Stargate SG1- Az új kezdet 7. fejezet
| Kawalsky és a többiek épp Makepeace betegágyánál voltak, mikor lejárt a két óra. Senki sem szólalt meg, csak jelentőségteljesen néztek egymásra. Csak álltak ott mély csendben. Majd később, ha Makepeace-t kiengedik innen, elmennek és koccintanak egyet az elesettek emlékére, gondolta Kawalsky. Neki is, épp úgy, mint a többieknek összeszorult a szíve a gondolatra, hogy Sam és O'Neill ezredes mostanra már biztosan halott. Ha Sam valamilyen csoda folytán túl is élte a sérülést, aminek Haynes elmondása alapján minimális esélye volt, az alig pár perce bekövetkezett robbanást nem élhette túl a hajón senki sem. Az ezredes is biztos ott volt, valahol a bomba közelében, csak a biztonság kedvéért. Fraiser doktornő lépett be a terembe, félbeszakítva a gondolatmenetét. A nő a szokásos egyenruhát és rajta a hivatása jelképévé vált fehér köpenyt viselte. Az arcáról viszont hiányzott a biztató mosoly, amivel lelket tudott önteni a betegeibe, bármekkora fájdalmaik is voltak, vagy bármennyire is elveszettnek érezték magukat. A szemei vörösek voltak és az arca kissé fel volt puffadva. Sírt, nem is olyan rég. Jó sokat. Ő is pontosan tudta, hogy mikor ért véget a visszaszámlálás, ahogy a bázison mindenki. Kawalsky most igazán irigyelte a doktornőt, amiért így kimutathatta az érzelmeit. Meg fogja tenni ő is, csak később és tanúk nélkül, pontosabban egy tanúval, akit úgy fognak hívni, hogy Mr. Jack Daniel. - Hogy van ezredes? - szólalt meg halkan a doktornő. A hangja rekedt volt és el is csuklott. - Jól vagyok, hála Kawalsky-nak, - mondta a férfi az őrnagy felé intve a fejével. - Ha ő nem hoz ki, akkor... - Bárki megtette volna... - szabadkozott Kawalsky. - De azért jön egy sörrel, ezredes, - próbálta egy viccel enyhíteni a feszült hangulatot, de csak egy halvány mosolyt sikerült kicsalnia az emberek arcára. - Örülök neki, hogy jobban van. A műtét még hátravan, de ahhoz átszállítjuk a kórházba, - tájékoztatta Frasier doktornő a férfit. - A Légierő egyik legjobb sebésze utazik ide holnap, hogy elvégezze a beavatkozást. - Nem semmi, ezredes, - füttyentett egyet Thompson. - Hammond tábornoknak köszönjék meg, - mondta a doktornő. - Mit kell nekem megköszönni? - lépett be a tábornok a terembe. - Fel, vigyázz! - adta ki a parancsot Makepeace ezredes, és rajta kívül minden jelenlévő feszes vigyázzba vágta magát. - Pihenj, - szólalt meg a tábornok. - Mit kell nekem megköszönni? - A sebészt, aki összefoltozza az ezredest, uram - szólalt meg Kawalsky. Mindig is tudta, hogy a tábornok nem kispályás játékos, és bár nagyon sokat követel az embereitől, de meg is ad nekik minden támogatást, ami csak emberileg lehetséges. - Nagyon szívesen... - Nem tervezett aktiválás, Nem tervezett aktiválás, ez nem gyakorlat, ismétlem ez nem gyakorlat, - a hangszóróból felhangzó mondat annyira szürreális volt, hogy még akkor is értetlenül bámultak egymásra, mikor a tábornok már rég kiviharzott a teremből. - Tudni akarom, hogy mi történik, - jelentette ki Makepeace és az emberei már ugrottak is mellé, hogy eltámogassák az irányítóteremig. - Azt hiszem egy kerekesszékben sokkal kényelmesebb lenne, - mutatott a terem egyik sarkában árválkodó alkalmatosságra a doktornő. Jól tudta, hogy úgy sem akadályozhatta volna meg ezt a kis 'lázadást'. Épp akkor értek oda, mikor Walter hitetlenkedve jelentette meg a tábornoknak, hogy azonosító-jel érkezik. - A CSK-1 az, Carter doktornő kódja, - jelentette Walter, és gyorsan leellenőrizte az adatokat. - Ellenőriztem, uram, a kód helyes, - fordult a tábornok felé parancsa várva. - Íriszt kinyitni, biztonságiakat a kapuszobába, - mondta nagyot sóhajtva a tábornok. - A létesítményt lezárni, - tette hozzá. Ez a néhány mondat hatalmas nagy felbolydulást okozott a bázison. Mindenki próbálta a lehető leggyorsabban elfoglalni a helyét, és hála a sok gyakorlásnak, bőven a határidő előtt sikerült is. Minden jelenlévő feszülten figyelte az eseményhorizontot, visszafojtották a lélegzetüket és a legvadabb elképzelések futottak át az agyukon. Mikor Sam Carter és Jack O'Neill ezredes kimerülten és piszkosan megjelent a kapu előtt, egy pillanatig senki sem mozdult meg. Majd mintha csak megnyomtak volna egy gombot, mindenki egyszerre mozdult meg, kezdett el beszélni és diadalittasan kiabálni. Hammond tábornok mosolyogva indult el a halottnak hitt emberei köszöntésére. - Ezredes, doktornő, - szólt hozzájuk szélesen mosolyogva, - nagyon örülök, hogy viszontláthatom Önöket. Nem sok reményt fűztünk hozzá. - Hát nem sokon múlt, hogy nem hagytuk ott a fogunkat, - felelte O'Neill ezredes, szélesen vigyorogva. Közben a kerekesszék miatt kerülő úton megérkeztek Kawalsky-ék is. Együtt jöttek, és bár nem beszélték meg, egyikük sem választotta a rövidebb utat. Most kézrázással és bősz hátba veregetéssel köszöntötték O'Neillt. Samet pedig egytől egyig átölelték. Haynes különösen sokáig szorította magához a nőt. Mindketten tudták, hogy miért. - Jövök egy sörrel, - Haynes csak ennyit mondott. - Be is hajtom, - nevetett fel Sam és hátrább lépett. Haynes százados nagyon rendes ember volt és örült neki, hogy jól van. Ekkor vette észre. A kapu még mindig nyitva volt, pedig a program szerint, amint már semmi nem halad a féregjáratban, magától le kellene kapcsolódnia. A kutató tekintetére O'Neill ezredes is felfigyelt. - Mi a baj, Carter? - szólította meg az ezredes. Nem igazán tudta, hogyan is viselkedjen az után a csók után. - Nem kapcsolt le a kapu, ezredes, - mondta homlokráncolva a nő, és rá sem pillantva elviharzott. - Azt hiszem, le kellene zárni az Íriszt, addig míg rá nem jövünk a hiba okára, - szólt vissza, de hátra sem nézett. Hammond tábornok intésére Walter már csapott is volna az Íriszt aktiváló gombra, mikor a féregjárat hirtelen megszűnt. Sam épp ekkor ért fel, és rögtön leült az egyik konzol elé, hogy elemezni kezdje az adatokat. A szemei karikásak voltak, a szája kicserepesedett, az egyenruhája szakadtan és piszkosan lógott rajta, és a hátán egy hatalmas, égett szélű lyuk tántongott, ott ahol a botfegyver eltalálta. O'Neill ezredes kivételével mindenki leesett állal nézte. - Carter, azt hiszem, ez ráér, - szólalt meg O'Neill. - Tudja nem ártana, ha elmennénk az orvoshoz, és ennénk valami rendeset, - miközben beszélt, az ezredes megfogta Sam karját és magával húzta. El a számítógépektől, olyan messze amennyire csak lehetett. - És egy jó zuhany sem ártana egyikünknek sem. - Na meg egy új egyenruha, - mutatott Sam hátára Haynes, aki a többiekkel együtt még mindig nem fogta fel, hogy mi történt. Nemcsak a menekülésük a furcsa formájú űrhajóról volt csodába illő, hanem az is, hogy a doktornőn egy karcolás sincs, pedig a ruhája az egyértelmű bizonyíték rá, hogy eltalálták. - Igaza van, ezredes, - szólalt meg a tábornok, aki most meg sem kísérelte elrejteni az örömét, de azért a kíváncsisága egyre erősebb lett. - Jelentéstétel két óra múlva a tárgyalóban. Ez mindegyikükre vonatkozik, - mutatott a kerekesszék körül lebzselőkre is. Mire egymást kiegészítve, a részletekből összerakták az egész történetet, több óra is eltelt, és mire a jelentést is megírták, még több. Mikor az ezredes és a doktornő átlépett a kapun, még csak kora délelőtt volt, de mire mindennel végeztek, és a tábornok engedélyt adott a távozásra, már majdnem este volt. Sam alig állt a lábán a fáradtságtól. A fiúk megvárták őt is, addig nem hagyták el a bázist. Mielőtt elindultak volna, még beköszöntek Makepeace-hez, akit másnap reggel akartak átszállítani a kórházba. Utána O'Malley felé vették az irányt. Mivel Sam nagyon fáradt volt, az ezredes felajánlotta, hogy elviszi kocsival. Sam kissé idegesen ült be mellé a kocsiba. Még nem volt lehetőségük négyszemközt beszélgetni, mióta visszaértek a bázisra. Legnagyobb meglepetésére a férfi nem hozta szóba a csókot, semleges dolgokról beszélgettek. A csillagkapu vagy a bolygón történtek említésre sem kerültek. Az étteremben mikor megérkeztek, már mindenki felélénkülve beszélgetett, viccelődött a másikkal, majd ahogy telt az idő és fogyott a steak, úgy halkultak el. O'Neill végül úgy érezte, hogy mint a csapat parancsnoka mondania kellene valamit. - Uraim, és hölgyem, - kezdte, kissé ünnepélyesebben, mint szánta. A szavaira mindenki rászegezte a tekintetét. - Azt hiszem a küldetést eredményesnek minősíthetem, főleg, mert mindenki túlélte. Egészségünkre, - emelte fel a korsót és nagyot kortyolt belőle. A többiek követték a példáját, majd ismét mindenki a gondolataiba merült és csak az előtte fekvő, tényleg fenséges szelet hússal foglalkozott. Nem sokkal később O'Neill úgy döntött, hogy kimegy, kiszellőztetni a fejét. Mikor elindult az asztalok között, Kawalsky egy pillanatig csak bámult utána, majd ő is felállt, és utána indult. Az ezredest egy padon üldögélve találta meg, kényelmesen hátradőlve, a csillagokat bámulva. - Mi a gond, ezredes? - Nincs semmi baj, Kawalsky, csak a fejembe szállt a sör és még vezetnem is kell, - válaszolta O'Niell. - Ugyan már, ezredes! Mióta is ismerjük egymást? - Néha úgy érzem, hogy egy örökkévalóság óta, - vigyorodott el az ezredes, tudhatta volna, hogy Kawalsky ennél sokkal jobban ismeri. - Akkor, mi a gond? - Carter, - ez az egy szó tökéletesen kifejezte minden gondját és baját. - De hát, ha jól tudom remekül teljesített, neki köszönhetjük, hogy itthon lehetünk, - Kawalsky barátjának tekintette a nőt, ezért most nem értette mi a baja vele az ezredesnek. - Nem is azzal van a gond, - hajtotta le a fejét az ezredes. - Ó, már értem... - vigyorodott el az őrnagy, itt van a kutya elásva. A nő tényleg nagyon csinos volt. Egy pár percig csak ültek ott csendben a gondolataikba merülve. - Menjünk, igyunk egy kávét, mert még haza is kell mennünk, - javasolta egyszer csak az ezredes és felállt. Mikor visszaértek a terembe, látta, hogy Carter felszabadultan beszélget a csapat többi tagjával, de mikor meglátta őt, akkor elcsendesült egy pillanatra, majd szélesen elmosolyodott, utána visszafordult Haynes felé, aki épp hevesen magyarázott neki valamit. - Ez a nő még bajt fog hozni rám, - motyogta az ezredes, és bár nem az őrnagynak fülének szánta a megjegyzést, az meghallotta és mindentudóan elvigyorodott. Mikor meglátta őket átlépni a kapun, piszkosan és kimerülten, mégis mosolyogva, tudta, hogy ők ketten összetartoznak. Már csak nekik kellett rájönniük, hogy a sorsukat nem kerülhetik el. SJSJSJ O'Neill először el sem tudta képzelni, hogy mi ébreszthette fel, kint még alig hajnalodott, és a szobában szinte teljesen sötét volt. Ekkor hallotta meg a csengőt, és a dörömbölést az ajtón. Még félálomban, kóvályogva ment a bejárati ajtóhoz. Kifejezetten mérges volt arra, aki zavarni meri ilyen korán, mert épp egy nagyon, de nagyon kellemes álma volt, amiben egy szőke, hosszú hajú és kék szemű hölgy szerepelt. Mikor mérgesen kinyitotta az ajtót, elakadt a szava. Álmai tárgya állt ott. A kabátját szorosan maga köré tekerte, de ennek ellenére vacogott a hideg hajnali szélben. - Carter, mit keres maga itt? - csattant fel O'Neill némileg élesebben, mint azt eredetileg akarta. - Bemehetek? - kérdezte a nő dideregve. - Igen, persze, elnézést, csak még félig alszom, - lépett hátrább az ezredes, hogy beengedje a nőt. - Sajnálom, hogy felébresztettem, de lenne valami, amit meg kellene beszélnem valakivel, és nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék, - mondta a nő, miközben beviharzott a házba. Láthatóan zaklatott volt. O'Neill egyrészt nagyon csodálkozott azon, hogy épp hozzá fordult, ha problémája volt, másrészt viszont büszke is volt rá, hogy kiérdemelte a nő bizalmát, a köztük lévő felemás kapcsolat ellenére is. - Mi a gond? - Azt hiszem, valaki átjött velünk együtt a kapun! - Micsoda? - Jól hallotta ezredes, azt hiszem, valaki átjött velünk együtt a kapun! - ismételte meg Sam, és gyorsan belekezdett a magyarázatba. - Ezredes, mint tudja, a kapu megnyitás után csak addig marad aktív, amíg... - A lényeget, Carter, - szakította félbe az ezredes, a reggeli kávéja előtt még ez az egyszerűsített változat is sok volt. - A biztonság kedvéért figyeljük a kapu energia leadását és az időintervallumot, amikor aktív. Tegnap, mikor a jelentésemet készítettem össze, ennek is utánanéztem, és akkor nem is gondolkodtam el rajta, de nem tudtam aludni... - Carter... én tudtam volna aludni, és maga ébresztett fel, mondja már a lényeget, - O'Neill kiment a konyhába, hogy feltegyen egy kávét. - Az adatok azt mutatják, hogy még valaki átjött utánunk a kapun, volt egy harmadik energiahullám is. De mivel minden adat odabent van, addig nem akarok riadót fújni, amíg... - Biztos nem lesz a dologban, - fejezte be a mondatot O'Neill. - És nem akartam, hogy a bázison beszéljük ezt meg... - Mert ott a falnak is füle van, ráadásul most van egy kis biztonsági problémánk... - Pontosan, - mondta Sam, és amíg O'Neill a telefonhoz lépett, ő körülnézett a nappaliban. Közben meghallotta, hogy lefőtt a kávé, hallotta, hogy a férfi épp a tábornokkal beszél és mivel nyílt vonalat használt, ezért csak a gondra utaló kódszavakat használta. Rövid keresés után talált két bögrét és cukrot is. Mire O'Neill belépett a helyiségbe, már ki is töltötte az italt. - Látom feltalálta magát, - mondta mosolyogva az ezredes, mikor meglátta. A nő nagyon jól mutatott a konyhájában, a kezében a kedvenc csészéjével. - Sajnálom, de még én sem igazán tértem magamhoz, - felelte a nő bocsánatkérően mosolyogva. - Tejet talál az alsó konyhaszekrényben, - mondta a férfi, mert a közös reggelizéseikből emlékezett rá, hogy a nő mindig tejeskávét iszik reggelente. - Köszönöm, ez igazán hiányzott a bolygón, - mondta a nő. - Mi történt? - érdeklődött pár korty után. - Hammond tábornok lezáratta a bázist, és visszarendelt mindenkit, - mondta elgondolkodva az ezredes. - Csak azt nem tudom, hogy nem késtünk-e el máris. Ha kijutott a bázisról... - Nem hiszem, hogy eltávolodott volna a kaputól, - mondta Sam és az ezredes kérdő pillantására folytatta. - A számítógép miatt, amivel tárcsázunk, én biztos ott maradnék, legalább addig, amíg megtudom, hogy juthatok haza. - Igaz... - felelte az ezredes. SJSJSJ Mire beértek a bázisra, az olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Hammond tábornok már ott volt, és a korai időpont ellenére frissen vasalt egyenruhában feszített. - A bázist lezártuk, és mindenki itt marad, amíg meg nem találjuk a vendégünket, - mondta tájékoztatásul. - Azt vettük észre, - jegyezte meg az ezredes szarkasztikusan, de magában elismeréssel adózott a szervezettségért, amivel a be és kiléptető kapunál találkozott. Mivel a fegyveres őrök olyan ellenség ellen védték a kint lévőket, akit nem is láttak, egy vastag, fémláncokból álló függönyt szereltek fel a folyosón, ami az egyetlen fel- és lejárat volt a létesítménybe. A vészkijáratokat pedig lezárták, és fegyveres őrökkel őrizték. Wood őrnagy kitett magáért. - Van valakinek valamilyen javaslata, hogyan találjunk meg egy láthatatlan behatolót egy ekkora létesítményben? - tette fel a százezer dolláros kérdést a tábornok, mikor leültek a tárgyalóban, amit előtte alaposan átkutattak. Legalábbis remélték, hogy tényleg elég alaposak voltak. - Hőérzékelők, - mondta Sam. - Csapatokat alakíthatnánk és átnézhetnénk az egész létesítményt. Nem biztos, hogy eredményes lesz, mert nem tudhatjuk, hogy az álcázási technikája pontosan milyen elven alapul. - Ennie és innia is kell valamit, - vetette fel az ezredes. - Minden kaját el kell zárni, a bentiek csak az étkezőben ehessenek, zárjuk el a vizet a bázison, a palackozott vízkészletet használjuk, persze azt is ellenőrzés mellett. - Rendben, ezt fogjuk csinálni, - emelkedett fel a tábornok, - Wood őrnagy tegye meg a szükséges intézkedéseket. SJSJSJ A bázison lassan már három napja tartott a zárlat. Mivel a hőkamerás keresés nem vezetett eredményre, kénytelenek voltak várni, hogy az éhség és szomjúság előcsalja az idegent. Az ételek kiosztásával nem volt gond, a problémát inkább a víz elzárása okozta. Nem is az ivás, hanem a mellékhelyiségek használata volt a probléma forrása. Az egész bázison egy helyen volt lehetőség arra, hogy az emberek elvégezzék a szükségüket. A régi óvóhelyen a mellékhelyiség a biztonság kedvéért teljesen külön vízvezeték-rendszeren volt. Valahol a bázison kívül csatlakoztatták le a fővezetékről. Most ez nagyon jól jött, bár egy jó hosszú sor állt folyamatosan a folyosón. A tábornok elhatározta, hogy addig tartja fent a zárlatot, amíg csak szükséges. Az emberek elfoglalták magukat, befejezték az elmaradt jelentéseket és a bázis korábban lezárt és most újból birtokba vett részeinek felújítását. Kiképzések is folytatódtak, épp csak a tanteremben. A tábornok már többször is feltette a kérdést O'Neill ezredesnek, hogy kit választott a csapata negyedik tagjának, de ő mindig kitért a válaszadás alól. A tábornok egyelőre ráhagyta, hisz addig, míg a vendégük elő nem bújik a rejtekéből, úgysem tudnak visszamenni a bolygóra. Bár ez utóbbit Sam már nagyon várta. Égett a vágytól, hogy azzal az anyaggal folytathasson kísérleteket, amiből a kapu készült. Most viszont csak annyit tehetett, hogy az eddig begyűjtött adatokat tanulmányozta és megpróbált valamilyen, hosszútávon is használható kutatási tervet összeállítani. Bár napközben külön utakon jártak, de O'Neill-nak, Kawalsky-nak és Sam-nek szokásává vált, hogy együtt reggeliznek, ebédelnek és vacsoráznak az étkezőben. A reggeli idejére Haynes, Thomson és Williams is csatlakozott hozzájuk. Makepeace a műtétje után kérte, hogy szállítsák vissza a bázisra, annak ellenére, hogy itt sokkal mostohább körülmények között volt, mint a kinti kórházban. A társai gyakran meglátogatták, még Kawalsky, Sam és O'Neill is sokszor nézett be hozzá napközben. Ha nem álltak volna majdnem minden sarkon fegyveres őrök, és nem kellett volna fél órára előre megtervezni, hogy mikor mennek ki, akkor minden egész normális mederben folyt volna a bázison. SJSJSJ Egész jó kis hely volt ez. Amedor élvezte az életet itt a bázison, ami teljesen más volt, mint az, ahonnan származott, bár még csak ennek a létesítménynek a belsejét látta. Kíváncsi volt, hogy a felszín vajon mennyiben tér el azoktól a bolygóktól, ahol eddigi élete során megfordult. Mikor beugrott abba a féregjáratba, a két idegen után, akkor még fogalma sem volt, hogy hol fog kilyukadni, de mivel az övéi közül mindenki meghalt és a halálukat méltón megbosszúlta, nem igazán volt vesztenivalója. És egy olyan nép, aki képes volt ilyen technológiai fejlődésre, az megért egy kis kockázatot. Szerencsére, volt ideje ruhát szereznie, mielőtt az álcázója teljesen kimerült. A felesleges kockázatot elkerülendő, egy olyan öltözéket választott, amin nem szerepelt a tulajdonosa neve, egy olyan, amiben az itteniek sportolni szoktak, tökéletesen megfelelt. Arra azért ügyelt, hogy ne sokszor legyen szem előtt. Próbált olyankor enni, és egyéb problémáit elrendezni, amikor kevesen voltak a folyosókon. Már csak azt kell kivárnia, hogy feladják, és feloldják a zárlatot, és utána meglép az első adandó alkalommal. Még volt némi elintéznivalója, de ő nagyon türelmes volt. Az Abydoson is már napok óta várt Ré esetleges felbukkanására. Az unalom elűzésére tökéletesen megfeleltek ezek az idegenek, bár az álcázóját sokat kellett használnia. Ezért is merülhetett le, még szerencse, hogy talált magának helyi ruhát. A saját felszerelését az egyik szellőző aknában rejtette el. Most úgy sincs rá szüksége, és legalább nem buktatja le. Üres óráiban, abból pedig volt elég, folyton a népén elmélkedett. Azon, amit Ré Első Jaffája állított, hogy mindenkit megöltek. A közösség vezetőjét is, akit saját kezűleg kínzott meg, és mikor az öregember végül megtört, azt vallotta, hogy senki sem maradt életben a népéből. Samon nevelő apja volt, a mestere, akitől mindent megtanult, amit egy kimoli harcosnak és ügynöknek tudnia kellett. Ő maga volt az, aki erre a feladatra küldte, mikor megtudták, hogy a rendszerurak egyikének szemet szúrt a technikai fejlettségük. Kimol, a szülőbolygója gazdag volt természeti kincsekben és ásványi anyagokban. De ami jót tett a társadalmuknak, az egyúttal veszélyt is jelentett számukra. Évszázadokig sikerült elkerülniük a rendszerurak figyelő tekintetét, de nem is olyan rég, egyiküknek épp ott romlott el a hiperhajtóműve. Szerencsére az első támadást vissza tudták verni. De Ré visszatért, és még erősebb hajókkal támadta meg a várost, ami akkora nem tudta teljesen megjavítani a védelmi rendszerében keletkezett károkat. A Csillagkapu lett az egyetlen menekülési lehetőségük. A civil lakosságot át tudták küldeni egy másik bolygóra, ahol csillagászati kutatóállomást tartottak fent. Ő ott akart maradni védeni a bolygót, feltartani az ellenséget, hogy minél több idejük maradjon az evakuálásra, de Samon más feladatot szánt neki. A nevelő apjával az utolsók között volt, aki átlépett a kapun. Már hallották a lövések zaját, és menniük kellett. Amint megérkeztek az új bolygójukra, Samon elmondta, hogy Tamun, aki Amedorral együtt nőtt fel, és akit testvéreként szeretett, a legutóbbi támadáskor sikeresen feljutott az egyik támadó hajóra. Az álcázó-berendezését használva információkat szerzett arról a bolygóról, amit Ré a közeljövőben meg akart látogatni. Amedor tényleg megdöbbent ezen a fejleményen, hisz úgy tudta, hogy Tamun meghalt az első támadáskor. Samon beszámolt róla, hogy Tamun lebukása előtt még sikeresen elküldött egy üzenetet, majd valószínűleg épp ez a rádiójel buktatta le, mert utána már nem hallottak róla többet. - Fiam, Amedor, bár nem vagyok az apád, de úgy szeretlek, mintha az lennék, - mondta neki az öregember, mikor útjára bocsátotta. - Tamunt már elvesztettem és így még nehezebb nekem ezt tenni, de el kell menned, és meg kell állítanod Ré-t. - De miért, hisz nem is ismerjük azokat az embereket, akik ott laknak! - értetlenkedett Amedor. Nem az életét féltette, csak úgy érezte, hogy ott kell maradnia, azon a bolygón, az övéivel. Segíteni az újjáépítésben, hisz olyan kevesen maradtak. - Amedor, az Abydos az, amit Ré meg akart látogatni. - Az Abydos, ahonnan az őseink származtak, sok-sok évezreddel ezelőtt, - de hisz oda tilos elutaznunk! - Tudom, az őseink ezt a legfontosabb parancsként hagyták ránk, mikor évezredekkel ezelőtt a Kimolra menekültek. S látod, megint ez a sorsunk, menekültek lettünk ismét, - elmélkedett öregember szomorúan. - De a múlt az múlt, le kell zárnunk, úgysem tudjuk megváltoztatni, - folytatta Samon. - Viszont a jövőnk függhet attól, hogy Ré megtalál-e minket. Remélem minden információt kitöröltünk erről a helyről, de még akkor is ránk találhat. Meg kell előznöd, és neked elpusztítani őt. Bármi áron. - Értem, - felelte Amedor, és magában már azon elmélkedett, hogyan is fogjon hozzá. - Megteszem, amit kérsz tőlem, Samon. - Remélem sikerrel jársz fiam, és szerencsésen visszatérsz. Ezek voltak a férfi utolsó hozzá intézett szavai. És most már halott, ahogy mindenki más is, akit ismert és szeretett. SJSJSJ Jack O'Neill ezredes most a szokásosnál később indult el vacsorázni, ez a sorban állás már lassan kezdett az agyára menni. Még az sem tudott sokáig vidámságot csempészni az unalmas várakozásba, hogy magával vitte a kedvenc képregényét és a jojóját. Főleg az zavarta, hogy így lekéste a közös vacsorát Carterrel és Kawalsky-val, ami az utóbbi pár napban nagyon fontossá vált a számára. Viccelődtek, beszélgettek, és vitatkoztak, egyszerűen jól érezték magukat. Mikor az étkezdébe lépett, majdnem visszafordult. A sor hosszan kígyózott az ételkiadó pult előtt. Mély sóhajjal állt be a legvégére. Épp mikor megkapta a vacsoráját, és helyet keresett magának, meglátta, hogy Carter, Kawalsky és Siler őrmester lép be az ajtón. Intettek neki és ő pedig visszamosolygott rájuk. Gyorsan elfoglalta az utolsó szabad asztalt. Carter és Kawalsky alig pár perc múlva jelent meg az asztalánál, és kérdés nélkül leültek. Carter szokás szerint a mellette lévő széket foglalta el. Kawalsky a szemben lévő székre telepedett le. Siler őrmester pedig tétován állt egyik lábáról a másikra. - Üljön már le, Siler, - szólt neki végül az ezredes, - úgy járkál ott, mint egy tojógalamb. - Igen, uram, - mondta az őrmester, és leült az utolsó szabad helyre. Kissé meg volt illetődve, hogy ilyen illusztris társaságban költi el a vacsoráját. - Van valamilyen új hír, ezredes? - kérdezte Sam, akinek ugyan semmi gondja nem volt azzal, hogy nem mehetett el a bázisról, de Siler őrmester és a többiek, akiknek családjuk volt, nagyon nehezen viselték kényszerű bezártságot, de még inkább azt, hogy nem tudták, mikor is ér véget. - Sajnos, nincs semmi eredmény, - felelte O'Neill, és egykedvűen kezdte belapátolni a vacsoráját és csak fél füllel hallgatta Carter és az őrmester beszélgetését. A kötőszavakat értette csak, de nem igazán érdekelte, a lényeg, hogy a nő ott ült mellette. Kawalsky sem volt beszédes kedvében, így ő is csak ült ott a gondolataiba mélyedve. A vacsorája végeztével O'Neill elégedetten hátradőlt és az étkezdében lézengőket kezdte figyelni. Az elmúlt napokban sokakat megismert, névről, arcról. Hammond tábornok tájékoztatta arról, hogy amíg nem találják meg a behatolót, nem lesznek további küldetések, de utána beindul majd a szekér. Csak találnák meg végre azt az átkozottat. Fél füllel Cartert és Silert hallgatta, akik egy újfajta hullámgenerátorról vagy mi a szöszről beszélgettek, amivel esetleg szkennelni lehetne az egész bázist, hátha nyomára bukkannak az idegennek. Ekkor látta meg... épp az egyik távolabbi asztalhoz ült le kezében tálcával. Bár a ruházata teljesen más volt, hisz edzőruhában volt és nem a páncélját viselte, de az arca... az arcát örökre megjegyezte... ő volt az, aki olyan durván vetette a vállára Carter élettelen testét, ott a piramis belsejében. - Carter... - szólt a nőnek, aki rögtön ránézett. - Maradjon itt, bármi történjen is! - Siler... - folytatta, időt sem adva, hogy bárki megszólaljon. - vigyázzon rá, hogy semmi baja ne történjen. - Igen, uram... - Senki ne tegyen hirtelen mozdulatot, de társaságunk van, az idegen ott ül három asztallal arrébb, épp vacsorázik a szarházija, - mondta O'Neill olyan fesztelenül, ahogy csak lehetséges volt. Nem látott fegyvert az idegennél, de soha nem lehetett tudni. Szerencsére egy kicsit távolabbi helyre ült, senki nem volt a közelében, de az ezredes nem akarta, hogy bárki is megsérüljön. A gondolatok csak úgy cikáztak az agyában, mit is csináljon?! - Elmondom mit fogunk tenni, - szólalt meg végül. Szerencsére a többiek nyugodtak maradtak, legalábbis a felszínen. - Nemsokára ő is végez, Kawalsky és én kimegyünk, kint megvárjuk az őrséggel együtt. Carter, maga és Siler itt maradnak bent, bármi történjék is. Megértette? - Meg, ezredes, - felelte a nő, mosolyogva, mintha csak valami jó viccet mesélt volna O'Neill. SJSJSJ Amedor elgondolkodva üldögélt a vacsorája maradéka felett, majd visszavitte a tálcáját és elindult a folyosó irányába. Útközben meglátta a nőt, akit a szarkofágba helyezett, épp egy férfival beszélgetett, akinek furcsa üvegek voltak a szemei előtt, biztos valamilyen látásjavító eszköz lehetett, gondolta. Kimolon az ilyen gondokat az orvosok oldották meg, neki is volt egy ilyen korrekciós műtétje, amit még gyermekkorában végeztek el rajta. Samon ott volt végig, és fogta a kezét, nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Nagyot sóhajtva lépett ki a folyosóra, hogy a rejtekhelye felé induljon. Valami furcsa volt, gondolta, az őr nem nézett rá, pedig eddig mindig feszült figyelemmel kísérte minden mozdulatát. Baj van, érezte mélyen a zsigereiben. Feltűnés nélkül visszafordult az étkezde felé. O'Neill lélegzete elakadt, az idegen visszament az étkezdébe, lebuktak. És egy csomó ember van odabent, köztük Carter is..., de ebbe inkább nem is gondolt bele. - Utánam, - szólt Kawalsky-nak és olyan gyorsan, ahogy csak tudtak, elrohantak az étkezde bejáratához, ott megálltak és ellenőrizték, hogy a többiek felkészültek-e a behatolásra. O'Neill agyában egymást kergették a rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok, hogy mi várhatja őket odabent. De mindez csak a másodperc töredékéig tartott, és már indultak is, szinte ugyanazzal a lendülettel, amivel az ajtóhoz érkeztek. Bent olyan látvány fogadta őket, amire O'Neill egyáltalán nem számított. A terem teljesen üres volt, csak az idegen állt ott, feléjük fordulva. Beletörődően vigyorogva. - Fel a kezekkel, - szólalt meg O'Neill teljes nyugalomban. Senki sincs bent, akit túszul ejthetnek, vagy megsebesíthetnének. - Rendben, rendben, - mondta Amedor a fejét csóválva. - Mi buktatott le? - Feküdjön a földre, kezeket és lábakat szét, - jött a következő utasítás, de ezt már az egyik őr adta ki. - Azt mondtam a földre, kezeket és lábakat szét. - Én komolyan kérdeztem, mi buktatott le? - tette fel a kérdést ismét Amedor, de azért tette, amit kértek tőle. - Az ezredes ismerte fel, - mondta Kawalsky, de tekintetével O'Neill-t követte, aki az étteremből eltűnt emberek keresésére indult. Mikor meggyőződött róla, hogy a fogoly jó kezekben van, az ezredes után eredt. Együtt kutatták át a konyhát, majd a hátsó előkészítő helyiségek felé vették az irányt. Végül az egyik raktárban találták meg őket. Ez volt az egyetlen helyiség, amit zárva találtak. - Carter, itt van? - kiáltott be Kawalsky. - Igen, itt vagyunk, - jött a válasz abban a pillanatban, és már nyílt is az ajtó. - Minden rendben van? - Igen, elkaptuk, - mondta Kawalsky. O'Neill csak megkönnyebbülten sóhajtott egyet.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 407 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |