Stargate SG1 - "Ennorath I." 4.Fejezet
ENNORATH 4. fejezet Alatta érintetlenül egy széles völgy terült el, csak egy sebes patak vágta át a tájat. A tőle északra lévő hegyszorosból eredt, hosszú zúgókon át dübörgött lefelé, hogy később megenyhülve kanyarogjon a dűnék között. Keleten a hegység véget ért, de a másik oldalt a látóhatárig, vagy még azon is túl húzódott. Pontosan a lábuk alatt egy tükörsima és majdnem fekete tó terült el. Körülötte bársonyos gyep töretlenül egész a partvonalig. A mozdulatlan vízben, mint egy tükörben tükröződtek a tavat körbevevő hegyvonulatok. Gyönyörű volt. - Ó, Sam, bárcsak látnád! – suttogta terhének. Sóhajtva elindult a meredek lépcsősoron lefelé. A bajlós dobszó után feloldozó volt madárcsicsergést hallani. Jack fájó szívvel gondolt barátaira, akik otthon, sokmillió fényévre reménykenek a hazatérésükben. De hiába várnak, örökre itt ragadtak. Nem tudta, hogy mit tegyen. A kaputól nem látott településre utaló jelet, bár ő sem élt volna ilyen közel a hegyhez és vendégszerető lakóihoz. Ez pedig azt jelentette, hogy a legközelebbi település jó két-három napnyi járás egészségesen, Sam sérülésével pedig egy-másfél hét. S ki tudja, hogy barátságos emberek laknak-e ezen a környéken. Sőt, emberek laknak-e itt? Egyáltalán, hogy kerültek ide? Ilyen „optimista” gondolatok közepette érte el a lépcső alját. Ott egy valahavolt kövezett útra lelt, amit mára benőtt a gaz és rekettyés. Az ösvény mentén összedölt kőépítményeket talált, nyír- és fenyőligetek mellett haladt el. Minden idillikusan szép volt, de nem tudta feledtetni a borzalmakat, amik velük történtek. Az út elfordult keletnek, egyenesen a tó partjára vezetett. A parton egy felállított kőoszlop máladozott, lábazatát víz mosta. Jack szuszogva letette terhét a tövében. A hely pont megfelelt terveinek. A víz tiszta volt, Jack gyorsan forralt belőle a csajkájában. A kimerültségtől remegő karjait dörzsölgette. Biztos kézre volt szüksége. - Sam, bárhol vagy is most, nagyon drukkolj nekem – morogta kinyitva az elsősegélydobozt. Óvatosan levágta a sebet takaró kötést, fertőtlenítőszerrel körbetörölgette. A nyíl szerencsére nem mozdult el. - Remélem kitart az ájulásod a műtét végéig – mondta még az eszméletlen nőnek, szikét véve a kezébe – mert altató, az nincs. – - Jajj –nyögött fel Sam a fájdalom gócpontjához, az oldalához kapva. Keze erős gézkötést tapintott és érezte a combjában egy injekcióstű szúrását. A fájdalom rögtön sajgássá szelidült és megérezte az ismerős tompultságot. Isten áldja a morfium feltalálóját! - Mi történt? - pislogva próbált fokuszálni a fölébe hajoló homályos alakra – Doktornő? – - Az tudtam, hogy a morfium elkábít és lelassít, de én mindig felismertem a nemeket – hallotta O’Neill megkönnyebbült hangját. - Ezredes – mosolyogodott el, fáradtan lehunyva a szemét – mi történt velem? – - Sikerült eltaláltatnia magát egy nyílvesszővel – - Tessék? – Sam megpróbálta előkaparni az agyát betöltő köd mögül az emlékeit. - Mire emlékszik? – kérdezte aggodalmasan Jack. - Nem sok mindenre: a kapu rossz helyre vitt minket, sikerült felriasztanom a szörnyeket, a csata, aztán... Jajj – megborzongott. - Semmi baj – nyugtatgatta Jack - már vége. Különben hogy érzi magát? – - Jelenleg jól vagyok. Meddig voltam kiütve? – - Úgy negyed órája fejezetem be a műtétet – - Maga? – kérdezte döbbenten, kipattant a szeme, most már tisztán látott – Hát nem a gyengélkedőben vagyok? – - Lát valahol csipogó gépeket vagy Teal’c féle finom zselét? – mosolygott szomorkásan Jack. Vajon mit szól a történtekhez? Egyetért vele, vagy ő talált volna másik megoldást is? Sam tényleg nem a gyengélkedőben volt. Az amit lámpák fényének gondolt az napfény volt, ismerős gépmorajlás helyett pedig hullámok zaja köszöntötte. Egy tó partján feküdt, egy völgyben, egy teljesen ismeretlen vidéken. - Mi a ... – a csodálkozástól tátva maradt a szája. – Hogy kerültünk ide? Hol van Teal’c és Daniel? Jack mélyet sóhajtva, feszülten kezdett bele a mesébe. Elmondta, hogy a két fiú a parancs szerint átmenekült (szerencséjükre, különben szétszedi őket), hogyan találta el a nyíl a nőt és hogyan menekültek meg a szörnyek elől és mit talált, amint újra látott a portól. - Az én hibám – motyogta letörten – ha nem dobom el a gránátokat... – - Akkor mindketten halottak lennénk – szakította félbe keményen Sam - Jól döntött Uram, ezt a megoldást akár taníthatnák az akamédián. Csak azt nem értem, hogy miért jött vissza értem – - Nem tudtam itthagyni. Végre rávettem egy közös horgászatra, nem dobom olyan könnyen el a lehetőséget! – Sam felnevetett, de még mindig a fejét rázta: - Akkor sem érte meg, most nem tudunk hazajutni – - Ááá, majd újra beugrunk és maga megbütyköli a tárcsázót – mondta bizalommal az ezredes. - Gondolja? Maga mondta, hogy teljesen széttört. Mindenre én sem vagyok képes. Itt ragadtunk, Ezredes! – - Ugyan, párszor megtörtént már velünk – legyintett Jack – soroljam? Ott van például az Ebora... - Ez nem ugyanaz. Akkor tudtuk, hogy hol van, csak be lett temetve a kapu. Most viszont azt sem tudjuk, hogy az univerzum melyik pontján vagyunk – - Tényleg nem ugyanaz – mondta halkan Jack - akkor nem voltál ott Sam – Samnek torkán akadt a szó, elpirult. Belebámult a mélybarna, érzelemteli szemekbe, amelyek fogjuk ejtették a pillantását, nem tudott elszakadni tőlük. Kiszáradt a torka, szíve hevesebben kezdett verni és már a sajgó fájdalmat sem érezte az oldalában. Jack szinte öntudatlanul egyre közelebb hajolt, a kék szemek megbabonázták. Már csak pár centire volt a nő ajkaitól, a szemeiben ismerős zavarodottságot látott. Morfium okozta kábaságot. ~ Nem! ~ rántotta vissza a fejét ~ Nem használja ki a helyzetet. Carter nincs magánál, biztos nem akarná. Egy hang szólalt meg a fejében: ~ Tedd meg, te lovagias marha! Egy elhagyatott bolygón vagytok, távol mindenkitől. Lehet, hogy nem is emlékezne rá! ~ Hát igen, a kisördög dolgozott odabent, de gyorsan lepisszegte. Inkább marad lovagias marha. A feszült csend hosszúra nyúlt, zavartan köszörülte a torkát, de a világért se nézett volna a nőre. Ebben a pillanatban - Jack áldotta is érte - a hegyet robbanás rázta meg, a barlang szájából fekete füst szállt elő. - Mi volt ez? – kérdezte remegő hangon Sam. - Egy kis C-4. Felrobbantottam a FREDet, nehogy a szörnyek gyújtósnak használhassák Daniel papírjait – Jack nem mert a nőre nézni, csak a szeme sarkából. Jól látta, hogy Carter szeme csalódottan csillog? - És a hangokból ítélve a terem is végleg beomlott – jegyezte meg Carter. - Rászereltem az oszlopokra a maradék robbanószert – mondta szerényen Jack. - Tehát tudta, hogy nem tudom megjavítani a gépet? – kérdezte gyanakodva Sam. Jack zavartan bólintott. - Jajj, Uram, miért játsza meg mindig a hülyét? – háborgott Carter. - Szeretem, ha kioktat – eresztett meg egy kisfiús mosolyt Jack. Jack elkezdett összepakolni: - Indulni kellene. Ezek a szörnyek éjszaka valószínüleg támadnak és szeretnék minnél messzebb lenni a hegytől és közelebb a faluhoz. Kell lennie valahol a közelben egynek – Sam igazat adott neki, óvatosan megpróbált felállni. Jack rögtön odaugott segíteni neki. - Tud járni? – kérdezte aggodalmasan – - Jól vagyok – borzongott meg Sam. A kötésre vigyázva felvette a kabátját. Még szerencse, hogy azt levette a barlangban, így nem lett véres és lyukas. Szokatlanul hűvös volt az idő, főleg a barlang melege után, ahhoz képest, hogy dél körül járt az idő. - Brrr – didergett Jack is – mintha itt ősz lenne. Különben egész lakájos. Egy kis ház a parton egy kis stéggel. Egy ilyen helyen akartam eltölteni a nyugdíjas éveimet – Sam felkuncogott a képtelen ötletre, sosem tudta elképzelni, ahogy az ezredes egyedül él, teljes nyugalomban, egy félreeső helyen. Rövid vita után – Carter nehezményezte, hogy minden csomagot Jack visz – elindultak. Az ösvény, követve a tó partvonalát, délnek fordult. A tó alatt kristálytiszta és jéghideg forrásra leltek. Az itt létrejövő jéghideg patak mellett vezetett az útjuk kilométereken át. Lassan haladtak, sokszor megálltak pihenni. Jack csodálattal adózott társának. Ismerte az ilyen sérüléseket, tudta milyen nagy fájdalmat okoz több kilométeres gyaloglás nélkül is. 6-7 kilométer után elmúlt a sokadik morfium hatása is, Jack nem mert többet adni, nehogy túladagolja. Sajnos nem volt alkalmas hely a táborozásra, még pár kilométert meg kellett teniük. Már szürkülni kezdett, mire rátalált a megfelelő helyre. Itt a patakjukhoz egy másik csatlakozott és egyesülve egy mélyedésben rohant tovább. Ősöreg fenyők vették körbe, védelmet és rejtekhelyet nyújtva. Jack a puha tűlevelekre borított pokrócra fektette a kimerültségtől falfehér nőt. Miután nem kapott fájdalomcsillapítót újra elájult. Az ölében hozta a táborhelyig. Jack apró tüzet kuporított a száraz gallyakból, vizet tett fel forrni vacsorának. A táska egyik zsebéből levessűrítményt vett elő, beleszórta a bugyogó vízbe. Ínycsiklandozó illat szállt fel, betöltötte a táborhelyet. Míg a leves készült, Jack bejárta a ligetet. Nem látott sehol ellenségre utaló jelet, jól védhető hely volt. A liget szélén egy kőrakást talált, fel lehet használni barikádnak. Sarkon fordult, visszasietett a táborhelyre. Sam már magához tért, a forró levest merte ki a fém bögrékbe. - Nem kellett volna felkelnie – vette át az adagját O’Neill – ma nem adhatok több morfiumot . - Most nem fáj semmim – füllentette Sam. Sosem tudott jó pókerarcot vágni, most is lebukott, de Jack nem tette szóvá. - Jó étvágyat – - Fokhagymakrémleves? – csodálkozott Sam - Honnan szerezte? Nincs benn a felszerelésben. - Kapcsolatok, kapcsolatok – mondta elégedetten Jack – ne mondja, hogy maga szerette az az ételnek nevezett valamit. – - Nem tényleg nem – Sam elmerengett azon, hogy még milyen titkokat rejthet Jack táskája. Cendben szürcsölték a levest, kellemesen felmelegítette őket belülről. Jack elment mosogatni, visszatérve sehol sem találta Cartert. Aggodalmasan meredt a sötétségbe. - Carter! – kiáltotta bele az erdőbe – Sam! – - Itt vagyok, ezredes! – hallotta messziről Carter hangját – jöjjön! – Jack a kőrakásnál talált rá. Sam az pokrócba csavarva magát, hátát az egyik kőtömbnek vetve ült. Jack mellé telepedett, átkarolta, Sam pedig a vállára döntötte a fejét. Kicsit déjà vu érzése volt. Hány alkalommal voltak ugyan így? Bármilyen rossz is volt a helyzet, minig megnyugtatta a férfi közelsége, az érintése. - Nem gyönyörű? – kérdezte. Jack csak némán bólintott, nem szólalt meg. A táj szinte parancsba adta, hogy csendben legyenek, olyan mozdulatlan és csodálatos volt. A dombok, az erdők mind a Hold csillogó ezüst fényében fürödtek. A mellettük kacagó patak visszaverte a csillagok pislogását, mintha ezernyi gyémánt úszna a vizében. A távoli hegyek rendíthetetlenül álltak a völgy szélén, magasba törve, hidegen, felsőbségesen. A távolban meg-megcsillant a tükörsima tó felszíne. Jack, mint annyiszor, most is az eget kezdte fürkészni. A mérhetetlen távolságok, hiába járta már lassan hét éve útjait, még mindig elvarázsolták. Bármennyire is leplezte, O’Neill egy romantikus lélek volt. Itt még a csillagok is másmilyenek voltak, mint otthon. Ismeretlen csillagképeket látott, egyedül a sarkcsillag volt a helyén, fényesebben ragyogva, mint otthon valaha is. - Egyáltalán nem bánom, hogy itt ragadtunk Carter. Egyáltalán nem – suttogta. Sam szeme csukva volt, Jack azt hitte már alszik. A szája azoban mosolyra húzódott és félálomban azt motyogta: - Én sem Jack – Az ezredes egy gyengéd csókot lehett a szőle fürtökre. Miután Sam elaludt a vállának dőlve, még sokáig ült ott, figyelve a táj minden rezdülését. A táj szépsége és Sam közelsége meglágyították a szívét és sok gond-ráncot kisímotottak a homlokából. Ezek nem is tértek vissza többé. Másnap reggel Sam a táborhelyen, a hálózsákjában ébredt. A tűzön már rotyogott a tűz, de Jack sehol sem volt. Álmosan kikászálódott a zsákból, és a patakban a kötésre vigyázva alaposan megmosdott. Nagyon jól esett neki, úgyanúgy mint a tiszta póló. A másikat, a lyukasat kimosta, és leterítette száradni a tűz mellé. Jack már ott ült, kávét szórt a vízbe. Sam már nem is kérdezte, hogy honnan szerezte. - Jó reggelt álomszuszék! – mosolygott Jack. Arca nyugodtabb volt, de a szeme vörös a kialvatlanságtól. Különben nem látszott fáradtnak. - Miért nem ébresztett fel váltásra? – förmedt rá Sam. - Még csak az kellett volna! Nem elég, hogy megsérült, még a küldetés előtt sem aludt – Sam elpirult – Különben sem voltam álmos – - Mennyi idő van? – kérdezte, hogy elterelje a témát. - Fogalmam sincs, de már rég volt hajnal – Jack a Napra nézett – úgy tizenegy körül lehet – - Tizenegy? Akkor több mint tizenkét órát aludtam! – csodálkozott Sam. - Magára fért. Mikor aludt utoljára rendesen? – Sam vállat vont, beleszürcsölt a kávéjába. - Hogy érzi magát? – kérdezte Jack, amikor már indulásra készülődtek. - Jobban mint tegnap – - Kitérő válasz! Hogy van? – - Most csak sajog, vagy csak kezdem megszokni az állandó fájdalmat – mosolygott szomorúan Sam. - Amint meglátom az arcán a fájdalom legkisebb jelét, megkapja a morfiumot – fenyegette meg Jack, amikor visszautasította az injekciót. - Történt valami éjszaka? – kérdezte Sam, mikor már a ligetet jól maguk mögött hagyták. - Semmi – rázta a fejét az ezredes - Hajnalban visszamenetem néhány kilométert, üldözőknek semmi nyoma. Remélem tényleg halottnak hisznek minket – - Vagy mind elpusztult – reménykedett Sam. - Nem hiszem, olyan szerencsénk azért nincs – nézett vissza az ezredes a bajlóslatú hegyekre – túl „mindent bele” harcot vívtak – Sam igazat adott neki.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 592 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |