Stargate SG1- Az új kezdet 10. fejezet
| O'Neill megpróbált olyan kényelmesen elhelyezkedni a hevenyészett fekhelyen, amennyire csak tudott. Kezével megsimogatta a mellé simuló nő szőke, hosszú haját. Megpróbált a lehetőségeihez képest minél kevesebbet mozogni. Félt, hogy felébreszti a nőt. Sam nagyon fáradt volt, kimerítő napok és hosszúra nyúlt éjszakák álltak mögötte. Megérdemli, hogy pihenhessen. Háttal feküdt neki, a fejét a vállgödrébe fúrva, így nem láthatta az arcát. De nem is kellett. Az elmúlt félév majdnem minden napján találkoztak, órákat, sőt a küldetéseken napokat töltöttek együtt, az arcát bármikor képes volt maga elé idézni. Különben is, most az érzékeit inkább a hozzásimuló női test töltötte be. A melegség, ami belőle áradt, az illata, az apró szuszogó hang, amit a lélegzésével keltett, a mellkasának ritmikus emelkedése és süllyedése, a szétterülő, hosszú haja, ami még a több napos küldetések után is úgy illatozott, mintha csak épp akkor mosta volna meg. Régi álma vált valóra azzal, hogy így fekszenek egymás mellett, összesimulva. Ma is emlékezett arra a bizonyos vasárnap estére, amikor először meglátta, az érzésre, ami akkor elöntötte a szívét és a meglepetésére, mikor másnap találkozott vele a Parancsnokságon, főleg mikor rájött, hogy ő is a csapata tagja lesz. Visszavonhatatlanul szerelmes lett a nőbe. És ez az érzés az azóta eltelt fél év alatt, ha lehet, csak megerősödött. Utoljára akkor érezte ezt, mikor Sarah-val egymásba szerettek, valamikor az előző életében. De az érzelmeit mélyen eltemette magában. Tette a dolgát, szolgálta a hazáját és kockára tette az életét, és a társaiét is. A társai, Kawalsky, Amedor és Sam. Igazi csapattá kovácsolódtak. Megismerték egymás erősségeit és gyengéit. Több rázós helyzeten mentek keresztül együtt, mint mások egész életük alatt sem. Barátokká váltak, igaz barátokká. Még a szabadidejükben is összejártak, bár abból nem sok volt. Az O'Malley lett a törzshelyük, minden küldetés után elmentek oda, még akkor is, ha már alig álltak a lábukon a fáradtságtól. Amedor is mindig velük tartott és Kawalsky utána visszavitte a bázisra, O'Neill pedig Samet vitte haza, még akkor is, ha egyébként tudott volna vezetni. Ez szinte hagyománnyá vált kettejük között. Ilyenkor semleges dolgokról beszélgettek, soha nem a munkáról, és a kettejük között kialakult érzelmi kötelékről meg végképp nem. Ezt a témát mindketten kerülték. Úgy viselkedtek egymással, mint a kollegák és a barátok, nagyon jó barátok. De az azóta megalakult hat CSK csapat tagjai is nagyon jól együtt tudtak működni. Hammond tábornok még több csapat megalakítását tervezte, de egyelőre elégnek bizonyult ennyi is. Az Amedortól kapott kristályokból nagyon sok mindent tanultak és több száz új címet ismertek meg. Az adatbázis szerencsére a bolygócímeken kívül tartalmazott még jó néhány egyéb információt is az adott bolygóról, és Amedor személyes tapasztalata, valamint a korábban kötött ismeretségei felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak. Új népekkel ismerkedtek meg, és volt néhány bolygó, ahol még a Tau'ri nevét is ismerték. Hammond tábornok minden fontosabb, vagy rizikósabb küldetésre őket küldte és O'Neill büszke volt rá, hogy nem okoztak csalódást. Nem semmi kalandokban volt részük, az biztos. Egyértelműen a kellemes emlékek közé tartozott a P3X-797, a Fény Földje. Bár az ősember vírus elszabadult a bázison is, szerencsére Fraiser doktornő rájött a megoldásra, és idejében beadták mindenkinek az ellenszert. Az ott lakók nagyon hálásak voltak érte. Ő azt tartotta számon a legkedvesebb emlékei között, mikor Sam letámadta az öltözőben. Még most is érezte a csókját, ami teljesen más volt, mint az, amit az Abydoson váltottak. Akkor az ott az érzelmek kifejezése volt, ez pedig az elszabadult hormonoké. Később Fraiser doktornő úgy fogalmazott, hogy Sam az alpha hímet látta az ezredesben és ezért próbálta elcsábítani. O'Neill még ma sem tudta kitalálni, honnan is merített annyi lelkierőt, hogy akkor és ott eltolja magától a nőt. A vírus persze rajta is elhatalmasodott alig pár órával később és megtámadta Amedort, azzal gyanúsítva meg a kimolit, hogy szemet vetett Samre. A nővel azóta sem hozták szóba az akkor történteket. Amedorral pedig megittak egy korsó sört, és ezzel el is volt minden intézve. Az ital egyébként Amedor kedvencévé vált a Földön töltött pár hónap alatt. A P3C-117 is emlékezetes volt. Talán ezért is volt képes megjegyezni a kódját. A Nox. Még ők a CSK-1, akarták megvédeni őket Apophistól, de a végén minden megfordult. Ott végre szemtől szembe találkoztak a rendszerúrral és az Első Jaffáját is megismerték. Majd foglyul is ejtették, de csak annyit tudtak kideríteni, hogy a neve Teal'c, mást nem volt hajlandó elárulni. A rendszerúr elleni támadásuk viszont sikertelen volt, épp Teal'c miatt, aki a hátuk mögé került. Ott ő halt meg hamarabb és csak utána Sam. A Nox ugyan újraélesztette őket, de miután mindennek vége lett, látta Samen, hogy megviselték a történtek. A hazatérésük után, dél körül értek az O'Malley-be és akkor senki sem viccelődött. Az Argos kódjára nem emlékezett, bár abban biztos volt, hogy Kawalsky soha nem felejti el... Kynthia tényleg nagyon csábító táncot járt, még Amedort is megidézte, de a süteményéből csak Kawalsky ehetett... Az őrnagy soha nem tudott nemet mondani egy szép nőnek, pláne akkor nem, ha viagrás sütit kínálnak neki. A megoldásra akkor Sam jött rá, aki nem volt hajlandó feladni, amíg meg nem mentik az őrnagyot és a falusiakat. A visszaalakulásának két hete alatt az őrnagy szabadságra ment. Később elmesélte, hogy meglátogatta a nővérét és sok mindent újraértékelt az életében. A Hathor incidens mind a négyüket megrázta. Maga a tudat is, hogy egy ilyen kígyó még több ezer év után is életben lehet a szarkofág segítségével. Az csak hab volt a tortán, hogy a Parancsnokságon szolgáló összes férfit a kisujja köré csavarta. Bár vannak viszonylag magas rendfokozattal rendelkező katonanők is a Parancsnokságon, mégis Sam volt az, aki civilként kezébe vette a helyzet irányítását, és megmentette őket. Nagyon büszke volt akkor a nőre, sőt talán túlságosan is, persze nem mondta ki, és nem mutatta, de a lelke mélyén így érzett. Mikor a nap végén hazament, alig tudta abba hagyni a vigyorgást. Sam korábban is tanújelét adta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, de azért ez a magabiztos fellépés még tőle is meglepő volt. A PX8-987 volt Cassie bolygója, ott haltak meg a CSK-4 tagjai is, újabb csillagokkal gyarapítva a tárgyaló előtti folyosón felfüggesztett táblát. Fogalma sem volt róla, hogy kinek a parancsára került oda, de nem is volt érdekes. Az viszont igen, hogy minden alkalommal, mikor meghalt valaki, odakint felkerült rá egy csillag. Így volt akkor is, amikor az a százados meghalt az Abydoson a bányaomlásban. Szerencsére eddig nem sok csillag volt rajta, és ő mindent meg akart tenni azért, hogy minél kevesebb kerüljön fel. Cassie is akkor került hozzájuk. Aranyos kislány volt és hálát adott a sorsnak azért, hogy az útjukba sodorta őt. Sam akkor megtagadta a parancsát, és nem volt hajlandó magára hagyni a kislányt ott lent. Nem tudta érte hibáztatni, mert be kellett ismernie, hogy ő sem tudta volna otthagyni a lányt egyedül meghalni. Egész idő alatt, míg a robbanásra vártak, a szíve a torkában dobogott. Legszívesebben lerohant volna Samhez, hogy ott legyen ő is, ha bekövetkezik a vég, de tudta, hogy úgysem érne le időben. Kawalsky és Amedor is megtagadták akkor a parancsát, és nem húzódtak fedezékbe, ott várták vele együtt, hogy leteljen az idő. Szerencsére a legrosszabb nem következett be és mindenki épen és egészségesen hagyta el a rakétasilót. Cassie a csapat minden tagjának a szívéhez nőtt, de végül Dr. Fraiser volt az, aki magához vette, még a kutyával is összebarátkozott, amit ő ajándékozott a kislánynak. Mindannyian sok időt töltöttek Cassie-vel szabadidejükben. Gyerekfelvigyázóból soha sem volt hiány, ha a doktornő éjszaka volt szolgálatban. Még Hammond tábornok is vigyázott rá párszor, amikor már minden kötél szakadt. A Tollan kódja nem volt annyira érdekes, hogy megjegyezze. Abból a kalandból inkább Narim maradt meg neki. Az a férfi komoly próbatétel elé állította. Látta, hogyan nézett Samre, és látta azt is, hogy Sam milyen jó barátságba került Narimmal. A féltékenység érzése olyan erővel tört rá, hogy szinte elakasztotta a lélegzetét, de szerencsére senki sem vette észre, még Kawalsky sem és ennek nagyon örült. Az őrnagy nagyon jó barátja volt, de neki sem kellett mindig mindent tudnia. Nagyon megkönnyebbült, hogy a Nox jó messzire elvitte őket a Földről. De ez a kaland arra is jó volt, hogy rádöbbentette, milyen könnyen elveszítheti a nőt, aki soha nem is volt az övé. Azon az éjszakán nem is aludt, végig a nő járt az eszében és a kettejük "kapcsolata". De csak ellenérveket talált, hogy miért is nem kellene bármibe is belebonyolódnia vele. Még most is pontról pontra fel tudta idézni őket. Először is a parancsnoka volt, bár mivel a nő civil, tulajdonképpen nem lenne szabályellenes, de arról fogalma sem volt, hogy mi is történne a csapattal, ha valami balul sülne el kettejük között. Ezt pedig nem engedhette. És ez még jobban megnehezítené azt, hogy a nőt veszélyes helyzetbe küldje, ami pedig az ő munkájuk során időről időre előfordult. Az egyik legjobb példa erre az volt, mikor visszaejtette őt abba a gödörbe, mikor a leolvasót keresték. Még szerencse, hogy nem történt komolyabb baja. Akkor nagyon megrémült, csak akkor nyugodott meg, mikor Amedor felhúzta őt, és ott állt többé-kevésbé sértetlenül előtte. Az miatt is voltak kétségei, hogy körülbelül egy évtizeddel idősebb a nőnél, aki olyan fiatal volt, és olyan sok minden várt még rá az életben. Nem ilyen pesszimista vén szivart érdemelne, mint ő, hanem valaki olyat, akit jóval kevesebbszer ráncigált meg az élet. Persze tudta jól, hogy korántsem olyan öreg, mint amilyennek néha érezte magát, hisz a fiatal hadnagyokat megszégyenítő kondícióban volt, de... úgy érezte, hogy túl sok fájdalmas emléket őriz a szívében ahhoz, hogy azt nyújthassa a nőnek, amit megérdemelt. Miután jobban megismerte és beleszeretett, rájött, hogy egy rövid kaland szóba sem jöhet, ennyivel nem elégedett volna meg. Minden, vagy semmi. A mostani helyzet viszont gyakran megfordult a fejében. Csak elfeküdni kényelmesen és átkarolni a nőt, és most az álma valóvá vált. Érezhette, ahogy a testük egymáshoz simul. Eszébe jutott a délutáni beszélgetésük is. A nő elmondta azt, amit már korábban is tudott, hogy a vonzalmuk kölcsönös és mikor felsorolta a kifogásait kettejük kapcsolata ellen, Sam egyszerűen félresöpörte őket. - Ez mind nem számít, csak az, hogy szeretlek, és azt akarom, hogy ezt tudd! - mondta neki Sam mellé ülve, és a kezét nyújtva felé, és ő nem tudott neki ellenállni. Kimondta ő is. Sam volt a második nő, akinek azt mondta, hogy szereti. Az első alkalom után rögtön meg is kérte Sarah kezét, és ha lenne rá lehetősége, megtette volna ugyanezt Sammel is. - Csak ennyit akartam tudni, - felelte ekkor a nő és folytatta a félbeszakított munkáját, mintha mi sem történt volna. Sam most megmozdult, de nem ébredt fel, csak fészkelődött egy kicsit, motyogott valamit álmában, de szokás szerint most sem lehetett érteni, hogy mit mond. Mikor ismét nyugodtan szuszogott tovább, O'Neill-nek újabb emlékek jutottak eszébe. A legutóbbi küldetésük. A kimoli kristályoknak hála találtak egy olyan bolygót, aminek civilizációja hasonló fejlettségi szinten van, mint az övék. Ráadásul Amedor beszámolója szerint a társa, Tamun ezen a bolygón járt az utolsó küldetése alkalmából. A parancsaik szerint szövetségeseket és technológiát kellett találniuk, hogy megvédhessék a Földet a goa'uld támadástól, de Amedor engedélyt kapott némi külön kutakodásra is. A nép viszonylag fejlett volt, legalábbis alig pár évtizeddel maradtak el az övék mögött. Körülbelül az 1950-es évek technológiai szintjén voltak, akadtak persze bőven különbségek, de nem jelentősek. Lounden-nek nevezték a bolygójukat, és fogalmuk sem volt róla, hogy mi az a Tau'ri, viszont a goa'uldokról már hallottak, és próbálták őket elkerülni. - Közel járunk hozzá, hogy egy igencsak előnyös üzletet kössünk egyikükkel, - jelentette ki mosolyogva Vitol, aki a város vezetője volt. A tiszteletet parancsoló, hollófekete hajú, barna szemű, nem túl magas férfi arcán már látszott, hogy nem fiatal. Körülbelül az ötvenes évei közepén járhatott. A tárgyalásokat a városházán tartották. Az épület meglehetősen impozáns látványt nyújtott. Kimagasodott a környékbeli házak közül, és a többitől eltérően üveg borította a külsejét. Jacket a felhőkarcolókra emlékeztette, csak persze jóval alacsonyabb kivitelben. A megbeszélésen a város vezetőjén kívül, csak az egyik munkatársa, egy fiatal nő, Zira vett részt, aki inkább csak titkárnői feladatokat látott el. Egy nagy ovális asztal körül foglaltak helyet mind a hatan. - Mégis milyen üzletről van szó? - kérdezte Amedor. - Van valamink, amit egy rendszerúr régóta keres, cserébe a védelmét fogjuk kérni - Vitol láthatóan nagy ismerője volt a szóvirágoknak és a mellébeszélésnek. - Csak azért kérdezem, mert a tapasztalataim szerint a goa'uldok nem szokták betartani az ígéreteiket, - folytatta fejét ingatva Amedor. - Óva intek mindenkit, hogy akár egy szavukat is elhiggyék. Onnantól kezdve, hogy megkapták, amit akartak, könyörtelenül ki fogják pusztítani a népeteket, bármit is ígértek korábban, ahogy az enyémmel is tették. - Te nem a Tau'ri-ról származol? - vonta fel a szemöldökét kérdően Vitol. - Nem, én egy másik bolygón születtem, a Kimolon, - jelentette ki Amedor, és a CSK-1 egyetlen tagjának a figyelmét sem kerülte el Zira reakciója. A lány ujjai összeakadtak az írógéphez hasonló szerkezet billentyűzete felett. Szemmel láthatóan megdöbbentette a hír, de csak elnézést kért és folytatta tovább a munkáját. Vitol vetett rá egy figyelmeztető pillantást, de egyébként szó nélkül hagyta az eseményt. - Hallottam már erről a népről, de azt senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hol van, - mondta elgondolkodva Vitol. - Azt mondtad, hogy elpusztultak? - Én vagyok az utolsó, aki életben van a népemből, - jelentette ki Amedor, olyan hangsúllyal, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna, de a CSK-1 többi tagja látta, ahogy a jobb keze ökölbe szorul az asztalon. - Nagyon sajnálom, hogy ez történt, - válaszolta nagyot sóhajtva Vitol, és egy pillanatra elhallgatott. - Térjünk vissza az eredeti kérdésre, - vette át a szót O'Neill. - Mitől olyan biztosak benne, hogy a goa'uld nem fogja megtámadni magukat? - Mint mondtam, van valamink, amit az egyik goa'uld nagyon keres, - ismételte Vitol azt, amit már korábban is említett, de ennél többet nem volt hajlandó elárulni. - Remélem, hogy nem fognak benne csalódni, - mondta O'Neill. - De térjünk vissza a mi ügyünkre. Mi felfedezők vagyunk, és új technológiákat, valamint szövetségeseket keresünk. - Eljárt az idő, talán az lenne a legjobb, ha lepihennének a vendégszobáinkban, és csak holnap folytatnánk a tárgyalásokat, - mondta Vitol, miközben felállt. - De hát még alig kezdtünk bele... - szólalt meg Kawalsky, először mióta beléptek a terembe. - Fáradt vagyok, kérem tartsák tiszteletben a szokásainkat. Nálunk mindig reggel hozunk fontos döntéseket... - mondta távozóban Vitol. - Zira, legyen szíves, kísérje a vendégeinket a szobáikba. Később küldetek Önöknek vacsorát. – szólt, majd becsukta maga mögött az ajtót, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna. A CSK-1 tagjai döbbenten bámultak egymásra, de O'Neill figyelmeztető pillantását látva egyikük sem szólalt meg. Zira ekkor állt fel, és lépett ki az asztal takarásából, csak most derült ki, hogy előrehaladott terhes. Viszonylag magas, vékony lány volt, csak a nagy pocakja árulkodott az állapotáról. Alig lehetett több huszonöt évesnél, hosszú barna haja a fenekét verdeste, és barna szemei voltak. Finom arcvonásai idegességet tükröztek. Egy szót sem szólt, amíg a szállásukra vezette őket. A szobák az épület legbelsejében voltak, hosszú és kacskaringós folyosókon keresztül vezetett az útjuk. - Ime a szobáik, - állt meg egyszer csak Zira két ajtó mellett. - Sajnos csak kettő van, de remélem, meg tudják oldani... - tette hozzá sajnálkozva. Majd ismét szólásra nyitotta a száját, de mégsem szólalt meg, csak sóhajtott egy nagyot. Kinyitotta az ajtókat, a két szoba teljesen egyforma volt. Két ágy, egy asztal két székkel, valamint még egy ajtó, ami valószínűleg a vizesblokkba vezetett. A berendezés akár a Földön is lehetett volna, alig volt eltérés a kettő között. Csak azok a színek... - Kicsit később küldetek vacsorát, ha bármi kérésük van, nyomják meg ezt a gombot, - mutatott egy kapcsolóra a falon. - Jó pihenést, - köszönt el, majd a dolgára indult, hirtelen meglátta Amedor nyakláncát és megdermedt. A viselkedése nem kerülte el a CSK-1 figyelmét, de Zira nem szólt egy szót sem, csak nézte a kék kristály medált, majd vett egy mély lélegzetet, biccentett és elsétált. Miután a nő eltűnt a saroknál, mind besereglettek az egyik szobába. - Nekem itt valami nagyon bűzlik, - jelentette ki Kawalsky, lerogyva az egyik ágyra. O'Neill és Carter a székeket foglalták el, míg Amedor kényelmesen végignyúlt a másik ágyon. - Mindannyian így vagyunk ezzel, Kawalsky, - mondta O'Neill és az ujjait összekulcsolva, a fejére téve a kezét, hátradőlt a székében. - Van bárkinek bármilyen elképzelése, hogy miért? - Vitol talán tényleg fáradt volt, és nem akart így belekezdeni a tárgyalásokba... - kezdte Carter, akinek a pohara mindig félig tele volt. O'Neill csodálta az optimizmusát, de nem mindig értett vele egyet, és ez a helyzet pont ilyen volt. - Ugyan már Carter, ezt még maga sem gondolhatja komolyan, - torkolta le finoman az ezredes. - Itt valami sokkal nagyobb dolog van a háttérben, észrevettétek, hogy Zira mennyire megdöbbent, mikor elmondtam, hogy Kimolon mindenkit megöltek? - kérdezte Amedor felülve az ágyon. - Az biztos, hogy vaj van a fülük mögött, - szögezte le az ezredes. - Viszont az is igaz, hogy minden felszerelésünket meghagyták, még a fegyvereinket is. - Talán csak mi lihegjük túl, - most Kawalsky volt az, akiben kétségek ébredtek. - Ugyan már... - szólalt meg egyszerre a másik három, és mind a négyen elmosolyodtak. - Még én is látom, hogy valami van, de szerintem nem Vitollal kapcsolatos a dolog, hanem Zirával, - esett gondolkodóba Carter. - Mindegy, egyelőre úgysem tudunk mit tenni, - emelkedett fel O'Neill. - Pakoljunk le, amíg hozzák a vacsorát, de a fegyverek legyenek mindig karnyújtásnyira. Nem akarok meglepetéseket. O'Neill Amedorral került egy szobába, míg Kawalsky Carterrel osztozkodott. Rádión tartották a kapcsolatot, nem igazán bíztak a helyi "telefonban". Az épp őrködő résnyire nyitva hagyta a szobája ajtaját, de jó darabig semmi sem történt. Épp Amedor volt soros, mikor a folyosó felől halk lépésekre lett figyelmes. Megnyomta a rádió gombját, de nem szólt bele, tudta, a halk recsegés elég hozzá, hogy felébressze Kawaslky-t, közben felrázta az ezredest. Az szó nélkül, kérdően nézett rá, Amedor a fejével az ajtó felé intett, és jelezte a kezével, hogy lépéseket hallott. Az egész nem tartott tovább, mint pár másodperc és már ott is voltak mindketten az ajtónál a fegyvereikkel a kezükben. A lépések egyre közeledtek, és a résnyire nyitva hagyott ajtó lassan megmozdult. Az ajtó mögött az egyik oldalon O'Neill, a másikon Amedor várakozott a sötétben. A késői látogató alakját megvilágította a kintről beáramló fény, Zira volt az. A lány a falon lévő kapcsoló felé nyúlt, de mielőtt elfordította volna, meggondolta magát, és beljebb lépett. - Nem tudott aludni? - szólalt meg O'Neill megijesztve a nőt, aki halkan felkiáltott, és a szája elé kapta a kezét. - Azonnal el kell innen menniük, - jelentette ki egy másodperccel később, mikor visszanyerte a lélekjelenlétét. - Amedor, hívd át a többieket, - mondta O'Neill, közben óvatosan kikémlelt az ajtón. A folyosón senki mást nem látott, de jobban szerette, ha mindannyian egy helyiségben vannak. - Nincs vesztegetnivaló idejük, - suttogta sürgetően Zira, aki kezét tördelte idegességében. Láthatóan rosszul érezte magát a bőrében. Még mindig a délutáni ruháját viselte, nem volt semmi jele annak, hogy akár egy pillanatot is aludt volna. Látszott rajta, hogy fáradt, és elgyötört. Mintha nem lett volna benne teljesen biztos, hogy helyesen cselekszik, idegesen állt egyik lábáról a másikra. Az ezredes, csak némán figyelte a viselkedését, amíg a többiek oda nem értek. Kawalsky utasításra sem várva az ajtó mellett állt meg és figyelte a kint folyó eseményeket. A fegyvere ott volt nála, de egyelőre nem biztosította ki. - Meg tudná magyarázni egy kicsit bővebben? - suttogta az ezredes, közben leült az ágyra. Amedor és Carter a széken foglaltak helyet. Zira semmi jelét nem mutatta annak, hogy le akarna ülni. - Vitol igazat mondott abban, hogy üzletet készül kötni egy goa'ulddal, csak azt felejtette el említeni, hogy Apophis az, és magukat akarja átadni neki, - hadarta el halkan. - Micsoda? - kérdezte Carter. Talán ő volt az egyetlen, akinek eddig ez a lehetőség nem fordult meg a fejében. - Apophis égen-földön keresi magukat, keresztül-kasul híreszteli a galaxisban, hogy aki foglyul ejti és átadja neki a Tau'ri harcosokat, az szinte bármit kérhet tőle, - a lány többször is idegesen az ajtó felé pillantott, miközben beszélt. - És ezt most miért árulja el nekünk? - kérdezte az ezredes tökéletes lelki nyugalommal, legalábbis a felszínen, mert közben az agya folyamatosan a menekülési lehetőségek körül járt. - Legyen elég annyi, hogy megvan rá az okom, - suttogta a nő, és ujjaival önkéntelenül a nyakláncával kezdett babrálni, amit eddig a ruhája rejtett. Mikor ezt Amedor meglátta, felállt és odalépett a lányhoz. A szemeit le sem vette a medálról. Mintha csak megbabonázták volna. A többiek követték a tekintetét. Zira nyakában egy pont ugyanolyan nyaklánc és medál volt, mint amilyet Amedor is hordott, és amitől nem volt hajlandó egy percre sem megválni. - Kitől kaptad ezt? - mutatott az ékszerre Amedor. A kérdés meglepte Zirát, mert rápillantott az ékszerre, valószínűleg nem is volt tudatában, hogy azt forgatta az ujjai között idegességében. - Nem számít, ez csak egy ékszer... Én az életüket próbálom megmenteni, és közben a sajátomat is veszélybe sodortam... - sziszegte mérgesen. Minden eltelt másodperccel egyre csak idegesebb és idegesebb lett. - Nincs idő beszélgetni, indulniuk kell most rögtön. Most lesz az őrségváltás, kisurranhatnak, én elkísérem magukat, ameddig csak tudom... - Zira, ez egy kimoli ékszer. Ilyet kap minden kimoli, mikor megszületik. Ez nagyon nagy jelentőséggel bír a számunkra... Tudnom kell, hogy honnan szerezte, és gondolom ezzel az ezredes is egyetért, - nézett O'Neill-re támogatást remélve Amedor. A CSK-1 parancsnoka bólintott, bár szíve szerint Zirára hallgatott volna, és már rég úton lett volna a kapu felé. De a józan esze maradásra bírta. - Én is nagyon szeretném megismerni a részleteket, - közölte O'Neill határozottan. - Most nem ez a lényeg, hanem, hogy maguk épségben eljussanak a kapuhoz, - erősködött a lány és már indult is az ajtó felé, de Amedor megfogta a karját, és maga felé fordította. - Tamuntól kapta az ékszert, ugye? - kérdezte a kimoli, de magában már pontosan tudta, hogy igaza van. Egyetlen kimoli sem vált volna meg ettől a kincsétől komoly indok nélkül, és rápillantva a lány pocakjára, tudta, hogy a barátjának megvolt az oka rá, hogy ezt tegye. Zira lehajtotta a fejét, és megsimogatta a hasát, majd nagyot sóhajtott. - Igen, tőle kaptam... - mondta halkan, elmerengve az emlékein. - Tamun majdnem hét hónapja lépett át a kapun, és magukhoz hasonlóan kereskedelmi tárgyalásokat akart folytatni a népünk vezetőivel. De Vitol nem volt túl együttműködő, sehogy sem tudtak dűlőre jutni. Az a pár hét, amit Tamun itt töltött, elég volt rá, hogy beleszeressek. Sőt már mikor megláttam, akkor tudtam, hogy ő az igazi... és ő is belém szeretett. Csak egy éjszakát töltöttünk együtt, pont mielőtt elment, akkor adta nekem ezt az ékszert, és megígérte, hogy visszajön hozzám... Hónapokig vártam hiába, és közben kiderült, hogy gyermeket várok... El sem tudom mondani, hogy mit éreztem, mikor megtudtam. Persze nagyon boldog voltam, de el is keseredtem, mert Tamun nem jelentkezett az ígérete ellenére. Volt idő, amikor gyűlöltem, mert magamra hagyott... De mikor ma délután elmesélted, hogy minden kimoli meghalt... - Zira hangja elcsuklott, és a szemei megteltek könnyel, Amedor átölelte, a zokogó lányt. Eltartott pár percig, míg képes volt annyira összeszedni magát, hogy meg tudjon szólalni. - Biztos, hogy meghalt? - kérdezte hátrább lépve. - Igen, - jelentette ki szomorúan Amedor. - A saját szememmel láttam. - Sokat szenvedett? - Zira kérdése meglepte Amedort, és eszébe juttatta Tamun fájdalomtól eltorzult arcvonásait, ami közvetlenül a halála előtt jelent meg az arcán, és az előtte történteket, mikor a barátja a goa'uld irányítása alatt állt. - Nem, gyors és fájdalommentes halála volt, - hazudta végül, figyelmeztető pillantást vetve a többiekre. - Ennek örülök, - sóhajtotta Zira, és letörölte a könnyeket az arcáról. - De mindez nem számít, amilyen gyorsan csak lehet, el kell innen menniük. Vitol mindenre el van szánva, hogy megmentse a népünket, és sajnos nem sok választása van. - Gyere velünk! - váltott át tegezésre Amedor. - Amedor... - szólalt meg figyelmeztetően O'Neill. - Ezredes, Tamun a legjobb barátom volt, együtt nőttünk fel, és tartozom neki annyival, hogy vigyázok a feleségére és a gyerekére... - Feleségére... - kérdezte egyszerre Zira és O'Neill. Sam és Kawalsky csak döbbenten figyelték az eseményeket. - Igen, a feleségére. Lehet, hogy nem történt meg a szertartás, de ha Tamun Zirának adta a nyakláncát, akkor az a mi szokásaink szerint azt jelentette, hogy feleségül kívánta venni... - magyarázta Amedor. - Ó, Istenem... Nem is tudtam róla... – mondta, és lerogyott az egyik ágyra. - Feleségül akart venni... Ó, Tamun... - Ez a gyerek félig kimoli... - folytatta Amedor az ezredes meggyőzését. - Nem hagyhatom, hogy ne ismerje meg a gyökereit... hogy ne tudja, milyen bátor és önfeláldozó volt az apja... O'Neill nagyot sóhajtott. Szíve szerint nyomban magával vitte volna a lányt... - Ezredes... ha kiderül, hogy Zira figyelmeztetett minket, akkor nagy bajba kerülhet, - szólalt meg Kawalsky, ő is azon az állásponton volt, hogy vigyék magukkal a lányt. - Ezredes... - kezdte Sam is. - Rendben, magunkkal visszük... - vágott a szavába O'Neill. - Már ha ő is akar jönni, - nézett kérdően Zirára. - Tényleg elmehetnék magukkal? - kérdezett vissza a lány. - Igen, velünk jöhet, ha akar, - jelentette ki az ezredes határozottan. Hogy Hammond tábornok mit fog szólni hozzá, az már más kérdés, de ezen ráérnek majd a Földön gondolkodni. - Nagyon szívesen magukkal mennék... - mosolyodott el a lány. - Rendben, azt hiszem a családegyesítést inkább a Földön folytassuk, és most induljunk, mielőtt még valaki rájön, hogy mire készülünk... Olyan gyorsan haladtak a folyosók labirintusán át, ahogy csak tudtak. Zira ment elől. Alig tizenöt perc alatt kijutottak a városból és a kapu felé vették az irányt. Az ezredes szíve szerint lassú kocogásban haladt volna, de ez tekintettel a terhes Zirára, nem volt megvalósítható. Így szépen lassan "elbotorkáltak" a kapuhoz, ami egy fákkal körülvett tisztáson állt. Csak a csillagok világították meg, így a CSK-1 csak remélni tudta, hogy nem sétálnak csapdába. Kawalsky volt az első, aki a tisztásra lépett, majd őt követték a többiek. O'Neill zárta a sort. Mikor Sam elkezdte beütni a címet, megtörtént az, amitől O'Neill a legjobban félt... Több tucat fegyveres férfi lépett ki a fák takarásából. Terepszínű ruháikban, ilyen fényviszonyok mellett, ennyire rövid idő alatt képtelenség lett volna megtalálni őket... A CSK-1 pillanatok alatt felvette a védekező pozíciót, egymásnak háttal, Zirát közrefogva. - Tudtam, hogy nem bízhatok benned, Zira, - lépett elő az árnyékból Vitol. - El kellett volna fogadnod az ajánlatomat, - folytatta csalódottan. Látszott rajta, hogy számított Zira árulására, de remélte, hogy mégsem következik be. - Nagyon megtisztelő az ajánlatod, de nem mehetek hozzád, nem használhatom ki a jóindulatodat, - lépett elé Zira. - Ezt nem most és nem itt kellene megbeszélnünk, de ha gondolod... - Vitol odalépett a csapathoz, megfogta a lány mindkét kezét, és maga elé húzta, távol a CSK-1-től, majd mélyen a szemébe nézett. - Zira, az apád a legjobb barátom volt, a mentorom. Amit elértem, azt neki köszönhetem. Az ő emlékét sérteném meg, ha hagynám, hogy ekkora szégyen érjen, - pillantott a jelentőségteljesen a lány hasára. - Pontosan tudod, hogy csak az apádra való tekintettel tűrtek meg az elmúlt hónapokban, és ha nem mész férjhez a gyerek születése előtt, akkor el kell hagynod a bolygót. A kinti világ pedig nagyon veszélyes, főleg ha valaki annyira ki lesz szolgáltatva, mint te és a kicsi... Kérlek, engedd, hogy segítsek... - Vitol... - kezdte Zira, mélyet sóhajtva. - Én... - Én megvédhetem, ha eljön velem, - szólalt meg hirtelen Amedor. - Ismerek jó néhány biztonságos bolygót, ahol örömmel fogadnák Zirát, és a gyermekét is. - Maga csak ne szóljon ebbe bele! - Vitol hangja haragos volt és a két férfi farkasszemet nézett egymással. Végül Vitol volt az, aki félrenézett. - Vitol, elég! - csattant fel Zira, hátrábblépve egyet. - Amedor nem tehet semmiről sem. Tamun meghalt a népe védelmében, alig pár héttel azután, hogy elment innen. - Nem tudtam, Zira, sajnálom. Tudom mennyire szeretted Tamunt, - Vitol egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt folytatta volna, - de ettől még az egész népünk léte került veszélybe ezek miatt... - nézett jelentőségteljesen a CSK-1 tagjaira. - Mégis miért? - szólalt meg kíváncsian O'Neill, aki egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az eseményeket. - A népünk évszázadokon keresztül élt békében, és fejlődött a goa'uldok beavatkozása nélkül, - magyarázta Vitol. - Ré kivetette ránk az adót, de az őseinknek sikerült elérniük, hogy ne a képviselője jöjjön ide, hanem mi vihessük oda hozzá, a vezetőink mindig felvettek egy régimódi ruhát, és elvitték hozzá az ásványokat. Ré-nek elég volt csak bőszen hajbókolni és Istenként imádni, utána nem is volt ránk kíváncsi. Közben mi zavartalanul fejlődhettünk, de most, hogy Ré halott, Apophis képviselői eljöttek hozzánk... - És lelepleződtek... - szólt közbe Sam bólogatva. - Mennyi idejük van, míg ideérnek az anyahajók? - Alig pár napunk lehet, de nem tudjuk biztosan, - mondta Vitol. - Már a kitelepítés is szóba került... de sajnos Apophis képviselője elrontotta a tárcsázónkat, és nem tudjuk elhagyni a bolygót, - fejezte be a beszámolóját Vitol. - Carter, tud valamit kezdeni a tárcsázóval? - kérdezte azonnal O'Neill a nőhöz fordulva. - Megnézem, mit tehetek ezredes, de nem ígérhetek semmit sem, - felelte a nő nagyot sóhajtva. Nem sok kedve volt tétlenül várni Apophis érkezésére. Elég volt egyszer, mikor Ré ejtette fogságba, még most is elakadt a lélegzete az emlék hatására, bármennyi veszélyes helyzeten is voltak már túl azóta. - Rontani úgysem tud a helyzeten, tegyen meg mindent, és használjon fel bármit. Vitol, - fordult az ott álldogáló férfihoz O'Neill, - fel kell készülnünk a kitelepítésre, ha Carternek esetleg sikerül beindítania a tárcsázót. Van hely, ahová mehetnének? - Nincs..., de bármi jobb ennél, - felelte lehajtott fejjel Vitol. - Rendben. Kawalsky maradjonk, és vigyázzon Carterre, ha sikerül beindítaniuk a kaput, tárcsázza a Fény Földjét, - adta ki az utasítást az ezredes. - Igen, uram, - jött azonnal a válasz. - A Fény Földje? - kérdezte zavartan Vitol. - Jönnek nekünk eggyel, - mondta az ezredes helyett Kawalsky. - És miért segítenek nekünk, hisz mi át akartuk adni magukat Apophisnak? - Miattunk kerültek bajba, a legkevesebb, hogy segítünk kikászálódni belőle, - felelte Sam, aki már félig szét is szedte a tárcsázót egy zseblámpa gyenge fényénél. - Elég a fecsegésből, - szólalt meg O'Neill. - Carter adja le a kívánságlistáját, kezdje a világítással... | |
|
| |
| Megtekintések száma: 464 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |