Amikor az utánpótlás berakodásával végeztek Steven még nem irányította a hajót Atlantisz felé.
- Van még egy kis elintézni valónk, egy kicsit arrébb. - Mondta határozott hangon a hajó irányítószékében ülve.
Miután megadta a koordinátákat, a hajó a megadott cél felé indult.
Megérkezve a kijelölt koordinátákra Steven az Asgard teleporttal lejuttatta az egyik tisztet a helyszínre. A katona egy szobában találta magát, hangos zene kíséretében. Emilia hirtelen megfordult a furcsa fényvillanásra. Kissé megijedt, de egyben meg is örült annak, amit látott. 
- Üdv. Megijesztett - mosolyodott el. Odament a számítógéphez, és levette a hangerőt. - Már készen is állank az indulásra? 
- Üdvözlöm. Caldwell ezeredes küldött, hogy értesítem, hogy a hajó indulásra kész. Csak magára várunk. - Körülnézett a szobában. Megakadt a tekintete a bőröndön és az asztalon levő papírokon.
A szobában még állt egy szép nagy virágcsokor az éjeliszekrényen, alatta édességgel. Emilia szemében hirtelen megcsillant egy kis fény, a remény fényéből most izzó tűz lett. Elég volt neki csak Atlantiszra gondolni és nagyon boldog lett. Gyorsan a szobában levő dolgokra pillantott, majd a katonára. 
- Adjon öt percet és utána mérjék be a jeladómat. - Mondta és apró mosoly rajzolódott ki az arcára. 
Ezt még a tiszt észlelhette, mikor a fehér fények körbe ölelték. 
Mivel már tegnap bepakolt, így csak pár apró dolog maradt, amit ennyi idő alatt simán meg tudott csinálni. Mivel már egyedül volt otthon, így a búcsúzás elmaradt. Nem volt gond, tegnap már elbúcsúzott a vacsi után. A virágra nézett. Sajnálta, de nem vihette magával. Ám az édességet bepakolta a táskájába. A számítógép kikapcsolása már csak utolsó simítás volt indulás előtt. Eszébe jutott az első utazása. Újból indulni készült és ez most megint felelevenített benne minden pillanatot. Emlékedése közepette az órára nézett. Az egyik kezébbe vette a bőrödjének a foggantyúját. A másikban büszkén fogta a papírokat. Elmúlt az öt perc és az időzítés pontos volt. Fehér fény vette körbe, majd egy ismerős kép tárult elé. A Daedalus hídja semmit sem váltotozott. Caldwell is ugyanúgy, komolyan, figyelemesen ült a paracsnoki székben, mint mindig. 
- Üdv! - szólalat meg Emilia, mikor rematerializálódott. 
- Üdvözlöm Dr. Von! - Szólalt meg Steven is, meglepő módon elismerő hanszínnel. 
- Köszönöm Uram! - mosolyodott el a köszöntés jellegén. 
Rájött, hogy elég sokan tudhatnak már arról, hogy megszerete eme tudományos kinevezést. Látta Steven bólintását, amit úgy értelmezett, hogy lerakhatja a kabinba a csomagját. Caldwell pedig kiadta a parancsot az indulásra. Így a Daedalus fedélzetén megkezdte az útját újra Atlantiszra, az Ősök városába. Most egy kicsit egyedül érezte magát a hajón. Senkit sem ismert, kivéve Steven Caldwellt. De hát az ezredessel nem állhatott le beszélgetni. Megfordult, és elindult a hálókörletek felé. Ismerős fémszínű falak köszöntek rá, miközben ismeretlen tekintetekkel találkozott útközben. Meg is érkezett. Kinyitotta az ajtót, majd belépett. A szűk, szürke szoba kicsi tere fogadta ismét. Letette a táskát, és leült az ágyra. 
Napokon keresztül csak olvasott. Most egy könyvet is hozott magával, így nap mint nap olvasott pár oldalt. Ha épp nem olvasott, akkor  mászkált a hajón. Néha ellátogatott a hídra is, ahol Steven érdeklődött felőle. Egyik nap a technikai részleg felé sétálgatott. A helyiségben dolgoztak a technikusok. Az ajtóval szemben volt egy idegen technológiájú irányítópult. Mögötte pedig Hermiod munkálkodott. Emilia kicsit gondolkodott, majd bement. A bent dolgozó emberek ránéztek, de nem szóltak semmit. Ezután folyatták elfoglaltságukat. Hermiod felfigyelt az érkezőre.
Emilia közelebb ment hozzá, majd az irányítópult előtt megállt.
- Üdv Hermiod. Remélem nem zavarok túlzottan - kezdete mondandóját kicsit szorongva.
- Üdvözöllek újra itt. Mi oka annak, hogy újra láthatlak Emilia? - felelte az idegen.
Emilia kicsit megkönnyebbült. Hermiod felfedezte már az elején, hogy kicsit félt az itteni fogadtatástól. Már jó ideje itt dolgozott. Fel tudta ismerni az emberi reakciókat, ezt is rögtön észrevette.
- Visszaút a Pegazusba - válaszolta Emilia most már nyugodttabban. 
Hermiod az irányítópulton babrált valamit. Von szemében könnycsepp alakú kövek húzogatásának tűnt a folyamat. Érdekesnek találta ezt a technológiát is. Az Asgard vékony teste és szürke bőre valami érdekes gondolatokat hozott elő. Elgondolkodott az egész univerzumról. A csendet bizalmas kérdése törte meg.
- Szeretném megkérni, hogy meséljen az Ősökről. 
- Több ezer évvel ezelőtt volt egy szövetség az univerzumban. Négy fajból állt. Az Ősök, az Asgardok, a Nox, és a Fürlingek - mesélte Hermiod.
- És mi lett a szövetséggel? - nézett kérdőn rá.
- Felbomlott. Az Ősöket megtámadta egy vírus, ami miatt rákényszerültek  arra, hogy elhagyják a ti rendszereteket. A Fürlingek is eltűntek, és a Nox is el volt foglalva a saját fajának megmentésével. - Hermiod beszámolóját Emilia megrendítő figyelemmel kísérte, de az Asgard nem tűnt túl bőbeszédűnek.
- Nem mesélnél kicsit bővebben? - érdeklődött. 
- Nincs mit mesélnem. - mondta megszokott hanszínnel.
Emilia úgy érezte, hogy az Asgard nem akar valamit megosztani vele. Mintha neki kellene rájönnie valamire, vagy neki kellene emlékeznie, vagy neki kellene ezt megkérdeznie. De mégis kitől? Nem firtatta tovább. Döntése meghozatalakor egy technikus érkezett meg az irányítópulthoz, majd Hermiod segítségét kérte. Emilia miután befejezték a beszélgetést elköszönt és elindult vissza a hálókörletek felé. Pár óra múlva elment enni valamit. Így teletek napjai a hajón. Még párszor benézett Hermiodhoz. Látva azt, hogy nem sokat akar az Ősökről, meg más témákról beszélni, inkább áttért a technikai kérdésekre. Igaz volt, hogy a felét sem értette annak, amit Hermiod mondott neki, de szorgosan jegyzetelt. Ekkor már az Asgardhoz is eljutott a hír, hogy megszerezte a tudományos kinevezésést. Hermiod pedig úgy gondolta, megismertetti Dr. Von-nal az Asgard technológia alapjait. 

***

Az utazás gyorsabban eltelt számára mint az első. Kilépve a hipertérből a Daedalus lassan és óvatosan landolt a város egyik pilonján. Emilia minden eseményt a hídon követett nyomon. Miután minden készen állt arra, hogy kiléphessenek, egy kisebb csoport elindult. John már várta az érkezőket. Von kiszállt. Sütött a nap. Gyenge szél fújt, ami apró fodrokat rajzolt a végtelennek tűnő óceán felszínén. Elindult a város felé. A levegőt átjárta az óceán sós illata. Mellette technikusok és katonák haladtak el. John gyorsan meglátta, majd odament köszönteni.
- Szia! Üdv újra Atlantiszon. - Hangzottak az alezredes szavai, aki arcán örömteli mosollyal fogadta az érkezőt.
- Szia! Egyszemélyes fogadóbizottság? - mosolygott Emilia ragyogó arccal.
- Be kell érned velem. A többiek eléggé elfoglaltak - nevetett. 
- Ugyan. Kösz, de nem kellett volna emiatt elhalasztani a dogaidat. - Mondta Von kissé meghatottan. 
- Ez is a feladataim közé tartozik - mondta komolyan. 
- Az egyszemélyes fogadóbizottsági munkakör? - Nézett rá nevetve. - Meguntad a katonai főnökösködést? 
- Ez nyugisabb... - Mosolygott Sheppard is. - Semmi váratlan aktivitás, se ellenséges hadihajók, se lidércek, se régi Genii tagok, semmi zűr a technológiával. 
Emilia elmosolyodott. Egyszer csak Steven jött feléjük. Léptein látszódott, hogy lassít. Ám tempója elárulta, hogy nem fog megállni. 
- Ezredes, Dr. Von! - bólintott. 
- Ezredes. - Válaszolta Atlantisz katonai főnöke, majd hirtelen Emilire pillantott - Dr. Von? - meglepetten állt előtte. 
Emilia szerényen nézett rá, apró, büszke mosollyal. 
- Igen - mondta boldogan. - Ezért mentem vissza a Földre.
- Gratulálok! - Elsimerő pillantásai és mosolya ragyogott Emilire. 
- Köszönöm. 
Elindultak befelé. Emilia szét-szétnézett, és jó mélyen belélegezte a sós levegőt. Tekintete a város részeit mérte fel éppen.
- Mi hír errefelé? - Kérdezte érdeklődve, miközben a kaputerem egy kis részét fedezte fel az egyik felhőkarcoló szélén.
- Minden megy a maga útján, sajnos ez az ellenségre is igaz. - Mondta gúnyos arckifejezéssel a férfi.
- Akkor itt is zajlik az élet - felelte megértően.
Beértek a város szélén lévő folyosóra. A levegő valamivel hűvösebb volt itt. A nagy ablakokon át beszűrődő fény megvilágította az egész teret. A transzporter felé vették az irányt. Bementek. A falon előtűnt a város térképe. Sheppard az irányítóterem felé eső legközelebbi helyetjelölte meg végcélul. Egy pillanat alatt ott is voltak. A vezérlő felé igyekeztek. Ismerős minták, ismerős fények és hangok kísérték végig Emilia útját. Még a folyosón hallották, ahogy a kapu hirtelen aktiválódik. Mire odaértek, Woolsey már kiadta a pajzs leengedésének parancsát. Egy csapat most tért vissza. Elsőként Rodney és Zelenka jelent meg a túloldalon. McKay arcán a harag és a csalódottság jelei látszottak. Radek a magyarázkodással volt elfoglalva, de az ő arcán is jól látszott a csalódottság. Mögöttük feltűnt a többi technikus, majd végül három katona érkezett meg. John arcára íródott a sajnálat és megszánás a három katona iránt. Köztudottan egyik tiszt sem volt oda attól, amikor bébiszittert kellett játszaniuk a tudóscsoporttal. Néha ez nehezebb feladatnak tűnt számukra, mint egy összecsapás. A kapu egy lobbanással bezárult. Mindenki elkezdett szétszéledni. McKay és Radek tovább folytatták vég nélküli vitájukat.
- Mondtam, hogy nem kell bekötni azt a kábelt! - mordult rá Zelenkára.
- De az elengedhetetlen volt a beindításához. - Magyarázkodott Radek, miközben lefelé mentek a lépcsőn.
- És mi lett a vége? Na mi?! - fortyogott még mindig haragos tekintettel McKay.
- Nem történt nagy kár, annyira... - Próbálta leplezni a történtek súlyát a másik tudós.
- És már megint nem értünk el semmit. - Vágott vissza Rodney gúnyos mosollyal.
- Ahogy látom van, ami nem változik. - Jelentette ki a Emilia halvány mosollyal.
- Nem, ez nem - nézte őket Sheppard, ahogy távolodtak. 
Woolsey jött velük szembe, tekintetét egy pillanatra elvonta a két tudós vitája, majd továbbindult. 
- Köszöntöm úja Atlantiszon Dr. Von! - szólt Woolsey.
- Köszönöm. - Válaszolt Emilia ismét mosolyogva.
- A kinevezéséről a papírokat később hozza be, miután a csomagját lerakta - szólt hivatalosabban Woolsey. 
- Rendben. -  Felvette a táskáját a földről, bólintott és elindult a hálókörletek felé vezető folyosón.
Woolsey figyelte a távozó személyt. Mikor már lefordult a folyosón odafordult az alezredeshez, tekintete megkomolyodott.
- Ezredes! - mondta merev hangon.
- Igen, Uram!? - A férfi komolyra vett pillantást vetett az előtte levőre.
- Tim Sandlers nemsokára visszamegy a Daedalusszal a Földre. - Kezdte mondandóját komoly elszántsággal.
- Tim nem jön vissza? - nézett kérdőn John Woolsey-ra.
- Nem, a kormánynak szüksége van rá odaát - folytatta a főnök.
- Oké, akkor papaírmunka - vágra rá az ezredes. 
Woolsey diplomatikusan elmosolydott. 
- Csak tudmám, hogy maguk mit esznek azon... - Nem megbántásként mondta, mert elnevette a végét. 
Woolsey is tuda ezt, így csak szélesebb lett az arcán a mosoly. 

***

Emilia a szobájába érve kipalkolt és szétnézett. Nagyon jó volt újra az Ősök városában lenni. Az ablakot is kinyitotta és mélyet lélegzett az óceán üdítő illatából. A város gyönyörű látképe meghatotta. Mivel evett és pihent eddig eleget, így gondolta megkeresi Dr. Beckettet. Elindult a gyengélkedő felé. Mikor odaért bólintott a bent levőknek, majd tekintetével Carsont kereste. Ám nem látta sehol. Mikor épp meg akart fordulni, egy hang szólította meg. 
- Emilia! Kedvesem! Visszatértél? - nézett rá Beckett mosolyogva. 
- Üdv Dr. Beckett! - nézett hátra Von. 
- Segíthetek valamit? - érdeklődött. 
Emilia körbenézett és bólintott egy aprót. 
- Gyere! - Ment elől a doktor, s tudta, hogy a másik személy követni fogja. 
Egy eldugottabb szegletében a gyengélkedőnek megálltak. 
- Hogy vagy? A fejed fáj még? - nézett rá komolyan. 
- Jobban. Nem érzek fájdalamt, de néha valami mély, furcsa érzésem van. Ezek után fáradtabbnak érzem magam. Lehet, hogy az agyműködésem hatása? 
- Nem kizárt. - Intett Vonnak, hogy kövesse.  Az Ős szkennernél álltak meg. - Feküdj le!
Emilia követte az utasítást. Sóhajtott, mikor a szkenner bekapcsolt. Megvárta alig moccanva, hogy a vizsgálat véget érjen. Ezután felült és Carsont nézte, aki a képernyő előtt állt. 
- Jobb vagy rosszabb? - kérdezte félve. 
- Ott áll, ahol volt, mikor elmentél a Földre  - jelentette ki. - Semmi mást nem tapasztaltál? 
- Mire gondol Dr. Beckett? - Emilia hirtelen nem tudta mi is az, amit figyelnie kéne magán. Vagy az agyán, mikor a képernyőre nézett. 
- Valamire, amit eddig nem vettél észre, nem csináltál, nem éreztél. - Sorolt fel néhány dolgot Carson.
- Most azt akarja tudni, hogy reptetek-e dolgokat? - Emilia kérdése nem volt épp poénos. 
- Mondhatni... - bukott ki Beckettből némi mosollyal szegélyezve. 
- Nem.  Semmi ilyen. - Tiltakozott Von. Azért hozzátette. - De ez is lehetséges lenne? 
- Jó. Ne haragudj, hogy felzaklattalak. - Nézett rá bocsánatkérően a doktor, majd a másik kérdés után komolyabb lett. - Nem sokat tudunk erről. Ezért, ha valami furcsát tapasztalnál, kérlek jelentsd. 
- Nem gond doktor. Ez a munkája. - Nyugtatta meg Von, majd kissé azért feszülten, de elmosolyodott. - Rendben. Ha észlelek valami furát, akkor szólok. 
- Tudod, hogy ha bármi kell, itt megtalálsz. - Hangja bizalmat és komolyságot árasztott. 
- Tudom. Köszönöm - válaszolta Emilia. 
Ezután elhagyta a gyengélkedőt.

***

Elindult a laborok felé. Mivel csend volt, így arra következtetett, hogy Mckay és Zelenka nem egy helyiségben tartózkodik, és épp ideiglenes tűzszünet van amiatt, amit az előbbi érekzésükkör látott. Az egyik főlaborba érve meglátta mentorát. Aki mintha megérezte volna, hogy jön az ajtó felé nézett. 
- Üdv Dr. Zelenka! - Köszöntötte mosolyogva a viszont látás örömével a pillantásában. 
- Emilia! - Tette le az tollat a kezéből. Majd kissé hangnemet váltott és hozzátette. - Vagy inkább Dr. Von? Hogy van Atantisz újdönsült doktornője? - kérdezte kedves szavait a lányhoz. 
Emilia megcsóválta a fejét. 
- Köszönöm Dr. Zelenka. Jól vagyok. - Majd szélesebb mosoly kíséretében még megjegyezte. - Képtelenség meglepetést okozni egyeseknek. - Utalt ezzel arra, hogy úgy néz ki páran már tudnak a doktorátusáról. 
- Woolsey mondta el, de kérte, hogy tartsam titokban. - Lett komolyabb a tudós pillantása. - Most már akár itt is dolgozhatnál, Mckay nem köthetne bele - nézett szét a helyiségen. 
- Nem, nem - tiltakozott azonnal Von. - Megvan a saját laborom. 
- De a város másik felén - fűzte hozzá Radek. 
- Akkor kicsit többet kell sétálnom. - Emilia beljebb lépett és komolyan Radekra nézett. - A labor ott van, ahol van. Én is visszatértem...
- Így Te is ott vagy, ahol lenned kell. - Fejezte be Radek mosolyogva. 
- Nagyon valószínű doktor - bólintott a lány. - Min dolgozik? 
- Nemrég találtunk egy elhagyatott labort a városban. Azt mérjük fel. Woolsey vagy McKay adott valami munkát? 
- Nem. Még csak most érkeztem pár perce. Szeritnem Mckay még azt sem tudja, hogy itt vagyok. 
- Üdv Dr. Von újra itt! - szólalat meg a hátuk mögött Mckay. 
Hirtelen hátra fordultak. 
- Rodeny! 
- Üdv Dr. Mckay! Jó látni. 
- Csiripelték a vezérlőben, hogy újabb tudós doktorral bővült a csapatom. Azt hittem valami újonc ficsúrt küldtek. - McKay általános lelezelő stílusa megmaradt, de Emilire nézett, és némiképp elismerően. - Jó, hogy maga jött vissza. Most már, ha akarja kísérletezhet a ZPM-ekkel. 
Von várakozóan pislogott. 
- Csak vicc volt! Jobb, ha nem nyúl hozzájuk. Na, azt hiszem Radek említette az új munkánkat. - Rodney állt az ajtóban. - Most mi van? Nem jönnek? 
Ezzel a két tudós elindult a harmadik felé. Emilia kifelé menet Radekhoz fordult. 
- Jó újra itt. 
- Jó, hog itt vagy - mosolygott vissza Zelenka is, majd folytatták útjukat. 

***

A helyiségben még félhomály uralkodott. McKay az egyik sarokban szöszmötölt, Beckett doki kíváncsian nézelődött. A többiek is tekintetüket erre-arra vonva gondolkodtak. Egy tíz emberből álló csoport dolgozott ezen a helyen. Woolsey úgy döntött ennyien is jó munkát fognak végezni.
Minden ember figyelmesen szemlélte a terepet. Carson gondterhelt arccal állt a labor közepén.
- Mégis mit csináltak itt? - nézett kérdőn.
- Ezt neked kell tudni, Te vagy a doki. Eddig úgy tűnik valami biológiai labor lehetett. - Szólalt meg tompa hangon Rodney.
- Már jó ideje dolgozom annak a megfejtésén, hogy mit csinálhattak, de nem találtam semmit. - Nézett körül értetlenül. - Csak pár elemet, amiből ki kellene találnom, mi volt itt pár ezer éve! - csattant fel a végére.
- Nyugodjon meg Carson! Majd rájövünk mi volt itt. - Szólalt meg Emilia az egyik konzol előtt.
- Még szerencse, hogy itt vagy. Legalább van valaki, aki belénk tuszkolja az optimizmust. - Válaszolta kicsit nyugodtabb tekintettel Beckett.
- Hát, még szerencse - tette hozzá a Von.
McKay ma egész eddig azt kereste, van-e valami számára érdekes ebben a helyben. De sajnálatára csak laborberendezéseket és ehhez hasonló dolgokat talált itt. Tudta, hogy az energiaellátást még meg kellene csinálnia, de valahogy nem volt hozzá nagy kedve. Megfordulva az eddigi testhelyzetéből és munkaterületéről, elindult az ajtó felé.
- Ahogy látom, nekem mára nincs itt semmi különös látnivaló. Semmi érdekes energiaforrás vagy ilyesmi... - szólalt meg somfordálón.
- Lehet, hogy még nem találtunk semmit, de maga itt a főtudós. - kezdte Dr. Von a férfira nézve -,  Mégis mit kezdjünk mi, ha valami történik? 
A férfi ránézett, majd egy kis gondolkodás után kinyögte.
- Na, jó. Maradok - mondta kicsit lelombozott kedvvel. - De holnap reggel az öné a megtiszteltés doktor Von, hogy kinyithja a vidámparkot - tette hozzá szarkasztikusan.
Visszaindult és felvett egy táblagépet. Emilia tekintete mindvégig a férfin volt, majd elmosolyodott és a munkára koncentrált. Kint jelenleg erős szél fújt. Süvítése egészen kivehetően hallatszott. Kicsit ijesztő is lehetett volna, ha koromsötét lett volna a helyiségben, és egyedül tartózkodott volna itt valaki.
Két tudós épp egy laboreszköz mellett álltak. Azt vizsgálták nagy pillantásokat vetve a készülékre. Az egész csoport, aki jelenleg ezen a kutatáson dolgozott, várta azt a pillanatot, amikor kiderül, hogy mi zajlott itt réges-régen. Sajnos ez a kutatás lassan haladt. Késő este fejezték be a mai munkát.
- Rendben, mára ennyi! Köszönöm mindenkinek a segítséget! - szólalt meg fáradt pillantásokkal a doki.
Lassan mindenki elhagyta a helyiséget. Emilia maradt utoljára. Épp egy laptopon dolgozott. Felnézett.
- Carson! - szólította meg a doktort.
- Valami gond van? - nézett rá érdeklődve.
- Nincs. - Fordult felé nyugodt tekintettel. - Gondoltam lemásolok pár adatot, és elemzem majd őket, ha nem gond. 
- Rendben, ez jó ötlet. Reggel találkozunk - köszönt el Carson és kiment.
- Viszlát. - Hangzottak már a halk szavai, ahogy a doktor egyre távolodott.
A képernyőre nézett. A százalékok lassan, de biztosan haladtak felfelé. Még kellett egy kis idő, hogy átmentsen minden számára érdekesnek tűnő adatot. Néha a kivetítőre pillantott, ami egyenesen előtte húzódott a fal közelében. Ős betűk sokasága borította azt. Már jártas volt ősei írásában, és fogalmazásában is. Igaz, néha azért nehézségekbe ütközött. Most csend uralkodott mindenütt. A szél is gyengült mostanra. A városban most minden rendben ment, de ez nem volt így pár hete. Támadást indított egy szakadár csapat a városiak ellen. Aminek nem lett jó vége. Egy hangjelzés zökkentette ki elmélkedéséből. A laptop jelezte, hogy befejezte a munkát. Von szétkapcsolta a konzolt és a számítógépet. A kezét rátette az egyik kristályra és utasította a kikapcsolásra. Villanás fénye hasított a labor falain belüli térre. A helyiség sötétségbe borult. Egyedül csak kintről szűrődött be halvány világítás, ami segítette a tájékozódásban. Elindult.
- Holnap kell szólnom Rodney-nak, hogy nézze meg a világítással mi a gond. - Motyogta alig hallható hangon miközben kifelé igyekezett.
Kiérve a folyosóra, senki sem járt arra. Ahol csak kevesen járnak, és nem használják a részleget, ott a város csökkentett módban működik. Elindult a transzporter felé. Mikor megérkezett, hirtelen Rononba botlott. A férfi láthatólag sietett valahova.
- Hopp...Elnézést! - szólalt meg zavarodottan.
- Semmi baj - válaszolta a férfi.
- Most értetek vissza a küldetésről? - nézett kíváncsian.
- Igen - válaszolta tömören Dex.
- Hogy ment? - érdeklődött tovább.
- Jól. - Dex állt csak ott. 
- Rendben. Akkor továbi szép estét! - bólintott, majd folytatta útját.
Von beérve a laborjába leült és belepillantott az előbb letöltött anyagokba. Olvasta, de valahogy nem állt össze a kép. Minden túl értéktelennek tűnt. Semmi, ami valami magyarázatot adhatna a sok kérdésre, ami foglalkoztatja őket a laborral kapcsolatban. Már fáradt volt. Kikapcsolta a gépet és elment a hálókörletébe és aludni tért. 

***

Hajnalodott. Emilia megmoccant az ágyban. Mély levegőt vett, majd kifújta és kinyitotta a szemét. Sötét volt kint. Mégis jól látható volt, hogy pár percen belül feltűnik majd a nap a horizont felett. Megfordult. Tekintetét most a mennyezetre szegezte. Nyújtózkodott egyet. Megfordult újból és felült. Megdörzsölte a szemét. Felállt, majd elment a fürdőszobába. Mikor már kicsit józanabbul tért vissza, felvette a székről a ruháit. Lassan átöltözött. Ilyenkor reggelenként nem volt olyan meleg kint. Úgy 12-15 fok körül lehetett. Mikor már a cipője is rendben volt, az éjjeliszekrényről felvette az órát, majd a kezére erősítette. Végül a fülhallgatója következett. Mikor készen állt, elindult.
- Jó reggelt Atlantisz. - Szólalt meg halkan s elmosolyodott.
Az ajtó elé érve az engedelmesen kinyílt. A városban alig voltak ilyenkor. Elérve az egyik őrség által figyelt pontig, bólintott nekik, kik ugyanígy viszonozták a jó reggelt ezen kifejezési formáját. Már megszokták, hogy a lány reggelente korán elmegy sétálni egyet. Általában mindig ezen az útvonalon haladt keresztül. Elérve a lépcsőig lekocogott rajta. A transzporterrel egy jól ismert helyre ment. Mindig itt szokott reggel sétálni, kocogni. Odaérve kiment a sétányra. Kint friss levegő köszöntötte. Az óceán sós illatával vegyítve az este hangulata kezdett szétfoszlani. A nap pereme pár perce tűnhetett fel a horizont felett. Elindult. Belül nyugodtság öntötte el. Egyenletes tempóban haladt. Végig sétált a sétányon, majd megállt. A nap már félig előtűnt. Megfordulva felnézett a városra. Elmosolyodott. Innen hatalmas felhőkarcolók magasodtak az ember fölé. Elindult vissza. Sétált még egy darabig. Mikor már a nap teljes egészében az égen volt, és ő is érezte, hogy aznapra elég volt sétéból, visszament. Átöltözött, majd elindult a labor felé. Kezében a laptoppal, elsőként ért oda. Ki is nyiotta az ajtót és nyitva is tartotta. Elmosolyodott azon, hogy McKay tegnap rábízta az "labornyitást". Letette a laptopot az asztalra. Pár perc múlva ért be Beckett. A fehér orvosi köpenye megledült a siettség okozta menetszéltől, ahogy befordult a labor nyitott ajtaján. 
- Jó reggel Emili! - köszöntötte mosolyogva. 
- Jó reggelt Carson! - mosolygott. 
- Valami hír? - érdeklődött a doki. 
- Eddig a szövegekkel nem jutottam semmire. Mintha valami olyasmi folyt volna itt, amiről nem sokan tudtak - kezdte beszámolóját.
- Az Ősöknél is sokszor voltak ilyen dolgok? - Tette fel a kérdést McKay, aki meglepően korán érkezett. - Bár, ha visszaemlékezem találkoztunk már ilyen dolgokkal...
- Úgy látszik. - Körülnézett. - Lehet, hogy próbakutatásokat végeztek. Hiszen itt se tudja most mindenki, hogy pár emelettel feljebb egy tudós épp min dolgozik, nem? - nézett kérdőn a férfira.
- Igen - hangzott a felelet. - Ha nem vagy épp a főnökük... - Fejezte be a fanyar mondatába némi vicces csengést csempészve Rodney McKay.
- Dolgozzunk tovább - tanácsolta Carson.

Lassan a többi tudós is megékezett és elindult a munka. Rodney épp egy panelen babrált, mikor Carson talált valamit. Egy ideig méregette, majd a mintát berakta a saját mikroszkópjába. Már pár másodperc után érkezett az eredmény. Mély gyanakvással nézett a laptop kijelzőjére. Végig pillantott a helyiségen, majd odafordult a többiekhez.
- Azt hiszem találtam valamit. - Mondta higgadtan, de az arcán látszódott a feszültség.
- Mit? - érdeklődött Emilia.
Közelebb lépett a dokihoz, majd kíváncsi tekintettel melléjük lépett Rodney is. Mindannyiuk tekintete a laptopra meredt.
- Ez itt Lidérc DNS - tudatta megállapítását Beckett.
- Ők is kísérleteztek vele - jegyezte meg Von.
- Ezt már tudtuk, de itt, mégis mit csinálhattak? - kérdezte kíváncsian a doki.
- Dr. McKay! - fordult a tudóshoz Emilia. - Sikerült már rendbe hozni a panelt?
- Részben igen - mondta.
- Be lehet indítani? - kérdezte reménykedően.
- Azt hiszem igen - felelte biztatóan.
- Akkor gyerünk! - Lelkesedett Emilia, remélve Carson felfedezése jó kiindulópont lesz.
Rodney babrált még egy kicsit, majd sikeresen üzembe helyezte a szerkezetet. A labor másik felén lévő kivetítőn Ős szöveg jelent meg. Mindenki arra szegezte a tekintetét.
- Jelent ez valamit? - Nézett kémlelő tekintettel a szövegre Carson.
- Jelenteni jelent, de még sok munkánk lesz vele - ismertette első ránézésre Dr. Von. Eközben az első sort fordítgatta magában - Az első sort már értem. Egy Norin nevezetű Ős dolgozott itt. A feljegyzései lehetnek - kezdte méregetve a képernyőt.
- Akkor Emili, Te dolgozz ezen. Rodney, Te pedig hozd valahogy rendbe az áramköröket, ha lehetséges. Jó lenne még innen kiszedni valami értelmeset - utasította Beckett a társait.
Mikor felfedezték a labort az energiaellátása szinte egyenlő volt a nullával. Igaz, hogy ez sok más helyiségre és régióra igaz volt a városban. Rodney gyorsan megállapította, hogy itt manuálisan kapcsolták le a rendszereket. Mintha tönkre akarták volna tenni az energiaellátást. Így McKay-nek sok idejébe telt életet csiholni az energiaellátást biztosító rendszerekbe. Még most sem volt 100%-os az egész, de így már legalább bírtak dolgozni.
- Carson! - Szólította meg Von a dokit, ki erre-arra nézelődött gondolkodva.
-Tessék? - nézett rá, remélve újabb fordítást hallhat.
- Találtak már több ilyen labort is? - nézett rá érdeklődő tekintettel.
- Sok labor van a városban. Sajnos még alig tudtunk meg egyikről-másikról valamit, amik ilyen eldugott helyeken vannak.
- Csak eltöprengtem, hogy mennyi ilyen hely lehet még, amiről az eddigi majd hat évben nem tudtatok meg semmit - majd újra a szöveg felé fordult.
Léptek zaja csengett a folyosón. Egyszer csak egy ismerős alak tűnt fel. Arcán az érdeklődés jeleivel kémlelte a helyiséget.
-  Hogy haladtok? - nézett élénk tekintettel a tudóscsoportra a katonai főnök.
- Lassan. - Jegyezte meg savanyú tekintettel Carson.
John a laborban erre-arra nézett szemében alap kíváncsisággal, majd megállt Dr. Von háta mögött.
- Szép kis szöveg - nézte pásztázva.
- Tartalmas lesz, azt hiszem - mérlegelt tovább Emilia.
- Rodney? - nézett kérdőn a többiekre John.
- Az energiaellátással van elfoglalva. - Felelte Carson, aki valami csöveket vizsgálgatott.
- Mi hír a tárgyaláson? - fordult Sheppard felé Emilia.
- Teyla talált pár barátot, de még csak az ő részéről barátok. Ronon nem nagyon szimpatizál velük. Jelenleg Woolsey is egy tárgyalás közepén van.
- Aha, akkor alakul - majd a konzolon babrált.
- Engem meg hazaküldött megnézni az itteni helyzetet - fejezte be.
- Akkor lehet, hogy új barátokra teszünk szert, ha Mr. Woolsey sikerrel jár? - kérdezte Von.
- Lehet. Na, nem zavarok, megyek is. Jó munkát! - majd elhagyta a labort.

Elmúlt két óra, mire Rodneynak sikerült az energiaellátást összetákolni. Kicsit fáradt tekintettel fejezte be a munkálatokat. Remélte, hogy működni is fog majd.
- Kész - jelentette ki.
Carson és Emilia tekintete a guggoló McKayre összpontosított, aki  bekapcsolta a főkapcsolót. Minden hirtelen kifényesedett. Bekapcsolt a fényt biztosító lámpák sokasága. A szűrőberendezés is 100%-osan működött, érezhetően sós illattal árasztva el a helyiséget. Minden tekintet elismerő pillantást vetett McKay felé, majd folytatták a keresgélést.
- Szép munka! - dicsérte meg Von.
- Eddig csak ezt az egy érdekes leletet találtam - dünnyögött mérgesen Carson.
Emilia is az eddig megtudott dolgokra koncentrált és megszólalt.
- Azt szedtem ki a szövegből, hogy meg lettek bízva egy fejlesztéssel, de arról még nem ír, hogy az mi volt.
- Keress tovább! - utasította Beckett.
- Dolgozom rajta - felelte.
- Éhen halok, jön valaki enni? - nézett a jelenlévőkre Rodney.
- Nem, most nem. Kösz - hangzott a válasz. 
A tudós elindult megkoronázni az előbb elért sikerét. Tudniillik McKay szerette, ha valami úgy működik, ahogy annak kell. És persze azt úgy, ha ő csinálta. Elégedett tekintettel távozott.
- Érdekes, itt azt írja, hogy a labor nagyobb volt. Ahogy most nézem, kb. a kétszerese lehetett. - Nézte a helyiséget kémlelő tekintettel Von.
- Lehet, hogy átköltöztették. - Vetett fel egy lehetőséget doki.
- Nem hinném. A leírása erre illik, de sok dolog nincs itt - folytatta.
John jelent meg az ajtóban. Fura vigyor volt az arcán.
- Bocs, hogy már megint zavarok. - Von-t kereste a tekintetével, mikor megtalálta folytatta. - Emili, nem lenne kedved eljönni a bolygóra? A lakosok említettek valamilyen ősi építményt a közelben. Gondoltam érdekelne - kezdte a kérdéssel a férfi.
- Hát, nem is tudom... - nézett kérdőn Carsonra.
- Menj csak nyugodtan! Megleszek egyedül is - válaszolta biztatóan Beckett.
- Jó, mehetünk. - Ellépett a konzoltól Sheppard felé, majd kiléptek a folyosóra. Elindulnak a transzporter felé.
- Tényleg sikerült Woolsey-t kirángatni a városból? - nézett John-ra.
- Igen. Azt mondták, hogy elengedhetetlen a további tárgyalások folytatásához a jelenléte - mondta John komoly arcot vágva.
- Tizenöt perc múlva találkozunk a kaputeremben. - Vetett fel egy időpontot a mellette menő.
John bólintott. Emilia kiszállt a transzporterből. Elment átöltözni. Ezután a biztonság kedvéért a lábához erősített tokba belehelyezte a 9mm-est. Utána elindult a megbeszélt helyre. John épp a kapu előtt állt. Kezét a P90-én tartva. Meglátva a tudóst, intett a technikusnak, aki elkezdte a tárcsázást. A kapu pár pillanattal később megnyílt. Akkor már a két ember készen állva várta, hogy átkelhessen.