Stargate SG1 - Köztes állapot 1. rész
Köztes állapot I. rész I. Amíg Sam bezárta a bejárati ajtót, addig Jack és Daniel a kocsibejárónál tanakodtak, hogy kinek az autójával induljanak el dolgozni. A gyerekek az előkertben álldogáltak, arra várva, hogy mire jutnak a felnőttek.- Szerintem az eredeti tervnél kellene maradnunk,– közölte Jack – azaz Te és Sam mentek előttünk, mutatjátok az utat, mi meg követünk Benneteket. Ja, és a Te autóddal kellene menni, mert haza, úgyis én hozom Samet, a gyerekekkel együtt, így az ő autója felesleges. - Jól meggondoltad? – nézett Jackre a régész – Tudod, ez nem olyasmi, amit hirtelen fellángolásból vagy lelkesedésből lehet csinálni. Ha most elhatározod magad, hogy Sam és a gyerekeitek mellé állsz, akkor mindenre fel kell készülnöd. Nem garantálhatjuk, hogy csak kellemes pillanatokat fogsz átélni velük, mint ahogy azt sem, hogy nem lesznek kimondottan rossz vagy kellemetlen perceid. – mondta rejtélyesen Daniel. - Azt gondolom, hogy mindenki érdekében az lenne a legjobb, hogy mielőbb tisztázd az érzéseidet először saját magaddal, majd Sammel, és ha minden rendben van, akkor a megfelelő helyen is el kellene kezdeni a puhatolózást… - Tulajdonképpen mire is gondolsz, Daniel? Tudod, hogy mennyi ideig vártam, majd álltattam magam, és kínlódtam Sammel kapcsolatban, és Te nem mondtál semmit. Pedig minden alakulhatott volna másképp is, ha csak egy icipici kis utalást is adsz nekem. - sóhajtotta Jack, miközben a felé közeledő nőt nézte simogatóan a tekintetével. - Akkor eldöntöttétek, hogy…- kezdte volna mondani Sam, de végig sem mondhatta, amikor a fia már oda is száguldott hozzá, és közölte a tényt: - Anya! Akkor mi Jackkel megyünk, Te pedig a keresztapával! Hidd el jó móka lesz, Jack biztosan jól vezet. Ti mentek elől, mi pedig majd üldözünk Benneteket! – mosolygott kajánul a fiú. Sam ránézett, bólintott, majd a férfiak felé fordult: - Gondolom már mindent eldöntöttetek. A gyereküléseket át kell rakni Jack autójába. Nem lesz ez gond? – fordult Jackhez – Mit fogsz mondani, hogyan került oda a gyerekülés, és egyszerre kettő is? - Menjünk a kocsidhoz, és kezdjük gyorsan átpakolni a gyereküléseket, mert így is késésben vagy, és van egy felettesed is. Mit fogsz neki mondani a késésed okáról? – kérdezett vissza Jack. -Ez nem fair …– kezdte volna mondani Sam, miközben elindultak a kocsihoz. – de talán nem kell büntetésben állnom a délelőtt maradék részében. –hunyorított Jack felé, aki erre csendesen csak annyit mondott: -Bocsáss meg! Sam teljesen elképedt ettől a váratlan fordulattól. Tréfának szánta, de nem számolt Jack reakciójával és a lelkiismeretével. Hatalmas gombóc lett hirtelen a torkában, és ismét a sírás fojtogatta. Gyorsan kinyitotta a kocsija hátsó részét, félig behajolt, hogy ne is lássák az arcát, amin egy könnycsepp készült legurulni. Zavartan kezdte húzogatni a gurtnikat és a csatokat. Észre sem vette érzelmi felindultságában, hogy Jack a szemben levő ajtónál a másik gyerekülést kezdte kiszedni, miközben fél szemmel őt figyelte. Sam lehajtott fejjel kapcsolgatta szét a gyerekülés pántjait, amikor egyszerre Jack meleg és simogató kezét érezte az arcán. Erre felnézett, és találkozott a tekintetük. - Minden rendben lesz, minden támogatást meg fogtok kapni tőlem, és ott segítek neked és a gyerekeinknek ahol tudok. – ígérte ismét. - Ha bárki is kérdezné, hogy került gyerekülés az autómba, majd azt mondom, hogy Te használod az autómat, mert a tied rossz, és kölcsön adtam neked. Ez a válasz jó Neked? – nézte reménykedve a férfi a szeretett nőt. - Igen, persze, és ne haragudj, csak ez olyan furcsa és új nekem… ez az egész helyzet… - mondta zavartan Sam, és ismét elkezdte csatolgatni a gyerekülést. - Semmi gond. – motyogta Jack, majd a figyelmét ő is a gyerekülés szétszedésének kezdte szentelni. Szinte egy időben végeztek, és indultak el a férfi kocsija felé. - Sam! Mind a kettőnknek be kell bújnunk az első és a hátsó ülés közé, mert ott van egy pöcök, amit ki kell akasztanunk ahhoz, hogy az ülés mögé a pántokat át tudjuk vezetni. Egyszerre kell csinálnunk, hogy a háttámla előredőljön. Melyik oldalra szeretnél menni?- érdeklődött udvariasan a férfi. - Jó lesz ezen a felén is, amelyiken most vagyok – válaszolta a nő – csak dolgozzunk gyorsan, mert még az oviban is beszélni kell a nevelőnővel, hogy ez elkövetkezendő napokban lehet, hogy te viszed és hozod a gyerekeket. Ugye nem baj? - Persze, hogy nem – válaszolta gyorsan Jack – akkor gyere, bújjunk be! Olyan lendülettel vetődtek be mind a ketten, hogy a válluk összekoccant, pedig Jack autója elég széles volt. -Jól vagy? –kérdezte halkan Jack, aki tegnap este óta egyfolytában aggódott a nőért. Ismét egymásra néztek, és Sam csak bólintani tudott, mert a szeméből egy könnycsepp buggyant ki. Ezt már Jack nem tudta elviselni, odahajolt a nőhöz, és lágyan lecsókolta a Sam arcán leguruló könnycseppet, miközben közelebb húzta magához. - Ugye tudod, hogy még mindig nagyon… - suttogta a férfi, amikor Danny és a két gyerek hirtelen megjelent. - Készen vagytok már? – türelmetlenkedett Sam, aki szeretett volna már leülni, mert elfáradt az egyhelyben való álldogálásban. - Egy röpke pillanat – válaszolta Jack, mert látta, hogy Sam most képtelen lenne bármit is mondani - mire 20-ig elszámolsz, már be is ülhettek. Sam egy kicsit felzaklatva és elgondolkodva az előbbi félbehagyott mondaton egyre gyorsabban, gyakorlott kézzel kezdte rendezni a pántokat, az üléseket, és már kiáltott is: -Jöhettek! Indulás! Végre mindenki elhelyezkedett az előre megbeszélt helyén, és elindult a csapat, a közeli óvoda felé. Daniel közepes tempóban vezetett, úgyhogy Jacknek nem volt nehéz dolga a követéssel. - Rendben vagytok ott hátul? – nézett bele a belső visszapillantó tükörbe Jack. Arra gondolt, hogy a gyerekeivel még egyszer tisztázza a titok dolgot, hogy még az oviban sem mondhatják el senkinek azt, amit reggel megtudtak. Egy kicsit sajnálta, hogy nem a gyerekek apjaként lesz bemutatva, hanem mint a család barátja, de úgy gondolta, hogy ez nemsoká megváltozik. - Persze, csak azt hittem, izgalmasabb lesz ez az egész követősdi.– kezdett morcoskodni egy kicsit Jackie. - Én szeretem a sebességet, és keresztapa meg mindig olyan óvatosan vezet, mintha csak tojások lennének az úton. Anyának kellett volna vezetni, vele hamarabb odaértünk volna az ovihoz, és akkor Te is gyorsabban mehettél volna velünk! - Szerintem ez a tempó pont megfelelő, mert így tudunk még egy kicsit beszélgetni. – közölte Jack. - Emlékeztek ugye, hogy mit mondtunk a titkokról reggel az ágyban? Nos, akkor mától kezdve ti is egy titok részesei vagytok, és még a legjobb barátotoknak sem szabad beszélnetek arról, amit megtudtatok tőlünk és rólunk. Megértettétek ugye, hogy ez nagyon fontos anyátoknak és nekem? – nézett hátra egy pillanatra a gyerekre Jack, majd vissza előre - Előfordulhat, hogy egy pár napig én viszlek és hozlak el Benneteket, és kénytelenek leszünk megismerni egymást. Azt viszont már most megígérhetem nektek, hogy már nem sokáig kell titkolóznunk, mert minden rendeződni fog, főleg akkor, ha ti is segítetek nekem. - Mit kell neked segíteni? – kezdte ismét a nyomozót játszani Sam. - Ó, az nagyon egyszerű. Csak azt szeretném, ha jól éreznétek magatokat Velem, összebarátkoznánk, és ezt anyátok is látná, érezné. Most mondok nektek még egy titkot, ezt én is évekig magamban tartottam, miként anyátok is… Sokáig kedveltük, majd szerettük egymást titokban, mert másképp nem lehetett. Ezen szeretnék változtatni, főleg most, hogy ti is vagytok nekem. No, mit szóltok hozzá? Akkor szövetségesek leszünk? A két gyerek összenézett mielőtt válaszoltak volna. Jack ezt jól látta a visszapillantó tükörből. Hirtelen deja vu érzése támadt, de elhessentette magától a képtelen gondolatot. Vagy mégse? Bevillant neki az, amit Sam reggel négyszemközt mondott neki. Egy pillanatra elgondolkodott ezen, olyannyira, hogy majdnem elfelejtett fékezni, ugyanis megérkeztek az óvodához. A gyerekek elkezdték kicsatolni magukat az ülésükből, mert látták, hogy az anyjuk közeleg feléjük. - Nos? Igen? – sürgette a választ Jack. - Hazafelé megmondjuk. – felelte rafináltan Jackie. - Akkor azt hiszem, nem lesz könnyű napom. - fordult hátra a gyerekek felé a férfi – Megpróbálunk hamar értetek jönni, mert kíváncsi természetű vagyok én is. - Ki jön értünk? Ki visz haza? – kérdezték a gyerekek jól időzítve, mert az anyjuk épp abban a pillanatban nyitotta ki az autó ajtaját. - Még nem tudom… - kezdte volna mondani az anyjuk, de a férfi hátrafordulva közbeszólt: - Természetesen mind a ketten jövünk értetek és ezzel az autóval fogtok járni egy pár napig. Remélem nem lesz gond. Elég kényelmesen utaztatok ugye? - Elég lassan – felelte Jackie, - de azért jó volt. Ezután a két felnőtt kezdte kisegíteni a két gyereket a férfi kocsijából. Jack a lányának segített, aki ügyesen kászálódott ki a gyerekülésből, mert sok hely volt a két ülés között, egész jól elfért a lába a rögzítővel. Jack szíve a torkában dobogott, amikor elindult Sam és a két gyerek után, mintegy hátvédként utánuk az óvodába. Régen, nagyon régen járt ilyen helyen, és egy kicsit meg is illetődött, amikor beléptek a bejárati ajtón. Noha Sam és a gyerekek még csak pár napja érkeztek vissza a városba, az óvodában olyan természetességgel mozogtak, mintha már évek óta ide járnának napi rendszerességgel. A cipőcsere után a gyerekek bementek és illedelmesen köszöntek a nevelőjüknek: - Jó reggelt, Miss Carrington! Anyukám szeretne beszélni Veled – adta át az üzenetet Sam. - Rendben, máris megyek. Valami baj van? – érdeklődött tapintatosan a fiatal nevelőnő, hátha kap valami kis előzetes információt a beszélgetés okáról. -Á, dehogy! – pletykálkodott rögtön Jakie. - Majd meglátod! Meglepi! A nevelőnő mosolyogva lépett ki a teremből, és megállapította magában, hogy a kis cserfeskének igaza van. Ennél nagyobb meglepetést még nem okoztak neki ma reggel, de még az elmúlt időszakban sem. Az első, amit észrevett, hogy a gyerekek anyukája bizony nem hétköznapi ruhában volt. A második pedig az, hogy egy magas, jó kiállású katonatiszt is volt vele, szinte egyforma az egyenruhájuk. Nyilván a férje lehetett, mert nagyon illettek egymáshoz. Ahogy közeledett feléjük, azt is észrevette, hogy a férfi milyen szeretettel nézi a katonai ruhában levő nőt. Kétlépésnyire volt tőlük, amikor már mondta is: - Jó reggelt, Sam! Miben segíthetek? Miért szeretne velem beszélni? Sam határozottan válaszolt: - Szeretném bemutatni Jack O’Neill-t. Ő egy nagyon kedves barátom, aki az elkövetkezendő napokban hozni és vinni is fogja a gyerekeimet. Neki és csak neki lehet odaadni a gyerekeket, ha nem én jövök értük. Elképzelhető, hogy ez hosszú távra fog szólni, mert el kell mennem egy időre, hivatalos útra. Megoldható, ugye? - Természetesen- fordult most érdeklődve a nevelőnő a férfi felé, miközben kezet nyújtott neki. - Eva Carrington vagyok. Ha bármilyen problémája adódna, szóljon csak, szívesen segítek. Most viszont mennem kell a gyerekekhez. Viszlát! – köszönt el a nevelőnő. Jack és Sam egy gyors viszlátot motyogtak, majd elindultak a kocsijukhoz. -Vezess óvatosan, nem baj, ha elkésel, benn találkozunk – mondta búcsúzásképp Jack. II. Jack már nagyon türelmetlenül ült az irodájában. Nem tudta, de nem is akarta elfoglalni magát semmivel. Samet várta és Danielt. Na, jó, ha teljesen őszinte akart lenni magához, akkor csak Samre várt. Amióta beért a bázisra, azóta csak Ö járt a fejében. A szeme előtt látta a nőt, a boldog mosolyt a tekintetében, ahogy reggel átölelte. De azt is érezte, hogy valamit még titkol előtte. Mindig is rejtélyes volt a maga módján a sok technikai kütyüjével, de ez most más. Nemcsak a hivatalos dolgokról szeretett volna vele beszélni, hanem kettejük új kapcsolatáról is, és a további lehetőségeikről, hogy egy család lehessenek. Nem értette, hogy miért nem értek még ide, mikor szinte egy időben indultak el az óvodától. Szinte percenként nézte az óráját, és elméjében vadabbnál vadabb képek cikáztak… Történt valami a gyerekekkel, miután eljöttek, és Samnek vissza kellett mennie… és igen, Jackie-nek igaza volt, hogy Daniel nagyon öregurasan vezet. De az is eszébe ötlött, hogy Daniel elég szórakozott is, lehet, hogy figyelmetlen volt… valakivel koccantak és most a rendőrökre várnak? Még tovább kergette volna vadul az elméjében a rémképeket, amikor kopogásra lett figyelmes. -Szabad! – kiáltotta abban a reményben, hogy Sam és Daniel lesz a kopogó. Az ajtóban azonban Harriman őrmester állt, és Jack látta, hogy fél elkezdeni a mondanivalóját. -Valami baj van, őrmester? – kérdezte rosszat sejtve. -Úgy is mondhatjuk, uram – felelte az őrmester. - Ezt a levelet Carter ezredes írta akkor, amikor ma délelőtt megérkezett a bázisra, és megkért, hogy adjam át Önnek, ha vele vagy dr. Jacksonnal történne valami. Carter ezredes épp valamit megbeszélt dr. Jacksonnal, és utána Önhöz jöttek volna, amikor egyszerre egy fénycsóvába burkolva eltűntek. Olyan volt az egész, mintha asgard sugár lett volna, de volt benne valami furcsa. Szerintem nem asgard sugár volt uram, de hogy mi, azt nem tudom. Tessék itt a levél. Harriman őrmester átnyújtotta a levelet és amilyen gyorsan csak tudott, kiment a tábornok irodájából. Jack, amikor átvette a levelet, arra gondolt, hogy ez nem lehet igaz. Rendeződnének a dolgaik és akkor megint egy levél. Ránézett a borítékra, a gyomrában egy ismerős érzés, gyors remegés futott végig, ami szinte görcsbe rándította a felsőtestét. Hirtelen kiszáradt a szája, még a fejéből is minden épkézláb gondolat eltűnt, csak egyre tudott gondolni: Sam… Pont így kezdődött öt évvel ezelőtt is. Gondolataiba mélyedve ült, és maga elé nézett meredten. A borítékot csak forgatta a kezében, és arra gondolt, mennyire nem akarja kinyitni. Sóhajtott egy nagyot, amikor meglátta Sam határozott vonalvezetésű írásával a nevét a boríték közepén: Jack O’Neill tábornok részére… Jobb keze mutatóujjával végigsimított a nevén, mintha csak azt akarta volna megérinteni, aki azt odaírta. Aztán egy határozott mozdulattal feltépte a leragasztott borítékot és elkezdte olvasni a levelet. Ahogy haladt egyre lejjebb a nem mindennapi vallomásban, egyre inkább az volt az érzése, hogy Sam ezt a titkot akarta megosztani vele. Most értette meg igazán a levél elolvasása után, hogy a nőnek mekkora lelkierő kellett ahhoz, hogy ezt az egészet végig tudja csinálni, és mindezt nélküle. De most már itt van és segít, mert a gyerekeknek egyelőre csak ő van, senki más, amíg az anyjuk vissza nem érkezik Daniellel. A levelet nem egyszer, de nem is kétszer olvasta végig, és a fülében visszhangoztak a levél záró sorai Sam hangjával: „Remélem, hamar visszajövünk jó hírekkel, mert ez azt jelentheti, hogy együtt lehetünk, mint egy család, ha szeretnéd még… és ugye tudod, hogy én is nagyon…” Jacknek ez felért egy újabb vallomással. Sam azokat a szavakat használta, amiket ő mondott a nőnek alig több mint egy órája. A levelet gondosan összehajtotta és betette a kabátja belső zsebébe. Lassan állt fel a székéből, elgondolkozva a tegnapi eseményekről. Reggel óta, vagy inkább a kora esti óráktól kezdve bizony alaposan felbolydult a rutinszerű, és néha unalmasnak is mondható élete. De ezt most egy cseppet sem bánta. Már évek óta szerette volna, hogy Sam az élete része legyen. Így vagy úgy, de most teljesült a kívánsága. Kilépett az irodája magányából, az útja egyenesen az irányítóteremhez vezetett. Mikor belépett a szokásos kép fogadta. Harriman őrmester a központi számítógépnél ült, és az ujjai fürgén jártak a billentyűkön. Mikor észrevette, hogy felettese belépett, fel akart állni, de O’Neill leintette és határozott hangon közölte vele: -Mivel jelenleg nincs semmi aktivitás, elhagyom a bázis területét. Kérem, mondja meg Pierce ezredesnek, hogy távollétemben ő a rangidős tiszt. Ha bármi, ismétlem bármi szokatlan, vagy furcsa dolog történik, azonnal értesítsen a mobilomon, és ismét itt vagyok. Érthető voltam? -Igen, uram, - felelte Harriman őrmester – máris intézkedem. Jack ezután az öltöző felé vette az irányt, mert úgy gondolta, a déli órákban jobb civilben megjelenni az óvodában, mint katonai ruhában. De mit fog mondani a gyerekeknek? Ami pedig még jobban aggasztotta: mit fog csinálni velük egész délután? Sőt! A hétvégéről nem is beszélve! Bár ha jobban meggondolja, ott van Jackie kívánsága is… Amint ezekkel a gondolatokkal szembesült, már majdnem teljesen átöltözött, amikor Harriman őrmester futott be utána az öltözőbe. -Uram! A csillagkapu aktiválódott, az íriszt nem tudjuk irányítani! Jack, ahogy volt, visszarohant az irányító szobába. Mielőtt beleszólhatott volna a mikrofonba, egy kis csomag landolt a rámpán, majd a csillagkapu eseményhorizontja pár másodperc után eltűnt. Ennyi volt. Egy intergalaktikus csomag érkezett. A tábornoknak egy apró sejtése volt, hogy ezt neki címezték, és azt is tudni vélte, hogy ki lehet a csomag feladója. Épp indulni készült a kapuszobába a csomagért, amikor egy katona feltűnt a lépcsőn, kezében a küldeménnyel, és szó nélkül átnyújtotta a tábornoknak. Jack szíve nagyot dobbant, amikor rápillantott a csomagra… Sam egyik váll lap rangjelzése volt odatűzve a csomagot összekötő növényi madzagra. Jack mielőtt távozott volna, odafordult az őrmester felé: -Most már tényleg szólhat Pierce ezredesnek, mert el kell mennem. Remélem a hét végén nem fognak megzavarni, mert elképzelhető hogy dolgom lesz, és nem leszek a városban. Az őrmester erre igencsak meglepett arcot vághatott, mert sem ő, sem más a bázison nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a tábornok a hétvégéjét nem a parancsnokságon tölti. Jack látta a bizonytalanságot, és a ki nem mondott kérdést az őrmester arcán. -No, menjen már! Mire vár? – intett neki O’Neill, azzal a csomaggal a kezében ismét elindult az öltöző felé, remélve, hogy ezúttal nem kell visszafordulnia. Minden nehézség nélkül elért a parkolóba és végre a kocsija magányában magához ölelhette a csomagot, amit Sam küldött neki. Vajon mi lehet benne? Nem itt akarta kibontani a küldeményt, mert érezte, hogy személyes dolgaik egyik lehetséges megoldása van a csomagba rejtve, vagy valamilyen formában utalás a megoldásra. Gyorsan beindította az autót és kihajtott a bázis területéről, az óvoda irányába. Amikor odaért, leparkolt és mielőtt bement volna, kíváncsian bontogatta a csomagot. Két helyes kis karkötőt látott, kövekkel, meg furcsa írásjelekkel díszítve, és egy rövid üzenetet: „Jack! Ahogy megkapod ezt a csomagot, add fel a gyerekekre a karkötőket, és magyarázd meg nekik, hogy addig nem vehetik le, amíg haza nem jövök. Ez nagyon fontos mindannyiunknak! Sam.” Jack ekkor nézte meg jobban a karkötőket. Az írásjelek nagyon ismerősek voltak neki. Mikor megérintette a karkötőt, akkor értette meg igazán. Egy furcsa, és mégis ismerős bizsergés járta át a testét az érintés hatására. Mintha már régebbről ismerte volna ezt az érzést. Közelebbről megnézte a karkötőn levő írásjeleket, ami olyan volt számára, mint egy sorminta, többféle jelből sorakoztatva. Persze ezekből nem értett ugyan egy kukkot se… bezzeg Daniel! Tovább tanulmányozta a karkötőt, megnézte az apró köveket is az írásjelek között, amik hétféle színűek voltak, és négyszer hét kis kő alkotott egy csoportot, mintha ez is sorminta lenne. 28 kicsi, apró kövecske. Tetszett neki a karkötő, remélte, hogy a gyerekek is osztani fogják a véleményét, és nem kell majd nagyon győzködnie őket arra, hogy felvegyék. A nadrágja zsebébe dugta a karkötőket, bezárta az autót és határozott léptekkel ugyan, de annál nagyobb bizonytalansággal lépett be az óvoda kapuján a gyerekeiért. Hogyan magyarázza meg, mit fog mondani nekik, hogy az anyjuk nélkül jött értük… és itt van a karkötő is. Mire idáig ért a gondolataiban addigra már a pár órája megismert nevelőnő szólította meg az elgondolkozott férfit. - Jackiért és Samért jött ugye? A gyerekek édesanyja nincs itt véletlenül a kocsiban? Beszélnem kellene vele. - Valami probléma van? – kérdezett vissza Jack. Hirtelen nem tudta, hogyan viszonyuljon a kialakult helyzethez. Annak idején az elfoglaltsága miatt nagyon ritkán ment csak az óvodába Charliért, mindent mindig Sara intézett. Most pedig itt van ő, mint a gyerekeit egyedül nevelő apajelölt és ezt nem mondhatta meg senkinek, egyelőre még ennek a nevelőnőnek sem, bár a férfi érezte, hogy a nő sejti, ki is ő igazából. - Sajnos Sam nem jött velem, mert hamarabb el kellett mennie a hivatalos útra és nem tudom, mikor jön vissza. Addig én viselem a gondját a gyerekeknek, tehát nekem is elmondhatja, miről van szó. – próbált könnyed hangnemet megütni a férfi, hogy a nevelőnő ne lássa, ne érezze rajta az aggodalom jeleit. - Tulajdonképpen Jackie miatt szerettem volna beszélni vele, a csontrögzítője miatt. A délelőtti órákban a testvére segítségével levette és egy másik kisfiúra, Davidre szerelték rá, aki elesett a teremben és sokáig sírt. Panaszkodott a gyerekeknek, hogy nagyon megütötte a lábát, és nem tud ráállni. Én pont nem voltam benn a teremben, amikor ez az eset történt, mert kihívtak, és más felügyelt rájuk. Davidért még nem jöttek, és elég nehéz lesz megmagyaráznom az esetet az ő szüleinek is. - Miért lesz nehéz elmondania? Nekem se volt nehéz… Jackie hogy van a csontrögzitő nélkül? – kérdezte hunyorítva a szemével Jack, mert ő elég hamar átlátta a kialakult helyzetet. - Jól, sőt nagyon jól! Ennyire nem is lehetne, annak a függvényében, hogy a balesete három hete történt… Biztos sok különleges vitamint szed, amiatt jött rendbe ilyen hamar, nagyon stramm kislány. – válaszolta naivan a nevelőnő. - Amúgy pedig azt lesz nehéz elmondani a kisfiú szüleinek, hogy hogyan és miért került rá a csontrögzítő… valamint David hogyan volt képes egy sípcsontsérülés után másfél órával már sétálni, mikor eleinte rá se tudott állni a lábára… - Oh, a csontrögzítő különleges anyagból van, és mágneses impulzusokat sugároz, és azért hozta rendbe a lábát – füllentette Jack, aki kezdett tisztába jönni Sam egyik aggodalma okával. - Mondja azt, hogy ez egy kísérlet része, és az óvoda kapta ezt a segédeszközt, mert a gyerekek gyakran elesnek és megsérülnek. Három hét a kihordási ideje egy gyerek esetében. De van, akinek még kevesebb idő is elég a gyógyuláshoz. – folytatta Jack folyamatosan a mellébeszélést. - Az óvoda csak a kísérlet erejéig kapta meg ezt a gyógyeszközt, utána vissza kell adniuk. De ha gondjuk van a történtekkel, akkor keressenek meg, majd én beszélek nekik a csontrögzítő jótékony hatásáról. Vihetném akkor a gyerekeket? – fejezte be Jack a monológját, mintegy megelőzve a nevelőnőt, az újabb kérdéseitől. - Persze, és jó hétvégét! –fejezte be a beszélgetést a nevelőnő majd bement a terembe és kiküldte a két lurkót, akik vidáman jöttek ki a teremből, örülve annak, hogy az anyjuk ilyen hamar jött értük. A gyerekek mikor meglátták Jack-et, ismét egymásra néztek, majd komótosan odasétáltak a férfihoz, és Sam csak annyit kérdezett: - Anya elutazott? - Igen, de küldött nektek valamit, és szeretné, ha viselnétek addig, amíg vissza nem jön. - Soká jön? – kérdezte ismét Sam - Ezt, és sok más dolgot mindjárt megbeszélünk, de otthon. Tessék, itt van anyukátok ajándéka – húzta elő a két karkötőt a nadrágja zsebéből Jack, aztán mind a két kezébe egy–egy karkötőt tett, és a gyerekek felé nyújtotta. - Remélem, tetszik. – mosolygott biztatóan a gyerekekre, hogy vegyék fel a különleges karkötőt. A gyerekek egymásra néztek, majd elvették Jack kinyújtott kezéből a karkötőket és felvették, majd tőlük szokatlan módon elindultak Jack kezét megfogva a kocsihoz. Egyikük sem vette észre, hogy a hátuk mögött az egyik ablakban meglibbent egy függöny… Az autóban ülők most nem beszélgettek egymással, mint reggel. Jack túlságosan is el volt foglalva a gondolataival, csak a motor egyenletes brummogása törte meg a mázsás súlyként rájuk nehezedő némaságot. Szerencsére hamar hazaértek, azaz Sam lakásába. Mikor az ajtó halkan becsukódott, Jack odafordult a gyerekeihez: -Ti tudtok valamit, ne is titkoljátok el előlem. A tegnapi és a mai nap amúgy is sok volt nekem, az előtte levő évekről meg nem is beszélve. Nos? Ki kezdi? A gyerekek lehajtott fejjel hallgatták a nemrég megismert apjuk tárgyilagos észrevételét. Dacos hallgatásba burkolóztak. - Jó. Akkor úgy lesz, ahogy mondom. Mivel Jackie lába a csodával határos módon „összeforrt” azaz ismét a régi, könnyedén fel tud menni az emeletre. Menjetek fel, csomagoljatok össze egy pár napra való kedvenc ruhát és játékot, mert el fogunk menni innét. Addig én körül nézek. Érthető minden? - kérdezte kissé katonásan és feszengve Jack a kialakult helyzettől. - Igen. De hova megyünk? Anya, ha hazajön, hogy fog minket találni? Aggódni fog miattunk. - szólalt meg váratlanul Jackie. - Nem, nem fog aggódni. Tudja, hogy velem biztonságban vagytok, ezért is keresett fel… és azt is tudja, hogy hova viszlek Benneteket, anélkül, hogy erről beszéltem volna vele. Azt a helyet ő is nagyon szerette egykor… - halkult el hirtelen a férfi a rá törő emlékek hatására, de aztán hirtelen magához is tért - Majd meglátjátok, de ígérem, hogy jól fogjátok érezni magatokat! – közölte. – Ha nincs további kérdés, akkor menjetek pakolni. - De mibe…? – akadékoskodott Sam, aki nem volt olyan gyakorlatias bizonyos dolgokban, mint Jackie. – Segítesz? - Menjetek előre, megyek máris utánatok, és segítek. Addig csak azt rakjátok össze egy kupacba, amit el szeretnétek hozni. A pakolásban van gyakorlatom, de majd ti is belejöttök. Nekem van még egy kis dolgom a nappaliban. No, menjetek – intett Jack a gyerekeknek, és az ujjával mutatta az irányt, jelezve a nekik, hogy indulniuk kell. Jack, amint belépett a nappaliba egyenest a könyvespolchoz vette az irányt, oda ahova tegnap este a fényképet helyezte. A fotót szerette volna magával vinni, hogy Sam - ha élőben nem is - legalább képről ott legyen vele, és láthatná nemcsak ő, hanem a gyerekek is. A kép azonban nem ott volt, ahova az este tette, hanem egy polccal lejjebb, és ez rögtön gyanakvóvá tette. Samnek nem volt ideje és lehetősége a fényképet máshova tenni. Járhatott itt valaki, amíg nem voltak a lakásban? Hirtelen ezernyi lehetőség villant át az agyán, és egy-egy régen történt esemény emlékképei is halványan előtörtek agya rejtett zugából. Levette a fényképet a polcról, majd kiszedte az üveglapok közül, és gyorsan a belső zsebébe tette Sam levele mellé. Sóhajtott egy nagyot, és épp kezdett volna alaposabban körülnézni a nappaliban, mikrofonokat és egyéb jól ismert megfigyelő szerkezeteket keresve, amikor fentről veszekedés hangjaira lett figyelmes. Kettesével véve a lépcsőket hamar felszaladt a gyerekszobába. - Mi történt? –kérdezte halkan, megpróbálva szigorúan nézni a veszekedő gyerekekre. - Jackie nem engedi elvinni a Csillagászati évkönyveimet, pedig azt minden este nézegetni szoktam, és csak hármat akartam elvinni, a kedvenceimet – panaszkodott Sam – de bezzeg az ő hülye képregényei, meg a G.I. Joe-s cuccai. Azt mondja nem fog elférni… - A ruhák válogatásával készen vagytok?- vágott a panaszáradat közepébe ismét halkan a férfi. A gyerekek meglepődtek a halk beszédtől, nem tudták mire vélni, kérdően néztek vissza Jackre. -Azt hiszem, baj van, és nagyon gyorsnak kell lennetek. Csak ruhát keressünk, aztán valami táskafélét és már megyünk is. Beszélnünk nem kellene, hacsak nem feltétlenül szükséges. Megértettétek? A gyerekek egy pillanatra elgondolkodtak és bólintottak. Csendben dolgoztak, hamar összeszedték a szükséges ruhákat és kérdőn néztek az apjukra. Jack gyorsan betette a gyerekek által kiválasztott ruhákat egy nagyobb méretű sporttáskába, amit addig keresett az emeleti gardróbban, amíg a gyerekei a ruhákat válogatták. -Akkor most megyünk hozzám. – közölte a gyerekekkel halkan. - Induljunk! | |
|
| |
| Megtekintések száma: 649 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |