Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1 - Próbaregény - 6. fejezet - Hírek a messziből

Hírek a messziből

Karola jókora kosárral a kezében lépdelt a Körös-gát fűvel borított oldalában, miközben szemével a mélykék égen röpködő fecskéket követte. Körülötte minden tele volt élettel: a bágyadt augusztusi levegőben bogarak zümmögtek, a közeli faluból kutyaugatás hangját hozta magával a szél, a folyóban pedig csak úgy nyüzsögtek az ivadékhalak, sok-sok eredményes napot ígérve még a horgászoknak. Balján Éger Norbert, a lány huszonnégy éves barátja baktatott, két pecabottal és egy teli haltartóval megrakodva; a zsákmányt anyja aznapi ebédjüknek szánta, de ebből tervezték kifizetni a szomszéd segítségét is az esőcsatorna-szerelésért. Júniusban nagyon sok eső, valóságos özönvíz zúdult az Alföld egészére, és még nem sikerült teljesen helyrehozni a károkat.
- Bírod azt, kicsim? - nézett le a fiú Karola kezére.
- Á, persze! Már szinte üres; pár dolgot el kellett vinnem reggel Janka néninek, meg Kovácséknak... Anyám mindig kitalál valami feladatot, amiben „segíthetek” neki.
A lány szombat lévén az egész délelőttöt szerelmével tölthette, csöndesen szorítva neki a horgászat sikeréhez, és ha már nagyon unta a várakozást, szendvicset készített maguknak, meg nagyokat sétált, élvezte a szép időt. A harmóniát nem zavarta sem a hídon át dübörgő autók lármája, sem a távolban haladó motor zúgása; olyan békés volt most minden! Még a lebombázott Körös-híd megmaradt pillérei is igyekeztek belesimulni a parton burjánzó bozótos sűrűjébe.
Délelőtt, ahogy ott ült a fűben és a felhőket bámulta, arra gondolt, hogy egészen megszokta már ezt az egyszerű életet, amit itt Váriban volt kénytelen élni már két éve. Ha pedig a napi munkák gyümölcse, vagy az a sok kedves barát jutott az eszébe, akikkel a faluban, dolgozott együtt, valami furcsa, jó érzés kerítette hatalmába. Itt kint, kedvese karjaiban egészen meg tudott feledkezni még arról a szomorú tényről is, hogy a barátságtalan űrlények támadása nélkül ő most valószínűleg második évére készülne az egyetemen, és nem azon izgulna, vajon megellett-e már a hasas tehén.
Talán kiülhetett az arcára valami a merengéséből, mert Éger Norbi megkérdezte:
- Jól vagy?
- Jól, persze! - bólogatott a lány, és felnézett rá – Hiszen veled vagyok!
Mosolygott. Norbi is. Megcsókolták egymást, aztán a fiú hozzátette: - Én pedig veled.
A gát tetején, ott, ahol valamikor az autók ráhajtottak a hídra, január óta alacsony őrbódé emelkedett, amelyben Gyulavári két-két lakója huszonnégy órás őrszolgálatot látott el, előre meghatározott beosztásban. A tavaly karácsonyi portya alkalmával bebizonyosodott, mekkora jelentősége van, ha valaki azonnal jelezni tudja az idegenek érkezését, ezért a falu öt bevezető útja mellé közös megegyezéssel őrállásokat telepítettek. Azóta további előnyei is megmutatkoztak ennek a megoldásnak: a felvigyázók kiebrudalták a jöttment csavargókat, elriasztották a vadállatokat, és rendszeresen beszámoltak a falusiaknak a közeli történésekről.
A pár kíváncsian nézegette, vajon ki áll fönn a bódé tetején. Magas, vékony, fiatal férfi tekintett le rájuk, akinek arca a két méteres magasságtól szinte zavaróan távolra került. „Tóvári Imi!”
- Sziasztok! - szólt le nekik. - Nem is láttam, hogy ketten vagytok. Mikor jöttetek?
- Ezt pont egy őrszem kérdezi? - nevetett fel rá Norbi – Én a kereskedőkkel jöttem ki reggel, Karola pedig egy-két órával később. Megyünk, hazavisszük ezeket – lóbálta meg a nehéz haltartó hálót. Így felülnézetből – állapította meg Imi – egy izmos, mégis jelentéktelen mitugrásznak tűnt csak.
- Milyen a szolgálat? - sandított fel eközben a lány is, kezét szeme elé tartva, hogy lásson a vakító napfénytől. Szép arca, ragyogó szeme árnyékba került, de ez mit sem vont le az őrszem számára az esztétikai élményből.
- Ilyen társaság mellett milyen is lehetne? - bújt ki Simon Tibi a bódéból, mielőtt Imre megszólalhatott volna – Kész vakáció! Se munka, se napirend...
- Viszont egy kicsit unalmas – vette át a szót Imre, miközben lemászott a létrán – Egész nap itt lógatni a lábunkat, még haza se mehetünk... Szóval örülünk minden látogatónak.
- Nektek különösen – kacsintott idétlenül Tibi, és bár többes számban beszélt, végig Karolát fürkészte vigyorogva.
- És... mi újság nálatok? - lépett vissza a lány mellé Norbi, miután óvatosan a bódé falához támasztotta horgászfelszerelését.
Annak idején, a karácsonyi támadás másnapján a Tóvári apuka mentőakciót kezdett szervezni elrabolt fia (és az összes többi fogoly) kiszabadítására, és bár kevesen gyűltek össze, hamarosan el is indultak Gyula központja felé. A küldetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mint ahogyan a rá következő öt alkalom sem: egyszerűen nem tudtak olyan közel férkőzni a fiúhoz, hogy fegyveres ellenállás (és ezzel a biztos halál) veszélye nélkül léphessenek az érdekében. Annyit sikerült kideríteni, hogy Endre egy szakaszparancsnok villájába került háziszolgának, és hogy a karjára csatlakoztatott idegen szerkezet miatt nem tud biztonságban megszökni onnan. Na meg, hogy állítólag jól bánnak vele, amit a család nem nagyon tudott elhinni. Különösen az anyának lett rögeszméje rabságban sínylődő fiacskájának megmentése, és miután az apa és Imre újra meg újra nélküle tért vissza a városból, aggódása és haragja ellenük fordult, és rájuk sütötte, hogy ők tulajdonképpen elégedettek ezzel a helyzettel.
- Hát... nem sok. Anyám múltkor valahogy eljuttatott egy kis ételt öcsémnek, amit termeltünk... De róla nem sokat tudok.
Elszégyellte magát. Az jutott az eszébe, hogy Éger, ha az ő testvére lenne a jaffák szolgája, biztosan nem adná fel a próbálkozást, hogy megmentse. Hát tényleg belenyugodott volna ebbe a szörnyű állapotba?
- Biztosan nehéz, még ennyi idő után is... - tűnődött együtt érzőn Karola. - Ha az én húgommal történt volna ilyen, nem is tudom... Azt hiszem, már megkattantam volna. Ti meg próbáltok találkozni vele, erőt adni neki...
Ahogy ezt mondta, annyi elismerés és kedvesség volt a hangjában, hogy Imrének elszorult a szíve. Most, hogy beszéltek róla, sokkal inkább átérezte, milyen nehéz is neki ez az egész. Néha már ment volna harcolni, máskor a félelem fogta el, legtöbbször pedig, ha eszébe jutott a testvére, méltat­lannak érezte magát mindarra a jóra, amiben része lehetett itthon.
Érdekes, de ahogy erről beszéltek, egy pillanatra el is feledkezett arról, hogy a legtöbbször távolról csodált, gyönyörű lány pár lépésnyire áll tőle. Eszébe jutott Endre kerek, kisfiús arca, még az állán díszelgő jókora anyajegy is; aztán a tréfák, amiket a legváratlanabb pillanatokban, teljes természetességgel sütött el; meg a hármasban végzett izzasztó munka nyaranta a fóliában, a hosszas filozofálgatásokkal közben... Hirtelen nagyon hiányzott neki az öccse.
- Hát, ja... - ennyit tudott kinyögni.
Az ifjú Simon nyugtalanul toporgott, azon agyalva, mivel is vezethetné át a beszélgetést valami vidámabb témára. Ismerte már Tóvárit, hogy hajlamos belelovalni magát az önvádba, és azzal is tisztában volt, hogy a fiú gyengéd érzelmeket táplál Karola iránt, úgyhogy sürgősen be kellett segítenie, hogy elkerüljenek valami hatalmas beégést. „Itt már nem lehet mit tenni, rázd le őket!” - tanácsolta neki gondolatban, és tűnődve nézett el a folyó mentén, mikor észrevette a csónakost, aki néhány jól felpakolt utazót igyekezett a partra segíteni.
- Figyu, Imi! - csapott hirtelen a srác vállára – Leszaladok, segítek nekik, mindjárt jövök! - Azzal már nyargalt is lefelé a gátoldalon.
A másik három nézett utána egy darabig, majd Norbi óvatosan így szólt:
- Hát... Minden jót nektek. Fel a fejjel! - Azzal kezet nyújtott.
- Ne lógasd úgy az orrod, rendbe jön minden! - vidámkodott a lány.
- Igen, biztosan... - nyögte Imre, de nem kerülte el a figyelmét a fiú és a lány egymásba csusszanó két keze – És nektek is... sok boldogságot, vagy mi.
Karola szemöldök ráncolva nézett vissza rá, aztán zavartan elmosolyodott.
- Hátra arc, katona! - nevetett fel Éger, és játékosan a túlpart irányába mutatott, jelezve, hogy Tóvárinak ideje ismét a kötelességével foglalkozni, és nem velük.  
Imi szemében haragos fény gyúlt, de még idejében félrenézett, így nem vehették észre hirtelen támadt indulatát. „Mit parancsolgat itt nekem? Tudom a dolgom; majd pont én leszek, aki lazsál! Persze, nem akarja, hogy a nőjét bámuljam...!” Erőltetett mosollyal, tréfásan intett búcsút.
- Gyerünk, szívem! Eljössz most hozzánk? - hallotta a fiút távolodóban.
- Nem lehet, előbb haza kell vinnem ezeket, meg átugrani Szelezsánékhoz... De délután újból a tiéd vagyok. - A növekvő távolság ellenére Karola magasabb hangja mint valami madár éneke szállt vissza az őrszem fülébe.
Imre a szeme sarkából még hosszú ideig figyelte őket. A vágy, hogy minél tovább láthassa szíve vá­lasz­tottját, legyőzte a félelmét, hogy mi lesz, ha észreveszik és visszaszólnak. Szép pár voltak, bár ő most a jóképű szőke herceget igyekezett figyelmen kívül hagyni. Karola szoknyája meg-meglebbent az enyhe széltől, amitől karcsú alakja olyannak látszott, mintha valami romantikus tör­ténetből lépett volna elő. Egy történetből, amiben ő az a hős, akit a lány sok viszontagság után meg­ajándékoz sze­relmével... Ha ezekre a képekre gondolt, még a tavalyi veszteséget is elfeledte egy időre. So­káig nézett utánuk, mígnem végleg eltűntek a szeme elől a kocsma utáni kanyarban. A találkozás véget ért.
Meleg volt az idő. A gátról lefelé vezető aszfaltút valósággal vibrált a fényben, a levegőben szálló por eltompította a távoli házak éles sziluettjeit, és a folyópartról közeledők lépteinek zaja bántóan közelről hatolt a fülébe.
Elfordult a falutól, amikor egy villanásnyi időre egy kép tűnt fel lelki szemei előtt: Karola munkától megerősödött, naptól lebarnult, csupasz karja. Szíve összeszorult, de kényszerítette magát, hogy ne nézzen vissza, a rohanva visszatérő lány tündérszerű alakját keresve a távolban. Érezte, ha szembesülne az üres aszfaltcsíkkal, elvesztené legnagyobb álmát, ami ebben a dühítően realisztikus életben megszínesítette napjait, és nem maradna utána más, csak egy hamuszínű, idegen táj: szíve puszta faluja.
Sóhajtott egyet, ahogy a filmekben látta, majd visszament őrhelyére, ahonnan a folyópartot kezdte fürkészni.
*
Az az év a goa'uld, és az egész ország számára a nagy nyugalom éve volt. A technikai fölénynek és a rendszeres portyáknak köszönhetően lassan mindenütt kialudt a harcok tüze; a lázadók és az elnyomók egyaránt visszahúzódtak állásaikba, és éberen figyelték, mikor lesz lehetőség, illetve szükség újra cselekedni. A hosszú útjaik során idetévedő vándorokat már csak a csupaszon, magányosan meredező, tűztől kormozott panelházromok emlékeztették a nem túl régi múlt szörnyű történéseire. A távoli tájak leheletét hozó nyugati szél csapongva süvített a lerombolt városközpontok házai között, keresve, kiknek adhatná át üzenetét, míg végül elgyengülve rogyott le a szétszóródott köveken. Az üres iskolák, kórházak, templomok maradványai tompa, mély búgássá torzították éles sikolyát, mintha gyászban megfáradt óriások siratnák halottaikat.
A nagyvárosok kiürült irodaházaiba vadállatok és törvényen kívüliek fészkelték be magukat, a szerencsésebb települések központi kerületei viszont mostanra mindenütt az idegen katonaság és népes családtagjaik otthonává váltak; na meg jó néhány iparosé, vakmerő kalandoré, és az ellenség szolgálatába szegődött árulóé, akik a megszállók közelségében remélték megcsinálni a szerencséjüket. Meg kell hagyni, elég jó alappal reménykedtek a boldogulásban. Az ellenségkeresés és a megfélemlítés hónapjai után a jaffa kapitányok nagy építkezésekbe fogtak, amikor is egész városnegyedeket romboltak le, hogy a kövekből Kresh'na-szentélyeket, raktárakat, börtönöket és kiképzőházakat építsenek. A változások pedig felpezsdítették az uradalmi központok életét. Esténként új vendégekkel voltak tele a régi szórakozóhelyek, a hírek és pletykák szövevényes fórumává válva, ahol egy-egy hamiskártyás, benzincsempész, piatolvaj, vagy épp magányos merénylő könnyedén elrejtőzhetett az életét fenyegető üldözők elől.
Azok a városok persze, ahol nem éltek idegenek, más utat jártak be: rájuk vagy a lassú sorvadás és elnéptelenedés, vagy a „biztonsági célból” alkesh-ek általi rommá lövetés sorsa várt. Úgy tűnt, az enyészetet ezeken a helyeken semmi nem képes megállítani.
A vidék számára a tavasz nem sok újdonságot hozott. Serényen dolgoztak a földeken, gondozták a szépen gyarapodó állatállományt, meghajtva időnként térdüket a munkájukra és javaikra igényt tartó helyi goa'uld kapitány előtt, akárcsak sok millió sorstársuk ezen a bolygón. És ahogy a rálapátolt föld befedi a gödörbe szórt aranyat, úgy borították el a mindennapok teendői az emberek büszkeségét, tartását és szabadság utáni vágyát; a vezérige a túlélés lett, és a hallgatás, kimondatlanul remélve, hogy egyszer majd történik valami.

Átlagos este volt aznap. A Nap még csak nemrég bukott le a horizont nyugati pereme alá, az ég rózsaszínes fényben derengett, de a bokrok, házak, bronzszínben pompázó harci járművek egyvelege lassan egyforma szürkeségbe fordult, jelezve az éj közeledtét.
A Gyula részét képező Nagyrománváros egyik utcáján magányos alak botorkált, sikertelenül próbálva kikerülni az eléje kerülő törmelékkupacokat, miközben gyanakodva szemlélte az üresen meredező házak betört üvegű ablakait: nem rejtőzik-e mögöttük valaki? Hirtelen észrevette egy csapat kóbor kutya és rátámadt; hosszú, erős vándorbotjával jókora ütéseket mért az első támadókra, de aztán újabbak érkeztek, ezért menekülni kezdett. Lélekszakadva futott a szűk utcákon, mint valami labirintusban, néha-néha hátrasuhintva egyetlen fegyverével, hogy meghátrálásra kényszerítse a vérebeket, de azok csak annál dühödtebben üldözték tovább. Már-már úgy tűnt, beérik, de szerencséjére egy különös kerthez értek: a bokrok és fák sűrűjén túl egy széles vizesárkot, azon belül pedig egy téglavárat pillantott meg. Gondolkodás nélkül belevetette magát a vízbe, széles karcsapásokkal távolodva a parttól. Óvatosabb is lehetett volna itt, a jaffák egyik székvárosában, hiszen kerülnie kellett a figyelemfelkeltő akciókat, de most nem foglalkozott ezzel. Bevált a számítása: az ebek idegesen, marakodva toporogtak a parton, keresve azt eltűnt szagmintát, miközben az üldözött, a víz alatt úszva egyre távolodott tőlük. Volt azonban még egy oka az állatok nyugtalanságának: az árkon belüli őrállásokon jaffa katonák jelentek meg, botfegyvereik lövésével elijesztve a zajongó sereget. A vándor még a víz alól is felismerte a jellegzetes, gyorsan elharapózó tűzhöz, vagy egy alkesh-töltet távoli felrobbanásához hasonlító hangot. Felgyorsítva evező mozdulatait, a külső part felé vette az irányt, kiugrott a szárazra és azzal a lendülettel el is tűnt a sötét bozótban. Most már biztonságban folytathatta útját a város szíve felé, ahol valami fogadófélét sejtett, és nem is kellett csalódnia: meglepően nyüzsgő élet folyt a belvárosban és több kapu fölött is felirat hirdette, hogy vacsorával és kiadó szobával tudnak szolgálni a megfáradt vándoroknak.
Kézzel-lábbal sikerült elmagyaráznia az egyik fogadósnak, hogy egy kis sült csirkét szeretne vacsorára, meg egy szobát éjszakára, és amikor az orra alá dugta utolsó, otthonról hozott ezüstkanalát, a nagydarab, morcos fickó készséggel ki is szolgálta.
- Jöjjön, foglaljon helyet itt! - vezette színpadias mozdulattal a sarokban elhelyezett, üres asz­talhoz, és bort töltött neki, sőt, amikor látta, hogy a vándor egyre jobban didereg ázott ruhájában, hozott neki egy csésze forró teát, meg egy vastag törölközőt. A vendég persze örült volna, ha nem csinál olyan nagy felhajtást az érkezéséből – nem akarta felhívni magára a figyelmet semmivel – de nem tudta vele megértetni magát, ezért inkább felhagyott a próbálkozással és szó nélkül belement mindenbe.
A fogadó népe szótlanul, éber tekintettel fogadta érkezését. Látszólag mindenki a maga vacsorájával volt elfoglalva, vagy asztaltársával sugdolózott, de kétség sem fért hozzá, hogy alaposan szemügyre vették az érkezőt. A levegőben égett viasz és sülő krumpli szaga terjengett.
- Mit akar itt ez az idegen, maradt volna inkább otthon... - morogta az egyik ittas vendég a pultnál, biztos tudatában annak, hogy a jövevény nem érti beszédét – Mindig csak szaglásznak, naplopók... - Ahogy hirtelen támadt indulata nőtt, úgy emelkedett vele hangjának ereje is - Még az is lehet, hogy azoknak a férges jaffáknak a kéme...!
A pultos meglepően erősen csapta oda a törlőrongyot eléje, mire a szájhős ijedten elhallgatott. Oldalra sandított, majd miután észlelte a veszélyt, lemászott a székről, de nekiiramodni már nem maradt ideje. A jaffa, aki egy harcostársa és két szolga kíséretében eddig a díszasztalnál étkezett, és nyilvánvalóan értette a nyelvet, már ott is termett, és a földre rántotta a szerencsétlent. Szitkozódva rugdosta acélbetétes csizmájával, ütötte a fejét, hátát, majd izmos karjaival könnyedén felemelte, és szó szerint kidobta a kocsmából. - Akar még pofázni valaki? - üvöltötte.
Mindenki összébb húzta magát, lesütötte szemét. A vándor is félrenézett, hogy ne láthassák meg szemében a fellobbanó haragot. A rendcsináló harcos most rátekintett - nyilván nedves öltözéke keltette fel a figyelmét – aztán odaszólt kísérőinek, hogy indulnak. A két fiatal fiú, akik személyes szolgaként teljesítették az uraik által rájuk bízott kisebb-nagyobb feladatokat, sietve lekapták a közeli fogasról a jaffák utazóköpenyeit, és a vállukra terítették. A vándor végig őket nézte, amíg ki nem fordultak az ajtón – nem lehettek idősebbek tizennégy évesnél. Egyiküknek, egy kerek fejű, kövérkés, alacsony gyereknek jókora anyajegy díszelgett az állán.   
Nem sokkal később, a kibérelt szobában szétteregette száradni a ruháit és lefeküdt. Kedve lett vol­na körülnézni a városban, kártyázni egy kicsit, de tudta: spórolnia kell a pénzzel. Meg aztán nem is akart sokat mutatkozni mások előtt, nehogy valakinek vele is kötekedni támadjon ked­ve. Alaposan magára zárta az ajtót, sőt a meleg ellenére az ablakot is, és másnap már kora reggel útra kelt. A lehető legkisebb feltűnés mellett óhajtott távozni, meg sem próbálva kapcsolatba kerülni a helyiekkel, mint máshol; sok köze amúgy sincs hozzájuk. Neki fontos hírt kell megvinni Bukarestbe, nem töltheti az idejét ilyen kitérőkkel.
Mire a Nap felkelt, egy elnéptelenedett kertváros gazzal benőtt utcáját tapodta, gyorsan közeledve a folyó felé, ami útvonalát kijelölte az elmúlt két napban is; remélte, hogy nem botlik bele valami túl­buzgó szakaszparancsnok reggeli őrjáratába. Elvadul kerteken gázolt keresztül, hátha talál valamit, amivel csillapíthatná éhségét, de a félig zöld barack és az apró paradicsom-bogyók legfeljebb szájízesítőnek voltak jók, semmint reggelinek. Majd talán a folyóból tud fogni pár halat ebédre, és ha nem sikerül tüzet csiholnia, jobb híján megeszi őket nyersen. Már ha csak belegondolt is, ki­rázta a hideg, de a semminél ez is jobb lesz: muszáj erősnek maradnia, neki küldetése van!
Végre kiért a folyóhoz, ahol azonban kellemes meglepetés érte. A túlparton egy takaros falut pillantott meg, a kertekben szorgos parasztokat, itt-ott füst kígyózott az ég felé, és nézzenek oda! Néhány halász jókora haltartókban vitte fel a gátoldalon a keszeget, pontyot, kárászt, olyan szépeket, hogy öröm volt rájuk nézni. A vándor egy pillanatig mérlegelte a lehetséges veszélyeket, és az aznapra kigondolt útitervet, aztán hevesen integetni és kiáltozni kezdett, ahogy a torkán kifért. Volt már dolga falubeliekkel hosszú útja során, és tudta, hogy legrosszabb esetben is közömbösek az utazókkal szemben; ebben az országban pedig eddig mindig szívélyes fogadtatásban volt része. Most is így történt. A révész hamar átevezett hozzá, és megkérdezte:
- Szép jó napot! Mi járatban erre?
- Jó napot! Tudnának reggelivel szolgálni egy szegény vándornak? - mondta a lehető legbarátságosabb mosolyával, a csónakos mégis értetlenül bámult rá.
- Mit mond? Ja, hogy külföldi? Nem baj, jöjjön csak, majd akad tolmács!
- Kérem, én csak egy kis ételt kérnék, aztán mennem kell tovább!
A révész hevesen gesztikulált: - Mondom, hogy nem értem, mit akarsz! Gyere! Remélem, lesz valaki, aki beszél franciául – tette hozzá morogva.

A faluban futótűzként terjedt a hír, hogy messzi földről való utazó érkezett elzárt kis közösségükbe Nem telt bele pár óra, és a központban munkájukat végzők nagy része az egykori iskola termeiből kialakított fogadó ajtajához tódult, hogy megbámulják az idegen férfit, és halljanak tőle valami érdekeset. Szegény Kocsis Sanyi bácsinak jó időbe tellett, amíg kiterelte a kíváncsiskodókat, hogy végre nyugodt körülmények között vendégül láthassa a vándort, aki kifejezetten értékelte is ezt a fajta gondoskodást. Nem kívánt túl nagy látványossággá válni, arra azonban hajlandó volt, hogy meséljen a falusiaknak a nagyvilág történéseiről – ha már ilyen kedvesek voltak vele. A kiadós reggeli után pihent egy keveset (közben a háziasszony megvarrta szétfeslett nadrágját), majd kiment az udvarra sétálni. Várta a tolmácsot. Ezalatt odakint tovább folyt a találgatás, és amikor nagy néha – becsukva maga mögött az ajtót – Kocsis bácsi kijött, az ajtóban várakozók kérdések tucatjaival rohamozták meg.
- Na, ki ez?
- Mit mondott?
- Most mit csinál?
- Hadd nézzük már meg!
- Francia?
- Megkínálta pálinkával? - kontrázta le az egész társaságot egy nénike, és a meghökkenés pillanatában végre szóhoz jutott a házigazda is.
- Nem sokat értettem a beszédéből, de biztos, hogy messziről jött. Jól bereggelizett, és nehezen viseli ezt a nagy felhajtást, szóval kicsit halkabban, ha lehet! - zengte öblös hangján.
- Hová tart? - kérdezte valaki, jóval halkabban.
- Nem tudom, de amint lehet, megkérdezzük; már kerítettünk tolmácsot! Most viszont ne ácsorogjatok itt, irány dolgozni! - nógatta a tétován tébláboló közönséget a gazda, mire lassan oszlani kezdett a csődület.
Napnyugtára egész Gyulavári ismerte a vándor történetét, legalább háromféle változatban, és kíváncsian várták a fejleményeket, ugyanis Kocsis bácsi azt ígérte, a jövevény este a kocsmában beszámol róla, mit is keres ezen az isten háta mögötti helyen.

A legfárasztóbb munkás nap után nem tódult még annyi ember a kicsiny italboltba, mint ezen az estén. Egy tűt sem lehetett leejteni odabent, sőt tömegek várakoztak az ajtón kívül is, hogy elkapjanak egy-egy hangfoszlányt, amit aztán lelkesen adtak tovább a mögöttük levőknek. Végül a legelképesztőbb történetek kerekedtek ki az információ torzulása nyomán, ez azonban csak ideig-óráig okozott megütközést némely kötekedő egyéneknek. Hiszen itt nem is az a lényeg, mit mond pontosan az idegen; távozása után pár nappal már úgysem fog senki emlékezni a teljes igazságra. A lényeg az újdonság, a hír, amelyből mostanában olyan kevés jutott az arra vágyó embereknek. Az egybegyűltek többségének már a francia érkezése is ünnep volt; százféleképpen visszaadott története mesék és pletykák alapjává vált.
Odabent azért jóval nagyobb figyelmet szenteltek a jövevénynek. A legjobb helyre ültették, hazája invázió előtt termelt borával itatták, és úgy csüngtek szavain, mintha azok egy próféta szájából hangzanának. Távoli sorstársaikról mesélt nekik, több ezer kilométerre élő emberekről, akiknek életéről, gondolkodásáról annyira keveset tudtak manapság, hogy szinte már el is feledkeztek létezésükről. Vándorunk egy csapásra messzi népek hírnökévé vált, és úgy tűnt, e szereppel ő maga is tisztában volt. Komoly tekintettel be­szélt, keresve a szemkontaktust minél többekkel; hanghordozása és gesztusai a regélő öregek be­nyomását kelthették. Szavait lassan, szép kiejtéssel formázta, hogy a tolmácsként segítő Hegyesiné (aki azelőtt óvónő volt, de még a gimnázium alatt megtanult franciául) minél pontosabban visszaadhassa azok jelentését.
- A nevem Gerard Moneau és Párizsból indultam hosszú utamra két hónappal ezelőtt – mutatkozott be, majd pillanatnyi gondolkodás után folytatta: - A város romokban hever, népe szétszóródott a környező megyékben; csak azok maradtak, akik színleg vagy valóságosan behódoltak Ro'kri-nek, Kresh'na rangban első fiának, aki Európa és Nyugat-Afrika fölött uralkodik.
- Hogy érti azt, hogy színleg behódoltak? - kérdezte valaki.
- Attól, hogy valaki elfogadja jelenlegi helyzetét, és nem lázad nyíltan, nem jelenti azt, hogy végleg belenyugszik az elnyomásba – válaszolta ő, és szemében titokzatos fény csillant. – Sokan vannak, akik csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy összefogva másokkal, lerázzák rabláncaikat!
- Nem veszélyes ilyesmiről beszélni egy régiós fővárosban? - tette fel egy férfi a kérdést – Különben is, miért jelent belenyugvást, ha valaki nem lázad a felfegyverzett jaffák ellen?
- Mindenki, aki elveti a harcot, és csak a saját boldogulásával törődik, a goa'uld helyzetét erősíti. Azt pedig, hogy mi a veszélyes, és hogy ki meddig hajlandó elmenni a szabadság érdekében, mindenkinek magának kell eldöntenie – mondta ő, és tekintete elrévedezett – Hosszú utat bejártam már, találkoztam mindenféle emberrel. Volt, ahol kinevettek, mások csatlakozni akartak hozzám utamon, mintha valami népvezér lennék. Brüsszelben szabályosan kikergettek egy lakógyűlésről, mikor az ellenállásról kezdtem beszélni.
- Ez nem meglepő – szól közbe egy idősebb úr. – Az ellenség kémei mindenütt ott vannak, és ha kiderül bármilyen szervezkedés, kegyetlen bosszú lesz a vége! Ugyan ki az ma, aki kockára tenné a saját vagy a családja életét, egy bizonytalan végkimenetelű küzdelemben?
- Például én – emelte fel hangját a vándor, és minden szem rá szegeződött. – És még sokan mások, szerte a világon! - Szenvedélyesen gesztikulált, arca lángba borult – Egyre többen vannak, akik mindent erre tettek fel; nem nyugszunk, míg győzelemre nem visszük közös ügyünket!
- Öngyilkosság! - hangzott innen is, onnan is, majd az iménti férfi adott hangot mindannyiuk ellenérzésének.
- Egy megszállt bolygón élünk! Ezek mindenütt ott vannak, és fegyvereik nagyon erősek! Hogyan képzelheti bárki, hogy esélyünk lehet ellenük?
- Esélyt lehet teremteni – vágott vissza Moneau egy vérbeli francia temperamentumával.
- Badarság! Hát nem volt még elég keserű tapasztalatunk? - kérdezte elgyötört arccal egy néni, akinek mindkét szép szál fia a varsándi lázadásban vesztette életét – Mit tud maga szeretteink elvesztéséről?
A jövevény arca elkomorult. Szemrehányó hangon válaszolt:
- Egyet s mást. Ha tudni akarja, a szüleim és a húgom a szemem láttára halt meg, mikor egy halálsikló romba döntötte a házunkat. Maud még csak huszonegy éves volt! - tette hozzá, s szeme könnybe lábadt.
Nagy csend támadt erre. Részvéttel nézték a férfit, de félelmük erősebb volt annál, hogy akár csak beleéljék magukat abba a radikális, önfeláldozó lelkiállapotba, ami ezt az „ellenállót” fűtötte.
- Őrültség! - csóválta meg valaki a fejét, és kiment. Példáját jó páran követték, lemondóan nyilatkozva a kintieknek a látogató értelmi képességeit illetően. A bent maradtak viszont kérdésekkel halmozták el vendégüket, ő pedig szorgalmasan felelgetett nekik.
Elmondta, hogy egy Amerikából eredő mozgalom tagja, ahonnan állandó bátorítást kapnak, hogy ne adják fel a küzdelem és a szabadság reményét, még ha most éppen nincs is lehetőség forradalom kirobbantására. A goa'uld az emberek önérzetét akarja elnyomni – egyénileg és társadalomként is.
- És ez az, amit nekünk mindenáron meg kell akadályozni – tette hozzá.
- Na de mit jelent ez tettekben? - kérdezte egy gyakorlatiasabb hölgy.
- A gerillaharc és a szabotázsakciók nem hoztak semmi eredményt! - kontrázott rá férje.
- Utunk kezdetén vagyunk még csak, az ébredés időszakában – válaszolta Gerard Moneau pátosszal teli hangon – Jelenleg a harc információk megosztására, és a megszállókkal való látszólagos együttműködésre korlátozódik. A legnagyobb városokban ellenálló sejteket alapítunk, amelyek egymással kapcsolatot tartva készülnek a majdani felkelésre. Ha meglesz a cselekvési terv, mindenki tudni fog róla! Jómagam egyenesen Budapestről jövök, és holnap már indulok is tovább a román főváros felé, hogy oda is megvigyem a hírt. Aztán folytatom küldetésem, elviszem az üzenetet Isztambulig, és a telet ott töltöm.
- Szép kis út! - mosolygott egy fiatalabb férfi, de gondolatai az imént elhangzottakon jártak. – És mivel tud készülni egy ilyen elzárt, titkos kis csoport?
- Tanulnak, fizikailag és szellemileg készülnek a majdani összecsapásra – felelte a másik. – Így szól amerikai testvéreink kiáltványa is: „Szívetekben és elmétekben felkészülten várjátok a cselekvés napját!”
Izgatott nyüzsgés kezdődött a hallgatóság soraiban; a társaság kisebb-nagyobb csoportokra szakadt, hogy kitárgyalja a hallottakat, míg a kint rekedtek elkezdtek hazafelé szállingózni, hiszen későre járt az idő, és holnap mindenkit várt a munka. Azt nem lehetett mondani, hogy különösképpen elért volna a szívükig az üzenet, de ők ezt nem is bánták.
Odabent kicsit más hangulat uralkodott. Az emberek hitték is, meg nem is ezt az újfajta testvériséget, és még aki el is hitte, ösztönösen húzódozott tőle. Néhány fiatalt azonban kifejezetten fellelkesített a hír. Körbeállták Moneau-t, és szünet nélkül faggatták a párizsi, berlini, müncheni, bécsi, prágai kalandokról, a célokról, a közösségről, és szívüket egyre nagyobb elszántság kerítette hatalmába. Voltak, akik vele akartak tartani Bukarestbe, mások már indultak volna Párizsba; valaki az azonnali támadásra buzdított, míg végül a hírnök mindannyiukat leintette:
- Ha többen is vannak köztetek, akik részt szeretnének venni jövendő harcunkban, holnap reggel jöjjenek ki a folyópartra! Rajtam nem múlik; létrehozhatunk itt is egy csoportot...
Felállt, ezzel jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Nem akarta, hogy valótlan ábrándozgatásba csapjon át véresen komoly és egyben magasztos eszméjük; sem azt, hogy olyanok is hírét vegyék szervezkedésüknek, akik aztán csak akadályozói lennének a cselekvésnek. Átfurakodott a tömegen, és szállása felé indult, hogy kipihenje magát az indulásra. Mélyen aludt, mit sem sejtve arról a reménnyel, kíváncsisággal, félelemmel, és lelki tűzzel teli légkörről, melyet érkezése, és az elmúlt órák eseményei hoztak a kis falu lakóinak életébe.

Imre éjszakája ellenben elég nyugtalanul telt. Nagy hatást gyakorolt rá a hírnök beszámolója. Izzadtan forgolódott az ágyában, miközben hol a félelem fogta el egy ellenállás lehetséges következményeitől, hol pedig a rajongó lelkesedés, a nyugatiak sikerében való hit. Micsoda terv! Jobban belegondolva, nem is csak egy terv, hanem egy gondolkodásváltás. A rettegés és elbújás helyett a harcra tenni fel az életét, és egy talán nem is túl késői napon meghalni azért, hogy az emberiség újra szabad legyen! Mennyivel jobb cél ez bárminél! „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!” - idézte magában iróniával a klasszikus sóhajt, de szíve mélyén már ott suttogott egy új, végzetszerűbb hang is. Végre valami, ami túlmutat a Karola miatt érzett ostoba és gyerekes gyötrődésen! Nem sok dolog volt, amit meg ne tett volna azért, hogy ezt a nehéz érzést elűzze szívéből, és ami legalább ennyire fontos: hogy értelmet adjon az életének, reményt a hétköznapjainak. Hiszen, ha ügyükben sikerrel járnak, az mindenki számára a szabadságot hozza el; még Endre is hazajöhet! „Nem... Majd pont én nekimegyek egy jaffának... Te jó ég! Ez őrület. Nem járhatnak sikerrel!” De hát akkor egyszerűen hagyják az egészet? Túrják a földet naphosszat, fussanak, ha harcosok ütemes lábdobogását hozza Váriba a szél, és öregedjenek meg úgy, hogy csak a félelem, megalkuvás és önzés örökségét adják át fiaiknak? „Nem, valamerre mozdulni kell!”
Aludt egy keveset, és mire felébredt, átértékelt magában mindent. Okkal vélte úgy, hogy családja nem veszi komolyan Moneau tüzes szónoklatait, hogy tudat alatt beletörődtek Endre elvesztésébe, és hogy nem tudná meggyőzni őket a másként gondolkodásról, legalábbis jelenleg. Neki viszont, érezte, ott a helye a Körös-parton; nem tudta, mi vár ott rá, és hogyan gondolkodjon erről az egészről, de bánta volna, ha kihagyja a találkozót. Az előző este szívében gyúlt tűz és a lehetőségektől való félelem furcsa elegye úgy sodorta el ellenkező gondolatait, józan érveit, akár a víz a homokos fövenyt a tél végi áradások idején.

A Nap már bőszen ontotta meleg sugarait a harmatos mezők fölött, mire felkaptatott a gát tetejére, és leereszkedett a révész stégjét jelző zászlóhoz. Öt-hat fiatal üldögélt a fűben, a lágyan hömpölygő folyó fodrozódó hullámait fürkészve, míg öt másik a franciát vette körbe és feszült arccal hallgatta tanácsait. Simon Tibi, aki nem fért már oda, körülnézett az egybegyűlteken, és elégedetlenül felsóhajtott:
- Hát gyerekek, elég kevesen vagyunk!
- Jönnek még, nézd! - szólalt meg valaki, és a gát felé mutatott, ahonnan újabb három érdeklődő ballagott csoportjuk felé. Imre látta, hogy a Moneau hátizsákja alaposan meg van pakolva. Az ennivalós zacskók közül egy régifajta, összecsukható távcső kandikált ki, amilyet már a támadás előtt sem gyártottak sehol. Övében egy közönséges konyhakés csillogott, kezében pedig térképet szorongatott. Kocsis bácsi elsőrangú házigazdának bizonyult.
Hegyesiné lánya fordított, hiszen – anyja határozott tiltakozása ellenére – ő is itt volt, s vele a falu ifjúságának színe-java; alig néhány volt köztük, akit Imre ne ismert volna a földekről vagy a bulikból. Ahogy körülhordozta tekintetét a társaságon, sorra felidézve társai nevét, lakhelyét, megakadt a szeme Éger Norbin és Karolán, akik elmélyülten társalogtak a vendéggel. „Hát ők is itt vannak!” Szorosan egymás mellett álltak, egymásba karoltak, és tűnődő arccal figyelték a vándort, aki most kilépett a gyűrűből és a többiek felé fordult.
- Figyeljetek rám! - kezdte – Amit most megbeszélünk, annak köztünk kell maradnia; veszélybe kerülhettek, ha elfecsegitek!
Imi, még mindig a párt fürkészve, megvonta a vállát. „Ha ez van, hát ez van. Inkább örülj, hogy ők is tenni akarnak a helyzetünk változása érdekében! Ne foglalkozz többé velük!” Elfordította a tekintetét róluk, figyelmét teljesen a beszélőnek szentelve.
- A szervezet, amelynek én is tagja vagyok, az Európai Hajnalcsillag Szövetség nevet viseli – folytatta a francia. – Célunk, mint már tegnap is elmondtam, a közös felkészülés egy jövőbeni forradalom kirobbantására. Ennek érdekében rendszeres kommunikációt folytatunk egymással, és kiképzésen veszünk részt.
Közölt még pár alapelvet, majd így folytatta:
- Sajnos az utam sietős, nem maradhatok most veletek, de Nyugaton kiterjedt levelezés kezdődött, amibe a budapesti testvérek is bekapcsolódtak nemrég, szóval javaslom, hogy időnként valaki utazzon el hozzájuk tapasztalatcsere végett.
- Honnan fogják elhinni, hogy velük vagyunk? - kérdezte valaki az óvatosabbak közül.
- Norberttel megosztottam néhány nevet és azonosító kódot – intett az Éger fiú felé, mire páran elhúzták a szájukat. Most akkor ő van kinevezve vezetőnek?
- Ne nagyon hangoztassátok, még a családotok körében sem, hogy mire készülünk, nehogy akaratlanul is felhívjuk magunkra az ellenség figyelmét. Végül pedig jegyezzétek meg: a tréning a cselekvés idejéig tart. Ha eljön az idő, biztosnak kell lennetek, hogy az életeteket is hajlandóak vagytok feláldozni az ügyért. Számoljátok fel a költségeket minél hamarabb. Ha megindul a tervezett akció, minden kétség és megingás végzetes lehet!
Hosszú csönd. A megilletődöttség és a bizonytalanság csöndje, melyet végül az ifjú Éger (pont ő!) tört meg:
- Értjük.
A Hegyesi lány remegő hangon fordított.
A jövevény megértően bólintott, majd végignézett a folyóparton, talán a legideálisabb gyalogútvonalat keresve.
- Ne féljetek! - fordult vissza a fiatalokhoz – Nem hagylak egyedül titeket! Tavasszal, útban hazafelé mindenképpen itt töltök néhány hetet; addig edzetek, tanuljatok, és beszéljetek más, megbízható emberekkel küldetésetekről, bevonva magatok közé őket! Ha ellentét merül fel köztetek, békében oldjátok fel, hogy erős maradjon a szövetségetek! Ez nagyon fontos!
Imi úgy érezte, ez neki különösképpen szól, sokat azonban nem morfondírozott rajta. Legegyszerűbb volt nem gondolni a lányra, sőt még rá sem nézni, mintha ott sem lett volna. Majd az edzések, igen! Az majd elvonja a figyelmét a hasztalan gyötrődésről, és a küldetés reménye végre ad valami nagy és nemes célt a mindennapjainak. Megindul a kiképzés: mától új ember lesz, félelmek és gyengeség nélküli, igazi férfi!  
Hosszas búcsúzkodás után útnak engedték a vándort, és maguk maradtak. Feszült csönd támadt. Az újdonságok varázsa még ott lengett a langyos reggeli levegőben, keveredve a jövő bizonytalanságával, és a félelemmel, hogy mivel jár majd könnyelműen meghozott döntésük. Csak nézték egymást a fiatalok, akik – bár talán fel sem fogták ezt még igazán - az emberiség megmentésére szövetkeztek, és a hirtelen beállt pillanat súlya alatt máris roskadoztak. Most kezdtek igazán ráébredni, mit is bízott rájuk a francia; micsoda elátkozott kincsnek a megőrzése lett egyszeriben a feladatuk! „Mégis mire gondoltál?” - kérdezte most mindenki magától; aztán a tettrekészség és a lelki tűz lassan felemésztette hitetlenségüket.
- Talán válasszunk nevet – ajánlotta valaki.
- Ez a hajnalcsillag-dolog nem hangzik rosszul – tette hozzá egy másik, reménykedve benne, hogy valaki hasznosítani tudja a javaslatát.
- Hajnalcsillag Egyesület? Vagy Hajnalcsillag társaság? - hangzott el pár ötlet.
A kínos csöndet végül – ki más – Simon Tibi törte meg:
- Mit szóltok ehhez: Keleti – mivel keleten élünk – Hajnalcsillag Egyesület? Röviden KeHCsE! - Hangosan felnevetett: – Vagy ha úgy tetszik: KECSKE!  Hehehehe! Na, milyen?
Egy pillanat alatt szakadt fel mindenkiben a lelki nyomás; hangos röhögés jutalmazta a szóviccet, és ott helyben, egyhangúan leszavazták a nevetséges javaslatot, elnapolva egyúttal a névválasztást. És bár az éhség hazahajtotta az ifjú forradalmárokat, a következő napokban folytatták a készülődést eltökélten, lelkesen; új szakasz kezdődött mindannyiuk életében. Immár semmi nem volt, ami a változást megakadályozhatta volna! A jövő most reményteljesebbnek látszott, mint bármikor rövid életük során: a hamu alól, íme, új láng lobbant, mely mintha egyenesen az égből szállt volna alá...

 

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-07-02)
Megtekintések száma: 70 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: