Emilia egy tálcával a kezében elindult az egyik asztalhoz, ami a teraszon helyezkedett el. Leült. Már éhes volt, hisz korán kelt fel. Kinézett a városra, majd vissza. A kantinban most kezdett nagy tömeg lenni. Az oldalsó ajtón Radek sétált be. Elvette a mai reggelit, és körülnézett. A kantin fő része már tele volt. Hát elindult hátha szerencséje lesz, és talál egy nyugisabb helyet. Sétálva észrevette a tudóstársát.
- Leülhetek? - kérdezte a férfi.
- Persze. - jött a felelet.
A férfi helyet foglalt és látszott rajta, hogy örül annak, hogy találkozott a szemben ülővel. Szinte sugárzott az, hogy mindjárt belekezd valamibe. Emilia meglepte.
- Mit akar mondni Dr. Zelenka? - nézett rá kíváncsian.
- Ezt honnan tudtad, hogy mondani akarok valamit? - nézett meglepődve a férfi.
- Csak a vak nem venné észre. - tette hozzá Dr. Von mosolyogva.
- Hát igen...Az a helyzet, hogy abban a részlegben, ahol Te beindítottad azt az adatbankot, folytattuk a kutatást.
Emili evett, mert tudta, addig ehet, - ez majdnem minden tudósra igaz volt, ameddig a másik fél beszél. Mert azután nem mindig lehetett befejezni a reggelit, vagy amit épp csinál az illető. Hogy miként változott ez annak fényében, hogy maga is tudóspalánta volt...Hát...  Az ottmaradt tudósok ugyanis nagyon sokáig és nagyon sokat tudtak egymással társalogni.  A férfi nagy lelkesedéssel kezdett bele a történet mesélésébe.
- Rájöttünk, hogy annak a hajónak a tervrajza az egyik legjobb Ős hajó. Minden részletesen le van írva.
- Az jó. - mosolyodott el. Még igazából annyira nem értett a hajókhoz, de Zelenka lelkesedése meglepte. 
- Fantasztikus!!! Olyan technológia, hogy meg áll a lélegzetünk.
- Mégis miről van szó?
- Negyed olyan erős pajzsokkal rendelkezik mind Atlantisz.
- Akkor tényleg jó hajó lehet.
- Igen. Olyan mint az Auróra volt, csak sokkal fejeltebb.
- Aha, az Auróráról már halottam pár szót...
- Ezen kívül van benne egy Ős szék is.
- A szék az jó dolog. - mosolyodott el a lány, és sóhajtott - Ha épp nem akar az elméjébe mászni és kissé felturbózni.
Zelenka megkomorodott kissé.
- Azóta sem jöttünk még rá Rodney-val, hogy akkor mi történt. 
- Ne rágódjon rajta Dr. Zelenka. Kissé felturbózott, ennyi. Inkább meséljen még a hajóról. - mosolyodott el Emilia. 
Zelenka egy megértő és valamennyire köszönetet mondó mosoly után ismét mesélni kezdett.
- Van egy még gyorsabb hitperhajtóműve, de ezt még nem sikerült alaposabban megvizsgálnunk. - folytatta a férfi.
- Akkor az üzemeltetéshez tényleg jókora energia kell.
- Igen, bárcsak tudnánk merre vannak még ZPM-ek. Az sokat segítene. - vágyakozott Zelenka, s Emit ez a dolog Rodney-ra emlékeztette. 
- Ezzel kapcsolatban még semmit se találtak az Ős adatbankokban?
- Még semmit. Igaz rengeteg mindent át kell még vennünk, de nem tudjuk, hogy találunk-e valamit. - mondta a doki, már belekezdve a reggelijébe.
- Bárcsak tudnék segíteni. - elgondolkodott - Amennyiben találok valami ehhez kapcsolódó információt a kutatások között, jelezni fogom. 
- Az jó lenne. Köszönöm. - mosolyodott le Radek. 
- Ugyan, nincs mit. - válaszolta a Emilia. 
- Reggeli után lenne kedved eljönni megnézni, hogy haladunk a kutatással? - kérdezte a férfi.
- Jó ötlet. - egyezett bele egy mosoly után.
Felálltak, majd a kantin bejáratánál a tálcákat lerakták és elindultak a transzporter felé. Emilia lépett be elsőnek, majd rögtön arra a helyre bökött rá az ujjával, ahol a kutatás folyt. Kilépve elindultak. Emili nézelődött. Eszébe jutott, amikor először járt erre. Zelenka beérve körülnézett, majd többen jelentették a munka menetét.
- Dr. Von!
Emi felé fordult
- Igen?
- Erre. - intett a konzol előtt állva - Akkor hozd elő azokat a képeket, amelyek a hajó kinézetére összpontosítanak. - mondta a tudós.
Emi magában az utasításra gondolt, mire megjelentek a képek. A két személy a kivetítőre nézett.
- Ahogy láthatod, elég nagy a hajó teste. - kezdett a magyarázásba Radek.
Emilia a tárolt adatok között keresgélt a kivetítőn, sok minden került a bent lévők szeme elé.
- Számításaink alapján olyan ötszöröse lehet a Daedalusnak ez a hajó, vagyis eléggé nagy.
- Rengeteg adat van itt, tervrajzok, vázlatok, ötletek. - mondta Von és maga is meglepődött ezeken. 
- Igen, sok minden van. - értett egyet a férfi is, miközben az egyik tudóstára munkáját ellenőrizte. Bólintott, hogy minden rendben van, és folytathatja. Ezután újra a tudóstársára szegezte tekintetét.
- Nagy előnyt szerezhetnénk ezzel a hajóval, nem? - kérdezte a Emilia.
- Igen. - felelte a tudós, de látszott rajta, hogy valamit nem mondott el, szerencsére a tudóstársa nem figyelte.
Zelenka megfordult, majd elindult a kivetítő felé. Megállt és megnézett valamit közelebbről.
- Váó, ez fantasztikus! - jegyezte meg.
Emi ránézett.
- Mi az doktor? Mit talált? - majd elindult felé.
- A hajónak hatalmas Dron tárolója van...Egy kisebbet már megtaláltunk. Hihetetlen, ez mindvégig itt volt a szemünk előtt! - mondta meglepődve a doki.
- Mennyi az a nagy? - kérdezte a Von, mire lassan kis csoport kezd kialakulni körülöttük.
- Majdnem az két harmada az Atlantiszi tárolónak. - magyarázta tovább Radek - Ez az egyik legjobb hadihajó. Sheppardnak már szóltam róla, hogy ez egy nagyon jó hajó, de…
- Jó lenne megépíteni. - mondta Emi.
- Sajnos nem vagyunk azon a szinten semmilyen tekintetben, hogy meg bírjuk építeni. Sokkal fejlettebb, mind az eddigi valaha látott hajók...kivéve persze Atlantiszt. - fejezte be.
Emi visszaindult az előbbi helyére a konzolhoz. Sajnálta az egész dolgot, hisz tényleg nem tudnának a semmiből egy ilyen összetett hajót megépíteni. Visszaérve rátette a kezét a konzolra, és a hajó védelmi rendszerére gondolt. A kivetítőn megjelenő kép szimbolikusan mutatta a hajó pajzsát. Kivehetőek voltak a többi védelmi vonalak is, amik fokozott védelem alatt álltak, mint pl. a híd, a hipertér és pajzs generátorok, az Ős irányító szék. Zelenka követte Von váltogatását a holografikus kivetítőn. Közben elgondolkodott. Néha  körültekintően figyelte a többi személyt, aki bent dolgozott, mintha attól félne, hogy meglátták. Utána közelebb indult a Emilia felé, ki még mindig a hajó rajzait tanulmányozta.
- Sok munkánk lesz még ezzel az Ős projekttel. - mondta a férfi.
- Igen, és még mi minden lesz, ha valaha lesz annyi kézen fogható alkotóanyagunk, amivel meg bírnánk építeni… - felelte Von.
Zelenka reményteli arccal nézett a háta mögött levő kivetítőre. 
Emilia kicsit kedvetlenebb arcot vágott, mióta ideértek. Zelenka ezt visszafordulásakor látta meg ismét. 
~ Lehet, hogy csak nyomasztja valami. ~ tételezte fel ~ Remélem jól van, de mégis miért ilyen fura ma? ~ tette fel a kérdést magában a tudós, mire Emi szavai zökkentették ki.
- Köszönöm, hogy tudatta velem doktor, hogy hogyan állnak. - mondta, s látszott, hogy távozni készül.
- Gyere máskor is! Szívesen látunk! - felelte a férfi.
- Rendben, most megyek és lefekszem kicsit. Nem aludtam valami sokat az éjjel, és ma is korán keltem. - kicsit elmosolyodott - Akkor minden jót! - felelte végül és kiment az ajtón.
Zelenka bólintott. Állt ott. Arra gondolt, hogy ez lehetett az, amiért Emilia nem volt valami rettentő jó kedvében mióta ideértek. Őszintén megvallva a maximumot szeretné kihozni magából, és lehet, hogy kicsit megviseli. Felocsúdott elkalandozott gondolatai közül, s elindult a munkáját végezni.

*** 

Rodney épp nagy munkában volt. Még mindig elégedetlen volt az energiaellátással. Néha dünnyögött kicsit, majd tekintetét újra és újra a kijelzőre helyezte.
- Dr. Beckett! - szólította a férfit az egyik kutatótársa.
- Igen? - sietett hozzá Carson.
- Találtam egy érdekesnek mondható szerkezetet. - újságolta a férfi.
Carson figyelmesen nézte a másik férfi által felfedezett gépezetet.
- Az előbb sikerült beindítanom a kijelzőt. Most csak pár ellenőrzést kell még elvégeznem...itt is van.
Cason figyelmesen böngészte a kivetítőt. Egyszer csak az egész laborban megszűnt az energiaellátás. Mindenki egy személy felé fordult, majd Carson kicsit mérgesen hozzátette:
- Rodney!!!!!
- Bocsánat...bocs.... - kapkodott - ...mindjárt, csak az a két int....
- Ne dumálj, dolgozz! - javasolta Beckett.
Rodney nagy iramban igyekezett visszaadni az energiát, a többiek pedig vártak. Egyszer csak nagy világosság kerekedett. Bekapcsolt az egész labor energia ellátó rendszere, a levegőztetés, a holografikus kivetítők közül is sok működésbe lépett.
- Ez az!!!!! - ujjongott McKay, hiszen most már minden teljes energiaellátással működött a laborban.
Carson és a másik férfi újból a gépre helyezték tekintetüket.
- Ez tényleg fantasztikus! - állapította meg a doki.
- Amit eddig sikerült megtudnom, hogy egy nagyon bonyolult elemző szerkezet lehet.
- Szuper! Jó lesz ez így.  - mondta a doki és elismerően megveregette a tudóstársa vállát.
- Rendben. - válaszolta a férfi.
Rodney még pár beállítást ellenőrzött , mielőtt elhagyta volna a nemrégen épített energiarészlegét. Miután már végzett, elindult Carson felé.
- Sikerült beállítanom a rendszereket. Minden rendben kellene, hogy menjen...
- Ha valami gond lesz, szólunk Rodney, kösz. - mondta Beckett doki és bólintott.
McKay is viszonozta a bólintást, majd kicsit körülnézett.
- Visszamegyek a városba. - mondta.
- Ok. - válaszolt Beckett.
- Nem tudod véletlen, mikor jön vissza Sheppard? - nézett kérdőn a dokira.
-Nem. De, ha jól tudom lehet, hogy a Daedalus is vele jön. - mondta a másik férfi.
- Minek ide a Daedalus? - nézett furcsán Rodney.
- Lehet, hogy a fahordásnál lesz szerepe. - válaszolt megint Carson.
- Akkor kénytelen leszek ugróval menni. - mondta McKay, majd elindult a kijárat felé - Ja, majd szólok, hogy küldjenek ide egy másikat.
Beckett hallotta a társát, de nem fordult hátra, csak legyintett. McKay elindult az ugróhoz. Felszállt, majd átment a kapun. Átérve Atlantiszra az ugróhangárból elindult a hálókörletek felé. Beérve a zuhany volt az első teendője, majd a hasában zúgolódó morajlás megszüntetése miatt a kantin felé vette az útját.

*** 

- Hermiod engedélyezte a küldetést. - jött be Steven a hídra.
- Akkor mehetünk? - érdeklődött Sheppard.
- Akkor adok fél órát míg elkészülnek. - szólt Caldwell.
- Arra nem lesz szükség ezredes, csak én megyek. - válaszolt John.
- Hát, ha így áll a helyzet, indulhatunk. - mondta s leült a székébe - Itt Caldwell ezredes. Mindenki, aki el akarja hagyni a hajót, tegye meg. Lassan felszállunk! - figyelmeztette az embereket a hajó parancsnoka.
- Mindenki a helyén van Uram. - szólalt meg az elsőtiszt.
- Rendben, akkor indulhatunk! - adta ki a parancsot.
- Az elsődleges hajtóművek bekapcsolva, lassan elhagyjuk a várost. - mondta a másik oldalán ülő tiszt a képernyőre nézve.
- Megadott koordináták betöltve. - mondta megint az első tiszt.
- Elhagytuk a bolygó légkörét. - jött egy hang hátulról.
- Rendben. Hipertér ablak nyitásra felkészülni! - mondta Steven.
- Három, kettő, egy...beléptünk a hipertérbe. - jött az újabb helyzetjelentés.
A Daedalus elindult segíteni egy igen kis munkában, mert igazán nem nagy munka volt fel-le teleportálgatni dolgokat. Steven nyugodt volt, hogy harcra remélhetőleg nem fog sor kerülni. Békés felpakolunk, lepakolunk volt a terv.

A Daedalus kilépett a hipertérből és a fák felteleportálásával volt elfoglalva. Az ideiglenes favágók csoportja örömmel fogadta, hogy végre elviszik azt, amit eddig sikerült kivágni. Most több hely állt rendelkezésre. Kezdett szépen látszani a készülő leszállópálya.
- Ezredes! - szólalt meg a Steven mellett ülő férfi.
A parancsnok odafordult.
- Most jelentették, hogy a rakomány fent van a hajón.
- Rendben, akkor induljunk a megadott bolygó koordinátái felé. - szólt Caldwell.
- Belépés a hipertérbe....most.
A bolygó felé érve John közelebb ment az ablakhoz.
- Hatótávolságon belül vagyunk? - nézett a parancsnok felé.
- Igen. - jött a felelet.
John a rádiója után nyúlt. A hajó közben lassan közeledett a felszín felé.
- Teyla! Hall valaki? - kérdezte és összehúzott szemöldökkel várta a választ.
- Igen John, hallunk. - válaszolt a nő.
- Meghoztuk a rakományt. Hova pakoljuk le?
- Mindjárt szólok. - válaszolta nő, majd a rádió recsegése megszakadt.
Sheppard Steven-re nézett, majd vissza a bolygóra.
- Sheppard ezredes, itt Teyla, hallasz engem?
- Igen Telya, mire jutottatok?
- A falutól délre van egy tisztás. A falu vezetője ezt a helyet jelölte ki.
- Rendben, mindjárt ott leszünk... - válaszolta John.
Steven hallgatta a beszélgetést. Telya és pár falusi már várták a hajót.
- Megvan a cél uram.
- Rendben, tegyük le a rakományt.
Egy fényesség támadt, és a fa már lent is volt a megdöbbent falusiak előtt. Mindenki arcára az öröm, a csodálkozás és a döbbenet elegye íródott.
- Jelentem, a fa megérkezett. - szólt Telya megint.
- Ok, akkor mi megyünk is, majd otthon találkozunk. - felelte Sheppard, majd elindultak vissza Atlantiszra.
Teyla végignézett az boldogságtól ragyogó arcokon, majd Rononra tért át a tekintete. A férfi állt ott, majd megvonta vállát. A nő elindult Tenin felé.
- Megbeszéltétek már, hogy hova fogjátok elvinni a fákat? - nézett kérdőn rá.
- Igen, miután összevágtuk, elosztjuk őket. Minden háznál megtöltjük az erre váró helyet. - felelte a férfi, és diadalmas pillantást vetett a rengeteg tüzelőre.
- Ha akarjátok, segíthetünk a pakolásban. - vetette fel ötletét a nő.
- Az nagyon jó lenne.
Telyla mosolyogva indult el a férfi után, mire Ronon is követte őket.

A bolygó felett egy hipertérablakból kilépve egy ismerős hajó tűnt fel. Lassan ereszkedni kezdett. Bekapcsolta a fékező rakétákat, mikor már elég közel ért a landolási helyszínhez. A pilonon földet, vagyis viccesen mondva Atlantiszt ért a jármű.
- Köszönöm a segítséget. - fordult John Steven felé.
Steven bólintott, mire John elindult kifelé. 

***

Két hatalmas kaptár tartott Atlantisz városra felé. A bolygó felett sok hajó állt...
Mély levegővétel törte meg a csendet. Lassan megdörzsölte szemét. Hunyorogva nézett szét. Ásított egyet. Megfordult az oldalára, s az esti városra nézett. Még nem volt teljesen sötét, de már a város fényei éltek. A nap utolsó foszlányai még maradni szerettek volna, de nem lehetett. Mintha tompán fájt volna a feje. Kicsit idegessé vált emiatt, hiszen még a jó előbb ezért feküdt le, és mégsem múlt el. Visszagondolt az álmára. Hajók, nagy kaptárak, mind Atlantisz ellen igyekeztek...még több hajó a bolygó felett...
Felült, majd felállt. Elindult az íróasztal felé. A válaszfalnál megszédült, belekapaszkodott. Behunyta szemét, várta, míg a fura érzés alábbhagyott.
- Mi a franc ez? - kérdezte dühösen.
Felnézett. Elindult.
- Nem kellett volna, hogy mostanában ennyit...a sok munka, idegesség.
Felvette a laptopot az asztalról s még visszanézett a szobára. Kiérve elindult arra a helyre, ahol múlkor is belemerült a naplóba. Beérve felment a lépcsőn, majd elkezdett olvasni.

"Kint már semmi mást nem lehet látni, mint a becsapódó detonációkat a pajzson. Megint nem tudok aludni. Ő itt fekszik mellettem, legalább ő bír aludni. Ma elég jól sikerült haladnunk, hiszen a lidérc DNS minta sikeresen a kezünkbe került. Elvállaltam, hogy segítek a kitelepítésben. Legalább kicsit kikapcsolódok. Holnap kezdjük az áttelepítést. A bolygó jelenleg megfelel a célnak, hiszen a Wraith velünk van elfoglalva." (Norin naplója 16.)

"Nehéz ennyire hallgatni. Ma sokan kérdezték, miért vagyok távol. Semmit sem mondhattam. Annyira jó lenne, ha el bírnám mondani miért megyek át a kapun. Elmondani azt, hogy még mindig azt próbáljuk megtenni, ami... Megmenteni a várost, megmenteni magunkat..." (Norin naplója 18.)

"Ma szép nap virradt azon a bolygón, ahol dolgozunk. Jó volt látni azt, ahogy a nap sugarai fénylő fátyolt alkotva törnek utat maguknak a sötétségben. Kint ültem. A falut sikerült kilakoltatni. Legalább túlélik ezt az egészet, remélhetőleg. Semmit sem tudok már elképzelni, hosszú napok, fáradt percek vesznek körül. Atlantiszon a tanács mindent mérlegel. Már sokan feladták. Felemelkedtek...lehet, hogy jobb is. De, mi lesz így a várossal? Mi lesz mindazzal, amiért harcolunk? Mindenki nem adhatja fel..., ha mindenki elmenekülne a Wraith ostrom sújtó csapása elől, akkor vesznénk el igazán. Ha a város olyan kézre kerülne, mint a Wraith, akkor a semmiért tettünk mindent, s a felemelkedés csak a semmiért lenne..." (Norin naplója 19.)

"Végre tudtam ma egy kézenfekvő eredménnyel szolgálni a tanácsnak. Láttam, hogy ők is örülnek. Ha csak a szemekben láttam azt a kis tüzet, akkor is láttam. Régen égett ez a tűz bennük, s azt hiszem bennem is. Régen vártam már azt, hogy érezzem van még remény..." (Norin naplója 20.)

Emilia felnézett. Már sötét volt. Fura érzések járták át. Felállt. Körülnézett. Csend volt. Az óceán hangja volt az egyetlen, amit tisztán lehetett hallani. Egy nagyot sóhajtott. Elindult az ajtó felé. Ma nem evett valami sokat, de valahogy nem volt étvágya. Útközben ez is eszébe jutott, s kicsit idegessé vált miatta. Gyorsan vissza akart érni a szobájába. A feje még mindig tompán, de kivehetően sajgott. Beérve a szobába megállt. Előtte elég sötét volt. Nem volt kedve felkapcsolni a lámpát. Szerencsére az Ősök a város egész területén elhelyezték a kristályokat, melyek ilyenkor elég fényt biztosítottak. Bement az ágyához. Egy pillanatig nézett rá. Elővette a hátizsákot és a takarót begyömöszölte. Egy vékonyabb lepedőt és egy kispárnát vett a kezébe. Megfordulva a városra szegezte tekintetét. Elindult. Az íróasztalán levő vízre pillantott, mikor a kintről beszűrődő fény megcsillant az műanyag üvegben levő folyadékon. Valahogy inni se volt kedve. Utasítva az ajtót, hogy ki akar menni, az engedelmesen kiengedte. Emilia elindult vissza. Már elég későre járhatott, mert csak az őrség volt a helyén. A folyosók csendben hallgatták az óceán vég nélküli dallamát. Beérve a transzporterbe, a kijelölt hely felé levő legközelebbi helyre gondolt s adta meg az útirányt. Kiszállt. Kicsit lassabbra vette a tempót, hiszen erre különben is kevesen jártak. Remélte, hogy nem fut össze senkivel, ki megkérdezhetné minek cipeli magával azokat a holmikat, amiket jelenleg a kezében és a hátán vitt. Lassan ment tovább. Beérve a nagy terembe körülnézett. Kereste azt a helyet, ami a legjobban vonzotta. Elindult a hatalmas ablakok felé. Ahogy a terem kicsit oválisan fordult rá az egyenesen s tágasan húzódó üvegfolyosóra, megállt. Egy pillantást vetett a fenti részre is. Megfordult és lerakta a holmikat. Kezét a padlóra rakta s figyelt. Nem volt hideg. Meglepődött. Még egyszer ellenőrizte és tényleg nem volt hideg. Elmosolyodott, de ez a mosoly elég silány volt. Mély lélegzetet vett. Remélte majd, ha most alszik egy jót, elmúlik a kínzó lüktetés. A lepedőt leterítette padlóra. A kispárnát megpróbálta a közepére tenni, majd a másik takarót is elővette a hátizsákból. Leterítette. Felállt. Elindult a laptopért. Felvette, majd a többi holmi mellé lerakta. Már nem volt kedve olvasni, így kikapcsolta. Miután a fénye elhalványult, még sötétebbé tette a helyiséget.  Magára húzta a takarót és megigazította a kispárnát. Olyan szögben feküdt, hogy láthatta a csillagos eget és a város egy kicsiny részét is. Gyönyörű volt. Próbált arra koncentrálni, hogy nem fáj a feje. Gondolta az eddigi sok stressztől lehetett, amit a labor dolgai és a Norinhoz való kötődés okozhatott. Kint a csillagok tényleg szépek voltak. A szemeit már érzete, hogy fáradnak. Nem értette, aludt délután is és megint álmos s fáradt. Fáj a feje is megint. Lehet, hogy el kellene mennie Beckett-hez vagy Keller-hez. Ehhez most nem volt kedve. Meglátja holnap, lehet, hogy jobban lesz. Próbált csak a csillagok fényére koncentrálni a távolban. Nézte, nézte őket, majd lassan elaludt. 
Sötétség. Hirtelen egy kék bolygó jelent meg. Ismerős, de nem a Föld. A hipertérből lidérc kaptárak érkeztek, sok dárda is volt közöttük. Meredve nézte a történéseket, majd egy ismerős jármű belsejét látta. Az egyik ugróét. Az álcázás be volt kapcsolva. Lassan elindult vissza. Közben figyelte az aktivitást, s próbált a lehető legészrevétlenebb maradni. Már látta a várost. Közeledett. A pajzs bekapcsolva volt, s hárította el a lidércek lövedékeit. Az ugró hirtelen átment a pajzson, majd a hangárba igyekezett, s leszállt...
Hirtelen felébredt. A kinti tájra meredt, majd az órájára. Fél öt volt. Letette az órát a párna mellé. Fejét visszaeresztette. Összeszorította szemét s elengedte. Feje még jobban fájt. A hátára feküdt. Nézte a sötétséget a helyiségben. Idegességét leplezte volna, de nem ment. A fejfájás már egyre jobban kimerítette. Érezte, hogy ez már szinte lelassítja őt. Felült, majd felállt. Mikor egyenesbe hozta a testét, hirtelen megszédült. Elmosódott előtte még az a kis kép is, amit eddig látott. Azt próbálta mindenáron kideríteni, hogy még áll-e a lábán. Miután kicsit megnyugodott, körülnézett. Felvette a takarót, felkapta a párnát és a lepedőt is. Elindult az egyik ajtó felé. Ez majdnem szemben volt vele. Az ajtó kinyílt s kiment. Kint alig érezhető szellő uralkodott a végtelennek tűnő tájon. Az egyik falnál, ami közel volt az ajtóhoz és elég védelmezőnek nézett ki, ledobta a lepedőt s leült. A takaróját maga köré csavarta. Érezte, hogy nagyon fáradt. Mély levegővétellel akarta az állapotát javítani, ami nem sok eredményt hozott. Fejét nekitámasztotta a falnak. Néha még kinyitotta a szemét, de kis idő múlva itt is elnyomta az álom.

***