Stargate SG1- A füldugó
A füldugó O’Neill a csapat többi tagjával már éppen készülődött kimenni, amikor a CSK-1 tagjai már majdnem végeztek a kötelező orvosi vizsgálattal, amikor Fraiser doktornő odalépett az ezredes elé. O’Neill épp készült elhagyni a gyengélkedőt, mikor Fraiser doktornő megállította. - Minden rendben? – kérdezte az ezredes. - Úgy tűnik, igen, már csak a fogászati röntgen eredményére kell várnunk. O’Neill a tőle megszokott fapofával várta, hogy végre elszabadulhasson a gyengélkedőből. A vizsgálatot Hammond tábornok rendelte el, puszta elővigyázatosságból. O’Neill most nem igazán örült ennek, mert nagyon mehetnékje volt már. Hetek óta nem volt a kunyhójánál, és most, hogy többnapi eltávozás előtt állt, egyszeriben sürgősen indulni akart. Talán azért is, mert mindenkit meghívott, és mert tisztázni szerette volna a bolygón történteket Carterrel. Janet végre megszólalt. - Ezredes, maga ne siessen annyira! O’Neill lassan visszafordult, és kérdőn nézett a doktornőre. - Valami baj van? Nem voltam eszméletlen, hogy bármit is beépítsenek a fogaimba, akár vírust, akár helyzetjelzőt, de még a puskatus se ütött meg – próbált meg emlékezni az ezredes. - Egy apró repedést észleltem csak – válaszolta a doktornő igen lelkiismeretesen. - Vajon mitől lehet? – mormogta maga elé az ezredes, miközben irigykedve nézte a társait, akik már az ajtóban állva csak egy pillanatra fordultak vissza felé. - Tudja uram – válaszolta Carter –, ez mind a kapu használat egyik lehetséges mellékhatása lehet. A féregjáratban minden molekuláira esik szét, nemcsak a gépek vagy a ruháink, hanem az egész testünk, beleértve a csont és izomrendszert is. Minél többet használjuk a kaput, annál nagyobb a lineáris valószínűsége annak, hogy a fogunkkal is történik valami. De ne aggódjon, uram, a doktornő biztosan kitalál valamit, hogy hamar utánunk tudjon jönni a kunyhójához. Az ezredes erre nem számított. - Meddig fogok itt üldögélni, és a semmin elmélkedni, az Isten szerelmére? –motyogta félhangosan. Fraiser doktornő még ezt is meghallotta. - Ne aggódjon, ezredes, hamar végzünk! – válaszolta mosolyogva a doktornő, és elindult egy injekciós tűért, hogy kellőképpen érzéstelenítse az ezredes szájüregét a beavatkozása előtt. O’Neill meg sem tudott szólalni, mert a törékeny doktornő már előtte is termett, és beadta az érzéstelenítőt. - Csukja be a szemét, ezredes, lazítson és gondoljon valami szépre! – adta az utasítást Janet. - Talán igaza van – gondolta az ezredes, és tőle szokatlan módon szót fogadott, becsukta a szemét. Annyi minden járt az agyában, mióta bevallotta nemcsak saját magának, hanem a beosztottjának is, hogy minden érv ellenére túlzottan megkedvelte. Sőt! Nemcsak hogy megkedvelte, de… még az életét is odaadta volna a nő életéért… Úgy érezte, hogy ismét azon a PX nemtudomhányas bolygón van a csapatával. Minek ilyen számkombinációkat adni egy bolygónak? Ezt is biztos Carter találta ki régebben, hogy bosszantsa őt. Amikor kiléptek a kapuból, mintha a mennyországba kerültek volna. Halk énekszó csalogatta őket, az ezredes pedig hiába intette óvatosságra a társait, azok már indultak is a hang irányába, nem hallgattak a felettesükre. Samet és Danielt az állandó kíváncsisága hajtotta, de vajon Teal’c? Ő miért ment utánuk? Az ezredes egyelőre hagyta őket, mert kíváncsi volt, hogyan boldogulnak nélküle, félt is, hogy valami bajuk eshet. Úgy gondolta, megfelelő távolságról követi a társaságot, hogy szükség esetén segíthessen rajtuk. Közben a csapata kiért egy tisztásra, ahol a magas fák lombkoronája csak a szűrt fényt engedte be. Minden olyan sejtelmes fényben ragyogott… és a csapata mintha valami bódult kábulatban lett volna, mint az alvajárók, úgy mentek körbe-körbe a tisztáson. O’Neill ebben a pillanatban jött rá, hogy rá miért nem hat a mágikus énekszó. A füléhez nyúlt: és igen – szerencsére elfelejtette kivenni a füldugóját, amit a folyosói huzat miatt rakott a fülébe még a parancsnokságon. Ezt még fokozta az egyre jobban elhatalmasodó de ja vu érzése is. Olyan ismerős volt minden. Vagy csak Daniel rengeteg előadása hatott így rá, amikor egyszer véletlenül odafigyelt az eligazításon? Most mindenesetre hálás volt ezért, és azon törte a fejét, hogyan jussanak vissza a parancsnokságra. Mivel nem látott senkit, ezért előmerészkedett a bokrok közül. Odalépett Carter mellé, maga felé fordította, és egy kicsit megrázta a nyomaték kedvéért. - Carter, figyeljen rám! - suttogta. – Itt valami bűbáj munkálkodik. Az a feladata, hogy mindenáron, mindegy milyen eszközökkel, de juttasson minket haza a parancsnokságra. Megértette? – kérdezte az ezredes, bár nem sok reményt fűzött a félig kába beosztottja jelenlegi értelmi képességeihez. - Igen, uram – válaszolta sablonosan Carter. Erre az ezredes nagyot sóhajtva kivette a füldugóját, és Carter fülébe helyezte. A nőt mintha áramütés érte volna. Elcsodálkozott, hogyan kerültek el ilyen messze a kaputól úgy, hogy O’Neillel szinte semmit sem beszéltek meg. Halvány emlékképei voltak egy utasításról, hogy a csapatot haza kell vinnie. De miért ő? Nem értett semmit… csak azt látta, hogy a férfiak mennek valahova, és ő nem tudja hova, valamint azt sem, hogyan akadályozhatná meg, hogy tovább menjenek. Úgy döntött, hogy követi a csapatát. Nemsokára a férfiak egy patak partjához érkeztek. Carter elbújt a dús aljnövényzetben, és figyelmét három gyönyörű nő beszélgetése kötötte le. - Végre ismét erre vetődött valaki! – kiáltott fel az egyikük. - Már alig várom, hogy elszórakozhassunk velük! Nagyon helyesek ezek a férfiak, idáig ők tetszenek nekem a legjobban - örült meg a második. – Remélem, nem válik be a jóslat! – jegyezte meg a harmadik. - Ugyan! Nincs itt más senki, csak ez a három férfi! Mindegyikőnknek egy! Jól elszórakozunk velük, majd átküldjük őket a kapun Déméternek, és várunk a következő erre vetődő férfira. Már nem kell sok férfi-áldozatot gyűjtenünk, hogy végre megszabaduljunk az átok alól. Carter most rémült csak meg igazán, őrült módon gondolkozni kezdett, mitévő legyen. Életre kelt volna a legenda, amit még kislányként olvasott a szirénekről, akik a hangjukkal csábítják el a férfiakat? Aztán tovább figyelte a beszélgetést. – Még szerencse, hogy csak férfiak vetődnek errefele, nők pedig nem, mert ők megszabadíthatják a férfiakat a mágikus énekünk hatása és következménye alól…- sóhajtotta az egyik nő. – Hogyan? Nincs teljes hatalmunk az idevetődő férfiak felett? - Sajnos nincs. Sőt lehet, hogy ezek a férfiak lesznek a végzetünk is egyben. Láttátok az egyik homlokán az aranykígyót? Lehet, hogy Déméter küldte kémkedni, mert neki is kígyó az egyik állata… A szirének elhallgattak, és hirtelen komollyá vált az előbbi vidám, fesztelen beszélgetés. – Gyorsan szabaduljunk meg tőlük, majd szórakozunk más idetévedőkkel – szánták rá magukat nagy nehezen a döntésre. - Menjünk be sátrunkba, és igyunk egy kis könnyű bort, mert kiszáradt a torkom, pedig még sokat kell énekelnünk, hogy halálra mulattassuk őket - mondta sejtelmesen az egyikük. A szirének bementek a sátrukba. Carter úgy gondolta, hogy itt a cselekvés ideje, ha meg akarja menteni a csapattársait. Míg a szirének beszélgettek, rájött, biztos a füldugó az oka annak, hogy rá nem hat az énekszó,de halvány ének- és beszédfoszlányokat igy is hallott . Ez lesz a megoldás! – örvendezett magában, mivel nem tudta senkivel sem megosztani a felfedezését. - Még szerencse, hogy Daniel allergiája miatt mindig sok papír zsebkendővel indulok útnak. Gyorsan készítek néhány füldugót, a fiúk fülébe helyezem, és már mehetünk is vissza a parancsnokságra – gondolta magában. Rögtön a füldugók gyártásába kezdett. Hamar elkészült vele, és azon tanakodott, hogy ki kapja az első kettőt. Úgy gondolta, hogy O’Neill lesz az, mert nem akart tanúkat a tettéhez, amit elkövetni készült. Ha most nem, akkor soha nem fogja megtenni azt, amire oly régóta vágyakozik. Csak egy csók, és más semmi… Remélte, hogy az ezredese még elbűvölt lesz a szirének énekétől, és nem fog semmire sem emlékezni a bolygón történtekről. Mindkét kezébe vett egy füldugót, miközben megcsókolta a felettesét, óvatosan a fülébe csúsztatta a papír zsebkendőből készült dugót. Legnagyobb meglepetésére a férfi visszacsókolt, s bár egy kicsit kábán nézett rá, de nem szólt semmit. – Gyorsan, uram! – mondta Carter. – Nincs sok időnk! Rakja gyorsan Teal’c fülébe ezt a két dugót, én meg addig Daniellel teszem ugyanezt! - Ugye nem kell megcsókolnom Telal’c-et, és magának sem Danielt? – kérdezte az ezredes. – Nem – felelte elpirulva Carter. – Csak cselekedjünk gyorsan, mert mindjárt visszajönnek a szirének, és abból baj lesz. Hamar belerakták társaik fülébe a házilag készült füldugókat, akik kérdően néztek rájuk. - Közelednek a szirének! – kiáltotta Carter, és gyorsan előkapta a fegyverét, mielőtt a szirének hangos éneklésbe kezdtek volna, hogy ismét elkábítsák a férfiakat a hangjukkal. Carter gyorsan célzott, és lőtt. A szirének összeestek, ránéztek Carterre, és a legfiatalabb csak ennyit mondott: a jóslat beigazolódott. A csapat kérdőn nézett Danielre, aki tőle szokatlan módón csak annyit közölt O’Neill helyett: tárcsázzunk, menjünk haza, otthon majd mindent elmesélek. A csapat átlépett a kapun, és minden rutinszerűen zajlott ismét: orvosi vizsgálat és… Valaki simogatja az arcomat. Csak nem Carter az? Vele beszélnem kell, mert olyan jó volt… - Ezredes! Ébresztő! Elhiszem, hogy fáradt, de mindjárt végzünk! Ne aludjon tovább – rázta meg a vállát a doktornő. – Ó, én nem aludtam – próbált szépíteni a dolgon az ezredes -, csak pihentettem a szememet, mert tudja, nagyon huzatos bolygóra kerültünk. Ezért is kellett aztán a füldugó – mosolygott O’Neill, és várta a kezelés végét, hogy végre mehessen a kunyhójához Daniel magyarázatát hallgatni, és Carterrel beszélni.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 764 | Hozzászólások: 1 | |
| Összes hozzászólás: 1 | |
|
| |
