A faluban a délutáni nap lassan alkonyatba fordult. Fénye tompulni kezdett, ahogy a hűlő levegőben kicsapódó pára egyre sűrűsödött, és különleges színt kölcsönzött az egyébként teljesen hétköznapi­nak tűnő romvidék málló falú házainak. A széljárta, ablaktalan, hulló vakolatú épületek lépten-nyomon az elmúlt két év jaffa portyáira emlékeztettek, ám a pusztu­lás sivárságán az élet erőtől duzzadó, zöld mezeje már felütötte a fejét, igazi alföldi dzsungellé változtatva az egykor ember- és géphangtól zajos környéket.
Itt, távol a lakott utcáktól rendezte általában találkozóit a KECSKE, és itt kúsztak-másztak porosan, izzadtan, sárosan, vagy éppen dideregve a jövendő harc katonái: lelkes fiúk és lányok, a szabadságról és az életváltoztató harcról szőve ábrándokat.
Most mégis csönd volt. A kis ház, ahová a fiatalok sokszor behúzódtak védelmet keresve az eső vagy a tűző napsütés ellen, álmosan, és kissé szemrehányóan hallgatta a biztonságot adó fél­homá­ly­ban elrejtőző két ember csendes duruzsolását, mintha még a poros romházaknak is len­nének pihenő óráik, amikor a legkevésbé szívesen látnak vendégül holmi bujkáló szerelmespárokat.
- És ha valaki mégis erre jár? - aggodalmaskodott Erika. - Még nappal van!
- Mindenki dolgozik – vetette ellen Pisti – Aki meg nem, az Norbiéknál lebzsel!
A lány mintha megnyugodott volna. Percekre csönd lett, ami arra utalt, hogy hosszabb, szenvedélyesebb csókba merültek, mint aznap bármikor.
Valóban nem kellett tartaniuk látogatóktól. Miután tegnap este közölték Gézával, hogy felderítő akciót indítanak Gyulára, a fiú maga ajánlkozott, hogy a négyfős csapat élére áll, és már kora reggel eltűntek a Körös partján burjánzó bokrok között. Az Éger Norbi által összefogott nyolc-tíz „testvér” azóta várt a visszatérésükre, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a küldetés izgalmait az élvezetekre örömmel elcserélő szerelmesek épp mire használják kedvenc gyülekezőhelyüket.
A kis helyiség egyik sarkában egy régi kanapé állt, arra heveredtek le, és mintha nem tudnának betelni egymás közelségével, csókjaiknak vége-hossza nem volt. Ölelésük egyre szorosabbá vált, mint amikor az inda ráfonódik az ágra, hogy végül el sem lehet tőle választani: így fonódott a fiú keze kedvese derekára, és simításával kezdte feltűrni a lány vékony, konyhai munkáktól foltos pulóverét. Gyengéden, szinte észrevétlenül...
Odakint reccsent valami. Bár az ajtó csukva volt, a réseken beszűrődő zaj hangos csattanásként hatott a kettejükre boruló csöndben, és Erika összerezzent:
- Hallottad? Várj! Van itt valaki!
A fiú, mintha meg sem hallotta volna a figyelmeztető szavakat, tovább csókolgatta a lány nyakát, mígnem az eltolta őt magától, visszazökkentve ezzel a valóságba.
- Mi a baj?
- Valaki jár odakint!
- Dehogyis! Hagyd már ezt abba! - morogta neheztelve, és már folytatta volna, ahol abbahagyta, de barátnője felült, és aggodalmas arccal nézett az ajtó felé.
- Hallottam! Hidd el...
Pisti csalódottan, egyúttal dühösen állt fel:
- Jól van, megnézem!
Mielőtt a bejárathoz lépett volna, még egyszer vetett egy szigorú pillantást kedvesére, amit ő bocsá­natkérő tekintettel viszonzott. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a házból. Nyomában aranyló fénysugarak ömlöttek a szobába, vakító fehérré varázsolva egy pillanatra a bejárattal szemközti falat, és láthatóvá téve a fiú léptei nyomán felkavarodó porszemek megvadult imbolygását.
Erika türelmetlenül hallgatózott, miközben összébb húzta magát az ágyon. Ha beszélni kezdenek odakint, rögtön kiderül, ki járkál itt ebben a szokatlan órában.
Kicsit szégyellte most magát. Hiszen, ha már kivonta magát a KECSKE izgalmas, bár roppant veszélyes missziójából, legalább segíthetne az anyjának, mondjuk a ház körüli teendőkben! Ehelyett ő itt bujkál a fiújával, akit persze a szülei is jól ismernek, és aki...
Itt megakadt a gondolatmenetben. Odakint fájdalmasan ismerős, a rohanvást pusztító tűz zúgására emlékeztető hang kelt, és nyomában egy nagy, sötét tárgy repült be a szobába, nekiütközve a lenyugvó nap fényétől enyhén narancsszínűre változott falnak, majd tompa puffanással elterült a földön.
A lány riadtan odanézett, és rémülten ismerte fel benne a felakadt szemű, halott Pistit, akinek mellkasát füstölgő, véres seb borította. Gyors, hangtalan kimúlása és a jellegzetes seb valószínű forrása olyannyira ledöbbentették Erikát, hogy még sikítani is elfelejtett; csak nézte, nézte halott kedvesét a rémülettől némán, szívében kimondatlan vallomások, fejében feltehetetlen kérdések gomolyogtak, felkészítve őt az elkerülhetetlen végre.
Az ajtón túl ismét léptek hangzottak, és ő gépiesen odanézett: a léptekhez árnyak tartoztak, melyek egyre csak közeledtek, míg végül teljesen betöltötték a nyílást, kizárva minden fényt a kis kamrából, kiölve minden reményt a sápadt arc közepén tündöklő, égszínkék szempárból...
És a sötétség csak tovább nőtt.

Éger Norbi türelmetlenül járkált fel-alá a szűk udvaron, várva, hogy a többiek is befejezzék a készülődést és csatlakozzanak hozzá a folyóparti csónakkikötőhöz vezető útján. Lassan, kimérten vette a levegőt, hogy megnyugodjon, de amint átvillant az agyán a felderítő akció tétje és az azt követő utazás a fővárosba, idegessége új erőre kapott.
Géza azt mondta, napnyugtára visszatérnek, és az már nagyon közel volt, úgyhogy – már csak azért is, hogy elüssék az időt – elhatározták, hogy eléjük mennek a gáthoz. Meg aztán, ki tudja, nem lesz-e segítségre szükségük.
A fiú végignézett csapatán, és elszorult a szíve. A folyamatos edzéseken látszólag összerázódott, lelkes csapatból alig nyolcan maradtak; a többiek a budapesti támadás hírére értelmetlennek nyilvánították a további készülődést és kiléptek.
- Menjünk – mondta végül, ránézve Karolára. A lány elgondolkodva nézett a semmibe, de most rátekintett, szép szemeiben bátorító fény villant.
Elindultak a jól ismert utcákon, néhány falubeli rosszalló morgásától és pár közelben lakó kiugrott társuk szégyenkező tekintetétől kísérve. A vezér szótlansága mindenkire átragadt: morcos, gondterhelt arccal ballagtak utána az alkonyi napfényben.
Az aznapi utolsó munkamozdulatok kopogó-kattogó, ismerős zajába most furcsa hang vegyült, valahonnan a távolból. A fiatalok aggódva tekintgettek körbe, de a jobbról-balról sorjázó házak békésen, csöndesen szunyókáltak, ügyet sem vetve lakóik problémáira.
Közeledett a gát. Ha fölmennek a tetejére, onnan elég jó kilátás nyílik a falura: könnyen kiderül, tűz pusztít-e valahol, vagy csak az ébredő erdők lágy suhogását torzította el a szél. Habár nem is volt szél. Mintha egy pillanatra minden megdermedt volna körülöttük; különös, ijesztő csend borult rájuk.
A vezér megrázta a fejét. Igaz, hogy ebben a veszélyes világban óvatosnak lenni sokszor egyenlő az életben maradással, de ez a pánikolás valami messzi zörgéstől már túlzás. Úgy tűnik, mégiscsak van valami baj az idegeivel.
- Ha tényleg vége Pestnek, azért eljössz te is az akcióba? - fordult Karolához.
- Nem tudom, lehet – válaszolta ő, tekintetével az út két oldalán sorjázó házakat pásztázva. Épp most értek az egykori hídra vivő emelkedő aljához.
- Csak mert akkor jobb, ha... - folytatta volna Norbi, de elakadt a szava, látva a lány rémült arckifejezését, amivel a gát tetejének irányába nézett.
Követte pillantását, és ekkor a folyó mindeddig láthatatlan árteréből egy halálsikló röppent ki, elszállva a fejük fölött... nem sokkal később pedig egy másik. 
Két sikló!
Röptében az egyik telibe kapta az őrbódét pusztító energialövedékével, amitől a faépítmény szilánkokra robbant, vagy ötven méteres körben mindent beterítve parázsló forgáccsal. Csak remélni lehetett, hogy a soros őrszemek időben biztonságos távolba menekültek.
Néhány pillanattal később túlontúl ismerős robbanások rázták meg a levegőt, és nem messze tőlük két házról is repeszbombaként záporoztak szerteszét a cserepek, ahogy a lövések leszakították a tetejüket. A csörömpölés elülte után beálló pillanatnyi csendben távoli botfegyverlövések lobbanásai csengtek a fülükbe.
- A rohadt életbe! Rajtaütés... - dadogta rémülten Norbi.
- Ezek minket akarnak! - vágta rá Karola. – Meneküljünk! Vagyis... a többiek!
És már indult is a falu belseje felé, hogy megkeresse a családját, de valaki lefogta: - Nem mehetsz oda!
Páran Égerrel együtt elindultak föl a gáton, de ekkor emberi alakok tűntek fel az őrbódé mellett, kezükben botfegyverekkel, és tüzelőállásba helyezkedve lőni kezdték őket. Nagy volt a távolság, így senkit nem találtak el a szétrebbenő fiatalok közül, de az elsőnek érkezők már futottak lefelé a gátoldalon, folyamatosan tüzelve, és a fegyvertelen falusiak hanyatt-homlok menekültek előlük. A távolból újabb és újabb robbanások hangzottak fel, amit szanaszét szóródó téglák és cserepek zaja követett, pokoli háttereként a botfegyverek muzsikájának. Az emberek jajveszékeltek, a gyerekek sírtak, mindenki össze-vissza rohangált menedéket keresve, miközben egymásban botlottak el vagy az állatokban, amelyek a támadás ricsajától megriadva gázoltak keresztül árkon-bokron.
Nem volt út, amerre elmenekülhettek volna: a jaffák minden irányból behatoltak Gyulaváriba, és válogatás nélkül lelőtték, aki a szemük elé került. Az elsötétedő levegőt égő házak fénye világította be, és felvillanó tűzgolyók jelezték, merre tart éppen a támadás.

Valamivel később Norbi zihálva kuporgott egy fal tövében két társával – a többiek minden bizonnyal meghaltak – és kétségbeesve tekintgetett minden irányba, várva a felmentő sereget, ami sosem jön el. Irtóhadjárat volt ez a javából – mészárlás, aminek nem a zsákmányszerzés volt a célja. 
A fiú elrugaszkodott rejtekhelyéből, amerre a folyót sejtette. Szeme sarkából alakokat látott mozogni a kora esti sötétben... Hosszú, rekedt kiáltás...
Az áldott est leszállt.

Pár órával korábban...
Géza és három társa nyugtalanul fészkelődött abban a szűk kamrácskában, ahová az imént húzódtak be, hogy elkerüljék valamelyik jaffa őrjárat kérdezősködését, és átbeszéljék akciójuk tanulságait.
- Valami van, az biztos – szögezte le Simon Feri, miközben kisandított a keskeny ajtónyíláson. – Egész nap pakoltak, meneteltek...
- Arról viszont nem tudtunk meg sokat, Pesten mi van – jegyezte meg Géza.
- Persze, mert szinte rátámadtál arra a kocsmárosra: „Mit hallott a fővárosból?” - morgott Győrfi Laci. – Ezután, ha akar sem mond semmit!
- Hát igen, az baklövés volt – próbálta békíteni Imi. – De legalább tudunk mondani valamit otthon: egy darabig meg kell húznunk magunkat, aztán, ha tiszta a levegő, mehetünk Pestre.
- Nem érted! - csóválta a fejét Géza. – Az volt a felderítés célja, hogy kiderítsük, mi a helyzet odafönt, de...
- Hát, tulajdonképpen... - kezdte Feri, de rögtön el is hallgatott. Odakintről nagy csapat ember moraja szűrődött be. - Ez meg mi a fene?
Kimásztak a házromból, ahol eddig rejtőztek, és óvatosan kikémleltek az utcára, de csak egy kisebb rajnyi jaffát láttak elmenőben a folyó irányába. A lemenő nap fényében csillogó, barnás-szürkés árnyalatú páncéljuk, súlyos botfegyvereik ennyi év után is bizarr látványként hatottak az elnéptelenedett újvári utcákon. A fiúk összenéztek.
- Gyerünk, utánuk! - indítványozta Géza, és óvatosan, fedezékből fedezékbe osonva követni kezdték a harcosokat. Mikor néha némán egymásra néztek, mindegyikük arcán csak az izgalom és a kíváncsiság jeleit vélték felfedezni, félelmet nem.
Jó fél óráig tartott ez a feszült, szótlan cserkészés; a jaffák végül megálltak a régen és most egyaránt a kereskedők éjszakai szálláshelyeként szolgáló, csinos, méretes ház mellett, nem messze a hídtól. Voltak vagy húszan, és már a puszta számuk aggodalomra adhatott okot. Távolról, a falu felől furcsa, suhogó hang szállt feléjük az esti csendben.
- Mi lesz itt? - súgta Imi, de társai rögtön leintették. Az apró neszekre felfigyelt egy dögöt marcangoló kutya a közelben, és dühödt ugatással rárontott a kényelmes vackába betolakodó fiatalokra.
- A francba! - motyogta Géza, és intett társainak, hogy meneküljenek vissza, a város felé.
- Még gyanút fognak a jaffák! - lihegte, miközben már a harmadik házat hagyták maguk mögött, és az elvadult eb is lemaradt róluk. - Imi, mi a fészkes fenének kellett...
Zúgó hang vonta el a figyelmüket, és fojtotta bele a fiúba a szót. Nem messze tőlük egy halálsikló szállt el alacsonyan... azután még egy. Még látták, ahogyan gyorsítanak, aztán a házromok eltakarták őket a szemük elől.
- A rohadt életbe, ezek a falu felé mennek! - rémült meg Feri, és a felismerés átragadt a többiekre is. - Minket keresnek, minket akarnak...
- Várj, még nem biztos... - zihálta Géza, miközben a folyó felé loholtak. A gáton túlról robbanások zaja szállt át hozzájuk, és immár nem volt kétséges, mire készültek egész nap a város idegen megszállói.
Mi legyen most? Mindenképpen segíteniük kell a falun, de fegyvertelenül, mindössze négyen mit tehetnek?
- Gyerünk a gátra, de kúszva! - adta ki az utasítást Géza, és pár perc múlva feltárult előttük a Fehér-Körös széles ártere, a folyóparton burjánzó bozótos, a szemközti töltésen túl pedig az ismerős, cserepes háztetők, melyek közül, a fiúk számára láthatatlan forrásokból füstoszlopok kígyóztak az ég felé. A megáradt folyó két partja között, ahol máskor az öreg révész szállította az utazókat, most desh nevű vízi szállítóegységek tucatjából épített pontonhíd ringott, és az utolsó jaffák éppen fölfelé rohantak a gátoldalon tüzelésre kész fegyvereikkel, míg a híd őrzésére hátramaradt társaik egy jókora energiaágyút üzemeltek be.
Totális támadás!
Imi kétségbeesetten próbálta elhessegetni az odaát éppen elhulló barátairól szőtt rémképeket, és tár­sai arcát fürkészte, bár egy darabig az ő tekintetük is csak tehetetlen haragot és félelmet tükrözött.
- A túlvég! - szólt végül Laci. – Ott talán nem vesznek észre.
Elmutatott délkeleti irányba, a folyó mentén, ahol az egykori kisvasút hídjának romjai jelezték a falu túlsó szélét. Hátha sikerülne hátulról, a lakatlan, gazos utcákon át bejutni Váriba!
Lebuktak, és a gát oldalához simulva végiglopakodtak a fűvel benőtt, de ezt leszámítva semmi fedezéket nem nyújtó szakaszon; szinte várták, mikor hangzik fel a hátuk mögött egy idegen vezényszó, lobban feléjük egy gyilkos tűzgolyó... Szívük hevesen vert, a növekvő szürkületben mindenütt gyanús mozdulatokat véltek felfedezni, és amikor újból átkémleltek a túloldalra, és ott az energiafáklyáik fényében vagy öt őrálló jaffát vettek észre, a reménytelenség bénító érzésével rogytak le a hideg földre. A falu felől még mindig lövések zaja, éles robbanások és távoli sikolyok szálltak át hozzájuk, és az őrületbe hajló félelem a zsigereiket mardosta.
- Talán... ha elrejtőznénk, és pár nap múlva visszajönnénk – kezdte akadozva Géza.
- Nem! - kiáltott föl Imi, és lelki szemei előtt a halott Karola jelent meg, ahogy kóbor kutyák tépdesik a húsát. – Át kell mennünk, tennünk kell valamit…
Rövid csönd után Simon Feri szólalt meg, meglepően nyugodt hangon:
- Ússzunk. Szinte teljesen besötétedett már; ha halkan csináljuk, nem vesznek észre.
Milyen egyszerű! Géza meglepetten töprengett, vajon hogy nem jutott ez hamarabb az eszükbe. Visszasiettek kissé, hogy a két híd maradványai között körülbelül félúton legyenek, leoldalaztak a gátoldalon, és ruhástól, ahogy voltak, beleereszkedtek a folyóba. Feszült figyelemmel, vacogva hajtották a hideg vizet, és megnyugvással hallották, hogy mozdulataik alig keltenek nagyobb csobogást, mintha megtermett halak ficánkolnának a Körösben.
Az erős sodrásban nehéz volt úszni; ahogy közeledtek a túlparthoz, úgy lettek egyre fáradtabbak és zajosabbak, de egyiküket sem érdekelte már a veszély. Csak legyenek a saját földjükön, ott már gyorsan el tudnak rejtőzni.
Mire csuromvizesen, dideregve leereszkedtek a gát falu felőli oldalán, már teljesen besötétedett, az itt-ott lángoló házak mégis adtak annyi fényt, ami megkönnyítette a tájékozódást. Legközelebb Győrfiék laktak, így arrafelé vették az irányt, elszorult szívvel hallgatva a néha-néha még felhangzó botfegyverlövéseket. A máskor vidám, energikus Laci némán, árkon-bokron keresztülvágva vezette társait házuk felé, de arcát a sötétben nem lehetett látni, így nem tudhatták, a düh vagy a félelem hajtja-e így, új erőt öntve fáradt tagjaiba.
A ház környéke elhagyatottnak látszott. Nem pislákolt fény az ablakban, a közelben égő épületek sem voltak, így azt sem lehetett megállapítani, vannak-e holttestek az utcán. Imi iszonyodva meredt a sötétbe: a hullák látványa sajnos már nem volt ismeretlen a számára, de rossz volt arra gondolni, hogy fény nélküli vakságában ráléphet valamelyikre.
Laci szinte berontott a házba, szüleit hívogatva, de az összes helyiség üres volt – nem rejtőzött ott senki. Mire átkutatta az épületet, Feri és Géza felélesztette a tüzet és meggyújtott egy-egy olajlámpát. A bágyadt fényben a házigazda arca komorabbnak és meggyötörtebbnek tűnt, mint bármikor.
- Elmentek – jelentette ki, de azért az egyik lámpával kiment a szűk udvarra is; végül onnan is eredménytelenül tért vissza.
- Gyerünk tovább – javasolta Imi, mert az ő házuk innen csak kétutcányira volt, és látva a Győrfi-szülők lehetséges megmenekülésének jeleit, minden korábbinál erőteljesebben rátört a családja miatt érzett aggodalom, meg a kétségbeesett reménykedés. Társai egyetértettek vele, és némán folytatták útjukat a megsebzett faluban.
- Erre! - mutatta az irányt, és befordultak egy rövid kis mellékutcába, melyet szinte teljesen bevilágított egy lángoló kertes ház. A pusztító tűz fényében hátborzongató látvány tárult eléjük: vagy tucatnyi halott hevert a töredezett aszfalton, többségükön látszott is az életüket kioltó, véres égésnyom. A fiúk remegve botorkáltak végig ezen a csatatéren, megborzongva, ha néha egy-egy halott felakadt szemére tévedt tekintetük, de valamiért mégis csak az arcokat fürkészték, némán fohászkodva azért, hogy ne egy rokon vagy barát vonásait fedezzék fel azokban.
Géza most suttogásra lett figyelmes. Imi vállára tette a kezét, és mikor az türelmetlenül visszafordult, szó nélkül egy sötétbe burkolózó kapu felé mutatott. Lassan, mintha lábujjhegyen lépkednének, közelebb osontak a hang forrásához. Géza felemelve maga elé tartott a lágy fényt árasztó lámpást... És ráismertek a csapzott hajú Karolára, aki a földön ült, ölében tartva a magatehetetlen, fekvő Éger Norbi fejét. A fiú oldalán nagy, sötét folt terült el, arca verejtékben fürdött.
Imi tátogva közelebb lépett, ránézett a fiú arcára... A vér mintha jéggé fagyott volna ereiben. Végül annyit mondott:
- Mi... Mi lett vele?
A lány ijedten nézett fel rájuk, és láthatóan megkönnyebbült:
- Fiúk... - kezdte elfúló hangon. – Ti vagytok! Eltalálták... Norbi...
Hadarva beszélni kezdett. Bár sietniük kellett, egyikük sem szakította félbe.
- Kiugrott... Aztán lelőtték. Én csöndben maradtam, de... Az egész falut kiirtják! - zokogta. – Nem tudom, maradt-e valaki... A szüleim... Nem tudom! Ti mikor...? Hol voltatok? Ja, igen... Szóval, csak feküdt, de még élt... És most nem tudom, mi legyen. Ti találkoztatok valakivel? Nem mennek el, amíg marad valaki! Ez olyan szörnyű... Mi lesz most...?
Nem tudtak mit felelni. A haldokló vezér felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Riadtan ide-oda nézett, miközben zihálva vette a levegőt, végül tekintete a lányon állapodott meg.
- Kara... - nyögte. – Karla...
Szeme kidülledt a fájdalomtól, torkán hörgés tört föl, aztán a zihálás abbamaradt. Karola kérdőn nézett rá egy darabig, aztán záporozni kezdtek a könnyei. A fiúk tehetetlenül, félve nézték a halott Norbi sápadt arcát, és a részvét a torkukat szorongatta.
- Ne... Ez nem... - zokogta a lány, és magához ölelte az ernyedt testet.
Imi nézte őt, és érezte, ahogy az arcán legördülnek a könnyei. Nem tudta felfogni, hogy ez az energikus, szenvedélyes fiú, a KECSKE fáradhatatlan vezetője immár halott. Az iszonyat és a félelem sajátos csüggedésben egyesültek; végtelenül fáradtnak érezte magát. Kedve lett volna odaülni barátjuk élettelen teste mellé, szenvtelenül, orvosi pontossággal szemügyre venni a véres égésnyomot az oldalán, aztán gondolatban visszaszállni a régi időkbe, a közös edzésekhez…
Egy idő után, mintha álomból ébredt volna, felfigyelt a testet ölelgető Karolára. Most nem érzett magában vágyat, sem féltékenységet; a sötét kapualjban megbújó két ember nem több és nem kevesebb volt számára, mint két testvér, és szíve csordultig telt az irántuk érzett szeretettel. Ránézett a halott társukat sirató lányra, és a szánalomtól újra megeredtek a könnyei.
És csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, siratta a soha vissza nem térő időket és barátokat, siratta a gyötrődő, reménytelen lányt, és valahol magában hátrahagyott mindent, ami őt ehhez a meleg, otthonos, most mégis lassan romba dőlő, kicsiny faluhoz kötötte. 
Lélekben ő már a budapesti úton járt.

A közelben botfegyverlövések hangja, majd fájdalmas üvöltés hallatszott, ami magához térítette az öt fiatalt. A jaffák még mindig a környéken járőröztek, nem maradhattak sokáig egy helyben; arra viszont semmi ötletük nem volt, hová is mehetnének. A falu lángokban, az ellenség mindenütt emberekre vadászik, a KECSKE gyakorlatilag megsemmisült, és ők fáradtan, tehetetlenül várják a véget a koromfekete éjszakában... „Fusson, ki merre lát, hátha belebotlik egy fegyveres őrjáratba!”
Talán csak Géza volt más véleményen. A lány vállára tette a kezét, és így szólt:
- Engedd el. Tovább kell mennünk.
Imihez fordult, és folytatta: - Megnézzük a családodat, aztán a Feriét is. Vezess!
Felsegítették Karolát, és csüggedten folytatták útjukat. Mikor kiértek a szűk utcából, durva, idegen hang harsant teljesen váratlanul:
- Keka!
A gyilkos parancs nyomán izzó tűzgolyók röppentek feléjük; az egyik telibe találta Győrfit, amitől a fiú két métert repült és egy betonkerítésnek csapódott.
- Ne! - ordította Feri, és már rohant volna barátjához, de Géza visszarántotta:
- Hagyd ezt! Neki vége! Futás!
Bevetették magukat egy közeli kertbe, és lélekszakadva futottak arra, amerre a folyót sejtették. Karola kissé lemaradt – a nedves talaj vastagon cipőjére ragadt, és szinte béklyóba verte a lábát. Imi megragadta a karját és vonszolni kezdte, aminek az lett az eredménye, hogy ő maga megcsúszott és hanyatt esett, alaposan beverve a fejét valami téglába. Mire feltápászkodott, a lány már ott volt mellette, de a jaffák is látótávolságon belülre kerültek, és lőni kezdtek a sötétben botladozó alakokra. A tűzgolyók sikítva záporoztak feléjük, forró vibrálással töltve meg a levegőt. Az egyik lövés olyan közel suhant el a fejük felett, hogy megperzselte a fiú haját, egy másik pedig súrolta a visszasiető Feri vállát, feltépve ingét és jó darabon kiszakítva a bőrét. A megsebzett felbődült, és meglepetésében a földre hullott.
Ekkor, vagy tíz méterrel odébb kiáltás harsant a sötétben, majd újabb tűzgolyó vált ki az éjszakából, ám ezúttal az üldözőket célba véve, mire azok dühödt acsargással az ismeretlen ellenálló ellen fordították fegyvereiket. A váratlan segítség következtében a fiatalok össze tudták kapni magukat, és már rohantak volna tovább, de egy ismerős hang megtorpanásra késztette őket:
- Itt ne hagyjatok, basszus, ezek kicsinálnak! - zihálta riadtan Simon Tibi, miközben folyamatosan hátrálva utolérte őket. - Na most, futás!
Idejük sem volt örvendezni társuk felbukkanásán, rohantak tovább, át a kerthez tartozó ház udvarán, ahol – ezt jól látták szemük sarkából – egy család halott tagjai hevertek. Most nem volt mód az azonosításra – átugrották őket és loholtak tovább. Az alacsony Tibi ügyetlenül vonszolta magával a két méter hosszú fegyvert, az minduntalan neki-nekiütődött a földnek, de ő csak annál görcsösebben markolta, hiszen az életüket köszönhették neki.
Már csak egy házsor volt a gátig, amikor újabb raj jaffába botlottak: a harcosok azonnal tüzet nyitottak, és egyikük el is találta Feri lábát, átégetve a húst és eltörve a csontot. A fiú felüvöltött, de Géza és Karola elkapták és behúzták az egyik ház takarásába, aminek kertjéből már föl lehetett mászni a gátra.
- Rohadékok! - tajtékzott Tibi, és olyan vehemensen kezdte el pumpálni a csak nemrég megismert fegyverből az energialövedékeket, mintha azzal fájdalmát, félelmét, dühét kívánta volna az ellenséges katonákra ontani. Sorozata meghátrálásra késztette a támadókat, de ekkor a távolban felbukkant a másik csapat, amelyik Győrfi Laci életét is kioltotta, így Imi elkapta barátja karját, és beráncigálta a sötét udvarba, ahol az imént társaik is eltűntek.
- Gyere már, mind itt veszünk... - fújtatott, és a közvetlen veszély dacára is gondolatai visszaszálltak családi házukhoz, ahová végül is nem sikerült eljutniuk. Mi történhetett a szüleivel? Hol van most a húga? Nem gondolt most a hétköznapokat megkeserítő szóváltásokra, félreértésekre, vitákra; egyedül az számított, hogy az emberek, akik között felnőtt, és akikhez a vér köteléke fűzte, talán már nem élnek, talán soha többé nem fogja látni őket... Lehetséges ez?
Valahogy felbotladoztak a töltésen, majd a túloldalon beleereszkedtek a vízbe. Feri fájdalmasan nyögött, de Géza és Imi vitték őt is, így, bár a végsőkig kimerülten, de átjutottak a túlpartra. Utolsó erőfeszítéssel kirángatták félájult, sebesült társukat a partra, majd lerogytak a bokrok tövébe. Csak nézték a csillagokat, azt várva, mikor talál rájuk egy folyami őrdesh, míg végül az éberségre irányuló minden igyekezetük ellenére elnyomta őket a bódító Álom.

*
Három nappal később Karola fázósan kuporgott egy hevenyészett sátor takarásában, és két kézzel egy cipót szaggatott falatnyi darabokra. Az idő egyetlen éjszaka alatt hidegre fordult; csendes tavaszi eső áztatta a földet, de a fiatalok kedve a nyirkos időtől sem lehetett már rosszabb annál, mint amiben a támadás óta őrlődtek.
A lány kinézett a közös szállásukként szolgáló vászonponyva egyik hasadékán, de azon keresztül csak Tóvári Imi vékony alakját vehette szemügyre, vagy éppen a mankóval ügyetlenkedő Ferit, ahogy csöndesen szitkozódva járkál föl-alá. Lábát sínbe rakták, és különben sem volt olyan durva a törés, de hát gipsz és kényelmes fekhely nélkül... Az, hogy járni próbált vele, csak ronthatott a helyzetén.
- Ülj már le, meglazul a kötés! Sosem fog így beforrni - szólt ki neki ingerülten.
- Engem nem érdekel, úgysem visztek magatokkal! - morogta a fiú, utalva egy tegnapi beszél­getésükre Gézával, aki szerint sérült társuk jelentősen lelassítaná őket Budapestre menet. Azt persze csak ő gondolta komolyan, hogy ezek után is fel fognak utazni a fővárosba, de a mód, ahogyan a problémáról beszélt, így is bántó volt. A jövevény más területeken is átvette a kis csapat vezetését, ami mind Iminek, mind Karolának rosszul esett. A fiú úgy érezte, tartozik halott barátjuk és vezető­jük emlékének azzal, hogy túllépve félelmein és kétségbeesésén, felnőjön „azzá a férfivá, akire még mindannyian büszkék leszünk” - vagy hogy is mondta a búcsúesten. Na meg hízelgett is neki a gon­dolat, hogy a többiek felnézzenek rá, mint a csapat felkészült vezetőjére. A lány ezzel szemben azt mondta, úgy senki nem tudja összefogni a bandát, mint Norbi, főleg nem a Váriban idegen Géza, ezért hagyni kellene az egész utazósdit a csudába, és beköltözni valamelyik szomszédos faluba.
- Kész az ebéd – lépett ki, a tegnap esti tűz maradványai mellé állva, karján egy műanyag tállal, amibe a kenyérdarabokat dobálta, meg pár fonnyadt almát, úgy-ahogy megtisztítva az erjedt, barnás részektől. - Szóljatok a többieknek.
Imi fölkelt, kioldalazott a bokrok között, melyek erdei menedékhelyüket eltakarták az ellenség szemei elől, majd kisvártatva visszatért Tibor, Kozák Eszter, meg egy falubeli férfi, Laci bá' társaságában. Az ifjabb Simon most is a jókora botfegyvert szorongatta, sőt, az előbb bemutatót is tartott vele néhány vastag fán, amiket jaffáknak titulált. Mindannyian örömmel vetették magukat az ételre, hiszen nem volt valami bőséges a reggeli.
Még el sem fogyasztották a csekély elemózsiát, amikor rezdült a bokor, és Géza toppant be a kis tisztásra.
- Na, mi van? - kérdezte Tibi, hiszen társuk a faluban járt kikémlelni, hogy mi a helyzet, meg élelmet is szerezni, ha tud.
- Máglyák. Elégetik a holttesteket – felelte ő, és félve nézett a többiekre, hiszen ez azt jelentette, hogy innentől lehetetlenné válik elhunyt szeretteik beazonosítása és eltemetése. Ledobott egy szatyor krumplit a sátor elé.
- Kösz, ezzel most mit csináljak? - vetette oda neki Karola, de mire a fiú válaszolhatott volna, kirohant a bokrokon keresztül. Imi fájdalmas tekintettel nézett utána: tudta, hogy sír, és szerette volna megvigasztalni, de tudta azt is, hogy úgysem sikerülne megtalálnia hozzá a szavakat.
- Holnap bemehetünk Váriba – folytatta Géza kis szünet után. – Ha túlélte még valaki, meg összeszedni pár dolgot. Azután – tétovázott – mindenki, amit akar. Én...
- Kell, hogy legyenek még máshol is menekültek! - szólt közbe Laci bá'. – Kétezer embert nem nyelhetett el a föld... - morfondírozott elgondolkodva.
A fiú válaszra sem méltatta.
- Tudjátok, mi a véleményem a helyzetről. Ennek sosem lesz vége, bármeddig is rejtőzködünk. Közben meg Pesten...
Elcsuklott a hangja. Imi csodálkozva nézte, és kezdte megérteni, mi táplálhatja ennek az embernek a fanatizmusát. A titkos szerveződéssel végre volt valami reményük, hogy kijátszhatják és meg­gyengíthetik a goa'uldot, hogy a technikai fölény ellenére is összezúzhatják uralmukat; aztán, mikor ezzel a lelkesítő hírrel leutazik ide, az ellenség minden álmuktól megfosztja őket: szétveri a buda­pesti csapatot, aztán szemük láttára semmisít meg egy egész falut... Fel lehet ezt dolgozni valaha?
A fiú megérezte, hogy létezik másfajta fájdalom is, mint a veszteségben közvetlenül érintettek fékevesztett bosszúja vagy néma csüggedése.
Másnap mind a heten kimerészkedtek az erdőből, ahová a menekülőkre vadászó har­co­sok elől bújtak, és a lakatlan, bozótos településrész felől bemerészkedtek a házak közé. A lerombolt, kormos falú épületek, törmelékkel borított utcák, vérfoltos használati tárgyak látványa túlságosan is ismerős volt a számukra ahhoz, hogy igazán megdöbbentse őket; a különbség annyi volt tavaly téli élményükhöz képest, hogy akkor egyben maradtak a családok és az otthon biztonságában építhették újra, ami elveszett, míg most árván, reménytelenül kutattak a romok között...
- Dobd már el! - mérgelődött Géza Tibivel, aki botfegyverével a lomok között turkált. – Ha meglátják nálunk, szó nélkül lelőnek!
- Ne szólj bele! Én dolgom – vágott vissza a fiú. – Ha ez nem lenne, már nem élnél!
- Persze, majd hálás leszek, hogy bajba sodorsz vele!
- Fogjátok már be – sóhajtott Karola.
Pár óra elég volt megunni a sivár látképet. Az előző napi máglyák fekete hamuja közül kilógó csontok újra és újra szeretteik siralmas végére emlékeztették őket; szükségük volt rá, hogy itt hagyják ezt a helyet, hátuk mögé dobják a múltat és kitalálják, mit kezdjenek az Istentől ajándékba kapott életükkel.
Kimentek hát a folyópartra.
Fennállt a veszélye, hogy a gátról meglátja őket valaki, ezért kerestek egy bokrot, letelepedtek a tövébe a vizes fűre, és próbáltak józanul gondolkodni, csak hogy addig se kelljen emlékezni az elmúlt napok szörnyűségeire. Imi számolgatott magában, és arra jutott, hogy pont egy hete tartották azt a számára oly különleges búcsúestet... bár nem volt benne biztos, hogy jól emlékszik. Mi minden történt azóta! Az egész életük felfordult, újra.
- Lassan indulnunk kellene – szólalt meg László Géza.
- Van értelme? - kérdezte Eszter. Arcán nyoma sem volt a szkepticizmusnak, inkább kíváncsiságot és megfontoltságot tükrözött.
- Mindenképp. Ha kevesen maradtunk is, a célunk ugyanaz – jelentette ki komoran, és szavaira mindenki felkapta a fejét: Éger Norbi mondta ezt!
- Miről beszéltek? - értetlenkedett Laci bá'. – Mit akartok csinálni?
- Bosszút állunk mindenért – válaszolta Simon Tibi. – Befűtünk a férgeknek!
Az ember hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Akkor én nem is zavarok tovább - ironizált ideges hangon. A magam részéről sötétedésig lakott helyre szeretnék érni. De ha ez nektek nem volt elég… - mutatott a rommá lőtt falu irányába. Felállt és elindult, de pár lépés után megállt: - Ostoba kölykök! - hadarta. – Mire gondoltok? Méghogy befűteni a férgeknek... Térjetek észhez! 
Szavait nagy csönd fogadta. A férfi pár pillanatig csak állt, várta, hogy megmozduljanak, de mikor látta, hogy dacból vagy csüggedtségből, de senki nem fog felelni, dühösen legyintett és elment.
- Igaza van – mondta fásultan Karola. – El kell bújnunk; úgysem tehetünk már semmit!
Senki nem vitatkozott ezzel. Lassan szitálni kezdett az eső; a gátoldal ritkás ködbe burkolózott.
- Én nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy talán miattunk történt ez az egész, és közben csak élem a semmilyen életem – jelentette ki Imi. – Most már végig kell csinálni, és akkor lesz értelme... Mindennek.
- Még mindig esélytelenek vagyunk – szólt vissza Karola. – Mit akarsz elérni?
- Talán megmenthetünk némelyeket – kezdte Géza. – Esélyt adunk a többieknek, vagy... 
- Vagy gyorsan meghalunk, és akkor vége! - szólt közbe Feri.
- Én szeretek élni – közölte Eszter, mindenkit meghökkentve ezzel a hirtelen közbeszólással.
Egy darabig mindenki némán bámulta maga előtt a földet.
- Figyeljetek! Nem várom el senkitől, hogy velem tartson, de aki jön, döntsön gyorsan – kérte Géza. – Jó lenne estére messzire kerülni a falutól. Még visszajöhetnek.
- Én maradok – mondta csöndesen Feri, és csüggedten megrázta a fejét. – Tényleg lelassítom a csapatot, nem bírok úgy járni...
Ránézett öccsére, és könnyes szemmel azt mondta:
- De neked ott a helyed, bármi is lesz. Állj bosszút anyáékért... meg ilyesmi. 
Összeölelkeztek. Géza bólintott és felállt, példáját mindenki követte.
- Hová megyünk, mit csinálunk egyáltalán? - kérdezte Karola Gézától, de Imi felelt:
- Elindulunk Pestre, aztán meglátjuk.
A lány ránézett, bólintott. Még mindig jobb ezekkel a srácokkal, mint egyedül, új otthont keresve.
- Indulás – mondta Feri, és elindultak a folyó mentén, hogy járművet keressenek az átkeléshez.