Stargate SG1 - "Ennorath I." 6.Fejezet
| ENNORATH Hatodik fejezet Éjfélre Sam, ahogy Jack megjósolta, belázasodott. Jack gondterhelten cserélgette a vizes borogatásokat a homlokáról közben folyamatosan ellenőrizve a pulzusát. Nagyon szapora volt, úgy mint a légzése. -Fázom – didergett Sam. Jack gyorsan köré tekert még egy takarót. - Lázad van, Sam – -Mennyi? – még mindig remegett. - Harminckilenc és fél – - Ó – sóhajtotta. - Sam, bocsánatot szeretnék kérni. Szörnyen érzem magam, hogy úgy rád támadtam – újabb borogatás-csere. -Se-emmi baj – vacogta Sam. - Már tudtad, nem? Csak engem akartál védeni – simogatta meg Sam nyirkos arcát Jack. Sam szégyenlősen mosolygott: - Nem akartalak megijeszteni – - Te kis butus – - Végül is jogos volt, nem? Majdnem jobban megijedtél tőle, mint én – nevetett fel gyengén. Lassan újra visszasüllyedt a nyugtalan álmába. Gyakran megrázkódott és néha összefüggéstelenül motyogott. Többször fuldokló köhögő roham tört rá. Jack rendületlenül cserélgette a borogatásokat, gyakran mérte a lázát. Hajnalra mintha javult volna az állapota. A fel-felriadásos álomból egy nyugodtabb, mélyebb alvásba merült. A láza is lecsökkent, harmincnyolcnál állandósult. Jack végre kinyújtóztathatta a tagjait, nekidőlt egy fa törzsének. Észre sem vette, hogy elszenderedett. Egy hangos sikoltásra ébredt. Rögtön felugrott, P90-esét előreszegezve körülnézett. Sehol egy ellenség sem. De hát akkor ki sikított? Ekkor egy nyögést hallott még. Végre kitisztult az elméje, minden eszébe jutott. Gyorsan leguggolt Sam mellé. Sam motyogott, néha halkan felnyögött, szeme gyorsan mozgott csukott szemhéja mögött. - Ne... Hagyja abba... Nem tudok semmit... Ne, csak őt ne...HAGYJA BÉKÉN! – Jack megborzongott. Gyorsan megrázta Samet, próbálta felébreszteni: - Sam! Carter! Gyerünk ébredj már! – Sam szeme kipattant és puff. - Annyira sajnálom, uram. Nem tudom mi történhetett, én csak... – - Nyugi Carter, nem történt semmi – - De... – - Még álmodott, nem is akarom tudni, hogy mit, amikor felébredt. Velem is előfordul – - Mi? Hogy lekever egyet a felettesének? – mondta keserűen Sam. - Nem – nevetett Jack – én nem török olyan nagyra. Csak az éjjeli lámpát szoktam leverni. Különben ez a pofon első osztályú volt, nincs oka a szégyenkezésre – - Volt alkalmam gyakorolni – Sam végre elmosolyodott. - Huh, nem akarok az ellensége lenni, Carter – mozgatta meg elzsibbadt álkapcsát az ezredes – Különben hogy érzi magát? – - Én? Maga kapott egy pofont – vigyorgott Sam. - Éjjel magas láza volt – - Ó – komorult el Sam – már emlékszem. Ez nem jó jel, igaz? – - Nem - rázta a fejét Jack – nagyon nem az – felsóhajtott – Valószínűleg tényleg mérgezett volt a nyíl, nem csak a szemünk káprázott. Megnézhetem a sebet? – Sam bólintott, levette a kötést. A seb széle még mindig fekete volt, de most már a környéken lévő erek is megdagadtak és bepirosodtak. - Milyen? – kérdezte félénken. -Hát, nem szép – kötözte be újra Jack. - Mi legyen? – kérdezte Sam. - Mit gondol, mennyit bír ki? – nézett kutatóan rá O’Neill – Mert én azt javaslom, hogy menjünk tovább, amíg lehet, hátha találunk egy falut, ahol meg tudják gyógyítani. – Sam támogatta az ötletet. Így legalább volt mibe kapaszkodnia. - Most jól érzem magam, csak egy kicsit fáj a seb. Szerintem kibírok olyan négy-öt kilométert. – - Rendben, de nem fogom sajnálni a morfiumot, bármennyire is utálja. Az zavar, hogy nem tud gondolkodni, igaz? – állt fel vigyorogva Jack – nem árt meg, ha egy kicsit pihenteti az agyad. A végén még túlpörög és kisül – Egy gyors reggeli után elindultak. Samnek igaza volt, egész jól bírta az utat, de hat kilométer múlva kidőlt és újra lázas lett. Jack támogatta-vitte, amíg tudta. Meglátszott rajta is a fáradtság, mert ez csak két kilométert jelentett. Hisz több mint hetvenkét órája csak egy-egy órát aludt. Már az utolsó dombot mászta meg, a tetejére érve muszáj volt megállnia. Előttük egy hatalmas erdő tűnt elő, a szélén a patakjuk találkozott egy másik, kisebb vízfolyással és kígyózva eltűnt a fák között. Már nem voltak messze tőle, csak egy napi járóföld volt köztük. Jack letette édes terhét a dombtetőre és reményvesztetten huppant le mellé. Sehol sem találtak települést. Lehet, hogy a barlangbeli szörnyek kiirtottak a bolygóról minden embert? Még a táj se tudta felvidítani, pedig csodálnivaló volt. A hűvös idő ellenére a gyep zöldellt, madarak csicseregtek. A fák se dobták még le a leveleiket. Szél támadt, megrezegtette az erdő fáinak ezüst leveleit, végigrohant a réteken és üdítő levegőt fújt Jack arcába. Maga sem értette hogyan, de valahogy jobb kedvre derült tőle, bizakodni kezdett. A szíve mélyén érezte, hogy az erdőben élnek barátságos lények. Élniük kell! A domb alján talált egy tökéletes táborhelyet. A dombba a patak hajdani áradásai mélyedést vágtak és kövekkel rakták körbe. Jack gyorsan beterítette a menedék tetejét lombos ágakkal és az esőköpenyével. Épp időben, komor viharfelhők tornyosultak fölöttük. Hamarosan eleredt az eső, sűrűn kopogott körülöttük. Szerencsére szárazak maradtak. Samnek nem tett jót a túra. Újra belázasodott, de legalább magánál volt. Láztól fátyolos tekintettel nézett Jackre: -Nagyon fáj – lehelte. A morfium hatására kicsit nyugodtabb lett, legalábbis nem kapkodta a levegőt annyira. - Sam, kérsz valamit? – Jack tehetetlenül térdelt mellette. Nem tudott mást tenni érte, mint cserélgetni a borogatásokat. - Nem – motyogta Sam – de még meg sem köszöntem, hogy a barlangba megmentett. Köszönöm - - Sam... – - És azt is köszönöm, hogy itt volt nekem. Nem hiszem, hogy életben maradtam volna, ha nem tartotta volna bennem a lelket – mondta láztól kipirult arccal Sam. - Nem igaz Sam... – próbálta félbeszakítani Jack. - Uram, nincs már sok erőm. Muszáj elmondanom az igazat – szünetet tartott, láthatóan kereste a szavakat – Nem tudom mióta, de... már rég el akartam mondani, mégis... Jaj, Jack szeretlek – elvörösödött, lesütötte a szemét. Jack eltátotta a száját, egy ideig bután bámult rá. Sam egyre nagyobb zavarba került, úgy érezte, mindent elrontott. Könnyek gyűltek a szemébe. -Sam, mi a baj? – rettent meg Jack. -Semmi – rázta a fejét hüppögve Sam. Jack egy ideig csodálkozva nézett rá, majd felnevetett: -Azt hitted... Jaj Sam – magához ölelte – tudom, hogy most csak a láz beszél belőled, de tudod, hogy mióta várok erre?– Hajnalodott, Jack kimerülten ült az alvó Sam mellett. Vége lett a láznak, de Sam nem tért magához. A testhőmérséklete pedig rohamosan csökkent, meg sem állt míg a normális alá ért. Már lassan vége. Mostantól a legjobb orvosok sem tudnák megmenteni. Lassan leállnak a szervei és ő ezt csak nézheti. Hosszú évekig küzdöttek vállvetve különböző rossz ellen, néha csak hajszál híján, de mindig túlélték. És most egy apró, szemmel nem látható dolog fog végezni Sammel, azzal a tudóssal, aki talán először értette meg igazán a világegyetem működését. Egy apró kis baktérium, ami ellen nem lehet küzdeni. Szomorúan nézte az elkékült ajkakat, amiket nemrég még olyan hevesen csókolt. Milyen boldog is volt abban a pillanatban. Talán a legboldogabb eddigi életében. És ezek az ajkak sosem fognak többet hozzá szólni, nevetni rajta, vagy a viccein. Ó, gyakran teljesen hülyének is tetette magát, csak hogy Samet mosolyogni lássa! Elfordult, kibámult a vizes növényekre és letörölte a kibújó könnycseppet. Erősnek kell lennie, még annak kell maradnia. -Jack – hallotta a hangját. Remek, már hallucinál is. -Jack – hallotta újra. Megfordult ültében és rettegéstől tágra nyílt kék szemekkel találta szemben magát. -Sam! – kiáltotta. - Jack – markolta meg görcsösen a karját Sam – nem akarok meghalni – -Nem fogsz meghalni Sam! Megígértem neked, hogy nem hagyom! – - Félek – lehelte. -Idefigyelj! Nem halhatsz meg, egyrészt mert megígértem, és mert te is ígértél nekem valamit, emlékszel? – Sam kérdőn nézett rá – Megígérted, hogy eljössz horgászni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire elmész, hogy visszautasíts! – Sam elmosolyodott, majd a szeme újra lecsukódott. Motyogott újra össze-vissza, de Jack érezte, hogy ebben a pár pillanatban tiszta volt. Végül elhatározásra jutott. A hátára vette a hátizsákot, Samet betekerte a pokrócba, ölbe kapta és sebes léptekkel igyekezett tovább az ösvényen. Már nem érdekelte semmi, csak hogy Sam túlélje. Egész nap gyalogolt és Sam állapota nem változott. Végre elérte az erdő szélét, amikor Sam újra motyogni kezdett. Jack csak annyit értett meg belőle, hogy: Apa. - Ide figyelj Jacob, ha el mered vinni Samet, esküszöm, hogy utánatok halok és ítéletnapig idegesítelek. Majd találkozol a lányoddal ötven év múlva. Addig az enyém – Átgázolt a patakon, úgy érezte, hogy a víz minden fáradtságot kimos a lábából, új erőt ad neki. A túlparton egy pillanatra megállt, gyanakodva nézett az erdőbe. Úgy érezte, hogy figyelik. Meresztette a szemét, próbálta felfedezni az őket figyelő szemeket, de mielőtt megtalálhatta volna, Sam elvonta a figyelmét. Testét köhögés rázta meg, vér folyt ki a szája szélén. Jack gyorsan lefektette a földre: - Ne Sam, ne tedd ezt velem! Ne most! – letörölte a vért, hátha ezzel a másikat is elmulaszthatja. Tudta, hogy ez a köhögés azt jelenti, hogy elkezdődött a legrosszabb. Sam szervei sorban kezdik felmondani a szolgálatot. -Sam, gyerünk szedd össze magad! – gyorsan a pulzuséra tette a kezét. Nem volt. Neki állt a szívmasszázsnak. Pár pillanatig újra lett szívverése, majd eltűnt. Nyomás, nyomás, befújás, befújás. - Sam, ne add fel! Harcolj! Nem halhatsz meg! – kiabálta félőrülten. Minden hiába.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 654 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |