Főoldal » Cikkek » EMILIA TÖRTÉNETEI » Stargate Atlantisz - Origin

Stargate Atlantis - Origin : 2.kötet - A labor 10.fejezet

Délután Teyla és Emilia épp az egyik ugróban igyekeztek a település felé. Magasan repültek. A Nap fénye gyöngyként csillant vissza az üveg felszínéről. Emilia elég hallgatag volt. Teyla észrevette, hogy valami nincs teljesen rendben.
- Valami gond van, hogy ilyen csendes vagy egész úton? - nézett a nő érdeklődően.
- Nincs. - válaszolta, de a nő átlátott szavain.
- Mi a baj? Valami rossz történt? - kérdezte tudakolva mi lehet, ami ennyire nyomasztja.
- Semmi különös, csak... - a nőre nézett kis bánttal a szemében. Teyla hallgatott és nézett rá. Várta, hogy megszólaljon.
- Kérem ne mondj el Johnnak - kérte, s elég rosszul érezte magát.
- Nem, nem mondom el - próbálta Teyla megnyugtatni.
- Ma reggel elindultam a város egyik részébe. Ott voltam majdnem egész reggel. Egyszer csak az ezredes izgatott hangját hallottam a rádióban, ahogy kérdezte merre vagyok. Én válaszoltam neki, hogy a város egyik részén. De olyan volt, mint ha ellenőrizett volna. - elhallgatott, és kicsit lejjebb ereszkedett, mert a távolban már látszott homályosan a település széle - Kicsit rosszul esett, hogy nem bízott bennem. Tudom, én is hibás vagyok, mert nem szóltam senkinek, hogy merre megyek.
- Ez most fordult elő először?
- Igen és tudom, hogy neki is igaza van. De néha még itt is vágyom a magányra, ahol kicsit elmélkedhetek.
- Értem. - Telya felállt. A szárazföld felett voltak már s kereste Hallingot, aki majd jelzi hova szálljanak le. Kémlelve a terepet gyorsan meg is lett a keresett férfi.
- Már látom Halling-ot. Ott szálljunk le! - mondta.
- Rendben. - válaszolta, majd előhívta a holografikus képernyőt. 
Teyla némán nézte Von-t. Mióta ezen a laboron dolgoznak, Emilia valahogy egyre jobban tűnt számára nyűgösnek. Fura volt, hogy ez fogalmazódott meg benne. De ez írta le a legjobban azt, amit a lány megpróbált titkolni. 

***

Zelenka igyekezett Woolsey irodája felé. Mikor az irányító részleghez ért megállt. Megkérdezett valakit, hogy a főnök itt-e van, mert távolról látta, hogy az irodájában nincs.
- Nem tudja véletlen, hogy Woolsey itt van-e?
- Sajnos nincs a városban.
- Shepperd ezredes esetleg...
- Sajnos ő sincs.
- Dr. McKay, Dr. Von, Teyla, Ronon?
- Egyikőjük sincs.
- Jó... - elnevette magát - Köszönöm.
Hátrafordult, majd elindult lefelé a lépcsőn. Beszélni fog velük, ha visszajöttek.

***
A megbeszélés gyorsan elmúlt. Emilia nem ment ki az ugróból. Köszönt Hallingnak, mikor kinyitotta a rámpát, de inkább bent maradt és az ugrón tett vett, míg Teyla vissza nem tért.
- Indulhatunk. - szólt a nő s már az ugró hátsó részénél állt.
Emilia felállt és becsukta a kristályokat tartalmazó dokkrészt, és kikapcsolta a kézi számítógépet. Felszálltak. Már besötétedett. Visszaérve a városba Teylának dolga akadt az edzéssel, ami holnap lenne. Elment szólni, hogy elmard. Emilia gondolt egyet és elment vacsorázni. Késő este volt már, ezért nem voltak sokan a kantinban. Evett, majd visszament a szobájába.

***
Kezdett erősödni a szél, de ezt még a labornál nem lehetett érezni. A fák egyre csak dőltek egymás után. Hogy alapos munkát végezzenek, egy csoport vágta ki a fákat, egy másik pedig a már kidöntött rönköket aprította. Egyszer csak egy erősebb széllökés suhant át a laboron, mire meglepődve csökkent a bent levő porhullám. John és Beckett is meglepődött, de folytatták. Már nem volt hátra sok. McKay egyszer csak felnézett a holografikus monitorra, amit hirtelen előhívott. Először visszanézett a munkájára, majd hirtelen vissza. A képernyőn egy nagy vihar látszódott, ahogy egyre közelített a labor felé. Még jó húsz percre volt, mire odaért volna, de gyorsan haladt. Jobb lesz inkább hazahúzni a csíkot, mielőbb még belekeverednének a sűrűjébe.
- John! John! Hallasz engem? - mondta kicsit izgatott hangon Rodney.
- Hallak, Hallak. Mondd - megállt a söpréssel, mire Beckett lassabban folytatta.
- Egy nagy vihar közeledik felénk, nem lenne rossz visszamenni - ismertette a helyzetet a tudós.
- Ok, mennyi idő múlva ér ide? - kérdezte, miközben Beckett-nek mutatta, hogy fejezze be a maradékot.
- Kb. húsz perc - mondta aggodalmasan.
- Rendben, mindjárt ott leszünk - jelentette ki az ezredes.
John épp levette a szemüveget, mikor egy nagy széllökés süvített át a laboron.
- Mi a gond? - nézett kicsit riadtan Beckett.
- Jön egy vihar, és Rodney szerint jó lenne eltűnnünk innen.
Kiérve nagy zúgás volt a favágóknál. John a kezével csapkodott és integetett, hogy figyeljenek rá. Egyszer csak elhalkult a zaj.
- Vége a munkának fiúk! Egy nagy vihar közeleg, így visszamegyünk. - mondta hangosan.
Mindenki összeszedte a holmiját és elindult. Közben erősödött a szél.
- Mondják, hogy mi is mindjárt megyünk - s visszafelé tartott a laborba.
John intett Beckettnek ki követte.
- Miért maradunk? - nézett rá, majd sejtelmesen az égre.
- FOGD MEG AZ AJTÓKAT! - ordította John az egyre erősödő szélben.
Beckett átrohant a laboron és fogta az ajtót, mert miután nincs annyi energia, a mechanizmus lassan, automatikusan becsukja az ajtó szárnyait. Az oldalsó ajtó megsérülhetett még régen, mert kinyitva találtak rá. Persze már elég sok homok is betakarta az alját. A homok támasztékként működött, ami nem engedte, hogy becsukódjon. A takarítás után se működött. Ha elmúlik a vihar szólnak valakinek, hogy nézze meg. John és Beckett tartották az ajtó két felét. Ahogy egyre erősödött a szél, kivitte a porfelhőt, majd a maradék port. Kint már beborult és elkezdett esni az eső. John intett Carsonnak, hogy engedje el az ajtószárnyat. Az ajtó becsukódott, majd az oldalsó nyitott ajtón kimentek. John erővel megpróbálta visszahúzni az ajtót, a másik szárnyát Beckett próbálgatta becsukni. Nehezen, de sikerült behúzniuk. Ekkor már nagyobb cseppekben esett az eső. Intett Carsonnak, hogy jöjjön. Az erdőn át futottak. Egyszer egy nagyot villámlott, mire mind a ketten majdnem hasra vágódtak. Akkorát zengett az ég, hogy azt hitték soha nem halkul el. John egyenesen az ugrók felé szaladt. Beckett beszaladt a másodikba. Rodney ordítva kiáltott rájuk:
- Hol a francba voltatok eddig???
- Szellőztettünk - mondta John.
Rodney arcán értetlen jelek futottak át, majd felhúzta a rámpát, s idegesen elindult a pilótaszék felé. Minden ugró készen állt az indulásra. John szállt fel legelőször, őt követte McKay, majd Beckett, aki nagyon feszült volt. Már javában zuhogott és nagy villámok cikáztak az égen. John nyitotta meg a kaput, majd mikor észlelték a jelet, a pajzsot leengedték. John ment át elsőnek s rögtön emelkedett felfelé a dokkon keresztül miután a kaputeremben találta magát, McKay várt pár másodpercet, miután követte volna az ezredest, majd átment. Beckett nem értette mire várnak, de a végén ez is eljutott az agyába, amiben eddig a félelem volt az úr. Carson is átment, meglátva a lépcsőket kicsit feloldódott a feszültség benne. Robert kicsit több időt adott Beckettnek, majd ő is átment a kapun. Mindenki kiszállt a járműből, majd lesiettek a lépcsőkön. Már nagyon éhesek és álmosak voltak. John észrevette Woolsey-t, aki még mindig dolgozott. 
- Bejöhetek? - kérdezte az ajtóban állva.
- Be - válaszolta.
John bement, majd megállt az asztala előtt.
- Láttam, hogy az előbb tértek vissza - kezdte Woolsey.
- Igen - válaszolt Sheppard.
- Ennek örülök. - Mosolygott. - Nemrégen érkeztem. Miként haladnak a labornál?
- Sok fa van, amit kivágtunk. Egymásra rakják őket a katonák, de nem tudunk igazán mit kezdeni velük - mondta John, majd megvakarta a nyakát hátul.
- Hát, esetleg megpróbálom felemlíteni a holnapi tárgyaláson. - Válaszolta Woolsey, s jó ötletnek tartotta a fa e célra való felhasználását.
- Hogy áll a tárgyalás? - kérdezte John, ki most a kezét súrolta.
- Jól, ezek már csak formaságok lesznek - mondta megkönnyebbülten.
Woolsey kicsit furcsállta a vakarózását, majd feltűnt neki, hogy a férfi egy adta por.
- Ezredes! Már megbocsásson! De, hol járt maga, hogy úgy néz ki, mint aki most jött egy sivatagi viharból? - förmedt rá mind felettese, mégis mosolyogva picit.
- Ja! - Nézett magára John, majd Woolsey-ra, ki már felhagyott a „szigorú” felettesi stílussal. - Hát persze. Beckett és én egész idő alatt sepertük ki a labort, s nagy volt bent a porfelhő.
-Értem - mondta. - Ha nem gond, van pár dolog, amit sürgősen el kellene intéznem.. mióta sokat vagyok a tárgyaláson, kicsit elvagyok maradva az itteni dolgokkal.
- Rendben. Jó munkát Mr. Woolsey. - felelte John, majd a  bólintott egyet.

***
Az éj gyorsan eltelt. John felébredt s már nem tudott aludni. Elindult reggelizni. Útközben találkozott pár emberrel a tegnapi favágók közül s ismertette velük, hogy jó lenne minél előbb indulni. Beért a kantinba. Elvette a tálcát, majd meglátta Rodneyt és Carsont az egyik asztalnál.
- Jó reggelt! - köszöntötte őket.
- Jó reggelt! - válaszolt Carson, s közben McKay bólintott tovább majszolva a reggeli szendvicsét.
- Azon gondolkodtam, hogy jó lenne minél előbb indulni - kezdte a beszélgetést John.
- Jó ötlet - értett egyet vele a másik két személy is.
- Csak két ugróval megyünk. Felesleges lenne négy, hisz jelenleg majdnem minden ottmaradt a bolygón. Az egyiket én a másikat Rodney vezetné.
-Huh, nem nekem kell vezetni... - örvendezett Beckett.
-Na jó, együnk és induljunk... - javasolta McKay dünnyögve a szendvics mögött.
Miután ettek s összeszedték a tegnapi csapatot, visszatértek a bolygóra.

***

Zelenka sétált be a kantin ajtaján. Körülnézett, majd meglátta Emilit. Ragyogó tekintettel igyekezett felé. Emilia meglátva felé nézett.
- Végre valahára! - örvendezett a tudós.
- Mi ez a nagy lelkesedés Dr. Zelenka? - nézett kérdőn Emili.
- Tegnap Téged is kerestelek a csapaton kívül, de senki sem volt a városban - folytatta mosolyogva.
- Én itt voltam, miután Teylaval visszajöttünk - válaszolta Von komolyan.
- Pedig azt mondták, hogy te is elemtél - lepődött meg Zelenka.
- Mégis miért keresett minket?
- Hát igen, jó hírem van.
- Mi az? - kérdezte, mert látta, hogy a tudós nagyon izgatott már. Szinte alig tudja magában tartani a szavakat.
- Az a konzol, amit sikerült még régebben beindítanod, egy hajó tervrajzait tartalmazza. Egy olyan ősi űrhajó tervrajzait, amit az Ősöknek nem sikerült megcsinálniuk. - mondta a férfi még mindig vigyorogva.
- Ez nagyszerű Radek - nézett Emili a tudósra érdeklődő tekintettel.
- Nem tudom, de ahogy eddig állunk, egy erős hajó rajzait találtuk meg. Sajnos többet még nem tudok mondani...
- Semmi gond doktor - felelte. - Ma még befejezem először azt a vizsgálatot, amit pár napja abbahagytam a labor miatt. Remélem nem késtem el vele. 
- Nem. Annyira nem sürgős - mondta Radek. - Eléggé elfoglaltak vagyunk, később is ráér. 
- Renden. Ma folytatom akkor az elemzését a laborból kinyert adatoknak.  
- Akkor jó munkát! - mosolyodott el. 
- Magának is! - viszonozta Emili. 
Reggeli után ismét a laptop előtt találta magát. 

"Már pár napja nem volt időm írni. Most is csak úgy birok, hogy a többiek pihenőt tartanak a laborban. Én pedig visszajöttem Atlantiszra, hogy jelentsem a tanácsnak, hogy állunk. S főleg azért is, hogy lássam a feleségem. Féltem őt. Nem kellene, hogy ki legyen téve ilyen sok idegességnek, s nyomásnak. Mikor lesz már ennek vége..." (Norin naplója 13.)

"Elkészült a szer egyes részeinek kémiai összetevőinek listája. Nehezen megy a munka. Mindenki a legtöbbet akarja megtenni. Bárcsak sikerülne a munka, és megmenthetnénk a várost." (Norin naplója 14.)

"A tanács azt javasolta, hogy minél előbb próbáljunk meg beszélni a lidérchajóval. Megint elbukott az egyik hajónk. Már nincs sok időnk. Megpróbálok minél többet megtenni. Talán sikerül az egyikkel kommunikációs csatornát létesíteni, hogy tárgyaljunk velük." (Norin naplója 15.)

"Mióta elkezdtem ezt a naplót, már lassan, azt sem tudom minek. Először azt szerettem volna, hogy aki majd egyszer megtalálja, de ez a szó már lassan eltűnik az emlékezetemből, majd elolvassa s tudni fogja milyen küzdelmet folytattunk a fennmaradásért. Még akkor is, ha elbuktunk. Megpróbáltuk. Mindent megtettünk, de sorunk így szólt. Nem voltunk istenek. Bármi is lesz a jövőben, ha elbukunk, bátor szívvel tűnünk el az univerzum sötét homályában. De, ha egyszer valaki valaha rátalál a városra, az vigyázzon rá. Nagy árat fizettünk érte, hogy ne szolgáltassuk ki az ellenségnek. S figyeljenek oda az egész univerzum dalára, s akkor lehetnek méltó utódaink. Bár, ha egyáltalán lesznek olyanok, kik még hordozzák királyi vérünk ékét. Egy faj voltunk, akik az életükért vívott háború nehéz pillanataiban is küzdőttek..." (Norin naplója 16.)

Emilia szeme könnybe borult a mondatok olvasása közben. Valahogy jelenleg nem érzete úgy, hogy folytatni bírná az olvasást. Felkelt. A laptopot letette a földre. Kikapcsolta, majd lesétált a lépcsőn. A terem csendben fogadta, mint mindig. Furcsa csend volt itt. Erre senki sem járt. Esetleg valakik néha-néha az Ős székhez menet kicsit felbolygatták az alvó csendet, de különben nyugodt volt itt minden. Visszament a laptopért, majd elindult a szobája felé. Beérve a szobába lefeküdt az ágyra. A Földre gondolt. Vajon mit csinálhatnak most a szülei, a barátai? Nagyon hiányolta őket. Megfordult az oldalára és kinézett a nagy üvegablakon. Nagyot sóhajtott, majd becsukta a szemét. Még semmi nagy valamit nem csinált ma, de valahogy mégis fáradtnak érezte magát. Norin jutott megint az eszébe. Furcsa kötődés ez. Már valahogy kezdte megszokni. Hagyta lassan lelassulni légzését s lassan az álmok erdejében találta magát.

***

McKay épp a generátor megmaradt beállításain ügyködött nagy lelkesedéssel. John már kétszer volt kint megnézni, hogy hol tartanak a favágók. Jelenleg Carsonnak segített felállítani a polcokat, amiket hoztak. 
- Hány van még belőlük? - kérdezte az ezredes.
- Még egy. De lehet, hogy majd később kelleni fog még, akkor hozatok - felelte Beckett.
- Fogd meg itt egy kicsit, hogy a csavart meg bírjam húzni - mondta John.
- Rendben. - Felelte a doki, és már tartotta a polcot, amit a társa mutatott.
- Már annyira várom, hogy sikerüljön megoldani az energiaellátást - sóhajtott Carson.
- Én is remélem, hogy érdemes volt ennyi mindent tenni ezért a helyért - értett egyet John is.
- Biztos! Nagyon jó lesz ez a labor! Csak arra kell vigyázni, hogy egyik ellenség se tudjon róla. - Elhallgatott egy pillanatra s Sheppardra nézett, aki még egy csavart vett fel. Lassan, kicsit furcsán nézett szét, mind aki keres valakit - John!
- Tessék? - nézett rá, majd folytatta munkáját.
- Emilia hol van?
- Nem tudom - felelte John.
- Hogy hogy nem tudod? - csodálkozott Carson.
- Már valami két napja nem láttam - folytatta Sheppard.
- Talán összevesztetek? - nézett furán Carson, mire John megdöbbent és szúró tekintettel meredt a dokira.
- Nem úgy értem, de jó barátok vagytok és eddig majdnem minden nap összefutottatok.
- Utoljára a napló olvasgatásával volt elfoglalva. Lehet, hogy azért nem futottunk össze. - Mondta, majd legyintett a dokinak, aki elengedte a polcot. - Különben se tartozik rám, hogy mit csinál.
- Ez eléggé furán hangzott... Biztos, hogy jól kijöttök?
- Carson... Figyelj ide! - fordult felé.
- Igen, figyelek - mondta a doki, majd kicsit összehúzta magát.
-Te se vagy kíváncsi épp Rodney vagy Lorne mit csinál egész nap, nem? - a doki nem szólalt meg, csak bólintott. - Meg a napok nagy részét itt töltöm, vagyis az esélye annak, hogy találkozzunk egész kevés.
- Értem - mondta halkan.
- Na látod. Émígy is nagyon lefoglalja a napló, mintha keresne valamit. Még ő se tudja mit.
- Ezt nem is tudtam - hangzottak Carson halkabb szavai.
- Nekem is kicsit fura, de lehet, hogy tényleg talál majd valamit. - Mondta John, majd a terem túlsó vége felé nézett, ahol Rodney még mindig szöszmötölt a reaktorral és az energialelátással.
- Rodney! Hogy állsz? - kérdezte John kicsit hangosabban, hogy a férfi meghallja a saját monológjától is, ami kíséri munkáját.
- Jól - fordult Sheppard felé. - Mindjárt kész vagyok.
John bólintott, majd elindult Carson után, ki kifelé igyekezett.
Odaértek a F.R.E.D. elé és a felszerelés egy részét megfogták, majd elindultak vissza. Beérve a nemrég összerakott polc felé igyekeztek.
- Befejeztem! - jött egy távoli hang.
Mind a ketten lerakták a felszerelést és elindultak Rodney felé. A tudós izgatottan toporgott a reaktor meg a huzalok között és várta, hogy John és Carson közelebb érjenek. Rodney a kezében a szokásos eszközzel, egy táblagéppel tett-vett még egy kicsit. Abban a reményben persze, hogy minden rendben lesz majd, mikor beindítja a rendszert. Odaérve a két másik társa is izgatott pillantásokat vetettek rá.
- Akkor... Legyen világosság! - mondta McKay és bekapcsolta a főkapcsolót.
A labor fényei kigyúltak és lassan minden működésbe lépett. A labor szinte életre kelt egy több ezeréves kínzó álomból. A kinti favágók kik lassan a munkájuk végére érnek, mert kezdett sötétedni, a világosság láttára bementek. Ők is csodálkozva álltak ott. Mindenki örült, hogy sikerült életet lehelni a létesítménybe. Miután az egész labor fényben úszott s elmúlt a varázslat érzése, mindenki kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. A favágók csapata kiment befejezni a munka hátramaradt részét. John elismerő pillantással fejezte ki tiszteletét Rodneynak, ki szokásos módján elvolt magával. Carson is megdicsérte a tudóst. Minden, most, hogy a labor már energiaellátással is rendelkezett, még érdekesebbnek mutatkozott. Beckett elégedetten szétnézett, majd elindult az előbb félbehagyott munkájához. John is követte. Rodney pedig az első működő számítógéphez vágtatott nagy vigyorral, és elkezdett rajta valami kézen fogható eredményt keresni.
- Ha már mindent sikerült kipakolnunk, az első dolgom az lesz, hogy közelebbről is szemügyre veszem az itteni felszerelést. - jelentette ki a doki.
A két férfi egyenesen az ajtó felé ment. Kiérve megint a csomagok felé indultak, majd vissza. Sheppard még vetett egy futó pillantást a favágók csoportjára, majd követte Beckettet.
- Már javában sötétedik. Meddig akartok itt maradni? - kérdezte John McKay-t és Carsont.
- Én jelenleg nem fogok innen gyorsan elmenni - mondta Rodney, ki jelenleg már közelebb állt a másik két férfihez.
- Hát, én se megyek el innen egyhamar - válaszolta a doki is.
- Rendben. Vagyis, ha jól értem, itt töltitek az éjszakát - vonta le a következtetést John.
A másik két férfi bólintott. Rodney a kijelző felé tekintett, majd egy kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy az energiaellátás az előbbinél gyengébbre esett vissza. Néha nagyon ingadozott, néha nem. Carson elindult vissza a csomagokhoz. Sheppard ismét követte.
- Carson!
- Igen?
- Mégis, hol akartok majd aludni? - nézett kérdőn.
- Hát, az ugróban - mondta nem igazán kibékülve a válaszával.
- Ha ott elfértek és kényelmesen fogtok aludni... - mosolyogta el magát John.
Beérve lerakták a csomagot és indultak ki.
- Van egy ötletem! - állt meg John.
- Mi? - nézett kíváncsian a doki.
- Meglátjuk hányan maradtok. Én visszamegyek Atlantiszra, és meglátom mit tehetek. Meg, ha kellene még valami, esetleg elhozom.
- Ez jó ötlet - értett egyet a doki is mosolyogva.
- Egyúttal, ha már visszamegyek elviszem a favágókat is. Már amúgy is fáradtak. Meg hozok pár katonát őrségnek. Ami biztos, az biztos.
- Rendben - nézett Johnra, majd elindultak az ajtó felé, amely már halványult a kinti sötétségben.
Beérve John intett a bent lévőknek, kik lassan elindultak felé.
- Szeretnék kérdezni valamit! Aki úgy érzi maradna, az marad. Aki vissza akar menni a városba pihenni, az készülődjön.
Az emberek arcán a fontolgatás jelei látszódtak. Egy részük elindult a holmijáért, és lassan gyülekeztek az ezredes körül. John elindult az ajtó felé, majd intett a csoportnak, hogy jöjjenek. Még visszanézett Rodney-ra és Carsonra. Megfordulva elhagyta a labort. Kiérve már homályos volt minden. Elindult a favágók felé.
- Mára ennyi volt emberek! - Mondta nekik, kik abbahagyták az apróbb ágak szedegetését a homályban.
Elindultak felé.
- Kösz a segítséget fiúk! - szólt John, mikor elmentek mellette.
Az emberek elindultak a kis csoport felé, akik a labor előtt álltak. Miközben beszélgettek, szó esett John köszönetnyilvánításáról is, ami jól esett nekik az egész napos munka után. John keresve körülnézett, de nem találta Lornet. Beleszólt a rádióba.
- Lorne! Merre van? - kérdezte kicsit idegesen, remélve nem esett baja.
- Itt Lorne! Uram, a labor előtt vagyok úgy huszonöt méterre - jött a válsz.
- Rendben, mindjárt ott vagyok.
John futólépésben indult el. A kis csapat ránézett, de jelet nem adott, hogy indulhatnak, így tovább tanácskoztak.
Sheppard meglátva a keresett személyt megállt. Lorne intett a vele levő katonának, hogy elmehet, ki engedelmesen elindult a labor felé.
- Valami gond van? - kérdezte Lorne.
- Nincs. Elviszem azokat, akik vissza szeretnének menni a városba pihenni.
- Vagyis valakik itt maradnak.
- Igen. Carson meg Rodney, és még páran.
- Értem.
- Visszajövök majd, és hozok nekik pár dolgot, meg pár katonát őrségnek. Azt szeretném kérni, hogy maradjon velük.
- Persze - jött a válasz.
- Nem gond? - kérdezte John.
- Egyáltalán nem. Maga csak menjen vissza Atlantiszra. Úgyis ellenőriznie kell, hogy mi volt ma.
- Rendben, kösz - válaszolta John.
Tett pár lépést az őrnaggyal, majd intett a várakozó csapatnak, hogy jöjjenek vele. Elindultak. John ment elől, a kis tömeg pedig beszélgetve követte. Sötét volt. Mivel semmi fényforrás nem volt, így Sheppard kénytelen volt a P90-es lámpájával világítani. Nem adott valami rettentő nagy világosságot, de ez most épp elég volt. Odaérve az ugró elé John a távirányítóval leengedte a rámpát. Mindenki besétált a járműbe, majd az utolsó felhúzta azt. Beindítva a hajtóműveket felszálltak. John kinyitotta a kaput s várta, hogy az átküldött jelet sikeresen felismerjék annak érdekében, hogy nehogy a pajzsra kenődve végezzék. Mikor már az atlantiszi környezet vette körbe az érkezetteket, John nem repült a felette levő hangárba. Letette az ugrót, a többiek kinyitva a rámpát kisétáltak. Mire John is kiért, már szétszéledt a csoport. Körülnézett. Megkerülve az ugrót a nagy lépcsőkön felkocogva a vezérlőbe ment. Mindenki tekintete rá szegeződött.
- Kellne nekem egy kis segítség.
Egy tudós és egy katona lépett hozzá.
- Miben segíthetünk? - kérdezte egyikük.
- Mivel páran a bolygón maradnak éjszakára, kellene egy ideiglenes pihenő részleget kialakítani nekik.
- Esetleg vihetünk matracokat - vetette fel a katona.
- Rendben, maga szedje össze ami csak kell, és tegye az ugróba.
- Mennyire lesz szükség?
- Legyen tizenkettő. Remélem elég lesz. - Válaszolt John, mikor eszébe jutott, hogy nem kérdezte meg, hogy pontosan hányan is maradnak.
- Igen Uram. - a katona ezzel indult is, hogy elvégezze a feladatát. 
- Én miben segíthetek? - nézett rá az előtte álló másik ember. 
- Kellene valami élelmet biztosítani az ottmaradtaknak. Elintézné? - kérdezte az ezredes.
- Hát persze. - Jött a válasz, majd a férfi a lépcsők irányába indult el, de visszafordult - Én is magával tarthatok?
- Ha akar - válaszolta Sheppard, majd egy pillanatra körülnézett.
John állt ott egy kicsit elmerengve, majd elindult beljebb a vezérlő területén.
- Történt ma valami? - nézett az ott lévő személyzetre.
- Semmi - felelték.
John bólintott, majd elindult vissza.
Leérve a lépcsőn, az egyik folyosón az épp őrségben levő katonához lépett. Az tisztelettudóan szalutált. John kicsit fanyar arcot vágott.
- Pihenj katona! - mondta komoly hangon.
A férfi elengedte magát.
- Így már jobb - jegyezte meg már mosolyogva.
- Kellene nekem három ember őrségnek a bolygón, az ott maradt embereink miatt.
- Elintézem uram - felelte a katona.
- Ok. - Válaszolta John, majd miután megfordult visszaindult az ugróhoz.
Ott már a matracok pakolásával foglalkoztak. John örömmel látta, hogy már itt tartanak. Egyszer csak egy ismerős hangot hallott. 
- John! - szólította meg, miközben sietett le a vezérlő melletti lépcsőről. 
John a másik férfi felé fordult.
- Igen Zelenka? - nézett rá, aki láthatólag valami fontosat akart közölni vele.
- Egy óriási hírem van - vigyorgott Radek.
- Örülök, de nem várhatna egy kicsit? - nézett John Radekra, akit jelenleg nem lehetett leállítani.
- Az van, hogy találtunk egy tervrajzot egy megépítetlen Ős űrhajóról... - mesélte beleélve magát minden szóba, majd egy harmadik hang szólalt meg John megkönnyebbülésére.
- Uram! - szólt a három katona egyike.
- Örülök, hogy itt vannak. Segítsenek a pakolásban, mindjárt indulunk - utasította őket, kik követték parancsát.
- Figyelj Radek! Ha visszajöttem, mindet elmondhatsz az Ős hajóról, de jelenleg rohanok vissza - mondta a tudósnak. Aki kicsit bánatosan, de belenyugodva, hogy tényleg rosszkor akart mesélni, bólintott, majd elindult vissza.
John hátrafordult, ahol már az utolsó matracokat hozták. Befutott az élelemmel a tudós is. A járműben szétnézve a másik rakományon, az eléggé sok helyet elfoglalt. John betette a pilótafülkébe, ahol még pár matrac volt csak berakva, inkább gyömöszölve. Azokat a katonák próbálták berakni, elrendezni, nem sok sikerrel. A többi még kint várta sorsát az ugró mellett. Kijött. Berakták az utolsó matracokat is. A kisegítő személyzet is szétoszlott. Mikor már csak a három katona, a tudós és John álltak ott, Sheppard intett, hogy indulhatnak. Mikor a vezérlőből látták, hogy beszállnak az ugróba, tárcsázták a bolygót. John alig bírta ki nevetés nélkül a helyzetet. Alig maradt hely az ugróban. A hátsó raktérben már senki sem fért volna el. Ha el is akart volna férni, a táguló matracok között nem kapott volna levegőt. Így is vissza kellett őket tartani, hogy sikerüljön bejutni a pilótafülkébe. Ezután John és a három katona kik követték, leültek a négy székre. John már nem bírva tovább elnevette magát.
- Ez kész röhej... - vigyorgott, mert a széke elé is beraktak egy matracot, s így a lábai azon voltak.
Úgy ült, mintha egy gyerekülésbe szorították volna összehúzott lábakkal. A többiek is elnevették magukat a helyzeten, majd egy kicsit aggodalmasabb hang szólalt meg mögöttük.
- Ha szabadna megkérdeznem, én hova helyezzem el magam? - kérdezte a tudós, miközben a rátüremkedő matracokat tartotta vissza a pilótafülke és a raktér közötti ajtónál.
A többiek nézetek rá kicsit tanácstalanul. Az ezredes megszólalt: 
- Ahogy elnézem hátul már elég kevés esélye lenne a túlélésre, így nem marad más lehetőség, csak az, hogy ide beül a székek közötti matracokra. John mosolyogva, majd mindenki újabb nevetésben tört ki.
Ezután hatásszünetként csend lett az járműben. A férfi nekiugrott az előtte levő matracoknak s sikeresen landolt rajtuk. Az azt követő pillanatban a hátsó résznél levő matracok egymásra szétnyúlva beborították az ugrót. Mindenki mosolyogva kísérte a történéseket. John bekapcsolta a hajtóműveket, majd a kis hely közepén elhelyezkedő férfire nézett.
- Maga, ha akar aludhat is még odaérünk - mosolyodott el.
- Annyira messze van? - nézett meglepődve a férfi.
- Nincs..., csak gondoltam, hogyha ilyen jó helyet kapott, szundíthatna egyet - mondta még mindig nagy mosollyal Sheppard.
Átmennek a kapun. Még szerencse, hogy nem volt közöttük klausztrofóbiás, mert most szó szerint eléggé szorult helyzetben voltak. Néha-néha egy kis nevetésfoszlányt lehetett hallani, mire John is majdnem nevetni kezdett. Közeledve a laborhoz, John azon agyalt, hogy a labor előtt teszi le a járművet. Még elég nagy ott a rumli, de nem lesz más választása, ha gyorsan ki akarnak pakolni. 
- Miután leszálltunk szólok nekik, hogy nem lenne rossz, ha kiszabadítanának minket innen. - mondta, erre megint mindenki mosolygott.
A képernyőn a labor látszódott, majd John lassan ereszkedni kezdett. Közben a kommunikációt se felejtette el.
- Carson! Hallatok? - kérdezte, miközben a kivetítőn járt a tekintete.
- Igen John! - válaszolta a doki.
- Akkor gyertek ki és segítsetek kiszabadulni a matracok fogságából. - Mondta nagyon komolyan Sheppard, de már nagy mosoly húzódott az arcán, alig tudta magát visszafogni.
- Azonnal indulunk! - jött a felelet kicsit ijedten.
Carson hirtelen rémülten meredt Rodney-ra, aki csak pár pillanattal később vette észre.
- Mi van? - nézett rá.
- Mindenki figyeljen! - szólalt meg erősebb hangon.
Rodney követte s Carson doki kicsit közelebb ment a többiekhez a laborban.
- Sheppard ezredes most kért segítségét tőlünk. Ki kell őket szabadítanunk a martalócok fogságából! - mondta.
Mikor befejezte mindenki kicsit furán nézett rá. Furcsállták, hogy-hogy kerültek ide martalócok. Ezt követően kötelességtudóan a tudósok megpróbáltak minden menthetőt megtenni, hogy rossz kézre ne kerüljön a labor. A katonák felvették fegyvereiket, majd harcra készen várták a parancsot az indulásra. Rodney még a labor túlsó felén lévő technikusnak intett, hogy ahogy kiteszik a lábukat, figyeljen az energiaellátásra. A férfi bólintott, majd elindultak.
- Hol vagytok már? - kérdezte John türelmetlenül.
- Mindjárt ott vagyunk ezredes...Segítünk magukon. - Mondta kicsit szorongva Carson, hisz nem tudta milyen martalócokkal állnak szemben.
- Mégis hol vagytok? - kérdezte Rodney a rádión.
- A labor előtt! 
- Többen megyünk! - felelte még Beckett. 
Kicsit félénken Rodney-ra pillantott, de Rodney sem volt a bátorság megtestesítője. Így ugyanolyan fanyar félelmemmel teli tekintettel nézett vissza rá.
- Induljunk! - felelte Carson.
Két katona előre törve kinyitották az ajtót. Kint sötétség borított mindent. Az ugró volt kivehető csupán, pár méterre a harcra váró csapattól. Kicsit furcsállták az első pillanatban, hogy csend van.
- Lehet, hogy csapda! - suttogta Carson, de a rádiója véletlen bekapcsolva maradt.
- Jönnek. - állapította meg az egyik katona a járműben ülve.
- Mi a fészkes fenét vacakolnak már ennyit?! - bosszankodott John, majd beleszólt a rádiójába.
- Szabadítsatok már ki minket, mielőtt itt fulladunk meg! - mondta John, s el nem tudta volna képzelni mi lesz Carson válasza, ha ezt nem az ő szájából halotta volna a rádióban. 
- Gyerünk! Gyorsan! Már fojtogatják őket! - kiáltott fel Carson, s már rohantak is.
John megdöbbenten nem is tudta mit is hallott hirtelen, csak a fojtogatásig értette a dolgokat.
- Végre - mondta. - Jönnek.
Az ugróban levő személyek már várták, hogy kimehessenek a járműből. Már mindenki unta az ücsörgést. Egy nagy puffanás hallatszott a jármű rámpáján, majd hangos kiabálás:
- Most bemegyünk! Ne próbálkozzanak semmi olyannal, amit még megbánhatnak! - hallatszott az egyik katona hangja.
- Kétlem, hogy megmozdulnánk innen. - mondta John már sajnálkozó hangon a rádión keresztül.
- Már mozdulni se bírnak! Gyorsan! Ahogy kinyitom a rámpát szabadítsák ki a túszokat és a többieket...csinálják, amit szoktak!!! - dünnyögött eszeveszetten McKay.
McKay végre a távkapcsolón megnyomta a "rámpa le" gombot. Lassan leereszkedett az ugró hátsó része, s halvány fény világította meg az ugró begyömöszölt hátsó terét. A katonák abban a pillanatban, ahogy meglátták azt a halom matracot, amely a hajót borította, eszeveszett nevetésben törtek ki. Rodney szúró és dühös pillantást vetett Carsonra. Beckett doki pedig vörösödött mint a paprika. Még szerencse, hogy töksötét volt kint, s csak a zseblámpák fénye adott világosságot a bolygó holdján kívül.
- Ezért kellett ránk hoznod a frászt?! - bosszankodott Rodney.
Carson rettentően szégyellte magát, amiért ilyen hatalmas hűhót kerített a martalócok érkezésének, vagyis a Földönkívüli Matracok érkezsésének kik elfogták az ugró legénységét.
A katonák elkezdték kipakolni a matracokat a raktérből. Közben kuncogva és nevetgélve mesélték az előbb történeteket egymásnak. Mikor már a legénység előtt is megnyílt az út kifelé, kijöttek. John kiérve értetlenül nézett szét.
- Mégis mi tartott ennyi ideig? - nézett Rodney-ra és a mellette lapuló Beckett-re.
- Carson martalóc riadója - felelte Rodney, majd elindult vissza a laborba.
Carson mit egy kisgyerek nézett Sheppardra, mint az apjára s várta, hogy most mi lesz.
- Elnézést ezredes, de...
Sheppard feloldódva elnevette magát.
- Semmi baj doki! - mondta neki még mindig vigyorogva. - Máskor jobban figyelj oda a dolgokra!
A doki kicsit megkönnyebbülten indult el Sheppard társaságában a labor bejárata felé. Közben a katonák egyesével hordták befelé a matracokat. Néha még hallani lehetett pár elfojtott nevetésfoszlányt.

Kategória: Stargate Atlantisz - Origin | Hozzáadta:: Emilia (2016-11-06)
Megtekintések száma: 61 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: