Stargate Atlantis - A Pokoli Éden
A Pokoli Éden Hajnal Pocsék érzés, mikor szeretnél, de nem tudsz elaludni. Hát még ha hallod, hogy körülötted mindenki jóízűen húzza a lóbőrt! John Sheppard őrnagy újra meg újra visszapörgette a napot arra a pillanatra, amikor meghúzta a ravaszt. Hol a lidérc, hol Ford, hol Sumner ezredes szemszögéből játszotta le az eseményeket. Az agya meghökkentően pontosan adta vissza a részleteket. Arra is emlékezett – vagy emlékezni vélt –, hogy a lidérc a jobb kezét használta. A többiek másként élték meg, persze, ők szunyálnak. Mindenki megmenekült a haláltól – csak őt tette az elmúlt nap gyilkossá. A félelem sem gátolja a csapatot igazán, hiszen ki fogja még fel egyáltalán, mekkora veszélyben is vannak? Megtudják-e valaha is? De legalább nem horkol senki. Mintha csak értette volna Sheppard gondolatait, McKay hangtompító nélkül a hátára fordult és leplezetlen szuszogásba kezdett. Az igazak álmát aludhatta. Ford morgott egyet, a másik oldalára fordult és a fülére szorította a sapkáját. Már ketten voltak tehát egy légtérben, akik nem aludtak, Sheppard így kevésbé érezte magát egyedül, de ettől még nem nyomta el az álom. Beletörődve, hogy ha McKayen múlik, nem is fogja, kibontotta magát a zsákból, nyújtózkodott egyet és körülnézett. A terem tele volt hálózsákokba bugyolált emberekkel. Stackhouse és Markham kivételével – akik a kaput őrizték – mindenki itt volt az expedíció tagjai és az athosziak közül. Sheppard nem tartotta jó ötletnek, hogy egy helyen legyen mindenki, ráadásul bezárható térben – katona szemével túl könnyűnek vélte a támadást, a balesetet megsemmisítőnek –, de nem volt kedve kétszer egymás után vitába szállni Weirrel, pláne egy ilyen nap után. Valamint azt is el kellett ismernie, hogy a biztonságérzet egyetlen forrása a társaság egy tízezer éve elhagyatott városban töltött első éjszakán. Mezítláb sétált ki a nyitott ajtón az esti fogadás helyszínéül szolgáló erkélyre, amely már nem volt gazdátlan. - Teyla! - Őrnagy. Az athoszi nő a messzeséget kémlelte, büszkén kihúzva magát, Sheppard a korlátra könyökölt. Egy darabig csak ácsorogtak egymás mellett, végül a férfi törte meg a csendet. - Mindenki úgy alszik, mintha ezer éve itt lennénk. - Nehéz nap áll mögöttük. - Túl hosszú az éjszaka. Kezdem úgy érezni, hogy a nap már nem kel fel többé. - Egész életemben retteghettem attól, hogy egy nap értem is eljönnek majd a lidércek. Tegnap megtörtént. Neked hála, John Sheppard, már tudom, hogy ez nem a vég… hanem valami újnak a kezdete volt. - Szeretném hinni, hogy igazad van. Újra hallgatásba burkolóztak, pedig egyáltalán nem volt hideg. Ezúttal Teylán volt a sor, hogy lerázza róluk a némaság súlyát. - Őrnagy, visszatérnék az Athoszra. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Az Athoszt elpusztították a lidércek. - Igen, tudom. De szeretném látni, mit műveltek az otthonommal. Sheppard erre nem tudott mit mondani. Lépteket hallottak, amelyek egyszer csak megtorpantak. - Hadnagy? - Képtelenség aludni. McKayben egy gőzmozdony veszett el. Sheppard hangtalanul kuncogott. Teyla értetlenül csóválta a fejét. – Gőz-mozdony? - Egy közlekedési eszköz volt – magyarázta Ford –, vízgőzzel hajtották, síneken haladt és ritmusra fütyült, valahogy így – tütütütű. Teyla a homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy nem érti. – Síneken? Erre Fordot és Sheppardöt egyszerre rázta meg a nevetés. - Ne haragudj, csak tudod… – mentegetőzött az őrnagy. – Van nálunk egy játék, activitynek hívják. A lényege az, hogy rá kell vezetnünk a másikat, hogy mire gondolunk, néha mutogatással, néha körülírással. Az jutott eszembe… De nem tudta befejezni. - Idebent valaki aludni szeretne – rikácsolta McKay. Mindhárman rögvest az ajtó felé fordultak. - Ne forduljon vissza, hadnagy! Ez parancs! – Különben miféle pizsamapartit rendeznek itt éjnek évadján? - Csak irigykedik, mert magát nem hívtuk meg – fűtötte a kedélyeket Sheppard. Jól esett neki, hogy van mivel elterelni a gondolatait. – De ha már itt van, akár csatlakozhat is. Sheppard megvárta, míg McKay közelebb csoszog. – Teyla szeretne visszamenni az Athoszra. Maguk, fiúk is jöhetnének. - Mikor indulunk? – kérdezte Ford. - Minek? – kérdezte McKay. - Bakesnek sikerült leszednie egy hajót. Hátha maga több hasznosat talál egy lidérc maradványnál – bökött McKayre Sheppard. – Amint megvan Weir engedélye, megyünk – felelt a másik kérdésre is. - És mi van azzal az ősi várossal? – faggatta tovább Ford. - Az Elődök városa nem biztonságos. - Ugyan már Teyla, meg se közelítettük, nem gondolhatod komolyan, hogy a dolognak bármi köze van a lidércekhez – szállt vitába vele Sheppard. – A barlangrajzoknál is azt mondtad, hogy valószínűleg időről időre visszatérnek, ennek semmi köze a romokhoz. McKay csak ide-oda kapkodta a fejét. – Egy Ősök által épített városról beszélünk? Mért nem ezzel kezdték?! Elhallgattak, és csak gyönyörködtek az eléjük táruló látványban. A nap csodálatos koronája megjelent az óceán szilárd, földöntúli fehér hídjának végén, éltető fénnyel töltve meg az égboltot. A színek új szimfóniába kezdtek, a város lassan levetette a sötétséget. Aztán egy kimondhatatlanul rövid és mégis maradandó pillanatra a napfény bekopogtatott a város összes ablakán. Tízezer éve ők voltak az elsők, akik látták a hajnalt Atlantiszon. Ez a gondolat egyszerre volt feloldozás, remény, áldás és megtiszteltetés. - Ez az Éden – sóhajtott Sheppard. – Pokoli Éden. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 511 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |