Stargate SG1  - Próbaregény - 9. fejezet -  Úton III. rész

Kicsit nehézkes volt a párbeszéd, mert a fiataloknak rengeteg kérdésük lett volna, viszont csak Anna beszélt közülük franciául, meg egy kicsit Karola. A jövevények viszont mindeddig csak ezzel a földi nyelvvel találkoztak, így szükségük volt néhány napra, hogy elsajátítsák a magyart is.
A páros röviden felvázolta a tok'ra nép szerepét az ellenállás megszervezésében, megnevezte Gerard Moneau-t és Rieupeyroux doktort, majd előidézett egy-egy rövid szemfelvillantást, amivel azonban csak azt érték el, hogy a magyarok ezután még rémültebben méregették őket. Közölték, hogy ők is a Méhkirálynő-terv végrehajtása miatt jöttek Párizsba, és hogy a földszinten kutakodó jaffák a fiatalok miatt szállták meg a fogadót, valakinek ugyanis napközben szemet szúrtak. Imréék hitték is, meg nem is, hogy valóban két, másik naprendszerből érkezett harcossal van dolguk, de mivel a razzia valóság volt, azt pedig hamar beláthatták, hogy elrejtőzni hiábavaló próbálkozás lett volna, belementek, hogy az idegenek segítségével, a háztetőkön keresztül kíséreljék meg a menekülést. És volt is egy olyan érzésük, hogy ha bántani akarnák őket, már megtették volna.
Összekapkodták hát a holmijukat, belülről bezárták az ajtókat, majd egymás után felkapaszkodtak az ablak fölött nem sokkal kiugró tetőereszre. Az izgalom megacélozta az izmaikat, de az így is látszott, a tok'rák mennyivel jobb erőben vannak: egy kis húzódzkodás, rövid himbálózás, aztán egy rántás... és már fönt is voltak az enyhén lejtős tetőn. A fiatalok utánuk, kicsit nehézkesebben ugyan, de gond nélkül. Odafent körülnéztek – csendes eső permetezte az arcukat – majd meglódultak a szomszédos ház kissé magasabbra emelkedő padlása felé.
Az utca csendes volt, kihalt; a menekülők feje fölött fénytelen, hűvös az éj, és a városi épületek fekete tömbjei, akár egy másik bolygó bizarr palotaegyüttese. Hosszú útjuk során a fiatalok kerülni igyekeztek a nagyvárosokat a veszélyekre tekintettel, így ennek a párizsi tégla- és betondzsungelnek a megmászása különösen kihívó volt gyalogláshoz szokott tagjaiknak.
- Vigyázz, csúszik – nyújtotta a kezét Géza épp Karolának, hiszen kitartóan szemerkélt az eső, ami csak nehezítette a cseréptetőkön egyensúlyozást.
Nem lehetett megállapítani, merre mennek, sem azt, hogy mióta; mindenesetre úgy tűnt, Santo-ék tudják az utat, csak a sietség és a nyelvi nehézség miatt nem tartották alkalmasnak az időt a tájékoz­tatásra. Néha hátranéztek, mormoltak valamit a jaffákéhoz nagyon hasonló, saját nyelvükön, aztán segítettek túljutni a nehezebb akadályokon. Annyit elárultak azért, hogy híre ment a jaffák kö­zött érkezésüknek, úgyhogy mozgásban kellett maradniuk, naponként változtatva szálláshelyüket; ami nem is feltétlenül baj, hiszen mindeközben alkalmuk nyílik felkutatni a városba érkező testvére­ket. Őszintének tűntek beszédükben, és az is látszott rajtuk, hogy nagyon figyelnek pártfo­goltjaikra, de azért még lehettek kémek, akik épp gyilkosaikhoz viszik őket... Habár, ha tényleg az ellenség kezére dolgoznak, miért nem lőtték le őket ott helyben, miért barangolják be velük az egész várost? „Talán információt akarnak kiszedni belőlünk. Meg kellene lógnunk!”
- Hat nap óta ti vagytok az egyedüli siker – sóhajtott épp Dianev, és szép arcára kiült az aggodalom.  - Féltünk, hogy ti is lebuktok, mielőtt módunkban áll jelezni nektek, és akkor...
Megrázta fejét, majd intett, hogy tovább.
- Nem hiszem el, hogy csak mi maradtunk – jegyezte meg Géza, bár arra nem talált magyarázatot, hol lehetnek most „a többiek”.
- Mennyi még? - szól előre Karola, mire Santo pár lépés után megállt.
- Itt vagyunk – jelentette ki, lenézve a falról, amin éppen álltak.
Odalent, a tompa, szórt fényben egy földalatti lejáró korlátja rajzolódott ki.
- Lemegyünk, a föld alá? - szólalt meg fáradt hangon Anna. „Akkor talán mégis barátok!”
- Igen, de csak reggelig. Száraz, csöndes hely, és tegnap még nem lakott itt senki.
- Lemegyünk, a metróba – fordult a többiekhez Karola, ami – jobb ötlet híján – öt perc alatt meg is történt. Kis keresés után a tok'rák rátaláltak arra a kamrára, ahol előző nap pihentek, és ami elég nagy volt kilencüknek is.
- Próbáljatok aludni – javasolta Dianev – Hamar rátok törtünk, álmosak lehettek – nevetett, és ez a derű némi bizalmat ébresztett a zaklatott ifjakban.
- Tényleg, honnan tudtátok, hol kell bemásznotok? - kérdezte Anna a Santo nevezetűt, míg társaiknak Karola próbált fordítani.
- Rögtön felfigyeltünk rátok, mikor betértetek a fogadóba. Figyeltük, mit csináltok, melyik szobában szálltok meg, bár szavaitokat nem értettük. Azután, gondoltuk, teszünk egy próbát, hátha valós a sejtésünk, és a szabadságért jöttetek harcolni ti is.
- Rosszul mondod, drágám, a te ötleted volt rájuk rontani és lefegyverezni őket – javította ki a férfit tréfásan, de kedvesen a társa, és az a gyengédség, amivel megsimította a karját, egyértelművé tette a magyarok számára hogy együtt vannak.
- Ha harcosok, védekezzenek – nevetett az – Amúgy elbuktatok a próbán – nézett az ifjakra játékos komolysággal, és valahogy most mindketten sokkal szimpatikusabbnak tűntek, mint az első találkozáskor, bár a gyanú még nem múlt el bennük. „Majd éjszaka elvágják a torkunk.”
Ahogy elhelyezkedtek a kopott zsákokon, és szemük is hozzászokott a sötéthez, lassan erőt vett rajtuk a fáradtság. A csukott ajtó résein gyenge fény szűrődött be a nyirkos kamrába, de ez nem volt zavaró, és a menekülés izgalma is elomlott már bennük. Egyre-másra csukódtak le a szemek, bár senki nem merült el mélyen az alvásban. Nem sokkal később Géza megkérdezte:
- Mit csinálunk most?
Santo csak sokára válaszolt:
- Pár napig még keresünk ellenállókat, azután felmegyünk a hajóra, a terv szerint.
- És ha a többiek...
- Ha a következő három napban nem találkozunk velük, akkor nincsenek „többiek” - ezt már Anna mondta, enyhe türelmetlenséggel hangjában. Zúgott a feje a fáradtságtól és a sok új információtól, meg nem is akarta állandóan a tolmács szerepét játszani.
- Talán errefelé alaposabb munkát végeztek a girnyók, ezért óvatosabb, aki ide jön – vélte Ádám.
- Vagy már útközben történt valami a testvérekkel, ezért nem érnek ide időben – tette hozzá Imre.
- Páran pedig biztosan behúzzák fülüket-farkukat, és eszük ágában sincs harcolni – jegyezte meg álmosan Tibor.
- Aludjatok, fiúk – szólt rájuk szelíden Szilvi – Holnap megbeszéljük.
Szavára beszédes csend támadt, amit nemsokára az alvók halk szuszogása töltött be. A metróalagútban valahol víz csöpögött le a felszínről, falba vájt járataikban patkányok motoszkáltak, a romos város pedig nyugtalan, nyirkos szendergésében a holnapról álmodott.

*

A következő napokban töviről-hegyire átkutatták a város belső negyedeit, felkeresték a legrémisztőbb sikátorokat, bejárták – persze fokozott elővigyázatossággal – az összes fogadót, ami útjukba esett, de nem jártak sikerrel. Annál több kellemetlenséget kellett elviselniük: gyanakvó jaffa-rajok, hajthatatlan, önfejű fiatal bandák, bizalmatlan munkásegyének... Olyan gyakorivá váltak számukra a csetepaték, a menekülés és a fizikai sérülések, hogy már nem tűntek különbnek a Párizs lakóit terrorizáló tolvajbandáknál.
Új vezetőik – hála a szimbionta képességnövelő tulajdonságának – gyorsan megtanulták az alapvető kommunikációt magyarul, így egyre kevesebbszer kellett fordítania a László lánynak. Miközben széltében-hosszában bejárták a várost, meséltek a Tok'ra mozgalomról, a bolygóról, ahonnan jöttek, és persze a NAMSA központjában zajló szervezőmunkáról – már amennyit ők tudtak róla, a világszintű rajtaütést megelőzően. 
- Elképesztő – jegyezte meg Simon Tibi egyik este – De egyben logikus is. Ha itt a Földön is vannak jófiúk és rosszak, miért hinnénk azt, hogy odafent csak zsarnokok és gyilkosok léteznek?
- Igen... Azok az alapos értesülések, amikről a híradások tettek említést... Szinte biztos, hogy azokat a tok'ra közreműködésével szerezték meg az amcsik! - világosodott meg Géza is.
Az is kiderült a jövevényekről, hogy harcos létükre kifejezetten kedvesek tudnak lenni, és hogy nagyon megviselte őket a négy hónappal ezelőtti irtóhadjárat.
- Több, mint egy évig éltünk Belgiumban – mesélte Santo – Sok barátot szereztünk ott, és bátorítottuk az ellenállókat Párizstól Hamburgig.
- Szomorú volt látni a szövetség széthullását – emlékezett vissza melankolikusan felesége is – Hihetetlen viselkedésváltozásoknak voltunk tanúi az emberek között, a csüggedtség miatt.
- Mi még fiatalok vagyunk, de most tanultunk egy hasznos leckét a kitartásról. Ilyenkor, mikor veszély van, nem rossz szem előtt tartani, ami a cél – formálta a majdnem hibátlan magyar mondatot a férfi. 
Elmesélték azt is, hogy több mint tíz éve vannak együtt, ami alatt nyolc közös és három-három önálló küldetésben vettek részt.
- Nem könnyű, főleg külön lenni, de az együttműködés nagyon közel is hoz minket – magyarázta Dianev – Egy évtizednél is régebben vártam rá, hogy észrevegyen, de megérte; nem bánom ma sem, hogy mellette döntöttem – mosolygott párja felé. A lányok, akik körbeállva hallgatták, meghatottan követték tekintetét, és szívükben más-más módon szőtték tovább a maguk történetét. Szilvia azon merengett, ő meddig lenne képes várni a férfira, aki annyira elkötelezett a szabadság ügye iránt, hogy még csak számba venni sem hajlandó a kettejük között kibontakozó érzelmeket. Karola azon tűnődött, hűtlenség-e Éger Norbi emlékével szemben, ha átadja magát annak az új keletű vonzalomnak, amit az utóbbi hetekben fedezett fel magában egy érzékeny, kedves és okos fiú iránt... Anna pedig fájdalommal méregette magában, vajon meddig képes jó arcot vágni ahhoz, hogy az ifjú, aki annyira szimpatikussá vált számára, szemmel láthatóan másvalakiért van oda... 
Santonak, úgy tűnt, kissé kényelmetlen ilyen bizalmas témáról beszélni az emberek előtt, ezért szóra sem méltatva felesége vallomását, hirtelen témát váltott: - Beszéljünk a holnapról!
Kora este volt, csöndes és meleg. A Nap már lebukott az égett oldalú, szélfútta beton-csontvázak mögé, amelyekben egykor emberek laktak, de a levegőt még betöltötte szétszórt sugarainak arany ragyogása, és a fecskék is olyan vidámsággal cikáztak a töredezett utak fölött, mintha semmi veszélytől nem kellene tartaniuk.
A fiatalok egy régen kifosztott bolt pultját ülték körbe, és most egyszerre kapták fel a fejüket, mivel megsejtették: a mai nappal véget ér egyre kevesebb sikerrel kecsegtető kutatásuk más érkezők után.
- Megyünk a piramisba? - kérdezte Peter Müller, egy hallgatag, de a végsőkig elszánt német férfi, akire két napja találtak rá egy sikátorban, botfegyver ütötte sebbel a vállán. Rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy Ádám fordított neki.
- Itt az idő – jelentette ki a tok'ra, majd egy porlepte papírlapot tett a pultra, aminek egyik oldalán valami reklámszöveg volt olvasható.
Santo a lap üres oldalára egy jókora háromszöget rajzolt ceruzával, belsejében egy kisebb háromszöggel; a kis piramis felső csúcsától pontozott vonal vezetett felfelé.
- Ez egy ha'tac rajza – magyarázta, miközben újabb részletekkel egészítette ki az ábrát – Magasságának harmadáig egy alulról nyitott üreg van benne, hogy stabilan leszállhasson egy kő állványzatra. De az itt nincs.
- Ezért itt fogunk behatolni – csillant fel Tibi szeme – Szuper terv!
- Hogyan? Az üreg végén van egy ajtó, amin besétálunk? - szólt közbe régen látott szkeptikus arckifejezésével Karola, mire Imre kis híján leintette, hogy várja már ki a végét; végül lenyelte mondanivalóját.
- Nem. Az üreg körül helyezkednek el a hajtóművek, az emelő... Amitől lebeg a hajó! - küszködött a hiányos szókincs miatt a tok'ra.
- Antigravitációs emelő? - nézett rá Imi, mire az intett, hogy úgy van.
- A hajót rögzítő talpak tartják, ezért bemászunk köztük... az egész alatt! - Kis szünetet tartott, míg megfogalmazta következő mondatait. - Belül szerkezetek borítják a falat, az üregét, azon felmászunk, és a hajtómű generátorán át bejutunk a raktérbe. Onnan már egyszerűbb.
- Mekkora távolság ez? - kérdezte Jacquelin Dubarry, egy rövid hajú, kissé fiús kinézetű, sportos francia nő, aki előző nap csatlakozott hozzájuk, nem sokkal azt követően, hogy megmentette Imit egy lezuhanó cseréptől. Ujját végigvezette a háromszög alján, majd tovább, föl a kis piramis csúcsáig.
- A hajó alatt kúszva úgy kétszázötven láb, az üreg pedig nagyjából százhatvan láb magas – válaszolt Dianev, végignézve a riadt arcokon.
- Vagyis úgy hatvan méter falmászás vár ránk, befele dőlő falon. Sötétben – összegezte az elhangzottakat Géza, kis fejszámolás után – Nem semmi...
- Viszünk kötelet, olyan generátoros lámpát, de nappal jön be kis fény is.
- Hát nem éjjel megyünk? - fordult vezetőikhez Peter.
- Éjféltájt, de nem tudom, milyen gyorsan jutunk fel. Lehet, hogy megvirrad közben. Holnap körbenézzük a terepet, hogy merre menjünk – tájékoztatott Santo – Más részletekről később!
Ezzel az eligazítás véget is ért.

Huszonkilenc órával később a tizenegy fősre duzzadt felszabadító sereg Párizs középpontjának kis utcáin át megközelítette az egykori Louvre északi szárnyát, ahol az utolsó megbeszélésre gyűltek össze egy elhagyott udvaron.
- Ha valaki fél, most utoljára elmehet – nézett végig csapatán Santo, de csupán elszánt csillogást, vagy rideg eltökéltséget látott a szemekben. Egyébként az akció kedvéért mindenki sötét, újonnan „szerzett” ruhát viselt, arcukat korommal kenték be, hátizsákjaikba pedig kötelet, lámpát, kötszert és élelmet pakoltak. Az éjféli szórt fénytől megcsillantak tőreik, amitől Santonak egy ashrak-osztag, vagyis bérgyilkos-különítmény jutott eszébe; olyan, amilyenbe egykor ő maga is beépült.
- A párizsi jaffák fele az épületben és a piramisban teljesít szolgálatot, úgyhogy közvetlen harcban nincs esélyünk – emlékeztette a társaságot a tok'ra – Gyorsnak kell lennünk.
Kétfelé váltak; Santo és négy társa a Place de la Concorde-ot körülvevő falat vette célba, a Géza vezette csapat pedig az épületen keresztül kísérelte meg a bejutást. Imi jobban örült volna, ha Karola is velük tart, de a messziről jött harcosok bizonyára nem ok nélkül osztották be az embereket úgy, ahogy. Azért valami hosszabb búcsúzkodást elvárt volna a fiú, de aztán úgy vélte, vezetőik megítélése szerint ez nem lehet egy nagyon rázós ügy; mindenesetre próbált ebből a gondolatból erőt meríteni.
Mire az egykori múzeum épületéhez értek, mindannyiukra átragadt az izgalom, ami a rendkívüli történések során fogja el az embert. Végignéztek a kihalt utcán, majd gyorsan a falhoz osontak. A kerítés több helyen hiányzott, mint amekkora szakaszon megvolt, mégis furcsán bezárva érezték magukat; tudták, most vált át a helyzet izgalmasból halálossá.
Üggyel-bajjal felmásztak az első sor ablakig, és egy betört táblán át beugrottak a visszhangos folyosóra.
Géza kézjelekkel mutatta, hogy jobbra, és zajtalanul lopakodva, egymást fedezve megindultak. Még tavaly tanulták a fiatalok azt a katonai taktikát, amit most a gyakorlatban alkalmaztak, vagyis, hogy hogyan kell ellenséges terepen egy nyílt szakaszon átjutni, fedezékről fedezékre haladva. Imiék ezt legtöbbször számháborúk során tökéletesítették, de ahhoz képest jól ment; gumitalpú cipőikben, testhezálló pamutruháikban úgy osontak a csiszolt kőpadlón, mint hat lomha árnyék.
Hamarosan egy széles kőlépcsőhöz értek, aminek az alján, a földszinten fény pislákolt. Ha az egy őrszoba, arra nem mehetnek; lehetőség szerint észrevétlenül kellett eljutniuk a piramishoz. A baj az volt, hogy maga az egykori múzeum a fal a ha'tac, mint uralkodói palota körül, így nehezen volt elkerülhető az idegenekkel való találkozás.
Géza intett, hogy tovább; a lépcsőház omladozó falának egyik résén át ugyanis masszív fekete tömegként a hajó tűnt fel, megdöbbentő közelségben, szinte karnyújtásnyira. Mind úgy képzelték, át kell vágniuk az udvaron, most azonban szinte az arcukon érezték a körülöttük rajzó másfél ezer jaffa leheletét. Nem sokat tűnődhettek ezen, mert felülről lépteket hallottak, ezért belöktek egy ajtót, ami egy keskenyebb folyosóra nyílt, és arrafelé vették az irányt.
Ott érte viszont őket az igazi meglepetés: az egyik ablaknál egy díszes ruhájú, idősebb jaffa állt, egy fáklya fényétől megvilágítva. Kíváncsian méregette őket, rájuk mosolygott, majd mire Dianev elsütötte ZAT-jét, belépett egy ajtó takarásába. A fegyver zaja zümmögve futott végig a boltívek alatt, és mire végképp elhalt a félhomályban, öt-hat felfegyverzett harcossal álltak szemben. A behatolók nem szándékoztak megvárni, hogy tüzet nyissanak, ezért gurulva, szökkenve, zuhanva kihát­ráltak a lépcsőházba. Maguk sem tudták, hogyan élték túl a támadást, hiszen a tűzgolyók melege már a bőrüket égette, a lövéstől szétszakadó ajtó faforgácsa pedig felhőként borította be őket. A nagy ka­varodásban Géza teljesen elvesztette az irányítást; ő, a tok'ra és Jacquelin lerohantak a lépcsőn, Imi és Ádám Szilvivel viszont a szélesebb folyosón kezdett el szaladni. A dübörgésben, ordítozásban semmit nem lehetett érteni az emberi beszédből, így a két csapat vészesen eltávolodott egymástól.
Hárman a jaffák közül Imréék után eredt, erőfölényük tudatában kényelmesen lelassítva. A hirtelen támadt csendből ítélve a behatolók elrejtőztek, ezért egytől egyig át kellett kutatniuk a beugrókat, ablakközöket, termeket. Nem volt ez rossz taktika a fiataloktól – gondolták -, hiszen így időt nyertek felkészülni az összetűzésre. De hát milyen harc lesz ez?! Botokkal és késekkel az istenek katonái ellen!
Egy helyen mély beugró következett (egykor a gépházhoz vezetett); amikor az idegenek ideértek, hirtelen egy test vágódott a lábuk elé, majd mielőtt botfegyvereiket tüzelőállásba fordíthatták volna, valami husáng kapta telibe a szélső harcos arcát, hogy leesett és elgurult a mellvértjéhez erősített világító test. A másik kettő átszökkent a földön fekvő alakon, és előreszegezett fegyverrel befordult a sötét lyukba... Illetve csak befordultak volna, a padlón heverő Szilvi ugyanis kecsesen perdült egyet, és elkaszálta a középső jaffa lábait, egyúttal belekapaszkodott az iménti ütéstől csillagokat látó idegen lábaiba, és olyan közel húzódott hozzá, hogy megint kikerült a botfegyver szórásából. Az egyensúlyát vesztett harcos eközben kapott egy rúgást az állára, lődözni kezdő társát pedig egy gyomros akadályozta a célzásban, ráadásul valaki elkezdte kicsavarni a kezéből a fegyvert. Imre – mert ő volt a rugdosó árny – kikapta ellenfele kezéből a botot, és azzal a lendülettel elsütötte a fegyvert, de a lövedék célt tévesztett, a jaffa meg nekiesett, és ledöntötte őt a lábáról. Szerencsére ekkorra Szilvi megszerezte emberétől a ZAT-pisztolyt, és harcképtelenné tette őt, így segíteni tudott Ádámnak, aki az időközben sikeresen megszerzett fegyverrel belelőtt Imre jaffájába... És a harcos nem mozdult többé. Meghalt!
- Kösz, haver – zihálta Tóvári feltápászkodva. – És neked is – nézett a lányra.
- Megöltem – mondta Ádám tompán. – Először öltem – ismételte meg a szörnyű szót.
Eldobta a botot, és kilépett a folyosóra. Nem bírta a sötét kupacokként heverő hullák látványát.
- Gyerünk – vezényelt Imi, és kinyitott egy ablakot.
- Hová mész? - kérdezte rémülten Szilvi, aki dupla ZAT-sorozatával szintén megölte az egyik jaffát, és még nem ocsúdott fel a sokkból.
Imi jól emlékezett, milyen volt otthagyni a budapesti Duna-parton azt a véresre vert harcost; a nyilvánvaló felszabadultság mellett valami jeges rémület, az emlékek múlását sürgető tompa őrület járta át minden porcikáját akkor. Tudta, hogy társai sosem fogják teljes mértékben túltenni magukat a történteken, de a helyzet nem volt alkalmas a vigasztalásra. Az épület felbolydult méhkasként zsongott, az udvarban és a ha'tac falain lámpák gyúltak, messze valahol pedig mintha sípoltak volna.
- Lemászunk – jelentett ki. – Ha most bekúszunk a piramis alá, talán nem vesznek észre.
- És a többiek?!
- Meglátjuk. Keresni nincs idő – hadarta, és kinézett a hűs hajnalba. Mikor visszapillantott, és látta, hogy társai követik, felugrott az ablakba, kilépett a párkányra, majd leereszkedett a falon. Odalent a talaj tele volt törmelékkel, de egészen félreeső hely lévén lejöhettek a többiek is. Nem messze tőlük kiáltozást hallottak, lövéseket, de nem mentek arra; néhány ugrással a hajónál termettek, és a földre vetették magukat. Fejük fölött energiagömbök csapódtak a hajó falának, semmi kárt nem téve abban.
Imi gyorsan körülnézett, és megállapította, hogy több irányból legalább tizenöt jaffa tart feléjük, valahol a piramisban pedig berregő hang kélt. Mit is mondott erről Santo...?
- Erőtér! - ordította Ádám. – Befelé!
Becsusszantak a hajó alatti félméteres résen, még mielőtt életre kelt volna a behatolókat láthatatlanul is visszatartó mező, de még nem lehettek nyugodtak az életük felől, hiszen ha lekapcsolják az energiafalat, utánuk mehetnek. Ha viszont bekúsznak az üregbe, felkészülhetnek a fogadásukra. Meg is indultak, ám a művelet nehezebb volt, mint korábban hitték. A hajó hatalmas, két méter átmérőjű, gumiszerű korongokon állt, de ezek nem egyenes vonalban, hanem valami ismeretlen mintázatba rendeződve sorjáztak, így többször irányt kellett változtatni; arról a kellemetlen körülményről nem is beszélve, hogy az aktív erőtér felforrósította a gigászi fémtömeget, így óvakodni kellett attól, hogy hozzáérjenek.
- Izé... Lehet, nem jókor szólok, de én kicsit fulladok – nyögte Imi, aki már rég feladta a próbálkozást, hogy megforduljon és a hátára feküdjön.
- Tovább! - zihálta Ádám valahonnan a sötétből. – Csak ne lenne ilyen kavicsos...
Tóvári beütötte a könyökét egy, a rögzítőkorong és a talaj közé beékelődött betondarabba és felszisszent.
- Szilvi, minden oké? - szólt előre a feltűnően csendes lányhoz.
- Ja... csak... - nyögte ő – nekem kicsit bajosabb... hason csúszni, mint... nektek. Áú!
- Mi van?
- Forró...
Egy kínszenvedés volt ez a csúszkálás a talpak labirintusában, táskájukat és botjaikat vonszolva, miközben a törmelék alulról horzsolta, a hajótest felülről égette őket. Kálváriája közben Imre gondolatai valahogy mégis Karolára terelődtek. Vajon sikerült bejutniuk az üregbe, kicselezték üldözőiket? Vagy meglepte őket valami buzgó őrszem, és most fennakadt szemmel, vérző tagokkal fekszik egy fal tövében? A félelem elnehezítette kezét-lábát, de azért csak ment tovább, előre. De hosszú ez az éjszaka...!
Csaknem fél órája mászhattak már a porban, amikor hirtelen kitágult előttük a tér: a gumiszerű oszlopok elmaradtak, ők pedig végre felegyenesedhettek. Megkönnyebbült sóhajjal hengeredtek a hátukra, és a levegőben halvány fénypontokra lettek figyelmesek; magasan, fent pedig kékesfehér derengéssel... Igen, az ott a generátor, ahová tartanak. A lidérces világítás pár pillanattal később hirtelen kialudt.
- Mi van?
- Kikapcsolták az energiát – felelte valaki a sötétből Dianev hangján, és hamarosan homályos alakok léptek hozzájuk, segítve felállni. – Mind megvagytok?
- Azt hiszem – kereste a fiú tekintetével társait. – A többiek?
- Túlélte mindenki. Müller kapott egy lövést a vállába, de már mászik föl. Elárulnád, ki engedte meg, hogy elváljatok tőlünk? - lépett hozzá Géza.
- Bocsi, de ti indultatok el lefelé szó nélkül! - vágott vissza Imre ingerülten. Alig menekültek meg, a bőre még sajog a sebektől, a feje tele van kérdésekkel, a szíve aggodalommal, erre ez itt pampog... - Mér' arra mentetek egyáltalán?
- Mondtuk, hogy így gyorsabb! Hatan seperc alatt leverjük az őröket, így meg majd eltört a karom, Dianevnek betörték a fejét... - hadarta a László fiú.
- Mi sem unatkoztunk! Ha tudni akarod, majdnem kinyiffantunk!
- Hagyjátok már abba! - szólt rájuk Szilvi, könyökét masszírozva.
- A veszekedés tényleg nem segít – okoskodott Dianev. – Egyébként nem tört be a fejem.
- Mindegy. A lényeg, hogy követned kellett volna, ehelyett leszakadtatok...
- Nem láttunk és hallottunk, nem érted?!
- Hát figyelj jobban!
- Elég legyen már, mi folyik ott?! - szólt le egy kötélről Santo. A sötét miatt az arcából semmit nem lehetett látni, de felesége szerint roppant ideges volt.
- Hagyjad, haver, akció közben vannak ilyen elcsúszások… - ért oda Tibi is.
- Ez nem „elcsúszás” - kezdte volna Géza, de Ádám közbevágott:
- Állj le, Géza. Örülj, hogy mind túléltük, aztán most már gyerünk. Imi egyébként nagyon jól vezetett meneküléskor, meg a jaffák ellen is. Miért kapcsolták le az energiát? - fordult a tok'ra nőhöz.
- Valószínűleg csapda, hogy kimásszunk a hajó alól. De lehet, hogy ők jönnek utánunk.
- Akkor tényleg menjünk! - bólintott Géza, sokkal higgadtabban. 
Odakint már feltűntek a Nap első sugarai, sápadt narancsfénybe borítva a szunnyadó nagyváros kopár házait és a piramis körül őrt álló idegen katonák könnyű páncélját, de ebből a háznyi méretű mesterséges barlangban semmit nem lehetett észrevenni. Régi, ócska zseblámpák fényénél kapaszkodtak fel a hajótest belső oldalára, ami tele volt gumiszerű korongokkal a biztonságos leszállást megkönnyítendő, de akadt itt még antigravitációs egyensúlyi egység, ventilációs kivezetőnyílás és néhány mérőműszer is. Megfigyelni azonban nem tudták ezeket: lámpáik fénykörénél nem sokat láttak belőlük, de nem is voltak olyan állapotban, hogy kedvük lett volna hozzá.
- Affene, ez de utálatos... - nyögte Tibi, és barátja egyetértett véleményével.
- Hulla vagyok, meg fázom is – suttogta, de azért mászott becsülettel. Santo azt ígérte, hogy feljebb majd lelógatnak kötelet, ha valamihez hozzá tudják kötözni, de egyelőre maradt az a megoldás, hogy az elöl haladók biztosítókábeleket hagynak hátra, amit mindig más csomózott az övére.
- Ez a hurok jó ötlet volt, Anna – szólt előre Tibi, akinek még mindig volt kedve beszélni.
- Ááá... - sikított valaki a magasban, hang alapján Karola. Imre ereiben megfagyott a vér, karja elerőtlenedett, de a puffanás elmaradt, és a nyögdécselés sem jött közelebb. Bizonyára megcsúszott és leesett, de a kötél megfogta.
- Kellettek nagyon ezek a karabinerek - dünnyögte Géza, elhatározva magában, hogy alkalomadtán megköszöni a francia nőnek a hegymászó-felszerelést, amit szerzett.
Hihetetlenül fárasztó volt ez a túra; minden lépésnél úgy hitték, leesnek, hiszen kézfejük, karjuk hamar elfáradt. Arra azonban nem volt idő, hogy megvárják, amíg Santo vagy a falmászásban jártas Jacquelin felér, és valamihez hozzáköti a biztosítókötelet, hogy aztán azon függeszkedve jussanak fel. Sietni kellett.
- Nem megy, meg kell állnom... - lihegte valaki, de nem sok olyan kiszögellést találtak, ahová betámaszthatták volna a lábukat, hogy a karjukat kinyújtóztassák. Imi érezte, hogy izmai görcsösen megmerevednek, és legszívesebben azonnal visszafordult volna. De most már hogy ugorjon le? Hiszen legalább tízméteres magasságban lóg.
- Ajjaj... - sóhajtották többen is, mások meg szitkozódtak, ha megcsúsztak vagy visszahullottak.
A nyafogás, fújtatás, morgás és káromkodás egyre hangosabb lett, mikor messze a társaság feje fölött Santo elkiáltotta magát:
- Fent vagyok! Megy a kötél... - Szavaira lágy suhogással hullottak alá a megkötött huzalok.
Páran elkapták, átlendültek, és erőtlenül húzódzkodni kezdtek. Fél órán belül fent volt az egész társaság.
A gúla formájú barlang csúcsán két méter átmérőjű hengeres nyílás vezetett a hajóba, keskeny párkánnyal valamivel fentebb. A járat fala teljesen sima, hűvös kerámia volt, bárminemű kapaszkodó nélkül, ezért Santo megpróbálta a nála lévő rögzítőkampó bedobásával megkönnyíteni feljutásukat; a fémhorog nagyot koppant odafent, majd visszaesett, és a rákötött zsineggel együtt a félhomályos mélységbe zuhant. Senki nem tudta elkapni.
Tíz szempár meredt elgyötört tekintettel a fiatal tok'rára, miközben lüktető karokkal markolták kapaszkodójukat az alattuk tátongó üreg fölött. A vezér elgondolkodva meredt maga elé, aztán behunyt szemmel mormolt valamit, és mielőtt bárki megkérdezhette volna őt a következő lépésről, himbálózni kezdett a kötélen, amelyen eddig függött. Addig rángatózott, míg végül olyan magasra lendült, hogy egy vonalba került a függőleges alagút szájával. Még egyet vissza, hogy szinte beverte a hátát a műszerekkel teleaggatott falnak... Megint fel, és ekkor... elengedte a kötelet!
A Gondviselés által rábízott társaság elhűlve nézte, ahogy a messziről jött harcos lábbal előre nekirepült a járat falának, onnan rézsút elrugaszkodott... Szemmel követhetetlen sebességgel megperdült tengelye körül, felnyúlt valahova... és elkapta a keskeny párkányt!
Ha elhibázza az akrobatikus mutatványt, menthetetlenül a mélybe zuhan.
- Éljen! - kiabálta a csodálatosan elfáradt csapat, de ő nem sok okot látott az ünneplésre. Üggyel-bajjal feltornászta magát a peremre, futva körülnézett – sokat nem látott a sötétben, hisz' a lámpája leesett hintázás közben – és leszólt:
- Na most, kötelet! Kampóval!
Valahová beakasztotta a horgot, és újabb fél óra múlva mindenki fent egyensúlyozott a párkányon, a különös helyiség falait tapogatva.
Épp, amikor odalent három sokkgránát villant fel.

- Ne nézzetek le! - óvta a fiatalokat Dianev. Beletelt pár másodpercbe, mire odalent kialudtak a fények, és az alattuk tátongó mélység kékesszürke színűből visszaváltott tompa feketére. 
Kis, kör alakú szobában álltak, ívelt falakkal, melyeket apró lyukak borítottak. Sehol egy ajtó, vagy legalább egy szellőző, mint a filmekben. Zseblámpáik fényénél épp annyit láttak, hogy ne zuhanja­nak le a lyukba; lábuk meg-megrogyott a fáradtságtól, az izgalomtól zihálva vették a levegőt.
- Itt kong – ütögette a mennyezetet Peter Müller, bár ő is csak épphogy elérte a kamra tetejét. A tok'rák próbálták felidézni a hajó műszaki felépítését, de nem ugrott be nekik semmi.
- Talán ezzel – nyújtott át Imi a németnek egy kis acélkalapácsot. Ércesen csengett a jóféle szerszám a burkolaton, de nem sok kárt okozott benne.
- Vigyázz! - szólt Géza, és az eddig a hátára kötözött botfegyverrel kissé megbontotta a felületet. A fegyver jókorát rúgott, úgyhogy a László fiú csaknem lezuhant az aknába, de szerencsére Szilvia megtartotta.
- Köszi – mosolygott megkönnyebbülten a lányra, és kérdőn nézett vezetőikre.
- Itt – ütögette meg a helyiség falát Santo – Ide lőj.
Fegyverekkel és a kezeikkel hamarosan megfelelő méretű nyílást vájtak a lyukacsos falba, amelyen túl keskeny üreg tűnt fel.
- Körbefogja a kamrát – mutatta Dianev – Ezen felmászhatunk – tette hozzá.
A társaságnak már elege volt a mászásból, de mivel segítőik szó nélkül bepréselték magukat a járatba, szégyelltek volna tiltakozni.
A körterem felett egy valamivel kisebb kamrába érkeztek, amelynek falaiból mint bizarr jégcsapok, egy-másfél méteres kristályok meredtek középre a padlóval vízszintesen. Letörni nem lehetett őket, így jócskán végigkaristolták a behatolók ruháját, bőrét, mire a középső üres térbe bekecmeregtek. A félhomályban úgy érezték, bármelyik pillanatban megindulhatnak a falak, és az ásványok dárdaként felnyársalják őket, de semmi mozgás nem volt. A csend kísértetiesen lengte körül őket.
- A kristályokat időnként ki kell cserélni, kintről – kezdte Santo.
- A terem körül egy szervizjárat van – folytatta társa – Onnan ajtó vezet az energiaelosztó terembe, ahol biztosan várnak ránk.
- Ezért a remegő... rezonáló járaton megyünk fel, át a gépházon, az első gyűrűig.
A fiatalok értetlenül néztek rájuk.
- Add ide! - nyújtotta kezét Géza felé a tok'ra. Miután az odaadta a botfegyvert, a férfi kivette a végéből az energiakristályt, és fordítva visszarakta. A bot fejében hátrébb tolta az „elsütő kristályt”, majd a biztosítékon is babrált valamit. Mikor mindezzel végzett, a fegyvert a mennyezet felé fordította, és lőtt.
Vöröses lángcsóva tört elő az energiagömb helyett, és a fémplafonon kis, kerek lyuk tűnt fel. A tok'ra megrázta kézfejét – szemmel láthatóan felforrósodott a fegyver – majd folytatta a műveletet. Nem telt bele negyed óra, és a nyílás olyan szélessé vált, hogy gond nélkül átfértek rajta.
A gyűrűszobába gyorsan eljutottak. Ahogyan messziről jött, briliáns vezetőik az imént felvázolták, leugráltak a szervizjáratba, bemásztak az azt szegélyező keskeny, függőleges réseken, majd felkapaszkodtak a hosszú, rózsaszínben foszforeszkáló rezonáló oszlopokon.
- Uh, ez forró... Már megint! - fakadt ki Tibi, de ment tovább, rendületlenül.
A gépház ehhez képest szinte szórakozás volt: a keresztbe-kasul kacskaringózó csövek között felmásztak a mennyezetig, ahol Santo rést vágott az egyik sarokba. Mielőtt a lyuk elég szélessé vált volna, a fegyver hangos zúgással kisült, megrázva a tok'rát. Éles hangon felkiáltott, eldobta a botot, az pedig csengve-bongva bucskázott alá a négy-öt méteres mélységbe.
- Jaj... Ez nem jó – bosszankodott Santo, de a magyarok már ott voltak, és ki mivel tudta, bontotta a különös, porcelánszerű anyagot, míg végre fel tudták tornászni magukat a felső szintre.
Ekkorra odakint már felkelt a Nap, ők viszont csak egy mesterséges fénnyel megvilágított, idegenszerű díszítéssel ellátott helyiségbe értek.
- Gyerünk, oda! - mutatott Dianev a terem közepére, ahol a padlón egy két méternél is szélesebb, gyűrűt formázó dombormű díszelgett. Ám alig tettek néhány lépést felé, három irányban rejtett ajtók csúsztak foglalatukba, és a feltárult nyílásokon át jaffák rohantak be a szobába, előreszegezett fegyverekkel.
- Fedezék!! - ordította a tok'ra, de már lendítette is kését az egyik támadó felé, akárcsak párja. Mire a két harcos összerogyott, Géza és Szilvi ZAT-jeikkel ártalmatlanná tettek egy-egy támadót, Peter fergeteges rohammal letepert egy termetes harmadikat, Ádám és Tibi pedig husángjaikkal kezdték gyepálni kiszemelt ellenfeleiket. Villámgyors reagálásuk persze csak átmeneti sikerrel járt: elesett négy társuk helyébe újabb harcosok érkeztek futva kintről, akikkel biztosan nem vehették fel a küzdelmet.
Santo és Jacquelin visszarángatta a terem közepére a botjaikat vesztett, ütésektől felrepedt szájú fi­úkat, Imi és Karola lábánál fogva berántotta Petert a körbe, és mire elérhették volna őket a támadók, Dianev aktiválta a transzportot. A terembe érkező jaffák persze megszórták őket alaposan – Szilvi kapott egy égető találatot a vállába, Karola pedig ájultan esett össze egy ZAT-találattól –, ám amikor a padlóból hat vagy hét fémgyűrű emelkedett ki vízszintesen, mintha valami láthatatlan páncél zárult volna köréjük. Imi vetett egy gyors pillantást társaira, és a fagyos rémület a mellkasában még jobban átjárta a szívét. Sérülten menekülnek az ismeretlenbe; valahová, amit legszívesebben mindannyian messze elkerülnének ebben a kaotikus, rohanó, vérgőzös pillanatban, és ami most mégis szinte szinte magához ragadja őket... És még csak elmélkedni sincs idejük rajta. Szorosabban magához ölelte alélt kedvesét, majd egy káprázatos pillanat alatt atomjaira esett, beáramlott az idegen szerkezetbe, és akár egy ragyogó szökőkút vízsugara, láthatatlan energiacsóvaként röppent a magasba, a száz kilométeres messzeségben lebegő piramishajó felé...

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-11-26)
Megtekintések száma: 132 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Összes hagulatjel
Kód *: