2. fejezet

Sam valóban alig tíz perc alatt elkészült, és a felkelő nap fényében kisétáltak az utcára, aztán megálltak a kocsija mellett. 
-    Szállj be! – mosolygott a férfira, de Narim értetlenül nézett rá. 
-    Mi ez? 
-    Öhm… primitív közlekedési eszköz – nevette el magát Sam, és Narim is megengedett magának egy félmosolyt. Tudta, sokszor vissza fogja még kapni azokat a megjegyzéseket, amiket ő, vagy Omoc tettek annak idején a földi technika kezdetlegességére. De most várakozón tekintett a nőre, aki végül megadta magát. 
-    Úgy hívják autó. Nem fogod szeretni… belsőégésű motorral működik, és akkora a károsanyag kibocsátása, hogy dobnál tőle egy hátast. 
Narim nem pontosan értette ezt a megfogalmazást, de azért volt halvány sejtése a tartalmáról. 
-    Akkor miért használjátok?
-    Mert pillanatnyilag nincs jobb – fintorgott Sam.  – Kísérletezünk már egyéb üzemanyaggal, de még egyik sem igazán hatékony. Na gyere, szállj be és induljunk!
-    Rendben – adta meg magát végül, és beült a kocsiba. Sam becsukta mögötte az ajtót, majd mosolyogva megcsóválta a fejét. Még mindig nem volt biztos benne, hogy nem álmodik. Végül összeszedte magát, ő is beült a kocsiba, aztán elindultak. 
Samnek voltak aggályai miszerint nem fognak simán bejutni a bázisra, de végül minden gond nélkül átengedték őket az ellenőrzésen. Ezt még Lya hatásának tulajdonította, de tudta, hogy már nem tarthat sokáig, így egyből a tábornok irodája felé vették az irányt, hogy tisztázzák a helyzetet. 
Épp mikor odaértek volna, a tábornok akkor lépett ki az ajtaján. A megdöbbenés az arcán leírhatatlan volt, mikor meglátta Narimot, de aztán a nőhöz fordult. 
-    Mi folyik itt, Carter őrnagy? 
-    Uram… - kezdett volna magyarázkodni a nő, de Narim közbevágott. 
-    A bocsánatát kell kérnem, Hammond tábornok. Én igazán nem akartam megkerülni a földi protokollt, de nem volt más választásom, mint titokban érkezni. Carter őrnagy nem tehet semmiről. 
-    De miért, Narim? – nézett rá értetlenül az idősebb férfi. – Hisz tudja, hogy önt mindig szívesen látjuk! De… azt hittük…
-    Tudom. Azt hitték, meghaltam… de élek. És mielőtt még bármit is tettem volna hivatalosan… tudnom kellett valamit. De most már tudom, és… szeretnék hivatalosan is menedéket kérni a Földön. 
-    Tessék? – lepődött meg még jobban a tábornok. 
-    Uram, Narim bizonyos okokból úgy döntött, hogy elhagyja a népét, és szeretne itt letelepedni. 
-    Na jó, elegem van a mellébeszélésből – húzta ki magát Hammond. – Fél óra múlva eligazítás, addig kerítsék elő a CSK1-et! 
-    Igen, uram! – vágta rá Sam, mire a tábornok elsietett. 
-    Ugye nem keverlek bajba? – nézett Narim aggódva a nőre. 
-    Dehogy – mosolygott rá Sam. – Örül neked. Ha nem így lenne, már a fogdán lennél. Na, nem mintha az neked sokat számítana – nevette el magát végül, és Narim is elmosolyodott.

-    Narim, megkérhetlek arra, hogy várj meg a tárgyalóban, míg előkerítem a többieket?  - kérdezte végül, visszatérítve magát a valóságba. 
-    Természetesen – bólintott rá a férfi, így Sam bevezette őt az eligazító helyiségbe, és a csapat többi részének keresésére indult. 
O’Neill és Daniel persze végig elégedetlenkedtek a hirtelen jött eligazítás miatt, csak Teal’c jött csendesen és némi kíváncsisággal a kis csoport végén, mivel Sam nem mondott nekik semmit azzal kapcsolatban, hogy a tábornok miért hívta össze őket ilyen váratlanul. Éppen ezért a meglepődésük talán még Hammond tábornokét is felülmúlta, mikor meglátták Narimot a tárgyalóban. 
Végül Daniel oldódott fel elsőként, és egy csak rá jellemző érzelemkitöréssel megölelte a vendéget. Ezzel persze Narimot sikerült meglepnie, de végül ő is elmosolyodott, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mikor a tábornok is megérkezett, és megakadályozta. 
-    Üljenek le! – szólt rájuk szigorúan, mire mindannyian letelepedtek a hosszú asztal köré. – Narim, elmondaná végre, hogy mi történt?
-    Hogyne, tábornok – bólintott rá a férfi, majd még néhány pillanatig összeszedte a gondolatait, aztán nekilátott, hogy végigmondja ugyanazt a történetet, amit hajnalban megosztott Samanthával.
Mindannyian néma csendben hallgatták, amíg a végére nem ért, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző a csapatra. Főleg O’Neillre és Danielre nem volt jellemző, hogy öt percnél tovább ellenkezés nélkül csendben tudjanak ülni a fenekükön. Ez a történet azonban még őket is elnémította. Átérezték a jelentőségét, és a Narimból áradó szomorúság is csendességre intette őket. 
-    Bármennyire is nehéz beismernem… végül be kellett látnom, hogy a tollan nép visszasüllyedt az önök szintére – fejezte be a férfi a meséjét. 
-    Vagyis egy tollan is lehet primitív? – kapta fel a fejét az ezredes, visszanyerve a megszokott szarkasztikus stílusát. 
-    Igen – látta be Narim lesütött szemmel. Nem vetette a férfi szemére a stílust, tudta, hogy ez csak egy kis bosszú a régi megjegyzések miatt. Ennél sokkal jobban fájt neki az, hogy az ezredes szavai igaznak bizonyultak. De tudta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor hagyhatja magát elveszni ezekben a gondolatokban, így inkább felnézett. – De tudja, a kevésbé fejlett valahogy jobban hangzik – idézte O’Neill régi szavait, mire az ezredes arcán feltűnt egy pillanatnyi halvány mosoly. 
-    Biztos, hogy ez nem valami goa’uld stratégia? – vetette fel a tábornok is a kérdést. – Oszd meg és uralkodj, vagy ilyesmi.
-    Sajnos nem, uram – rázta meg a fejét Narim. – Sem én, sem Lya nem érzékeltünk goa’uld befolyást. 
-    És száz százalékra ki tudják zárni? – csóválta a fejét Daniel. 
-    Természetesen nem – látta be Narim. – Egyikünk sem vizsgálhatta meg az egész közösséget feltűnés nélkül. És Lya éppen csak átlépett a kapun, hogy magával vigyen. Olyan távolságból nem is érezhette meg, még akkor sem, ha van ott egy goa’uld.
-    Lya mit mondott? – fordult Narim felé Teal’c, de a férfi csak egy cinikus fintorral lehajtotta a fejét. 
-    Ha jól ismerem Lyát… márpedig azt hiszem így van – töprengett el Daniel -, akkor egy elnéző anyuka mosolyával megcsóválta a fejét, nyitott egy kaput, és elmenekítette Narimot. 
-    Pontosan ez történt – kapta fel a fejét Narim, akit kissé meglepett, hogy Daniel ennyire pontosan látta, mi történhetett. – Lya már akkor tudta, hogy ez fog történni, mikor elhagytuk a Noxot. De hagyta, hogy a saját utunkat járjuk. Még akkor is, ha elbotlunk és megütjük magunkat. 
-    Ebből tanulnak – vonta össze a szemöldökét Daniel. 
-    De felnőttként nehéz belátnunk, hogy még mindig tanulnunk kell. 
-    Ismétlés a tudás anyukája, ezt még nem mondták magának? – szúrta közbe az ezredes, mire mindenki felkapta a fejét. – Mi van? Ez csak egy földi mondás – vont vállat Narimra pillantva. 
-    Uraim – sóhajtott a tábornok. – A csipkelődésnél fontosabb most, hogy elszállásoljuk a vendégünket. Természetesen biztosítunk szállást önnek itt a bázison – mosolygott Narimra, de Sam közbeszólt. 
-    Uram… elnézését kérem, de… én szívesen látom Narimot, és… biztos vagyok benne, hogy… kellemesebb lenne az első… akarom mondani a második… benyomása a világunkról, mint ebben a… betondzsungelben. Kezeskedem érte, hogy nem fog elcsavarogni. 
-    Ha ez így megfelel a vendégünknek – nézett kérdőn a tábornok Narimra. 
-    Tökéletesen megfelel, köszönöm! – hajtott fejet a férfi. Daniel lehajtott fejjel kuncogott, egészen addig, míg Sam az asztal alatt bokán nem rúgta. Akkor kitört belőle a nevetés, mire Sam és Narim is összenevettek. 
-    Jól van – állt fel végül a tábornok. – A CSK1 mára kap egy szabadnapot, de holnap reggel nyolckor indulnak a P4X 495-re. Megértették?
-    Igen, uram! – vágta rá kórusban a csapat.
-    Addig meglátom, mit tehetek önért – mosolygott még a tábornok Narimra, aztán elhagyta a helyiséget. 

-    Hm… szabadnap – húzta össze a szemét az ezredes. – Akkor én mentem horgászni – mondta, és kifele indult. Már majdnem elért az ajtóig, mikor visszafordult. – Teal’c?
-    Igen, ezredes? – nézett rá értetlenül a szólított, de aztán vett egy nagy levegőt. – Azt hiszem… én is megyek… horgászni.
-    Helyes! Imádni fogod! – vigyorgott rá O’Neill, és kisétáltak a teremből. 
Daniel továbbra is jól szórakozott, ahogy szemügyre vette a másik kettőt, aztán felállt az asztaltól. 
-    Nekem még van egy kis dolgom a laborban. Aztán én is megyek… de egy biztos, nem horgászni – mondta, aztán ő is kivonult. 

-    Mi az, hogy horgászni? – nézett értetlenül Narim Samre. 
-    Hát… az egy olyan elfoglaltság, amit a férfiak kedvelnek… ülnek a vízparton, egy madzagra kötött horgot lógatnak a vízbe, hogy halat fogjanak vele.
-    Halat?
-    Huh… a hal egy olyan állat, ami a víz alatt él.
-    Értem – bólintott rá Narim. – És hogy fogják meg?
-    Valami olyan élelmet tesznek a horogra, amit a halak szeretnek. A hal bekapja az ennivalót, és fennakad a horgon.
-    És a hal nem veszi észre, hogy ez csapda?
-    Hát… az okos hal észreveszi, a buta hal nem veszi észre.
-    És mit csinálnak a buta hallal, ha megfogják?
-    Hát, a kevésbé okos férfiak megeszik, a valamivel okosabbak visszadobják, hogy legközelebb is kifoghassák. 
-    És… ha csak okos hallal találkoznak?
-    Akkor a nap végén összecsomagolják a holmijukat, és azt mondják, hogy legalább egész nap a friss levegőn voltak – nevette el magát Sam. 
-    Furcsa egy világ a tiéd, Samantha – csóválta meg a fejét Narim. 
-    Nekem mondod? – tört ki a nevetés a nőből. – Menjünk!
-    Rendben. És… mondd csak, a barátaid szeretnek… horgászni?
-    Jack néha szokott. Bár mostanában nem volt túl sok szabadnapunk. De azt hiszem, ez most csak ürügy volt, hogy magunkra hagyjanak bennünket. 
-    Ez igazán… tapintatos volt tőlük. 
-    Igen. De most menjünk haza! – adta ki az ukázt Sam, és kifele indultak a teremből.
-    És… mit fogunk csinálni? – érdeklődött Narim. 
-    Először is… berendezzük neked a vendégszobámat – tűnődött el Sam, de közben más is eszébe jutott így egy egészen kicsit elpirult. Narim észrevette ezt, és egy pillanatra lesütötte a szemét, ahogy a nőre mosolygott. 
-    Aztán? 
-    Aztán szerzünk neked valami ruhát, ami kevésbé feltűnő, utána pedig felfedezhetjük a környéket, ha van kedved. 
-    Nagyon szeretném – bólintott rá Narim. 
-    Akkor ne késlekedjünk – nevette el magát Sam, és a kijárat fele indultak. 

-    Narim! – szólt utánuk néhány folyosóval később Daniel. 
-    Igen, Dr. Jackson? – fordult vissza hozzá a férfi. 
-    Én csak… szóval egy kicsit úgy érzem, mi is tehetünk arról, ami önnel történt. Vagyis… önökkel. Szeretnék bocsánatot kérni. Ha annak idején nem…
-    Tudja, Dr. Jackson – lépett vissza Narim Danielhez, hogy félbeszakítsa a mentegetőzést -, az elmúlt két évben nagyon sokat gondolkodtam ezen. De mindig arra jutottam, hogy Tanith akkor is elpusztította volna az otthonomat, ha a megállapodás szerint átadjuk neki az elkészült fegyvereket. Hisz a goa’uld nem bolond, nem hagy életben egy olyan népet, amelyik potenciális veszélyforrást jelent a számára. Nem hagyhat életben egy olyan népet, amely ismeri a technológiát, amivel megsemmisíthetők az anyahajóik. A Tollana mindenképpen elpusztult volna, de így… megmentettük a Földet, és talán még tucatnyi más bolygót is a biztos pusztulástól. Ami azóta történt, az… fájdalmas… de ott, akkor a bokrok alatt… jó döntést hoztunk, ebben biztos vagyok. Nincs semmi, amiért bocsánatot kell kérnie. 
-    Rendben – látta be Daniel is, hogy a másiknak igaza van. Narim még rámosolygott, aztán visszalépett Samanthához, de Daniel megint csak utána szólt. 
-    Narim!
-    Igen, Dr. Jackson?
-    Isten hozta a Földön! És… szólítson Danielnek!
-    Köszönöm, Daniel! – bólintott rá Narim, aztán Sammel együtt folytatták az útjukat a felszín felé. 
Mikor Sam és Narim kiértek a szabadba, megálltak a nő kocsija mellett. Sam látta, hogy a férfi rosszallóan méregeti a kocsiját, de csak megcsóválta a fejét. 
-    Fogadjunk, hogy már most láttál millió dolgot, amit tudnál jobban csinálni. 
-    Néhányat igen. 
-    És fogadjunk, hogy nem fogod elmondani… 
-    Nem szép dolog olyanban fogadni, amiben biztos vagy. 
-    Hát, egyelőre nem szolgálhatok jobbal – tért vissza a nő az autóhoz. – Még néhány generáció, aztán biztos lesz hidrogénhajtású is, de ha most haza akarsz velem jönni, kénytelen leszel ezt használni.
Narim végül elnevette magát és beszállt a kocsiba, de mikor elindultak, megcsóválta a fejét. 
-    A hidrogént felejtsétek el! A hatásfoka nem a legjobb, a kémiai folyamat elég labilis, és a hozzáférés is korlátozott.
-    Nem tudom, neked mi a jó hatásfok, de amíg ez az ócskavas alattunk legfeljebb harminc százalékos hatásfokkal dolgozik… annál csak jobb lehet – feleselt Sam. – Ami pedig a hozzáférést illeti, több van belőle, mint ami még fosszilis tüzelőanyagból maradt. Az eddig használt energiahordozóink örülhetünk, ha még egy generáción át kitartanak. A stabilitása pedig nem lehet rosszabb, mint a naquadriának, ami egy rémálom.
-    Nem szóltam semmit – hajtotta le a fejét egy mosollyal Narim.
-    Jól szórakozol rajtunk, igaz? – nézett rá egy félmosollyal Sam. 
-    Természetesen nem. 
-    De igen – erősítette meg Sam. 
-    Samantha – fordult felé békülékenyen Narim. – Folyton azzal jöttök, hogy mondjak valamit. Aztán ha néha… minden jobb meggyőződésem ellenére véletlenül elszólom magam… akkor felháborodtok.
-    Mert amit mondasz, az általában elég abszurdnak tűnik. Hat éve például azt állítottad, hogy megcáfoltátok a kvantumfizikát… csak Omoc nem hagyta végigmondani. 
-    És nagyon helyesen tette – bólintott rá Narim.
-    Nem!
-    De igen. És most nem a… kvantumfizika a legnagyobb problémánk. Pillanatnyilag az, hogy hogyan határozzuk meg egy atom állapotát külső méréssel, teljesen lényegtelen.
-    Igaz – látta be Sam is, mikor leparkolt a ház előtt, és kiszálltak a kocsiból.

-    Ez lesz a szobád – vezette be Sam a férfit a vendégszobába. – Ha bármire szükséged lenne még, csak szólj! Keresek neked ágyneműt – indult volna tovább, aztán eszébe jutott egy régi jelenet, és elnevette magát. Valószínűleg Narimnak is ugyanaz járt a fejében, mert vele nevetett. – Igen, emlékszem… nincsenek ilyen segédeszközeitek. Majd segítek – ígérte Sam. – És… van néhány könyvem a világomról, ha érdekelne. Már amennyiben nem túl primitív a papír alapú adathordozó – vigyorgott. 
Narim elfojtott egy mosolyt, de végül úgy döntött, nem csíp vissza. – A papír alapú adathordozóval egyetlen gond van, a tartóssága. És van könyved a víz alatt élő állatokról is? 
-    Hát, azokról éppen nincs, de azt megnézhetjük a neten.
-    Net?
-    Az egy… az egész földet átfogó számítógépes hálózat, ahol információkat tudsz keresni. És igen… tudom, hogy ezt is lehetne százszor jobban is csinálni, de azért az esetek nagy részében megtalálom, amit szeretnék – védekezett már előre Sam, mikor bekapcsolta a gépét. 
Narim kíváncsian telepedett le mellé, és érdeklődve figyelte, ahogy a nő begépeli a keresőbe az adott témakört. 
-    Azt hiszem, hamar rá fogsz jönni, hogy működik – adta át a terepet Sam a férfinak, és ő hozzálátott, hogy előkészítse az ágyat Narim számára, és még gondoskodjon néhány szükséges dologról.
Egy jó fél órával később tért csak vissza a férfihoz, és óvatosan a vállára tette a kezét. Narim mosolyogva nézett fel rá. 
-    Érdekes, amit találtál? – sandított Sam a monitorra. 
-    Újra és újra rá kell döbbennem, hogy bármennyit is tudjuk a világról, a természet a legjobb fizikus és tervező – tért vissza Narim tekintete is az édesvízi halak élőhelyeit taglaló oldalra. 
-    Igen, és a legjobb genetikus és még sok minden más – értett egyet Samantha. 
-    Így van – bólintott rá Narim. – Az állatok mindig pontosan olyanok, amilyennek lenniük kell. 
-    Alkalmazkodnak a körülményeikhez – tűnődött el a nő, de aztán látta, hogy Narim ettől a mondattól kezd elkomolyodni, és azt nem akarta hagyni. – Nos… felújítjuk a ruhatárad?
-    Én szeretem ezt a ruhát – nézett végig magán Narim. 
-    Tudom – nevette el magát Sam. – De elég nagy feltűnést keltenél vele. És… az is jó lenne, ha a… kütyüidet itthon hagynád. 
A férfi erre nagyot sóhajtott, de Sam megértőn megsimogatta a karját. 
-    Tudom, mit érzel. Mikor kijövök a bázisról, én is sokszor meztelennek érzem magam az egyenruhám és a fegyvereim nélkül. 
-    Ez egy sem fegyver, Samantha – nézett végig magán Narim. 
-    Tudom… mégis olyan dolgok, amik hozzád nőttek, szinte már a részeddé váltak. És nélkülük védtelennek és sebezhetőnek érzed magad. 
-    Igen, ez igaz. 
-    De ma biztosan nem lesz szükséged rájuk – győzködte tovább a nő, de Narim még így sem akart kötélnek állni. 
-    Lehet, de akkor sem jó ötlet őrizetlenül hagyni. 
-    Hát… - tűnődött el Samantha -, akkor két lehetőségünk van. Bezárjuk a széfbe…
-    Hova?
-    A széf egy falba rejtett páncélszekrény, amit számkombináció véd, így csak én tudom kinyitni – mondta, mire Narim vetett rá egy átható pillantást. – Na jó, te is  biztos ki tudod nyitni – forgatta meg a szemét a nő. – Nem is értem, hogy kételkedhettem ebben. 
-    Mi a másik lehetőség? – érdeklődött Narim.
-    Hogy magunkkal visszük… valami táskába elrejtve. 
-    Ez a lehetőség jobban tetszik.
-    Igen, ezt gondoltam – nevette el magát Sam. – Gyere, tedd bele a táskámba! – ajánlotta, de még mindig azt látta Narimon, hogy nehéz szívvel válik meg a cuccaitól. Végül tetőtől talpig végigmérte a férfit, és bár tisztában volt vele, hogy így is fog némi feltűnést kelteni, kisétáltak a házból. Mielőtt azonban megint beszálltak volna a kocsiba, Sam tűnődve nézett Narimra. 

-    Mi az? – kérdezte gyanakodva a férfi. 
-    Narim… köszönöm!
-    Mit? – csodálkozott el Narim.
-    Hogy rám bíztad ezt – paskolta meg Sam a táskáját, amiben a férfi minden holmija benne volt. – Ez… sokat jelent nekem. Megtehetném, hogy meglépek vele, beviszem a bázisra, és alaposan megvizsgálom, te mégis átadtad nekem. 
-    Megtennéd? – nézett rá tűnődve a férfi. 
-    Nem jutnék vele semmire, igaz? – ráncolta a homlokát a nő. 
-    Nem ez a lényeg – rázta meg a fejét Narim. – Megtennéd? 
-    Nem – mosolyodott el Sam. 
-    Látod, Samantha, nekem ez az, ami sokat jelent. Indulunk?
-    Persze – adta meg magát a nő, mire beszálltak a kocsiba, és a belváros felé vették az irányt.