Stargate SG1- Az új kezdet 5. fejezet
| Figyelmeztetés: főszereplő halála - Ré vagyok, az istenetek, - szólt a fiatal fiú, aki a trónon ült körbevéve katonákkal és szolgákkal. A hangja nagyon furcsa volt. O'Neill némileg szkeptikusan fogadta ezt a kijelentést, főleg mert a srác a földi viszonylatban legfeljebb, ha középiskolás lehetett. És ez a berendezés! Nem volt valami nagy szakértő, de személy szerint ő nem rajongott ezért a stílusért. Minden az arany legkülönbözőbb árnyalataiban szikrázott, és az egész hely tele volt nehéz függönyökkel és dombor nyomott hieroglifákkal. Ha elegáns berendezést akartak, akkor kissé túlzásba vitték a dolgot. Bár azt meg kell mondani, hogy nagyon hatásos látvány volt. A katonák száma mindenesetre meggyőző volt. A viszonylag nagy teremben szinte sorfalként álltak köztük és az uruk között. A felszereléseiket egymás mellett, szép katonás sorban kirakták a katonák mögött. A fegyvereik, a lőszerek, a rádiók, egyszóval minden. Még a tartalék robbanótölteteit is, amikkel ki tudott volna nyitni bármilyen ajtót, és a chip is. A táborban tárolt többi dolguk is ott volt, a bombával egyetemben, de szerencsére azt még nem vették ki a ládából. Annak tartalmáról rajta kívül csak Kawalsky tudott, és ő is csak azért, hogy legyen, aki működésbe hozza, ha vele történne valami. A helyzetük nem volt éppen rózsás, sőt mi több inkább elkeserítőnek lehetett nevezni. - Térdre istenetek előtt! - dörögte az egyik katona. Na még ez is, gondolta O'Neill, de azért intett a többieknek, hogy tegyék, amit mondanak. - Mit kerestek a bolygómon? - szólt ismét a fiatal srác. - Ó, mi csak turisták vagyunk és eltévedtünk, ha volna olyan kedves és útbaigazítana minket, akkor már itt sem lennénk, - próbált viccelődni O'Neill. A diplomácia nem volt az erőssége. - Itt én kérdezek, - mondta ismét az idegen és a szemei furcsán felvillantak. Húha, ennek fele sem tréfa, gondolata hirtelen O'Neill, talán mégsem volt jó ötlet, hogy olyan könnyen feladták magukat, de akkor még használható ötletnek tűnt, bár gondolhatta volna, hogy nem fog semmi jó kisülni belőle, hisz az A tervek szinte soha nem jöttek be, de a B terveknek mindig sokkal több esélye volt, már csak ki kellene találnia egyet. - Ha nem ti nem beszéltek, majd a nő fog, - jelentette ki az önjelölt Isten és egyetlen intésére a katonái közül kettő előre lépett és megragadta Sam karját, aki láthatóan megrettent attól, ami rá vár. O'Neill szíve majd kiugrott a helyéről és látta, hogy a többiek keze is ökölbe szorul és hallotta a közvetlenül mellette álló Kawalsky fogainak csikorgását is. Sajnos nem tehetett semmit sem, és ez elkeserítette. Tudta, hogy a többiek is így vannak vele, de csak vártak ott szótlanul vele együtt és nézték, ahogy elhurcolják a nőt. - Kíváncsi vagyok, hogy miért hoztátok magatokkal ezt a nőt, nagyon fontos lehet a számotokra, - jelentette ki Ré és felállt a székéből. Jack állkapcsa megfeszült, féltette a nőt, jobban is mint kellett volna. Ezt ő maga is tudta a lelke mélyén, de semmi pénzért nem vallotta volna be a világon senkinek sem, és most veszélyben volt. A szeme előtt fogják megkínozni. Makepeace és emberei, akik már eltöltöttek egy kis időt Ré fogságában, elgyötört arccal figyelték az eseményeket. Az arckifejezésüket látva Jack még jobban megrettent, nem sok hiányzott hozzá, hogy felugorjon és megtámadja őket. Samet odalökték Ré lábai elé és a sorfal, ha lehet még szorosabban zárta el a csapatot Samtől. Jack próbálta nem mutatni aggodalmát, így csak egy mélyet sóhajtott, összeszorította a száját. Tudta, hogy Kawalsky ismeri annyira, hogy észrevegye ezekből az apró jelekből, mi is zajlik le benne. Sam ott maradt összekuporodva Ré lába előtt, olyan kicsire összehúzta magát, amennyire csak lehetett. Biztos halálra van rémülve, gondolta Jack és az izmai megfeszültek, de az arcán most semmi nem látszódott. - Mi lehet benned, egy egyszerű nőben annyira értékes, hogy még ide is elhoztak téged? - kérdezte Ré és lenézően bámult az előtte kuporgó alakra. - Kérem jó uram, ne bántson, én csak egy szolgáló vagyok, akit azért hoztak csak magukkal, hogy kiszolgáljam őket, - rimánkodott Sam és egy pillanatra sem nézett fel. Ha nem gyakorolta volna olyan gyakran a póker arcot, akkor Jacknek most leesett volna az álla. Mekkora hazugság! És mekkora ötlet! - Miért támadtál a harcosaimra? - Nem tudtam, hogy kik ők, a sötétben nem láttam pontosan, és megijedtem, kérem jó uram, ne bántson, - Sam továbbra sem nézett fel, így csak remélhette, hogy a kis színjátéka elérte a kívánt hatást. Próbált annyira behódolónak tűnni, amennyire csak tudott. A rémületet a hangjában nem kellett színlelnie. Ha mégsem veszik be a kis trükkjét, akkor... Ebbe inkább nem is gondolt bele. Tudta, hogy kockázatos játékot játszik, de inkább ez, mint egy kínvallatás. - Szolgáló, ha nem válaszolsz a kérdéseimre őszintén, akkor meghalsz, - jelentette ki Ré és felemelkedett a székéből, hogy odalépjen az előtte térdelő nőhöz. - Nem akarok, meghalni, kérdezz bármit, ó, jó uram, - Sam szíve a torkában dobogott. - Vannak-e még mások is a bolygón? - Nincsenek, jó uram, csak ennyien vagyunk. Jack lehunyta a szemét mérgében, ezt azért nem kellett volna megmondania Carternek. - Jól válaszoltál, az igazat mondtad, - jelentette ki Ré elégedetten. Talált valakit, aki eléggé meg van félemlítve ahhoz, hogy az igazat mondja. - Az Első Jaffám is ezt jelentette. Jack lélegzete elakadt, csak beugrató kérdés volt. - Honnan érkeztetek? - A helyet, ahonnan származom, Colorado Springs-nek hívjuk, jó uram. - Ismered a jeleket, amik a bolygódra vezetnek? - Nem, jó uram, nem árulták el őket nekem, - Sam nagyon remélte, hogy Ré elhiszi ezt a hazugságot, még jó, hogy összetépték a papírt, és a noteszt is elrejtette mélyen a homok alá, mielőtt még rajtaütöttek. - Ki a parancsnokotok? - Nem tudom, jó uram, nekem mindegyikük parancsolhat - próbált kitérni az egyértelmű válasz alól Sam. - De ki az, aki a többieknek is parancsol? - csattant fel Ré, a szemei felizzottak, felemelte a kezét, vele együtt egy furcsa szerkezetet, amit Jack csak most vett észre. A tenyér részen egy kristály volt és vékony huzalok kötötték össze az ujjain található kupakokkal. Az egész olyan volt, mint egy szürreális fém kesztyű, de Jack érezte, hogy Makepeace és a többiek lélegzete elakad erre a látványra, pedig még semmi nem történt. Szerencsére Sam, aki még mindig nem nézett fel, nem vette észre. Mielőtt elindultak szokás szerint levették az összes rendfokozati jelzést az egyenruhákról. Még ha nem is ismerték fel őket az itteniek, de jelentős mértékben megkönnyítette volna az azonosításukat. Főleg az övét, mint parancsnok. Most viszont, ha nem akarta még ennél is nagyobb bajba keverni Samet, akkor fel kellett fednie magát. - Én vagyok a csapat vezetője, - emelkedett fel. A harcosok egyből reagáltak és rászegezték a botjaik végét. - Mi keresnivalótok van itt, az én bolygómon? - a kérdést Ré most már Jacknek tette fel. - Mi csak felfedezők vagyunk, szeretnénk megismerni a világnak ezt a szegletét, - próbálkozott Jack, remélte, hogy Ré beveszi. Nem volt erőssége a diplomácia, de ahogy a dolgok álltak, nem sokat ronthatott a helyzeten. Sam nem bírta tovább és felnézett. Látta, hogy Ré odasétált a sorfalhoz, hogy szemügyre vegye az ellenség parancsnokát. A katonák szintén mind háttal álltak neki, itt az idő a cselekvésre. Most vagy soha. A mozdulata olyan gyors volt, hogy még a társai sem vették észre a sorfalon keresztül. Sam alig tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. - Honnan érkeztetek? - folytatta Ré. - Egy messzi, messzi galaxisból - próbálkozott O'Neill. Ré láthatóan nem volt elégedett a válasszal, mert a szemei felizzottak. Intésére egy harcos odalépett O'Neill mellé, a nyakánál fogva felemelte. O'Neill megragadta a torkára fonódó ujjakat és próbálta lefejteni őket a nyakáról, de esélye sem volt. A társai nem tehettek semmit sem, hiába volt ilyen szorult helyzetben. - Még egyszer kérdezem, honnan érkeztetek? - ismételte meg Ré. - Semmi... köze... hozzá, - nyögte ki nagy nehezen O'Neill és érezte, hogy nem sokáig fogja bírni ebben a testhelyzetben, levegőt alig tudott venni. Elképesztően erősek ezek a katonák, gondolta. Ekkor egy újabb harcos lépett be a terembe. Ré intésére O'Neill végre ismét érezhette a talpa alatt a földet és a frissítő levegőt beáramlani a tüdejébe. Köhintett párat és megdörzsölte a nyakát, ennek biztos nyoma marad, gondolta. - Uram, valaki bombát helyezett el a hajtóműdokkban - jelentette a harcos leszegett fejjel. Láthatóan nem volt ínyére, hogy rossz hírt kellett közölnie. - Ti voltatok azok? - mennydörögte Ré a földiekre nézve. - Nem mi voltunk, becsszó, - próbált viccelődni Jack nem sok sikerrel, mert két katona élesítette a botfegyverét pont az arca előtt. A jellegzetes hang még félelmetesebb volt közvetlen közelről. - Uram, a szerkezet, amit találtunk, kimoli volt, - szólalt meg gyorsan a katona, hogy eloszlassa a félreértést. - Első Jaffámként, neked adtam parancsba, hogy a lázadó kimoliaknak írmagjuk sem maradhat, - fordult Ré vészjóslóan nyugodt hanggal a sorfal mögött álló, díszes páncélt viselő katona felé, akinek arcát takaró páncélja hirtelen elmozdult és mint egy paraván, amit elhúznak, feltárta a mögötte rejtőző arcot, ami természetellenesen sápadt volt. Az ő homlokán is ott volt a jel, de az övé aranyszínű volt és kiemelkedett a bőre síkjából. Összeszorított szájjal esett térdre ura előtt. - Uram, a parancsod szerint mindenkit elpusztítottunk azon a bolygón, ahová a lázadók menekültek. Magam kínoztam meg a vezetőjüket, és azt vallotta, hogy nincs senki más, - jelentette ki lehajtott fejjel. - Nyilvánvalóan hazudott, valaki életben maradt és most itt van a hajón. Első Jaffaként megbuktál, - jelentette ki Ré és felemelte a kezét, tenyerét a férfi arca felé fordította, aki szembenézett a végzetével. A kristály hirtelen sárga színű sugarat bocsátott ki, a férfi arca megfeszült a fájdalomtól, alig pár másodperccel később felüvöltött kínjában. Nem sokáig tartott az egész, konstatálta Jack, és a férfi holtan esett össze. Amíg két szolgája nagy üggyel-bajjal kivonszolta a teremből a jól megtermett férfi halott testét, Ré az egyik katonája felé fordult, aki eddig a sorfal jobb szélén állt. - Mostantól te vagy az Első Jaffám, - jelentette ki Ré. Ez aztán a karrier, gondolta Jack, és nem igazán akart belegondolni, hogy rájuk milyen sors vár majd, ha a saját emberével ilyen könyörtelen elbánt. - Kutassátok át mindent, - adta ki a parancsot Ré, majd figyelmét ismét a foglyaira irányította. - Vigyétek őket a fogdába, ha megtaláltuk a szabotőrt, akkor visszatérünk rájuk, - szólt az önjelölt Isten, miután helyet foglalt a díszes székén és kezének egyetlen mozdulatára egy egész szakasznyi katona mozdult meg és a fegyverüket élesítve kísérték őket a fogdába. Viszonylag kis helyiség volt és szinte teljesen üres. Csak néhány vízzel teli edény és az egyik sarokban egy illemhelyre egyáltalán nem hasonlító, csak annak használható szerkezet volt benne. Végülis nem vendégségbe jöttek, gondolta O'Neill, de azért legalább néhány plédet adhattak volna. Mikor hangos robajjal becsukódott mögöttük a cella rácsos ajtaja, Jack Makepeace-hez fordult. - Mi történt, amíg mi kirándultunk? - Sajnálom, ezredes, olyan gyorsan történt minden, és akkora túlerőben voltak, hogy esélyünk sem volt ellenük, - mondta Makepeace. A hangjában nem volt megbánás, mindkét ezredes tudta, hogy ez benne van a pakliban. - Carter, - vette elő O'Neill a kedvenc asztrofizikusát, aki mikor beléptek a cellába, lerogyott az egyik sarokba és a fejét a felhúzott térdére hajtotta. – Mégis, mi volt ez a kis színjáték? - Jobban örült volna, ezredes, ha most valahol épp kínvallatnának engem? - kérdezett vissza a nő, miközben felemelte a fejét. Az arcán látszódott, hogy még az átélt események hatása alatt van. - Nem igazán, de miért kellett elárulnia, hogy nincs más odakint? - kötötte az ebet a karóhoz O'Neill. - Akár azt is mondhatta volna, hogy fogalma sincs róla? - Ezredes, engem a vaksötétben találtak meg alig negyed órával azután, hogy maguk elmentek. Egy olyan civilizációnak, amelyik képes megépíteni egy ilyen hajót, nem jelenthet gondot, olyan érzékelő kifejlesztése, ami képes megtalálni az embereket a bolygón. Nekünk erre ott van a hőérzékelő. Az ezredes egy szót sem szólt, csak nagyot sóhajtva rogyott le a fal mellé. A többiek követték a példáját. - Tudunk bármit a tűzerejükről? - tette fel a kérdést O'Neill. - Rengetegen vannak, és az a botszerű fegyver, az nagyon nem tetszik nekem, - jelentette ki Makepeace. - Mikor megtámadtak bennünket, elsütötték párszor. Szinte szétrobbantották a falakat. - Akkor tehát a nyílt támadás szóba sem jöhet, - szögezte le fejét Kawalsky, aki legjobban ezeket szerette. Szemtől szemben, ember az ember ellen. - Van valakinek bármilyen ötlete? - kérdezte O'Neill. Az ő jó kis terve, már úgyis dugába dőlt, pedig milyen jó kis haditerv volt. Nagyot sóhajtott és várakozóan nézett a többiekre. Mindannyiuk legnagyobb meglepetésére Sam volt az, aki megszólalt. Mostanra már úrrá tudott lenni a remegésén. - Azt hiszem, ezt tudnák használni, - szólalt meg, miközben felállt és a pólója felhasadt nyakkivágásán keresztül benyúlt a melltartójába és előhúzott egy robbanótöltetet. O'Neill-nak adta azt. Jack érezte az apró, ceruza vastagságú tárgyon a nő testének melegét a kezén, hirtelen elöntötte a forróság, annyira, hogy majdnem felnyögött, de gyorsan kiverte a fejéből a gondolatot és megköszörülte a torkát. - Nem semmi, Sam, - mondta vigyorogva Kawalsky. - Ez mind, szép és jó, már csak arról kéne tennünk, hogy ne is tudjanak utánunk jönni, - mondta O'Neill, aki örült ugyan a gyutacsnak, mert ezzel ki tudtak jutni a cellából, de a továbbiakra nem igazán volt ötlete, mert még ha sikerülne is megszerezniük az egyik botot, akkor sem tudnák beindítani a bombát. Az események tükrében, az lett az elsődleges célja, hogy a Földet megvédje, akár a saját és az emberei élete árán is. - Ezredes, azt hiszem erre is szüksége lehet, - mondta Sam mélyen a szemébe nézve, ismét benyúlt a melltartójába és kivette a chipet. - Carter, jövök magának otthon egy sörrel, - vigyorodott el Jack. - Uraim, lenne valami, amiről be kell számolnom. Van egy bomba, itt a bolygón, nekem kellett volna felrobbantanom, ha esetleg ellenséges erőkkel találkozunk. Az eredeti terv szerint, akit csak lehet, vissza kellett volna küldenem a kapun, de nagyon úgy néz ki, hogy erre nem kerül sor. - mondta O'Neill és az emberei arcát fürkészte. A hírt katonához méltóan fogadták. O'Neill nem tudott ellenállni a kísértésnek és ránézett Samre, aki közvetlenül mellette állt. A nő nem látszott meglepettnek. - Én tudtam a bombáról, én terveztem és javasoltam a használatát a tábornoknak, - jelentette ki Sam, nagyot sóhajtva. Akkor még nagyon jó ötletnek tűnt, az íróasztal biztonságából. - Akkor pontosan tudja, hogy miért kell ezt tennünk, - mondta O'Neill és mélyen a nő szemébe nézett. Ha kudarcot vallanak, csak abban az egyben reménykedett, hogy a nő álcája, mint szolgálólány, kitart és könnyű, gyors halála lesz. - Igen, tudom, mondják meg miben segíthetek, - sóhajtott nagyot Sam. Makepeace és emberei, akik már, ha kevéssel is, de többet tudtak a hajóról és az azt védő katonákról, vagy Jaffákról, ahogy Ré hívta az embereit, feladata volt a kitörés és a menekülés megtervezése. Mivel sem tervrajzuk és sem fegyverük nem volt, igencsak törniük kellett a fejüket, már ahhoz is, hogy legalább a bombáig lejussanak és azt beindítva pontot tegyenek az ügy végére. O'Neill utasítása és a saját belátásuk szerint is ez volt az elsődleges cél. Hogy utána ők, hogy jutnak ki a hajóról, az már más kérdés volt, de azért ezt is megtárgyalták. Egyetlen megoldásnak a gyűrűk használata mutatkozott. Jack figyelte őket, ahogy leültek egymással szemben a padlóra és vízbe mártott ujjakkal rajzolták fel a padlóra azt, amit az űrhajó felépítéséről megtudtak. Gondolatban mindig Makepeace embereinek hívta őket. Egy csapat voltak, az elmúlt időszakban annyi időt töltöttek el együtt és annyi mindenen mentek keresztül, hogy jobban összekovácsolódtak, mint némely másik csapat évek hosszú sora alatt sem. Mind a négyen nagyszerű, képzett és elszánt katonák voltak, akik nem haboztak feláldozni magukat a hazájukért, de mindegyikükben ott volt az az egészséges életvágy, ami gondoskodott róla, hogy a legvégsőkig küzdjenek. Büszke volt rá, hogy velük szolgálhat. De nem volt ideje ezen mélázni, hisz nekik is ott volt a maguk feladata. A lehető legrövidebbre kellett csökkenteniük az időt, amíg a bombát beüzemelik és meg kellett akadályozniuk, hogy Ré vagy a csatlósai lekapcsolhassák. Ebben Carter szerencsére nagyon otthon volt. Ő is a vízbe mártotta az ujját és elkezdte magyarázni a két tisztnek, hogy melyik lépés után melyik jön. - Sajnálom, hogy a tervezésnél nem gondoltunk erre, - mondta Sam, mikor végeztek a gyorstalpaló atombomba szerelő tanfolyammal. - Semmi gond, Carter, - felelte O'Neill zúgó fejjel, bár egyetlen porcikája sem kívánta ezt, de ha Carter nem jut el a bombáig, akkor is kell valaki, aki beindítja és elvégzi a szükséges módosításokat. - A lényeg, hogy most meg tudja oldani. Ezredes? Hogy állnak a tervvel? - Azt hiszem, van egy egészen működőképes változat, ezredes, - mondta Makepeace, és elvigyorodott. SJSJSJ - Segítség, valaki segítsen, - a női hang végig visszhangzott a cella előtti üres folyosón. - Meg fog halni! Kérem, valaki... Segítség! - kiáltotta Sam és mivel kint semmilyen mozgást nem tapasztalt, kérdően nézett az ezredesre, aki kézmozdulataival jelezte, hogy folytassa tovább, csak egy kicsit hangosabban és nagyobb átéléssel. - Segítség, kérem... meg fogják egymást ölni! - Sam olyan hangosan kiabált, ahogy csak a torkán kifért. Még egy egészen hiteles, B kategóriás horrorfilmbe illő sikolyt is kipréselt magából. Bár Oscart biztos nem kapott volna az alakításáért, de a célját így is elérte. Katonák léptei hallatszottak. O'Neill és Kawalsky az ajtó mellett két oldalt a falhoz tapadva álltak és a hangokból megpróbálták kikövetkeztetni, hány emberre számíthatnak. O'Neill az ujjaival jelezte a cella túloldalán a sarokban álldogáló Makepeace-nek és embereinek, hogy két-három katonával kell számolniuk. Pár másodperccel azelőtt, hogy a katonák odaértek volna, a megbeszéltek szerint Sam behúzódott az egyik sarokba. O'Neill volt az, aki beindította a cella zárjára helyezett robbanószerkezetet. A katonák már a közelben járhattak, mikor O'Neill elindította a szerkezetet, és csak remélhette, hogy elég közel lesznek a robbanáshoz, hogy megzavarja őket. Ha a váratlan hang és lökéshullám nem éri el őket, akkor az végzetes lett volna az akció kimenetele szempontjából, mert épp az ellentétes hatást érték volna el, hisz pont belefutottak volna a tüzelésre kész botfegyverekbe. O'Neill nagyon remélte, hogy jól mérte fel a távolságukat, ahogy a többiek is, akik készenlétben várakoztak. - Mi történt? - kérdezték a katonák, mikor az ajtóhoz értek, hamarabb, mint O'Neill várta volna. Hogy a fészkes fenében tudnak ezek ekkora páncélban ilyen halkan közlekedni? Az ezredes magában káromkodott. Nagyon remélte, hogy még azelőtt bekövetkezik a robbanás, hogy felfedeznék a szándékukat és riasztanák a többieket. Mikor a katonák benéztek a kémlelőnyíláson egy teremtett lelket sem láttak. Tanácstalanul néztek egymásra. - Tégy jelentést az Első Jaffának - szólalt meg az alacsonyabbik, a magasabbik már indult is volna visszafelé. O'Neill és az emberei lélegzett-visszafojtva hallgatóztak. Ha kiérnek a hatósugárból, vagy ami még rosszabb, riadóztatják az egész hadsereget, hát... abba jobb bele sem gondolni. Végre bekövetkezett a robbanás. Az ajtó kinyílt és Makepeace emberei még egy kicsit rá is segítettek, mert teljes erővel kitaszították azt és az egyébként is vaksin pislogó, kóválygó idegen katonákat nekitaszították a szűk folyosó túlsó falának. Lefegyverezték őket és egy-egy jó erős ütéssel a tarkójukra kivonták őket a forgalomból. A botfegyvereket egyenlőre nem akarták használni, mert túl hangos és túl jellegzetes volt. Az eszméletlen testeket, alapos motozás után bevonszolták a szomszédos cellába, aminek még érintetlen volt a zárja. - Ezredes, azt hiszem, ezzel irányítják azokat a köröket, - mutatott Makepeace az egyik őr bal kezén található karkötőhöz hasonlító, de annál jóval szélesebb, piros kővel "díszített" tárgyra. O'Neill intésére magukhoz vették és az őrök oldalfegyverét is. A működésére a korábbi tapasztalataik alapján gyorsan rájöttek. - Az első lövés nem halálos, csak nagyon fájdalmas, - szólalt meg ismét Makepeace. O'Neill kérdő tekintettel nézett rá. - Tapasztalatból tudjuk mindannyian. Hangosnak viszont ez is hangos. Ráadásul a második lövés halálos, legalábbis ezt mondták. - Rendben. Akkor talán induljunk, - szólalt meg O'Neill és az egyik idegen kézifegyvert a kezébe véve elindult. Lassan és a lehető leghalkabban haladtak előre, folyamatosan biztosítva egymást és a hátukat is. Hála annak a sok gyakorlásnak, most szinte szavak nélkül is megértették egymást. Mivel csak két botfegyverük és két kézifegyverük volt, nagyon oda kellett figyelniük. Sam pont a csapat közepén haladt. Próbált minél kevesebb problémát okozni a többieknek. Ez most nem az ő terepe volt. Már majdnem a főteremhez értek, mikor ütemes lépések hangja ütötte meg a fülüket. Szerencsére pont egy oszlopokkal szegélyezett teremben voltak, gyorsan elrejtőztek. Samet Jack rántotta magával az egyik mögé, épp az utolsó pillanatban. Hogy elkerüljék a lebukást, szorosan egymáshoz kellett simulniuk. Sam nagyon is tudatában volt a férfi közelségének, az illatának, a bőre melegének, annak, ahogy a lélegzete a bőrét cirógatta és a szíve olyan hangosan kezdett el dobogni, hogy teljesen biztos volt benne, hogy még a férfi is meghallotta. Felnézett az arcára, de O'Neill épp elnézett a feje felett, a katonákat követte a tekintetével. Még magában sem volt képes Jacknek hívni. Mindig O'Neill-ként gondolt rá és bizony ez elég gyakran megtörtént, mióta megismerkedtek. O'Neill a kezénél fogva húzta magával, kiragadva az oszlop rejtekéből és egyúttal a gondolataiból is. Ahogy a többiekhez értek, az ezredes elengedte a kezét, és Sam még utána is érezte a férfi kezének melegét. Térj észhez, kislány, gondolta magában és vett egy mély lélegzetet. Egy hang nélkül haladtak tovább a nagyterem felé. Ahogy sejtették, az elkobzott felszerelésük még ott hevert, pont ahol hagyták. Villámgyorsan felfegyverkeztek, és magukhoz vették a jeladót, ami nélkül az otthoniak nem nyitják ki az Íriszt. Sam is rögtön nekilátott a bomba átállításának. Miután elindították az időzítőt, Sam lecsavarozta a fedelet és elvágta a megfelelő drótokat, kiiktatva a kijelzőt és billentyűzetet. Most már, ha akarták volna sem tudnák leállítani a robbanást. Miután visszacsavarozta a fedelet, a bomba úgy nézett ki, mintha hozzá sem nyúltak volna. Két órájuk volt, hogy hazajussanak. O'Neill utasítása volt ez, és Sam jelére elindították az órájukon a visszaszámlálást. Az ezredes szerint, ennyi időnek mindenféleképpen elégnek kell lennie, hogy eljussanak a kapuhoz. A gyűrűterem közvetlenül mellettük volt és a Makepeace-nél lévő irányítószerkezet kitűnően működött. Mivel eddig semmilyen ellenállásba nem ütköztek, O'Neill, mint gyakorló pesszimista egyre inkább azon gondolkodott, hogy vajon meddig tarthat a szerencséjük. Már lent jártak a Csillagkapunál, míg a többiek őrt álltak Sam beütötte a jeleket a tárcsázóba. Épp abban a pillanatban, mikor az eseményhorizont ismerős alakja kibontakozott a szemük előtt elszabadult a pokol. A piramis körül járőröző katonák épp ekkor bukkantak fel a lejáratnál. O'Neill volt hozzájuk legközelebb és ő is lőtt elsőnek. Az idegen katonák villámgyorsan szétszóródtak és ők is tüzelni kezdtek. Makepeace-t akkor találták el a vállán, mikor épp előlépett a fedezékéből, hogy tüzet nyisson. Fájdalmas kiáltással rogyott össze. A többiek rögtön össztüzet zúdítottak a támadókra, hogy a sérülthöz legközelebb lévő Kawalsky-nak legyen lehetősége kirohanni és a vállára kapnia a sérült ezredest. Mivel más lehetősége nem nagyon volt, rögtön az alig pár méternyire lévő kapu felvette az irányt, mielőtt átlépett volna rajta, oldalra pillantott és látta, hogy Sam a tárcsázó fedezékéből jóváhagyóan biccentett egyet. Az ő feladata volt az azonosítójelük átküldése. Az őrnagy gondolkodás nélkül lépett át a függőleges tavon. O'Neill, mivel elfogyott a magával hozott lőszere, az őröktől elvett kézifegyvert kapta elő, hogy biztosítsa a többiek átjutását. Sam a megbeszéltek szerint az utolsó katonával egy időben indult el. Azért döntöttek így, mert nem tudhatták, hogy pontos-e a cím és nem-e egy újabb csapdába sétálnak bele. Már majdnem elérte az eseményhorizontot, mikor meglátta az oszlopok takarásában előresettenkedő őrt, aki pont Haynes-t vette célba a botfegyverével. - Vigyázz! - kiáltott fel Sam és gondolkodás nélkül előretaszította Haynest, aki döbbenten pillantott hátra, és mielőtt a lendülettől átesett volna a kapun, még látta, hogy a neki szánt lövés eltalálja Samet. Pont a háta közepén. A nő fájdalmas kiáltását a rájuk záporozó lövések hangján keresztül is meghallotta O'Neill. Villámgyorsan megfordult és már csak annyit látott, hogy Sam alig két méterrel a biztonságot jelentő kapu előtt összecsuklik. A megmentett Haynes a nagy lendülete miatt már nem tudott időben megállni, és bár észlelte a doktornő sérülését, ő maga eltűnt a kapuban. Jack ordítva lépett elő a rejtekéből és folyamatosan tüzelve hátrált a földön fekvő alakhoz, mivel állandó tűz alatt volt, eltartott egy ideig, míg méterről méterre meg tudta közelíteni. Mielőtt odaért volna hozzá, a kapu lekapcsolódott. Alig három-négy méter hiányzott. Így nem tudott mit tenni, a zubbonyánál fogva lerángatta a lányt a tárcsázó fedezékébe. Remélte, hogy ezt nem merik szétlőni. Itt voltak a legnagyobb biztonságban, figyelmét most a mellette sebesülten fekvő Carterre fordította, akinek a hátán lévő sebből vér szivárgott. De nem is ez jelentette a legnagyobb gondot, hanem a tüdejét ért károsodás. Ösztönösen ellenőrizte a pulzusát, alig érezhetően, de még ott volt. Némileg megkönnyebbülten nézett ki a fedezéke mögül és lőtt párat a fel-feltűnő katonákra, akik lassan, de biztosan közelebb lopakodtak. - Jack... - az elhaló hang a szívébe markolt. Még soha nem szólította a keresztnevén. Ránézett és látta, hogy Sam kinyitotta a szemét és fájdalmasan elfintorodott. Természetellenesen sápadt volt és nagyon felületesen lélegzett. - Sam, ne mozdulj. Megpróbálok újra tárcsázni! - mondta Jack két lövés között, de maga sem tudta, hogy valósítaná meg. - Ne... megláthatják... a címet... - Sam hangja egyre halkabb és erőtlenebb lett. - Akkor is hazajuttatlak! - fogadkozott Jack. - Mindenki más otthon van már! Nem lehet, hogy pont te ragadj itt! - Jack... - Sam annyi mindent akart még mondani, de érezte, ahogy az életerő lassan elhagyja a testét. Mikor Jack rápillantott, látta hogy utolsó erejét összeszedve elmosolyodik, és felé emeli a kezét. Jack ösztönösen érte nyúlt és megszorította. Nem foglalkozott többé a támadóikkal. Nem volt értelme. Rajtuk kívül mindenki hazajutott. Egy kis szerencsével Fraiser doktornő tényleg olyan jó, mint ahogy azt mindenki állította, és akkor Makepeace is megéri a nyugdíjazását. A bombát is elindították. Inkább csak ült itt, Sam kezét szorongatva. Szíve szerint örökké itt maradt volna, nem akarta elengedni Samet, aki még mindig őt nézte, tompán csillogó szemekkel. Megszólalni már nem volt ereje. Jack óvatosan, nehogy még több fájdalmat okozzon neki, csókot lehelt a tenyerébe. Nem igazán volt romantikus alkat, de már azóta a bizonyos O'Malley-beli találkozás óta tudta, hogy ez a nő a végzete. És most itt térdel mellette, a vérével a ruháján és tétlenül nézi, ahogy az élet elszáll belőle. Sam szeme hirtelen kifejezéstelenné vált. Jack jól ismerte ezt, sajnos. Többször találkozott vele élete során, mint szerette volna. Vett egy mély levegőt és behúzódott a terem legbelsőbb sarkába, mélyen a kapu mögé, egy koromsötét sarokba. Tudta, hogy örökké nem rejtőzködhet, de a bomba robbanásáig már csak másfél óra volt. Épp elég a bosszúra.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 452 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |