjeit. Még mindig semmi. Semmi olyan, amire várt. Szerette volna felhívni Samet. Csak úgy… hallani a hangját. Mégsem tette. Majd, ha lesz válasz az Elnöktől. Ismét türelmetlenül pillantott az órájára: 12.05. ’Ideje ebédelni.’ – gondolta, majd a telefon felé nyúlt, hogy Daniel mellékét tárcsázza, és ebédelni hívja. Abban a pillanatban a piros telefon megszólalt. A férfi nagy levegőt vett, és beleszólt:
– O’Neill.
– Az Elnök Úr beszélni kíván önnel, tábornok. – hallotta a vonal túlsó végéről Hayes elnök titkárnőjének hangját.
– Köszönöm. – válaszolta Jack.
– Személyesen. Várja egy gép a Petersonon, ami idehozza.
– Hogy-hogy? – kíváncsiskodott O’Neill.
– Nem tudok részleteket, tábornok. Viszlát! – azzal a nő letette a telefont.
Jack meglepetten nézte a telefont, majd a helyére tette a kézibeszélőt, és átment az Irányítóte­rembe.
– Walter, el kell mennem Washingtonba. Ha bármi rendkívüli történik, Reynolds ezredes a helyettesem. Értesítse, hogy elhagytam a bázis.
– Igen, uram! – az őrmester válaszát a tábornok már nem hallotta, mert szapora léptekkel az öltöző felé indult.
Szerencsére a díszegyenruhája a Parancsnokságon volt, annak ellenére, hogy - az előírástól eltérően - ő nem abban dolgozott. Gyorsan átöltözött, majd az autójához sietett. Fél óra múlva már a kifutópályán haladt a rá várakozó repülőgép felé.
                
Sam az utolsó evőeszközt is az étkezőasztalra tette, és rápillantott az órájára. Még van fél órája hétig. Lezuhanyozott, felöltözött, végül feltett egy enyhe sminket és ujjaival beletúrt a hajába. Izgatottan várta ezt az estét. Több okból kifolyólag is. Egyrészt, mert még sosem va­csorázott együtt kettesben a férfival, másrészt, mert biztos volt benne, hogy meglesz az Elnök válasza, mire Jack ideér hozzá. Reménykedett benne, hogy pozitív lesz…
A konyhában kivette az előzőleg bekészített bort a hűtőből, és az étkezőasztalra tette, mikor kopogtatást hallott. Vetett egy pillantást, az előszoba falán függő tükörbe, majd szélesre tárta a bejárati ajtót.
Kissé meglepett tekintettel nézett végig az ajtó előtt álló férfin, aki ugyancsak végigmérte a nőt. Az ő tekintetében azonban elismerés tükröződött. Sam szó nélkül félreállt, Jack pedig szintén szótlanul belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Ugyanabban a pillanatban átölelte a nő derekát és magához húzta, ajkait csókkal zárva le.
– Istenem, egész nap ezt vártam. – fúrta az arcát Sam nyakába.
– Úgyszintén. – suttogta a nő.
– Nagyon csinos vagy. – tolta el magától Jack kissé a szerelmét, és ismét végigfuttatta tekin­tetét karcsú alakján.
Sam felettébb szemrevaló volt annak ellenére is, hogy egy egyszerű kék nadrágot viselt egy színben azzal harmonizáló halvány karamell színű blúzzal.
– Köszönöm. – pirult el a nő. – Ez rólad is elmondható, de miért van rajtad egyenruha?
– Washingtonban voltam.
– Washingtonban?
– Igen, az Elnöknél… – sóhajtott a férfi.
– Ezt gondoltam. – vágott egy mókás fintort Sam – Miért?
– Nem ülhetnénk le?
– Ó, de persze, ne haragudj. – Sam most vette csak észre, hogy még mindig az előtérben áll­dogálnak. – Sushit készítettem vacsorára. Amíg eszünk elmondhatod, miért kellett Washing­tonba menned.
– Beszéljük meg ezt inkább vacsora előtt. Azonban, ha éhes vagy, ehetünk is.
– Nem, és most már túl kíváncsi is lettem ahhoz, hogy enni tudjak. Valami nagyon komoly dologról lehet szó, ha a beszélgetést választod az evés helyett.
A nő próbálta tréfával oldani a férfi érezhető feszültségét. Átvezette a nappaliba, és a kana­péra mutatott, jelezve Jack-nek, hogy foglaljon helyet.
– Hozhatok valamit inni? – kérdezte Sam, miután a férfi leült.
– Nem, köszönöm. Gyere, ülj inkább ide mellém.
A nő teljesítette a kérést, és várakozó tekintettel nézett Jack-re, aki láthatóan dilemmázott, hogyan kezdjen bele a mondanivalójába. Végül a tábornok nagyot sóhajtott:
– Az Elnök nem fogadta el a nyugdíjazási kérelmem.
Sam eltátotta a száját meglepetésében, szeme kikerekedett és nem tudott megszólalni.
– Miért? – nyögte végül csalódottan.
– Nem hitte el az indokaimat.
– Mi volt az?
– Fáradtság, életkor, szolgálati idő… ilyenek.
– Mit nem hitt el ezeken?
– Nem értette, hogy miért épp most határoztam így, mikor tulajdonképpen végre hátradőlhet­nék a székemben, és élvezhetném a győzelmet. Az volt a véleménye, hogy más valami van a háttérben. Egész pontosan ’valaki’-t mondott. Én persze tagadtam, de nem vette be. Végül azt mondtam neki, hogy igen, jól látja, személyes okaim vannak. Erre rákérdezett, hogy ki a hölgy. Mondtam, hogy nem kívánom felfedni a kilétét, mire rávágta: „Carter alezredesről beszélünk, ezek szerint”. Gondolhatod, hogy meglepődtem. Nem volt értelme tovább tagadni, és…
– Mi? – vágott közbe Sam felháborodottan. – Beszéltél neki kettőnkről? Ezt nem hiszem el! – a nő felpattant a kanapéról, néhány lépésre az ülőalkalmatosságtól csípőre tett kézzel, és meglehetősen paprikás arccal folytatta: – Hogy’ tehetted? A megkérdezésem és a beleegyezé­sem nélkül elmondtad az Elnöknek, hogy mi van közöttünk? Van fogalmad róla, mi fog tör­ténni?
– Hé-hé-hé, nyugodj…
– Csak azt ne mond, hogy nyugodjak meg. – szakította félbe ismét Sam. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt tetted!
– Nem tettem semmit! – ahogy a férfi felállt és tett egy lépést Sam felé, látszott, hogy most már ő is kezdi elveszteni a türelmét.
– De igen, hisz…
– Sam, az Isten szerelmére, végighallgatnál? Egyáltalán, hogyan felételezheted rólam, hogy a tudtod nélkül bárkinek bármit is elmondanék arról, ami közöttünk történt? Vagy az érzéseink­ről egymás iránt.
– Épp most mondtad, hogy…
– Csak annyit mondtam, hogy mikor az Elnök rákérdezett, hogy te vagy-e az oka a visszavo­nulásomnak, nem tagadtam. – a férfi a kezét nyújtotta a nő felé. – Gyere, kérlek, üljünk vis­sza, és minden elmondok.
Sam kissé elszégyellte magát, hiszen jól tudta, hogy Jack, aki elég zárkózott természet, sosem tenné azt, amit ő az imént gondolt.
– Ne haragudj, kérlek! – mondta halkan, miközben leültek a kanapéra. – Elragadtattam ma­gam…
– Semmi gond. Tudom, mennyire tiszteletben tartod a szabályokat, és hidd el, sosem tennék olyat, amivel ártanék neked.
– Tudom. – suttogta Sam lehajtott fejjel.
Jack végigsimított kézfejével a szeretett nő arcán, majd kissé megemelte az állát és egy lehe­letfinom csókot nyomott az ajkaira.
– Szóval, a következő történt… – kezdett bele a férfi, hogy elmondja az Elnöknél tett látoga­tása eseményeit.
– Üdv, Megan! Nem tudja, mi volt ennyire fontos? – szólt Jack, mikor belépett az elnöki szoba előterébe, mely a középkorú nő rezidenciájaként szolgált.
– Sajnálom, tábornok, fogalmam nincs. – válaszolta a nő. – Azonban hamarosan megtudja. – azzal lenyomta az asztalán levő telefon egyik gombját, és jelentette az USA első emberének, hogy O’Neill tábornok megérkezett.
– Tábornok! – köszöntötte Henry Hayes az SGC vezetőjét, pár pillanattal később.
– Elnök Úr!
– Foglaljon helyet, Jack! – mutatott Hayes elnök az egyik kényelmes bőrkanapéra.
Mikor a tábornok teljesítette a kérését, leült vele szemben, hátradőlt, és egyből a mondaniva­lója közepébe vágott.
– Nos, azt hiszem, tudja, miért van itt.
– Legalábbis sejtem, uram. – nézett az Elnök kezében levő papírdarabra, mely minden bi­zonnyal az ő nyugdíjazási kérelme volt.
– Nem titkolom, meglehetősen meglepett a dolog. Nem olyan embernek ismertem meg magát, aki csak úgy - egyik napról a másikra - feladja azt, amiért évekig dolgozott. Ráadásul ön nem az a típusú ember, aki nyugton tud ülni a fenekén.
– Próbáltam már, akkor egész jól ment. – vágott közbe Jack.
– Mikor ezt olvastam – lebegtette meg a papírt az Elnök – azonnal szöget ütött egy dolog a fejemben. Az indokai nem teljesen a valóságot tükrözik. Ne értsen félre, elhiszem, hogy pihe­nésre vágyik. Az, amin Ön és a csapata az elmúlt években, különösen az utóbbi másfél évben keresztülment, meglehetősen embert próbáló volt. Mégis úgy érzem, hogy valaki más van itt a háttérben.
– Uram, én… – kezdte Jack, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy Hayes nem „valamit”, hanem „valaki”-t mondott.
– Nem kell mentegetőznie. Azonban kifejezetten bántó lenne számomra, ha kiderülne, hogy nem volt teljesen őszinte hozzám.
– Úgy gondolja, uram, hogy ennyi szolgálatban eltöltött év után nem érdemlek meg egy kis pihenést? Nem vágyhatom a nyugalomra? – próbált hárítani a tábornok.
– De, igen. Viszont, miért most?
– Az ellenségeinket legyőztük. Ba’al sem jelent már komoly fenyegetést, és Teal’c segítségével a jaffák is megtalálják önmagukat. Ahogy Ön is említette, elég mozgalmas évek vannak mö­göttem, szeretnék most már egy kicsit lazítani. Pecázni a tavamnál, esténként a csillagokat nézni.
– Mindezt egy bizonyos hölgy társaságában.
– Minden tisztelettel, Elnök Úr, de a magánéletemről nem kívánok beszélni.
– Szóval rátapintottam a lényegre, mikor az imént az mondtam, hogy nem egészen azok az indokai, amiket nekem leírt.
Jack kezdte igen kínosan érezni magát. Mindenre számított, csak erre nem, mikor előző héten megírta a kérelmét. Abban biztos volt, hogy az Elnök nem fogja szó nélkül hagyni a kérését, és megpróbálja maradásra bírni, de erre nem gondolt. Nem tudta, mit mondjon. Érezte, hogy felesleges tagadnia, de nem akart Samről beszélni. Több okból kifolyólag sem. Egyrészt, mert sosem szerette a magánügyeit másokkal megosztani, másrészt, túlságosan is szerette, és be­csülte a nőt ahhoz, hogy a tudta nélkül elmondja bárkinek is, ami kialakult közöttük. Vett egy mély lélegzetet, majd bólintott, mintegy beleegyezésül:
– Az, amit leírtam a kérvényben, fedi a döntésem hivatalos oldalát. A magánügyeim pedig úgy érzem, csak rám tartoznak.
– Kivéve, ha a magánélete és a munkája összekapcsolódik. – nézett mélyen a tábornok sze­mébe az Elnök, majd elmosolyodott: – Az arckifejezését tekintve, nem tévedtem. Ha jól sejtem, a hölgy, akiről burkoltan beszélünk, Carter alezredes. Igaz?
Jack érezte, hogy csatát vesztett. Rájött, nincs értelme tagadni. A vele szemben ülő államférfi mindent tud. Egy kérdés azonban nem hagyta nyugodni: Honnan?
– Miből gondolja ezt, uram? – azt hitte, időt nyerhet, de nem így történt, legnagyobb megle­petésére Hayes felnevetett.
– Ugyan, Jack! Ez teljesen nyilvánvaló. Maga és az alezredes olyan veszélyekkel néztek szembe egymás oldalán, amilyen a legtöbb embernek a rémálmaiban sem fordul elő. Ez pedig összekovácsolja az embereket. Az alezredes ráadásul igen dekoratív, ha szabad megjegyez­nem, a Légierő talán legszemrevalóbb női tisztje. Elhiszem, hogy évekig csak barátság volt önök között, azonban már korábban is felhívták a figyelmem arra, hogy az alezredes sokkal többet jelent önnek, mint kollega, vagy barát.
– Kinsey! Az az átkozott, hogy még most sincs nyugtunk tőle! – Jack mérhetetlenül dühös lett.
– Igen, az egykori Alelnök a tudomásomra hozta, hogy Ön és Carter alezredes talán mélyebb érzésekkel viseltetnek egymás iránt, mint az megengedhető lenne.
– Uram…
– Nem fejeztem be. – szólt nyugodtan, de ellentmondást nem tűrően közbe az Elnök. – A Ve­zérkari Főnök akkor, mikor ez a beszélgetés zajlott, messzemenőkig biztosított arról, hogy csak a közösen átélt kalandok miatt alakult ki oly szoros baráti kapcsolat önök között. Most azonban a helyzet változott, igaz? – a férfi hanghordozása, és tekintete azt sugallta a tábor­noknak, hogy semmi értelme ellenkeznie.
– Elnök úr, – kezdte Jack nagyot sóhajtva – Carter alezredes éveken át a csapatom tagja volt. Nem úgy tekintettem rá, mint nőre, hanem, mint a helyettesemre. Azonban, igen, ez a közel­múltban megváltozott, de biztosíthatom róla, hogy soha nem tettünk semmi olyat, ami a sza­bályokba ütközött volna. Viszont, most úgy érzem, eljött az ideje, hogy más mederbe tereljem a kapcsolatunkat. Mivel erre addig nincs lehetőségem, amíg a Légierő állományában vagyok, ezért kértem a nyugdíjazásomat. Remélhetem, hogy ezek után a döntése számomra kedvező lesz?
– Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. – biccentett az Elnök. – A válaszom nem az, amire ön számít, de bízom benne, hogy megfelelőnek fogja tartani a lehetőséget. – Az Elnök pillanatnyi hatásszünetet tartott, majd beszélgetőtársa kérdő tekintetét látva, folytatta: – Hammond tábornok megelőzte Önt, Jack. Nem sokkal ugyan - röpke egy nappal - de az ő nyugdíjazási kérelme korábban érkezett. Tudok George szívproblémáiról, ezért csak annyit kértem tőle, mielőtt aláírtam a kérelmét, hogy nevezze meg az utódját. Önt jelölte meg.
Jack meglepetten vonta fel a szemöldökét. Erre igazán nem számított. Hammond nyugdíjba vonulására éppúgy nem, mint ahogy arra sem, hogy őt nevezik ki a Bolygóvédelem Vezető­jévé.
– Azt akarja mondani, Elnök úr, hogy vegyem át Hammond tábornok helyét? Ismét?
– Igen. Természetesen az ehhez a poszthoz járó előléptetés sem marad el. – somolygott sejtel­mesen Hayes az elképedt tábornokra.
– Hogyan?
– Maga nem gondolja, hogy jól mutatna még egy csillag a váll-lapján, tábornok? – az Elnök most már leplezetlenül mosolygott, láthatóan jót mulatott Jack döbbenetén, és hitetlen arcki­fejezésén.
– Uh, nem is tudom, mit mondjak, uram. – vakarta meg a tarkóját a CSKP vezetője.
– Nos, sok válaszlehetőség nincs. Van ugyebár az „igen, elfogadom az ajánlatát, Elnök úr”, és a „köszönettel elfogadom az ajánlatát, Elnök úr”. Tudja mit, amíg dönt, addig íratok egy engedélyt a titkárnőmmel.
– Engedélyt, uram?
– Önnek és Carter alezredesnek. – ezt már csak az ajtóból visszafordulva válaszolta az Elnök, mielőtt odalépett a titkárnőjéhez.
– Azt hiszem, gratulálnom illik. – mondta Sam, mikor nagy nehezen meg tudott szólalni Jack beszámolója után.
– Nem is tudom… – a férfi hangja bizonytalan volt.
– Nem fogadtad el az ajánlatot? – húzta fel a szemöldökét a nő.
– Nem ezt akartuk.
– A semminél jobb. – vonta meg a vállát Sam, de látszott rajta, hogy neki sem kifejezetten tetszik ez a helyzet.
– Igazad van.
– Szóval? – nézett a tábornokra az alezredes kérdőn.
– Hmm? Mi szóval?
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Melyikre?
– Arra, hogy elfogadtad-e az ajánlatot. – forgatta a szemeit Sam.
– Persze, nem volt más választásom.
– Akkor gratulálok. – nyomott egy csókot mosolyogva a férfi ajkaira a nő.
– Köszönöm, de még mindig nem vagyok kibékülve a dologgal. Olyan jól elterveztem már, hogy mikor küldetésen vagy, addig én pecázgatok a tónál, és amikor itthon vagy ott töltjük el az időt, vagy én jövök ide hozzád Colorado Springs-be.
– Ez tényleg jól hangzik, tetszett volna. Azonban azt kell elfogadnunk, ami van, és örülnünk kell neki, hogy legalább ez megadatott. Biztos vagyok abban, hogy tudjuk majd kezelni a helyzetet.
– Úgy van, végül is annyi évet vártunk arra, hogy együtt legyünk, pár ezer mérföld már meg sem kottyan nekünk.
– Főként, hogy van asgad sugarunk. – nevetett a nő.
– No, igen… – hagyta rá Jack, és részéről ezzel a probléma megoldottá nyilvánítódott – de mintha valami sushit emlegettél volna az imént. Ebben a nagy mesélésben egész megéheztem.
– Bontsd ki a bort, kérlek, addig én tálalok. – nevetett fel Sam, majd a konyha felé vette az irányt.
Illetve csak vette volna, ha Jack nem tartóztatja fel. Miközben a férfi is felállt a kanapéról, a keze szerelme csuklójára fonódott, hogy visszatartsa. Átkarolta a nő derekát, korábban karját tartó keze most a tarkójára simult, és arca a nő arca felé közeledett.
– Szeretlek! – suttogta, majd lágyan megcsókolta a szerelmét, aki átölelte a nyakát, és szenve­délyesen viszonozta a csókot.
Minden benne volt ebben a csókban. A közös jövő ígérete. A tudat, hogy ők ketten, együtt minden akadályt le tudnak győzni, minden nehézséget meg tudnak oldani. A hosszú várako­zás utáni egymásra találás hevessége. A megkönnyebbülés, hogy nem kell bujkálniuk. No és természetesen a mindent elsöprő, mindennél felemelőbb érzés: a viszonzott szerelem által érzett boldogság.