Stargate SG1 - "Ennorath I." 7.Fejezet
ENNORATH Hetedik fejezet Végre sikerült visszahoznia Samet az életbe, de a szíve még gyengén, rendszertelenül vert. Magához ölelte, már minden megszerzett percnek örült, ami az övéké lehetett. Óvatosan simogatta a sápadt homlokát, megnyugtató szavakat mormolt neki. Már nincs sok hátra a szenvedéseiből. Beletúrt szőke hajába, végigkövette az álla vonalát, egészen sápadt ajkáig. Megpróbálta az arcának minden szegletét örökre az eszébe vésni. Az istenek még mindig nem hagyták őket békén, megzavarták az „idillikus” képet. Zajt hallott a háta mögül, az erdőből, gyorsan odakapta a fejét és szorosabban szorította magához Sam eszméletlen testét, nem hagyva abba a ringatását. Két férfi közeledett, embermagasságú íjat szorongatva a kezükben, a megfeszített idegen ülő nyílvessző Jackra meredt. Komoran néztek rá, barna és szürke köpönyegük csuklyáját mélyen a szemükbe húzták, csak néha villant ki a szemük, kandikált ki egy-egy hajtincs. Amíg Jack mereven tanulmányozta őket, a magasabb elmondott egy hosszú szöveget, ami valószínűsíthetően az üdvözlőszöveg volt, bár Jack egyáltalán nem értette. - Mi van? – - Beléptetek Ennorath földjére, adjátok meg magatokat! – váltott át hirtelen az egyik angolra, tömörebben elmondva a beszéd lényegét. Jack cinikusan elmosolyodott. Kevés hely volt csak, ahol nem beszélték a nyelvüket, Daniel nagy bánatára. A fegyverét „nekem már minden mindegy" mozdulattal az idegenek elé dobta, csak Samre akart koncentrálni. Végignézni, ahogy minden lélegzetvétellel több élet szállt ki belőle. - Köszönjük – mondta a másik idegen – most velünk kell jönnötök - - Azzal lesz egy kis gond – motyogta Jack, szinte mosolyogva, és kifésült pár kósza tincset Sam hajából. - Ez a törvény – válaszolta keményen a férfi. Közelebb lépett, el akarta venni Sam ernyedt testét. – majd mi visszük – - NEM! – kiáltott fel dühösen Jack, és szorosan magához ölelte a nőt. Tekintete ölni tudott volna. Sam testét újabb köhögő roham rázta meg, Jack óvatosan letörölte a szájából kibuggyanó vért. Érezte, hogy elfutják a könnyek a szemét, és lefolynak az arcán. Már nagyon dühítette, hogy ez a két ember csak nézi a szenvedésüket, kifakadt: - Mit akartok tőlünk? Hagyjatok békén minket! Hagyjuk Cartert békén meghalni - elcsuklott a hangja. A két férfi gyors szavakat váltott a saját nyelvén, Jack már egyáltalán nem foglalkozott velük, ami nagy hiba volt. Hirtelen egy erős ütés érte a fején, eszméletlenül zuhant a földre. ------- ------------------ ------------------- ------------------ ------------------ ------------------ --------- - Mi történt? – motyogta magához térve – miért fáj a fejem? - - Leütöttek – hallatszott a válasz valahol fölülről. - Hogyan? – ült fel lassan, és kinyitotta a szemét. Egy magas fa koronájába épített padozaton találta magát, mellette egy ismeretlen idegennel. Hasonló köpenyt viselt mint a másik kettőt, de a csuklyát hátravetette, így Jack láthatta a nyílt arcát, érdeklődően csillogó zöld szemét és a hosszú haját, ami az arcába lógott. - Meldír vagyok – mutatkozott be barátságos hangon az idegen, kezét a szíve fölé téve meghajolt. - Jack O’Neill – biccentett komoran, amit a búb a fején nem hagyott szó nélkül, belenyilalt a fájdalom – te is fogoly vagy? – kérdezte a halántékához kapva - Fogoly? – nevetett fel Meldír – Nem, én ennorathi vagyok – - Akkor te vagy a kirendelt őrszolgálatos – jegyezte meg Jack metsző gúnnyal. Miért is haverkodna vele? - Így is mondhatjuk – válaszolta Meldír, fel sem véve a hangot – bár nem vagy fogoly, csak mint idegent, az Úrnőnk elé kell vinnünk. És persze vigyázunk rád, nehogy kárt tegyél magadba. Már a megőrülés szélén álltál. - - Kösz – masszírozta meg a homlokát O’Neill – Ezt akarja mindenki hallani. Ha már így összejöttünk, elmondanád, hogy hol is vagyok? – - Emlékezetkiesésed van? – csodálkozott Meldír – Akkorát nem ütöttünk! – - Lehet – válaszolta Jack, hisz könnyebb a sérülést eljátszani, mint a hosszú utat elmagyarázni – Pár dolog homályos. - Értem, de sajnos nem mondhatok semmit – rázta a fejét Meldír – nem, amíg az Úrnő nem lát – „Arra, hogy goaul’d-e, inkább nem kérdezek rá, maradjunk a színjátszásnál. Daniel büszke lehetne rám, ilyen jól még nem tárgyaltam" gondolta Jack. Ahogy tervezte, tovább játszotta a szerepét, nem akarta, hogy bajba kerüljön egy elszólás miatt: - Emlékszem valami apró, visítozó szörnyekre – - Ant – sziszegte Meldír dühösen – a barátaitok? – a keze rászorult a kardja markolatára. - Nem – javította ki gyorsan Jack. Bejött a sejtése, hogy nem haverok azokkal a kis szörnyecskékkel, akikkel a startvonalnál találkoztak - Ők sebezték meg a társamat - - Ó – szomorodott el Meldír – ez rossz hír – - Hogy van? – kérdezte elszoruló torokkal O’Neill. Eddig nem mert rákérdezni, rettegett a választól. A szíve most megkönnyebbülten dobbant egyet. Nem ölték meg. - Nagyon rosszul – sütötte le a szemét a férfi – alig él. De legalább él! - De a hír, amit hoztál, rossz. Az antok méreggel kenik be a mocskos fegyvereiket. Nagyon erős szervezet tudja leküzdeni, csak megfelelő orvossággal – magyarázta Meldír. - Erős nő. Harcos, a legjobbak közül – melegedett meg a szíve Jacknek – túl fogja élni. Van orvosságotok? - Van, de sajnos csak a városban, szigorú felügyelet alatt. Nagyon ritka. – Puff neki! Magyarul lemondhatunk róla. Egy gyanús idegeneknek, akik az ellenség országából jöttek, biztos nincs félretett adagjuk. Jack dühösen belerúgott a fába és szitkozódva leült. Pár pillanatig magában fujtatott, majd elkínzott arccal felnézett: - Láthatom? – Meldír arcán vívódás látszott: - Meg kell beszélnem a parancsnokommal. Kérlek maradj itt – Jack bólintott, jobbnak látta, ha nem vitatkozik. Jól esett neki Meldír bizalma, bár mindketten tudták, hogy nem menne sehova. Sam nélkül nem. -------------------------- -------------------------- -------------------------- -------------------------- ------ - Miért nem? – kiabálta Jack, magából kikelve. - Sajnálom – nézett a szemébe keményen Meldír – most veszélyes lenne bármilyen fertőzés. Eonban van. - Mi? – nézett rá bambán Jack. Hosszas magyarázat és félreértések után megtudta, hogy az „eon" valamiféle kóma. - Akkor legalább azt mondja meg, hogy van-e esély a felépülésére! – fakadt ki Jack. - Nem tudom – válaszolt Jack mértéke szerint túl őszintén Meldír – gyenge és nem tudjuk még elszállítani. Holnap jön a váltás, már üzentünk nekik, hoznak templeon-t – Jack értetlen tekintete maitt hozzátette – ez egyfajta szállítóeszköz. Különben szerencsétek van, hogy most érkeztetetek, mert holnap telik le a három hónapos határszolgálatunk. - Kösz, direkt így időzítettünk. – morogta az ezredes és mogorván lehuppant a deszkára. Késő éjszaka volt, Jack egyedül feküdt a fa tetején egy szál pokrócba csavarva. Merengve nézte az falevelek között átszűrődő csillagok pislogását. Lombok susogtak körülötte, madarak már eldalolták az esti éneküket, nyugovóra tértek. Csendbe burkolózott a táj, az erdei vadak mozgolódásán kívül más zaj nem hallatszott. Egyedül volt a padozaton, Meldír elment ellenőrizni Samet. Szinte óránként hozott híreket, így elviselhetővé téve a várakozást. Oldalra fordult, átbámult a patak túloldalára, gondolatban bejárta az eddig megtett útjukat. Mosolyogva emlékezett vissza az első találkozásra Sammel. Már akkor megmondta neki a magáét, jól kiosztotta az egész bagázst. Azóta meg folyamatosan úgy pimaszkodott, hogy közben semmilyen szabályt sem szegett meg. Mennyi mindent köszönhetett neki! Először is több alkalommal az életét. Imádta a vitáikat, jobban, mint amikor Danielnek szólhatott be. Vajon mi lehet az öregfiúval? Biztos nagyon aggódnak értük. Ahogy ismeri őket, egy ideig még nem adják fel a reményt. Keserűen elmosolyodott. Kíváncsi lenne rá, hogy mikor fog kikerülni az emlékplakettjük a bázis emlékfalára. Hirtelen megrázkódott a fa, egyúttal felrázva merengéséből. Meldír kúszott fel lihegve a hágcsón, a szemében rémület csillant: - Antok! – sziszegte. ------ ----------------- ---------------- ----------------- -------------------- -------------------- ---------- A távolban, a patak felől egy sötét tömeget látott. Ugyanolyanok voltak, mint akiket megtáncoltatott a barlangban, halkan, de gyorsan közeledtek, semmi visítozás, dobpergés vagy kürtharsogás. Elég gonosz megoldás, de illik hozzájuk. Látta Meldír hátát, ahogy Sam mellett térdel, felajzott íjjal és idegre helyezett nyíllal. A főnöke valamivel előbbre helyezkedett el, közelebb a patakhoz. A harmadik pedig felkapott egy közeli lóra és segítségért vágtatott. Rengetegen voltak, egy hatalmas test részeiként mozogva, rendben közeledtek. A holdfény néha megcsillant a páncéljukon, az éles fegyverükön. De itt már vártak rájuk. Túl sokan vannak, így nyíllal esélyük sincs ellenük. - Meldír! – suttogta a bajtársának – hol vannak a fegyvereink? – Meldír lepisszegte, de Jack nem tágított, ezért végül susogva válaszolt: - Thamosz elrakta a raktárba – - Igen? És megmondanád hol van az a raktár? – sziszegte mérgesen Jack. A férfi dühösen a háta mögé intett: - Arra, ott a földön – Naná. Ilyen az én szerencsém. Az antok közben elérték a patakot, csendben átkeltek rajta. Jack hallotta Meldír dühös morgását: - Hogy merik bemocskolni? – Hirtelen éles visítás vágta el a feszült csendet, egy ant holtan esett össze, Thamosz nyakából kimeredő nyilával. Meldír rögtön csatlakozott hozzá, ő is villámsebesen elkezdte irtani a szörnyeket. Azok először zavarodottan keresték a támadás irányát, végül felfedezték Thamosz rejtekhelyét, és visítozva megrohamozták. Láthatóan nem voltak a legjobb famászók, de így is egyre közelebb és közelebb értek a harcoshoz. Jack már előre látta, ahogy végül felülkerekednek rajta, megölik, majd ők kerülnek sorra és ők is elbuknak. Rámeredt az öntudatlan Sam falfehér arcára, ami olyan közel volt hozzá, még is olyan messze. A nő olyan helyen járt, ahova ő nem érhet el. - Bocsáss meg – suttogta. Hirtelen elhatározással felpattant, lebocsátotta a hágcsót és lecsusszant: - Adan! Mit csinálsz? – Meldír dühösen nézett hátra a válla felett. Jack sejtette, hogyha nem épp egy antsereggel küzdene, lelőné. Legalább is ő ezt tenné. A fa alján gyorsan körbenézett, szerencsére egy ant se fedezte fel még a rejtekhelyüket. Rohanvást megindult a raktár felé, amelyeknek a mélye az életmentő fegyverét rejtette. Sajnos nem számolt a lehullott, összeszáradt levelekkel, amik minden lépésénél hangos zörgéssel jelezték mindenkinek, merre jár. - A fene enné meg – sziszegte a fogai között. A háta mögött talpak csattognak. Hiába rohant teljes erejéből, még nem pihente ki magát teljesen, a lábdobogás egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Fekete nyilak suhantak el mellette, belefúródva a fák törzsébe. Utolsó pillanatban elérte a raktárt, feltépte az ajtaját, beugrott és bereteszelte maga mögött. Az antok rögtön nekiveselkedtek a betörésének. - Remélem masszív építmény – morogta, de az építmény az első ütésre megremegett – vagy mégsem. Remek! - Villámgyorsan nézte át a polcokat, kereste az életmentő P-90-esét. Isten adja, hogy nem a víztartályban rakták. - Na végre! – kiáltott fel megkönnyebbülten, újra a kezében érezve a gépfegyver ismerős ridegségét. Rögtön magabiztosabb lett. Gyorsan betározott, és az ajtóval szemben letérdelt, várva a rohamot. Biztos ami biztos, egy kardot is a keze ügyébe hagyott, de remélte, hogy nem lesz szüksége rá, mivel nem volt jó vívó. Gyenge tákolmány volt az ajtó, rövid időn belül megadta magát, az antok fekete testei már nyomakodtak is be a résen. Jack tüzet nyitott. ------- ---------------------- -------------------- ---------------------- -------------------- ----------------- Rövid ideig tartott csak az ütközet pár perc múlva Jack más fekete vértől csatakosan rohant vissza Samékhoz: - Tiszta Kill Bill – mondta és letörölte a homlokáról a szemébe csorgó fekete vért. Gusztustalan. De legalább nem vörös, mert akkor most úgy nézne ki, mint egy kannibál, miután beszabadult a svédasztalhoz. Végre visszaért a csata színhelyére. Rossz volt a helyzet. Meldírék búvóhelyét is felfedezték, körberajongták őket az antok és fekete íjakkal csápoltak. Jack tüzet nyitott, módszeresen megtisztítva a fa környékét, ahogy egy jó biztonsági őrnek illik. - Hoppá – ugrott be egy vastag törzsű fa mögé épp hogy elkerülve a nyilakat. Kipillantva kicsit megdöbbent, amikor látta, hogy vagy hatvan ant támad rá, dühösen, bosszúszomjasan. Lehet hogy nem kellett volna őket felhergelni? Egyre hátrább és hátrább szorult az erdőbe és próbált beosztóan bánni a lőszerrel. Sajnos ez nehéz, ha épp csapat szörny vágyik arra, hogy ráugorjon egy szegény, viszonylag ártatlan emberre, majd széttépje és utána esetleg kipreparálja a koponyáját. Egy kis tisztásra szorult, ami elég kellemetlen, sehol egy alkalmas fedezék. Az utolsó tárat töltötte be, kezdett kicsit izgulni a továbbiak miatt. Kattant a zár, vége a muníciónak, és ezzel valószínűsíthetően jelentősen, percekre rövidült az élete. A pisztolyából még kilőtte a maradék golyókat és elkezdett rohanni az erdő felé. - PUFF – egy alattomos gyökér kigáncsolta. Itt van vége Jack O’Neillnek, a hadsereg büszkeségének. Már látta maga előtt a sírkövét: „Jack O’Neill (két l-lel) többször nyugalmazott ezredes, született: 1952.10.20, egy gyökér által hősi halált halt, szerető pisztrángjai siratják” Miután percekig nem történt semmi, felemelte a fejét. A háta mögött a rét temetővé változott. Minden ant testében nyílvesszővel hevert a földön utolsókat nyögve. Ennyit a hősi halálról. Óvatosan végigpróbálta a testrészeit, semmi sem tört el. Sóhajtva felült. - Ki vagy? – hátrarántották a fejét a hajánál fogva, egy kard szorult a nyelőcsövére. Mégsem veheti fel majd a nyugdíját? De legalább elegánsabb halál, mint koszos földbe fúródó fejjel. - Daro! – kiáltotta egy hang az erdőből. Meldír közeledett, fekete vértől csatakosan, különben sértetlenül. A mögötte álló elengedte a haját, elvette a torkáról a kardot. Jack nagyot sóhajtott, de még nem állt fel. Nem akar újra földre kerülni. - Épp időben cimbora! Már épp a nyakamat szegtem miattad – kiáltotta a közeledő felé, nyakát dörzsölve. - De csak mert te Adan vagy – mosolygott a Meldír. - Kösz – morogta Jack – ez a köszönet – nem tudta, hogy mit jelent ez a szó, de biztos nem elismerést. - Ocsmányul nézel ki – - Te se panaszkodhatsz – vigyorodott el végre Jack, ha nem is boldogan, de legalább megkönnyebülten.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 612 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |